EGYÜTT VAGY KÜLÖN? CIGÁNYOK, ROMÁK, MAGYAROK ÉS AZ ISKOLA

EGYÜTT VAGY KÜLÖN? CIGÁNYOK, ROMÁK, MAGYAROK ÉS AZ ISKOLA

A cigányok, romák magyarországi helyzete mindig szóba kerül, amikor Európa valamelyik pontján etnikai vagy etnikai színezetü feszültségek, konfliktusok robbannak ki - miként legutóbb Párizsban, korábban például Szlovákiában. Szorongunk: nem Magyarország lesz-e a következö? Rossz a lelkiismeretünk, hiszen a "mi" cigányaink is valamiképpen még mindig idegenek közös hazánkban, elöítéletek, gyakran diszkrimináció áldozatai, túlnyomó többségük szegénységben, söt nyomorban tengödik, esetleges segélyekre utalva. Akár az okokat, akár a kiutat keressük, az iskola, a képzés fontosságához jutunk el.

I. KÉT ÉRV AZ ISKOLÁZÁS FONTOSSÁGA MELLETT

I. 1. MUNKAVÁLLALÁS ÉS ISKOLÁZOTTSÁG

A "nem dolgoznak" címke - amely egyike a leggyakrabban említett negatív jelzönek a romákkal kapcsolatban - valójában azt jelenti, hogy közöttük sokkal több az állástalan, az állandó munkajövedelemmel nem rendelkezö, mint a környezö társadalomban.

Jól látható az összefüggés: a foglalkoztatottság szintje az iskolai végzettséggel van szoros kapcsolatban, s a cigányság nagy hányadának alacsony iskolázottsága akadálya a munkába állásnak.

Az okok persze sokrétüek, hiszen a keresö munka lehetösége sokhelyütt hiányzik az országnak azokban a térségeiben, ahol a romák koncentráltan élnek. Ezekben a térségekben a legrosszabbak az életlehetöségek, a legkevesebb a munkahely, a legnagyobb a munkanélküliség. A baj közös, hiszen e térségekben nemcsak a romákat sújtja a szegénység, a munkanélküliség, de a szegények között is ök a legszegényebbek, s a nagy szegénységben egymáshoz húzódnak, együtt rekednek a régi vagy újonnan kialakuló szegregált lakóhelyeken, falvakban, városrészekben.

I. 2. A GYERMEKEK

E nyomasztó képet erösíti a közbeszédben és itt-ott a szakmai diskurzusokban is megfogalmazódó prognózis a cigányság lélekszámának radikális gyarapodásáról. Sokan éppen a magas gyermekszám alapján úgy becslik, hogy a magyarországi cigányság ma 400-600 ezer körüli létszáma néhány évtizeden belül másfél-kétszeresére fog nöni. Nem szeretnék e szakmai vitákra kitérni, de érdemes egy pillantást vetni a magyar társadalom egészének és a cigánys 717d32h ágnak a korfájára.

A két korfa ellentétes egymással: a népesség egészét a fiatal korosztályok alacsony, az idösebbek magas száma, a cigányságét éppen ennek fordítottja jellemzi. Gyermekszegény országunkban akár örülhetnénk is ennek a tartaléknak, ám még az elfogulatlan vagy éppen antirasszista szemlélöben is felmerül a kérdés, vajon a születendö cigány kisgyermekekben nem szüleik szegénysége, iskolázatlansága öröklödik-e tovább, növelve társadalmunk közös gondjait. Fontos az iskola azért is, hogy társadalmi nyereség és ne veszélyforrás legyen minden egyes cigány, roma kisgyermek.

II. AZ ISKOLA FUNKCIÓI

Az oktatási rendszer mindenki által ismert funkciója az, hogy valamilyen képzettséghez juttassa a résztvevöket. Van azonban egy másik, nem kevésbé fontos és a sikeres képzést megalapozó funkciója is, amit a pedagógusok nevelésnek, a szociológusok, szociálpszichológusok szocializációnak neveznek. Arról a folyamatról van szó, amelynek során elsajátítjuk, magunkévá tesszük azokat az ismereteket, kompetenciákat, amelyek a társadalomban való eligazodáshoz, integrálódáshoz, önmagunk érvényesítéséhez szükségesek. Minden egyéntöl és családtól bonyolult feladatok teljesítését követeli meg ez a folyamat. Ilyen feladat például az idövel való bánásmód, a munkafegyelem elsajátítása, a könyv szerepének, az iskola nyelvének megtanulása, a megkövetelt tanár-diák, diák-diák, szülö-tanár viszonyok elsajátítása és még sorolhatnám - az óvoda jelentöségét az ezekre való felkészítés jelöli ki.

Nyilvánvaló, hogy minél közelebb áll egymáshoz a szülöi ház és az iskolarendszer kultúrája, annál zökkenömentesebb, minél távolabb, annál nehezebb a beilleszkedés. E társadalmi kompetenciák nélkül azonban aligha boldogul az ember a szervezetek hálózatában, amelyekben születésünktöl halálunkig tevékenykedünk, helyét, megélhetését az ember ezek hiányában csak a "társadalmon kívül" vagy vele szemben találja meg.

Vajon felismerte-e a cigányság az iskolázás fontosságát, vajon tesz-e önmaga érdekében? Erre a gyakran feltett kérdésre igennel válaszolhatunk: 30 éve, az elsö nagy mintán végzett cigánykutatás óta hatalmas változások történtek. Az írástudatlanság a legidösebbekre szorult vissza, a fiatal korcsoportokban az általános iskola elvégzése lassan teljes körüvé válik, egyre többen lépnek tovább érettségit adó középiskolába, felsöoktatásba. Joggal állapíthatjuk meg, hogy ezek az arányok - különösen az általános iskola utáni tanulás - messze elmaradnak a teljes népesség hasonló arányaitól, semmiképpen nem lebecsülhetö eredmények azonban egy olyan közösségben, amelynek tömegei még egy-másfél nemzedék elött is idegenül, ellenségként álltak szemben az iskolával. És amely esetében elöfordult, hogy egyes zárt szegmensekböl érkezö gyermekeket az óvoda-iskola esetleg logopédushoz küldte, mert nem tudták, hogy romani vagy beás nyelven tudnak csak.

A magyarországi cigányság - amely korábban is tagolt volt - csak makroszinten, statisztikailag tekinthetö egységesnek.

És még egy szempontból, a külsö besorolás szempontjából. Az iskola, az önkormányzat, a rendörség, a plébánia - a társadalmi szervezetek - egységesen cigányként tart számon mindenkit függetlenül szociokulturális vagy gazdasági helyzetétöl, különösen függetlenül kibocsátó etnikai csoportjától. A besorolás "természetesen" többnyire megbélyegzést vagy éppen diszkriminációt jelent: a Kalányos vagy Raffael nevü beteg esetleg akkor is késöbb kerül sorra, ha a munkahelyén megbecsült szakmunkás vagy éppen tanár.

A társadalmi integráció gyakorló terepén, az oktatási rendszerben a gyermek, a fiatal nemcsak a családi "elöképzetlenség", a szegénység nyomasztó terheit hurcolja magával. Mindazok a vélt vagy valóságos bünök nehezítik "iskolatáskáját", amelyet a cigánysághoz sorolt népcsoport bármely tagja bármikor elkövetett!

III. A KÖZÖSSÉG ÉS A CSALÁD

III. 1. A KÖZÖSSÉGEK

Amikor az oktatási rendszer és a felhasználók kultúrájára utaltam, akkor a fogalmat igen tágan értelmeztem. A következö kérdés az, hogy beszélhetünk-e hasonló értelemben a cigányság kultúrájáról. Ez azért fontos probléma, mert ezzel kapcsolatban kérdezhetö meg indokoltan, jobb lenne-e a sikeres integráció szempontjából, ha a cigányok saját oktatási rendszerrel rendelkeznének. A kérdés oktatáspolitikai aspektusáról késöbb beszélek, elöbb a szocializáció elsödleges terepéröl, a családról essék szó.

Elöször is: a magyarországi cigányság minden fiatal tagja magyarul (is) beszél. (E szempontból nem különböznek más magyarországi nemzeti kisebbségektöl.) A különbségek "kívülröl" nem látszanak, belülröl annál fontosabbak.

Többségük nemzedékek óta magyar anyanyelvü. Ők a magyar cigányok, romungrók, akiknek ösei évszázadok óta magyar környezetben élnek, eredeti nyelvüket (kárpáti cigány) csak néhány nyelvszigeten ismerik ma már. Gyakran "zenésznek" nevezik magukat akkor is, ha a családban nincsen zenetudó. Ők adták a magyar kultúrának azt a zenei világot, amelyböl Liszt, Brahms is merített, a cigányzenét, nagy zenészeket Bihari Jánostól például Rácz Aladárig. Már a 19. században is voltak közöttük magasan iskolázott emberek, a magyar középosztály szintjén és stílusában élö családok. Ha tehetik, ma is iskoláztatni igyekeznek gyermekeiket. Mindez bizonyos elittudatot ad a közösség tagjainak, néha "raj cigánynak" vagy "úri cigánynak" mondják magukat.

Az oláhcigányok (a Dunántúlon kolompár az elnevezésük) a Román Királyság megalapítása után a 19. század második felétöl kezdtek Magyarországon megjelenni. Magukat "romának" nevezik, "igazi cigánynak", "vérbeli cigánynak" is mondják. Nyelvük az észak-indiai eredetü romani, amelynek számos tájszólása él Magyarországon és Európa legtöbb országában. Itthon a lovári a legkimüveltebb és legáltalánosabban használt dialektus, az állami nyelvvizsga alapnyelve. A romani nyelvet fogadta el az európai cigányság hivatalos nyelvként is, a nép ajánlott neve a politikai diskurzusban "roma". Ez a magyarországi cigányság leginkább hagyományörzö csoportja, büszke a közösségi hagyományaira, nyelvére, ügyességére a kereskedelemben, vállalkozásban és általában a gazdaságban. A ma divatos "autentikus" cigányzene többnyire ezt a zenei örökséget dolgozza fel. Komoly viták vannak a nyelvvel, a nyelvújítással kapcsolatban, de nem kétséges fennmaradása.

A beások zöme a Dunántúlon, annak is déli-délnyugati területein él, a 20. század elején költöztek ide.

Nyelvük az archaikus román nyelv magyar nyelvi környezetben továbbfejlödött, önállósult, állami nyelvvizsgával is elismert változata. Magukat "beásnak" vagy "cigánynak" nevezik. Történelmileg igen rövid idö alatt jutottak el az erdei kunyhókból, a famunkáktól a Gandhi Gimnáziumig, az értelmiségivé válásig. Folklórjukat: zenéjüket, táncukat, meséiket manapság igyekeznek összegyüjteni - amíg még lehetséges - és autentikus folklórként megjeleníteni. A beás nyelvvel kapcsolatos munkák hasonlóak a romanihoz, szakemberek a nyelv megújításán fáradoznak, de megörzésében nem kételkednek.

Kisebb létszámban élnek még az országban szintó (más néven vend vagy német) cigányok, Magyarországon zömmel mutatványosok, akik a romaninak egy német nyelvi közegben kialakult változatát beszélik.

Függetlenül attól, hogy a család beszéli-e a nyelvet, a közösség számon tartja a csoporthoz tartozást, a "mi" éppen olyan biztos tudás, mint a "másik". Szégyenlösen "korcsnak" mondják magukat a több különbözö cigány csoportból származók, mert a csoportközi családi kapcsolatok nem rendjén valók. Ez az, amit a nem cigány környezet a cigányság "széthúzásaként" értelmez és ítél el. Inkább elfogadók a nem cigány csoportba tartozókkal kapcsolatban - egy tanult cigány lánynak gyakorta nincs is más lehetösége.

Nem hagyható ki a nem-etnikai cigányság sem, az a réteg, amely "már nem cigány": a címkét ezúttal a közbeszédtöl eltéröen nem a szegény, elesett cigányságból kiemelkedettekre, hanem a lesüllyedtekre értve, akik nem írhatók le, s ami témánk szempontjából még fontosabb, nem közelíthetök meg etnikai toposzokkal.

Az az óvoda, iskola, amely nem ismeri ezeket a különbségeket, egyenlöségjelet tesz gazdag és szegény, a kocsmázó és a törekvö, zenész, roma és beás közé, s általában "cigányokat" akar nevelni, szocializálni, heterogén cigány csoport esetében kudarcra van ítélve.

II. 2. CSALÁDI SZOCIALIZÁCIÓ

A cigány, roma csoportok közötti kulturális eltérések ellenére lehet beszélni a családi szocializáció közös jellemzöiröl is. Nem mernék vállalkozni arra, hogy kultúrantropológiai értelemben vett sajátosságokról beszéljek, csupán arra szorítkozom, hogy az oktatási rendszer - óvoda, iskola - szempontjából releváns jellemzök közül említsek néhányat. Közben mindig tekintetbe kell vennünk, hogy olyan népcsoportról beszélünk, amely a környezö társadalomhoz hasonlóan társadalmi-gazdasági szempontból is rétegzett, ám a környezö társadalom etnikai homogenitásával szemben etnokulturális értelemben is az. Míg azonban a társadalmi struktúráról többé-kevésbé megbízható ismeretekkel rendelkezünk, addig a cigány, roma népesség etnikus jellemzöivel kapcsolatban ilyen ismeretek alig állnak rendelkezésünkre.

Amikor ezekröl a jellemzökröl van szó, akkor elgondolásom szerint a különbségek egyfelöl a tradicionalitás-modernitás képzeletbeli skáláján helyezhetök el, másfelöl többé-kevésbé hasonló mintázatot mutatnak más kisebbségben lévö etnikumok jellemzöihez. Három kérdéskört emelek ki: a gyermekek és a nök családi szocializációját és szerepeit, valamint az iskolai pályafutás sajátosságait, mivel mindhárom szorosan kapcsolódik egymáshoz és az iskolázáshoz.

II. 3. A CIGÁNY GYERMEK

A cigány közösségre vonatkozó kevés pozitív tartalmú sztereotípia a gyermekszeretet. Persze nem arról van szó, hogy a cigányok jobban szeretik gyermekeiket, mint a nem cigányok, a gyermekvállalás azonban fontosabb szerepet játszik családjaik életében az önmegvalósításnál, a saját karriernél. Ez elsösorban a nökre érvényes, akik a hagyományosabb közösségekben egyéni életpályájukat a gyermekeikkel befejezettnek érzik - legalábbis a szülökor vagy a gyermekvállalási lehetöségek végéig.

A kisgyermek a család és a közösség kincse, a legszegényebbek számára is ünnep jövetele. Királynö vagy királyfi, akinek minden kívánságát azonnal teljesíteni kell, sírni hagyni nem szabad ("Gádzsót nevelsz a gyerekedböl?" - kapja az intést az anya, ha sírni hagyja a gyermekét.)

A kisgyerek minden produkciója a család és a közösség bámulatának tárgya, még nem tud felállni, de zenére táncolni kezd anyja ölében, éneket imitál, gagyogni, majd beszélni kezd, családja, tágabb közösségének minden tagja kézbe veszi, csókolgatja. Szinte korlátlan szabadságot élvez, ezért egy pillanatra sem szabad magára hagyni. A felnöttek távollétében a nagyobb testvérek - ha fiúk, ha lányok - vigyáznak rá, ugyanúgy dédelgetik, féltik, a széltöl is óvják, mint a felnöttek. A gyerek a család, a közösség körében nevelkedik, annak csaknem egyenrangú tagja, a gyerek részt vesz a felnöttek minden tevékenységében. Eleinte csak jogai vannak, de késöbb egyre több a kötelessége is. A 6-7 éves kislány gyakran már meg tud fözni egyszerübb ételeket - sámlira állva a tüzhely mellett -, ki tud takarítani, bevásárolni. A gyerek így igen hamar válik autonómmá és innovatívvá. Tiszteli a felnötteket, és azok is tisztelik öt. Arra bátorítják, hogy létesítsen önálló kapcsolatokat a környezetével (pl. gyüjtsön színesfémet, vegyen részt a kereskedésben). A gyerekek a saját tapasztalatokat, az önálló kezdeményezést és felelösséget meghatározott keretek között, felnötti ellenörzéssel, de önállóan sajátítják el.

A hagyományos családszerkezetben jelentös változások mentek végbe, módosult (modernizálódott) a gyermek szerepe is, mivel a családok megtanultak lemondani kisgyermekeik állandó jelenlétéröl, megtanulták, hogy az óvoda, söt az általános iskola kezdö szakasza nem jelent veszélyt gyermekeik biztonságára. A kisgyermekek a családi nevelésnek köszönhetöen rendszerint könnyen beilleszkedik az óvoda és az alsó tagozat játékos, gyermekközpontú légkörébe.

A fordulat akkor következik be, amikor a gyerek serdülökorba lép, amikortól már nem számít gyermeknek közösségében. A külsö szemlélö számára alig érthetö, hogy a nem ritkán piszkos, elhanyagoltnak látszó kisgyermek egyik pillanatról a másikra válik ápolt, igényesen öltözködö fiatal lánnyá, fiúvá. A családban, a közösségben már felnöttnek számít, felnötti jogokkal és kötelességekkel, a párválasztásra, családalapításra készül.

A cigány, roma gyermek (illetve közössége) és az iskola közötti konfliktusok mögött gyakran az áll, hogy az iskola változatlanul gyermekként kezeli. A szidás, a fegyelmezés, a rossz jegyek a felnött fiatal hölgy és a gyakran igencsak macsó fiatalember számára emberi méltóságát, büszkeségét sértö eljárások.

II. 4. A CIGÁNY, ROMA LÁNY

A lányok családi nevelését tabuk, fétisek övezik, már serdülökora elérése elött fokozottan vigyázni kell rá, a szüzességére, jó hírére. A házi tüzhely, a kultúra, a közösség örzöje, fennmaradásának biztosítéka - ez a háttere a társadalom számára érthetetlenül makacs jelenségnek, a korai családalapításnak. Az érettségizett vagy egyetemre járó lány elvész a közösség számára, hiszen kortársai már több gyermek édesanyái. Ugyanakkor a lányok családi szocializációja sokkal közelebb áll az iskola által közvetített társadalmi modellhez, mint a fiúké: kötelességtudatra, szorgalmas munkára, kapcsolatteremtésre, alkalmazkodásra neveli öket a közösség, s e magatartások jól hasznosíthatók a sikeres iskolai pályafutásban is.

Ez az ellentmondás egyes cigány csoportokban feloldódni látszik, egyre több a lány a felsöfokon továbbtanulók között - söt elmondhatjuk, hogy a lányok egyértelmü többségben vannak.

II. 5. AZ ISKOLAI PÁLYAFUTÁS SAJÁTOSSÁGAI

Nincsen, illetve nagyon kevés rendszerezett kutatásból van adatunk a felsöoktatásban tanuló cigány, roma diákokról, ám annyit megállapíthatunk, hogy mind a nappali, mind a levelezö oktatásban gyakori közöttük az évfolyamtársaiknál lényegesen idösebb. Társadalmi-gazdasági és etnokulturális okokat egyaránt kereshetünk e jelenség mögött. Kevesen jutnak "királyi úton" a felsöoktatásba (az általános iskola után rögtön elkezdett gimnázium, majd a felvételi). Egyesek elöbb szakiskolát végeznek, a felnöttoktatásban érettségiznek, utána tanulnak tovább. Mások az érettségi megszerzése után csak évek múlva kezdik el felsöfokú tanulmányaikat. Az egyes iskolai szakaszok között gyakran évek telnek el. Különösen jellemzö ez a meg-megszakított iskolai pályafutás a nökre. Gyermekeik már felnöttek, esetleg unokájuk is van, amikor megengedhetik maguknak a tanulás luxusát.

Pozitívan fogalmazva akár az élethossziglani tanulás modelljét is megjelenítik ezek a pályafutások. Mivel azonban oktatási rendszerünk nem erre a modellre van "rászabva", a nehézségeket kell hangsúlyozni. A sokéves kihagyások miatt gyengülnek a tanulási kompetenciák, halványulnak az ismeretek, a tananyagok olyan elemeket tartalmaznak, amelyekre a korábbi tanulmányok nem készítenek fel. Az interperszonális kapcsolatokat nehezíti a korkülönbség, ellentmondásos a tanár-diák viszony, a diákszerep, alig sejthetö a megszerzett diploma hasznosíthatósága.

Az oktatáspolitika is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a társadalmi integráció e formája, az értelmiségivé válás elérhetö közelségbe került a cigányság ambiciózus, tehetséges tagjai számára: alapvetöen a felsöoktatás megnyitása, de a cigányok számára elérhetö ösztöndíjak is támogatják ezt a folyamatot.

Ám oktatáspolitikánk nem (sem) készült fel a cigány, roma népesség iskolázási igényeinek sajátosságaira. Egyetlen jellemzöt emelek ki: a fiatalság meghatározását. A 30, esetleg 35 éves korhatár a pályakezdö diplomások, doktorhallgatók számára nyújtott kedvezmények esetében éppen azokat nem éri el, akik közül sokan népük évszázados müvelödési hátrányait most kezdenék ledolgozni, s 30-35 évesen tanulmányaiknak legfeljebb a kezdetén tartanak.

IV. OKTATÁSPOLITIKÁK

Az "együtt vagy külön" kérdésnek leginkább az oktatáspolitika formálásában van gyakorlati jelentösége. Integráltan vagy szegregáltan folyjék-e az oktatás, melyik a nagyobb sikerrel kecsegtetö megoldás a cigány, roma közösség számára?

Abból indulok ki, hogy nyíltan szegregatív - tehát a cigányokat vállaltan rosszabb körülmények között elkülönítö - oktatáspolitikával nem találkozhattunk sem a rendszerváltás elött, sem azután. A kérdés inkább úgy tehetö fel, hogy az etnikailag heterogén vagy homogén csoportokban adaptálódnak jobban a gyerekek - a szegregáció csak esetleges következmény.

Az elkülönítö megoldások elöször az 1960-as, 70-es években alakultak ki, amikor a cigányságot egészében hátrányos helyzetü társadalmi csoportnak kezelték. Abból indultak ki, hogy a hátrányok "ledolgozhatók" néhány tanév intenzív munkájával, ezután a cigány gyerekek "vegyes" osztályokban folytathatják tanulmányaikat. Néhány év múlva kiderült, hogy a speciális fejlesztés az átlagosnál sokkal rosszabb iskolai feltételeket (felszerelést, pedagógusellátást) jelent, és kortársaiktól ezek a gyerekek végleg lemaradtak. A hátrányos helyzetüek elkülönített támogatása durva szegregációt eredményezett.

A rendszerváltás idejére már elismerést kapott a cigányság önálló kulturális arculata is, és az az igény, hogy más nemzetiségeinkhez hasonló oktatási jogok illessék meg ezt a népcsoportot is. De még az 1993-as kisebbségi törvény is "felzárkóztatást" emlegetett, amikor a cigány gyermekek, tanulók számára kifejlesztett programokban résztvevök után ugyanannyi "fejkvótát" kaptak az iskolafenntartók, mint a nemzetiségi programokban tanulókért.

A nemzetiségi iskolarendszer mintájára alapult egy színvonalas gimnázium (a pécsi Gandhi), egy szakiskola (a mára középiskolát is müködtetö budapesti Kalyi Jag). Valójában a PTE Romológia Tanszéke is ezt a nemzetiségi felfogást képviseli.

A szakmai és politikai diskurzusokban a kérdés egyre inkább úgy fogalmazódott meg, lehet-e egy népcsoportot mint "hátrányos helyzetüt" definiálni, és oktatáspolitikai feladatként a "felzárkóztatást" kitüzni. A 90-es évek végén végre kettévált a szociális és a kulturális helyzet kérdése, külön normatíva támogatta a hátrányos helyzetüek felzárkóztatását - függetlenül a tanulók etnikai hovatartozásától -, külön normatíva és a nemzetiségi iskolákhoz hasonló szabályozás a "cigány kisebbségi oktatást".

Ehhez hozzájárult, hogy a 90-es évek közepén hazánkban is terjedni kezdö multikulturális/interkulturális szemlélet erösítette a cigányság önálló kulturális arculatának elismerését az oktatási rendszerben is. (Vállaltan multikulturális arculattal szervezödött a szolnoki Roma Esély, a mai Hegedüs T. András Középiskola.)

A cigány közösség "másságának" elismerése a közbeszédben természetessé vált. Ám a "másság" hangsúlyozása veszélyes dolog. Szélsöséges esetben oda vezethet, hogy "akkor mi keresnivalójuk van közöttünk?" Tudományos köntösbe bújtatva pedig ahhoz az abszurdumhoz, hogy külön "romapedagógia" szükséges a cigányok, romák oktatásához.

Míg folytak az elméleti viták, addig a gyakorlatban az történt, hogy nemzetiségi-kisebbségi oktatás ürügyén sokhelyütt szegregált cigány osztályok szervezödtek, a szegregáció minden negatív tárgyi és személyi feltételével, szociális és pedagógiai következményével.

A jelenlegi oktatáspolitika középpontjába a szegregáció felszámolása, az integrált (vagy inkluzív) oktatás került. Finanszírozási eszközökkel és - végre - a tanárok szisztematikus módszertani képzésével arra kívánják rávenni, megtanítani az iskolákat, hogy képesek legyenek etnikailag és társadalmilag heterogén gyermekcsoportokat magas színvonalú képzésben részesíteni, hogy a családi/közösségi és iskolai kötelezettségeivel birkózó cigány, roma gyerek ne akadályát jelentse a színvonalas iskolai munkának.

Egyelöre nem tudni, lesznek-e a hangsúlyváltásnak szélesebb körü, a modelliskolákon túlmutató hatásai. Kérdéses, hogy a még oly rokonszenves pedagógiai törekvések hogyan befolyásolják azokat az iskolákat, ahol etnikailag heterogén osztályok létrehozására nincs lehetöség - mert a környéken sincs "magyar" gyerek, aki képviselné az integráló társadalmat, s a roma érdekképviseletek sem foglaltak állást.

Az viszont nem kérdéses, hogy az érintett cigány közösségek számára vonzó ez a célkitüzés. A "magyarokkal élünk, ezt kell megtanulni a gyerekünknek is" ismerös érv cigány szülök között. Vajon a többség is belátja, hogy csak együtt lehet?