Guruló rubelek I.

- fejezetek az orosz-magyar államadósság történetébôl -

1,7 milliárd dollár - összesen ekkora összeggel tartozott a magyar államnak 1994 tavaszán a volt Szovjetunió. Ez az összeg akkori árfolyamon közel 180 milliárd forintnak felelt meg, amelynek behajtásához az elmúlt évtized egyik legnagyobb politikai és gazdasági botránya - az úgynevezett olajgate-ügy - kötôdik. Az adósságból ugyanis az akkori ellenzék szerint politikai és személyes kapcsolataikat kihasználva fôként a Magyar Szocialista Párthoz közel álló vállalkozók és cégeik húztak anyagi hasznot. Bár az ügyet annak idején nyilvánosságra hozó Fidesz kormányra kerülését követôen tételes elszámolást és a folyamat teljes tisztázását ígérte, erre mind a mai napig nem került sor. A résztvevôk közül ugyan a Nádor '95 Rt. tevékenységét jelenleg parlamenti bizottság is vizsgálja, ám azt változatlanul homály fedi, mi történt ezzel a 180 milliárd forinttal. Az elmúlt hónapokban közel félszáz háttérbeszélgetést folytattunk az ügyben érintett szereplôkkel, és áttanulmányoztuk a nyilvánosan rendelkezésre álló dokumentumokat, ennek végeredménye ez a három részbôl álló riport. Elsôként azt a kilencvenes évek közepéig tartó folyamatot mutatjuk be, amely az adósság kialakulásához vezetett, és azt, milyen lépéseket tettek a kormányok az összeg behajtására.

1995. március 6-án, egy hétfôi napon óriási köd fogadta Horn Gyulát a moszkvai Seremetyjevo repülôterén. Amikor a magyar miniszterelnök kilépett a gépbôl, az ilyenkor szokásos díszszázad és fogadóbizottság helyett egyetlen embert látott ácsorogni a kifutó mellett: orosz kollégáját, Viktor Csernomirgyint. A pocsék idôjárás miatt ugyanis a népes magyar delegációra váró orosz küldötts 454g67e ég nem ért át idôben Seremetyjevóra a vnukovói reptérrôl, ahová a magyaroknak az eredeti tervek szerint meg kellett volna érkezniük. A kurtán-furcsán sikerült üdvözlés után azonban már minden a forgatókönyv szerint haladt. A magyar küldöttség tagjai az oroszokkal egy idôben értek a Kremlhez, ahol végül sor került a hivatalos köszöntésre, majd megkezdôdött a plenáris ülés. "Gyönyöru terem volt, fehér faragott bútorokkal" - emlékezett vissza a tárgyalások egyik résztvevôje. A nemzetközi diplomáciában megszokott módon a delegációk egy hosszú, zöld posztóval borított asztal két oldalán ültek, elôttük ásványvíz és cukorka.
Az orosz miniszterelnök "nagyívu történelmi tablót vázolt fel", amelyben fôként az orosz-magyar barátságról és a kölcsönös egymásra utaltságról ejtett szót. A magyar delegáció tagjainak emlékei szerint Horn - aki nem szerette a hosszú üdvözlôbeszédeket - egy lélegzetvételnyi szünetet kihasználva udvariasan, de nagyon határozottan félbeszakította orosz kollégáját, mondván: köszöni a kedves szavakat, de itt az ideje, hogy a konkrétumokról beszéljenek. Ezután letett az asztalra egy több mint tíz pontból álló listát, amelyen ott volt az orosz államadósság lebontásának kényes kérdése is. "Bár volt olyan a magyarok által felvetett problémák között, amelynél látszott, hogy Csernomirgyinnek fogalma sincs, mirôl beszél Horn, de az államadósság kérdése nem tartozott ezek közé" - mondta egy, a tárgyaláson részt vevô szakember. Az emlékek szerint Csernomirgyin fejbólintással jelezte, hogy tudja, mirôl van szó: alig egy évvel korábban ugyanis éppen ô írta alá Budapesten Boross Péter magyar miniszterelnökkel azt a megállapodást, amelyben Oroszország elismerte Magyarországgal szemben fennálló, több mint 1,7 milliárd dollárnyi adósságát, és amely meghatározta a törlesztés módját. Az azt követô közel egy évben azonban az adósság rendezésének ügyében nem történt semmi érdemleges. Az orosz miniszterelnök bólintása viszont politikai értelemben azt jelentette: a gyakorlatban is megkezdôdhet az orosz államadósság lebontása.

Repülôsó

Ekkor már közel három éve huzakodtak a különféle kormányszervek, bizottságok és tárgyalódelegációk azon, hogy az orosz állam milyen formában fizesse vissza tartozásait. 1992 novemberében a két kormány ugyan megállapodást kötött az adósság törlesztésérôl, azonban ezt követôen a két fél hosszú ideig egy egyszeru szorzási muveletet sem volt képes elvégezni. Ennek lényege az lett volna, hogy a transzferábilis rubelben fennálló 1,8 milliárdos adósságot a közösen megállapított 0,92 szorzóval dollárra váltják át (lásd errôl bôvebben Adósság, történelem címu írásunkat). A látszatra egyszeru muvelet elvégzését fôként az gátolta, hogy a magyarok azonnali, készpénzben történô fizetést erôltettek, mondván "az oroszok már megették azt a szalámit, aminek az ellenértékét nem fizették ki", míg az oroszok legalább tízéves törlesztési idôben gondolkodtak, miközben hallani sem akartak a készpénzfizetésrôl. Eltértek a nézetek az adósság után fizetendô kamat mértékérôl is: a magyarok a londoni bankközi kamatlábnál (LIBOR) három százalékkal magasabb kamatot számoltak volna fel, míg az oroszok ragaszkodtak a KGST-ben szokásos kétszázalékos kamathoz.
A szakértôi szinten folytatódó tárgyalásokat tovább nehezítették azok a kaotikus állapotok, amelyek abban az idôszakban az orosz kormányhivatalokban uralkodtak. Egyik forrásunk szerint ekkoriban "kizárólag mi mentünk Moszkvába, az orosz külgazdasági minisztérium munkatársai ugyanis nem merték elhagyni a hivatalt, annyira féltették az állásukat". Az emlékek szerint ekkoriban már a tárgyalófelek nem jártak együtt vacsorázni, "legfeljebb behoztak a tárgyalásokra egy-két szendvicset". Az oroszok az új idôk szabályait sehogy sem tudták megszokni, ezért általában elvtársnak szólították a magyarokat, amiért aztán mindig elnézést kértek.
A helyzetet az is bonyolította, hogy az oroszok törlesztés gyanánt kizárólag haditechnikai termékek szállítását ajánlották, és attól mereven elzárkóztak, hogy a magyar gazdaság számára létfontosságú energiahordozók (kôolaj, földgáz) szállításával ellentételezzék adósságaikat. Az elszámolási és átváltási bonyodalmak az orosz hadiipari lobbit jottányit sem érdekelték. Az ugyanis, forrásaink szerint, abban volt érdekelt, hogy a megszunt Szovjetunió hatalmas hadiipari kapacitását, különféle megrendelésekkel, a lehetô legtovább életben tartsa. Ebben a helyzetben még az is megfelelô lett volna az érdekelteknek, hogy az államadósság terhére szállítsanak árut. Egy, a tárgyalásokon részt vevô forrásunk szerint az orosz fél "harckocsitól kezdve a kávédarálóig" minden olyan terméket felajánlott, ami valamilyen módon kapcsolatban állt a hadiiparral.
Az egyre feszültebbé váló helyzetben végül a magyar kormány tett engedményeket, és 1992 decemberében egy kormányközi bizottsági ülésen elfogadta azt az ajánlatot, miszerint MIG 29-es repülôgépeket szállítanak a magyar hadseregnek - az egy hónappal korábbi megállapodásban rögzített nyolcszázmillió dolláros értékben (lásd errôl bôvebben Adósság, történelem címu írásunkat). A repülôket orosz pilóták hozták el a gyárból, egyik informátorunk szerint azért, mert ha az út során esetleg lezuhannának, akkor az orosz félnek kötelessége lett volna másikat szállítani. Egy lapunk birtokába került belsô minisztériumi feljegyzés szerint ezek a repülôgépek 1993-94 folyamán rendben meg is érkeztek. Azt azonban máig homály fedi, hogy a szállítást milyen pénznemben és milyen árfolyamon számolták el. Az adósság ugyanis a Magyar Nemzeti Bank (MNB) könyveiben akkoriban transzferábilis rubelben volt nyilvántartva, miközben az orosz szállítóval dollárban számoltak, holott az orosz állam hivatalosan továbbra sem ismerte el dollárban az adósságát.

Vadászidény

Erre az aktusra csak 1994. április elsején, Viktor Csernomirgyin már említett budapesti tárgyalásán került sor. Az orosz miniszterelnök látogatása nem nélkülözte a szimbolikus elemeket: érkezésével egy idôben nyújtotta be Jeszenszky Géza külügyminiszter Magyarország hivatalos csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz, ami kedvezô tárgyalási helyzetet biztosított az oroszokkal szemben. Csernomirgyin az eredetileg kétnaposra tervezett látogatását egy nappal önkényesen meghosszabbította azért, hogy "(...) elmélyülten és alaposan megvitathassák a két ország gazdasági együttmuködésének kérdéseit a magyar miniszterelnökkel." (Magyar Hírlap, 1994. április 6.) Forrásaink szerint a két kormányfô ezt egy Telkiben rendezett vadászat keretében tette meg. Mindenesetre a tárgyalások végén Boross Péter és Viktor Csernomirgyin úgy álltak fel az asztaltól, hogy elôtte elvégezték az akkor már másfél éve esedékes szorzási muveletet.
A megállapodás értelmében az orosz államadósság pontos összege 1,703 milliárd amerikai dollár lett, a fizetendô kamat pedig 1994. január elsejétôl kezdôdôen évi 3,5 százalék. Az orosz fél ugyanakkor azt is vállalta, hogy az adósságot három év alatt, 1997 végéig teljes egészében törleszti. A Boross-Csernomirgyin megállapodás azt azonban továbbra is kizárta, hogy az adósságot készpénzzel, olajjal vagy gázzal egyenlítsék ki. Csupán annyit rögzítettek, hogy a törlesztés "(...)haditechnika szállításával, oroszországi szervezeteknek a Magyar Köztársaság területén létesülô objektumok létrehozásában való részvételével, gépipari termékek szállításával, nem kereskedelmi jellegu szolgáltatásokkal, az orosz fél az Oroszországi Föderáció területén lévô tulajdonának és tulajdonjogainak meghatalmazott szervezetek személyében a magyar félnek történô átadásával" történik.
Hogy az utóbbi lehetôség is bekerült a megállapodás szövegébe, forrásaink szerint egy mérnökvállalkozó Hujber Ottó kitartó lobbizásának köszönhetô, aki a történet késôbbi szakaszában fôszerephez jutott. Ô ugyanis szentül meg volt gyôzôdve arról, hogy "az oroszok által szállított haditechnika csak rozsdás vas, és mindkét ország érdekét jobban szolgálná, ha az adósság fejében a gazdasági kapcsolatokat mélyítenék el". A Csernomirgyin tiszteletére a Béla király úti kormányrezidencián adott fogadáson ismereteink szerint a vállalkozó folyékony oroszsággal ecsetelte, milyen kölcsönös elônyökkel járna a magyarok részvétele az orosz privatizációban, majd átnyújtott egy dossziét, amely a magyar vállalatok és vállalkozók erre vonatkozó elképzeléseit tartalmazta.

Ottó-motor

Hujber Ottót ekkor már legalább két éve foglalkoztatta az orosz-magyar államadósság kérdése. A Moszkvában végzett vasúti mérnök fôként a volt Szovjetunió területén kötött üzleteket: cége, a Budapesti Szerszámgépgyárat privatizáló Intertraverz Rt. egyike volt azon kevés külföldi vállalkozásnak, amelyek az orosz olajvállalatok szibériai telepeinek szállítottak különféle gépeket, berendezéseket, sôt, gyakran még élelmet is. Az átfogó piaci ismeretekkel rendelkezô Hujber - aki még az Orosz Olaj- és Gáziparosok Klubjának is tagja lett - hamar felismerte annak jelentôségét, hogy a tôkehiányos magyar vállalatok számára az adósság "soha vissza nem térô alkalmat kínál arra, hogy még a külföldi multik érkezése elôtt bebetonozzák magukat a létfontosságú orosz ágazatokban". Amikor pedig 1992 ôszén azt olvasta az újságokban, hogy az oroszok kizárólag haditechnikával hajlandóak fizetni, cselekvésre szánta el magát.
Felkereste egyik régi MÁV-os kollégáját, aki éppen akkoriban szervezte a Magyar Szocialista Párt vállalkozói tagozatát, és Katona Béla szocialista országgyulési képviselô (késôbb a titkosszolgálatokat felügyelô miniszter) közremuködésével sikerült bejutnia Kádár Béla akkori külgazdasági miniszterhez. A minisztérium épületében 1993 elején megtartott találkozón a felek "nagyon kedélyesen elbeszélgettek", ám a külgazdasági miniszter "szkeptikus volt a tekintetben, hogy az oroszoktól haditechnikán kívül mást is lehet kapni az adósság fejében". Mindazonáltal a találkozó eredményeként Kádár Béla aláírásával kiállítottak Hujber számára egy megbízólevelet, amely feljogosította ôt arra, hogy Oroszországban tárgyalásokat folytasson az államadósság hasznosításáról. (Tudomásunk szerint ilyen megbízólevelet mások is kaptak - többek között például Széles Gábor, az Ikarus Rt. elnöke, illetve a HVG 1995. december 16-i száma szerint Patkó András, az olajgate-ügyben késôbb fontos szerepet játszó HFT nevu amerikai cég elnöke is.)
A megbízólevél birtokában Hujber gôzerôvel szervezkedni kezdett. Elsôként alapított egy - a történet késôbbi szakaszában ugyancsak fontos szerepet játszó - társadalmi szervezetet, amely Társaság a Keleti Piacokért Egyesület (TKPE) nevet kapta. Az egyesület 1993. október 26-án tartotta alakuló ülését, amelyen részt vett szinte az összes olyan nagyvállalat, amely valamilyen formában érdekelt volt az orosz piacokon. Alapító tag lett többek között a Sasad Rt., a MÁV Transped Rt., a Bábolna Rt. és a Mol Rt. Rajtuk kívül a tagok közé lépett az MSZP Vállalkozói Tagozata is. Az egyesület elnökének Hujber Ottót választották, aki beszédében az alakuló ülésrôl készült jegyzôkönyv szerint azt mondta: "A jelenlegi történelmi idôszak Közép-Kelet-Európa és Oroszország egymásra találásának idôszaka. Mindkét fél megértette, hogy ki a természetes szövetségese. Oroszország megértette, hogy a Nyugat nem ismeri és nem érti ôket. Mi pedig megértettük, hogy a Nyugat semmit nem hálál meg." Az egyesületi alapító okirat a még megmaradt gazdasági kapcsolatok megôrzését és új piacok felkutatását jelölte meg fô célul. Az alakuló ülésen már konkrét tervekre is javaslatokat tettek, többek között például az északkelet-magyarországi gazdasági övezet létrehozására, a magyar-ukrán-orosz kohászati együttmuködésre, és egy közös orosz-magyar bank alapítására.
Második lépésként 1993. december elsején a nagy ívu tervek végrehajtására kétszázmillió forintos alaptôkével létrehozták a Hunga-Rus Rt.-t, amelynek az Intertraverz Rt. 99,5 százalékos, a TKPE pedig 0,5 százalékos tulajdonosa lett. Az alapító okiratok szerint a vállalat "profilja alapvetôen nagykereskedelmi tevékenység. A Hunga-Rus Rt.-t akkor alapítottuk, amikor azt gondoltuk, hogy az orosz államadósságot egy összegben egy olyan befektetôcégnek adják oda, amely a privatizációban érintett, érdekelt összes vállalatot tömöríti. Úgy gondoltuk, hogy az államadósság kapcsán privatizálható orosz vállalatokért, társaságokért pályázó magyar cégek a Hunga-Rus Rt.-t bízzák meg az ügyek intézésével." A feltételes mód használata bölcs elôrelátásnak bizonyult, miután a vállalat e célok közül késôbb vajmi keveset valósított meg. Mindazonáltal az alapításkor számos olyan ötletet (például stratégiai kôolajtároló-kapacitás létesítése, gabonakombájnok és mezôgazdasági gépek vásárlása, vasúti tehervagonok beszerzése, külfejtésu orosz szénbányákban tulajdonrészszerzés) rögzítettek, amelyet késôbb meg is valósítottak - igaz, más vállalatok.

Tárcák egymás közt

Ezeket a javaslatokat Hujber Ottó a már említett, 1994 március végén tartott fogadáson egy bôrkötésu dossziéban adta át Viktor Csernomirgyinnek. A két férfi egyébként már korábban is találkozott egymással Oroszországban az Olaj- és Gáziparosok Klubjában, miután az orosz miniszterelnök korábban a Gazprom gázipari vállalat elnöke volt. A javaslatokra válasz azonban hosszú ideig nem érkezett, bár az orosz miniszterelnök, a maga módján, késôbb üzent otthonról magyar partnereinek. A tárgyalásokról hazatérve ugyanis egy magyar újságíróknak tartott szuk köru moszkvai sajtóértekezleten meglepetésre azt jelentette ki, hogy "(...)egy ilyen kormánnyal azt, amit most aláírtunk, végre lehet hajtani. Nem kívánok beavatkozni a belsô ügyekbe, de megjegyzem, hogy jó lenne, ha a jelenlegi helyzet folytatódna. Tapasztalataink alapján minden változás esetén évek telnek el, mire a kapcsolatok lendületbe jönnek". (Magyar Hírlap, 1994. április 6.)
Viktor Csernomirgyin nem bizonyult rossz jósnak. A Magyar Szocialista Párt 94-es elsöprô választási gyôzelmét követôen ugyanis - az aláírt megállapodás ellenére - lényegében leállt az adósságtörlesztés folyamata. Hujber Ottó azonban nem adta fel: ahogy azt egy akkoriban kinevezett pénzügyminisztériumi forrásunk mondta, "még oda sem értünk a József nádor térre, máris bejelentkezett telefonon", hogy a pénzügyi kormányzat segítsen tetô alá hozni a közös bankot, és készítse elô a magyar vállalatok oroszországi tulajdonszerzését. A Boross-kormányzat idején ugyanakkor arról is szó volt, hogy a Hunga-Rus Rt. megveszi a magyar államtól a MIG 29-esek szállítása miatt addigra 900 millió dollár körüli összegre apadt adósságot. A vételár a Pénzügyminisztérium (PM) elôzetes ajánlata alapján az eredeti érték minimum 40, maximum 60 százaléka lett volna. A TKPE üléseirôl készült jegyzôkönyvek szerint Hujber Ottó a 40 százalékos diszkontárat részesítette volna elônyben, ám a tranzakció a kormányváltás körül lekerült a napirendrôl, és hiába szerette volna a vállalkozó ötletét a választások után is feleleveníteni, már nem talált fogadókészségre. Kormányzati szinten ekkor ugyanis már inkább annak a lehetôségét vizsgálták, hogyan nevezzenek ki két kormánybiztost - egy katonait és egy polgárit - az államadósság lebontásának levezénylésére. A polgári áruszállításért felelôs kormánybiztosnak egyébként tudomásunk szerint Hujbert kérték fel, ám a kinevezést utóbb nem kapta meg.
A kormány ugyanis 1994 szeptemberének végén úgy döntött, hogy a kormánybiztosi posztok helyett egy úgynevezett tárcaközi bizottságot hoznak létre, amelybe az adósság lebontásában érintett minisztériumok (Ipari és Kereskedelmi Minisztérium, Pénzügyminisztérium, a Földmuvelésügyi Minisztérium, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, valamint a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium) delegálnak egy-egy tagot. A bizottság elnöke a mindenkori ipari és kereskedelmi miniszter, elnökhelyettese pedig a PM politikai államtitkára lett. A kormányrendelet azt is tartalmazta, hogy a bizottság munkájában részt vehet "(...)az üzleti szférának a Tárcaközi Bizottság elnöke által javasolt delegáltja" is. Ezt maga Pál László ipari és kereskedelmi miniszter jelentette be a TKPE szeptember 22-i közgyulésén, arról azonban a jegyzôkönyvek tanúsága szerint ekkor még hallgatott, hogy az üzleti életet Hujber Ottó képviseli majd a bizottságban. Pál "feledékenységére" az lehet a mentség, hogy alig két nap múlva indult Moszkvába, hogy új életet leheljen a megakadt adósságrendezésbe.

Pál utcájában

Az ipari miniszter öt napig tartó tárgyalásai döntô fordulatot eredményeztek. Rövid idôn belül ugyanis kiderült, hogy a magyar vállalatoknak körülbelül annyi esélyük van az adósság ellenében tulajdont szerezni Oroszországban, "mintha a Holdon akarnának földet venni". Az orosz privatizációs törvény ugyanis nem tette lehetôvé, hogy készpénz nélkül - gyakorlatilag egy ígérvény ellenében - bárki tulajdont szerezzen. Az volt az általános gyakorlat, hogy a vásárlók pályázat útján, licitálással döntötték el egymás között, hogy kinek a tulajdonába kerül a meghirdetett vagyontárgy. Arról pedig a törvények nem rendelkeztek, hogy a magyar vállalatok az orosz államtól pénzt kaphassanak, és hogy azzal licitálhassanak. Bár a tárgyalásokon részt vevô forrásaink szerint az orosz félnek tetszett az ötlet, de "nem tudtuk úgy összerakni a mechanizmust", hogy az ne sértsen valamilyen törvényi elôírást. A törvénymódosítás ódiumát pedig - annak belpolitikai vonatkozásai miatt - az oroszok nem merték vállalni.
Ezzel gyakorlatilag a felek ugyanoda jutottak vissza, ahonnan a Boross-Csernomirgyin találkozó elôtt elindultak: az adósság törlesztésének egyedüli módja a haditechnikai szállítás marad. Így például a Mariel Köztársaságbeli Joskar Ola-i gyárból közel féláron kapott volna a magyar hadsereg olyan SZ300-as típusú légvédelmi rakétarendszert az adósság terhére, amely még a SCUD-rakéták lelövésére is alkalmas. Ez azonban, forrásaink szerint, a magyar kormány számára nem volt túlságosan vonzó lehetôség. Egyrészrôl azért, mert a hadvezetés - Magyarország tervezett NATO-csatlakozása miatt - nem akart több orosz rendszeru fegyvert átvenni, másrészrôl pedig a fegyverszállításból a központi költségvetésnek nem származott volna közvetlen bevétele - márpedig akkor az ország már mélyülô pénzügyi válságban volt.
A tárgyalásokat folyékony orosz nyelven, végig tolmács nélkül folytató Pál László ekkor "trükközni" kezdett, hogy "miként lehetne közös nevezôre hozni a magyar költségvetési érdekeket az orosz foglalkoztatáspolitikai célokkal". Elôször arról érdeklôdött az orosz Hadügyminisztériumban, hogy milyen tôlük kapott fegyvert értékesíthetünk harmadik félnek, mert "a magyar költségvetésnek pénzre van szüksége". Amikor azonban, forrásaink szerint, kiderült, hogy az oroszok egyetlen fegyverre sem adnak reexportálási engedélyt, az ipari miniszter stratégiát váltott, és azt ajánlotta: a foglalkoztatási gondokkal küszködô hadiipar gyártson olyan polgári rendeltetésu árut, amely késôbb pénzzé tehetô. Ezt az elképzelést a tárgyalások végére az orosz Pénzügyminisztérium is magáévá tette, így - bár konkrét megállapodást végül nem sikerült az orosz féllel aláírni - Pál László hazatérve bejelenthette, a 900 millió dolláros orosz államadósság kérdésében sikerült elôremozdulni (Magyar Hírlap, 1994. szeptember 30.).

A rosztovi gyôzô

A hangzatos bejelentés ellenére még több mint fél évig nem történt semmi. A tárcaközi bizottság ugyan megalakult 1994 ôszén, és kétszer ülésezett is, de annyi történt csupán, hogy az üzleti élet képviselôjeként - Pál László ipari miniszter javaslatára - Hujber Ottót delegálták a bizottságba. A vállalkozó ekkor már a Magyar Szocialista Párt Vállalkozói Tagozatának is elnöke volt. Más kézzelfogható eredménnyel nem is igazán jártak ezek az ülések, forrásaink szerint a résztvevôk ekkor csupán "ötletelgettek".
A leginkább ígéretesnek az a - korabeli sajtót is lázba hozó - elképzelés tunt, hogy az orosz metróvállalat, az államadósság fejében, a tervezett 4-es metróhoz szükséges alagutak fúrását végezte volna. Ezt a megoldást azonban - a magyar építôipar érdekeire hivatkozva - a fôváros nem támogatta, mint ahogyan a kormányon belül is számos ellenzôje akadt az ötletnek. Pál Lászlóval ellentétben bizonyos kormánytagok attól tartottak ugyanis, hogy amennyiben az orosz költségvetésnek pénzügyi nehézségei lesznek, a Budapestre érkezô orosz alagútfúró munkásokat a magyaroknak kell kifizetniük. Az akkori kormányülések rendszeres résztvevôje szerint "a metrót elutáltuk".
Közben a TKPE-ben tömörült vállalkozók is gyártották az ötleteket. Hujber Ottó 1995 januárjában a nyilvánosság elôtt is elmondta: a vállalkozók az adósságot ötvenszázalékos diszkontáron megvásárolnák, a vételárat pedig halasztott fizetéssel, hat év alatt fizetnék be a központi költségvetésbe. Hajlandók lennének évi 3,5 százalékos kamatot fizetni, de a törlesztésére két év türelmi idôt kérnek. Az egyesület elgondolása szerint az állam számára az jelenthetné a biztonságot, hogy a vásárlók a tranzakció elôtt bánatpénzt és elsô osztályú bankgaranciát tennének le a kormány asztalára.
Ezek az elképzelések azonban továbbra is csak papíron léteztek, miután az orosz partnerek "a fülük botját sem mozdították" egészen a magyar miniszterelnök 1995 tavaszi látogatásáig. Hogy mennyit ért Viktor Csernomirgyin Kreml-beli fejbólintása, azt az a közjáték jellemzi leginkább, amely Horn Gyula rosztovi látogatásán történt. A magyar miniszterelnök eredetileg azért utazott Rosztovba, mert ott folytatta felsôfokú tanulmányait, és egykori egyeteme díszdoktori címet adományozott neki. Útja során azonban idôt szakított arra is, hogy látogatást tegyen a város legnagyobb gyárában, a mezôgazdasági gépeket elôállító Roszszelmasban. Azok a kilencvenes évek címu, tavaly megjelent könyvében Horn azt írja errôl a látogatásról, hogy megdöbbent a módszertôl, ahogyan a gyárat - muködôtôke bevonása nélkül - privatizálták. Ez a döbbenet azonban nem gátolta a magyar miniszterelnököt abban, hogy az orosz államadósság terhére "azon melegében" megállapodást kössön ezer darab DON típusú mezôgazdasági kombájn gyártására. Ezzel a gyakorlatban is megkezdôdött az orosz államadósság polgári árukkal való törlesztése.

Adósság, történelem

A szovjet-magyar árukapcsolatok egyenlege elôször 1986-ban mutatott többletet a magyar fél javára. A magyar gazdaság, amely hagyományosan gépipari termékeket és élelmiszert szállított energiahordozókért - fôként kôolajért - cserébe, addig többnyire adósa volt a Szovjetuniónak. Rögzített rubel-forint árfolyamon számították ki, hogy egy-egy terméknek milyen mennyiségu kôolaj az ellenértéke. Amikor azonban a nyolcvanas évek közepén a világpiacon zuhanni kezdett a kôolaj ára, felborult az addigi elszámolási rendszer. A kôolaj rubelben kifejezett ára is csökkenni kezdett, ezáltal megfordult a korábbi folyamat, a Szovjetuniónak egyre több olajat kellett volna szállítania a magyar árukért cserébe, erre azonban nem volt hajlandó. Egy általunk megkérdezett szakértô szerint "...az olajat ugyanis dollárban is lehetett értékesíteni a világpiacon. A dolognak az lett a vége, hogy végül még az éves megállapodásokban elôirányzott mennyiséget sem szállították le". Ezért 1986-tól kezdve folyamatosan nôtt a kereskedelmi mérleg hiánya, és a kilencvenes évek elején a Magyar Nemzeti Bank könyveiben már közel kétmilliárd rubelnyi szovjet tartozást tartottak nyilván, miközben a magyar vállalatoknak a szállítások ellenértékét a központi költségvetés kifizette.
1990. március 21-én késô este Beck Tamás gazdasági miniszter emiatt igyekezett kollégáival a Népköztársaság útján lévô szovjet nagykövetségre. Budapesten tartózkodó partnerével, Sztyepan Szitarjannal beszélt meg találkozót este tíz órára, mivel többnapos tárgyalás után sem sikerült aláírniuk az 1990-re vonatkozó árucsere-forgalmi jegyzôkönyvet, noha már több mint két hónap eltelt az évbôl. A tervgazdaság hosszú évtizedei alatt a magyar gazdaság ugyanis a szovjet piacra való tömegtermelésre szakosodott, ezért a gazdaságpolitika akkori irányítói elképzelni sem tudták, miként lehetne a magyar vállalatokat egyik napról a másikra átállítani a világpiaci termelésre. Ezért életbevágónak tunt, hogy a szovjetek - az 1986 óta halmozódó adósság ellenére - még abban az évben is átvegyék a magyar ipar termékeit. Beck Tamás igyekezete azonban hiábavaló volt: a megbeszélt idôpontban éppen vacsorázó szovjet delegációval nem jutott dulôre. Másnap a Parlamentben folytatódtak ugyan a tárgyalások, ám a felek végül anélkül álltak fel az asztal mellôl, hogy bármilyen megállapodást aláírtak volna. Ekkor, forrásaink szerint, a tárgyalásokat vezetô Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes "...berohant Németh Miklóshoz, aki azt mondta, inkább visszatartja a repülôgépet, csak ne engedjék haza a szovjeteket megállapodás nélkül". Medgyessy három társával taxiba vágta magát, és a Ferihegyi repülôtéren végül aláírtak egy számos kompromisszumot tartalmazó jegyzôkönyvet. A jegyzôkönyv nemcsak az arra az évre vonatkozó közel kétszáz gépipari termék listáját rögzítette, hanem azt is, hogy milyen dollárátváltási arányt alkalmaznak az addig transzferábilis rubelben felhalmozódott orosz adósság megállapítására. Az elfogadott 0,92 százalékos szorzó alacsonyabb volt ugyan a magyarok által kívánatosnak tartott 0,95 aránynál, de egy informátorunk szerint "...akkor már az is nagy eredménynek számított, hogy az oroszok egyáltalán aláírtak valamit".
Arról már korábban Grósz Károlynak sikerült megállapodnia Mihail Gorbacsovval, hogy az áruforgalomban ezután a két állam rubel helyett dollárban számol el egymással, amit 1990. december 11-én Kádár Béla külgazdasági miniszter megerôsített Konsztantyin Katusev orosz gazdasági miniszterrel. Az adósság rendezésének ügyében viszont ez a - "repülôgépszárnyon aláírt megállapodás" néven elhíresült - jegyzôkönyv jelentette az elsô lépést. A szovjetek ugyanis a szorzó elfogadásával lényegében beleegyeztek abba, hogy a felhalmozott adósságot is dollárra számítsák át. Ennek pontos összegét azonban csak a Szovjetunió 1991 végén bekövetkezett felbomlása után, 1992. november 11-én rögzítették, amikor Borisz Jelcin villámlátogatást tett Budapesten. Jelcin, tudomásunk szerint, számos feltételhez kötötte látogatását, így többek között ahhoz, hogy legalább hat megállapodást alá tudjon írni. Végül kilenc megállapodást látott el kézjegyével egyetlen nap alatt, köztük az államadósság elismerésérôl szólót. Az adósság összegét 1,8 milliárd transzferábilis rubelben határozták meg, amit legkésôbb 1992. december 30-ig a korábban elfogadott 0,92 szorzóval dollárra váltanak majd át. A Jelcin által aláírt megállapodás ugyanakkor azt is tartalmazta, hogy az orosz fél 800 millió dollárt haditechnika szállításával törlesztene.

(A következô részben eddig még soha nem publikált tényeket hozunk nyilvánosságra, amelyekbôl kiderül, ki mekkora összeggel részesedett az orosz államadósságból. Bemutatjuk a lehallgatóberendezések behozatalával elhíresült Nádor '95 Rt. tevékenységét, és ismertetjük az olajgate-ügyet vizsgáló parlamenti bizottság munkáját, valamint azt, ami a bizottság jelentésébôl kimaradt.)

ÓSZABÓ ATTILA-VAJDA ÉVA Guruló rubelek II. Fejezetek az orosz-magyar államadósság történetéböl 1,7 milliárd dollár - összesen ekkora összeggel tartozott a magyar államnak 1994 tavaszán a volt Szovjetunió. Ez az összeg akkori árfolyamon közel 180 milliárd forintnak felelt meg, amelynek behajtásához az elmúlt évtized egyik legnagyobb politikai és gazdasági botránya - az úgynevezett olajgate-ügy - kötôdik. Az adósságból ugyanis az akkori ellenzék szerint politikai és személyes kapcsolataikat kihasználva fôként a Magyar Szocialista Párthoz közel álló vállalkozók és cégeik húztak anyagi hasznot. Bár az ügyet annak idején nyilvánosságra hozó Fidesz kormányra kerülését követôen tételes elszámolást és a folyamat teljes tisztázását ígérte, erre mind a mai napig nem került sor. A résztvevôk közül ugyan a Nádor '95 Rt. tevékenységét jelenleg parlamenti bizottság is vizsgálja, ám azt változatlanul homály fedi: mi történt ezzel a 180 milliárd forinttal? Az elmúlt hónapokban közel félszáz háttérbeszélgetést folytattunk az ügyben érintett szereplôkkel és áttanulmányoztuk a nyilvánosan rendelkezésre álló dokumentumokat, ennek végeredménye ez a három részbôl álló riport. Sorozatunk második részébôl tételesen kiderül: ki mekkora összeggel részesedett az orosz államadósságból. Külön ismertetjük a lehallgató-berendezések behozatalával elhíresült Nádor '95 Rt. tevékenységét, és bemutatjuk az olajgate-ügyet vizsgáló parlamenti bizottság munkáját. 1995. december 5-én, egy keddi napon össztuz zúdult a parlamentben Dunai Imrére. Az azonnali kérdések és válaszok órájában "nyíljon az olajkapu, induljon az olajgate!" felkiáltással hat ellenzéki képviselô - Demeter Ervin és Varga István (MDF), Varga Mihály és Kósa Lajos (Fidesz), Szilágyiné Császár Terézia és Gáspár Miklós (KDNP) - kérdéseket szegezett az akkori ipari miniszternek. Ezek fôként kormányzati tisztviselôk és a Magyar Szocialista Párthoz (MSZP) közeli vállalkozók részvételét firtatták az orosz-magyar olajkereskedelemben és az orosz államadósság lebontásában. Többek között azt kifogásolták, hogy az "államközi kapcsolatok közé miért akarnak magánérdekeltségu cégeket préselni". Dunai válaszában kezdetben "fatális tévedésrôl" beszélt, késôbb pedig a parlamenti jegyzôkönyvek szerint azt közölte: "Az az igazság, hogy nem akartam válaszolni, mert álkérdésekre nem érdemes válaszokat adni. De a képviselô úr olyan frázishalmazt öntött a nyakunkba, hogy az önmagáért beszél és önmagában választ ad." Ekkor azonban már állt a bál az ellenzék padsoraiban, és másnap a média bô terjedelemben számolt be a hat képviselô által az orosz-magyar államközi kapcsolatokban felvetett összeférhetetlenségekrôl és az esetleges visszaélésekrôl. Különösen nagy érdeklôdés övezte az orosz-magyar kôolajszállítások koordinálására kijelölt amerikai Hungarian Finance and Trade (HFT) tevékenységét, amelynek 51 százalékban az OTP Bank, 49 százalékban pedig Patkó András, a Németh-kormány egykori pénzügyminiszter-helyettese volt a tulajdonosa. A HFT moszkvai irodáját ugyanis akkor Dunai András, az ipari miniszter fia vezette - ami velük szemben megalapozta az összeférhetetlenség gyanúját. Pál Lászlót, a júniusban menesztett ipari minisztert - aki akkor már a Mol Rt. elnöke volt - pedig azzal vádolták, hogy egy olyan céget (Agroil Rt.) iktatott az orosz-magyar olajkereskedelembe, amely Hujber Ottó közvetlen érdekeltségébe tartozik. Az MSZP Vállalkozói Tagozatának elnöke egyébként is bôségesen kapott a támadásokból, amit jól mutat Varga István (MDF) felszólalása, aki szerint Hujber "üzleteihez támogatókat a szocialista párton kívül a kormány hivatalaiban szerez és tart, amelyek között ô már mintegy információs szuperösvényen halad, nem Ho Si Minh-ösvényen". Elsôsorban tehát Hujber Ottó személye volt az a kapocs, ami miatt az orosz államadósság lebontása a hatok érdeklôdésének homlokterébe került, és azt - egyébként tévesen - összekapcsolták az olajkereskedelem területén feltárt, és általunk ebben a riportban nem vizsgált összefonódásokkal. Mint azt sorozatunk elôzô részében (ÉS, 2000. február 18.) leírtuk, a Boross-Csernomirgyin-megállapodás ugyanis kizárta annak lehetôségét, hogy az orosz állam energiahordozókkal ellentételezze tartozásait. Késôbb ugyan látni fogjuk, hogy néhány élelmes vállalkozó megtalálta ennek a klauzulának a kijátszására szolgáló kiskaput, az orosz államadósságot illetôen azonban igaz volt az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) fôosztályvezetôjének, Tamás Istvánnak a nyilatkozata, amely szerint "nincs szó olajról az olajügyben" (Magyar Hírlap, 1995. december 12.). Ár-folyam Ezt egyébként Tamás István azért tudta ilyen biztosan, hogy az ipari tárca képviseletében ô volt annak a tárcaközi bizottságnak a titkára, amelyet a Horn-kormány hozott létre még 1994 októberében az orosz államadósság lebontásával kapcsolatos ügyek intézésére. A hat minisztérium képviselôit - Pál Lászlót, majd Dunai Imrét (IKM), Akar Lászlót (PM), Kovács Ferencet (KHVM), Janza Károlyt (HM), Rednágel Jenôt, illetve Borók Györgyöt (FM), Thuma Józsefet, majd késôbb Lajtár Józsefet (BM) - és "az üzleti szféra delegáltját", Hujber Ottót tömörítô bizottság azonban Horn Gyula moszkvai tárgyalásáig (ÉS, 2000. február 18.) gyakorlatilag tetszhalott állapotban volt, és csupán saját muködési szabályainak kialakításával foglalkozott. Az orosz kormány - Viktor Csernomirgyin miniszterelnök szimbolikus fejbólintásával - ezeken az 1995 márciusában tartott tárgyalásokon viszont jóváhagyta, hogy az addigra 900 millió dollárra apadt orosz adósságot nemcsak haditechnika, hanem polgári termékek szállításával is törlesszék. Ennek mikéntjérôl addig számos elképzelés látott napvilágot, döntés azonban az orosz oldal halogató magatartása miatt semmiben sem született. Csernomirgyin jóváhagyását követôen viszont mozgásba lendült az akadozó hivatali gépezet, és a tárcaközi bizottság 1995. április 4-i ülésén döntés született arról: az orosz államadósságot elôre meghatározott árfolyamon, halasztott fizetéssel vállalkozók vásárolhatják meg a magyar államtól. A tranzakció feltétele kezdetben az volt, hogy a vevôknek 7,5 százalékos bánatpénzt, továbbá elsô osztályú bankgaranciát kellett letenniük. (A bánatpénzt késôbb egy százalékra mérsékelték, kiderült ugyanis, hogy a pályázók többsége képtelen ekkora összeget egyben letenni az asztalra.) A garanciális elemek megléte esetén a vállalkozók "pecsétes papírt", azaz jogosultságot szereztek arra: az adósság fejében árut vagy nem kereskedelmi szolgáltatást vásároljanak Oroszországban úgy, hogy az ellenértéket az Orosz Föderáció Pénzügyminisztériuma fizeti ki a gyártónak. Az adósság terhére legyártott terméket a magyar vállalkozók vámmentesen hozták be az országba, majd itthon vagy külföldön piacra dobták. A két ország ezt követôen számolt el egymással, és a megvásárolt áru értékével csökkentették a fennálló adósság összegét. Arról már korábban vita alakult ki a bizottság tagjai, a vállalkozók és a szakértôk között, hogy milyen árfolyamon adható el az orosz államadósság. Egy pénzügyminisztériumi forrásunk szerint "az árfolyam értékének meghatározása körül eszméletlen nyomulás volt", és 1994 második felében szinte "minden hónapban megjelent egy nyugati pénzintézet képviselôje, hogy ajánlatot tegyen az adósság megvásárlására". A magyar pénzügyi kormányzatban azonban egyszer sem merült fel komolyan, hogy a teljes követelésállományt készpénzért értékesítse. Egyrészt azért, mert a nyugati pénzintézetek 25-30 százaléknál nem ajánlottak többet (a legmagasabb ajánlatot forrásaink szerint egy amerikai bank, a Salomon Brothers tette 34 százalékon), másrészt pedig egyáltalán nem volt biztos, hogy az oroszok a nyugati vevôvel is szóba álltak volna. Mindazonáltal a minisztériumok szakértôi folyamatosan egyeztettek arról, hogy mekkora az a reális diszkontérték, amelyen az adósság eladható lenne. Pontos számot azonban senki nem mert mondani, aminek oka egy - az államközi adósságok szakértôjének számító - forrásunk szerint az lehetett, hogy "a hagyományos értelemben vett pénzpiaci technikák a volt Szovjetuniótól örökölt adósság értékének meghatározásakor lószart sem érnek". A legtöbb piaci szereplô ugyanis az ilyen típusú követeléseket azzal írta le, hogy "aki visszakap belôle valamit, az örüljön", mivel ezeket csak akkor lehet behajtani, "ha ismersz valakit, akivel együtt nyaraltál Szocsiban". Az árfolyam meghatározásának gordiuszi csomóját végül információink szerint Pál László ipari miniszter vágta át azzal, hogy "a hasára ütött", és a tárcaközi bizottság már említett április 4-i ülésén kijelentette: legyen az érték 58 százalék. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az orosz adósság minden egyes dollárját a vállalkozók 58 centért vásárolhatták meg a magyar államtól. Egyes forrásaink szerint Pál számításai mögött nagyjából az az elv húzódott meg, hogy "kevesebb, mint hatvan, de több mint ötven százalék". Mások szerint viszont az ipari miniszter arra törekedett, hogy feljebb srófolja a Hujber által vezetett Társaság a Keleti Piacokért Egyesület (TKPE) 40-50 százalék között mozgó ajánlatát (ÉS, 2000. február 18.). Mindenesetre az adósságlebontás feltételeit és Pál 58 százalékát öt héttel késôbb (1995. május 11-én) kormányhatározat is rögzítette 3053/1995. számon, a magyar vállalkozók pedig megkezdték meccsüket a dollármilliókkal kecsegtetô orosz államadósságért. Magyar Marco Polók Ez a mérkôzés azonban - mint azt késôbb az olajgate-ügy kivizsgálására alakult parlamenti bizottság is megállapította - zárt kapuk mögött zajlott, és a pályára csak az igazán jól értesültek futhattak ki. Egyes források szerint Hujber Ottó kifejezetten nagy elônyre tett szert azzal, hogy a TKPE vezetôjeként maga is tagja volt az adósságlebontás feltételeit meghatározó tárcaközi bizottságnak. Mások "pártvonalon nyomultak", de akadtak olyanok is, akik "régrôl meglévô oroszországi kapcsolataikat porolták le" annak érdekében, hogy részt vehessenek az adósság behajtásában. A nyilvánosság azonban errôl vajmi keveset tudott, és mint azt az olajgate-bizottság 1996. december 27-én elkészült jelentése rögzítette: "a pályáztatás hiánya miatt a jelentkezô cégek korlátozott mértéku versenyhelyzetbe kerültek (...) az államadósság lebontása a versenyhelyzet kizárásával jogtalan elônyök lehetôségét teremtette meg". Az általunk megkeresett érintettek szerint azonban ez a megállapítás alapvetôen téves: a magyar kormány és az általa létrehozott tárcaközi bizottság vajmi kevés hatást tudott gyakorolni arra, hogy miként történjen az adósság lebontása. Az ugyanis alapvetôen az orosz pénzügyi tárcán múlott, hogy mikor és milyen orosz termékek gyártását volt hajlandó az adósság terhére megfinanszírozni. Ez egyrészt "az orosz gyárak érdekérvényesítô képességétôl", másrészt pedig az orosz költségvetés aktuális helyzetétôl függött. Az pedig kiváltképp a gyárak "hátszelén" múlott, hogy az orosz Pénzügyminisztérium milyen árfolyamon fizetett az általuk legyártott termékekért. Tudomásunk szerint az orosz cégek egy adósságdollár értékének 30 és 90 százalék között mozgó részét kapták meg - rubelben. Átlagban a gyárak az adósság fejében gyártott termékek rubelben számított ellenértékének nyolcvan százalékához jutottak hozzá. A magyar tárcaközi bizottság az adósság értékesítésével egyik forrásunk szerint csak annak a lehetôségét kínálta fel, hogy a magyar állam helyett a vállalkozók "fussanak a veszett fejsze nyele után". Az általunk megkérdezettek szerint ugyanis alapvetôen a vállalkozók ügyességén és kapcsolatain múlott, hogy partnereik mennyi pénzt tudtak az orosz pénzügyi tárcából kipréselni. Egy, az orosz piacon üzletelô forrásunk szerint az egész folyamathoz "feltétlenül kellett a kapcsolatrendszer és a helyismeret, mert az oroszok alapban semmit nem adtak, amit a világpiacon is értékesíteni lehetett. Ezért kellettek a magyar Marco Polók, akik mindezt el tudták intézni és körben mindenkit meg tudtak kenni". A különleges helyzet miatt a folyamatban résztvevôk szerint "teljesen értelmetlen lett volna az adósságra nyilvános pályázatot kiírni", mert hiába ajánl valaki a magyar államnak akár 90 centet is egy adósságdollárért, ha utána nem képes az adósság terhére árukat gyártatni Oroszországban. Egy pénzpiaci forrásunk további szemponttal is szolgált, amely szerint az államközi adósságok adásvétele mindig is nagyon bizalmas üzletágnak számított, ahol "alapvetô feltétel a diszkréció". A TKPE-hez közeli források mindazonáltal ma is állítják, hogy az ajtó nyitva állt minden olyan vállalkozó elôtt, aki részt akart venni az adósság lebontásában. Hujber Ottó az ülésekrôl készült jegyzôkönyvek szerint többször kijelentette, hogy "az egyesület nyitott minden taggal és nem taggal szemben, a cél az, hogy senki ne legyen kirekesztve a lehetôségbôl". Ennek ellenére a különféle titkos kormányhatározatok és az ügyet általában borító homály azt a képzetet keltette a kívülállókban, hogy az orosz adósság lebontása körül "valami szoci kavarás" zajlik. Ezt csak erôsítette a részt vevô vállalkozók személye, akik valamilyen formában egytôl egyig kötôdtek a Magyar Szocialista Párthoz. A parlamenti vizsgálóbizottság jelentése késôbb azt állapította meg, hogy az adósság lebontása során létrejött szerzôdések nyolcvan százaléka "egyértelmuen meghatározható gazdasági érdekcsoportokhoz kapcsolódik". (Lásd errôl bôvebben Pálya-futás címu táblázatunkat.) A burstini ász Ebbôl a körbôl a Kapolyi László tulajdonában álló System Consulting (SC) Rt. ugyan némileg kilóg, miután az egykori ipari miniszter jelenleg is a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) elnökeként politizál. Baloldali meggyôzôdésébôl mindazonáltal soha nem csinált titkot, üzleti jelmondata pedig máig az, hogy "hátunkat Keletnek vetve Nyugaton kell üzletet kötni". A System Consulting a nyolcvanas évek végétôl aktív szereplô a kelet-nyugati áruforgalomban: kezdetben fôként számítástechnikai termékeket szállított a volt Szovjetunió területére, illetve szaktanácsadást nyújtott. 1991-tôl viszont változott a taktika, és fôként az államközi kapcsolatokban keletkezett "résekbe" tört be - sikerrel. Ennek jegyében Kapolyi munkatársaival kidolgozott egy olyan orosz-ukrán-magyar energetikai együttmuködési modellt, amely független szakértôk szerint "máig egyedülálló a régióban". Ennek lényege, hogy a System Consulting olcsó energetikai szenet szerez be Oroszországban, amelyet aztán Ukrajnában továbbad a burstini erômunek - részben elektromos áramért cserébe. Az így kitermelt elektromos áramot aztán az SC Rt. a Magyar Villamos Muveknek (MVM) értékesíti, forrásaink szerint jóval olcsóbban, mint a piaci ár. Az elsô ránézésre egyszerunek tunô konstrukció mögött azonban bonyolult részletek húzódnak meg, ugyanis Ukrajna nem tagja a nyugat-európai villamosenergia-egyesülésnek (UCPTE), így az általa termelt áram elméletileg nem felel meg az itt elfogadott szabványoknak. Az SC Rt. azonban az ukrán energetikai vállalattal (Ukrinterenergo) közösen egy speciális transzformátort épített be a nyugat-ukrajnai villamosenergia-rendszerbe, Kapolyi Lászlónak pedig sikerült azt elérnie, hogy a tíz blokkból álló burstini erômu négy blokkja ezen keresztül a szabványoknak megfelelô áramot juttasson az UCPTE-hálózatba. Nem volt egyszerubb a villamos energia szállítása sem, miután a burstini erômu korábban nem csatlakozott ahhoz a Vinnyica-Albertirsa közötti fôvezetékhez, amelyen az elektromos áram érkezett Oroszország felôl. Az SC Rt. ezért - úgynevezett radiális üzemmódban - egy 400 kilowattos vezetéket muködtet Munkácsig, amelyen keresztül a burstini áram eljuthat Magyarországra. A System Consulting arra sem sajnálta a pénzt, hogy egy high-tech szénmosó muvet létesítsen Cservenográdban azért, hogy az Oroszországból érkezô energetikai szén megfelelô minôségu legyen. A közel hatmillió dolláros beruházás jól jellemzi az SC Rt. üzleti filozófiáját: a berendezést a magyar Tatech Kft. tervezte, a német Bird Humboldt Wedag gyártotta le, és az SC Rt. ukrajnai leányvállalata szerelte fel. Az SC Rt. muködését közelrôl ismerô forrásunk szerint Kapolyinak mind a mai napig az a meggyôzôdése, hogy "a volt KGST-együttmuködések közül számos üzleti alapon ma is továbbvihetô lenne". Ehhez azonban a régió képlékeny gazdasági és politikai helyzete miatt a szaktudás mellett speciális ismeretekre és kapcsolatrendszerre is szükség van. Kapolyi esetében egyikben sincs hiány: az egykori ipari miniszter - aki mellesleg ma is tagja az Orosz Tudományos Akadémia energetikai szekciójának - sok mindenkit ismer a volt Szovjetunió területén. Így például a nyolcvanas években a lakásán látta vendégül az akkor még gázipari miniszter Viktor Csernomirgyint, és közeli jó ismerôsének tartják "az ukrán Bokrosnak tartott" Viktor Penzenyik miniszterelnök-helyettest is, aki 1993-ban az ô személyes meghívására látogatott Budapestre, a Római Klub ülésére. Penzenyik írta alá 1995 elején azt a garancialevelet Kapolyinak, amit az oroszok feltételül szabtak ahhoz, hogy a fentiekben vázolt hármas együttmuködés az orosz-magyar államadósság terhére is muködtethetô legyen. Eszerint a szén ellenértékét az orosz állam fizette ki, amelybôl a burstini erômu áramot állított elô, ezt az áramot pedig Kapolyi az MVM-nek dollárért értékesítette. A lánc végén pedig az SC Rt. kifizette az államadósság vételárát a magyar kincstárnak. Kapolyi haszna csak ezt követôen jelentkezett, amit egyik forrásunk 5 százalék körülire becsült. Történt mindez annak ellenére, hogy a Boross-Csernomirgyin-megállapodás 1994 tavaszán kizárta annak lehetôségét, hogy az államadósságot az orosz fél energiahordozóval törlessze. Kapolyi azonban megtalálta a kiskaput. Levelet írt több orosz vezetô politikusnak, amelyben azzal érvelt: az orosz energetikai cégeknek egyszer még ki kell jutniuk az európai piacra, ezért nekik is érdekük, hogy az államadósság fejében muködtessék ezt a "jövôbe mutató" konstrukciót. Sohin gazdasági miniszter annyira magáévá tette ezt a gondolatot, hogy 1994 végén az IKM-nek írott levelében arra tett javaslatot, hogy az SC Rt. által kialakított szénszállítási együttmuködéssel 300 millió dollárt írjanak le az államadósságból. Ebbôl végül 120 millió dollár lett, mivel némi huzavona után a tárcaközi bizottság 1995. november 16-i ülésén úgy határozott, hogy az orosz ajánlás ellenére az SC Rt. két ütemben csak 60-60 millió dollárt bonthat le az orosz államadósságból. Információink szerint ez a konstrukció ma is muködik, amelynek során eddig 100,7 millió dollár értéku szenet szállítottak Ukrajnába. Ez annyit jelent, hogy a 900 millió dolláros adósság ekkora mértékben csökkent, miközben a magyar költségvetés 58 millió dollár körüli bevételre tett szert. Ezt a 14 milliárd forint körüli összeget tudomásunk szerint 1999 szeptemberéig az SC Rt. maradéktalanul befizette az államkincstárba. Gesztus dolga A látszat ellenére távolról sem bonyolított le ilyen sikeres üzleteket "az adósságlebontás atyja", Hujber Ottó. Horn Gyula 1995 márciusában, Oroszországban tett látogatását követôen - ahová a TKPE elnöke saját pénzén, de a kormánydelegációval együtt utazott - mindazonáltal sokan úgy vélték, hogy a vállalkozó "megfogta az isten lábát". A miniszterelnök Rosztovban ugyanis ezer darab mezôgazdasági kombájn gyártásáról írt alá megállapodást (ÉS, 2000. február 18.), a részletek kidolgozásával pedig - útban hazafelé a repülôgépen - személyesen bízta meg Papócsi Lászlót, a Bábolna Rt. akkori vezérigazgatóját és Hujber Ottót. A kombájnok behozatalát - amelynek folyamatát egyik forrásunk úgy írta le, mint egy "megszakított közösülést" - az érintettek végül úgy oldották meg, hogy 1995. április 10-én Agrolízing néven, 10 millió forintos jegyzett tôkével részvénytársaságot alapítottak. A cégnek 34 százalékban a Bábolna Rt., 33 százalékban a Hujber tulajdonában álló Intertraverz Rt., 20 százalékban az orosz Traktoroexport nevu cég, 13 százalékban pedig az USA Delaware államában bejegyzett, orosz érdekeltségu Finex Inc. lett a tulajdonosa. Az alapító okiratban nem is titkolták, hogy "a társaság alapítását motiválta, hogy Horn Gyula miniszterelnök úr 1995. március 9-én Rosztov na Donu-i látogatásán megállapodott a kombájngyárral 1000 darab kombájn szállításában az orosz államadósság terhére. A szállítások lebonyolításával a Bábolna Rt.-t és az Intertraverz Rt.-t bízták meg". Ez azonban nem ment valami zökkenômentesen. Bár az akkor még alakulófélben lévô Agrolízing Rt. ajánlatát a tárcaközi bizottság említett 1995. április 4-i ülésén elfogadták, a pályáztatás részleteit rögzítô, május 11-én elfogadott 3053/1995. számú kormányrendelet azonban "a cég számára teljesíthetetlen feltételeket szabott". Az Agrolízing Rt. ugyanis - a pályázók többségéhez hasonlóan - sem a 7,5 százalékos bánatpénzre, sem pedig az elsô osztályú bankgaranciára vonatkozó feltételeket nem tudta teljesíteni, miközben az elsô szállítmány DON-1500-as típusú kombájn már meg is érkezett az orosz gyárból. További nehézségeket okozott, hogy a Pénzügyminisztérium, illetve a Vám- és Pénzügyôrség a beérkezett kombájnok után 14 millió forint összértékben vetett ki különféle jogcímeken (költségtérítés a vámraktáron kívüli raktározás miatt, környezetvédelmi díj, áfa) illetéket. A cégbírósági iratok tanúsága szerint az Agrolízing Rt. 1995. június 29-én tartott rendkívüli közgyulésen Papócsi László mint az igazgatóság elnöke kijelentette, hogy "a PM és VPOP által támasztott nehézségek hosszú utánjárás után a miniszterelnök úr közbenjárására oldódtak meg". Egy, az ügyletet ismerô forrásunk szerint a miniszterelnök azért avatkozott bele a folyamatba, mert "gesztust akart tenni a parasztoknak". A pénzügyi feltételekre vonatkozó, és a vállalkozók által túlzottan szigorúnak tartott elôírásokat pedig késôbb módosították. Ez sem segített azonban azon a tényen, hogy a beérkezett kombájnok minôsége a jegyzôkönyvek szerint "összeszerelési problémák miatt csak javítások után felel meg az elvárásoknak". Ezért aztán a bürokratikus akadályok legyurése után hiába szervezett az Agrolízing Rt. országos dealeri és szervizhálózatot, a szaksajtó a DON-1500 kombájnokat pillanatokon belül ízekre szedte. Mint az a cég 1995. november 15-i rendkívüli közgyulésén elhangzott, "a döcögôs eladások teret adtak a konkurencia sajtóhadjáratainak, amelyek a DON kombájnok használhatatlanságát vették célba. A kampány következtében az adósságot kezelô PM-ben szinte pánik tört ki amiatt, hogy a kombájnok eladhatatlanok és behajthatatlan lesz a követelés". Az Agrolízing Rt. elsô üzleti évét tekintve a félelmek nem is voltak alaptalanok: 1995 végéig alig 46 darab kombájnt értékesítettek (ebbôl hat darabot Bulgáriában), ami azonban alig 6 millió forint tiszta nyereséget hozott. Ezt a pénzt pedig elvitték a cégalapítás, a szállítás megszervezése, továbbá az illetékek kifizetésére felvett 50 millió dolláros bankhitel költségei. Az Agrolízing Rt. ennek megfelelôen az elsô üzleti évét mínusz 98 millió forintos saját tôke mellett 108 millió forintos veszteséggel zárta. A következô években azonban fordult a kocka: a rosztovi kombájnoknak ugyan Magyarországon - forrásaink szerint fôként a minôséghez viszonyítottan magas, 7,5 millió forintos ár és a vásárlókat segítô pénzügyi konstrukciók hiánya miatt - továbbra sem termett babér, azonban a régió más országaiban (Bulgária, Ukrajna, Románia) közel 160 darabot sikerült eladni belôlük. Ez meg is látszott az üzleti eredményeken: a mérleg szerinti eredmény 1996-ban 447 millió forintos árbevétel mellett pozitívra fordult. A cégnek már arra is futotta erejébôl, hogy megkezdje a központi költségvetéssel szemben fennálló 4,9 millió dolláros (886 millió forintos) tartozásának törlesztését, amely információink szerint 1998. júniusára 300 ezer dollárra apadt. Vagonmérleg Nem bizonyult ilyen szerencsésnek az adósság lebontásában részt vevô másik két Hujber-érdekeltség, a Petroltank Rt. és a Vagon Lízing Pénzügyi Rt. A két vállalatot lényegében a Hunga-Rus Rt. alapító okiratában korábban megfogalmazott célok (ÉS, 2000. február 18.) kivitelezésére hozták létre 1995-ben. A Petroltank Rt. esetében ez abból a felismerésbôl táplálkozott, hogy "Magyarország kôolajszükségletének 75 százalékát importból szerzi be, ezért körülbelül 480 ezer köbméter olaj tárolását kell megoldani 1996-ig. Célunk az orosz államadósság terhére új tárolóterek megépítése. Az ehhez szükséges tartályok alapanyagát, az elôgyártmányok egy részét orosz vállalatoktól kívánjuk beszerezni". Ez a terv végül akkora sikert aratott a tárcaközi bizottságnál, hogy a vállalat 1995. november 16-án az eredetileg igényelt 10 millió dollár helyett két ütemben 80 millió dollár orosz adósság lebontására kapott felhatalmazást (Lásd errôl bôvebben Pálya-futás címu táblázatunkat). Az elsô ütemben 4,6 millió dollár értékben föld feletti tárolók kialakításához szükséges úgynevezett tartálypalástot szállítottak - amelyet információink szerint késôbb sikerrel értékesítettek egy közelebbrôl meg nem nevezett magyar magántársaságnak. A fennmaradó 75,4 millió dolláros keretet eddig tudomásunk szerint nem sikerült kitölteni. Bár a Csepeli Csôgyár számára egymillió dollár értékben szállítottak úgynevezett csôbugát, ez a tranzakció azonban zátonyra futott. Cégbírósági adatok szerint "az áru beérkezett az országba, a magyar vevô a finanszírozással késett és nem tudott megfelelô bankgaranciát adni". Az ügyletet más oldalról ismerô forrásunk szerint viszont "az orosz partner késett a szállítással, a vevô ezért nem vette át az árut". Mindenesetre a Petroltank Rt. azóta sem fizette be a központi költségvetésbe ennek a 75,38 millió dollárnak az 58 százalékát, azaz 42,9 millió dollárt. Nem járt nagyobb sikerrel a Vagon Lízing Rt. sem. A MÁV-os múlttal rendelkezô, vasúti mérnöki végzettségu Hujber Ottó ezt a céget forrásaink szerint eredetileg arra szánta, hogy "olyan vasúti szerelvényeket szerezzen be az állami vasút számára, amelyeket az egyébként drága pénzért bérel". Ezen elsôsorban a gabona szállítására alkalmas, úgynevezett kosaras kocsik behozatalát értette. A cég kezdetben két év türelmi és öt év törlesztési idôvel 180 millió dollár adósság lebontására pályázott, amelybôl a tárcaközi bizottság végül két ütemben összesen 80 millió dollárt fogadott el. Értesüléseink szerint az elsô ütemben a Vagon Lízing Rt. 30 millió dollár értéku tehervagont szállított le, azokat azonban a MÁV Rt. nem vette át, ezért végül a szerelvényeket az orosz állami vasúttársaságnak értékesítették. Mindazonáltal ennek a pénznek az államra esô 58 százalékát, azaz 17,4 millió dollárt a Vagon Lízing Rt. befizette a költségvetésbe. A cégnél maradt 50 millió dollárnyi adósság sorsa azonban máig rendezetlen, és mint azt azóta minden közgyulésen rögzítik, "az államadósság lebontásának realizálásában nem sikerült elôre lépni". Emiatt aztán a Vagon Lízing Rt. máig nem fizette be ennek az összegnek az 58 százalékát, azaz 28,7 millió dollárt a központi költségvetésbe. Ennek ellenére a Hujber-cégcsoport "vezérhajója", az Intertraverz Rt. nem csinált rossz üzletet az államadósság lebontásával: cégbírósági adatok szerint mind a Petroltank Rt., mind pedig a Vagon Lízing Rt. olyan szolgáltatási szerzôdést kötött vele, "amelynek értelmében a befejezett üzlet 4,85 százaléka az Intertraverz Rt. munkájának az ellenértéke". Mindez azt jelenti, hogy a két vállalatnak az orosz államadósság lebontásából keletkezett hasznát - közel másfél millió dollárt, azaz közel négyszázmillió forintot - az Intertraverz Rt. fölözte le. Családi kör Néhány forrásunknak máig az a meggyôzôdése, hogy az olajgate-ügy kirobbanása mögött azok álltak, akiknek "szúrta a szemét, hogy Kapolyi és Hujber jól keresett az orosz üzleten". A háttérbeszélgetések során itt többen utaltak az MSZP egykori pénztárnokának, Máté Lászlónak a szerepére. Egy, az eseményeket közelrôl figyelô forrásunk szerint a pénztárnok az orosz államadósság lebontásában is látott fantáziát, ezért elég korán bekapcsolódott a folyamatba. Ezt egyébként a TKPE 1994. október 28-i ülésén készült jegyzôkönyv is tanúsítja, ahol Máté a Kossuth Kereskedôházat képviselô üzletemberként azt javasolta: az államadósság lebontása során "néhány nagy cégre kellene koncentrálni, (...) hiszen ha sok kis cég jelentkezik, a Minisztérium nem képes azokat feldolgozni". Ezért szerinte "a hirdetéstôl el kellene tekinteni, hiszen ismerjük az orosz vállalatokat, így a TKPE gyujtse be a pályázatokat és terjessze azokat a kormány elé". Miután azonban az adósság lebontása nem egészen az általa javasolt forgatókönyv szerint alakult, az MSZP pénztárnoka lassacskán elmaradt az egyesület üléseirôl, amelyet egy forrásunk szerint "gittegyletnek" tartott. Máté ennek ellenére szintén a jól értesültek közé tartozott, és az elsôk között "részesedett az orosz tortából". Az általa alapított Famáka Kft. - amelyet egy forrásunk családi vállalkozásként írt le - kétéves futamidôvel 10 millió dollár értéku ZIL-teherautó behozatalára pályázott a tárcaközi bizottságnál. Ezt az ügyletet információink szerint Szász András, a cég akkori ügyvezetôje hozta tetô alá, akivel Máté egy fogadáson ismerkedett meg az 1994-es választások elôtt. A muszaki végzettségu Szász 1982-ig az Intranszmasnak dolgozott, majd a rendszerváltásig egy osztrák elektronikai cég alkalmazottjaként külföldön (többek között a Szovjetunióban és a Közel-Keleten) tevékenykedett. Egy ôt közelrôl ismerô forrásunk szerint ebbôl az idôbôl származnak kiváló orosz kapcsolatai, így például ismerte ôt a moszkvai ZIL-gyár vezérigazgatója, Jevgenyij Brakov és a "Moszkva miniszterelnökének" titulált Jurij Luzskov polgármester is. A megrendelések hiányával küszködô moszkvai gyáraknak (ZIL, Moszkvics) kapóra jött az a lehetôség, hogy az orosz adósság terhére beindíthassák a gyártósorokat, és ehhez Szász személyében megfelelô magyar partnerre is találtak. Jól mutatja ezt, hogy tudomásunk szerint a Famáka Kft. már 1995 márciusában megkezdte a ZIL teherautók szállítását, noha az adósság lebontásának feltételeit szabályozó kormányhatározatot csak két hónap múlva (1995. május 11-én) fogadták el. A beérkezô ZIL-ekkel kapcsolatban azonban számos minôségi kifogás merült fel, miután egy forrásunk szerint "olyan ócska teherautót gyártottak, hogy azok nem is muködtek". Moszkvai kapcsolatai révén ugyancsak Szász hozta azt a 10 millió dollár értéku - Aleko típusú személygépkocsi szállítására vonatkozó - üzletet, amellyel a Bertinus Kft. pályázott a tárcaközi bizottságnál. Ennek az egyébként is gépkocsi-kereskedelemmel foglalkozó cégnek az ügyvezetôje (Rieb György) Szász régi ismerôse volt. Ezt a két tételbôl álló, együttesen 20 millió dollárt kitevô adósságot késôbb a Famáka Kft. utódja, a Lorry Kft. vette át, és vállalta, hogy a két cég az állammal szemben fennálló 11,6 millió dolláros tartozását kifizeti. Hasonló módon a Lorry Kft. vállalt kötelezettséget a Ples Rt. fizetési kötelezettségére is. (Lásd errôl bôvebben Pálya-futás címu táblázatunkat.) Értesüléseink szerint a Lorry Kft. 1998 végéig összesen 5,8 millió dollárt fizetett be a költségvetésbe. Ekkor azonban már nem szerepelt a tulajdonosok között Máté László, és kivált a cégbôl az ügyvezetô, Szász András is. Utóbbi Nádor -'95 Rt. néven 1995. január 20-án azzal a Bartha Delbárral alapított saját céget, aki lapértesülések szerint akkoriban Szokai Imrének, az ÁPV Rt. elnökének volt a felesége (Napi Magyarország, 1998. május 21.). A cég felügyelôbizottságának elnöke pedig Máté László sógora, Matyók György lett. A Nádor -'95 Rt. szintén "szeletet követelt magának az orosz tortából", nem is kicsit. Elôször 1996. március 29-én - gépjármuvásárlásra és -reexportálásra hivatkozva - 200 millió dollár lebontására pályázott a tárcaközi bizottságnál. Információink szerint az ügylet hátterében újfent a Szásszal kapcsolatban álló "moszkvai lobbi" állt, amelynek sikerült elérnie, hogy az orosz pénzügy ekkora értékben finanszírozza ZIL-ek, Moszkvicsok és Ladák gyártását. Az üzlet végül nem jött létre, ennek okáról azonban forrásaink ellentmondásosan nyilatkoztak. Az egyik verzió szerint azért, mert a Nádor nem mutatta be a bánatpénz befizetését igazoló nyilatkozatot és nem rendelkezett elsô osztályú bankgaranciával. A másik verzió szerint viszont a nagypolitika miatt esett kútba az üzlet, miután a közelgô választások miatt az oroszok felfüggesztették adósságaik törlesztését. A Nádor azonban így sem esett ki a "pikszisbôl": a tárcaközi bizottság elfogadta azt az 50 millió dollár értéku metrókocsi-projektet, amely a titkosszolgálati eszközök beszerzésének pénzügyi hátterét biztosította volna (lásd errôl bôvebben Egy magyar Nádor címu keretes írásunkat). A Nádor orosz partnere hosszú huzavona után végül 10 millió dollár értékben gyártott le metrószerelvényeket, ám ezek mind a mai napig nem érkeztek meg Magyarországra. Túlnyomás alatt Az olajgate "kitörése" 1995. december 5-én a parlamentben mindazonáltal reflektorfénybe helyezte az addig teljes homályban zajló folyamatot. A Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára két nappal késôbb azt jelentette be: Horn Gyula miniszterelnök birtokába olyan dokumentumok jutottak, amelyek egy szigorú belsô vizsgálat elrendelését indokolják. A rohamtempóban - mintegy két hét alatt - lefolytatott vizsgálat fô megállapításai szerint a "(...)Tárcaközi bizottság munkájának szabályszeruségét meg kell teremteni, gondoskodni kell arról, hogy a lehetô legszélesebb körbôl legyen lehetôség kiválasztani a pályázókat, és biztosítani kell, hogy a döntések kialakításában egyéni érdekek ne játszhassanak szerepet". A vizsgálat elkészültével egy idôben az Országgyulés is létrehozott egy parlamenti vizsgálóbizottságot, amely többek között azt vizsgálta, hogy "(...) az orosz államadósság lebontására létrejött Tárcaközi Bizottság milyen pályázatokat írt ki, azokat hogyan bírálta el, illetve az említett ügyletekhez történô partnerek kiválasztása során milyen összeférhetetlenség áll fenn". A vizsgálóbizottság egy év munka és az érintettek meghallgatása után 1996. december 27-én azt állapította meg, hogy a "(...)Tárcaközi Bizottság nem tartotta be az 1090/1994. (IX. 29.) Kormányhatározatban foglaltakat, attól eltérôen, rendezetlen körülmények között muködött". Alátámasztották a kormány vizsgálatának eredményét, miszerint a pályáztatás hiánya miatt a jelentkezô cégek "korlátozott mértéku versenyhelyzetbe kerültek", ugyanakkor azt is jelezték, hogy pályázatot továbbra sem írtak ki az államadósság lebontására. A jelentés továbbá több, a tárcaközi bizottság munkájában részt vevô minisztériumi köztisztviselô (Tímár László, Borók György, Erdey-Grúz Balázs) esetében azt állapította meg, hogy összeférhetetlen posztokat töltenek be olyan - elsôsorban Hujber-érdekeltségu - cégekben, amelyek részt vettek az államadósság lebontásában. Az érintettek késôbb azzal védekeztek, hogy így "hatékonyan lehet ellenôrizni az állami vagyon kezelését", ezt az érvelést azonban a bizottság nem fogadta el. Hujber Ottó pedig a bizottság tagjainak a vizsgálat lezárása elôtt írott levelében "a Nagy Ítélôszékre" hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy "a bizottság tagjai - többen akaratlanul - egy koncepciós per résztvevôi. Koncepciós abból a szempontból, hogy labilisan összetákolt, zömében alaptalannak bizonyult vádakra épült." Az Országgyulés késôbb a magáévá tette ezt az érvelést, és a koalíciós többség szavazataival fél év múlva egy semmitmondó határozatot fogadott el, amely szerint "az ügyben megvádolt cégek és magánszemélyek esetében a vizsgálat törvénysértést nem tárt fel". A parlamenti bizottsággal egy idôben az Állami Számvevôszék is lezárta azt a vizsgálatát, amely A nemzetközi elszámolások fejezet pénzügyi-gazdasági ellenôrzésérôl címmel lényegében az államadósság behajtásának gyakorlatát vette nagyító alá. Ez nagyjából arra a megállapításra jutott, hogy "sok bába közt elvész a gyerek", és nem tartotta reálisnak azt, hogy az eredeti megállapodásoknak megfelelôen 1997 végéig sikerül lebontani az adósságot. A számvevôk nem számoltak rosszul: Oroszország 1996 közepén gyakorlatilag teljesen befagyasztotta adósságainak törlesztését, így a folyamat közel egy év csúszással csak a Horn-kormány utolsó évében kezdôdött újra. Egy magyar Nádor A Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (NBSZ) 1991 óta folytatott tárgyalásokat nemzetközi cégekkel arról, hogyan cserélje le közel húszéves lehallgatóberendezéseit olyan korszerubb eszközökre, amelyek a telefonbeszélgetések mellett a rádióhullámok megfigyelésére is alkalmasak. Ez az igény a rendszerváltást követô bunözési hullám miatt elsôsorban a belbiztonsági szerveknél (rendôrség, határôrség) jelentkezett. Információink szerint az NBSZ annak idején több külföldi gyártóval is felvette a kapcsolatot, és a tárgyalások során kiderült: a magyar titkosszolgálatok által igényelt berendezések együttes értéke, gyártótól függetlenül, legalább 30 millió dollár lenne. Ekkora összeg azonban nem állt rendelkezésre a költségvetésben, és forrásaink szerint az ország romló pénzügyi helyzetében "nehéz lett volna megmagyarázni, mire kell közel tízmilliárd forint készpénz anélkül, hogy ki ne derüljön a valódi szándék". A Horn-kormány végül úgy oldotta meg az éveken át húzódó dilemmát, hogy egy közvetítô cég (a Nádor -'95 Rt.) segítségével az orosz államadósság terhére rendelte meg a berendezéseket. Mivel az eredeti célt - a lehallgatóeszközök beszerzését - a kormányzat mindenképp el akarta rejteni, a tárcaközi bizottság 50 millió dollár értéku metrókocsi szállítására adott ki tárgyalási engedélyt a Nádor Rt.-nek. Az eredeti tervek szerint a metrókocsik azonban nemcsak "fügefalevelek" lettek volna, amelyek elrejtik a konstrukciót, hanem arra is szolgáltak, hogy pénzügyi hátteret teremtsenek a lehallgatóberendezések megvételéhez. A Nádor orosz partnerét, a Metrovagonmas vállalatot az ottani pénzügyi tárca is kiemelt "partnerként" kezelte, mivel a Moszkva melletti hatalmas gyár nemcsak metrószerelvényeket, hanem önjáró légvédelmi rakétákat is gyártott, és így hadiipari cégnek minôsült. Az orosz pénzügy hajlandóságot mutatott arra, hogy az 50 millió dollár kilencven százalékát rubelben kifizesse a gyárnak, amely ezért az összegért körülbelül száz szerelvényt gyártását tervezte. A metrókocsikat a Nádor külföldön akarta értékesíteni, és forrásaink szerint már vevôket is talált Helsinkiben, Kijevben, Prágában és Moszkvában. A többi "adósságlebontóval" ellentétben azonban a Nádor 2000-ig halasztást kapott arra, hogy a bevétel 58 százalékát befizesse az államkasszába. Ezt az éppen 30 millió dollárt a cég ugyanis lehallgató-berendezések beszerzésére fordíthatta, amit késôbb egy speciális bérleti konstrukció keretében adott volna át az NBSZ-nek. A szolgálat költségvetésében pedig feltunés nélkül négy évre, egyenlô - évi 2,2-2,3 milliárd forint körüli - összegekben szétterítve különítették el a bérleti díjat. Ez a metróvagonos konstrukció forrásaink szerint azonban "elakadt a magyar és az orosz hivatalok töketlenkedésén". A magyar IKM ugyanis - az orosz gyárral közösen kialakított konstrukció ellenére - bankgarancia nélkül nem adta ki a tárgyalási engedélyt a Nádor -'95 Rt.-nek, ennek hiányában pedig az orosz PM nem tudta a gyártást finanszírozni. Mire pedig pótolták a hiányosságokat, addigra az orosz állam - 1996 májusában, pénzügyi nehézségeire hivatkozva - befagyasztotta az adósságok törlesztését. Tehát "a pénz még csak az ablakban volt", amikor a Nádor már megállapodást kötött a francia Thomson, valamint az izraeli Efrat és Teliran cégekkel a lehallgatóberendezések elkészítésére. A gyártás beindításának fedezetéül értesüléseink szerint az a pénz szolgált, amelyet a Lorry Kft.-nek kellett volna a beérkezett gépjármuvek után a költségvetésbe befizetnie. Ez azonban hamar elfogyott, ezért aztán a kormánynak kellett beavatkoznia: 1996 nyarán úgy alakították át a konstrukciót, hogy "az orosz pénz beérkezéséig" hitelezôként bevontak egy kereskedelmi bankot is. Ez dollárban nyújtott hitelt a Nádor -'95 Rt.-nek úgy, hogy "az ügylet fedezete a hitelbôl beszerzett eszközök bérbeadásából származó bérleti díj, amely egyúttal a kötelezettségek teljesítésének forrása". Magyarán: az NBSZ által fizetett bérleti díjat nem a Nádor Rt., hanem a hitel fejében a pénzintézet kapta meg, a bérleti díj kifizetésére pedig a Pénzügyminisztérium különgaranciát is vállalt. Ezeket az ügyleteket az Országgyulés Nemzetbiztonsági Bizottságának úgynevezett Nádor-albizottsága is nagyító alá vette. A három tagból - Kovács Zoltán (Fidesz), Nikolits István (MSZP), Tóth Károly (MSZP) - álló albizottság fôként azt vizsgálta, hogy történt-e pénzügyi visszaélés a lehallgatóeszközök beszerzése során. A kormányzat által lefolytatott vizsgálatok ugyanis korábban azt állapították meg, hogy az NBSZ az indokoltnál 1,2 milliárd forinttal többet fizetett ki a Nádor -'95 Rt.-nek. Az ügyeket közelrôl ismerô, magát megnevezni nem kívánó forrásunk szerint ez az állítás nem igaz, amit az a NBSZ és a Nádor között tavaly aláírt megállapodás is bizonyít. Eszerint a két fél "elszámolása egyezik", és nincs semmiféle tartozás. A vitát forrásaink szerint az okozza, hogy az NBSZ az eszközök beszerzése során pótlólag olyan szolgáltatásokat rendelt meg a szállítóktól, amelyek jelentôsen megnövelték az eredetileg kalkulált költségeket. A Nádor -'95 Rt. errôl azonban már 1997 nyarán átadott egy feljegyzést az NBSZ-nek azzal, hogy "a távközlési törvény késése, a megrendelt építési munkák és a jelentkezô muszaki gondok" miatt 15-17 millió dolláros pótlólagos költségvetési keretre lesz szükség. Ezt azonban a pénzügyi tárca vezetôje tudomásunk szerint egy kormányülésen azzal utasította vissza, hogy "várják meg a választások eredményét." A választásokat követôen pedig az NBSZ "az új miniszterre és a kabinetfônökre hivatkozva nem tudott állást foglalni a projekt folytatásáról, illetve a pótköltségvetésrôl". Orbán Viktor miniszterelnök ezzel kapcsolatban pedig úgy nyilatkozott, hogy "nem vagyunk fizetôs hangulatban". (Népszabadság, 1998. október 13.) Miután pedig forrásunk szerint a ráfordítások már 1998 elsô félévében meghaladták a szerzôdéses keretet, a Nádor -'95 Rt. elôször lelassította, majd többszöri tárgyalási kísérlet után felfüggesztette a szállításokat. Értesüléseink szerint a rádiótelefonok lehallgatásra is alkalmas rendszer 90 százalékos, míg az országos telefonhálózatot monitorizáló rendszer 60 százalékos muszaki készültségben volt a szállítások felfüggesztésekor. Arról egyelôre nincs biztos információ, hogy az új kormányzat befejezi-e a megkezdett beruházásokat. Meg nem erôsített értesüléseink szerint többszöri tárgyalás után 1999 decemberében az NBSZ megvásárolta a Thomson párizsi raktáraiban tárolt, és addig le nem szállított eszközöket, de további kifizetésekrôl azóta egyetlen forrásunknak sincs tudomása. Pálya-futás Résztvevôk az orosz államadósság lebontásában Cégnév Tulajdonosok* Érdekcsoport Pályázat tárgya Pályázat össz. (M USD) Szerzôdés össz.(M USD) Behozott polgári árú Állapot System Consulting Rt. System Consulting Inc.(USA),Kapolyi László Kapolyi László Szén 300 120** Villamos energia Agrolízing Kereskedôház Rt .Bábolna Rt., Intertraverz Rt., Traktoroexport (RU), Finex Inc. (USA) Hujber Ottó Kombájnbesz. 19 9 DON-1500 kombájn Megvalósult Tér és Forma Rt. AVA Kft., Farabi Foundation (LI), Benza György, Pfandler Katalin, Koltai Gábor Nem ismert Tgk. reexport 20 50 GAZ típusú teherautó Rendezetlen Famáka (Lorry) Kft. ALTRO GmbH (AT), Qwertel Rt., Zilahy Ferenc Máté László Tgk. behozatal 10 10 ZIL típusú teherautó Rendezetlen Bertinus Kft. *** Rieb György, Rieb Györgyné, Bachmann Edvin Máté László Szgk. behozatal 10 10 Aleko szgk. Rendezetlen Ples Rt. PLES GmbH (AT), Wheel Impex Ltd. (GB) Máté László Vasúti tgk. vásárlása 51 51 Textilgép Rendezetlen Vagon Lízing Pénzügyi Rt., (Machinetrade Rt.) Intertraverz Rt., Hunga-Rus Rt. Hujber Ottó Vasúti tgk. vásárlása 30 80 Vasúti teherkocsi Folyamatban Petroltank Rt. Intertraverz Rt., Hunga-Rus Rt. Hujber Ottó Kôolajtároló tartályok alapanyagának beszerzése 10 80 Tartálypalást, csôbuga Rendezetlen Mahart Rt. ÁPV Rt. Magyar állam Hajó beszerzése 44,7 44,7 5 db. tengeri hajó Folyamatban Nádor - '95 Rt. Szász András, Bartha Delbár Máté László Gépjármuvásárlás és -reexport 200 50 Metróvagon reexport Rendezetlen Speed-Ex Kft. Travnik István, Farkas Zsuzsanna Nem ismert Traktorbehozatal 0,5 0,5 traktor Folyamatban André Central Europe Kft. André et CIE S.A. (CH), Istvan Scheftsik Nem ismert Acéltermékek behozatala 50 50 Rendezetlen Swell Kft. Travnik István, Farkas Zsuzsanna Nem ismert Traktorbehozatal 0,5 0,5 traktor Folyamatban * A jelenleg hatályos cégbírósági adatok szerint; ** Két ütemben 60 millió USD; *** Átvette a Lorry Kft. (Sorozatunk befejezô részében bemutatjuk, kik és hogyan akartak az orosz államadósság terhére tôkét emelni a Postabankban. Ismertetjük, hogy az Orbán-kabinet milyen vizsgálatokat folytatott a választásokat követôen és azt is, hogy milyen lépéseket tettek az elmúlt másfél évben, a még fennálló közel 400 millió dolláros adósság behajtására.)

ÓSZABÓ ATTILA-VAJDA ÉVA

Guruló rubelek III.

Fejezetek az orosz-magyar államadósság történetéböl

1,7 milliárd dollár - összesen ekkora összeggel tartozott a magyar államnak 1994 tavaszán a volt Szovjetunió. Ez az összeg akkori árfolyamon közel 180 milliárd forintnak felelt meg, amelynek behajtásához az elmúlt évtized egyik legnagyobb politikai és gazdasági botránya - az úgynevezett olajgate-ügy - kötôdik. Az adósságból ugyanis az akkori ellenzék szerint politikai és személyes kapcsolataikat kihasználva fôként a Magyar Szocialista Párthoz közelálló vállalkozók és cégeik húztak anyagi hasznot. Bár az ügyet annak idején nyilvánosságra hozó Fidesz kormányra kerülését követôen tételes elszámolást és a folyamat teljes tisztázását ígérte, erre mind a mai napig nem került sor. A résztvevôk közül ugyan a Nádor '95 Rt. tevékenységét jelenleg parlamenti bizottság is vizsgálja, ám azt változatlanul homály fedi: mi történt a 180 milliárd forinttal? Az elmúlt hónapokban közel félszáz háttérbeszélgetést folytattunk az ügyben érintett szereplôkkel és áttanulmányoztuk a nyilvánosan rendelkezésre álló dokumentumokat, ennek végeredménye ez a három részbôl álló riport. Sorozatunk befejezô részében bemutatjuk, kik és hogyan akartak az orosz államadósság terhére tôkét emelni a Postabankban. Ismertetjük, hogy az Orbán-kabinet milyen vizsgálatokat folytatott a választásokat követôen, és azt is, hogy milyen lépéseket tettek az elmúlt másfél évben a még fennálló közel 400 millió dolláros adósság behajtására.

1998. november 12-én, egy csütörtöki napon az Orbán-kormány ülését követô szokásos tájékoztatón Borókai Gábor kormányszóvivô azt közölte az egybegyult újságírókkal, hogy "a kormányülés témája volt a Kormányzati Ellenôrzési Iroda [KEI] azon vizsgálata, amelyre a miniszterelnök úr adott utasítást, és amely az orosz államadósság lebontásának helyzetét vizsgálta". Hozzátette, hogy "a KEI a polgári célú szerzôdések egy részét vizsgálta, és olyan jellegu szabálytalanságokat talált, amelyek további vizsgálatok elrendelését igénylik - és erre a miniszterelnök úr föl is fogja kérni az illetékes szerveket". A szóvivô nem árult el részleteket az ügyrôl, ám a kormányülés egyik résztvevôje szerint a további "tényfeltárás" elrendelését az indokolta, hogy Orbán "nem találta elég keménynek" a jelentést. Sepsey Tamás, a KEI elnöke - aki a jegyzôkönyvek szerint nem volt jelen a kormányülésen - ennek ellenére azt mondta a Magyar Televízió aznapi Kormányváró címu musorában, hogy "vizsgálatunk során azonban számos olyan új és visszásságnak minôsíthetô tényt állapítottunk meg, amelyek az elmúlt idôszak politikai erôinek és a gazdasági erôinek a vélhetô összefonódására tettek tanúbizonyságot". Azt is kijelentette, hogy "foglalkoztunk azokkal az ügyekkel, amelyeket korábban Demeter Ervin MDF-es képviselô által vezetett, úgynevezett olajgate-bizottság már vizsgált, és a megállapítások döntô többségét, mondhatnám szinte teljes egészükben megalapozottnak találtuk". Szerinte bizonyítást nyert: az államadósság behajtásában az MSZP-hez közeli vállalkozások vettek részt. Majd hozzátette, hogy az adósság lebontásában részt vevô - ám nem nevesített - cégek mintegy 19 millió dollárral nem számoltak el a költségvetésnek.
Az Orbán-kabinet - elôdeihez hasonlóan - a gyanús gazdasági tranzakciók kivizsgálását ígérte kormányra kerülésekor, amelyek között rendre felmerült az orosz-magyar államadósság lebontásának ügye is. Jószerivel azonban a november 12-i kormányülés volt az egyetlen alkalom, amely után az adósság behajtásának gyakorlatát vizsgáló állami szervezetek képviselôi errôl a nyilvánosság elôtt is beszéltek. Sepsey a köztévének adott interjújában utalt a Nádor '95 Rt. szerepére, amelynek tevékenységét külön is vizsgálták, és amely egy - a múlt pénteken eredmény nélkül zárult - büntetôeljárás alapjául is szolgált. A titkosszolgálati berendezések behozatalát hamarosan külön parlamenti bizottság kezdte vizsgálni (ÉS, 2000. február 25.), az államadósság behajtásának kérdése pedig rövidesen kikerült a nyilvánosság által ismert napirendbôl. A háttérben azonban az Orbán-kormány azóta is komoly erôfeszítéseket tesz azért, hogy az 1996 tavaszán megtorpant és késôbb is csak rövid idôre feléledt folyamatba új életet leheljen.

Ütemre mennek

Az orosz államadósság behajtása a kezdeti lendület után elôször 1996 tavaszán akadt el hosszabb idôre. Az orosz kormány ekkor - elsôsorban költségvetése nyomorúságos állapotára és a gazdasági krízisre hivatkozva - gyakorlatilag teljesen befagyasztotta külföldi adósságainak törlesztését (ÉS, 2000. február 25). Sokak feltételezése szerint e lépésben szerepet játszott az 1995 végén kirobbant olajgate-ügy is, melynek során a két ország kapcsolatáról számos, addig titkosnak minôsülô információ került nyilvánosságra. T. Asztalos Ildikó, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) politikai államtitkára 1997 tavaszán a parlamentben ki is jelentette, hogy az oroszokkal "az is hátráltatta a megegyezést, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot állítottak fel a törlesztéssel kapcsolatos esetleges visszaélések felderítésére". (Magyar Hírlap, 1997. március 28.)
A folyamatot közelrôl ismerôk azonban valamennyien egyetértettek abban, hogy a törlesztés jóval inkább az "orosz fél fizetési hajlandóságán, semmint a magyar belpolitikai helyzeten" múlott. Igazukat bizonyítja, hogy amikor a Mihail Kaszjanov, akkori orosz pénzügyminiszter-helyettes (ma miniszterelnök-helyettes) által vezetett orosz delegáció 1997 márciusában újrakezdte a tárgyalásokat, kizárólag az adósság átütemezését akarta elérni. Egyik informátorunk szerint erre is csak azért került sor, mert lejárt az 1994-es Boross-Csernomirgyin-megállapodásban rögzített, törlesztésre vonatkozó hároméves határidô (ÉS, 2000. február 18.). A tárgyalások egyik résztvevôje szerint ezek a megbeszélések "rendkívül nyugodt és diplomatikus légkörben folytak", bár kezdetben inkább a "süketek párbeszédére hasonlítottak". Oroszország ekkor már közel egy éve egyetlen petákot sem fizetett hitelezôinek, Kaszjanov röviddel ideérkezése elôtt az orosz államadósság átütemezésérôl állapodott meg a hitelezôket tömörítô Párizsi és a Londoni Klubbal. A szerzôdésekben ugyanakkor arra is kötelezettséget vállaltak, hogy más hitelezôknek sem nyújtanak ennél jobb feltételeket. Az orosz állam mindkét esetben azt vállalta, hogy az adósságait 25 év alatt fizeti vissza, és hat, illetve hét év türelmi idôt kap a törlesztés megkezdésére.
Bár a kilátások emiatt nem voltak túl rózsásak, Kaszjanov budapesti tárgyalásai mégis fordulatot hoztak az orosz-magyar államadósságot illetôen. Az orosz fél ugyanis elfogadta azt a magyar érvelést, miszerint "ez az adósság kényszerhitelnek minôsül, ezért más elbírálás alá esik, mint a nyugati államok és pénzintézetek által folyósított kölcsönök". Egy minisztériumi feljegyzés szerint azonban Kaszjanov azt is közölte, hogy "a további évekre vonatkozóan semmilyen kötelezettséget vállalni jelenleg nem tud, és csak azon projektekrôl van módja tárgyalni, melyeket jelen idôpontig mind magyar, mind pedig orosz részrôl hivatalosan befogadtak". Miután pedig az oroszok a Boross-Csernomirgyin-megállapodás alapján már törlesztették adósságaik közel 60 százalékát, türelmi idôt ugyan nem kértek, de a szállítások végsô határidejét további négy évvel eltolták. Gilyán György, az IKM közigazgatási államtitkára az orosz delegáció elutazását követôen bejelentette: "Magyarország számára elfogadhatónak tunik az az átütemezési javaslat, amelyet az orosz fél tett (...) tartozásának törlesztésére." (Magyar Hírlap, 1997. március 29.) A javaslatot - miszerint a Boross-Csernomirgyin-megállapodásban foglalt kötelezettségek "teljesítési határideje 2000. december 31-ig meghosszabbodik. Egyebekben a többi cikk változatlan marad" - végül levélváltás keretében véglegesítették 1997. július 8-án.

Gáz van

Ez a dokumentum azonban hiába erôsítette meg az adósságlebontás kiindulópontjának tekintett Boross-Csernomirgyin-megállapodást, azon a háttérben a két félnek már jóval az átütemezés elôtt sikerült átlépnie. Az oroszok ugyanis eredetileg kizárták, hogy az adósságot energiahordozóval vagy készpénzzel csökkentsék (ÉS, 2000. február 18.), a közös projektek jegyzékébe ennek ellenére - információink szerint orosz javaslatra - bekerült egy "gázszállításokra vonatkozó pénzügyi konstrukció" is. Az ügyletet egy minisztériumi feljegyzés szerint "az orosz pénzügyminiszter-helyettes úr speciális tételként jellemezte, amelyik egyedi elbánást igényel". Tudomásunk szerint ez a különleges elbánást igénylô tétel százmillió dollár értéku földgáz volt, amelyet az orosz gázipari cég, a Gazprom szállított a Mol Rt.-nek 1997 folyamán. Úgy tudjuk, ezt a lehetôséget az orosz cég "járta ki magának" annak fejében, hogy odahaza elengedik tetemes köztartozásai egy részét. Az ügylet során az államadósságot a Gazprom tulajdonában álló Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB) külföldi off-shore cégére engedményezték, a többi "adósságlebontóhoz" hasonló feltételekkel. Ezt az ügyletet annak idején Kósa Lajos (Fidesz) a parlamentben kérte számon: "Mióta van bejelentve ennél a kereskedelmi banknál földgáz-kereskedelmi és -értékesítési tevékenység?" Feltette azt a kérdést is, hogy "ez az egymilliárd köbméter földgáz nem okoz-e a Molnak újabb veszteséget azáltal, hogy a kormány árpolitikája miatt a földgáz-értékesítés a Molnál eleve veszteséges? Végül: jó-e az országnak az, hogy újra földgázt kell a kôolajszármazékok helyett eltüzelni, és ez nem érinti-e hátrányosan Magyarország energiapolitikai és -stratégiai érdekeit?" T. Asztalos Ildikó, az ipari tárca államtitkára válaszában csak annyit közölt, hogy "kényszeruen tudomásul vettük, hogy a további adósságkihozatalban kiindulásként az orosz fél felajánlásai a mérvadók. (...) Magyar részrôl, a nemzetgazdaság érdekeit szem elôtt tartva, minél nagyobb mértéku törlesztés elérésére törekedtünk (...) Ezt az orosz partner gázszállítás formájában vállalta, úgy, hogy magyarországi bevételének egy részét törlesztésként befizeti a Magyar Államkincstárnak. Orosz részrôl megjelölték azt a bankot is, amelyen keresztül ez a pénzügyi konstrukció lebonyolódik. Ezzel terven felüli ez évi törlesztést vállaltak." Tudomásunk szerint ez a törlesztés meghaladta az 58 millió dollárt (12 milliárd forintot), amelyet az ÁÉB végül 1998 folyamán fizetett be a magyar költségvetésbe.

Maci a málnásban

Ugyancsak a Gazprom lett volna a fôszereplôje annak az ügyletnek is, amely a csôd felé tántorgó Postabank feltôkésítését célozta. Ezzel a Boross-Csernomirgyin-megállapodás másik passzusa sérült volna, ami az államadósság készpénzzel történô kiegyenlítését zárta ki. Az ügy egyik közeli ismerôje szerint azonban "az orosz fináncoligarchiát kevéssé érdekelték az államközi megállapodások, százmillió dollárért viszont már ôk is lehajoltak". Kormányzati források szerint ez úgy történt, hogy az oroszok 1997 januárjában közvetítôk útján váratlanul jelezték: hajlandók lennének az áruszállítási szerzôdésekkel még le nem fedett államadósságot készpénzben törleszteni. Innen azonban meglehetôsen összekuszálódnak a szálak, ami egyébként minden, a tranzakcióban részt vevô szereplônek érdekében állt.
Az errôl folytatott háttérbeszélgetések során annyi mindenesetre kiderült, hogy az ajánlatot - amely 1997 elején még csak a szerzôdésekkel le nem fedett háromszázmillió dollár felére, késôbb azonban már a teljes összegre vonatkozott - a lehallgatóberendezések behozatalával hírhedtté vált Nádor '95 Rt. (ÉS, 2000. február 25.) közvetítette. A magyar cég tulajdonosa, Szász András a londoni Singer & Friedlander (S&F) bankházat, az orosz oldal pedig meg nem erôsített információink szerint egy amerikai céget, a New Alliance Corporationt vonta be a tranzakcióba. Az eredeti elképzelések szerint az adósság kivásárlására a Nádor '95 Rt. pályázott volna, erre 1998. február 6-án a magyar Pénzügyminisztérium (PM) elôszerzôdést is kötött vele. A magyar cég az adósságot a S&F-New Alliance közvetítôláncon keresztül a Gazpromnak értékesítette volna a névérték 70-75 százalékáért, az orosz gázipari cég pedig az általa diszkontértéken vásárolt adósság teljes összegével csökkentette volna köztartozásait. Az ügylet során lényegében mindenki jól járt volna: a közvetítôk 2-3 százalékos tisztes jutalékra tettek volna szert, a Gazprom olcsón letudta volna adótartozását, a két állam pedig megszabadult volna egy régrôl húzódó problémától, amit a polgári szerzôdésekkel le nem fedett adósságállomány okozott.
A lebonyolítás azonban technikai nehézségekbe ütközött: a Nádor nem tudta letenni az asztalra az adósság egy százalékának megfelelô bánatpénzt és a bankgaranciát. A pénzt ugyan végül megszerezték, a PM azonban a közvetítôktôl is biztosítékokat követelt, nehogy a magyar költségvetés hoppon maradjon az ügylet végén. Meg nem erôsített információnk szerint a S&F biztosíték gyanánt egy spanyol ingatlanokból álló portfóliót ajánlott fel, ez késôbb a Postabank tôkeemelése során Telnan-ügylet néven vált ismertté (Bank bán IV. - ÉS, 1999. június 18.). A tranzakció végül mégis vakvágányra futott, mert kiderült: a követelésvásárlás pénzintézeti tevékenységnek minôsül, amelyre a Nádor '95 Rt.-nek nincs jogosítványa.
A Postabank elsô emberének, Princz Gábornak viszont kapóra jött az oroszok fizetési hajlandósága. Ebben az idôben már kétségbeesetten kutatott olyan befektetô után, aki hajlandó friss tôkét pumpálni a rogyadozó pénzintézetbe (ÉS, 1999. június 18.). Informátoraink szerint Princz egyformán jó kapcsolatot ápolt a Nádor '95 Rt. tulajdonosával, Szász Andrással és Máté Lászlóval. Bár az MSZP alelnökének formálisan csak annyi köze volt a Nádor '95 Rt.-hez, hogy sógora, Matyók György a felügyelôbizottság elnöke volt, információink szerint azonban Szász és Máté "surun mozogtak együtt üzleti ügyekben". Ôk hárman ötlötték ki "süteményezés és libamájas szendvics evése közben" azt a konstrukciót, hogy "miként lehetne az orosz ügyletet betenni a Postabankba". Egy, a PM-nek 1998. március 25-én írott feljegyzésben felvázolták: "Az orosz államadósságot a Magyar Államkincstár 58 cent/USD árfolyamon, libor kamatozással, 2000. december 22-ig halasztott fizetéssel adja el a Singer & Friedlander londoni bankcsoportnak. A bankcsoport a fizetés biztosítékául egyrészt 18 milliárd postabanki tôkebefektetést, másrészt 110 millió dollár értéku ingatlangaranciát köteles a Magyar Államkincstár javára biztosítani. (...) A portfóliócserét úgy hajtanák végre, hogy a Postabank Rt. megfigyelési kategóriába sorolt portfólióját kivinnék a Singer & Friedlander által kijelölendô vállalatba, majd a Kincstár számára az orosz államadósság rendezés kapcsán, fedezetül felajánott ingatlanportfóliót bevinnék a Postabank Rt. állományába. Ezután az államadósság eladásának az Államkincstár felé szükséges fedezetét a Postabank Rt. részvénycsomagja és a (...) Postabankból kivett portfólió együttesen képezné. Jogosan feltételezhetô, hogy a fentiek szerint teljesen kitisztított és tôkésített Postabank Rt. részvényeinek értéke 2000. december 22-ig eléri a közel 300 százalékos értéket, mely esetén az állam 58 cent + kamat értéken hozzájut az államadósság eladásával esedékes bevételéhez."
Azt máig homály fedi, hogy az ügylet végül miért nem jött össze. Princz egyik közeli ismerôse szerint a "fiúk nem tudták rendesen összerakni a konstrukciót", mások szerint viszont a pénzügyi tárca felsô vezetése volt a ludas, mert "mindenáron szakmai befektetôt és valódi tôkét akart látni a Postabankban".

A mérleg nyelve

A sikeresen lebonyolított gázszállítástól és a végül befulladt Postabank-ügylettôl eltekintve azonban az orosz adósság behajtása nem lendült ki a kátyúból. A kormányváltást követôen, 1998 augusztusában Orbán Viktor miniszterelnök azonnal vizsgálatot rendelt el, mondván: "Meggyôzôdésünk, hogy a korrupciógyanús ügyek amiatt szaporodtak el, mert verseny helyett régi-új kapcsolatrendszerek határozzák meg az üzleti élet jó részét." (Magyar Narancs, 1998. február 19.) A KEI ennek megfelelôen elsôsorban azt kutatta, történt-e a folyamat során pénzügyi visszaélés, és terhel-e valakit személyi felelôsség. A vizsgálat lezártát követôen azonban Sepsey Tamás KEI-elnök meglepô kijelentést tett: "Jól tudjuk, hogy mindig vannak olyanok, akik megpróbálnak a zavarosban halászni, önmagában Magyarország számára az adósság lebontása végeredményben megfelelônek minôsíthetô. Tehát az egész folyamatnak az összképe ezektôl a visszásságoktól eltekintve gazdaságilag nem volt káros az országnak." (MTV, Kormányváró, 1999. november 12.)
Hogy ezen a KEI elnöke pontosan mit értett, arra egy minisztériumi feljegyzés adta meg a választ. Eszerint az adósság lebontása "a magyar költségvetési mérleget eddig 147,3 milliárd forinttal javította". Ebbôl 116,3 milliárd forintot a haditechnikai szállítások tettek ki, amelyek két fô tételbôl - MIG 29-es repülôgépekbôl (ÉS, 2000. február 18.) és BTR-80 típusú páncélozott szállító harci jármuvekbôl - álltak. A költségvetésnek további 31 milliárd forint készpénzbevétele származott azoknak a cégeknek a befizetéseibôl, amelyek polgári áruk szállításával bontották le az orosz államadósságot (ÉS, 2000. február 25.). A feljegyzés szerint "amennyiben a törlesztés 2000. év végéig befejezôdik, úgy az adósság összege után járó kamat - az MNB szerint - 180 millió dollárt tesz ki (...) Ezen kívül bizonyos projektek teljesítése különbözô okok miatt leállt (a függôben lévô összegek, amelyek szerzôdésbontás esetén újra pályáztathatók: 160 millió dollár), továbbá van egy olyan projekt, melynek teljesítése még meg sem kezdôdött (ez 50 millió dollár), így összességében mintegy 390 millió dollár összegu adósság lebontására további lehetôségek mérlegelhetôk."
Mint azonban azt késôbb látni fogjuk, a mérlegelést követôen az Orbán-kabinet sem jutott elôdjénél többre: bizottságot hozott létre a minisztériumok képviselôibôl - amit nem tárcaközi, hanem operatív bizottságnak nevezett el -, amely ugyancsak magáncégekre igyekezett bízni az államadósság behajtását.

Ismerös arcok

1998. augusztus 18-án azonban az orosz gazdaság hosszú agónia után összeomlott, így a minisztériumi szakértôk hiába gyártottak terveket a folyamat beindítására, Oroszország újra befagyasztotta adósságainak törlesztését. A témát jó fél év múlva Chikán Attila gazdasági miniszter vetette fel újra. 1999. január 18-i moszkvai látogatása azonban kiábrándító eredményt hozott, ugyanis "orosz részrôl súlyosnak minôsítették a gazdaság helyzetét és további drámai fejleményeket sem zártak ki". A tárgyalásokon az oroszok közölték, hogy a Szovjetuniótól örökölt külsô adósságok törlesztését felfüggesztették, és mivel a nemzetközi hitelezôkkel folytatott tárgyalások még nem zárultak le, a Magyarországnak szánt törlesztés menetérôl legkorábban májusban tudnak érdemben szót ejteni. Ugyanerrôl egy magas pozícióban lévô forrásunk, aki hivatalánál fogva végigkísérte a tárgyalásokat, azt mondta: "Az orosz fél a diplomácia nyelvén nagyjából azt közölte velünk, hogy a magyarok már egy csomó pénzt kaptak, és nekik még a cseheket és a lengyeleket is ki kell elégíteniük."
Újabb fél év telt el, mire a kormány - szakértôi szintu egyeztetések után - napirendre tudta tuzni az orosz államadósság további lebontásának kérdését. 1999. június 1-jén egy határozatban arról rendelkezett a kormány, hogy nyilvános pályázatot kell hirdetni, és ennek eredményérôl be kell számolnia a gazdasági miniszternek. A pályázat teljes szövege 1999. július 20-án jelent meg a Külgazdasági Tájékoztatóban, és a gazdasági tárca hirdetményeket tett közzé több országos napilapban is. A pályázaton - amelynek határideje szeptember 6-a volt - információink szerint végül nyolc cég vett részt, összesen 330 millió dollár értéku államadósság megvásárlására nyújtottak be ajánlatot. Ezeket az operatív bizottság szeptember 17-i ülésén értékelte, és azt állapította meg, hogy "a kivásárolni szándékozott összeg nem érte el a még hátralévô adósságkeretet". A bizottság azonban kiemelte, hogy az ajánlattévô cégek egy része kisebb "diszázsió" mellett tette meg ajánlatát, ami azt jelenti, hogy a korábbi 58 százaléknál nagyobb hányadot fizettek volna a költségvetésnek. A pályázati feltételeknek azonban végül csak két cég felelt meg, ezek egyike értesüléseink szerint a Kapolyi-féle System Consulting Rt. volt amely 40 millió dollár kivásárlására pályázott. A másik befutó is az adósság lebontásában már korábban is részt vett Speed-Ex Kft. lett, ôk egymillió dollár értéku adósság megvásárlására tettek ajánlatot.
Az operatív bizottság tudomásunk szerint elô is készítette a kormányrendeletet, amely jóváhagyta volna a két nyertes által igényelt összeget, ez azonban be sem jutott a kormányülésre, mert egy informátorunk szerint elakadt "valahol a valódi döntési szférában". Hogy ez pontosan mit jelent, arról forrásaink ellentmondásosan nyilatkoztak. Egyesek szerint Orbán Viktor és legszukebb köre döntött így, mások szerint viszont a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) vezetése fúrta meg az elôterjesztést. Abban viszont valamennyien egyetértettek, hogy a jelenlegi kormányzat "nem tekintette politikailag semlegesnek a nyerteseket". Kapolyit ráadásul a Chikán-féle gazdasági vezetés szakmailag is "kártékony embernek" tartotta, mindenekelôtt ipari minisztersége során végzett tevékenysége, többek között az eocén-program kidolgozása miatt.
Kormányzati forrásaink szerint mindenesetre az világossá vált, hogy "a nyilvános pályáztatás nem teljesítette azt a várakozást, miszerint tömegével jelennek majd meg az adósság lebontásában részt venni szándékozó magyar vállalkozók". A pályázók fôként azok körébôl kerültek ki, akik a korábbi években is aktívan részt vettek a folyamatban. Mint azt egyikük elmondta, az adósság lebontása speciális szaktudást igényel, nem úgy megy, hogy "az ember kimegy egy bôrönddel Moszkvába, és máris hozza vissza a dollármilliókat".

Metró a kátyúban

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a kormányzaton belül is megoszlottak a vélemények arról, hogy mit kellene tenni ebben a patthelyzetben. A gazdasági tárca ugyan igyekezett felszínen tartani a kérdést, de a helyzet egyik jó ismerôje szerint "azt is tudtuk, hogy nem érdemes rajta görcsölni". A PM és a MeH azonban egyaránt sürgette a tárcát, hogy tegyen valamit, mert a tavalyi költségvetés 25,5 milliárd forint olyan bevételt tervezett, amely a külföldi adósságok behajtásából származik.
Mihail Kaszjanov újabb, tavaly ôszi látogatásakor azonban hamar világossá vált, hogy hiába tervez bevételeket a magyar költségvetés, minden az oroszok fizetési hajlandóságán múlik. A tárgyaláson részt vevôk szerint - akik az orosz pénzügyminisztert jól felkészült, korrekt tárgyalópartnernek írták le - Kaszjanov a diplomácia nyelvén nagyon udvariasan, de határozottan kijelentette, hogy "mostanában nem óhajtanak fizetni". Arra azonban hajlandóságot mutatott, hogy a még függôben lévô ügyeket rendezzék. Ezen a határôrségnek beígért több száz darab Lada Niva típusú terepjárók és a Nádor '95 Rt. által megrendelt metrókocsik (ÉS, 2000. február 25.) szállítását értette. Ez utóbbival kapcsolatban ekkor derült fény arra, hogy az eredetileg ötvenmillió dollárosra tervezett gyártást az orosz pénzügy tízmillió dollár értékben már elôfinanszírozta, és az elkészült szerelvények "ott rozsdásodnak a gyár udvarán". Ez a metrókocsi ügylet végül az egész folyamatnak a "kerékkötôjévé vált", miután az oroszok a további tárgyalásokat tudomásunk szerint ennek a tíz darab szerelvénynek az átvételéhez kötötték.
A Nádor '95 Rt. és a Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) vezetôje már 1998 márciusában megállapodott egymással, a közlekedési vállalat 2,8 millió dollárnak megfelelô forintért meg akarta venni a szerelvényeket. Információink szerint azonban a Nádor nem kapta meg a Magyar Államkincstártól a metrókocsik behozatalához szükséges engedélyt, így a BKV a szállítási határidô elmúltával jelezte, hogy semmisnek tekinti a szerzôdést. Egy informátorunk szerint az "oroszok a gyártás során végig káromkodtak", nem értették ugyanis, miért kellett az egymással egyébként régóta üzleti kapcsolatban álló BKV és szerelvénygyártó Metrovagonmas közé közvetítô céget iktatni. Jó fél év elteltével egy újabb közvetítô cég, a tavalyi nyilvános pályázatra is ajánlatot adó Eastern European Market Kft. jelent meg, s a gazdasági tárcától kapott tárgyalási engedélyre hivatkozva ajánlkozott: kilendíti a metrókocsiügyet a kátyúból. A cég közbenjárásával végül arra jutottak, hogy a BKV maga szerzôdik a kincstárral, és négy év alatt, halasztott fizetéssel törleszti az eredetileg kialkudott 2,8 millió dolláros árat. A halasztott fizetés oka a BKV-t jól ismerôk szerint az, hogy a vállalatnak "egyszeruen nincs pénze, a kincstár meg örüljön, hogy az így leírt tízmillió dollár értéku államadósságból egyáltalán valamit visszakap". Értesüléseink szerint a szerelvények a következô hetekben érkeznek meg Magyarországra.

Baráti kölcsönök

A kormányzaton belüli vitáknak és a gazdasági tárca "lanyha hozzáállásának" az lett a következménye, hogy a Miniszterelnöki Hivatal kezdeményezésére az orosz adósság lebontásával kapcsolatos ügyeket tavaly ôsszel kivették az operatív bizottság hatáskörébôl. Tudomásunk szerint a feladatot "a Fidesz titkos ásza", Faragó Csaba kapta meg, aki funkcionális vezérigazgató-helyetteseként jelenleg elsôsorban a személyzeti ügyekért és az ingatlanok hasznosításáért felel az Állami Privatizációs és Vagyonkezelô (ÁPV) Rt.-nél. Faragót - aki tudomásunk szerint muszaki végzettségu, majd rövid ideig az OTP Ingatlan Rt.-nél dolgozott - informátoraink Orbán Viktor és Kövér László fideszes politikusok bizalmi embereként említették, akinek bevonását azzal indokolták, hogy "egy kemény figura, aki jól tud tárgyalni a maffiózókkal". Az adósság behajtásának folyamatát ismerôk viszont meglehetôsen szkeptikusan fogadták Faragót, mivel szerintük "minden az orosz fél fizetési hajlandóságán, és nem az itthoni kavaráson múlik".
Mindenesetre a kezdetben legitimáció nélküli Faragót az idén elfogadott költségvetési törvény is a helyére tette, miután a következôképpen módosították az államháztartási törvényt: "A külföldi követelésekkel való gazdálkodás feladatát a privatizációért felelôs miniszter (...) az Állami Privatizációs és Vagyonkezelô Részvénytársaság (...) útján látja el. Felhatalmazást kap az illetékes miniszter a 100 millió USA dollárnál kisebb összegu külföldi követelések értékesítésére, illetve - a pénzügyminiszter és a gazdasági miniszter egyetértésével - azok leépítését célzó különbözô konstrukciók kidolgozására és lebonyolítására, ezzel kapcsolatban szükség és lehetôség szerint pályázatok kiírására, valamint a külföldi követelések átütemezésére." Mindebbôl az is kitunik, hogy ez évtôl nemcsak az orosz, hanem az összes államadósság ügye az ÁPV Rt.-hez került át. Ezek között több olyan követelés is van, amely még a szocializmusban keletkezett a "baráti" országokkal, így Kubával, Albániával, Laosszal vagy Kambodzsával szemben. Ezek együttes értéke információink szerint megközelíti a háromszázmillió transzferábilis rubelt, ami mintegy 250 millió dollárnak felel meg. További háromszázmillió dollárt jelentenek azok a kormányhitelek, amelyeket Magyarország nyújtott fejlôdô országoknak, például Algériának, Vietnamnak, Iraknak, Jemennek. Az oroszokkal szemben fennálló négyszázmillió dolláros követeléssel együtt tehát Faragó Csaba összességében közel egymilliárd dollár - közel 250 milliárd forint - értéku adósság behajtására kapott felhatalmazást.
A kérdésre, hogy a jelenlegi kormányzat milyen formában képzeli el ennek az összegnek a behajtását, a vagyonkezelôtôl azt a hivatalos választ kaptuk, hogy "március végére készül el az az eljárásrend, amely szerint a külföldi államadósságok kezelését és behajtását le kell bonyolítani". Addigra vélhetôen az is eldôl, hogy az ÁPV Rt. szakít-e elôdei hagyományával, és nyilvános pályázat keretében sáfárkodik-e majd a közpénzekkel, vagy tovább halad azon a titkokkal és hazugságokkal övezett ösvényen, amelyet a Horn-kormány taposott ki a korábbi években.