Egy lépés elöre - iszlam

Egy lépés elöre - iszlám

A második keresztény millennium elöestéjén a keresztesek több mint har­min­cezer zsidót és muszlimot mészároltak le, és az iszlám egykoron lük­te­tö, szent városát elhagyatott halottasházzá változtatták. A várost körülvevö völgyekben és árkokban még öt hónap múlva is temetetlen és iszonyatos büzt árasztó holttestek hevertek, mert a hadjárat után a helyszínen maradt keresztesek nem gyözték a munkát. A szörnyü szag megmérgezte a levegöt Jeruzsálemben, ahol korábban az iszlám uralma alatt ötszáz évig békében megfértek egymással Ábrahám három vallásának hívei. A muszlimok ekkor kaptak elöször ízelítöt a keresztény Nyugatból, mely éppen ebben az idöszakban hagyta maga mögött a Római Birodalom V. századi bukása után ráköszöntött sötétség idöszakát, s kezdett visszakapaszkodni a történelem színpadára. A muszlimok sokat szenvedtek a keres 656g62g ztesektöl, akiktöl azonban viszonylag hamar megszabadultak. Szaladdin 1187-ben visszaszerezte az iszlámnak Jeruzsálemet, s bár a keresztesek még vagy egy évszázadig tartották magukat a Közel-Keleten, jelenlétük röpke pillanatnak tünt a térség iszlám kori történetében. Az iszlám világának java részét nem érintették a keresztes háborúk, s érdeklödését nem keltette fel Nyugat-Európa, mely bár ebben a korban meghatározó változásokon ment át és sokat fejlödött, még mindig messze az iszlám mögött kullogott.

Az európaiak emlékezetéböl azonban nem törlödtek ki nyomtalanul a ke­­resztesek vállalkozásai, s a nyugati ember a dár al-iszlámról sem feledke­zett meg, mely az évek múlásával mintha az egész világot megállíthatat­la­nul az uralma alá hajtotta volna. A keresztes háborúk óta a nyugati ke­resz­tények közfelfogásában egy meglehetösen leegyszerüsített és torz kép ala­kult ki az iszlámról, a vallásról, melyet a jámbor civilizációk egyes szá­mú közellenségének tartottak. Elöítéleteik, melyek egybeolvadtak a ke­resz­te­sek garázdálkodásainak szintén áldozatul esett zsidókhoz füzödö hi­e­del­mek­kel, gyakran a keresztények viselkedésével kapcsolatos, titkos aggá­lya­ik hü tükörképei. A keresztes háborúk idején például, amikor a keresz­té­nyek viseltek kegyetlen és kíméletlen szent háborút a muszlim világ ellen, Eu­rópa szerzetes tudósai az iszlámot természeténél fogva eröszakos és a más nézeteket tüzzel-vassal irtó vallásnak állították be, mely csak a fegy­ve­rek­nek köszönheti létét. Az iszlám állítólagos, fanatikus vallási türel­met­len­ségének mítosza mélyen gyökeret vert a nyugati ember gondolkodásában.

A második ezredforduló közeledtével azonban mintha egyre több musz­lim felelt volna meg ennek a képnek, s ráadásul az iszlám története során most elöször magasztosult az igazhívök kötelességévé a szent eröszak. Ezek a fundamentalisták a nyugati gyarmatosítást és a gyarmatbirodalmak utá­ni nyugati imperializmust gyakran al-szal-abijja-ként, keresztes há­bo­rú­ként emlegetik. A gyarmatosítás keresztes hadjárata kevesebb vérontással, ám hatásait tekintve sokkal pusztítóbb következményekkel járt, mint a kö­zép­kori szent háborúk. A hatalmas és erös muszlim világot egyetlen tömb­ként függö helyzetbe kényszerítették, és a kieröszakolt, mesterségesen fel­gyor­sított modernizáció kizökkentette a muszlim társadalmakat a ha­gyo­má­nyos kerékvágásból. Valamennyi nagyobb hitrendszer követöi, amint lát­hattuk, megtántorodtak a nyugati újítások súlya alatt, s a kihívásokra vá­la­szul egy sündisznóállásba merevedett és vallási türelmetlenségtöl áthatott szel­lemi irányzat érlelödött ki, melyet fundamentalizmusnak szokás ne­vez­ni. A modern világ általuk károsnak ítélt hatásait kiküszöbölni igyekvö fun­damentalisták küzdelmük során óhatatlanul eltávolodnak a vi­lág­val­lá­sok többsége, s köztük az iszlám, számára olyan alapvetö emberi értékek­töl, mint a szánalom, az igazságosság vagy a jóindulat. A vallást, akárcsak oly sok más, az ember életében szerepet játszó tényezöt, gyakran rossz cé­lok érdekében használják fel, pedig a hit, rendes esetben, hozzásegíti kö­ve­tö­it az egyén szent sérthetetlenségének megértéséhez és belátásához, s így ele­jét veheti a gyilkos széthúzásnak, melyre emberi nemünk olyannyira haj­lamos. A vallás valóban követett el bünöket a múltban, de rövid tör­té­ne­tük során a világi ideológiák is bebizonyították, hogy korántsem hi­bát­la­nok. A világi eszmék mindent letaroló rámenössége és ellenzöinek üldöz­te­tése, amint arról már esett szó, nem egy esetben a vallási türelmetlenség és a gyülölködés felerösödéséhez vezethet.

Pontosan ez játszódott le Algériában, 1992-ben. Az 1970-es évek a vallási felbuzdulás korszaka volt, s az Iszlám Üdv Frontja (FIS) egyre komolyabban veszélyeztette a francia gyarmatosítók elleni 1954-es felkelés vezetö ereje, az 1962-ben szocialista színezetü kormányt alakító Nemzeti Liberális Front (FLN) egyeduralmát. Az algériai forradalom ösztönzöleg hatott az európai hatalmaktól függetlenedni kívánó arab és muszlim közösségekre. Az FLN sokban hasonlított a Közel-Kelet többi világi és jobbára szocialista kormányzatára, mely nyugati mintára az iszlámot az emberek magánügyeként kezelte és igyekezett kiszorítani a közéletböl. Az 1970-es évekre azonban a muszlim országok lakosságának kezdett elege lenni a világi ideológiákból, melyek nem váltották be a hozzájuk füzött reményeket. Abbász Madaní, a FIS egyik életre hívója olyan, az iszlám szellemiségében fogant eszmerendszert szeretett volna kidolgozni, mely napjainkban is megállja a helyét. Ali ibn Haddzs, egy Algír közeli kis település mecsetjének imámja a FIS-en belül egy ennél több fokozattal radikálisabb irányzat élére állt. A szervezet apránként saját mecsetek építésébe fogott, és nem kérték ki az állam beleegyezését. A FIS sejtjei megjelentek Franciaország muszlim közösségeiben is, s a munkások egyre hangosabban követelték, hogy jelöljenek ki számukra imahelyeket a gyárakban, irodákban, amivel magukra haragították a Jean-Marie Le Pen vezette jobboldali pártot.

Algéria az 1980-as években súlyos gazdasági válság szorításában ver­gö­dött. Az FLN az országnak önálló államiságot és demokráciát adott, de a kor­mányzatot egyre inkább átitatta a korrupció. A régi gárda ódzkodott to­váb­bi, demokratikus lépések megtételétöl. Algériában hihetetlen népesség­rob­banás következett be. Harmincmilliós lakosságának többsége harminc év alatti volt, akik közül sokan nem kaptak munkát. Ráadásul kevés új la­kás épült, s ez nem tette lehetövé a szükségletek maradéktalan kielégítését. Meg­szaporodtak az utcai zavargások. A rossz gazdasági helyzet és az FLN tehetetlensége a változásokat követelö fiatalokat a muszlim, vallási pártok felé terelte.

Az 1990-es önkormányzati választásokon a FIS elsöprö gyözelmet ara­tott, különösen a városokban volt szembeszökö a fölényük. A FIS politi­ku­sai tetterös és tanult fiatalemberekként váltak közismertté. Becsületesnek tün­tek, és nem éltek vissza a rájuk bízott hatalommal, bár az élet bizonyos te­rületein merevnek és dogmatikusnak mutatkoztak. Ragaszkodtak például ahhoz, hogy a nök a hagyományos muszlim ruházatot viseljék. A FIS azonban nem számított Nyugat-ellenesnek. Vezetöik az Európai Unióval fennálló kapcsolatok megszilárdításáról és a nyugati befektetések ösztönzéséröl beszéltek. Az önkormányzati választások megnyerése után sikerüket az 1992-ben esedékes parlamenti választásokon is sokan szinte biztosra vették.

Algériában azonban nem alakulhatott muszlim kormányzat. A hadsereg puccsal megfosztotta hatalmától az FLN liberális politikusát, a reformok ígé­retével kecsegtetö Bendzsedid elnököt, betiltotta a FIS-t, és vezetöit bör­­tönbe vetette. A Nyugat azonnal felhördült volna, ha bármilyen erö Pa­kisz­tánban vagy Iránban akadályozta volna meg a választások le­bo­nyo­lí­tá­sát hasonlóan törvénytelen eszközökkel. Az eseményeket mindenki az isz­lám veleszületett demokráciaellenessége és javíthatatlan, vaskalapos mara­di­sága újabb bizonyítékaként értékelte volna. A puccs azonban, ez esetben, egy muszlim színezetü kormányt döntött meg, amit a nyugati sajtó hangos éljenzéssel fogadott. Algéria megmenekült az iszlám rémétöl. Algír bárjai, kaszinói, diszkói megmenekültek, és valami különös és megmagyaráz­ha­tat­lan módon Algériát egy igencsak antidemokratikus lépés igazi demok­rá­ciává avatta. A francia kormány az FLN új, keményvonalas elnöke, Liamine Zeroual mögé állt, és makacs eltökéltséggel hangoztatta, hogy a FTS-szel semmiféle együttmüködésre nem hajlandó. Nincs mit csodál­kozni azon, hogy a muszlim világ döbbenten szemlélte a nyugati kettös mérce ennyire nyilvánvaló alkalmazását.

A következmények elörejelzéséhez nem kellett jóstehetség. A törvényen kí­vül helyezett, felháborodott és igazságát reményvesztett kétségbeeséssel han­goztató FIS radikális tagjai új, fegyveres szervezetet alakítottak. Így jött lét­re az Iszlám Fegyveres Csoportja (GIA), mely a megfélemlítés had­já­ra­tát indította el Dél-Algéria hegyei között. A vérengzések során gyakran egész falvak lakosságát lemészárolták. Célpontjaik között újságírók, értel­mi­sé­giek, világi nézeteket vallók és mélyen vallásosak egyaránt szere­pel­tek. A közvélemény kezdetben egyértelmüen a fegyveres fundamentalistá­kat tette felelössé a mészárlásokért, késöbb azonban gyülni kezdtek az ada­tok, melyek azt sugallták, hogy az algériai hadsereg egyes tagjai nemcsak tét­lenül szemlélték az eröszakhullámot, de a FIS-t elhiteltelenítendö te­vö­legesen is kivették részüket a gyilkosságokból. Szörnyü patthelyzet alakult ki. Mind az FLN-t, mind a FIS-t belsö hatalmi harcok tépázták. Egymásnak estek a mihamarabbi megoldást sürgetö pragmatikusok és a tárgyalásos rendezés lehetöségét makacsul elutasító keményvonalasak. A választások megakadályozását célzó katonai hatalomátvétel nyílt háborúhoz vezetett a világi eszmék támogatói és az iszlámpártiak között. 1995-ben a katolikus egyház a két fél közeledésének elösegítésére megbeszélést hívott össze Rómába, ám Zeroual kormányát nem lehetett rábeszélni a részvételre. Egy soha vissza nem térö alkalmat szalasztottak el. Az iszlám nevében szabadjára engedett terror fokozódott, és egy alkotmányos népszavazás nyomán Algériában valamennyi vallási színezetü pártot betiltották.

A szomorú algériai példa mindenki számára intö jel kell hogy legyen. Az elnyomatás és az ellenvéleményt nem ismerö kényszer egy elkeseredett musz­lim kisebbséget az eröszak útjára terelt, pedig ez a megoldás ellen­ke­zik az iszlám valamennyi lényegi alapelvével. A történések még sötétebb szín­ben láttatták a nyugati világ szívügyének számító demokrácia amúgy is megtépázott eszméjét, mely, amint a példák is jól mutatják, meglehetösen különös értelmet nyer, ha a nép egy vallásos muszlim kormányzat mellett teszi le a voksát. Kiderült, hogy Európa és Amerika lakóinak fogalmuk sincs az egyes muszlim pártokról és vallási csoportokról. A nyugatiak egyenlöségjelet tettek a mérsékelt FIS és a legvadabb fundamentalista csoportok közé, s az eröszakkal, a törvénytelenségekkel és demokrácia­ellenes magatartással a FIS-t vádolták, nem pedig a felsorolt bünökben valóban elmarasztalható FLN-t.

Ám akár tetszik a Nyugatnak, akár nem, a FIS kezdeti sikerei, az önkor­mány­zati választásokon aratott gyözelme azt mutatják, hogy az emberek az isz­lám talaján álló kormányzatot szeretnének. Az üzenet Egyiptomnak, Ma­rokkónak és Tunéziának is szólt, ahol a világi kormányzatok már régóta tisz­tában vannak a lakosság egyre erösebb vallásos vonzalmaival. A XX. szá­zad közepét a szekularizáció uralma jellemezte, s már mindenki azt hit­te, az iszlám végérvényesen visszaszorulóban van. A Közel-Kelet világias kor­mányai azonban némi döbbenettel vették tudomásul, hogy az igazán de­mok­ratikus választások akár egy vallásos muszlim kormányzatot is az or­szág élére segíthetnek. Egyiptomban az iszlám jelenleg legalább akkora nép­szerüségnek örvend, mint az 1950-es években al-Nasszer lelkes hí­ve­i­nek ideológiája. Sokan hordanak hagyományos muszlim ruhát, s mivel Mu­ba­rak kormányzata világi elkötelezettségü, nyilvánvaló, hogy öltözkö­dé­si szokásaikat nem a kényszer szülte. A törökországi népszámlálások ada­tai is azt mutatják, hogy a lakosság majd hetven százaléka hívö musz­lim­nak mondja magát, húsz százaléka pedig naponta ötször imádkozik. Jor­dá­niában egyre többeket vonz a Muszlim Testvériség, a palesztinok a Mu­dzsa­­mától remélik ügyük megoldását, mert az 1960-as években egyed­uralkodó PFSZ-t nehézkesnek, korruptnak és idejétmúltnak látják. Több évtizedes szovjet elnyomás után Közép-Ázsia muszlimjai is kezdik újra felfedezni vallásukat. Az embereknek volt alkalmuk próbára tenni a világi eszméket, melyek hazai pályán, a nyugati világban nagy közmegelégedésre müködnek. A muszlimok kormányaikat arra igyekeznek rászorítani, hogy tartsák jobban szem elött az iszlám tanítását.

Ma még nem lehet pontosan megjósolni a jövöt. Az egyiptomi muszlimok nagy többsége talán szívesen élne a saría elöírásai szerint, Törökországban azonban csak mintegy háromszázaléknyian vannak, akik erre vágynak. Egyiptomban némely álim-ok pontosan látják, hogy a saría, egy agrártársadalom követelményeinek tökéletesen megfelelö jogrend csak nagyon nagy nehézségek árán hozható összhangba korunk elvárásaival. Rasíd Ridá ezt már az 1930-as évek elején felfedezte. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a feladatot lehetetlen elvégezni.

Tévedés azt hinni, hogy minden muszlim gyülölettel gondol a Nyugatra. A modernizáció hajnalán jelentös gondolkodók egész sora csodálta és itta ma­gá­ba a Nyugat kultúráját, s a XX. század végén ismét számos tekin­té­lyes és befolyásos muszlim értelmiségi fordult a Nyugat felé. Khatamí el­nök csak egy a sok közül. Hasonlóképpen gondolkodik az iráni értelmiség ki­magasló alakja, Abdolkarím Szorús, aki fontos állásokat töltött be Kho­mej­ní kormányában. Bár a konzervatív mudzstahid-ok gyakran támadják, a ha­talmon lévö politikusokra gyakorolt befolyása töretlen. Szorúst Kho­mej­ní csodálójaként tartják számon, aki azonban kilépett bálványa árnyékából. Vé­leménye szerint az iráni társadalomban három önazonosságtudat mun­kál, az iszlám elötti, a muszlim és a nyugati, melyeket összhangba kell hoz­ni egymással. Szorús elutasítja a Nyugat szekularizmusát, hiszi, hogy az em­beri lények spiritualitás nélkül sohasem lehettek meg, de az irániakat ar­ra ösztönzi, hogy síita felfogásuk megtartása mellett ne habozzanak el­mé­lyed­ni a természettudományok és a technika tanulmányozásában. Az isz­lám­nak olyan jogrendet, fikh-et kell kifejlesztenie, mely nem zárja be a ka­pu­kat a modern ipari világ elött. Ezenkívül ki kell dolgozni az emberi jo­gok muszlim értelmezését és egy, a helyét a XXI. században is megálló gazdaság­elméletet.

Szunnita gondolkodók hasonló következtetésekre jutottak. A Nyugat iszlám­ellenessége tudatlanságból táplálkozik, hangoztatja Rasíd al-Gannoucsí, a tunéziai Újjáéledés Párt számüzött vezére, s ehhez még hoz­zá­járulnak a gondolkodás szabadságát és az új utak keresését hevesen el­len­zö kereszténységgel kapcsolatos rossz élmények. Al-Gannoucsí magát "musz­lim demokratának" vallja, és úgy véli, hogy az iszlám és a demok­rá­cia között nincs ellentét. A Nyugat világias szemléletét azonban hatá­ro­zot­tan elutasítja, arra hivatkozva, hogy az emberiséget nem lehet ilyen ala­po­kon megosztani. A tavhíd eszménye nem ismeri a test és a lélek, a szellem és a spiritualitás, a férfiak és nök, az erkölcs és a gazdaság, a Kelet és a Nyu­gat kettösségét. A muszlimok vágynak a modern kor áldásaira, de nem olyan formában, ahogy ezt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Fran­ciaország megpróbálja rájuk eröszakolni. A muszlimok csodálják a nyu­gati világot technikai vívmányaiért, és azért, mert minden olyan ola­jo­zot­tan müködik. Ámulattal szemlélik azt, hogy Nyugaton vérontás nélkül megy végbe a kormányváltás. A nyugati társadalomból azonban hiányzik ne­kik a fény, a szív és a lélek. Nem akarnak megválni vallási és erkölcsi ha­gyományaiktól, de szeretnék meghonosítani a nyugati civilizáció leg­ja­vát. Hasonlóképp vélekedik Júszuf Abdalláh al-Qara-daví, a Muszlim Test­vé­riség tagja, aki az al-Azharon végezte tanulmányait, s jelenleg a katari egye­temen müködö Szunna és Szíra Kutatóintézet igazgatója. A mér­ték­tar­tást a legfontosabb erények közé sorolja, és úgy véli, hogy a muszlim vi­lág­ban nemrégiben felbukkant, szemellenzös vaskalaposság szegényebbé te­szi az embereket, mert megfosztja öket attól az esélytöl, hogy mások gon­dolatait, meglátásait ízlelgessék. Mohamed próféta, saját szavai szerint, azért jött el, hogy megmutassa a vallási élet szélsöségeket kizáró "arany kö­zépútját". Qaradaví úgy véli, hogy a muszlim világ egyes részein fejüket fel­ütö fundamentalista irányzatok idegenek az iszlám szellemiségétöl, és elöbb-utóbb maguktól eltünnek. Az iszlám a béke vallása. Példa erre Mo­ha­med roppant népszerütlen lépése, a kurajsitákkal Hudajbijjánál meg­kö­tött béke, melyet a Korán "fényes diadalként" ünnepel.[i] A Nyugatnak, szö­gezi le a tudós, el kell ismernie, hogy a muszlimoknak is jogukban áll gya­korolni a vallásukat, és amennyiben úgy kívánják, hadd alakítsák or­szágaik életét az iszlám eszményei szerint. A nyugatiaknak el kell tudniuk fogadni, hogy nem csak egyetlen üdvözítö út létezik. A sokszínüség az egész emberiség javára válik. Az Úr felruházta az embereket a választás képességével és jogával, s vannak, akik életüket vallásuk elöírásai szerint kívánják leélni - ebbe belefér a muszlim állam megvalósítása is -, mások azonban úgy döntenek, hogy világi eszményeket követnek.

Qaradaví úgy véli, hogy a "Nyugat jobban jár, ha a muszlimok gya­ko­rol­ják vallásukat, követik hitük elöírásait, és próbálnak erkölcsös életet élni".[ii] Érvelése egy roppant fontos kérdésre irányítja rá a figyelmet. Egyre több nyugati kezdi felismerni és megérezni a spiritualitás hiányát. Ez nem azt jelenti, hogy egy régi, divatjamúlt vallásos életmódhoz vagy a tör­té­nel­mi vallási hagyományok valamelyikéhez szeretnének visszatérni. Egy­sze­rü­en csak rádöbbentek, hogy rendes esetben a hit eröt ad az erényes élet­hez. Az iszlám a muszlimok lelkiismeretében felébresztette és évszáza­do­kon át életben tartotta a társadalmi igazságosság, az egyenlöség, a tole­ran­cia és a szolidaritás eszményét. Az igazhívök azonban nem mindig ezen ide­álok szerint éltek, s gyakran képtelennek bizonyultak ezeket az alapvetö em­beri értékeket átültetni társadalmi és politikai intézményrendszerük gya­kor­latába. Az iszlám lelkiségét azonban hosszú, hosszú idön keresztül mé­gis ez az igény határozta meg. A nyugati embernek fel kell ismernie, ö is jól jár, ha az iszlám erös és egészséges. Nem tehetö kizárólag a Nyugat fe­le­lössé az iszlám szélsöséges irányzatainak kialakulásáért, melyek az erö­szak kultuszával a vallás legszentebb elöírásait veszik semmibe. A Nyugat azon­ban sok mindenért okolható, s ha azt akarja, hogy enyhüljön a fun­da­men­talista mozgalmakat elindító rettegés és kétségbeesés, a harmadik keresz­tény évezred kezdetén meg kell tanulnia tisztelni és elfogadni az iszlámot.