Csalfa remények

Csalfa remények

A 18. századi könyvtárak ésszerü világa szimmetrikus, következetes, befejezett.

A szimmetria emberi fogalom, mert minden szabálytalanságunk ellenére nagyjából szimmetrikus lények vagyunk.

De a befejezett világ a szellem börtönévé váli 646h74g k. Az ember ki akar törni belöle, s mozogni akar. És a szimmetriát meg a következetességet, bármekkora is az érdemük, a mozgás ellenségének érezzük.

Aki a szimmetria elöl menekül, az menekül az értelem elöl is.

A türelmetlen sóvárgás, a sértettség, a szellemi éhség zenéje: Beethoven. Az európai ember megint egyszer olyasmiért nyújtózik, ami túlmutat korlátain.

A folyamat megint Rousseau-val kezdödött.

Ő emelte egyetemes érvényre azt az elvet, hogy nem a fejre, hanem a szívre kell hatni - s ö terjesztette ki a határait a szeretet és a nevelés mezsgyéin túlra, a politika birodalmára is.

A 18. század vége felé, az észérvek gyengülésével eleven erejü követeléseket láttak napvilágot, s ezeket senki olyan markánsan meg nem tudta fogalmazni, mint William Blake. Az 1789 táján keletkezett Menny és pokol házassága az antiracionalista bölcsességek kézikönyve.

Szinte ugyanebben az idöben, Skóciában egy földközelibb hang emelte fel szavát a hierarchia ellen: Robert Burns.

Szegény költö élt öelötte is elég, de ezek többnyire szegény bölcsészek voltak, akik egy kényelmes parókia helyett inkább a szükösködö, bizonytalan, zaklatott városi egzisztenciát választották.

Burnsnél az igazságra és a természeti törvényre való hivatkozást egészítette ki az az érzés, hogy kolonc lett az emberi szellem nyakán a megszokásból, s megfontolt óvatoskodásból, a bölcs elörelátásból.

A forradalom elsö, polgári-liberális szakasza 1789 júniusában érte el legmagasabb pontját.

A Nemzetgyülés tagjait kizárták megszokott gyüléstermükböl, s kénytelenek voltak a "labdaházban" megesküdni arra, hogy kiharcolják az új alkotmányt.

Davidot, a forradalmi erkölcs nagy festöjét bízták meg a jelenet megörökítésével.

Befejezetlen képét felvagdosták, de a festményhez készült rajz fennmaradt, s láthatjuk, hogy a Horatiusok esküjének gesztusát komponálta át a müvész egykorú környezetre.

A forradalom az utókorra talán legértékesebb örökségül azt hagyta, hogy azok, akik erösek a szeretetben és a szerelemben, azok talán megtalálják a módját, hogyan szabaduljanak a bennünket kötö korhatag béklyókból.

E korai forradalomban az volt az igazán megindító, hogy az emberek olyan szilárdan hittek az új világban, hogy új naptárat is szerkesztettek - 1792-t nevezték el az Elsö Évnek, s megváltoztatták a hónapok nevét is.

A természetszeretet fejezi ki, amely annyira eggyé vált a forradalommal.

A természethez való visszatérés vágya fejezödött ki az új nöi divatban is: az új ruhák kecses egyszerüséggel követték a test vonalait.

Madame Récamier-t, a kor leghíresebb, s legmegközelíthetetlenebb szépasszonyát mezítláb festette meg David.

Ijesztöbb volt az a vállalkozás, amely természetvallást kívánt állítani a kereszténység helyébe.

Profanizálás, blaszfémia böven akadt, no és temérdek pusztítás: a civilizáció megannyi szentélyét kifosztották kincseiböl.

A civilizációtörténet majd minden nagy eseményének lett valamilyen kellemetlen következménye.

De gyorsabban és keményebben semmi más nem hatott vissza, mint az 1792-es forradalmi láz: már szeptemberben bekövetkezett az elsö a rosszemlékü mészárlások közül.

S ez adott lendületet egy szintén jól ismert érzésnek: a tömegpániknak.

Franciaország élet-halál harcot vívott az ösrégi gonosz eröivel s vezetöi néhány éven át minden téveszmék legszörnyübbjében szenvedtek: erényesnek hitték magukat.

Kevés nyomasztóbb epizódja van a történelemnek, mint a nagy romantikusok visszakozója - Wordsworth, aki kijelentette, hogy életét áldozná az anglikán egyházért; Goethe, aki azt állította, hogy jobb kiállni egy hazugság mellett, mint beismerni az állam politikai zavarodottságát.

Volt azonban két ember, aki nem hátrált meg, s így ök lettek a romantikus hös archetípusai: Beethoven és Byron. Mindketten dacoltak a társadalmi konvenciókkal, s mindketten rendíthetetlenül hittek a szabadság eszményében.

Beethoven rossz modora egyfajta nemes egyszerüséget sejtetett, s így kielégítöbb jelképe lett az új világnak, mint Byron.

Bécs arisztokrata társasága, noha száz év óta konzervatív politikát folytatott, nem tudott ellenállni az új európai szellemnek, különösen, mivel ez abban a formában jelentkezett, amelyet a legjobban megértettek: a muzsikában.

Beethoven nem volt politikus alkat, de a forradalom nagy eszméi nem voltak hatástalanok rá.

Csodálta Napóleont, mert a forradalmi eszmék apostolát látta benne. És mert szerette a hatalmat.

Beethoven tragikus süketsége ellenére is optimista maradt.

Hitte, hogy az emberben ott lappang az isteni tüz egy szikrája, s ez nyilvánul meg a természetszeretetében és abban, hogy barátokra volt szüksége.

Hitte, hogy az ember méltó a szabadságra.

Nagyjából 1810-re a 18. század minden derülátó reménye hamisnak bizonyult: kiderült az emberi jogokról, a tudományos felfedezésekröl, az ipar jótékony hatásáról, mindenröl, hogy káprázat. A forradalmakkal kivívott szabadság azonnal el is veszett vagy az ellenforradalmakban, vagy úgy, hogy a forradalmi kormányokat katonai diktátorok kaparintották meg. 1810-ben mindez még új felfedezés volt, s mélyen megrázta a romantikus mozgalom valamennyi költöjét, filozófusát és müvészét.

Az új pesszimizmus szószólója Byron volt.

Napóleont nem számítva ö lett Európa legismertebb embere.

Byront a rossz versei tették híressé, nem a Don Juan.

Géniuszának pozitív oldala: a természet nagy eröivel való azonosulás. A fenségességröl van szó.

A fenségesség méltányolása olyan tulajdonság, amellyel a romantikus mozgalom gazdagította az európai képzeletvilágot.

Angol vívmány ez is, és a természet felfedezéséhez kapcsolódik.

A fenségességben való részvétel azonban csaknem olyan hiábavaló igyekezet, mint a szabadság kergetése. A természet közönyös, vagy ahogy mondják, gonosz.

Byron-i festök:          

Turner: Childe Harold

Caspar David Friedrich: A Remény hajótörése

Géricault: A Medusa tutaja

Byron szellemi örököse, akinek pesszimizmusa robosztusabb lelkialkattal párosult: Delacroix. ( Dante és Vergilius átkel a Styxen, A khioszi mészárlás- megtörtént eseményt ábrázol)

Delacroix mélyen megvetette a korát; gyülölte a kor durva materializmusát, meg a haladásba vetett önelégült hitét: müvészete szinte teljes egészében a jelenböl való elvágyódást példázza.

A romantikus költészet képi megjelenítésébe menekült, különös elöszeretettel illusztrálva Shakespeare, Byron és Walter Scott müveit.

Benne megvolt az a byroni tulajdonság, hogy a fenségessel azonosítsa önmagát.

A szó fizikai értelmében is menekült kora virágzó polgári társadalmából.

Marokkóban a byroni álmok érzékletes vadsága helyett csak egy ösi életformára bukkant, amely, mint mondotta, sokkal klasszikusabb volt az akadémiai müvészek vértelen klasszicizmusánál is.

Delacroix-nak volt egy szükebb baráti köre, költök és írók, és Chopin, a zeneszerzö, az egyetlen ember, akit fenntartás nélkül tudott csodálni.

Jellemzö Delacroix-ra, hogy a leghatásosabb freskóján a hun vezért, Attilát festette meg, amint az antik civilizációt képviselö nemtök eltiprására készül. Noha nem volt keresztény, a 19. század egyetlen nagy vallásos festöje volt.

Annál is inkább nagyra becsülte a civilizációt, mivel tudta, mennyire törékeny természetü.

Gauguin olyan byroni hévvel gyülölte kora társadalmát, hogy bármi áron, de hátat kellett fordítania az európai civilizációnak.

Mint Delacroix, ö sem azt találta, amire számított, mégis sikerült Tahitit álmaiba olvasztania. Hösies bátorsággal ragaszkodott álmához minden szerencsétlenségében, s ezt bizonyítja a Tahiti asszonyok.

A korai 19. század éppolyan nagy szakadékot nyitott az európai szellem történetében, mint a kereszténységet kettészakító 16. század, csak még nagyobbat.

A szakadék egyik peremén ott állt az ipari forradalom teremtette új középosztály, tele reménnyel és energiákkal, de minden értékskála nélkül.

Beékelödvén a korrupt arisztokrácia és a brutálisan elnyomott szegénység közé, egyfajta védekezö moralitást fejlesztett ki ez az osztály, tele konvencióval, önelégültséggel, hipokrízissel.

A szakadék másik partján az érzékenyebbek - költök, festök, írók, a romantikus mozgalom örökösei, idegeikben még a katasztrófa emléke.

Úgy érezték, hogy teljesen elszigetelödtek a prosperáló többségtöl. Gúnyt üztek a méltóságteljes középosztályból, s annak burzsoá királyából, Lajos Fülöpböl.

Rodin volt az utolsó nagy romantikus müvész.

Túláradó ösztönös szelleme mérsékelve, inkább csak felfokozva látta az emberiség tragédiáját, s mint elödeit, öt is sokszor szónokias túlzásokra ragadtatta kétségbeesése.

Felejthetetlen szimbolikus pózokat talált ki.

A híres Gondolkodó, ha önmagában nézzük, lapos általánosítás, de abban a környezetben, ahová szánta, nagyon is markáns jelentése volt.

A Pokol kapuja címü kompozíció középpontjában áll az eredetije; Rodin ezt a kompozíciót minden kisplasztikája gyüjtöhelyéül használta.

A Gondolkodó eredetije is egészen kicsiny. Rodin figurái közül egy sincs, amelyik arasznyinál nagyobb lett volna eredetileg.

Nem csinált titkot belöle, hogy csodálja a görög és a gótikus szobrászatot, de saját munkája a barokk és a romantikus hagyományok keveréke, s nemcsak tartalmában, de stílusában is.

Van azonban egy idötlen alkotás: a Balzac-emlékmü. A 19. század legnagyszerübb szobormüve.