FASISZTA AGRESSZIÓ 1935-1938-BAN

FASISZTA AGRESSZIÓ 1935-1938-BAN

1. Az olasz--német agresszió elsö akciói. A világ szabadságszeretö eröinek harca az agresszió áldozatainak védelmében A második világháborút az elökészítés viszonylag hosszú idöszaka elözte meg, melynek során a fasiszta agresszió egyre szélesebbre terjedt három földrészen Európában, Ázsiában és Afrikában. Ebben az idöszakban az imperialisták egész sor úgynevezett "kis háborút" kezdeményeztek, melyek egészen közel vitték az emberiséget egy nagy háborúhoz, a második világháborúhoz. Ezekben az években Olaszors 727c21h zágnak Etiópia (Abesszínia) ellen indított támadó háborúja volt az egyik legfontosabb esemény. Az olasz imperializmus úgy vélte, hogy az elsö világháború utáni osztozkodásnál mellözték, s már régóta várta az alkalmat a világ újrafelosztására. Az olasz monopolisták hön óhajtott céljuk megvalósítása és belsö helyzetük megszilárdítása érdekében 1922-ben a fasiszta feketeingeseket emelték hatalomra, és vezérüket, Mussolinit tették meg teljhatalmú diktátorrá. Az események menete ismét igazolta annak a jellemzésnek helyességét, amelyet Lenin még 1925ben adott az imperialista Olaszországról. Olaszország írta Lenin "szemünk láttára végleg olyan országgá változik át, amely elnyom más népeket, fosztogatja Törökországot és Ausztriát, a durva, visszataszítóan reakciós, szennyes burzsoázia Olaszországává alakul át, amelynek nyála csurog a gyönyörüségtöl, hogy öt is hozzáengedték a zsákmány felosztásához". Az olasz imperializmus, ha nem is álmodozott az egész világ meghódításáról, ám szerette volna annak jelentös részét magának megkaparintani. Elsö áldozatául Etiópiát szemelte ki, gazdag természeti kincsei, de föleg hadászati jelentöségü földrajzi helyzete miatt. Az volt az elgondolása, hogy gyarmatait Líbiát, Szomáliföldet, Eritreát egyesíti Etiópiával, Kenyával, Szudánnal és Egyiptommal, s Északés Északkelet-Afrikában nagy gyarmatbirodalmat alapít. További elképzelése pedig az volt, hogy hatalmát majdnem az egész afrikai kontinensre kiterjeszti. Olaszország uralkodó körei igen fontosnak tartották, hogy a Vörös-tenger övezetében ök legyenek az urak, mert a brit birodalom fontos közlekedési vonalain szilárd pozíciókat akartak szerezni. Az olasz fasizmus világuralmi terveinek következö szakaszaként azt a célt tüzte maga elé, hogy fontos hadászati pontokat foglal el a Földközi-tenger medencéjében és a Balkánon. A 30-as években kialakult európai helyzet kedvezett az olasz fasizmus hódító terveinek. A hitlerista kormány igyekezett közeledni Olaszországhoz, s nem volt kifogása az ellen, hogy Etiópia olasz gyarmat legyen. A hitleristáknak ez még kapóra is jött, mert így elterelhették Olaszország figyelmét Délkelet-Európáról, ahol az olasz-német érdekek ütköztek egymással. Ami a francia imperialistákat illeti, ök is igyekeztek Olaszországhoz közeledni, mivel úgy vélték, hogy ezzel gyengíthetik az Egyesült Államok és Anglia nemzetközi pozícióit. Ez a politikai elgondolás jutott kifejezésre az 1935. január 7-én aláírt francia-olasz egyezményben, melynek lényege a következökben foglalható össze: Franciaország nemcsak hozzájárulását adta ahhoz, hogy Olaszország elfoglalja Etiópiát, de segítségnyújtásra is kötelezte magát. Azonfelül Olaszországnak több vörös-tengeri szigetet adott át, és biztosította számára azt a jogot, hogy a Djibouti-Addis Abeba vasútvonal francia szakaszát használhassa. Az utóbbi engedélyre azért volt szüksége Olaszországnak, hogy az etiópiai háború megindítása után összeköttetése legyen az arcvonalakkal. Az olasz fasiszták mindezek fejében kötelezték magukat, hogy támogatni fogják Franciaország európai érdekeit. A Franciaországgal kötött egyezmények aláírása után Olaszország azonnal csapatokat vezényelt az Etiópiához közel fekvö Eritreába és Szomáliába. Etiópia ellen összesen 500 ezer katonát és tisztet vontak össze. Etiópia mindössze 10 ezer fönyi reguláris hadsereget és mintegy 400 ezer kiképzetlen, rosszul felszerelt harcost (az utóbbiak a rasz-ok feudális hercegek csapatai voltak) tudott kiállítani a rablók ellen. Az olasz vezérkar még 1934 áprilisában nekilátott a kelet-afrikai hadmüveleti terv kidolgozásának. A terv 1934 decemberére készült el, és mindjárt meg is küldték de Bono tábornagynak, az afrikai olasz föparancsnoknak. Ezzel egyidejüleg az olasz sajtó vad kampányt indított Etiópia ellen. A sajtóhadjárat a következö jelmondat jegyében folyt: "Eritreát meg kell védeni az etióp kormány agresszióival szemben." Az olasz kormány, hogy a háborúra ürügye legyen, 1934 végén fegyveres összetüzést provokált ki egy etióp katonai osztaggal, mely egy angol-etiópvegyesbizottságot kísért. (A vegyes bizottság legelöket jelölt ki Brit-Szomáliföld nomád törzsei részére.) 1935. május 26-án az olasz fasiszta csapatok betörtek Etiópiába. A hadmüveletek eleinte az etiópiai határokon folytak, s az olasz hivatalos jelentésekben "szokásos határincidens" megjelöléssel szerepeltek. Az olasz kormány ugyanis elöbb ki akarta puhatolni, hogy a világ közvéleménye miképpen reagál az agresszióra. Különösen attól félt, hogy az ügy a Népszövetség elé kerül, ahol esetleg szankciókat hoznak Olaszország ellen. Mussolini, hogy a Népszövetség és a támadás ellen esetleg tiltakozó országoknak elébe vágjon, a fasizmusra jellemzö fenyegetözésbe kezdett. Kijelentette: Olaszország kész háborúval válaszolni mindenkinek, aki útjába akarna állni, s még egy második világháborútól sem riad vissza, "amely ezúttal az emberi életeknek nem is millióit, hanem tízmillióit követelné". Mussolini azt követelte, hogy az olasz-etióp háborúval kapcsolatban valamennyi állam semleges álláspontot foglaljon el. 1935. augusztus 31-én az amerikai kongresszus "semlegességi" indítványt fogadott el és megtiltotta, hogy az Egyesült Államokból hadianyagot szállítsanak a hadviselö felek bármelyikének. Ezt a kongresszusi határozatot, mely hamarosan törvényeröre emelkedett, az olasz monopolisták lelkesen fogadták, mert az ö malmukra hajtotta a vizet: egy kalap alá vette a támadót és áldozatát. Ez pedig az agresszió igazolásával, söt nemzetközi törvényesítésével volt egyértelmü. Söt mi több, az amerikai kormány még ezt a "semlegességi" törvényt is szerfelett egyoldalúan értelmezte. Megtagadta, hogy Fegyvert és hadianyagot adjon el Etiópiának, ugyanakkor fokozta azok Olaszországba irányuló kivitelét. De még ezzel sem érte be. Diplomáciai képviseletei útján más országoknak is azt tanácsolta, hogy ne akadályozzák Olaszország tevékenységét. Erre több kapitalista kormány kijelentette, hogy az olasz-etióp háború kérdésében csatlakozik az Egyesült Államok felfogásához. Lindsay, Anglia amerikai nagykövete 1935. november 30-án személyesen közölte Hullal, hogy kormánya helyesléssel fogadta ezt az amerikai álláspontot. A brit kormány vajmi kevéssé törödött az etióp nép sorsával; számára az volt a fontos, hogy Olaszországban fennmaradjon a fasiszta rendszer. Churchill azt írta kormányának, hogy "Olaszország összeomlása szörnyü esemény volna". 321 Walters angol diplomata szerint Anglia külügyminisztériuma nem óhajtotta Mussolini bukását", mivel attól tartott, hogy "Mussolini veresége a kommunizmus gyözelmére vezet Olaszországban". 322 A kapitalista országokkal ellentétben a Szovjetunió a Népszövetségben Etiópia védelmére kelt. Követelte, hogy a Népszövetség a rendelkezésére álló jogokat latba vetve védelmezze meg a támadás áldozatául esett tagállamát, bélyegezze meg az agresszort, és foganatosítson ellene kollektív kényszerrendszabályokat. 15 ezren haltak meg koncentrációs táborokban; ezenfelül, amikor 1937. februárjában merényletet követtek el Addis Ababában az olasz fökormányzó ellen, a megszállók megtorlásul 30 ezer etiópot öltek meg. 329 AZ Etiópia elleni olasz fasiszta támadás a második világháborúhoz vezetö események kifejlödésének fontos szakasza volt. Az olasz imperializmus Anglia és Franciaország rovására megszilárdította pozicióit Afrikában, a Vörös-tengeren és az Európából Ázsiába vezetö legrövidebb tengeri útvonalakon. Az olasz és német fasiszták közeledni kezdtek egymáshoz, s most már közvetlenül a második világháború elökészítésére és kirobbantására készülödtek. Etiópia lerohanásán kívül az olasz imperializmus arra törekedett, hogy szilárdan megvesse lábát a Földközi-tenger nyugati részének közlekedési útvonalain. Olaszország fasiszta kormányát föleg a mediterrán világ nyugati részének azok a nagy fontosságú haditengerészeti és légi támaszpontjai érdekelték, melyek Spanyolország birtokában voltak. A német imperializmus szintén arra törekedett, hogy Spanyolországot katonai bázisává tegye. A hitleristákat nemcsak az ország földközi-tengeri hadászati helyzete és hadifontosságú természeti gazdagsága érdekelte. Más céljuk is volt vele: hadászatilag be akarták keríteni Franciaországot, hogy amint a német tábornokok a XIX. század végi kifejezéssel élve mondották "ráültessék a spanyol legyet Franciaország tarkójára". Banse, a német fasizmus egyik ideológusa "Németország háborúra készül" címü 1933-ban megjelent könyvében azt írta, hogy Németország és Spanyolország felemelkedése Franciaország bukásától függ, s ebböl a célból Németországnak és Spanyolországnak össze kell fognia. A fasiszta Németország nem érte be a német-spanyol szövetség eszméjének nyílt propagálásával, hanem Spanyolországban titkos ügynöki hálózatot is szervezett. A turistáknak, sportoktatóknak és kereskedelmi cégek képviselöinek álcázott német ügynökök százai végezték felforgató tevékenységüket, szorosan együttmüködve a spanyol fasisztákkal. Ezzel egyidejüleg Németország gazdasági terjeszkedését is fokozta Spanyolországban. Úgy látszott, hogy a két fasiszta ragadozó Olaszország és Németország össze fog marakodni a spanyolországi befolyásért. Ez be is következett volna, ha nem állnak velük szemben olyan erös versenytársak, mint Anglia és Franciaország, amelyek szintén a maguk gazdasági és hadászati pozícióit igyekeztek megerösíteni Spanyolországban. A vetélkedés azonban közelebb hozta egymáshoz a fasiszta hatalmakat, amelyek vezetöi úgy látták, hogy terveiket csak közös erövel tudják megvalósítani. Másfelöl Anglia és Franciaország imperialistái is közös frontot alkotva harcoltak azért, hogy uralkodó helyzetet vívjanak ki maguknak a Földközi-tenger nyugati részén, és megszilárdítsák gazdasági pozícióikat Spanyolországban. A spanyolországi befolyás elnyeréséért folyó imperialista versengésben tehát két, egymással ellenséges csoport az olasz-német és az angol-francia csoport harca bontakozott ki. 1936 februárjában a spanyol parlamenti választásokon a népfront pártjai döntö gyözelmet arattak. Ez a gyözelem új helyzetet teremtett az ország politikai eröviszonyai tekintetében. Nemcsak belpolitikai, hanem nemzetközi jelentöségü is volt, s ezért nyugtalanította a reakciót. Az imperialista államok között bizonyos együttmüködés kezdett kialakulni a Spanyol Köztársaság ellen. A nemzetközi reakció ezzel válaszolt a spanyol nép demokráciát követelö akaratára. Az olasz és a német fasiszták nyíltan szervezték a spanyol reakciósok lázadását a köztársaság törvényes kormánya ellen. A lázadás két fö szervezöje, az ifjabb Primo de Rivera és Sanjurjo tábornok 1936 márciusában Rómába és Berlinbe utazott, ahol a fasiszták fegyveres támogatást ígértek a lázadóknak. A spanyol monarchista reakció képviselöi a segítség fejében kötelezettséget vállaltak, hogy a német és az olasz monopolistáknak jelentös koncessziókat nyújtanak Spanyolország és gyarmatai természeti kincseinek kiaknázására, azonkívül tengerészeti támaszpontul Olaszország és Németország rendelkezésére bocsátják a Baleári-szigetekhez tartozó Menorca kikötöjét, Rio de Mahónt. A lázadás vezetöi ezzel egyidejüleg titkos tárgyalásokat kezdtek Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok bizonyos köreivel, s azokat is megnyerték tervüknek. Henry Deterding angol olajkirály pénzzel támogatta a lázadókat; cserébe azt az ígéretet csikarta ki tölük, hogy a vezetése A lázadás kezdetén az Egyesült Államok és Anglia szintén igyekeztek beavatkozni a Spanyolországban folyó polgárháborúba. A "Queen Elizabeth" angol hajó részt vett az Algericas város mellett lezajlott hadmüveletekben: fedezte a lázadók bandáit az "Jaime I." (I. Jakab) köztársasági sorhajó tüze ellen. Az is ismeretes, hogy a lázadók oldalán angol "önkéntesek" vettek részt a harcokban. Egyikük, Everhard repülö megírta visszaemlékezéseit, melyeket a "Scherl" berlini kiadóvállalat "Légiharc Spanyolország fölött" címmel, könyvalakban megjelentetett. A könyvböl világosan kiderül, hogy a lázadókat amerikai cégek látták el legújabb típusú repülögépekkel, melyeket Portugálián át szállítottak Spanyolországba, ezzel az ártatlan címkével: "Poraira-féle cukorrépasajtolók". Hull amerikai külügyminiszter és Standley tengernagy, aki akkor haditengerészeti miniszter volt, 1936 július végén tervet dolgoztak ki, hogy amerikai hajórajt fognak küldeni a spanyol felségvizekre. A köztársaságiak hösi harcával rokonszenvezö amerikai dolgozók azonban meghiúsították a tervet, s megakadályozták, hogy az Egyesült Államok kormánya további segítséget nyújtson a lázadóknak. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormánykörei nem mertek nyílt katonai intervencióhoz folyamodni, s más módon, tengerzárral akarták megfojtani a Spanyol Köztársaságot. Ez a módszer megfelelt az angol burzsoázia régóta kedvelt hadászatának, és az amerikai imperializmus sem vetette meg. Lenin így nyilatkozott erröl a stratégiáról: "Anglia katonai erejének elsösorban gyarmati és tengeri jellege az angolokat már régóta, hosszú évtizedek óta arra kényszerítette, hogy hódító hadjárataikban másként támadjanak, hogy föként arra törekedjenek, hogy elvágják annak az országnak az utánpótlási vonalait, amelyet megtámadtak, és hogy egyenes, közvetlen, gyors, hirtelen katonai eröszak helyett megsegítés ürügyén inkább a megfojtás módszerét alkalmazzák." 336 Taktikai megfontolásokból Anglia kormánya úgy akarta, hogy a Spanyol Köztársaság megfojtására irányuló politikát Franciaország miniszterelnöke, a jobboldali szocialista Léon Blum hirdesse meg, bár addig is történtek konkrét blokádintézkedések. Alig tört ki a lázadás, Blum kormánya egyoldalúan felbontotta a köztársasági Spanyolországgal kötött kereskedelmi egyezményt, mely az utóbbinak megadta azt a jogot, hogy fegyvereket vásárolhasson Franciaországban. A francia kormány 1936. július 25-én megtiltotta a fegyverek és hadianyagok Spanyolországba szállítását, mit sem törödve a spanyol kormány tiltakozásával. Augusztus 19-én hasonló intézkedéseket hozott az angol kormány is. Ugyanakkor azonban sem Anglia, sem Franciaország nem fukarkodott a lázadóknak szánt fegyverekkel, melyek föleg Portugália közvetítésével nagy tételekben kerültek a spanyol fasisztákhoz. 1936. augusztus 1-én Blum azzal az indítvánnyal állt elö, hogy a spanyol polgárháborúval kapcsolatban a "be nem avatkozás" politikáját kell folytatni, azaz egyetlen ország se szállítson Spanyolországba fegyvert és hadianyagot, s ilyen szállítmányokat ne engedjen át saját területén. Blum indítványát Anglia és minden európai kapitalista állam támogatta, s így 1936. augusztus 28-tól fogva hivatalosan is érvénybe lépett a "be nem avatkozás" politikája. Ez a politika, melyet az angol és francia kormánykörök javasoltak, azonban csak cégér volt; az imperialisták e mögé bújva nagyarányú beavatkozást szerveztek a spanyolországi lázadó erök javára. Az angol és francia imperialisták azzal, hogy Spanyolország törvényes kormányát megfosztották fegyvervásárlási jogától ;mialatt Németország és Olaszország minden lehetséges katonai segítséget megadott Franco klikkjének, a "be nem avatkozás" politikáját a Spanyol Köztársaság megfojtásának eszközévé tették. Az Egyesült Államok imperialistái még ennél is messzebb mentek. 1936. augusztus 7-én tehát még a "be nem avatkozás" politikájának meghirdetése elött az amerikai kormány a spanyolországi háborúra is kiterjesztette a "semlegességi" törvényt. Ezzel a lépéssel az amerikai kormányzó körök jogi alapot teremtettek arra, hogy a lázadókat el lehessen ismerni egyenlö jogú, szuverén hadviselö félnek. A késöbbi események be is igazolták ezt: az Egyesült Államok volt az elsö külföldi hatalom, amely 1937 februárjában konzulátust létesített a francóisták által megszállt Malagában. A "semlegességi" törvény értelmében az Egyesült Államok sem Spanyolország törvényes kormányának, sem a lázadóknak nem adhatott el fegyvereket. Viszont azt nem tiltotta a törvény, hogy amerikai cégek olyan államokba szállíthassanak fegyvert, amelyek hivatalosan nem viseltek hadat. Igy aztán az amerikai fegyverszállítmányok böséges folyamata áramlott a spanyol lázadókhoz Németországon, Olaszországon és Portugálián keresztül. Roosevelt elnök erösen helytelenítette ezt egy washingtoni sajtóértekezleten: "Franco repülögépei az Egyesült Államokban gyártott bombákat szórnak Barcelona polgári lakosságára . . . Ezeket a bombákat az amerikai gyárosok Żtörvényesen® adták el a német kormánynak vagy német társaságoknak; s így kerültek Németországba, onnan pedig Spanyolországba, Francóhoz." 337 De nemcsak fegyvert és löszert, hanem egyéb hadianyagot is kaptak a spanyol lázadók az Egyesült Államoktól. Hivatalos adatok szerint a francoisták külföldön vásárolt üzemanyagának 75 százalékát amerikai olajtrösztök szállították. 338 Akadt egy-két olyan amerikai cég, amely a busás profit kecsegtetö reményében megpróbált fegyvert eladni a köztársasági Spanyolországnak. Ennek hallatára az Egyesült Államok kormánya 1937 januárjában a kongresszustól szigorú törvényt követelt, mely a leghatározottabban megtiltja, hogy az USA-ból bárki is fegyvert és hadianyagot exportáljon Spanyolországba. A kongresszus haladéktalanul meg is szavazta ezt a törvényjavaslatot. Mindamellett tévedés volna a "semlegességi" és "benemavatkozási" politikában csupán azt látni, hogy az imperialista hatalmak a blokáddal, mint valami hurokkal meg akarták fojtani a Spanyol Köztársaságot. Volt ennek a politikának egy másik, nem kevésbé komoly és veszélyes oldala: az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország reakciós körei arra számítottak, hogy a spanyolországi sikereiken felbuzduló fasiszta államok még inkább vérszemet kapnak, s a világot egy általános háború tüzvészébe taszítják, amelynek lángja mellett megsüthetik a maguk pecsenyéjét. A "benemavatkozási" politika így lényegében egy távlatilag átgondolt békeellenes merénylet volt, a második világháború provokálásának politikája. A világ demokratikus közvéleménye felismerte, hogy a "be nem avatkozás" politikája mekkora veszedelmet jelent a békére. A tökésországokban egyre nagyobb lett a tiltakozás a köztársasági Spanyolország megfojtásának szándéka ellen. Az Egyesült Államokban a kormány naponta özönével kapta a szégyenletes "semlegesség" megváltoztatását követelö táviratokat, leveleket és tömeggyülési határozatokat. A diákok nagyarányú sztrájkkal juttatták kifejezésre elégedetlenségüket. Tekintélyes amerikai jogászok, írók, tudósok és müvészek álltak ki a köztársasági kormány támogatása mellett. A jobboldali szociáldemokrata vezérek mint ilyen esetekben mindig vállalkoztak a tömegek "megnyugtatására". A "benemavatkozási" politikát, melynek valódi és egyetlen tartalmi lényege az agresszió és a háború ösztönzése volt, ök a háború megakadályozásának politikájaként tüntették fel. Franciaországban Blum, Belgiumban Spaak az angol konzervatívok vezérének, Baldwinnak azt a hazug tételét ismételgették, miszerint "a be nem avatkozás politikájáról való lemondás háborúhoz vezetné Európát". Képmutató módon azt bizonygatták, hogy a "be nem avatkozás" híveinek minden gondolata az általános háború veszélyének elhárítására irányul. Valójában ilyen veszély 1936-ban nem létezett. A szovjet-francia és a szovjet-csehszlovák kölcsönös segítségnyújtási szerzödések amíg a fasizmus szekértolói fel nem rúgták öket olyan erös sorompót állítottak az olasz-német agresszorok útjába, amelyet azok nem léphettek át. Hitlernek és Mussolininak az a szokásos hetvenkedése, hogy mindenkit megsemmisítenek, aki keresztezni merné terveiket, közönséges blöff volt valójában nagyon is féltek a nemzetközi visszavágástól. A béke ügye antifasiszta tetteket követelt a fasizmus bátorítása csak világháborús konfliktushoz vezethetett. A "benemavatkozási" politika gyakorlati megvalósítása céljából 1936. szeptember elején Londonban megalakult "a spanyol ügyekbe való be nem avatkozás bizottsága". Elnöke lord Plymouth lett, aki mint az olasz-német fasiszta agresszió pártfogója szerzett szégyenteljes hírnevet. A "benemavatkozási bizottság" megalakulása a Népszövetségnek melyben Anglia és Franciaország vitte a legföbb szerepet alkalmat adott arra, hogy ne teljesítse Spanyolország köztársasági kormányának azt a kérését, hogy hozzon intézkedéseket az olasz-német fasiszta agresszió megszüntetésére. A Népszövetség tanácsa 1936. november 27-i határozatában leszögezte, hogy a spanyolországi háború kérdéseivel a "benemavatkozási bizottság" foglalkozik, s a spanyol kormány beadványát áttette ehhez a bizottsághoz. A Népszövetség tehát továbbra is az agresszió bátorításának útján haladt. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányköreinek "benemavatkozási" politikája hamarosan meghozta gyümölcsét. Lehetövé tette a lázadóknak, hogy egyre több és több fegyvert kapjanak Németországból meg Olaszországból, ami biztosította haditechnikai, föleg pedig légi fölényüket. A lázadás elsö napjaiban a légi eröviszony még 3 : 2 volt a törvényes kormány javára, de 1936. szeptember közepére, amikor a "benemavatkozási bizottság" müködni kezdett, az arány erösen megváltozott a francóisták javára. A Szovjetunió volt az egyetlen állam, amely szilárdan és következetesen síkraszállt a spanyol nép védelmében, állhatatosan harcolt a fasiszta agresszorok megfékezéséért, a világbékéért. A nemzetközi szervezetekben helyet foglaló képviselöi, valamint a szovjet sajtó munkásai leleplezték a világ közvéleménye elött a spanyolországi olasz-német beavatkozás tényeit, és az angol, francia, amerikai kormányok intervenciót támogató politikáját. A Szovjetunió mindig erélyesen védelmébe vette a köztársasági Spanyolország jogait és érdekeit, valahányszor a fasiszta vagy más imperialista hatalmak rájuk törtek. A Szovjetunió 1936. október 23-án hivatalosan kijelentette, hogy a "be nem avatkozás" nem egyéb, mint a lázadók megsegítését leplezö fikció. Ezért a szovjet kormány "csak egy kiutat lát a kialakult helyzetböl: Spanyolország kormányának vissza kell adni a külföldön való fegyvervásárlás olyan jogát és lehetöségét, amellyel jelenleg a világ többi kormánya rendelkezik, s az egyezmény részvevöire kell bízni, hogy akarnak-e Spanyolországnak fegyvert szállítani vagy sem." 340 A szovjet nép, világosan felismerve, hogy Spanyolország népének harca nem a spanyolok személyes dolga, hanem az egész haladó emberiség közös ügye, nagy erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott a spanyol hazafiaknak. A szovjet dolgozók sokmilliós tömegei tömeggyüléseken és tüntetéseken fejezték ki a spanyol nép iránti szolidaritásukat. A "Trjohgornaja Manufaktura" gyár munkásainak és alkalmazottainak kezdeményezésére az egész országban megindult a Spanyol Köztársaság megsegítésére szervezett óriási gyüjtöakció. 1936. október végére több mint 47 millió rubel gyült össze, nem számítva azt a 12 milliót, melyet már augusztusban átadtak a köztársasági kormánynak. Ezen a pénzen több tucat gözhajórakomány élelmiszert, gyógyszert és különféle köz szükségleti cikkeket lehetett irányítani Spanyolországba. A Szovjetunió hitelekkel, különféle anyagokkal, továbbá harckocsik, repülögépek, tüzérségi és egyéb fegyverek eladásával segítette a köztársasági Spanyolországot. A szovjet hazában több ezer elárvult spanyol gyermek talált otthonra. A Spanyol Kommunista Párt központi bizottságának sajtószerve, a Mundo Obrero, így írt a szovjet segítségröl: "Soha még egyetlen nép nem sietett egy másik nép segítségére ilyen bökezüen, az emberi szolidaritás ilyen mély érzésétöl áthatva, ilyen forró rokonszenvvel az elnyomói ellen küzdö népünk harca iránt." A Szovjetunió önzetlen, baráti támogatása fokozta a köztársaságiak harci szellemét, lelkesítette a lázadókkal és az olasz-német intervenciósokkal való szembeszállásra, és segített a köztársaság védelmezöinek, hogy ne csak visszaverjék az ellenséget, hanem súlyos ellencsapásokat is mérjenek rá. Az a hatalmas támogatás, amelyet a szovjet nép nyújtott a spanyol köztársaságiaknak, más országok népeit is követésre ösztönözte. A dolgozók mindenfelé tömeggyüléseken és tüntetéseken fejezték ki együttérzésüket, és akcióbizottságokat alakítottak a köztársaságiak megsegítésére. Párizsban nemzetközi bizottság alakult a Spanyol Köztársaságnak nyújtandó segítség egybehangolására. Franciaországban, Angliában, Csehszlovákiában, Norvégiában, az Egyesült Államokban és másutt nagy tömegek tiltakoztak a fasiszta intervenció ellen, követelték, hogy az olasz és német csapatokat azonnal vonják ki Spanyolországból. Megbélyegezték a "be nem avatkozás" politikáját, követelték a francia-spanyol határzár feloldását, s hangoztatták: a köztársasági kormánynak vissza kell adni azt a jogot, hogy külföldön fegyvert vásárolhasson. Minden országban tömeggyüjtést szerveztek a Spanyol Köztársaság megsegítésére. Két év alatt 17 országból 800 millió frank gyült össze. 342 A világ demokratikus közvéleményének tekintélyes képviselöi hallatták szavukat a Spanyol Köztársaság támogatása érdekében: szovjet tudósok, írók, zeneszerzök, a szocialista termelés kiválóságai; a kapitalista országokban pedig olyan ismert haladó személyiségek, mint Romain Rolland, Heinrich Mann, Jawaharlal Nehru, Martin Andersen-Nexö, Pritt, Paul Robeson stb. A Spanyolországban küzdö nemzetközi dandárok hösi harca a proletár internacionalizmus nagyszerü megnyilvánulása volt. 54 ország antifasisztái sereglettek a világ minden tájáról Spanyolországba, hogy életüket nem kímélve, fegyverrel harcoljanak a béke és a demokrácia ügyéért, a fasizmus ellen. Ezekben a napokban minden út Albacetebe vezetett; ott müködött a nemzetközi dandárok központja. A legkülönbözöbb politikai meggyözödésü, vallású, társadalmi helyzetü és pártállású emberek igyekeztek oda de valamennyien meggyözödéses antifasiszták voltak. S a napégette spanyol földön, a fasisztákkal vívott ádáz ütközetekben feltüntek a nemzetközi antifasiszta front nemzetközi brigádjai, melyek aztán vitézül verekedtek a spanyol nép létérdekeinek védelmében. A nemzetközi munkásés demokratikus mozgalom harcos eröinek ebben az összefogásában a kommunisták vitték a vezetö szerepet: ök voltak a nemzetközi dandárok fö szervezöi. A nemzetközi brigádokban jutott kifejezésre az antifasiszta eröknek az a szilárd elhatározása, hogy segítenek a spanyol népnek az olasz-német intervenció visszaverésében, szabadsága és függetlensége megvédésében. Az angol-ír önkéntes zászlóalj harcosai ezt írták haza: "Nem holmi haszonlesésböl jöttünk Spanyolországba, hanem kizárólag azért, hogy segítsünk a hös spanyol népnek szabadsága és demokráciája oltalmazásában . . . Büszkék vagyunk rá, hogy Spanyolországban a szabadság ügyéért harcolunk." 344 Sok-sok ezer antifasiszta állt be harcolni a nemzetközi brigádokba. 1936 augusztusában egyedül az amerikai spanyol követségen mintegy 300 ezren jelentkeztek azzal a kéréssel, hogy mint önkéntesek szeretnének belépni a köztársasági hadseregbe. De közülük csak kevésnek sikerült valóra váltania nemes szándékát. Az imperialista kormányok az akadályok egész sorát gördítették az önkéntesek útjába. Megtiltották a Spanyolországba való beutazást; a tilalom megszegéséért az illetök családtagjain álltak bosszút. A német és az olasz kormány parancsot adott, hogy a területükön átutazó önkénteseket fizikailag meg kell semmisíteni. A francia határon az önkéntesek fö áradata Franciaországon keresztül igyekezett Spanyolország felé valóságos hajtóvadászatot szerveztek ellenük. Az Egyesült Államokban is drákói rendszabályokat hoztak azok ellen, akik beálltak a spanyol köztársasági hadseregbe: 3 ezer dollár bírságot, 3 évi börtönbüntetést szabtak ki rájuk, és még amerikai állampolgárságuk megvonásával is megfenyegették öket. Az ilyen megtorló intézkedések következtében a nemzetközi önkéntesek létszáma viszonylag nem volt nagy: 20-25 ezer fö. 348 Valamennyien a nemzetközi brigádokban harcoltak, s parancsnokaik, komisszárjaik a nemzetközi munkásmozgalom kiváló antifasiszta élharcosai voltak: Di Vittorio, Luigi Longo, Ludwig Renn, Zalka Máté (Lukács), Zwierezewski (Walter), Stern (Kleber), Kohanek, Fox és mások. 347 A nemzetközi brigádok, csekély számuk ellenére is fontos szerepet játszottak a spanyol nép hösies harcában. Haditetteikkel fokozták a köztársasági spanyolok önbizalmát, megacélozták harci elszántságukat. Spanyolország dolgozói látták, hogy a fasizmussal vívott harcukban nincsenek egyedül, hogy minden ország haladó emberei az ö oldalukon állnak. A nemzetközi brigádokat, magas fokú szervezettségük és nemes feladataik világos megértése, félelmetes harci erövé tette. Harcosaik a spanyol népi hadsereg katonái és parancsnokai számára a kitartás, a bátorság, a merészség példaképei lettek. A spanyol köztársaságiak nemzetközi támogatásának világviszonylatban is óriási volt a jelentösége. "A köztársasági Spanyolország körül `állapitja meg a Komintern végrehajtó bizottsága mellett müködö SZK (b)P-küldöttség a Manuilszkij által megfogalmazott jelentésben az együttérzés hatalmas tömegmozgalommá nött, mely a világnak majdnem valamennyi országára kiterjedt. A szovjetország elleni imperialista intervenció ideje óta ez a dolgozók legnagyobb szolidaritási mozgalma. 348 A Szovjetunió önkéntesei is ott voltak azok között, akik Spanyolországba mentek harcolni, hogy megálljt parancsoljanak a fasizmusnak. A szovjet repülök és harckocsizók kisebb csoportja hösiesen küzdött a spanyol demokratikus kormány által vásárolt, vagy a szovjet nép adományából beszerzett gépeken. A szovjet önkéntesek nem voltak sokan, de jelentös szerepet töltöttek be a népi hadsereg megszervezésében és a harcokban egyaránt. 1936 szeptemberében a központi (madridi) fronton 11 repülö védte a spanyol fövárost és a csapatokat a fasiszta bombázók ellen s közülük három orosz volt. November elsö napjaiban 25 szovjet "I-15" repülögép érkezett az arcvonalra, ez lehetövé tette a spanyol és a szovjet repülöknek, hogy sikeresebben harcoljanak az ellenséges légierövel. 349 A spanyol köztársasági légierö kötelékében vitézül megállták a helyüket a szovjet önkéntesek: Balanov, Gyesznyickij, Minajev, Oproscsenko, Polivanov, Rigacsov, Szerov, Thor, Ugrovatov, Harkovszkij, Holzunov és a többiek. 1936 októberében 30 szovjet harckocsikiképzö érkezett Spanyolországba; 50 harckocsit is vittek magukkal. Ezek az önkéntesek a spanyol harckocsizókkal együtt csodálatos bátorsággal harcoltak mindjárt az elsö csatájukban, mely október 29-én zajlott le Sesena városáért: megsemmisítettek két ellenséges zászlóaljat, két harckocsit, tíz löveget és körülbelül negyven gépkocsit. 1937 márciusában, a Guadalajara alatti ütközetben vitéz ségükkel különösképpen kitüntették magukat Arman, Krivosejin, Novikov, Caplin, Jugyin harckocsizó önkéntesek és mások. Spanyolországban összesen 557 szovjet önkéntes harcolt: 23 katonai tanácsadó, 49 oktató, 29 tüzér (köztük légvédelmi tüzérek is), 141 repülö, 107 harckocsizó, 29 tengerész, 106 híradós, hadmérnök és orvos, továbbá 73 fordító és egyéb szakszolgálatot teljesítö személy. 361 Malinovszkij, aki akkoriban elemezte a szovjet önkéntesek höstetteit, megjegyezte, hogy "hatalmas szerepet játszottak . . . mint a harcok közvetlen részvevöi, mint a spanyol köztársasági parancsnokság segítöi, mivel maguk is részesei voltak az ütközeteknek és hadmüveleteknek, s méltán vívtak ki nagy tekintélyt a spanyol nép elött". 352 Az arcvonalakon mégis egyre súlyosabbra fordult a helyzet. A lázadók egyrészt haditechnikai fölényük, másrészt a köztársasági kormány szervezési hibái következtében 1936 öszén nagy ellentámadást indíthattak, és kijutottak Toledo körzetébe, ahol kedvezö hadállásokat foglaltak el Madrid megtámadásához. 1936, október 15-én a fasiszták támadást indítottak a köztársaságiak rosszul erödített állásai ellen, azokat több ponton áttörték, és október 18-re elérték a Grinon, Torrejon de la Calsada terepszakaszt, Madrid elsö védelmi vonalát. (Lásd az 5. számú térképet.) Largo Caballero, aki kormányfö és hadügyminiszter volt egy személyben, ellenezte, hogy a népi milíciát a város védelmére és védelmi erödítmények építésére használják. Amellett a katonai parancsnokság néhány képviselöjével azon a véleményen volt, hogy Madridot a rendelkezésre álló erökkel lehetetlen megvédeni, ennélfogva át kell engedni a fasisztáknak, a köztársasági csapatok pedig vonuljanak vissza új védelmi terepszakaszra. A Spanyol Kommunista Párt határozottan elvetette ezt a kapituláns javaslatot, és elszánt harcra mozgósította az antifasiszta eröket. A kommunisták felhívására a köztársasághoz hü madridiak köztük fiatalok és nök is elhatározták, hogy megvédik az ország fövárosát. Újabb és újabb harci kötelékek érkeztek az elöretolt állásokba; megszállták a védelmi vonal egy-egy szakaszát, és vitézül visszaverték az ellenség megismétlödö rohamait. Ugyanakkor más madridiak tízezrei éjjel-nappal védelmi létesítményeket építettek. A harci technikai eszközökben erös fölényben levö lázadók 1936. november elsö napjaiban több ponton áttörték a köztársaságiak védelmét, s azok kénytelenek voltak Madrid pereméig visszavonulni. A Caballero-kormány végleg elvesztette a sikeres védekezés reményét, és elhagyta a várost. A honvédelmi minisztérium és az arcvonal vezérkara követte, Madrid védelmét az úgynevezett védelmi bizottságra bízva. A bizottság felhatalmazást kapott arra, hogy szükség esetén feladja a várost. Ebben a súlyos helyzetben ismét a kommunista párt mozgósított új forradalmi energiával a köztársaság védelmére, s ébren tartotta a köztársasági arcvonal katonáinak és parancsnokainak harci szellemét. "Nem törnek át!" ezzel a jelszóval készültek a madridi dolgozók és a köztársasági hadsereg harcosai a lázadók visszaverésére. A november 7-én megkezdödött ellenséges támadás a köztársaságiak elkeseredett ellenállásába ütközött, s rövid idö alatt megakadt. A lázadóknak csupán a Real Casa de Campo park délnyugati szélét, és Carabanchel Bajo külvárost sikerült elfoglalniuk. (Lásd az 5. számú térképet.) A következö támadó hadmüveletek során (1936. november-december, 1937. január-február) az intervenciósok és a lázadók egyesült eröi nagy veszteségek árán némi harcászati sikereket értek el ugyan, de a köztársaságiak védelmét nem törhették át. Madrid a köztársaságé maradt. 1937 márciusában a lázadók és az intervenciósok újabb támadást szerveztek Madrid ellen, ez alkalommal északkeletröl, Sigüenza-Guadalajara irányából. Az volt a tervük, hogy a föváros körzetében bekerítik, majd megsemmisítik a madridi front föeröit. A támadó hadmüveletben a mintegy ötvenezer fönyi, géppuskákkal, lövegekkel, harckocsikkal és repülögépekkel jól ellátott olasz expedíciós hadtestnek szánták a vezetö szerepet. A spanyol lázadók egy hadosztálya szintén részt vett a hadmüveletben, úgyhogy a támadó ellenséges erök összlétszáma körülbelül 60 ezerre rúgott. A hadmüvelet elején az ellenség sokszoros fölényben volt a vele szemben álló köztársasági csapatokkal szemben: 6-szor annyi emberrel, 20-szor annyi géppuskával, 17-szer annyi löveggel rendelkezett. A március 8-tól 22-ig tartó ütközetben a köztársaságiak mégis súlyos vereséget mértek az ellenségre, és ragyogó diadalt arattak: szétverték az olasz expedíciós hadtestet. A köztársasági csapatok nagyszerü guadalajarai gyözelmének alapvetö oka az volt, hogy a köztársaságiak erkölcsi fölényben voltak az intervenciósokkal és a lázadókkal szemben. A harcosok és parancsnokok magas fokú öntudata, az, hogy megértették harcuk mélységes igazságosságát, valamint az ebböl fakadó rendíthetetlen állhatatosság, bátorság és vitéz ség biztosította a köztársaságiak gyözelmét. Különösen a Lukács és Kleber tábornokok parancsnoksága alatt harcoló nemzetközi brigádok harcosai tüntek ki példátlan hösiességükkel és odaadásukkal. A guadalajarai harcokban a köztársasági hadsereg parancsnokai mesteri hadvezetésröl tettek tanúbizonyságot. Ügyesen kombinálták a védelem és a támadás elemeit, helyesen választották meg a csapások közvetlen célját és irányát, jól manövereztek a tartalékokkal, és gondosan szervezték meg valamennyi fegyvernem a gyalogság, a tüzérség, a harckocsik és a légierö együttmüködését. Az olasz hadtest szétverése bebizonyította, hogy a köztársasági csapatoknak egyre jobban sikerült elsajátítaniuk a harci mesterséget. A spanyol népi hadsereg növekvö erejét mutatták azok a sikeres támadások is, melyeket Brunete és Beichite körzetében, Teruel alatt és az Ebro folyó mentén hajtott végre. (Lásd a 4. számú térképet.) A népi hadsereg megteremtése a Spanyol Kommunista Pártnak és vezetöinek José Diaznak, Dolores Ibarrurinak és másoknak volt az érdeme. A párt, leküzdve a reguláris hadsereg szervezését helytelenítö anarchisták ellenállását, még a fasiszta lázadók elleni harc kezdeti idöszakában megszervezte a híres 5. ezredet, mely a legádázabb csatákban szerzett magának hervadhatatlan babérokat. Ez az ezred volt a népi köztársasági hadsereg csírája és magva. Harci iskoláján a katonák és parancsnokok tízezrei nevelödtek, akik aztán az arcvonalakon a köztársaság ügyének bátor és önfeláldozó harcosai lettek. A köztársaság fegyveres eröinek harci lehetöségeit azonban nem sikerült teljes mértékben kiaknázni, söt gyakran a jól elökészített támadó hadmüveletek is eredménytelenül végzödtek. Ennek oka a hadsereg és flotta törzseibe befurakodott jobboldali szocialisták és anarchisták defetista politikája volt. A francóisták ezekhez és egyéb ügynökeikhez nagy reményeket füztek. Mola fasiszta tábornok 1936 novemberében ki is jelentette, hogy Madridot nem a különbözö irányokból támadó négy kinti hadoszlop, hanem az az "ötödik hadoszlop" fogja bevenni, amely magában a fövárosban tartózkodik. Azóta az "ötödik hadoszlop" a belsö ellenforradalmi erök megjelölésének közkeletü kifejezésévé vált. A köztársasági hadsereg számára nagy jelentöségü volt, hogy a köztársaság tengeri úton érintkezésben maradhasson a külvilággal. A spanyol fasiszták folyamatosan kaptak fegyverszállítmányokat Olaszországból és Németországból, a köztársasági csapatok haditechnikai ellátását viszont rendkívül megnehezítette, hogy az olasz hajóhad blokád alatt tartotta Spanyolországot. Ez a köztársasági hadseregre végzetes következménnyel járt. Mindezek betetözéséül a "benemavatkozási bizottság" 1938. július 5-én olyan határozatot hozott, hogy Spanyolországból haza kell küldeni minden külföldi önkéntest, az intervenciósok csapatait is beleértve. A köztársasági kormány egyetértett ezzel a határozattal, gondolván, hogy azt a másik fél is lelkiismeretesen teljesíti. 1938. október 28-án Barcelonában megtartották a nemzetközi brigádok búcsú díszszemléjét, mely a dolgozók nemzetközi szolidaritásának és a spanyol nép hálás szeretetének nagyszerü megnyilvánulása volt. Az intervenciós csapatok azonban nem vonultak ki az országból, söt friss eröket kaptak. A munkásosztály akcióegysége rákényszeríthette volna a burzsoá kormányokat azoknak a kötelezettségeknek a teljesítésére, melyeket a "benemavatkozási bizottság" az ö nevükben vállalt magára. Csakhogy a jobboldali szocialista pártok vezérei továbbra is a köztársasági Spanyolország ellen irányuló politikát támogatták. Dolores Ibarruri szavai szerint az egész háború alatt "a spanyolországi népi ellenállás szabotálásának politikáját, az imperializmus és fasizmus érdekeivel való cinkosság politikáját folytatták". 353 1938 tavaszától a köztársasági Spanyolország helyzete válságosra fordult, minthogy Anglia és Franciaország kormányai az addiginál még tevékenyebb támogatást nyújtottak a spanyol fasisztáknak és intervenciósoknak. Anglia 1938. április 16-án egyezményt kötött Olaszországgal, s ebben nyíltan jogosnak ismerte el a spanyolországi olasz intervenciót, és szentesítette annak folytatását. A News Chronicle helyesen írta, hogy ez az egyezmény "szégyenteljes lepaktálás az olasz diktátorral, és a spanyol demokrácia megfojtását célozza". 354 A francia kormány ugyanezen év június 13-án lezárta a francia-spanyol határt. Egyidejüleg ugrásszerüen növekedtek a lázadóknak juttatott fegyverszállítmányok. Anglia és Franciaország még jobban kiterjesztette ügynöki hálózatának felforgató tevékenységét Spanyolországban. 1938 végén az intervenciósok nagy támadást indítottak Katalóniában. A hadmüveletben körülbelül 300 ezer olasz, német és francóista katona vett részt, s mindössze 100-120 ezer köztársasági harcos állt velük szemben. Minden köztársasági repülögépre 15-20 francóista gép jutott; a harckocsik arányszáma 1 : 35, a géppuskáké 1 : 15, a tüzérségi lövegeké 1 : 30 volt a fasiszták javára. De mégsem a lázadók katonai fölénye törte meg Katalónia védöit, hanem az árulás. A köztársasági vezérkarba furakodott angol-francia-amerikai ügynökök 1939. január 26-án átengedték az ellenségnek Barcelonát. 358 A Katalóniában müködött köztársasági hadsereg maradványa a polgári lakosság egy részével francia területre vonult vissza. Ezek az emberek a fasiszták bosszúja elöl megmenekültek ugyan, de felháborító megaláztatásokat és üldöztetéseket kellett elszenvedniük a francia hatóságok részéröl. A spanyol menekülteket drótsövénnyel bekerített, a külvilágtól teljesen elszigetelt gyüjtötáborokban helyezték el, ahol még sokkalta sanyarúbb körülmények uralkodtak, mint a szokásos hadifogolytáborokban. A köztársasági hadsereg harcosainak nagy csoportját lefegyverzés után eröszakkal visszavitték Spanyolországba, ahol Franco egy részüket azonnal agyonlövette. 1939 elején Anglia és Franciaország vezetö körei végleg levetették a "be nem avatkozás" álarcát; és nyílt akciókat kezdtek a Spanyol Köztársaság ellen. Februárban a "Devonshire" brit cirkáló segített a spanyol lázadóknak Menorca sziget elfoglalásában. Odaszállította Franco egyik megbízottját, és tüzérségi tüzzel fenyegetözve kényszerítette a sziget haditengerészeti támaszpontjának parancsnokát, hogy a hatalmat adja át a fasiszta tisztnek. 1939. február 27-én Anglia és Franciaország, április 1-én pedig az Egyesült Államok elismerte Franco kormányát, és a köztársasági kormánnyal megszakította a diplomáciai kapcsolatot. Egyidejüleg siettették a köztársaság megdöntésére irányuló ellenforradalmi összeesküvés elökészületeit. Az összeesküvést Besteiro, a spanyolországi jobboldali szocialisták vezére, valamint Casado ezredes irányította. Március 4-én az összeesküvöknek Cartagenában sikerült hatalmukba keríteniük a köztársasági hadiflottát. Másnap Madridban ragadták magukhoz a hatalmat. Az árulók letartóztatták a népfrontkormány tagjait, lefegyverezték a köztársasághü katonai csapatokat, törvényen kívül állónak nyilvánították a kommunista pártot, majd alkudozni kezdtek Francóval. A tárgyalásokon majdnem kizárólag az angol-francia uralkodó körök érdekeiröl esett szó. Az utóbbiak nemcsakjelentös gazdasági elönyöket követeltek maguknak a fasiszta Spanyolországban, hanem a Franco-kormányt teljesen a befolyásuk alá akarták vonni. Franco azonban nem volt hajlandó megváltoztatni addigi olasz-német orientációját. Ezért nem fogadta el az összeesküvök feltételeit, és haladéktalan fegyverletételt követelt tölük. Az árulók március 28-án átengedték Francónak Madridot, és elmenekültek Spanyolországból. Madrid két és fél éven át volt a köztársasági Spanyolország bevehetetlen fellegvára. Lázadók és intervenciósok sokszor próbálták bevenni, de mindannyiszor nagy veszteséggel vonultak viszsza. Madrid a köztársasági Spanyolország állhatatosságát, bátorságát, hösiességét jelképezte. Örökké lelkesítö példakép maradt mindazok számára, akik a szabadságért, függgetlenségért és demokráciáért harcolnak. Nem kétséges, hogy a spanyol fasiszták és az olasz-német interwenciósok nem arathattak volna gyözelmet a köztársaság védelmezöin, ha az angol, francia és amerikai politika nem támogatja a spanyol lázadókat. A nemzetközi imperialista reakció azonban mindenképpen meg akarta fojtani a Spanyol Köztársaságot, ezért a fasiszta lázadók sok kapitalista országból óriási fegyverszállítmányokat kaptak, haditechnikailag sokszoros fölényben voltak a köztársasági hadsereggel szemben, Olaszország és Németország pedig akadálytalanul küldhetett Spanyolországba csapatokat a katonai intervenció céljaira. A Spanyol Köztársaság veresége a nemzetközi helyzetet a fasiszta agresszorok javára, a béke és demokrácia ügyének kárára változtatta meg. Anglia és Franciaország hadászati helyzete is rosszabbodott. Németország elérte célját: Franciaország számára ellenséges környezetet teremtett délnyugat felöl, és egész sor alkalmas hídföállást szerzett Anglia ellen. Reichenau tábornok, a spanyolországi német csapatok parancsnoka kijelentette: "Spanyolországi intervenciónk lehetövé tette, hogy szilárdan megvessük a lábunkat Franciaország és Anglia alapvetö fontosságú hadászati vonalain . . . Spanyolországi pozícióink eredményeképpen abban a kedvezö helyzetben vagyunk, hogy uralkodunk e hadászati terület létfontosságú pontjain . . . Segítettünk Franco tábornoknak messzehordó ütegeket felállítani Algecirasnál és az afrikai parton Ceuta környékén, Gibraltár ellen. Ezek az ütegek igen hasznosak lehetnek, ha esetleg el kell vágni a létfontosságú francia-angol vonalakat . . . Ebben van a mi spanyolországi intervenciónk legföbb értelme." 358 A német és olasz parancsnokság afféle kísérleti lötérnek tekintette Spanyolországot. A fasiszták spanyol terepen ellenörizték a maguk hadászati elveit, harcászatukat, új haditechnikai eszközeiket. Meg kell azonban jegyezni, hogy a spanyol háborúban az erök és lehetöségek nagyon egyenlötlenek voltak. Viszonylag korlátozott létszámú és technikai ellátottságú csapatok vettek benne részt. A haditechnika, amelynek széles körü alkalmazása olyannyira jellemzöje volt a második világ háborúnak, Spanyolországban még nem került tömeges felhasználásra. Ennélfogva a Spanyol országban lezajlott hadmüveletek tapasztalatai katonai szempontból még nem nyújthattak sokat a fegyveres harc késöbbi sajátosságainak megértéséhez. Bár a Spanyol Köztársaság vereséget szenvedett, a köztársaságiak hösi harca erösen kihatott az európai helyzetre. Európa és a világ népei számára így vált lehetövé a béke meghosszabbítása, a háború elodázása. Dolores Ibarruri helyesen jegyzi meg, hogy "a nemzetközi reakció eröinek nyomását három évig visszaszorító spanyol nép bátor harca nagy történelmi jelentöségü esemény. A spanyol nép harca tartotta vissza a hitlerista agressziót attól, hogy a többi népre támadjon ." A spanyolországi események nyomatékos figyelmeztetést jelentettek a világ békeés szabadságszeretö eröi számára, mert most már saját szemükkel láthatták, mit hoz magával a fasizmus. A dolgozók milliói felismerték a fasizmus veszélyét, és szolidaritást vállaltak a spanyol köztársaságiakkal. Együttérzésük legértékesebb tanújele a nemzetközi brigádok megalakulása volt. A fasizmus elleni harc során egészen nyilvánvaló lett, hogy a francia és angol jobboldali szociáldemokrata vezérek elárulták a munkásosztály ügyét. Amilyen mértékben rosszabbodott a köztársasági Spanyolország helyzete, olyan mértékben fokozták agresszív tevékenységüket a fasiszta államok Európában. Amikor pedig a köztársaságiak vereséget szenvedtek, a német imperializmus, mely továbbra is kiaknázta az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó köreinek számára kedvezö politikáját, már egészen közel volt ahhoz, hogy kirobbantsa a második világháborút. Spanyolországban került sor az elsö jelentös fegyveres összecsapásra a fasizmus és a demokrácia eröi között. A spanyol köztársaságiak és a más országokból segítségükre sietett önkéntesek hösies küzdelme a dolgozók nemzetközi szolidaritásának nagyszerü, lelkesítö példája, az igazságos, felszabadító, antifasiszta harc nemzetközi iskolája volt. A spanyol nép hösies ellenállása a nemzetközi fasizmussal szemben, és az a segítség, amelyet a világ haladó emberei kommunisták és nem kommunisták a köztársasági Spanyolországnak nyújtottak, jelentös mértékben mozgósította a világ közvéleményét a fasiszta veszély ellen. 2. A távol-keleti japán agresszió új szakasza. A Japán-ellenes egységfront megalakulása Kínában Északkelet-Kína (Mandzsúria és Zsehol tartomány) elfoglalása csak fokozta a japán imperializmus agressziós étvágyát. A nagy japán monopóliumok további területi hódításokat kezdtek követelni. Ilyen körülmények között egyre erösödött az ország fasizálódása, s ugyanakkor nagyarányú katonai elökészületek folytak, föleg a Szovjetunió és a Mongol Népköztársaság határainak közelében. A katonai elökészületek célja a következökben foglalható össze. Elöször: a japán militaristák arról akarták meggyözni a Nyugatot, hogy valóban csapást szándékoznak mérni a Szovjetunióra; az amerikai és angol reakciósok szovjetellenes beállítottságára számítva, minél nagyobb engedményeket igyekeztek kicsikarni tölük. Másodszor: meg akarták fosztani a Szovjetuniót attól a lehetöségtöl, hogy bármilyen segítséget nyújtson Kínának. A japán imperialisták tudtak a szovjet és a kínai nép kölcsönös baráti érzelmeiröl. Ezt a barátságot több ország imperialistái már régóta nyugtalanul figyelték. A Kvantung-hadseregre várt az a feladat, hogy a két nagy nép közé ékelödve elválassza öket egymástól. Végül harmadszor: Japán uralkodó körei katonai támadást próbáltak elökészíteni a Szovjetunió és a vele baráti viszonyban álló Mongol Népköztársaság ellen. A japán militaristák e szándékoknak megfelelöen gyors ütemben növelték hadseregük létszámát, amely 1937. január 1-én 250 ezer före rúgott, a következö évben 950 ezerre, egy évvel késöbb már 1 millió 130 ezerre nött. A Szovjetunió Kommunista Pártja és kormánya megfelelö intézkedéseket foganatosított a távolkeleti határok fokozottabb védelmére, s ez némileg lehütötte a japán imperialisták harci kedvét. Ha a szovjet intézkedéseket az Egyesült Államok és Anglia azzal támogatta volna, hogy megalkuvás nélkül szembefordul a japán agresszióval, akkor minden utat el lehetett volna torlaszolni a japán militarista törekvések elött. Csakhogy az amerikai és az angol monopolisták miközben arra vártak, hogy Japán háborút indítson a Szovjetunió ellen továbbra is az agresszor-bátorító politikát követték, s Délkelet-Ázsiában lemondtak saját érdekeikröl. Csang Kaj-sek klikkjének nemzetellenes, áruló politikája szintén a japán agressziót buzdította. Csang Kaj-sek akkori politikáját találóan jellemzik Csang Po-fa kínai tudós szavai: "Cseng Kaj-sek mindazokat a Żtalentumokat®, amelyeket annak idején a tözsdén szerzett, maradéktalanul felhasználta a politikában. Kereskedett a hazával jobbra és balra, de hogy kinek és milyen feltételekkel kínálja megvételre az meröben a piaci áraktól függött, attól, ki hajlandó többet fizetni, attól, kinek lehet elönyösebben eladni. Cseng Kaj-sek a japán rablókkal olyan jó viszonyban volt, mintha Żegy család tagjai® lettek volna; magasztalta öket, és kész volt odaadni nekik mindent, amit csak kívánnak. Kereskedelmi kapcsolataiban azonban más szerzödö felek is voltak. Ha más alkura is kínálkozott lehetöség, ö nem akart csak az egyikre szorítkozni." A Kínát áruba bocsátó Csang Kaj-sek klikk 1935 júniusában Japánnal egyezményt írt alá, melynek értelmében az észak-kínai Hopej tartományból kivonulnak a kínai csapatok, s ebben a körzetben a teljesen japán ellenörzés alatt álló "autonóm politikai tanács" gyakorolja a hatalmat. Néhány héttel késöbb egy újabb egyezmény értelmében a területrablók rendszerét a szomszédos Csahar tartományra is kiterjesztették. Japán így lépésröl lépésre, hol fegyveres erövel, hol a Kuomintanggal kötött egyezményekkel egymás után ragadta el Kína területeit, s gyarmatává tette annak északi tartományait. A japán kormány úgy tervezte, hogy ezeket az észak-kínai tartományokat fogja ugródeszkának használni az ország többi részének elfoglalására. De a japán katonai klikk e tartományokat még a Szovjetunió elleni háború esetére is fontos felvonulási területnek tekintette. A Kvantung-hadsereg parancsnoka kifejtette a hadügyminiszternek: meg akarja törni Észak-Kína lakosságának ellenállását, s arra kényszeríti majd öket, hogy közremüködjenek a küszöbönálló szovjetellenes háborúban. Japán észak-kínai pozícióit azonban rövidesen megrendítette a kínai nép egyre erösebben kibontakozó nemzeti-felszabadító mozgalma. A kínai Vörös Hadsereg 1934-1935-ben végrehajtotta a híressé vált Hosszú Menetelést. A Vörös Hadsereg áttört a kuomintangista csapatokon, amelyek blokádgyürübe fogták az ország déli részén, Fucsian és Csianghszi tartományokban levö felszabadított körzetet, és nyugati, majd északi irányban haladva, egy esztendei szakadatlan harc és menetelés után eljutott Kína északnyugati tartományaiba. Ez alatt az év alatt több mint 11500 kilométert tett meg, és 11 tartomány hegygerincein, mocsarain és folyóin kelt át. Kína északnyugati részén, Senhszi, Kanszu, Ninghszia tartományok csatlakozó területén megalakult a kommunisták vezette felszabadított körzet (Különleges Határterület), mely 23 megyét és 125 járást foglalt magában, és Jenan volt a fövárosa. Ez a vidék lett a japán területrablók elleni általános népi ellenállás központja. (Lásd a 6. számú térképet.) A kommunista párt bölcs politikájának eredményeként Kínában létrejöttek a Japán-ellenes egységfront feltételei. A kommunisták azt javasolták a kuomintangistáknak, hogy vessenek véget a polgárháborúnak, és közös erövel szervezzenek általános népi felkelést a japán betolakodók kiverésére. A kínai nép egységfrontja jelentös akadály lett volna Japán számára; ezért a japán imperialisták még annak létrejötte elött igyekeztek döntö csapást mérni Kínára. Japán kormánya olyan provokáció elkövetésére utasította csapatait, amely ürügyül szolgálhat a támadásra. 1937. július 7-én Pekingtöl (Pejcsingtöl) 12 kilométernyire, Zsehol tartomány határán tartózkodó japán csapatok éjjeli hadgyakorlatot tartottak, hogy összetüzést idézzenek elö. A hadgyakorlat vége felé egy japán tiszt jelentette, hogy kínai területröl kilött lövedék süvített el szakasza fölött. Ez a "golyó" volt a keresett ürügy a támadásra. A Kína elleni "villámháború" terve szerint a japán parancsnokságnak az volt az elgondolása, hogy a Kína ösi fövárosát, Pekinget védö kínai csapatok szétverése után nagyarányú hadmüveleteket kezd Kína középsö részén. Japán imperialista agressziójára a kínai nép igazságos nemzeti-felszabadító háborúval válaszolt. Hösies harcával lekötötte a távol-keleti agresszor eröit, s ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tett a szabadság és a demokrácia védelme ügyének az egész világon. A Pekingtöl északkeletre állomásozó 29. kínai hadtest parancsnoksága visszavonulási parancsot adott ki. Ezt a parancsot azonban a hadtest katonái és tisztjei nem teljesítették, hanem hösiesen szembeszálltak a támadókkal, s ily módon már a kezdet kezdetén felborították a japán parancsnokság terveit. A 29. hadtest ellenállása annak a hatalmas politikai munkának volt az eredménye, melyet a kommunista párt végzett a tömegek között. A japán imperialisták "villámháborújából" nem lett semmi, hadseregük már az elsö lépésnél megbotlott. A 29. hadtest hösiessége eröt öntött a kínai népbe, mely most már szilárdan eltökélte, hogy megvédi országa függetlenségét. A hadtest soraiba szakadatlan áradatként özönlöttek az önkéntesek: munkások, parasztok, diákok. A japán hadvezetésnek csak 1937 július végén sikerült visszaszorítania a 29. hadtestet, miután körülbelül 100 ezer embert vetett támadásba Észak-Kínában. A támadók elfoglalták ugyan Pekinget és Tiencsint, de további elönyomulásukat ugyanaz a 29. hadtest megállította. (Lásd a 6. számú térképet.) Amikor a megszállók támadása Észak-Kinában megakadt, a japán katonai föparancsnokság Sanghaj irányában akart csapást mérni. Ez a japán támadás, mely 1937. augusztus 13-án kezdödött, a kínai katonák és tisztek, valamint a sanghaji munkások, diákok elszánt ellenállásába ütközött. Három hónapig dúlt az ádáz ütközet. Csak 1937. november 5-én sikerült a hangcsoui öbölben partra szállt önálló japán hadseregnek Sanghaj védöi mögé kerülnie, s öket visszavonulásra kényszerítenie. A Sanghajért folyó harcokban a japánok körülbelül 50 ezer halottat és sebesültet vesztettek. Sanghaj, majd Nanking (Nancsing) eleste után a japán katonaság vadállati kegyetlenséggel tombolta ki magát. Ezekben a városokban és környékükön mintegy 300 ezer békés polgári lakost irtottak ki (egyedül Nanking városában 42 ezernél több volt a meggyilkoltak száma). Egy amerikai újságtudósító, Edgar Snow, aki elöször közölte a fenti számadatokat, megjegyezte: "körülbelül 50 ezer japán katona egy hónapnál tovább hallatlan önkényeskedést müvelt Nankingban: eröszakoskodtak, öldököltek, raboltak . . . 12 ezer üzletet és magánházat fosztottak ki és gyújtottak fel. A lakosoktól elszedték minden vagyonukat. A japán tisztek és katonák a rablott holmikat lopott autókra, szekerekre és egyéb jármüvekre rakták, hogy Sanghajba szállítsák. Még a külföldi államok diplomáciai képviselöinek házait is megrohanták a japán katonák, és leszámoltak a külföldiek cselédségével. Kényükre-kedvükre garázdálkodtak. A japán tisztek úgy vélekedtek, hogy a kínaiak meghódított nép lévén nem tarthatnak Żkülönös elnézésre® igényt. Igy igazolták a maguk és alárendeltjeik részvételét ezekben a garázdálkodásokban". A japán csapatok gaztetteinek híre megmozgatta az egész kínai népet, és lángoló gyülöletet keltett a betolakodó rablók iránt. Lm Ju-rang kínai tudós szavai szerint "a gyülölet ugyanúgy járta át a kínaiak lelkét, mint ahogyan testükbe hatoltak a japán gránátok és srapnellek szilánkjai. Száz évig sem fo

gják elfelejteni Szucsou bombázását, a fosztogatásokat, a nök megeröszakolását Nankingban". Kína Kommunista Pártja a japán imperializmus új támadásának kezdete óta fokozott eröfeszítéssel küzdött a Japán-ellenes nemzeti egységfront megteremtéséért. Erre volt szükség ahhoz, hogy sikerrel felvehessék a harcot a japán rablókkal, s fel lehessen számolni a polgárháborút, amely szétforgácsolta a nép eröit, amikor az ellenség ott garázdálkodott az országban. Igaza volt a kínai népi mondának: az erös ellenség nem oly szörnyü, mint a saját lövészárok beomlása. 1937 augusztusában a kommunista párt nyilvánosságra hozta a haza megmentésének tíz pontból álló programját, mely a következöket tartalmazta: a nép minden erejének, Kína valamennyi eröforrásának és lehetöségének mozgósítása; a hátország megtisztítása a hazaárulóktól és Japán-barát elemektöl; az államigazgatás demokratizálása; a nép életkörülményeinek megjavítása; olyan pénzügyi és gazdasági politika, mely megfelel a háború feladatainak; a dolgozók anyagi ellátottsága biztosításának, a spekuláció letörésének; olyan külpolitika, mely a japán rablók elleni harc feladatait szolgálja. A nemzeti egységfrontot egyre erélyesebben követelö nép nyomására a Kuomintang 1937. szeptember 23-án hivatalosan kijelentette, hogy hajlandó együttmüködni a kommunista párttal és más hazafias erökkel a Japán elleni harcban. A kuomintangisták nem merték figyelmen kívül hagyni a nép akaratát. Tudták, milyen gigászi erö rejlik a népben. Ahogy a kínai mondás tartja: "Ha az egész nép felsóhajt vihar támad, ha a nép dobbant abból földrengés lesz." Igy jöttek létre a Kínában dúló polgárháború megszüntetésének feltételei. A hódítóval most már a kínai nép egyesített eröit lehetett szembeállítani. Csakhogy a Kuomintang nem becsületes szándékkal ment bele a kommunista párt által javasolt egyezménybe. Ezzel a lépéssel egyrészt tekintélyét akarta emelni, másrészt arra számított, hogyha a kínai demokrácia eröi összecsapnak a japán imperializmussal, mind Japán, mind a kommunisták vezette kínai demokratikus tábor meg fog gyengülni. A Kuomintang ilyen irányú szándékait mutatta az is, hogy legjobb csapatai ostromzár alá fogták a Különleges Határterületet, és hátulról meg oldalról többször is rátámadtak a japánokkal verekedö forradalmi hadseregre. Ami az államigazgatás demokratizálását és a nép életkörülményeinek megjavítását célzó programpontokat illeti, megvalósulatlanok maradtak. A Kuomintang meg sem kísérelte, hogy valóban komoly harcot kezdjen a rablókkal, söt hajlott arra, hogy megegyezzen velük. Vezetö felsö rétegétöl távol állt a felszabadító népi háború szolgálata. A Japán-ellenes egységfront megalakítása után a kínai Vörös Hadseregek a 8., illetve a 4. nemzeti forradalmi hadsereg nevet vették fel. A 8. hadsereg (Csu Te parancsnoksága alatt, három hadosztályból, a 4. hadsereg (Ja Ting parancsnoksága alatt) két hadosztályból állott. A 8. nemzeti forradalmi hadsereg harcosai és parancsnokai 1937 szeptemberében léptek harcba a japán hódítókkal, és magas fokú erkölcsi-harci tulajdonságokról, nagy harcászati szakértelemröl tettek bizonyságot. Ez a hadsereg már az elsö ütközetekben mesterien hajtotta végre az ellenség mély átkarolását, és Pinghszinkuan mellett (Észak-Kína) szétverte Itagaki tábornoknak, a Kvantung-hadsereg volt vezérkari fönökének megerösített hadosztályát. Ez volt a japán hódítók elsö jelentös veresége, s eloszlatta a japán csapatok legyözhetetlenségéröl, a szamuráj-szellem ébren tartására terjesztett legendát. A Különleges Határterület, a nemzeti forradalmi hadseregek és a partizánok váltak a kommunisták vezetésével a japánokkal szembeni ellenállás fö eröivé. A japán parancsnokság hiába próbálta egész Észak-Kínát elfoglalni, ilyen irányú kísérletei rendre meghiúsultak. Söt, a japán megszállás alatt levö területeken is nagy partizánkörzetek voltak, ahol a népi demokratikus kínai hatalom szervei müködtek. A 8. hadsereg rendkívül súlyos harcokat vívott, de nem hagyta el a százmillió lakosú Észak-Kínát. A nemzeti forradalmi hadseregek hátországa a Különleges Határterület volt, melynek közigazgatási központja Jenanban müködött. Ebben a körzetben fontos demokratikus átalakítást hajtottak végre a néptömegek életkörülményeinek a megjavítására. A kommunista párt határozata folytán több ipari vállalat létesült, és nagy kulturális változások is történtek. A Jenanban alapított katonai akadémia parancsnokokat és politikai munkásokat képezett ki a hadseregek számára. A foglalkozásokat barlangokban tartották, ahol durván faragott kövek alkották a berendezést, és tábla híján a falakra írtak. A háború jellegéröl és kilátásairól a Kínai Kommunista Párt központi bizottsága által kidolgozott tételeket a kínai nép és forradalmi nemzeti hadseregei sikerrel alkalmazták a Japán ellen viselt háborúban. A kínai munkásosztály és a dolgozó parasztság haladó elemei készen álltak arra, hogy hosszú és kitartó harcot vívjanak a japán imperializmussal, mert szilárdan bíztak végsö gyözelmükben. Ennek folytán a nemzeti forradalmi hadseregek kiapadhatatlan tartalékokra és megbízható támaszra leltek a néptömegekben. A Kínába betört ellenséges csapatok száma gyorsan növekedett. 1937 öszén hat japán hadsereg (több mint húsz hadosztály), továbbá a japán légierö zöme, valamint két hajóraj a 2. és a 3. vett részt a harcokban. 1938-ban majdnem másfélszer ennyi volt a Kínában bevetett japán haderö létszáma. 1938 elején az egyik japán csoportosítás némi sikert ért el Észak-Kínában. Ezt továbbfejlesztendö, a japán parancsnokság elrendelte, hogy az 1937 végén japán kézre került Csiningböl kiindulva támadást kell indítani Hszücsou ellen. A japánok támadása a kuomintangisták áruló politikája ellenére is lassan, akadozva haladt. A hátába támadó partizánok szüntelen csapásokkal gyengítették. A Caocsuang alatti csatában (1938. április) a partizánok aktív közremüködésével a kínai hadsereg súlyos vereséget mért az ellenségre, szétverve annak két hadosztályát. A kuomintangisták azonban nem akarták folytatni a harcot, és elvonták onnan csapataikat. Május 20-án elhagyták Hszücsout; a japánok ezután Vuhan (Hankou, Hanjang, Vucsang) ellen támadtak, ahová a Kuomintang-kormány Nankingból áttette a székhelyét. (Lásd a 6. számú térképet.) A vuhani irányban több mint öt hónapig tartottak a harcok. A japán csapatok nagy veszteségek közepette naponta 3-4 kilométert haladtak elöre. Japán uralkodó körei ebben az idöben Kína tengerpartján, Kanton (Kuangcsou) körzetében új partraszállási hadmüveletet készítettek elö. A japán kormány természetesen jól tudta, hogy Kanton elfoglalásával sérti az ottani angol érdekeket, s ezért nemzetközi bonyodalmaktól tartott, de aggálya mint kiderült alaptalan volt. Anglia kormánya jobbnak látta, ha nem tesz lépéseket a japán támadó fél ellen. Kanton 1938. október 21-én elesett, és pár nappal késöbb Vuhan is hasonló sorsra jutott. A Kuomintang-kormány Csungkingba menekült. Az 1938. évi japán támadás még Vuhan eleste elött bonyolulttá tette a kínai helyzetet. A Kuomintang-klikk egyre inkább hajlott a megadásra. A kommunista párt erélyesen fellépett a kapitulánsok ellen, és meggyözöen hirdette, hogy folytatni kell a nemzeti-felszabadító háborút. A kommunistákat támogató nép nyomására a Kuomintang mégsem merte rászánni magát a kapitulációra. De Vuhan eleste után ténylegesen lemondott arról, hogy ellenálljon a japánoknak, ugyanakkor fokozta kommunistaellenes harcát. "Miután Csang Kaj-sek a passziv ellenállás politikájáról rátért Ża háború figyelésének® politikájára, a békekeresök®politikájára írta Csen Po-fa -, nem a külsö, hanem a belsö harcra kezdett támaszkodni a kommunista párttal való szövetség politikájáról áttért a Żkommunisták elleni védekezés politikájára, a kommunista párt elleni harc politikájára." Ezen az alapon Csang Kaj-sek egyre jobban közeledett az amerikai imperialistákhoz, akik kínai terjeszkedö politikájuk fö akadályát a kommunista pártban látták. 1938 októberében ült össze a Kínai Kommunista Párt központi bizottságának hatodik, bövített plénuma, mely lényegileg pártkongresszusnak felelt meg. A plénum abban határozta meg a kommunisták fö feladatát, hogy minden lehetséges módon erösíteni kell a nép egységét a japán hódítók elleni harcában. A helyzet bonyolultsága a következökben rejlett: a Csang Kaj-sekre és környezetére nagy befolyással levö Egyesült Államok és Anglia azt szerették volna, ha Japánnak Kína elleni támadása olyan alkuval fejezödik be, amely az angol-amerikai monopóliumok érdekeit is figyelembe veszi. Bár a japán agresszió egyre közvetlenebbül érintette e monopóliumok gazdasági érdekeit Kínában, az Egyesült Államok és Anglia türelmesen várakoztak abban a reményben, hogy a japán csapatok elfojtják Kína forradalmi eröit, s azután majd a japán agressziót a kínai hídföböl a Szovjetunió ellen lehet fordítani. Több amerikai és angol monopóliumnak kartell-egyezményei voltak a japán konszernekkel (drajbacuk-kal), s együttmüködésük továbbra is tartott. Kalinyin ezzel a ténnyel kapcsolatban a következöket mondotta: "Japánnal együtt éreznek a reakciósok, a japán tökével összeköttetésben álló üzletemberek, mint például Morgan, Ford, akiknek összeszerelö üzemeik vannak Japánban: Morgan látja el öket hitelekkel . . . Japán több fegyvert és hitelt kap Amerikától, mint Kína, noha az amerikai nép többsége Kínával rokonszenvez." Az amerikai monopóliumok siettek óriási kölcsönöket nyújtani japán partnereiknek. 1938-ban az Egyesült Államok bankjai összesen 50 millió dollárt hiteleztek a "Kuhara-Ajukava" japán hadiipari konszernnek. Morgan pedig társait jelentösen túlszárnyalva 75 millió dollár kölcsönt folyósított különbözö japán cégeknek. A Japánba irányuló amerikai hadianyag-szállítások az 1938. évi arányokhoz képest 1939-ben ugrásszerüen megnövekedtek, amint az a következö táblázatból kiderül. Az Egyesült Államok kivitele Japánba 37x (millió dolllárban) Év Importált áruk 1938 I 1939 Olaj és olajtermékek 21,7 49,3 Vasés acélhulladék 3,0 32,5 Réz 2,3 27,5 Gépek és berendezések 0,8 24,5 Autók és autóalkatrészek 6,1 16,4 Az Egyesült Államok uralkodó körei annyira aktívan támogatták Japánt, hogy a kongresszusban több képviselö a következö javaslatot tette: az USA jelentse ki, hogy részt vesz a kínai nép elleni háborúban. Swelenbach szenátor pedig így nyilatkozott: "Semmiféle kétség nem lehet aziránt, hogy mi tevölegesen részt veszünk abban a háborúban, amelyet Japán visel Kína ellen. A japánok magatartását azonban becsületesebbnek lehet tekinteni a mienknél. Ők legalább elküldik az embereiket, akik ott az életüket kockáztatják. Mi viszont nem teszünk mást, mint azt, hogy elküldjük oda áruinkat és anyagainkat, amelyeket ök háborús célokra használnak fel, s ebböl nyereséget húzunk . . . Japánnal kapcsolatos cselekedeteink és az a tény, hogy megsértettük a kilenc hatalmi szerzödést, a nemzetközi szerzödések éppoly aljas megszegöivé tettek bennünket, mint tennék a világ bármely más országát." 372 Az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei halálosan rettegtek attól, hogy a kínai nép nemzetifelszabadító háborúja a nemzeti öntudat magas fokára emeli a kínaiakat, s akkor a külföldi imperialisták minden tökéje és kiváltsága odavész. Ezért az Egyesült Államokban és Angliában már 1937 öszén jelentkezett az a törekvés, hogy Japánt a Kína elleni konfliktus mielöbbi befejezésére kell buzdítani. Ettöl az elgondolástól vezérelve az Egyesült Államok kormánya indítványozta, hogy hívjanak össze Brüsszelbe nemzetközi értekezletet, s az vitassa meg a japán-kínai háború kérdését. "A konferencia összehívása írta a New York Times azt a benyomást kelti, hogy amerikai vállalkozásról van szó . . . Ilyenformán tehát az értekezlet sikere vagy kudarca jelentös mértékben Amerika sikere vagy kudarca lesz." A brüsszeli konferencia, melyet formailag a Népszövetség hívott össze, 1937. november 3-tól 24-ig ülésezett. Munkájában a távol-keleti ügyekben érdekelt 18 állam vett részt. A Szovjetunió határozott közös rendszabályokat követelt a japán agresszor megfékezésére, a béke helyreállítására, valamint arra, hogy Japán adja vissza az elfoglalt kínai területeket. Az Egyesült Államok és Anglia képviselöi visszautasították a japán agresszor elleni kollektív rendszabályokra vonatkozó szovjet javaslatot, söt a Szovjetuniónak még azt az indítványát sem támogatták, hogy Japánnal szemben alkalmazzanak gazdasági kényszerrendszabályokat. Azt próbálták bizonyítani, hogy a Távol-Keleten a béke helyreállítása egyedül a Szovjetunió ügye, így hát neki kell fegyveresen fellépnie a japán agresszor ellen. Az angol-amerikai diplomácia ügyetlen kísérlete volt ez a régi terv megvalósítására így akarták a Szovjetuniót háborúba sodorni Japánnal. A brüsszeli konferencia egy igen általános hangú nyilatkozat közzétételével ért véget, mely az ellenségeskedés megszüntetését és a békés megegyezést tanácsolta a harcoló feleknek. Japán, amely nem volt hajlandó megjelenni a konferencián, egyszerüen semmibe vette ezt a nyilatkozatot. Ellentétben az imperialista hatalmakkal, a Szovjetunió minden töle telhetö erkölcsi és anyagi támogatást megadott az agresszor által megtámadott Kínának. 1937. augusztus 21-én megnemtámadási szerzödést kötött vele, mely a kölcsönös kötelezettségeken kívül még azt is tartalmazta, hogy a szerzödö felek határozottan elítélik a háborút mint a nemzeti politika eszközét, és együtt kívánnak müködni a világbéke megörzése érdekében. Az egész szerzödést melyet a szovjet kormány kezdeményezett a függetlenségéért küzdö kínai nép harcával való mélységes együttérzés szelleme hatotta át. Ez az okmány a béke és biztonság új eszköze volt. 1938-1939-ben a Szovjetunió három kölcsönt nyújtott Kínának, összesen 250 millió amerikai dollár értékben, igen kedvezö feltételek mellett. Az Egyesült Államok ugyanezen idö alatt csak egy kölcsönt nyújtott Kínának, 25 millió dollár értékben, és a kölcsönt kínai tungolaj-szállítmányokkal kellett visszafizetni. A szovjet állam ellátta Kínát fegyverrel, üzemanyaggal, tehergépkocsikkal. Sok szovjet ember, szíve sugallatát követve, Kínába ment, hogy segítsen a baráti népnek igazságos szabadságharcában. Vadászrepülök is voltak köztük, akik pótolhatatlan veszteséget okoztak a japán légierönek, megsemmisítvén a "Légi Szamuráj" és "Az ég négy legnagyobb királya" nevü híres légi egységeket. A bombázógépeket vezetö szovjet repülö önkéntesek is hösiesen verekedtek; egyikük, Grigorij Kulisenko, aki életét áldozta a kínai nép szabadságáért legendás hírnevet szerzett, és Vanhszien városban emlékmü hirdeti dicsöségét. Egy akkori kínai folyóirat így jellemezte a helyzetet: "A Szovjetunió minden hühó nélkül sietett a kínai nép segítségére a Japán elleni felszabadító háborúban. Északnyugatról szakadatlan áradatként jött a fegyver, a benzin, jöttek a tehergépkocsik. A Szovjetunió fiai szerényen és feltünés nélkül ontották vérüket Kína védelmében. Ugyanakkor az Egyesült Államok vashulladékkal látta el Japánt, Anglia pedig lezárta a jünani-burmai utat, hogy megfojtsa Kínát. Japán 1937-1938-ban elfoglalta Középés Észak-Kína körzeteit, s ez a körülmény még jobban kiélezte az imperialista ellentéteket, A japán monopóliumok sorra megkaparintották Kína piacait és nyersanyagforrásait, s egyre inkább kezdték kiszorítani amerikai meg angol versenytársaikat. 1938-ban a japánok ázsiai tökebefektetései túlszárnyalták az amerikai tökebefektetéseket, Kína területén négyszeresen. A japán ipar, kiaknázva Északkelet-, Északés Közép-Kína természeti kincseit, jelentösen növelte a hadianyag-termelést. Igy 1940-ben (1930-hoz viszonyítva) Japán acéltermelése háromszorosára ugrott, mint két-három évvel azelött. Az Egyesült Államok és Anglia kormányai szerfelett elégedetlenek voltak, amiért az általuk oly buzgón bátorítottjapán agresszió nem észak felé tehát a Szovjetunió ellen -, hanem déli irányban, saját közvetlen érdekövezeteik felé fordult. Újult erövel lobbantak lángra azok a régi ellentétek, amelyek már hosszú idö óta érlelték a konfliktust Japán és a két angolszász állam között. Amerika és Nagy-Britannia kezdték kiszélesíteni és megerösíteni a Japán közelében és a Japán felé vezetö útvonalakon levö haditengerészeti és légi támaszpontjaikat. A japánok kínai agressziója így egészen közel vitte a háború lángját ahhoz a "gyúlékony anyaghoz", mely az éles imperialista harc évtizedei alatt a Csendes-óceán térségében felhalmozódott. 3. A fasiszta koalíció létrejötte A fasiszta államok által elkövetett agressziós cselekmények közelebb hozták egymáshoz ezeket az országokat, annak ellenére, hogy imperialista ellentétek voltak köztük. 1936. október 25-én olasz-német egyezményt írtak alá, mely megszabta a két állam általános magatartásának irányvonalát a nemzetközi politika legfontosabb kérdéseiben. Megállapodtak abban, hogy elismerik Francót; leszögezték a "be nem avatkozás" politikájával kapcsolatos álláspontjukat; felosztották egymás közt a befolyási övezeteket a Balkánon és a Duna menti országokban. Olaszország jelentös engedményeket tett Németországnak a Délkelet-Európa felosztására vonatkozó tervekben. Viszonzásul azt a megnyugtató kijelentést kapta, hogy "a Földközi-tenger nem érdekli a németeket". 978 Röviddel az egyezmény aláírása után Mussolini milánói beszédében kijelentette, hogy "új korszak" kezdödik Európa történelmében: Olaszország és Németország növekvö befolyásának korszaka. A Rómát Berlinnel összekötö vonal mondotta "nem sorompó, hanem tengely". Az olasz-német tömb akkoriban kapta a "Berlin-Róma tengely" elnevezést. Az Olaszországgal való szövetség természetesen nem volt elegendö a német imperializmus nagyszabású terveinek megvalósításához. Ezért Németország közeledni igyekezett ázsiai partneréhez, az imperialista Japánhoz, mely akkor már kirobbantotta Kínában a háborút. Japán ebben a tekintetben sokkal fontosabb és többet ígérö szövetséges volt, minthogy hadmüveletekkel leköthette Németország keleti ellenfeleit. De Japán számára is elsörendü jelentöségü volt a német fasizmussal való szövetség, mert erös szövetséges nélkül nem gondolhatott nagyszabású hódító terveinek megvalósítására. A kezdeményezés a japán-német tárgyalásokra a hitlerista Németországból indult ki. 1935 tavaszán a német külügyminiszter bizalmasa, Gauss, meglátogatta Osimát, a berlini japán katonai attasét, és nem hivatalos formában felvetette egy német japán katonai szövetség megkötésének gondolatát. A javaslatot szándékosan nem a japán követ, hanem a japán katonai attasé elött tették meg. Osima ugyanis közismerten a fasizmus lelkes híve volt, erösen rokonszenvezett a hitleristákkal, s ezért a német imperialisták rajta keresztül akartak közvetlenül a japán militaristákhoz fordulni, akik Japánban katonai-fasiszta diktatúra felállítására törekedtek. A japán-német tárgyalások jelentös nehézségekbe ütköztek, minthogy Japán és Németország között imperialista ellentétek voltak. Azonfelül mind a német, mind a japán kormánynak nagy gondot okozott a tervezett katonai szövetség valódi céljainak leplezése. Nem akartak ugyanis gyanút és nyugtalanságot kelteni az Egyesült Államok és Anglia vezetö köreiben, söt azt szerették volna, hogy még nagyobb támogatást kapjanak tölük. Ezért úgy döntöttek, hogy a következö nyilatkozatot teszik: a német japán szövetség nem irányul egyetlen európai vagy amerikai ország ellen sem, hanem kizárólag a Komintern ellen. Ennek megfelelöen az egyezményt is "antikomintern paktumnak" keresztelték el. ) Ezt az úgynevezett "antikomintern paktumot" Japán és Németország 1936. november 25-én írta alá. Valójában a paktum éle nem a Komintern ellen irányult, jóllehet nyilvánosan közzétett cikkelyei arról szóltak, hogy a szerzödö felek egymást kölcsönösen tájékoztatják a Komintern tevékenységéröl, és szorosan együttmüködve hozzák meg ezzel kapcsolatos intézkedéseiket. Az "antikomintern paktum" valójában a világuralomra törö agresszív hatalmak szövetségkötése volt. Németország és Japán éppúgy háborúra készült a kapitalista világ nagyhatalmai ellen, mint a Szovjetunió ellen. A szerzödö felek szovjetellenes törekvéseiröl tanúskodott a paktumhoz csatolt titkos záradék, mely az imperializmus agresszív politikájának egyéb dokumentumaihoz hasonlóan böven el volt látva védelmi" szólamokkal. A titkos egyezmény szövege a következöket tartalmazta: "I. cikkely. Abban az esetben, ha a szerzödö felek egyikét a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége részéröl támadás érné vagy nem kihívott támadás veszélye fenyegetné, a másik szerzödö fél köteles tartózkodni minden olyan intézkedéstöl, amely hozzájárulhatna a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége helyzetének megkönnyítéséhez. A fent említett helyzetben a szerzödö felek kötelesek haladéktalanul megvitatni a közös érdekeik védelmére szükséges rendszabályokat. II, cikkely. A szerzödö felek a jelen egyezmény érvényének tartamára kötelezik magukat, hogy kölcsönös hozzájárulás nélkül nem kötnek a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével semmiféle politikai megállapodást, mely ellentétben állna a jelen egyezmény szellemével." 380 Az "antikomintern paktum" aláírásának napján a japán titkos államtanács ülésén Arita külügyminiszter beszédet mondott, s többek között kijelentette: "Szovjet-Oroszországnak meg kell értenie, hogy szemtöl szembe áll Japánnal és Németországgal." 381 Az egyezmény szövegének az a része, mely szerint Japán és Németország más hatalmakkal köteles együttmüködni a Komintern elleni harcban, egyértelmüen az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó köreihez volt címezve. A nyugati hatalmak ellen is irányuló egyezmény valódi jellegét még jobban leplezte, hogy Muszjakodzi berlini japán nagykövet az angol kormánynak a paktumhoz való csatlakozásátjavasolta, hangsúlyozva annak szovjetellenes jellegét. Valamivel késöbb, 1937ben Németország hasonló javaslatot tett Lengyelországnak. A szovjet külpolitika letépte az "antikomintern paktum" álarcát és feltárta az egyezmény valódi tartalmát. A paktum aláírása után három nappal a Szovjetunió külügyi népbiztosa a VIII. rendkívüli szovjetkongresszus emelvényéröl kijelentette: "Aki nem egészen tájékozatlan, aligha hiheti, hogy a japán-német egyezmény két közzétett kurta cikkelyének összeállítása tizenöt hónapig tartó tárgyalásokat tett szükségessé, hogy e tárgyalásokat japán részröl okvetlenül egy tábornokra, német részröl egy vezetö diplomatára kellett bízni, s hogy e megbeszéléseket a legnagyobb titokban, a hivatalos német és japán diplomácia elöl is titkolva kellett folytatni." Mindez arról tanúskodott, hogy a paktum valójában titkos katonai szövetség volt, s megkötésével Németország és Japán döntö lépést tettek az újabb világháború felé. Az elkövetkezendö események megmutatták, milyen baljós szerepet játszott az "antikomintern paktum". Ezt még a polgári történészek többsége is elismeri. Csak a hitlerizmus legmegrögzöttebb prókátorai merészelik védelmükbe venni a fasiszta államok külpolitikai akcióit, amelyek oly súlyos bajokat zúdítottak Európa népeire. 383 1937 novemberében Olaszország is csatlakozott az "antikomintern paktumhoz". Igy jött létre a három agresszív állam tömbje, melyet a második világháború kirobbantása céljából agyaltak ki. Az "antikomintern paktum" megkötése természetesen nem akadályozta meg az aláírói közt dúló imperialista ellentétek továbbfejlödését. Az olasz imperialisták aggódva nézték Németországnak azt a szemmel látható törekvését, hogy egész Délkelet-Európát magának kaparintsa meg, Ciano olasz külügyminiszter Mackensen német nagykövettel folytatott megbeszélése során kifejtette, hogy a területi hódítások felosztása "az általunk megalkotott politikai tengely alapja. Ha ezt az alapelvet nem tartjuk be, a tengely eltörik". 384 Németország 1939. március 21-én ünnepélyes nyilatkozatban kijelentette, hogy "elismeri Olaszország kizárólagos jogait a Földközi-tengerre, az Adriára és a szomszédos térségekre". 386 Ugyanakkor azonban a német imperialisták tovább tevékenykedtek az Olaszországnak "átengedett" övezetekben. Söt az olasz kémszervezet hamarosan megállapította, hogy a hitlerista kormány nemcsak Délkelet-Európát, de az "egész lombardiai síkságot" is Németországhoz szándékozik csatolni. Ribbentrop német külügyminiszternek ismét esküdöznie kellett, hogy kormánya lemondott ilyen irányú szándékairól. A japán-német ellentétek szintén nem szüntek meg. Abban az idöben két kérdésben: Kína és a csendes-óceáni volt német gyarmatok kérdésében volt köztük a legnagyobb súrlódás. A német monopolistákat a két világháború között mindig nagyon érdekelte a kínai piac. Kína második forradalmi polgárháborújának idöszakában (1927-1936) Csang Kaj-sekkel megállapodtak abban, hogy katonai segítséget nyújtanak neki a felszabadult kínai körzetek ellen. Katonai tanácsadókat küldtek hozzá, akik tevékenyen közremüködtek a csangkajsekista hadsereg haditerveinek kidolgozásában és Kína felszabadított körzetei ellen irányuló hadjáratainak lebonyolításában, azonfelül fegyverszállítmányokkal is segítették Csang Kaj-seket. Németország és Csang Kaj-sek kapcsolatai akkor sem szakadtak meg, amikor Japán 1937 nyarán megtámadta Kínát. Sajátságos helyzet alakult ki, amely egyáltalán nem kedvezett a két agresszor egymáshoz való közeledésének: Németország saját szövetségesének ellenfelét segítette. A japán-német ellentétek emiatt kiélezödtek, s Japán azzal kezdte fenyegetni Németországot, hogy felbontja az" antikomintern paktumot". Ami a csendes-óceáni egykori német gyarmatok kérdését illeti, ez szintén súlyos akadályokat gördített a két agresszorpartner együttmüködése elé. A hitleristák azt követelték, hogy Németország kapja vissza az elsö világháború után elvett gyarmatait. Követelésük nyugtalanságot keltett Japán uralkodó köreiben, melyek elhatározták, hogy ebben a kérdésben nem engednek. Hagivara, a gyarmatügyi miniszter helyettese 1937. november 27-én kijelentette, hogy "a dél-tengeri mandátumos területek Németországnak való visszaadására vonatkozó követelés minden alapot nélkülöz. A dél-tengeri mandátumos területek Japán szerves részét alkotják". A német kormányt rendkívül felingerelte Hagivara nyilatkozata. Dirksen tokiói nagykövet közölte Arita külügyminiszterrel: Németország "meg akarja kezdeni gyarmati igényeinek nemzetközi megvitatását", és "ebben a kérdésben barátaitól nem a segítség megtagadását várja, a Hagivaráéhoz hasonló kijelentések pedig ingerültséget keltenek benne". De Arita a többi japán vezetövel egyetemben határozottan elutasította a dél-tengeri szigetekre vonatkozó német igényeket. Dirksen Berlinnek írt jelentésében a következö szavakkal jellemezte a japán kormány állásfoglalását: "A dél-tengeri mandátumokkal kapcsolatos japán politika teljesen világos. Japán semmi szín alatt sem hajlandó lemondani ezekröl a szigetekröl, még akkor sem, ha ezzel Németország barátságának elvesztését kockáztatja." A japán-német szövetségben tehát olyan ellentétek voltak, amelyek idövel igen éles összetüzést idézhettek elö. A fasiszta koalíció létrejötte fontos lépés volt a második világháborúhoz vezetö úton. A fasiszta tömb részvevöi között voltak bizonyos súrlódások, jóllehet más országok ellen irányult. A kapitalista világban az események kényszerü logikája folytán ez a tömb az agresszív államok katonai szövetsége lett. Vele szemben kezdett kialakulni Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok koalíciója, mely azonban csak a háború során öltött végleges formát. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormányai azért nem hoztak létre erösebb szövetséget, mert arra számítottak, hogy a Szovjetunió rovására megalkudhatnak a fasiszta agresszorokkal. Az új világháború két tüzfészkének kialakulása törvényszerüen következett az imperialista ellentétek fejlödéséböl és kiélezödéséböl, a kapitalista nagyhatalmak világuralmi harcából. E hatalmak háborús konfliktusa a nemzetközi viszonyok egyenes következménye volt, az e hatalmak által folytatott belés külpolitikából sarjadt. A békét súlyos veszedelem fenyegette. Az események fejlödése nyílegyenesen egy világméretü háború felé mutatott. A Szovjetunió vezette haladó társadalmi erök mindent elkövettek, hogy keresztülhúzzák az agresszorok és szekértolóik terveit, és megvédjék a világ békéjét.