Chronica  Hungarorum

Tisztelendő László úrnak, a budai egyház prépostjának, apostoli főjegyzőnek, a felséges Mátyás király alkancellárjának! András előszava a Magyarok Krónikájához

Tisztelendő Uram! Amidőn a korábbi években Itáliában jártam, és tapasztaltam, mily nagy hasznára és díszére válnak az emberi nemnek azok a férfiak, akik kitűnve nagy tehetségükkel, istenes szorgalmukat könyvek nyomtatására fordítják, elhatároztam, hogy magam is hozzákezdek erőmhöz mérten ehhez az oly nemes és kiváló foglalkozáshoz, azzal a céllal, hogy ha végül valami eredményt elérhetek benne, azt ne csupán a magam, hanem a többi halandó hasznára is fordítsam. Ennélfogva, amikor hála Isten jóságának, kívánságomhoz képest meglehetős előrehaladást tettem benne, és ennek folytán Tekegyelmed meghívására Magyarország híres királyságába jöttem, és időm is volt rá bőven: óriási és sok napot igénylő munkát vállaltam magamra, tudniillik Pannónia Krónikájának kinyomtatását, tehát olyan munkát, amely hitem szerint minden magyar ember számára kedves és kellemes. Ugyanis mindenki a szülőföldjét szereti elsősorban, többre tartja a földkerekség más tájainál, és honának minden szülött je leginkább az övéinek életét vágyik megismerni: hogy azok milyen életet éltek; és hogy utánozza, ha valami nevezetest és emlegetésre méltót talál benne; ha pedig megismeri, hogy azok némely dolgot nem szerencsésen intéztek, ezen okulva, óvakodjék tőle. Ámde, amikor arra gondoltam, és magamban hosszasan azon töprengtem, hogy e nemben első művemet, sok-sok napon keresztül fáradozó szorgalmam gyümölcsét kinek ajánljam: tisztelendő uram, rajtad kívül senkit sem találtam. Hiszen egyrészt Te tettél érdekemben a legtöbbet, másrészt a magamra vállalt munkát nélküled sem elkezdeni, sem befejezni nem tudtam volna. Fogadd tehát e csekély ajándékot, amelyet - van jogcímem rá - Kiválóságodnak ajánlok. Mivel e munkának legfőként Te voltál indító oka, illő, hogy részed legyen eredményében is. És ha napról napra nagyobb műveket fogok nyomtatni, úgy hiszem, azokat is a Te fényes nevednek kell majd ajánlanom.

Kezdődik a Krónika első része a magyarok eredetéről, Szkítiából Pannóniába településükről, a különféle nemzetek ellen viselt háborúikról, továbbá kiűzetésükről és Szkítiába való visszatérésükről

[3.] Továbbá, hogy az özönvíz pusztítása következtében Noén és három fián és ezeknek feleségein kívül minden élőlény elpusztult, hetvenkét törzs származott végül Szemtől, Khámtól és Jáfettól az özönvíz után. Szemtől 22, Khámtól 33, Jáfettól tizenhét. [4.] Ezek a törzsek pedig akkor - miként Josephus mondja -a héber nyelvet használták. A kétszázegyedik évben az özönvíz után Nemroth óriás, Thana fia Jáfet magvából egész rokonságával együtt egy tornyot kezdett építeni, az elmúlt veszélyre gondolva, hogy, ha esetleg az özönvíz megismétlődnék, a toronyba menekülve a bosszuló ítélet elől elmenekülhessenek. Azonban Isten titokzatos végzése - amellyel emberi értelem nem képes szembeszállni - úgy megváltoztatta és összezavarta beszédjüket, hogy a rokon sem értette meg a rokont; végül is különböző vidékekre szóródtak szét. Ugyanis ebben a toronyban - amint Josephus elbeszéli [Nemroth] az istenek templomait tiszta aranyból készítette, a palotákat drágakőből, az oszlopokat aranyból, az utakat különböző más-más színű kövekkel burkolta. A négyszögűre épített torony maga egyik szögletétől a másikig ezertizenöt láb hosszú és ugyanannyi láb széles volt. Magassága még nem volt mérték szerint befejezve, de elgondolásuk szerint egészen a Hold köréig kellett volna emelkednie. Az alapfal vastagsága pedig háromszáz lépésnyi volt, és fokozatosan vékonyodott, hogy a vastag alapfal könnyebben hordozhassa a föléje emelkedő nagy súlyt. Egyiptom és Núbia között terült el, és romjait mindmáig láthatják azok, akik Memphisből Alexandriába mennek.

Elhagyva tehát az eseményeket, amelyek a tárgy kiszínezését szolgálják, térjünk vissza a megkezdett tárgyhoz. Nemroth óriás a nyelvek összezavarodása után, mint mondják, Eiulath földjére távozott, ezt a vidéket abban az időben Persisnek nevezték. És itt két fiút nemzett feleségétől, Enéhtől, mégpedig Hunort és Magort, akiktől a hunok, vagyis a magyarok származnak. Azonban Nemroth óriásnak, mint mondják, Enéhen kívül más feleségei is voltak, és Hunoron és Magoron kívül más fiúkat és leányokat is nemzett. Ezek a fiai és ezeknek az utódai Persis vidékén laknak, termetre és színre a hunokhoz hasonlók, csupán a nyelvükben különböznek tőlük egy kissé, miként a szászok a thüringiaiaktól.

Mivel pedig Hunor és Magor Nemroth elsőszülöttjei voltak, atyjuktól különválva, külön sátrakban laktak. [5.] Történt pedig, hogy egy napon kivonultak vadászni. A pusztaságban egy nőstény szarvas került eléjük; futott előlük, és ők a meótiszi mocsarakig üldözték. Itt eltűnt előlük, és bár sokáig keresték, semmiképpen sem tudtak rátalálni. Bejárván tehát az említett mocsarakat, nyájaik táplálására alkalmasnak találták. Azután atyjukhoz visszatérve tőle engedélyt nyertek, minden vagyonukkal a meótiszi mocsarak közévonultak, és ott maradtak. A meótiszi vidék Persis tartománnyal határos, és egy gázlón kívül mindenfelől tenger veszi körül. Folyó vizekben, forrásokban, fűben, erdőben, halak ban, madarakban és vadak ban bővelkedik. Nehéz odamenni és kijönni onnan. A meótiszi mocsarakba költöztek tehát, öt évig ott is maradtak, ki sem mozdultak belőle. A hatodik évben azonban kijöttek: az elhagyatott vidéken férjük nélkül a sátrakban ottmaradt asszonyokra és Bereka fiainak gyermekeire bukkantak véletlenül, amikor azok a kürt ünnepét ünnepelték, és kartáncot jártak a koboz hangjára; gyorsan rajtuk ütöttek, és a meótiszi mocsarak közé vitték őket minden vagyonukkal együtt. Ez volt az első zsákmányolás az özönvíz után.

Úgy esett, hogy ebben az összecsapásban a többi gyermek közt Dulának, az alánok fejedelmének két leányát is elfogták; az egyiket Hunor, a másikat pedig Magor vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnak az összes hunok, valamint magyarok. Történt pedig, hogy amikor már hosszabb ideje a meótiszi mocsarakban laktak, igen erős néppé kezdtek növekedni, és ez a vidék sem befogadni, sem táplálni nem tudta őket. [6.] Felderítőket küldtek tehát innét Szkítiába, és miután a szkíta vidéket igen ravaszul kikémlelve felderítették: ebbe a hazába vonultak be gyermekeikkel és csordáikkal, ott akartak lakozni. Amikor ebbe az országba vonultak, alprosur lakosokat találtak benne, akiket most pruténoknak neveznek. Elpusztítván, kiűzvén vagy leöldösvén őket, mint ismeretes, mind a mai napig birtokolják ezt az országot szomszédaik akarata ellenére. A szkíta vidék ugyanis Európában terült el, és kelet felé terjeszkedik. Egyik oldalról az Északi-tenger, a másikról pedig a Rif hegyek fogják közre. Kelet felől Ázsia, nyugat felől az Etül folyó, vagyis a Don [határolja]. Az ott sarjadt népek szeretik a tétlenséget; lealacsonyító természeti tévhitek rabjai, szeretkezésre hajlamosak, szeretik a zsákmányszerzést. Általában inkább sötét színűek, mint fehérek. Szkítia ugyanis összefoglaló kifejezés, de országlás szempontjából három országra oszlik, tudniillik Bascardiára, Denciára és Mogoriára. Száznyolc tartománya is van, Hunor és Magor fiai osztották fel réges-régen, mert száznyolc utód származott az ő ágyékukból, amikor a meótiszi mocsarak közül bevonultak Szkítiába. Szkítaországhoz kelet felől a iurianok országa csatlakozik, és ez után Tarsia, végül pedig Mangalia, ahol Európa végződik. A délkeleti égtáj felé fekszik Khorezm és Etiópia, amelyet Kisebb Indiának is neveznek. Azután a déli irány és a Don folyó között egy áthatolhatatlan pusztaság terül el, a vidék szélsőséges éghajlata miatt különböző fajta kígyók élnek itt, olyan békák, mint a malacok, és itt tenyészik a baziliszkusz és sok-sok mérges állat, tigris és unikornis. A Don hatalmas folyam, Szkítiában ered, és a magyarok Etülnek nevezik. Ott, ahol a Szkítiát körülvevő havas hegyeken keresztül utat tör magának, elveszíti ezt a nevét, és Donnak hívják. Dél felé és ennek a folyónak a táján terül el a kitaj nép és az alánok népének [országa]; végül a Kerektengerbe ömlik három ágban. Egy másik igen nagy folyó a Togata nevű, a szkíták országában ered, és lakatlan erdőségek, mocsarak és hóborította hegyek között kanyarog, ott, ahol a nap soha nem világít; végül Irkánia földjére lép, és az Északi-tenger felé fordul. Szkítaország hosszúsága állítólag háromszázhatvan stádium, szélessége százkilencven. Olyan védett a fekvése, hogy egyetlen helyen egy igen kicsi gázlón keresztül van csak odavezető út. Emiatt ezek a szkíták semmiféle hatalomnak, még a makedónnak sem voltak semmilyen i 919d33j dőben alávetve. És ezért hívjuk őket demptinek, azaz minden hatalom alól kivetteknek. Demptinek hívjuk őket a fogas voltuk miatt is, mert amiként a fogak mindent összerágnak és összemorzsol nak, úgy morzsolták össze ők az összes más nemzeteket. Ezért hívták őket a rómaiak Isten ostorának. Ami a földjét illeti, az említett Szkítiát - egyes vidékeit tekintve eléggé termékenynek mondják, berkekkel, erdőségekkel, füves legel ők kel ékességesnek, a különböző fajta állatokban gazdagnak és bővelkedőnek. Kelet felől a besenyők és a fehér kumánok a szomszédai. Nyugat felől, az Északi-tenger környékén, amely' szomszédos vele, egészen Szuzdaliáig lakatlan erdőség terül el, az emberi nem számára áthatol hatatlan, mert, mint mondják, nagy területre terjed ki, és kilenc hónapon keresztül állandóan sűrű felhő borítja. A napot itt az említett hónapokban nem lehet látni, csak július és augusztus havában, és akkor is a napnak annyi órájában, amennyi idő a hatodik órától a kilencedikig eltelik. Az említett pusztaság hegyeiben kristály található, griffek fészkelnek benne, és mint ismeretes, legisfalk-madarak, melyeket magyarul kerecsetnek neveznek, költik ki itt a fiókáikat.

[7.] A világ hatodik korszakában tehát a hunok megsokasodtak Szkítiában, mint a tenger partján a föveny.

Az Úrnak háromszázhuszonnyolcadik évében egybe gyűltek, és miután maguk közül kapitányokat állítottak - Bélát, a Zemeyn nemzetségből eredő Chele fiát; ugyanennek a testvéreit, Kevét és Cadichát; Atilát, Kevét és Budát, Bendekuz fiait az Érd nemzetségből -, elhatározták, hogy megrohanják a nyugati nemzeteket. A száznyolc törzsből egymillió felfegyverzett férfiút választottak ki, tudniillik minden egyes nemzetségből tízezret, más hunokat pedig Szkítiában hagytak, hogy lakóhelyüket és országukat az ellenségtől megvédelmezzék. Mindamellett egy bírót is állítottak maguk közül, névszerint Kádárt a Torda nemzetségből, hogy a viszálykodók pörösködését elcsendesítse, és a tolvajokat, útonállókat és gonosztevőket megbüntesse, de azzal [a feltétellel], hogyha ez a bíró nem jogszokás szerinti ítéletet hoz, a közösség érvénytelenítheti, a tévedő bírót és a kapitányokat pedig leteheti, amikor akarja.

Ez a törvényes szokás a hunok vagyis a magyarok között egészen Geyche vezérnek, Taksony fiának az idejéig megtartatott. A magyarok megkeresztelkedése előtt a várakban a kikiáltó így hívta hadba a hunokat, kiáltozván: "Isten és az egész közösség hangja, hogy mindenki ezen és ezen a helyen fegyveresen, vagy ahogy van, köteles pontosan megjelenni, hogy meghallgassa a közösség parancsát és tanácsát." Aki a rendelkezéssel nem törődött, és nem tudta okát adni, miért: szkíta törvény szerint karddal kettéhasították, vagy törvényen kívüli helyzetre, vagy könyörtelenül a közösség szolgáinak sorába taszították. Tehát a vétkek és az ilyenféle kihágások különítették el az egyik hunt a többitől; különben, minthogy egy apa és egy anya nemzette és szülte az összes hunt, hogyan is lett volna mondható, hogy az egyik nemes, a másik pedig nemtelen, ha nem ilyen bűnös esetek miatt volt valaki elítélve. [8.] Ekkor az összes kapitányok egy lélekkel és egy elhatározással kivonultak Szkítiából. Bevonultak hát a besenyőkhöz és a fehér kunokhoz, azután a szuzdáliakhoz, ruténokhoz, majd pedig bevonultak a fekete kunok földjére. Innen kiindulva elérkeztek a Tiszához. Miután ezt a vidéket gondosan megszemlélték, egy szívvel-lélekkel elhatározta az egész gyülekezet, hogy nem vonulnak tovább asszonynépükkel és csordáikkal. Mert asszonynéppel, és kordékkal meg sátrakkal vonultak el szülőföldjükről.

Ebben az időben Pannóniát, Pamphiliát, Frígiát, Makedóniát és Dalmáciát a longobárd származású, Sabariában született Matrinus tetrarcha kormányozta, és bár a fegyverek forgatásában járatos volt, mégis amikor meghallotta, hogy a hunok a Tisza mentén letelepedtek és napról napra pusztítják országát, félt saját országának neveltjeivel megtámadni őket, és a rómaiakhoz küldte követeit, kérve, hogy adjanak neki segítséget a hunok ellen. Ugyanis a rómaiak kegyelméből uralkodott az említett országokban. A rómaiak pedig ebben az időben önszántukból maguk fölé emelték királynak az aleman származású veronai Detriket; őt kérték, hogy vigyen segítséget Matrinusnak. Ez örvendező lélekkel beleegyezett; kivonult itáliai és germániai seregével, meg a nyugati rész egyéb vegyes hadi népével. Végre megérkezett Százhalomra, ahol a longobárdok már összegyűltek Potentiana város mellett, hogy megtárgyalják Matrinusszal a haditervet, hogy vajon átkelvén a Dunán sátraikban, szálláshelyükön támadják-e meg a hunokat, vagy pedig más alkalmas helyen. [9.] Míg tehát Detrik és Matrinus ezekkel a tervezgetésekkel és tárgyalásokkal foglalatoskodott, a hunok az éj csendje alatt Sicambriánál tömlőkön átkeltek a Dunán, és Matrinusnak és Detriknek a mezőn tanyázó seregét, amelyet Potentiana városa nem tudott befogadni, kegyetlenül lemészárolták. E megrohanás miatt elkeseredve Detrik Tárnokvölgy mezejére vonult, hogy megütközzék a hunokkal. Az ütközetben, mondják, le is győzte a hunokat, de az övéinek igen nagy veszteségévei és veszélyeztetésével. Akik pedig a hunok közül életben maradtak, a Tiszántúlra menekültek. Ezen a napon a hunok közül százhuszonötezren estek el. Keva kapitány is ott pusztult az ütközetben lekaszaboltak között. Detrik és Matrinus seregéből pedig - azokat, akiket sátrukban a mezőn kaszaboltak le, nem is számítva kétszáztízezren estek el. Detrik látván, hogy népének milyen pusztulása esett az ütközetben a csata utáni második napon Tolna városa felé vonult. amelyet akkor Pannónia városai között az olaszok városa ként tartottak számon. Tolna város Ausztriában van három napi járásra Viennától. Amikor a hunok megtudták, hogy ellenfeleik elvonultak, visszatértek az ütközet színhelyére, és társaiknak holttestét, meg Keva kapitányt szkíta szokás szerint ama köves út mellett, ahol egy ünnepélyes kőszobor van, illendően eltemették, és a helyet, meg a környékét Keveházának nevezték el.

Miután tehát az előbbi ütközetben kitapasztalták [a hunok] a rómaiak bátorságát és fegyveres felkészültségüket, talpra állítva seregüket Tolna városa felé vonultak, ahol ellenfeleik gyülekeztek. Detrik és Matrinus állítólag Cezmaurnál szállt szembe velük, és a reggeltől kilenc óráig tartó ütközetben a rómaiak vereséget szenvedtek. Itt Matrinus meghalt, Detriket egy nyíl a homlokán megsebezte, és a rómaiak egész hadserege elpusztult, és megfutamodott. A hunok közül pedig negyvenezren pusztultak el ebben az ütközetben, Bélát, Cadichát és Kevét is itt ölték meg. A holttestüket elszállították innen, és az említett szobornál temették el. Mivel a rómaiak hadserege Cezmaurnál szétszéledt, ettől kezdve sok-sok éven keresztül nem lehetett összegyűjteni őket a hunok ellen. [10.] Ekkor a hunok római szokás szerint Atilát, Bendekuz fiát, aki előbb egy volt a kapitányok közül, maguk fölé emelték királyuknak. Ö pedig a testvérét, Budát, megtette a Tisza folyótól a Donig [terjedő terület] fejedelmének és kormányzójának, önmagát pedig a magyarok királyának hívatta.

Címzését ugyanis ilyen formában íratta: "Atila, Isten kegyelméből Bendekuz fia, aki Engaddiban nevelkedett, a nagy Nemroth unokája, a magyarok, médek és gótok királya, a földkerekség félelme és Isten ostora."

Atila király pedig rút színű volt, haragos szemű, büszke járású, széles mellű, hosszú szakállú és módfelett érzéki természetű. Nem szeretett pénzt tartani kincsesládájában, merészségben mértékletes, az ütközetekben igen ravasz és gondos, testi erejéhez illően bátor is volt. Szándékában nagyratörő, fegyvere fényes, sátrai és ruházata tiszta. Az idegen népek szerették, mivel bőkezűvolt és barátságos, és természetadta derült kedéllyel rendelkezett. Övéi csodálatosképpen féltek tőle, és ezért a különböző nyelvű népek hozzá özönlöttek a földkerekség határairól, ő pedig tehetségéhez mérten bőkezű volt hozzájuk. Volt tízezer kaszás szekere is, különböző hadi gépe és mindenféle hadi szerel éke, amelyekkel a várakat és városokat ostromolják: ezeket magával szokta vinni hadjáratai ba. Hozzászokott ahhoz, hogy különböző országok különböző szokásai szerint készült sátrai legyenek. Mégis volt egy híres és ünnepélyes sátra, csodálatosan egymáshoz kapcsolt aranylemezek ből, úgyhogy a sátorverők kívánságától függött, hogy szétszedjék és újból összerakják. Oszlopai aranyból voltak, a közepük üres, eresztékei pedig kihúzható szerkezetek. Ezekkel az eresztékekkel kapcsolták össze a drágakövekkel kirakott oszlopokat. Istállói is, amikor hadba vonult, tele voltak különböző országok lovaival, amelyeket - bár úgy látszott, kedveli őket - bőkezűen ajándékozgatott a rászorulóknak, úgyhogy néha alig maradt két lova a lovaglásra. Ezeknek az istállók nak gyolcsból és bíborból volt a felszerelése, a királyi nyergek pedig aranyból voltak, drágakövekkel kirakva. Asztala egészen aranyból volt, sőt a konyhaedényei is; ágyát pedig, amely a legtisztább aranyból volt csodálatosan remekelve, magával szokta vinni a hadba is. Ilyenféle, és egyéb evilági pompában élt Atila, a hunok dicsőséges királya. Hadserege pedig, az idegen népeket nem tekintve, egymillió fegyveres férfiúból állt, és ha történetesen egy szkíta meghalt, azonnal mást állítottak helyette. Hadi népének fegyverei leginkább bőrből és különféle fémekből különböző módon voltak készítve: íjat, hegyes lándzsát, valamint oldalukra kötött kardot viseltek. A címer, amelyet Atila királya pajzsán szokott volt viselni, egy ölyvhöz hasonlított, a fején koronával. Ezt a címert hordozták a közösségek seregében a magyarok is mindig, Taksony fiának, Geyche vezérnek az idejéig, amíg közösség útján kormányoztak. [11.] Miután a Cezmaurnál megvívott ütközetből a hunok győzelemmel visszatértek sátraikhoz, néhány napig a Tiszántúlon maradtak feleségükkel. Ezek után Atila király Szőnynél ünnepélyes udvart hívott össze, amelyre a veronai Oetrik is eljött Germánia fejedelmeivel, és mint mondják, teljes hűbéri hódolatát és tiszteletét fejezte ki Atila király iránt. Aztán arra ösztönözte a királyt, hogy személyesen vonuljon a [birodalom] nyugati vidékei re, mert ott nagy hűbért nyerhet. A hunok megfogadták a tanácsát: azonnal hadat hirdettek és kivonultak Sicambriából. Atila király először, mint mondják, az illyreket támadta meg, azután Konstanznál átkelt a Rajnán. Sigismundus király nagy sereggel szállt szembe vele Basel mellett, de Atila egész hadinépével együtt felmorzsolta és uralma alá hajtotta.

Ebből a helységből távozva a Rajna melletti Argentina városát vette ostrom alá; amit a rómaiak egyetlen császárja sem tudott kezdettől fogva ostrommal bevenni, azt Atila bevette, és a város falát több helyen lerombolta, hogy mindenkinek, aki arra tart, minden nehézség nélkül szabad legyen az útja: és a legszigorúbban kihirdette, hogy az ő életében senki a falat ne falazza be, és hogy a várost ne Argentinának, hanem Strassburgnak nevezzék a sok út miatt, amelyeket a falában nyittatott.

Miután tehát seregét Argentina alól elvezette, Luxeuil, Besançon, Chalonsur-Saône, Mâcon, Langres, Bourg és Lyon városokat földig leromboltatta. És innen távozva a Rhône mentén megérkezett Catalaunumba. Itt állítólag megosztván hadseregét, tudniillik hadinépének egyharmadát válogatott kapitányok vezetésével Miramammona, a leghatalmasabb szultán ellen küldte. Ennek hallatára Miramammona, mint mondják, Sevilla városából elfutott a hunok elől, átkelt a tengerszoroson, amelyet sevillai szorosnak mondanak, Marokkóba. Miközben ez történt, a rómaiak királya, a patríciusnak nevezett Eucius [Aëtius] a nyugatnak tíz királyával együtt váratlanul megtámadta Atila királyt. Amikor rá akart törni, Atila követek útján haladékot kért, hogy hadi népének zöme, amelyet a szultán ellen küldött, visszaérkezzen az ütközetre. Mivel a haladékot nem adták meg, a két hadsereg között reggeltől éjszakáig folyt a harc azon a síkon, amelyet Beuindének mondanak. Folydogált a két sereg között egy olyan kicsinyke folyó, hogyha valaki egy hajszálat dobott volna belé, lassú folyásával alig tudta volna továbbsodorni. Az ütközet megtörténte után azonban az állatok és emberek vérétől megdagadva, állítólag oly nagy áradattá dagadt, hogy kocsist a kocsijával együtt, sőt a fegyvereseket is magával ragadta, és nem kevesen haltak meg a két seregből éppen e patak miatt. Ez az ütközet, amelyet nyugat királyai és Atila vívtak egymással Beuinde-Catalaunum mezején, [rettenetesebb volt] a világ mindazon ütközeteinél, amelyeket egy napon és egy helyen vívtak: rettenetesebbet és veszélyesebbet még a régiek sem emlegetnek. Ebben az ütközetben elpusztult a gótok legnagyobb királya, név szerint Aldaricus. Amikor a halálát a többi király, aki nem esett el, megtudta, rejtekhelyet keresett a menekülésre. Ettől a naptól kezdve megkönnyebbült a hunok és Atila király szíve, és rettegés rázta meg a földkerekséget. Mindezek hallatára pénz- és terményadóval szolgált nekik a legtöbb ország.

[12.] Atila király seregének az az egyharmad része, amelyik nem tudott részt venni az ütközetben, késedelmeskedése miatt Atilától félve a katalánok közt maradt Atila élete fogytáig. Végül ennek az országnak váltak a lakóivá, mivel nem akartak visszatérni Pannóniába. Csupán azok, akik Miramammona ellen vonultak, hatvanötezren voltak, nem számítva az idegen népeket. Ezek közül a hunok közül többeket kapitányokká választottak, akiket az ő nyelvükön ispánoknak neveztek: ezektől a szavaktól kapta a nevét egész Hispánia.

[13.] Az ütközet helyén Atila néhány napig időzvén, végül győzelmesen visszatért, Toulouse városába érkezett, és. a polgárok a legnagyobb dicsőséggel fogadták. Innét távozva elindult Reims városa, tehát a gallok fővárosa ellen, mivel ez hevesen ellene szegült akkor, amikor Katalónia felé vonult. A várost késedelem nélkül elfoglalta, az összes ellenállókat, akiket itt talált, tűzzel és karddal elpusztította. Egész Franciaországot és Flandriát ilyen módon elpusztítva Kölnbe érkezett; Szent Orsolyát, a britek királyának lányát itt pusztította el kegyetlenül a hunok vadsága tizenegyezer hajadonnal együtt. Azután ugyanitt, Kölnnél átkelt a Rajnán és Thüringiába vonult, Eisenach városa mellett, és magában a városban ünnepélyes udvart tartott, a dákok, norvégek, frízek, litvánok és pruténok ellen hadat küldött, legyőzte és arra kényszerítette őket, hogy neki szolgáljanak.

Az ünnepi udvar megtartása után fel kerekedett, Pannóniába, Sicambria városába vonult, saját kezével megölte Budát, a testvérét, testét pedig a Dunába dobatta, mivel Buda áthágta a közte és testvére, Atila között megállapított határokat az uralkodásban, amikor ő, Atila, a nyugati részeken tartózkodott, mert Sicambriát a saját nevéről Budavárának neveztette. És bár Atila király a hunoknak és más népeknek megtiltotta, hogy ezt a várost Budavárának nevezzék, hanem Atila városának mondta, és a németek félve a tilalomtól Ecilburgnak, azaz Atila városának is hívják, a magyarok mit sem törődve a tilalommal, mindmáig Óbudának nevezik és hívják.

Miután ezeket tette, öt éven keresztül pihent Sicambriában, csak őrszemeit küldte szét vagy osztotta el a világ négy tájára. Az őrszemek első csoportja Sicambriától a Germániában levő Kölnig állt éjjel-nappal egy vonalban, mégpedig úgy, hogy egyjknek a kiáltása a másikig elhallatsszon. A másik csoport Litvánja felé, a harmadik a Don, azaz Etül folyó felé, a negyedik pedig Zára, Dalmácia városa felé állt fel, és az ő kiáltásuk és hangjuk révén tudhatta meg a világ négy tája, mit csinál Atila, vagy milyen hadjáratra szánta rá magát.

[14.] Mellékes események

Pannóniának, Pamphiliának, Frigiának, Makedóniának és Dalmáciának a polgársága, akiket a hunok gyakori megszállásaikkal kimerítettek, elhagyván szülőföldjüket Atilától engedélyt nyerve átkeltek az Adriai-tengeren Apuliába, mivel nem akartak Atilának szolgálni, és nyájaikat itthagyták. A vlachok, akik ezeknek a telepesei és pásztorai voltak, önként itt maradtak Pannóniában

[15.] Atila király öt évig Sicambriában pihent, mert seregének megfogyatkozását, tudniillik azt az egyharmad részt, amely Katalóniában maradt, pótolni akarta. Miután ünnepélyes udvart tartott, Pannóniából kivonulva átment Karinthiába, Stíriába és Dalmáciába, és elfoglalván e lázongó vidékeket, végül Salona városánál és Spalatónál elérte az Adriai-tengert, és ekét várost felperzselte. Erről a vidékről eltávozva, tovavonult a tengerpart mentén, és miután lerombolta Trau, Scardona, Sebenico, Zara, Nona, Zengg, Parenzo, Pola, Capodistria és Triest városát és még sok más várost is a hegyek között, végre Aquileiához érkezett, és a város nagyságát látva, megrettent. A maga megszégyenülésének érezte volna, ha ezt a várost megvívatlanul hagyná, legfőként azért, mivel úgy mondották, hogy igen sok lázadó longobárd ide menekült Pannóniából. Amikor ezeket követek útján visszakövetelte a polgároktól, és a polgárok vonakodtak kiadni őket, hozzáfogott a város ostromához különféle hadigépekkel. Sehogyan sem tudta elfoglalni, de másfél évig ostromzár alatt tartotta. Történt pedig egy napon, hogy körül járta a várost: számos jós csatlakozott hozzá, akikben - pogány hitű lévén - nagyon nagyon bízott. Ekkor látta, hogy egy gólya a tenger felől röpülve leszállt az egyik palota tornyára, a fészkére és csőrébe véve egyik fiókáját a tenger nádasai közé vitte. Majd visszatért és a többi fiókáit is elszállította a fészkével együtt. Ennek láttán Atila király magához hívatta katonáit, és így szólt hozzájuk: "Látjátok, bajtársaim, ez a gólya a jövendő eseményeket jelzi, előre érzi, hogy ezt a várost mi szét fogjuk rombolni; nem késlekedik, hanem menekül, hogy ne pusztuljon el a polgárokkal együtt. Legyetek tehát holnap bátrabbak az ütközetben, mert meglátjátok, hogy a város össze fog omlani."

Kiadta a parancsot, és mert a sokfajta ostromgép segítségével sem tudta eddig bevenni a várost, most a szkíták tanácsára hajlott, az egymillió katona mind egyikétől egy-egy nyerget kért, a nyergekből a fal mentén körös-körül óriási halmot rakatott, és elrendelte, hogy gyújtsák fel ezeket a nyergeket. Ezeknek a lángjától és a hőségtől a fal teljesen szétbomolva a tornyaival együtt leomlott a földre. Ennek láttán az összes polgárok a tenger szigetére menekültek. Elhatározták ugyanis, hogy a tengernek egy Aquileiával szomszédos szigetére költöznek, és mindörökre ott maradnak: ezt a szigetet mindmáig Ó-Velencének nevezik. Egy ideig ezen a szigeten laktak, de Atila királytól való féltükben, ezt a szigetet is elhagyták, arra a szigetre költöztek, amelyet Rialtónak neveznek, és ott lakoznak. [16.] A velenceiek pedig trójaiak, ahogy a régiek krónikája mondja. Trója pusztulása után ugyanis a trójaiak Aquileiában laktak, állítólag ők alapították a várost. A velenceiek ugyanis nem Sabariából származnak, hanem az igen gazdag Trójából; Sabariában olaszok, azaz longobárdok laktak, és volt ott egy főiskola mind a longobárdok, mind a földkerekség más nemzetei számára, amelyet számos költőnek és tudósnak a tanításai derekasan híressé tettek, bár a bálványimádás különféle tévelygéseinek volt alávetve. Ezt a gótok nak egyik királya, név szerint Archelaus, sokáig ostromolta, de nem tudta bevenni: végül a "világ félelme" ostrommal bevette. Lakosait a hunok elűzték, és ezek most Itáliában laknak, Paviában, a Ticino folyó mellett. [17.] [Atila] Aquileia városának a lerombolása után végül Friaulban Concordia városát rombolta le. Innét a longobárd őrgrófságba vonult, és Treviso, Padova, Verona, Brescia, Cremona, Mantova, Bergamo, Milano, Alessandria és Ferrara városát meg ennek a vidéknek több más városát is hatalma alá vetette.

Amikor ezután Ravenna alá érkezett, az ariánusok érseke, aki ebben a városban az apostoli szék ellenére tizenkét kardinálist választatott meg az ő szektájának követői közül, a polgárok tudta nélkül - bár kincsekben bővelkedett -, titokban bebocsátotta a hunokat Ravenna városába, és legyilkoltatta a keresztség fiait, akik a városban laktak, sőt ígéretet tett Atilának, hogy ha csatlakozik szektájához, és üldözni fogja a keresztényeket, hatalma alá veti egész Itáliát és Róma városát Afrikával együtt, hadi népének fáradsága és költsége nélkül. És amikor Atila ebbe készséggel beleegyezett, inkább uralomvágyból, semmint az említett szekta iránt érzett szeretetből, a rómaiak felismerték a veszedelmet, amely ebből a kereszténységre származhatik, Leó pápa elé járultak, hogy lépteit Atilához irányítsa, és kérje meg a rómaiak nevében, hogy fogadja el adójukat és szolgálatukat, amíg csak él. Közben Atila király Apulia felé küldte a seregét, kapitányul állítva e sereg fölé a Zoárd törzsből származó Zoárdot. Serege kifosztotta Apuliát, Terra di Lavorót és Calabriát egészen Reggio városáig, valamint Catinát - amelyet állítólag Cato alapított -, és nagy zsákmánnyal tért vissza.

Ezenközben Leó pápa papok nagy sokaságával és keresztekkel megérkezett Ravennába Atilához. A megbeszélést lóháton tartották a mezőn. És bár Atila meghallgatta a rómaiak ígéreteit az adóról és szavaikat a császári méltóságról, terhesnek találta ezeket Atila király; mégis engednie kellett a pápa követeléseinek, félelemből. Mert amikor a király felemelte a tekintetét, látta, hogy a feje felett egy ember lebeg a levegőben, kardot forgatva a kezében, fogait csikorgatja, és azzal fenyegetőzik, hogy levágja a fejét. Így tehát a rómaiak követeléseinek engedve megadta a pápának az engedélyt az eltávozásra, ő maga pedig visszatért Ravennába. Itt aztán a pápa tanácsát követve, az ariánus érseket a szekta többi tagjaival együtt fogságba vetette. És miután kisajtolt belőle hatvanezer márka aranyat, fejét vette, majd hadseregének egész tömegével együtt hazafelé fordította a gyeplőt, és bevonult Pannóniába. Miután pedig széltében-hosszában délre és nyugatra, északra és keletre kiterjesztette a hatalmát, azt forgatta az eszében, hogy átkel a tengeren, és az egyiptomiakat, asszírokat és Afrikát is hatalma alá hajtja.

[18.] Ekkor a braktanok királyának már nem is emberi mérték szerint szép leányát, névszerint Mikolchot vitték hozzá, hogy szerelmeskedjen vele. Mondják, hogy annyira megszerette őt, hogy ahogy ivásban is szokása volt, itt sem ismert határt. És amikor a leánnyal való egyesülésnek vége lett, és a dolog befejeződött, eleredt az orra vére, és ahogy hanyatt feküdt, a vér a száján keresztül a torkába folyt, megalvadva akadályozta a lélegzést, és megölte Atilát. Mikolch pedig álmából felriadva, hirtelen megérintette urát, és észrevette, hogy a teste már hideg, a természetes melegsége már oda van. Nagy jajveszékeléssel magához hívta a királyi ajtónállókat, és mutatta nekik, hogy uruk minden élő test útjára lépett. Ezek pedig rettenetes kiáltozással zajt csapva az összes őröket a palota kapujához csődítették jajveszékelésükkel. Végül eltemették Atilát, Béla, Cadicha és Keve, meg a hunok más kapitányai mellé, a fentebb említett helyre.

[19.] Miután pedig halálának híre ment, megdöbbent az egész világ, és ellenségei zavarban voltak, vajon gyászoljanak-e, örüljenek-e, mivel féltek Atila fiainak sokaságától, akik annyian voltak, mint valami nép, alig lehetett számba szedni őket. Féltek, hogy az apa halála után valamelyik fia fog uralkodni.

Detriknek és Alemannia többi fejedelmének - akiknek Atila királya nyakán ült uralkodása alatt - ravaszkodására a hunok osztatlan közössége különböző pártokra oszlott, éspedig egyesek Chabát, Atila királynak Honorius görög császár leányától származó fiát, mások pedig a Germánia hercegnőjétől, tudniillik Crimiheld úrnőtől származó Aladáriust akarták Atila után megtenni királyuknak. A hunok közül a bölcsebbek Chabához csatlakoztak, Detrik és az idegen népek pedig néhány hunnal egyetemben Aladáriushoz. Így aztán mind a kettő uralkodni kezdett. Mindegyik a másik fölé akart kerekedni, és Detrik ármánykodására - aki ebben az időben Sicambriában Aladáriushoz csatlakozott - a két király olyan kemény és bátor ütközetet vívott egymással, hogy a Duna tizenöt napra annyira megáradt a germán vértől, hogy ha a németek nem titkolnák gyűlöletükben azt az öldöklést, melyet a hunok ezen napokban véghezvittek, be kellene vallaniok, hogy Sicambriától Potentianáig sem emberek, sem oktalan állatok tiszta vizet nem ihattak a Dunából. Ez volt az az ütközet, amelyet a magyarok Crimiheld csatájának hívnak mind a mai napig. Ezekben az ütközetekben mindig Chaba és a hunok arattak győzelmet. Utóbb azonban a veronai Detrik árulás segítségével elérte, hogy Chabát legyőzzék. Először Chaba győzte le a testvérét, majd pedig őt győzték le, olyannyira, hogy oldalán alig tizenötezren maradtak, a többi hunokat és Atila többi fiait pedig teljesen elpusztították, és leöldösték. Atila halála után tehát mind a fiai, mind a hunok egymást gyilkolták.

[20.] A legyőzött Chaba tehát, azokkal a testvéreivel - Atila király fiaival -, akik az ő pártján voltak, szám szerint hatvannal, és mint mondják, tizenötezer hunnal együtt Honoriushoz, nagyatyjához menekült. Honorius, a görögök császára Görögország lakójává szerette volna tenni, de Chaba nem akart ott maradni: atyáinak lakhelyére, tudniillik Szkítiába tért vissza, ott lakott. Chaba tizenhárom évig maradt Görögországban Honoriusnál, Szkítiába pedig az út veszélyei és az utazás nehézségei miatt egy évig vándorolt. Amikor Szkítiába érkezett, nem onnan vett magának feleséget, hanem Corosmeniából hozott, Bendekuznak, nagyatyjának a tanácsára, akit, mint mondják, egészségesen talált, de nagyon megöregedve. Ettől a feleségétől született Edemen és Ed. Ez a Chaba arra buzdította a szkítákat, hogy térjenek vissza Pannóniába. [21.] Visszamaradt azonban a hunok közül háromezer ember, akik meghátrálva kivágták magukat Crimiheld csatájából, és Chigla mezején igyekeztek gyülekezni. Féltek a nyugati nemzetektől, és nehogy azok váratlanul megtámadják őket, Erdélybe vonultak, magukat pedig nem magyaroknak, hanem más néven, székelyek nek nevezték. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai: a magyarok második bejöveteléig az említett mezőn tartózkodtak. Mikor aztán megtudták, hogy a magyarok újból visszatérnek Pannóniába, eléjük mentek Ruténiába, és velük együtt hódították meg Pannónia vidékét, és velük a közös sorsban megmaradtak. Ezek a székelyek azt hitték, hogy Chaba elpusztult Görögországban. Ezért a nép még most is közmondásként mondogatja: Akkor térj vissza, amikor Chaba Görögországból. [22.] Ettől a Chabától, Atila király törvényes fiától születtek fiai, Edemén és Ed, akik közül Edemén a magyarok második visszatérése alkalmával maga jött be Pannóniába atyjának és anyjának a rokonságából álló nagy sokasággal, Ed pedig visszamaradt a hazájában, azaz Szkítiában. Színigaz: ettől a Chabától eredt az Aba nemzetség is. [23.] Miután tehát Atila király fiainak a sokasága elpusztult, Pannónia király nélkül maradt tíz éven keresztül: csak a vlachok, a görögök, a jövevény mesiaiak, a németek és a száműzött szlávok maradtak Pannóniában, akik hajdan Atilának szolgáltak.

Támadt ezek után valamilyen fejedelem, Szvetibolug, Maróth fia, Lengyelországban: mindamellett Pannóniában is uralkodni kezdett. Őt a magyarok először is Erdélyből és az Ung folyó felől különféle ajándékozások ürügyén kikémlelték, majd különféle beszédekkel áltatták, végül egy hirtelen támadást intéztek ellene egy bizonyos városban, Bánhida környékén - mely városnak még most is láthatók a romjai -, és egész katonaságával együtt elpusztították. És így uralkodni kezdtek az említett népek fölött, akiket Maróth fia a maga terjeszkedésévei csak gyarapított. [24.] Atila pedig 44 évig uralkodott. A hercegi méltóságot öt évig viselte. Élt pedig százhuszonöt évig.

Kezdődik a Magyarok Krónikája második részének az előszava

[25.] Elbeszélvén tehát rendre a hunok eredetét, szerencsés és balszerencsés ütközeteiket, s hogy hányszor változtatták lakhelyüket, lássuk most, mely időben tértek vissza másodszor, s kik voltak a visszatérők kapitányai, mekkora volt a fegyveresek száma a seregükben. Méltónak tartottam ezt jelen művecskémbe felvenni.

A Krónikának ez a második része szól a magyaroknak Pannóniába történt második, és a mondott országban ettől kezdve egymás után következő királyaik életéről és haláláról.

[26.] Továbbá Előd fia Ügyek egy leánytól, Ennodbiliától Magorban nemzett egy fiút, akit Álmosnak neveztek amiatt az esemény miatt, hogy anyjának álmában tudtul adta egy madár - olyan ölyvféle formában jött hozzá, amikor terhes volt -, hogy méhéből egy patak fakad, de nem a saját földjén fog elsokasodni. És ezért azt jövendölték, hogy "ágyékából dicső királyok fognak származni". Mivel pedig az álmot a mi nyelvünkön "álm"-nak mondják, és az ő születését egy álom jelezte előre, azért hívták őt Álmosnak, aki Előd fia volt, aki Ügyek fia volt, aki Ed fia volt, aki Chaba fia volt, aki Atila fia volt, aki Bendekuz fia volt, aki Torda fia volt, aki Szemeyn fia volt, aki Ethel fia volt, aki Opos fia volt, aki Cadicha fia volt, aki Berend fia volt, aki Zulta fia volt, aki Bulchu fia volt, aki Balog fia volt, aki Zámbor fia volt, aki Zámor fia volt, aki Lél fia volt, aki Levente fia volt, aki Kölcse fia volt, aki Ombód fia volt, aki Miske fia volt, aki Mike fia volt, aki Beztur fia volt, aki Budli fia volt, aki Csanád fia volt, aki Bökény fia volt, aki Bodofart fia volt, aki Farkas fia volt, aki Othmár fia volt, aki Kádár fia volt, aki Belér fia volt, aki Keár fia volt, aki Keve fia volt, aki Keled fia volt, aki Dama fia volt, aki Bor fia volt, aki Hunor fia volt, aki Nemroth fia volt, aki Thana fia volt, aki Jáfet fia volt, aki Noé fia volt. Álmos pedig nemzette Árpádot, Árpád nemzette Zoltánt, Zoltán nemzette Taksonyt.

Amikor tehát a Svábföldről származó Ottó császár uralkodott Itáliában és Germániában, Franciaországban pedig Ictarius király fia Lodovicus és Antonius Durus, Theodorus fia: nyolcszáznyolcvannyolcban Jézus Krisztus testet öltése után a köznép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig hungarusok újból bevonultak Pannóniába. Átvonultak a besenyők és a fehér kunok országán, Szuzdálián és egy Kióvnak nevezett városon, majd átkeltek a hegyeken egy tartományba, és megszámlálhatatlan sok sast láttak ott. És a sasok miatt nem maradhattak meg, mivel a fákról úgy szálldostak a sasok, mint máshol a legyek, és elfogyasztották és felfalták nyájaikat és lovaikat. Azt akarta ugyanis az Isten, hogy minél előbb költözzenek Magyarországba. Ettől kezdve három hónapig hegyeken keltek át, és végre Magyarország határvidékére, tudniillik Erdélybe érkeztek az említett népek akarata ellenére. Miután itt hét földvárat építettek az asszonynép és a jószágok védelmére, egy ideig itt időztek. Emiatt nevezik a németek ezt a vidéket attól a naptól kezdve Sibenburgnak, azaz hétvárnak. [27.] És mialatt ezekben a várakban tartózkodtak, és a körülöttük lakó, ott uralkodó népek rohamától rettegtek, közösen megfontolt elhatározással hét kapitányt választottak maguk közül, hét hadra oszlottak, és minden hadnak volt egy kapitánya a szokásos módon állított századosokon és tizedeseken kívül. Egy had ugyanis harmincezer fegyveres emberből állott a századnagyok nélkül. A száznyolc törzsből tehát a Szkítiából történt második kijövetel alkalmával kétszázharmincezer férfi jött ki, nem számítva a háznépet. [28.] A kapitányok közül pedig gazdagabb és hatalmasabb volt Árpád, Álmos fia, aki Előd fia, aki Ügyek fia. Atyját, Álmost pedig Erdélyországban megölték, ugyanis nem jöhetett be Pannóniába. Amíg Erdélyben pihentek, hogy barmaik új erőre kapjanak, hallották az ott lakóktól, hogy ez a föld gazdag, hogy a Duna a legjobb folyó, és hogy jobb föld ama vidékeknél nincs is a világon. Miután közös tanácsot tartottak, elküldtek egy követet, név szerint Kücsidet, Künd fiát, hogy menjen és szemlélje meg az egész földet. Amikor tehát Kücsid Magyarország kellős közepébe érkezett, és leereszkedett a Duna vidékének tájai ra, látja ám a szép vidéket, s körös-körül a jó és termékeny földet, a jó vizet és füvet. Megtetszett neki. Azután elment a tartomány hercegéhez, aki Atila után itt uralkodott és Szvetibolug volt a neve. Köszöntötte őt az övéi nevében, és elmondta neki, milyen ügyben jött. Szvetibolug örvendezve hallgatta, mert azt hitte, hogy paraszt népek; csak jöjjenek, és műveljék a földjét! A követet ezért szeretettel elbocsátotta. Kücsid pedig Dunavízzel megtöltötte kulacsát, perjefüvet tett a tarsolyába, fekete föveny földet vett magához, és visszatért az övéihez. Aztán mindent elbeszélt, amit hallott és látott, mindez nagyon tetszett az övéinek. És megmutatta nekik a vizet, a földet és a füvet. Megízlelték az övéi, és maguk is azt tapasztalták, hogy a föld nagyon jó, a vize édes, és olyan fűvel dús a mező, amilyennel a követ mondta. Árpád pedig az övéi jelenlétében megtöltötte ivókürtjét Duna-vízzel, és minden magyar színe előtt kérte a mindenható Isten kegyelmét erre az ivókürtre, kérte, hogy adja nekik az Úr mindörökre azt a földet. Szavainak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten - háromszor egymásután. Ez a szokás innen eredt, és meg is maradt mindmáig a magyaroknál. Aztán közös akarattal visszaküldték ezt a követüket a már említett vezérhez, s küldtek neki egy nagy fehér lovat Arábia aranyával aranyozott nyereggel, arany fékkel, földjének fejében. Ennek láttán a vezér még jobban megörült, mert hitte, hogy egy darab szállásföldért küldték neki. A követ pedig a vezértől földet, füvet és vizet kért. A vezér pedig mosolyogva így szólt: "Legyen az övék, amennyit csak akarnak, az ajándék fejében !" Így tért vissza övéihez a követ. Árpád pedig közben bevonult a hét vezérrel Pannóniába - nem ám mint vendég, hanem mint aki örökség jussán birtokolja ezt a földet.

Ekkor egy másik követet küldtek a vezérhez, és a követtel ezt az üzenetet küldték: "Árpád és övéi azt üzenik néked, hogy ezen a földön, melyet megvettek tőled, semmiképpen ne maradj, mert a te földedet a lovon megvették, a füvet a féken, a vizet a nyergen. És te örök bér fejében, vagyis szegénységed és kapzsiságod miatt a földet, füvet és vizet átengedted nékik." Mikor a vezér az üzenetet meghallgatta, mosolyogva így felelt: "Azt a lovat fából készült kalapáccsal öljék meg, fékjét pedig vessék a mezőbe, aranyozott nyergét meg dobják a Duna vizébe." Mondta a követ: "Mi kárunk lesz belőle, jó uram? Ha megölöd a lovat, az ő kutyáiknak adsz étket, ha a fűbe veted a féket, embereik, akik a szénát kaszálják, megtalálják a fék aranyát; ha pedig a nyerget a Dunába dobod, a nyereg aranyát halászaik partra húzzák, otthonukba hazaviszik. Ha tehát a föld, fű és víz az övék, minden az övék !"

A vezér ennek hallatára gyorsan hadat gyűjtött, mivel félt a magyaroktól; barátaitól is segítséget kért, és valamennyien egyesülve, a magyarok ellen vonultak. Ezek pedig közben a Dunához érkeztek, és egy gyönyörű mezőségen, kora hajnal tájban csatába ereszkedtek. Az Úr segedelme a magyarokkal volt, s színük előtt meghátrált, és megfutott a mondott vezér. A magyarok egészen a Dunáig üldözték; és itt a Dunába vetette magát félelmében, a sebes sodró vízben pedig megfulladt. Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, amiként Izrael fiainak adta át Mózes idejében örökségként az amoreusok királyának, Seonnak, és Besan királyának, Ognak a földjét és Kánaán egész országát. Mivel pedig Árpád kapitány Szkítiában egy bizonyos különleges tisztséget viselt - és ezt a tisztséget az ő nemzetsége törvényes és jóváhagyott szkíta jogszokás alapján kapta -, azt ugyanis, hogy a hadivállalatra indulók előtt egynek elöl kellett mennie, visszavonulás alkalmával pedig hátramaradnia, tehát Árpád, mint mondják, megelőzte a többi kapitányt a Pannóniába való bevonulásban.

Árpád a többi magyarral legyőzte és megölte Szvetibolugot - mint fentebb mondottuk -, majd tábort vert Fehérvár közelében a Noé hegyen; ez a hely az első, amelyet Árpád kiválasztott magának Pannóniában. Ezért alapította ennek közelében Székesfehérvár városát Szent István király, aki tőle származott.

[29.] A második kapitány pedig, Szabolcs, akitől a Csák nemzetség származik, mint mondják, azon a mezőn és helyen szállt meg, ahol most Csákvára hever romokban. Ennek a várnak Szabolcs kapitány vetette meg az alapját; utóbb, ennek halála után, Csák elrendelte, hogy rokonai és háza népe az ő nevéről Csák várának nevezzék; addig ugyanis Szabolcsinak hívták. Ezt a várat Andrásnak, Bélának és Leventének, Szár László fiainak idejében lerombolták a magyarok közös elhatározásából.

[30.] A harmadik kapitány Gyula volt, akitől László fia Gyula származik.

Ez a Gyula nagy és hatalmas vezér volt, és Erdélyben vadászat alkalmával egy nagy városra talált, amelyet a rómaiak építettek. Volt neki egy nagyon szép leánya, név szerint Sarolt, akinek a szépségéről sokáig beszéltek a tartományok fejedelmei. Géza fejedelem vette törvényes feleségül, Béliudnak tanácsára és közvetítésével, aki Kulán földjének volt ura. Ehhez a Béliudhoz hozzáadta Kulán a leányát, hogy a testvére, Keán ellen harcoljon, és halála utánra Kulán Béliudot tette meg örököséül. Végül mikor Gyula a Pannóniában lakozó magyarokkal szemben ellenségesen viselkedett, és már sok volt a rovásán, Szent István király Pannóniába vitette. Ez azonban nem ez a Gyula kapitány volt, hanem ettől számítva a harmadik.

[31.] A negyedik kapitánynak Künd volt a neve; ennek fia Kücsid és Kopány, akik a Nyír közelében ütötték fel táborukat, és megkereszteltetésük után itt monostort alapítottak.

[32.] Az ötödik kapitányt pedig Lélnek nevezték, ő űzte el Galgóc vidékéről a messiarokat, azaz a cseheket, és állítólag hosszabb ideig itt táborozott. Ettől származik a Zovárd nemzetség vagyis származékai.

[33.] A hatodik kapitánynak Vérbulcsu volt a neve, s bizonyos, hogy a Balaton körül ütötte fel sátrait.

[34.] A hetedik kapitányt Örsnek nevezték. Ennek a nemzetsége pedig a Sajó környékén tartotta tanyáját.

A többi nemzetség pedig, mely származásra ezekkel egyenlő és hozzájuk hasonló, tetszése szerint kapott lakhelyet és szálláshelyet. Ha tehát némely kódexben az áll, hogy csupán ez a hét kapitány jött be Pannóniába, és Magyarország csak általuk jött létre és népesedett be, ugyan honnét jött az Ákos, Bor, Aba és más nemes magyarok nemzetsége, hiszen ezek sem jövevények, hanem Szkítiából jöttek ki. Egyedül azt az indoklást tudják erre, hogy a köznép hét magyarról beszél. De ha csak e hét magyar volt a háznépével - és több háznépet nem lehet feltenni, mint feleségeket, fiakat, lányokat, szolgákat és szolgálókat -, hogyan hódíthatott volna ilyen csekély háznéppel országokat? Szó se lehet róla! Történt azonban, hogy Taksony idejében a magyar sereg felkerekedett Franciaország felé, hogy zsákmányt szerezzen. Visszafelé tértükben a Rajnán átkelve három részre oszlottak; két rész dicstelenül, egy meg dicsőségesen vonult Magyarország felé. Ezt az egyet Szászország fejedelme Eisenachnál, Thüringia városánál egytől egyig felkoncolta, kivéve hét magyart. Hetet ugyanis életben hagyott, és levágott füllel Pannóniába küldött. "Menjetek - mondta - a ti magyarjaitokhoz, és mondjátok el ilyen képpel, hogy többé ne jöjjenek a gyötrelmeknek erre a helyére." A másik két rész behatolt Svábföldre, de amikor meghallották, mi történt társaikkal s rokonaikkal, felhagytak Svábföldön a zsákmányolással, és ami csak útjukba akadt az Iller folyótól a Sár vagy Lajta folyóig, embert, állatot, mindent legyilkoltak. A hét fületlen magyarra pedig, mivelhogy élve tértek haza, és nem választották társaikhoz hasonlóan a halált, a közösség állítólag ilyen ítéletet hozott: mindenüket, amijük csak volt, ingó és ingatlan vagyonukat elvesztették, feleségüktől s gyermekeiktől elválasztották őket, semmiféle javukkal nem rendelkezhettek. Sőt mindörökre saru nélkül, gyalogosan kellett együtt járniuk, koldulva, sátorról sátorra, amíg csak éltek. Ezt a hetet aztán gyalázatuk miatt hétmagyarnak és diáknak nevezték. Az ily módon elítélt emberekről beszél tehát a köznép, nem pedig hét első kapitányról. Ezenkívül, minthogy az evilágnak élő, hencegő embereknek valami módon az a tulajdonságuk, hogy önmagukról több dicsőséget tesznek fel, mint másokról, azért ez a hét kapitány önmagáról énekeket szerzett, s ezeket egymásnak énekeltették a világi dicsőség kedvéért, hírnevük terjesztésére, hogy utódaik ezeknek hallatán mintegy hencegve dicsekedhessenek szomszédaik és barátaik előtt. Bizonyos tehát, és nyilvánvaló az eddigiekből, hogy nem csupán a hét kapitány hódította meg Pannóniát, hanem igen sok más nemes is, akik velük együtt jöttek ki Szkítiából. Éppen ezért, ezekben a kapitányok ban többre lehet becsülni a méltóságot és hatalmat másokénál, nemesség tekintetében azonban egyformák.

Minthogy pedig ezidétt egynémely jövevények is nemesség tekintetében a magyarokkal egyenlőek voltak, meg kell vizsgálnunk, hogyan jöhetett ez létre, honnan ered ez a helyzet, hiszen a magyarok, nagy számukat tekintve, elegendők lettek volna Pannónia benépesítésére. Nos, többek között Géza fejedelem isteni szózattól indíttatva keresztény hitre kezdte téríteni a magyar népet, s mivel a pogány erkölcsökkel átitatott és azokhoz ragaszkodó népet intéssel nem tudta megtéríteni, egyeseket fegyverrel kellett megfékeznie, s hogy ezt megtehesse - mivel többen voltak a hitnek ellenszegülők, mint a hozzá csatlakozók -, szükségesnek tartotta szándékát a keresztény királyok és fejedelmek közt kihirdetni. Ezek, mikor hallották ezt a szándékát, nemcsak segítséget küldtek neki, hanem személyesen is idejöttek, hiszen rájuk nézve veszedelmes és gyűlöletes volt a magyarok vadsága.

[38.] Elsőnek tehát Deodatus jött be Apuliából, a San Severinó-i grófok közül. Ő lett a tatai monostor megalapítója és felszerelő je. Ő keresztelte meg Szent Adalbert prágai püspökkel együtt Szent István királyt. Monostorának pedig azért Tata a neve, mivel megboldogult István király tiszteletből nem szólította őt nevén, hanem tatának hívta, és ezért a Deodatus név kiment a szokásból s helyette Tatának nevezték. Ezért monostorát is így nevezik. Tőle származó nemzetség nincs Pannóniában, mert bár volt felesége, mégis örökösök nélkül fejezte be életét.

[39.] Ezután Alemanniából a Homburgi grófoktól származó Volfger jött be testvérével, Hedrikkel, és háromszáz páncélozott vezetéklóval. Bizonyos, hogy Géza fejedelem neki adta örök szállásbirtokként Güssing hegyét, ő pedig egy favárat épített, majd ugyanezen a hegyen egy kolostort is, ott temették el. Ezektől származik azután a Héder nemzetség.

[40.] Bajorországból költözött be Vecellin is, tudniillik Weisenburgból. Ez ölte meg Szent Istvánnal Somogyban Koppány vezért. Azon a napon ugyanis ő volt a hadsereg vezére. Tőle veszi eredetét és származását a Ják nemzetség.

[41.] Ezekben a napokban költözött be Hont és Páznán is, és Szent István királyt a Garam folyónál német szokás szerint karddal övezték fel. Ezek nemzetségének neve láthatólag nem különbözik az ő nevüktől. Géza fejedelem és fia, Szent István király, tehát bizakodva ezeknek a grófok nak, de még inkább Istennek a segítségében egyes lázadókat fegyveres megfélemlítéssel, némelyeket pedig hajlandóságuknál fogva térítették a kereszténységre. Ezeket a grófokat Géza fejedelem is, fia is, kiterjedt és gazdag örökséggel jutalmazta szolgálataik fejében, aminthogy ez nyilvánvalóan látható ma is. Idő multával aztán házasságkötéseik jóvoltából beolvadtak a magyarokba. Ezeknek a tanácsára és az ő segítségükkel állíttatott királya magyarok fölé, és igen sok magyar nemes, ki Koppány vezérhez csatlakozott, megvetvén a keresztséget és a hitet, rút szolgaságba taszíttatott. E harcok idején ugyanis azt tartották nemesebbnek, aki hamarább csatlakozott Krisztus hitéhez.

[42.] Poth nemzetsége pedig, amelyből Altinburgi Konrád származik, Salamon királynak, András király fiának idejében jött Pannóniába. Ernestusnak hívták, és azért nevezték el Pothnak, mivel követ volt Konrád császár, meg András és Salamon királyok között. A német Poth ugyanis magyarul követet jelent.

[43.] A Becse és Gergely nemzetség pedig Franciaországból való, a Kornisnak nevezett Vilmos rokonságából.

[44.] Kökényes és Radnót pedig spanyolországi eredetű, és Szár László fiának, Béla királynak a feleségével, Margit királynéval jöttek Pannóniába. Ennek a Bélának első felesége Lengyelországból való volt.

[45.] A Guth-Keled nemzetségről sok mindent mesélnek, de bizonyos, hogy Péter király hozta ide őket a maga megsegítésére, abban az időben, amikor Henrik császárhoz menekült. A Svábföldről, Staufen várából származnak, ahonnan Frigyes császár is származik. Ez a nemzetség a Svábföld főemberei közül való, és noha szegények örökölhető vagyonukat tekintve, említett hazájukban mégis megbecsültek és tehetősek. Ez a Guth-Keled nemzetség Salamon király, meg László és Géza hercegek idejében emelkedett fel. Akkoriban ugyanis ez a nemzetség két pártra oszlott: egyesek a hercegekhez csatlakoztak, némelyek pedig, különösen Vid, Salamonhoz, akit, mint mondják, Salamon mindenki másnál jobban kiemelt az említett nemzetségből.

[46.] Hogy Rátold nemzetsége Apuliából vándorolt ki, abban senki sem kételkedhet. A Caserta grófjának rokonságából származó Olivért és Rátoldot Géza király fia, Kálmán király, aki a dalmatákat leigázta, helyezte be ide Pannóniába.

[48.] Hermann nemzetsége is Gizella királynéval jött be. Nürnbergből való szabad emberek, de örökölhető vagyonukat tekintve szegények.

[49.] Buzád nemzetségéről is kell szólnunk: az ő nemzetségét István király, II. Béla fia hozta be Magyarországba, hogy neki, az említett királynak segítségére legyen. Az Orlamundi grófoktól származnak. Az elsőt, aki bejött, Hadolthnak hívták; ennek fia hasonlóképp Hadolth és Arnold. Ezektől ered Buzád bán nemzetsége. Ezt a Hadolth nevet nem tudták kiejteni, és ezért hibás ejtéssel Hahótnak mondják.

A Csák nemzetség némely más nemzetségek kel együtt összeesküvést szőtt az említett király ellen, s ezeket ő állítólag Hahóttal és azzal a katonasággal törte meg, amelyet Hahót hozott magával.

[50.] Keled fiainak, Istvánnak, Lászlónak és Gergelynek a nemzetsége Meissen tartományból veszi eredetét. István ugyanis a meisseni őrgróf [nővérének] és Hersfeld grófjának a fia volt. Frankfurtban, az ünnepélyes gyűlésen, ahol neki és másoknak császárt kellett volna választani, megölte Thüringia tartománygrófját, és mivel Alemannia fejedelmei azt az ítéletet mondták ki rá, hogy őt is öljék meg, II. Béla király fiának, Gézának az idejében Pannóniába költözött hatvan páncélos vezetéklóval. Az említett király ünnepélyesen befogadta, és ahogy látjuk, kitűnő és terjedelmes birtokokba iktatta be, pedig Meissen tartományában a száműzetés büntetése várt rá. [51.] Azoknak a nemzetsége pedig, akiket Bobocsáról neveznek, Sambergből költözött Pannóniába.

[52.] Simonnak és testvérének, Mihálynak a nemzetségét Mortundorfnak hívják. Ez a nemzetség III. Béla fiának, Andrásnak az idejében költözött be Spanyolországból. Sok vára van ennek a nemzetségnek Spanyolországban.

Ezek között egy jobbacska is van, Bojót. Ennek a Simonnak a nagyapját, mivel Aragónia királyával sok évig háborúskodott, végül is a király foglyul ejtette, és börtönbe taszította. Mivel Simon gróf és Bertrand ugyanettől a sorstól tartott, az említett András király második feleségével, aki campaniai születésű volt, Magyarországba költöztek. Spanyolországban egyetlen nemzetség sem mert a pajzsán sascímert hordani, csak Simon és Mihály. [53.] Beköltöztek Magyarországba mind Géza fejedelem és Szent István király korában, mind pedig más királyok idejében csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták, besenyők, örmények, szászok, kunok és olaszok, olyanok, akiknek nemzetsége nem ismeretes, de hosszú ideig élve az országban, különböző házassági kapcsolatok révén a magyarokkal összeolvadva nemességet és egyben szállásbirtokot nyertek. Bár ezeknek ismerem a nevüket, ebben a műben mégsem sorolom fel őket.

[54.] Miután pedig a magyarok, mint fentebb elmondottuk, Szvetibolugot megölték és beköltöztek Pannóniába, hat évig arra fordítottak gondot, hogy fegyvereiket kijavítsák és lovaikat új erőre táplálják.

A hetedik évben aztán Morva- és Csehországot, amelyekben ez idő tájt állítólag Vratiszláv fejedelem uralkodott, kegyetlenül kifosztották. Innét győzelemmel visszatérve az említett fejedelemmel fegyverszünetet kötöttek, és egy esztendeig békében maradtak.

[55.] Ezután ellenséges szándékkal Karinthiába mentek. Laibach várán túl Meránia Gottfried nevű hercege, meg Eberhard, Karinthia hercege, továbbá Gergely aquileiai pátriárka egyesülve felvonultak ellenük, és keményen összecsaptak. S jóllehet a magyarok közül sokan elhullottak itt, a magyarok mégis megölték mind a két herceget, és a pátriárka is csak futással menekülhetett. Ezután kifosztották Karinthiát, Krainát meg Stíriát, és roppant zsákmánnyal hazatértek.

[56.] Amikor Konrád császár meghallotta, hogy a magyarok betörtek birodalmának határvidékeire, s hogy az említett hercegeket megölték, elhatározta, hogy Magyarország ellen indul. De mikor elhagyta Itáliát, és Augsburgba, Svábföld városába érkezett, hogy azután Pannóniába jöjjön, és megrohanja a magyarokat, belháború ütött ki a rómaiak között. Ezért vissza kellett fordulnia. Eközben a magyarok ki sem mozdultak hazulról, három esztendeig semerre sem mentek. [57.] A negyedik évben aztán megrohanták Bulgáriát, és kincseket és megszámlálhatatlan tömegű nyájat hoztak haza, és elfoglalták a várakat. Ezeket az Úr kegyelméből most is birtokukban tartják. [58.] Miután pedig az említett országokat legyőzték, Friaulon keresztül Lombardia őrgrófságába hatoltak be, és Padova városát tűzzel-vassal elpusztították. Innen

Lombardiába nyomultak, és ott Vercelli városának püspökét, Károly császár leghívebb tanácsosát, Linthárt megölvén, egyházából töménytelen kincset raboltak el, és csaknem egész Lombardiát kifosztva, óriási zsákmánnyal, győzelmesen tértek vissza Pannóniába.

[59.] Ezután tíz évig pihentek, a tizenegyedik évben pedig feldúlták Szászországot, Thüringiát, a Svábföldet és a keleti frankokat, azaz a burgundokat, és már hazafelé tartottak megrakodva, amikor Bavaria határában, Abach várán túl, a Duna táján váratlanul megrohanta őket az alemannok serege.

A magyarok sok ezret levágtak közülük, és csúfosan megfutamították őket.

Ebben az ütközetben a magyarok közül háromezer vitéz veszett el, akik pedig megmenekültek, hazájukba visszatérve tizenhat évig ki sem mozdultak, megmaradtak Magyarországban.

[60.] Amikor azonban Németországban első Konrád császár uralkodott - a tizenhetedik évben - a magyarok felkerekedve Németország egyes részeit pusztították. És amikor Augsburg városához érkeztek, itt Ulrik püspök a polgárokkal és Svábföld főembereivel együtt szembeszállt velük. Végre, mivel a magyarok makacsul vívták a várost, és nem akartak a város alól elvonulni, követeket menesztettek az augsburgiak az említett Konrádhoz, hogy sietve jöjjön segítségükre. Konrád nem is késlekedett. És mert a magyarok elővigyázat nélkül csak a város ostromával foglalkoztak, a német és az itáliai sereg váratlanul rohanta meg őket, úgyhogy ha akartak volna, akkor sem futhattak volna el, mivel egyik oldalról a Lech folyó - amely azon napokban a csatornák jóvoltából csodálatosan megáradt - képezett akadályt, a másik oldalról pedig az említett seregek falként vették körül, és szorították őket. Ebben a szorongatott helyzetben az ellenség egyeseket foglyul ejtett közülük, némelyeket kegyetlenül leöldösött. Ezen a helyen Lél és Bulcsu, híres kapitányok is foglyul estek. A császár elé vezették őket. Amikor a császár megkérdezte, miért olyan kegyetlenek a keresztényekkel szemben, azt felelték: "Mi a legfőbb Isten bosszúja vagyunk, ő küldött rátok ostorul: és ha mi nem üldözünk benneteket, ti fogtok el bennünket." Erre a császár: "Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok." Lél erre így szólt: "Hozzák ide a kürtömet; előbb megfújom a kürtöt, azután majd válaszolok." Odavitték neki a kürtöt, és ő a császárhoz lépve - amint éppen hozzákezdene a kürtöléshez, mondják - olyan erővel sújtotta homlokon, hogy a császár ez egy csapástól szörnyethalt. Lél pedig így szólt: "Te előttem mész, és szolgálni fogsz nekem a másvilágon."

A szkítáknak ugyanis az a hitük, hogy akiket életükben megöltek, azok nekik a másvilágon szolgálni tartoznak. Haladék nélkül megragadták, és Regensburgban felakasztották őket. [61.] Egy másik magyar hadsereg pedig, amelyben jó negyvenezer fegyveres vitéz lehetett, nem messze Augsburg városától táborozott. Amikor észrevették, hogy társaikat rettenetesen szorongatják, fogdossák és öldösik, egy félreeső erdőbe vették be magukat, arra várva, hogy a császár serege megoszoljék. És amikor a császár seregének nagyobbik része a Rajna felé tartva elvonult, a magyarok egy mezőn utolérték őket, először csak lovai kat öldösték nyilaikkal, nem engedték őket az egész nap folyamán sem leszállni, sem sehová menekülni. Végül mikor már mozdulni sem tudtak, fogolyként megadták magukat. [A magyarok] velük kiváltották Regensburgban visszatartott társaikat. Azután pedig, mivel úgy hozta a szerencse, felégették a fuldai kolostort, ahol csak úgy merték a sok aranyat. Ezután átkeltek a Rajnán, tűzzel-vassal pusztították il lotharingiai hercegséget, Strassburg környékén egy ütközetben foglyul ejtették és lefejezték Eckhardot, Lotharingia hercegét és Berchtoldot, Brabant hercegét, aki Eckhard segítségére jött. Ezután pedig rettenetesen megnyomorgatták Galliát, kegyetlenül dühöngtek Isten egyháza ellen, és tűzzel elpusztították Metz, Trier és Aachen területeit.

Utána a Senon hegyek meredek szikláin keresztül karddal nyitottak maguknak utat a háború istenének, Marsnak népei között. Itt ugyanis lerombolták Susa és Torino városát, és áthatolva az említett hegyeken, megpillantva Lombardia síkját, gyors száguldással csaknem az egész tartományt elpusztították, és így győzelmesen tértek vissza saját országukba.

[62.] Húsz évig Pannóniában maradtak mozdulatlanul. A huszonegyedik évben pedig felkerekedve Bulgáriába hatoltak be, onnan Hadrianapolishoz érkeztek, ostrommal bevették, majd Konstantinápolyt fogták ostrom alá. Mikor a magyarok az említett város ostromával foglalatoskodtak, a görögök egy óriási termetű görögöt küldtek ki a városból bajviadalra. A görög két magyart hívott ki egyszerre, hogy vele viaskodjanak, és azt mondta, hogyha mindkettőt legyőzi, a görög császár nem tartozik büntetést fizetni a magyaroknak. De ha nem győzi le mindkettőt, a görögök császára adót tartozik fizetni a magyaroknak. Mivelhogy szerfölött harciasan szónokolt a magyarok ellen, kerestek is neki ellenfelet. Ez a magyar kiállta görög elé és így szólt: "Én úgymond - Botond vagyok, igaz magyar, közember a magyarok közt; végy magad mellé még két görögöt, hogy az egyik felfogja a te elszálló lelkedet, a másik meg eltemesse holttestedet, mert én a görögök császárát bizonyosan nemzetem adófizetőjévé teszem." A magyarok kapitánya, név szerint Apor, akit a közösség akaratából állítottak ezen had élére, megparancsolta Botondnak, hogy menjen bárdjával a város ércből való kapujához, és mutassa meg bárdjával a kapun az erejét. Ő pedig a kapuhoz ment, és akkora csapást mért a kapura, akkora rést vágott rajta, hogy állítólag egy ötéves gyermek a résen kényelmesen ki- és bejárhatott. Miután pedig a magyarok ból és a görögökből színházi nézőkör alakult, és elkészítették a viadal helyét a város kapuja előtt, egy rövid óráig küzdöttek egymással, majd a magyar úgy földhöz vágta a görögöt, hogy a görög nyomban kilehelte a lelkét. Ezt a tettet és esetet a görögök császára, aki feleségével együtt a város bástyáján állt, óriási szégyennek tartotta, és szemét elfordítva bement a palotába. Amikor a magyarok követelték az adót, amelyért a viadalt vívták, és megharcoltak, a görögök császára csak nevetett a követelésükön. A magyarok felhagytak a város ostromával, végigpusztították Görögországot, és mérhetetlen mennyiségű aranyat, gyöngyöt és jószágot zsákmányolva visszatértek hazájukba. A magyarok közössége tehát kapitányaival, vagyis vezéreivel, mint mondják, ilyen s más ehhez hasonló dolgokat vitt végbe Taksony vezér idejéig.

[63.] Szent Istvánnak, Magyarország első királyának születése a Szkítiából Pannóniába való második bejövetel után, továbbá életéről, háborúiról és haláláról

Taksony ezután nemzette Gézát és Mihályt, Mihály pedig nemzette Kopasz Lászlót és Vazult; Géza pedig az Úr megtestesülésének kilencszázhatvankilencedik esztendejében, ahogy Boldog István király legendájában meg van írva - isteni szózattól figyelmeztetve - Sarolttól, Gyula leányától nemzette Szent István királyt. István király is több fiat nemzett, de volt a többi között egy fia, név szerint Imre, aki Isten előtt kedves, az emberek közt tisztelt volt, és áldott az emléke. Ezt az isteni bölcsesség kifürkészhetetlen ítélete elragadta az élők közül, "hogy a gonoszság ne rontsa meg értelmét, és a teremtett világ ne csalja lépre a lelkét" - ahogy ez írva vagyon a korai halálról a Bölcsesség könyvében. Hogy azonban ne tegyük azt, ami már meg van téve, ne adjuk elő azt, ami már elő van adva: vagyis hogy mennyi s mily nagy erényekkel ékeskedett, milyen buzgó volt Isten szolgálatában Krisztus szent hitvallója, Imre herceg, mindezek megírásától elállunk; aki ugyanis meg akarja tudni, a boldogságos hitvalló legendájában szentséges magaviseletének teljes ismertetését megtalálhatja. Mi inkább azokat a dolgokat szándékozunk röviden és főbb vonásaiban megírni, amiket más írók elhagytak.

[64.] Szent István király már előbb, ifjú korában dicsőséges háborút viselt a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen. Koppány pedig Tar Szerindnek volt a fia, aki Szent István király apjának, Géza fejedelemnek az idejében a hercegi méltóságot viselte. Géza fejedelem halála után Koppány Szent István király anyját vérfertőző házasságban magához akarta kötni, Szent István királyt meg akarta ölni, és hercegsége területét a maga hatalma alá akarta hajtani. Koppány Somogynak volt a hercege. Szent István összehívta előkelőit, a Márton boldogságos hitvalló közbenjárásával az isteni irgalom segedelméért esedezett. Azután pedig összegyűjtötte hadát, és ellensége ellen indult. A Garam folyó mellett övezték fel először a karddal. És itt testi épségének őrizetére két főembert állított, Huntot és Páznánt. Egész seregének fejévé és vezérévé pedig Vecellint tette meg, egy német származású jövevényt. Összecsaptak az ütközetben: mindkét fél sokáig és vitézül csatázott, de az isteni irgalom segítségével boldog István fejedelem dicsőséges győzelmet nyert. Ebben az ütközetben Vecellin ispán megölte Koppány herceget, és ezért a megboldogult Istvántól, aki akkor még fejedelem volt, terjedelmes hűbéri földeket kapott jutalmul.

Magát Koppányt pedig megboldogult István négy részre vágatta: egy részét az esztergomi, a másikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapura függesztette, a negyediket pedig Erdélybe küldte. Boldogult István fejedelem a fogadalmát, amit akkor Istennek tett, híven be is váltotta, mert örök érvénnyel elrendelte, hogy a Koppány vezér tartományában élő minden nép gyermekeiből, terményei ből és barmaiból tizedet fizessen Szent Márton kolostorának. Az említett Vecellinus pedig Rádit nemzette, Rádi pedig Miskát nemzette, Miska pedig Koppányt és Mártont nemzette.

[65.] Szent István király továbbá, miután az isteni rendelés akaratából a királyi felség koronáját elnyerte, híres és hasznot hajtó háborút viselt anyai nagyatyja, név szerint Gyula ellen, aki annak idején az egész Erdőntúli ország kormányzatát a kezében tartotta. Az Úrnak ezerkettedik esztendejében aztán megboldogult István király elfogta Gyula herceget a feleségével és két fiával együtt, és Magyarországra küldte őket. Ezt pedig azért tette, mert Szent István király gyakori intése ellenére sem tért a Krisztus hitére, és nem hagyott fel a magyarok elleni erőszakoskodásokkal. Terjedelmes és igen gazdag országát pedig a maga egészében a magyar királysághoz csatolta. Ezt az országot magyar nyelven Erdélynek nevezik, számos folyó öntözi, amelyeknek fövenyében aranyat gyűjtenek, és ennek a földnek az aranya a legfinomabb.

[66.] Ezek után hadat indított a bolgárok és szlávok fejedelme, Keán ellen. Ezek a népek olyan vidéken laknak, amely természeti fekvése miatt felettébb megerősített. Ennek következtében csak sok fáradsággal és verejtékkel sikerült az említett fejedelmet legyőzni és megölni. Felmérhetetlen mennyiségű kincset nyert, főképpen aranyban, gyöngyökben és legértékesebb drágakövekben. Oda is telepítette egyik szépapját, név szerint Zoltánt, aki azután örökül hagyta ezeket az erdélyi részeket, s ezért a nép nyelvén így szokták mondani: erdélyi Zoltán. Ez ugyanis igen öreg volt, a szent király idejéig elélt, és a király azt akarta, hogy gazdag népek fölött uralkodjék. Ebből a sok kincsből Szent István király nagyon meggazdagodott, és a fehérvári bazilikát, melyet ő alapított, aranyozott oltárokkal, keresztekkel és kelyhekkel és a legtisztább arannyal átszőtt és drágakövekkel hímzett főpapi öltözékek kel halmozta el, és gazdagította. Szent edényeket és más használati eszközöket is ajándékozott ennek a bazilikának és Isten más egyházainak is királyi bőkezűséggel. Többek között ugyanennek a fehérvári egyháznak örök emlékezetre méltó ajándékot adott, tudniillik két püspöki palliumot; mindkettőnek a széle hetvennégy márka színtiszta arannyal és drágakövekkel volt kihímezve, és ezeket boldog Benedek, a római szentegyház pápája Szent István kérésére olyan tekintélyes kiváltsággal ruházta fel, hogy aki ezeket misemondás alkalmával használja, annak joga legyen törvényesen felkenni, megkoronázni és karddal felövezni a királyt. Mivel azonban ennek a Gyulának a vagyonát erőszakkal szerezte meg, azért ez az egyház gyakran szenvedett a tűzvésztől. Ebben az egyházban kényszerítette István király anyai nagyatyját, hogy akarata ellenére egész kíséretével együtt keresztelkedjék meg, de ezek után olyan tiszteletben tartotta, mint tulajdon apját. Gizella királyné pedig, az említett király felesége az egyházat módfölött gazdagította arany keresztekkel, ampolnákkal, oltártáblákkal, kelyhekkel, gyöngyökkel és ékességekkel. [67.] Azután a szent király a fiával, Szent Imrével és a királynéval együtt abba a városba ment, amelyet Óbudának hívnak. És mivelhogy itt nem talált semmiféle Krisztusban megszentelt alkotást, ahol a mindenség teremtőjét dicsérni lehetett volna, azért a szentséges királya bolgárok és szlávok említett fejedelmének, a megölt Keánnak kincseiből a város közepén azonnal egy nagy kolostort kezdett építeni Péter és Pál apostolok tiszteletére; számos birtokkal gazdagította, és a római egyházéhoz hasonló kiváltsággal támogatta, a római Kúria iránti tiszteletből, és annak emlékére, hogy személyesen ellátogatott oda. Amikor tehát építették, Görögországból hoztak kőfaragó mestereket, és a szentséges király és a királyné itt szokott tartózkodni ájtatoskodás céljából. A királyné pedig gondoskodott keresztekről, oltártáblákról és ékességekről. Mivel pedig ez a megkezdett nagy építkezés sok évig tartott, nem is lehetett befejezni a kolostort Szent István király életében, hanem Isten akaratából sok idő múltán a szentséges László király, a megboldogult Istvánnak unokája fejezte be ezt a művet, tudniillik azért, hogy teljesítse ősének fogadalmát, amint ezt bővebben ki is fogom fejteni. Szent István királynak pedig az volt a legfőbb szokása, hogy mindazokat az egyházakat, amelyeket ő alapított, minden évben legalább háromszor meglátogatta. És amikor az egyházakhoz megérkezett, először odament minden oltárhoz, és mindegyik oltár előtt egy-egy könyörgést mondott. Végül kimenvén, az illető egyházat egészen körüljárta, fürkésző szemmel és gondosan megvizsgálta a falak és a tetők töréseit és repedéseit, és tüstént gondoskodott a kijavításukról, és az illető városból vagy faluból nem távozott, amíg kijavítva nem láthatta az egyházat. Ennek láttán Gizella királyné is, amikor Magyarország valamely egyházához érkezett, az Úr házában levő minden felszerelést megmutattatott magának, és a megjavításra szoruló selyem vagy bársony holmit minden évben megjavította. Az ő fiuk, megboldogult Imre pedig saját bíbor ruháit az oltár elé szokta lerakni, hogy azzal takarják le az oltárokat, ahogy ez ma is látható a királyi egyházakban. A szentséges apa pedig aranyos erszényt szokott övében hordani tiszta ezüst dénárokkal tömve, és ha szegényeket látott, odament hozzájuk, és saját kezűleg gondoskodott róluk. És ezért van könyörületes jobbja, testétől különválva Magyarország szeme előtt mind a mai napig.

[68.] Közben történt dolgok. Az Úr ezerhuszonkettedik esztendejében sok helyen sok és nagy tűzvész ütött ki. Roppant földrengés is volt május 12-én, a nap tizedik órájában, az Úr mennybemenetele utáni szombaton. Két nap látszott az égen június 22-én.

[69.] Miután pedig az Úr magasztosan könyörületes volt Szent István királyhoz, a királyokat megfutamította kardjának éle előtt, és az ő uralmának vetette alá a körös-körül lakó összes idegen népek fejedelemségeit és hatalmasságait, Szent István király fontolóra vette, és szilárdul elhatározta, hogy a világi dicsőség minden pompáját megvetve, és e mulandó királyság koronáját letéve, egyedül Isten szolgálatának szenteli magát, és a külső gondoktól megszabadulva, csendes békességben, elmélkedéssel tölti életét. Az volt a szándéka, hogy a királyi felség koronáját átadja fiának, az isteni rendelés ből szentséges erényekkel ékes Imre hercegnek. Boldogságos Imre pedig ifjúságának korai virágában - hála az isteni ajándékoknak - a közös emberi természet fölé emelkedett, fel volt fegyverezve az igazság, okosság, bátorság, mértékletesség, bölcsesség, tudás, szelídség, könyörület, jóság, bőkezűség, alázatosság és béketűrés erényeivel, és ékeskedett a többi keresztényi és polgári erényekben is. Amikor tehát a szentséges atya szentséges fiára szándékozott rábízni a kormányzat gondját és az ország irányításának terhét, boldog Imre herceg megelőzte őt, és korán meghalt. Siratta őt Szent István király és az egész Magyarország, nagy-nagy siránkozással, vigasztalhatatlanul. A fájdalomnak ekkora keserűségétől Szent István király elnehezedvén, nagyon súlyos betegségbe esett, és sok nap múltán is alig érhette meg egészsége valamelyes javulását, régi épsége pedig sohasem állt helyre. Ugyanis lábfájás is sanyargatta, meg szomorúság és kesergés is gyötörte, különösen amiatt, mert vérrokonai közül senki sem látszott alkalmasnak arra, hogy halála után az országot Krisztus hitében megtartsa. Hajlandóbb és készebb volt ugyanis a magyar nép a pogány vallásra hajlani, semmint a keresztény hitre. Eközben pedig testi erejében hirtelen hanyatlani kezdett, és amikor érezte, hogy a legsúlyosabb kórság nehezedik rá, sietve egy követet küldött, tudniillik Egiruth fiát, Budát, hogy Nyitra börtönéből kieressze, és hozzá vezesse Vazult, nagybátyja fiát, hogy mielőtt meghal, királlyá tehesse. Ezt ifjúkori kicsapongásáért és dőre magatartásáért csukatta be a király, hogy megjavuljon. Meghallotta ezt Gizella királyné, tanácskozni kezdett Budával, ezzel az ocsmány emberrel, és a legnagyobb sietséggel egy követet - név szerint Sebest, ugyanennek a Budának a fiát - küldte el a börtönbe, ahol Vazult fogva tartották. Sebes tehát megelőzte a király követét, kivájta Vazul szemét, fülének kagylóját ólommal betömte, majd Csehországba szaladt. Ő utána megérkezvén a király követe, a szemétől megfosztott Vazult így sebesülten a királyhoz vezette. S látta Szent István király, milyen nyomorultul tönkretették, keserves könnyekben tört ki, de mivel betegségének nyavalyája nehezítette, nem tudta méltó büntetéssel sújtani a gonosztevőket. Magához hívatván tehát Kopasz Lászlónak, nagybátyjának fiait, tudniillik Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, meneküljenek, hogy életüket és testi épségüket megőrizhessék. Ők tehát a szent király üdvös tanácsával egyetértve a gonoszságok és cselszövések elől Csehországba futottak.

[70.] Szent István király haláláról

Boldogult István király pedig szentséggel és kegyelemmel telve, uralkodásának negyven hatodik évében, a Boldogságos Szűz Mária mennybemenetelének ünnepén a "jelen hitvány világból kiragadtatik", s az angyaloknak szent karába soroztatik. Eltemették pedig a fehérvári bazilikában, amelyet ő épített Istennek szentséges szülőanyja, az örökké szűz Mária tiszteletére. Sok jel és csoda történik itt ugyanezen szentséges István király érdemei folytán a mi urunk, Jézus Krisztus dicséretére és dicsőségére, aki áldott mindörökkön örökké, ámen. Azon nyomban gyászba fordult Magyarország vígassága, és az ország minden népe, nemesek és nemtelenek, gazdagok, szegények egyaránt siránkoztak a szentséges királynak, árvák kegyes atyjának elhalálozása miatt bőséges könnyhullatással és sok-sok jajgatással. Az ifjak és hajadonok a gyász és szomorúság miatt gyászruhába öltöztek, három évig táncot nem lejtettek, és a zeneszerszámok minden faja elhallgatott édes hangú vigaszával. Siratták őt a hű szívnek siralmával, és siralmuk nagy volt és vigasztalhatatlan.

De Gizella királyné, Budával, bűntársával együtt a német, vagyis inkább velencei Pétert, a királyné testvérét akarták királynak megtenni. Arra törekedtek, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint betölthesse akaratát és indulatait, s Magyarország, elveszítvén szabadságát a németek hatalma alá vettessék, és Gizella királyné akadály nélkül betölthesse akaratát és indulatait. Péter király apja pedig, Vilmos, testvére volt Zsigmondnak, a burgundok királyának, de Szent Zsigmond megöletése után a császárhoz ment, s a császár őt Velencébe helyezte, és feleségül adta hozzá nővérét, név szerint Gertrudot; tőle született Gizella királyné. Gertrud halála után pedig Vilmos Szent István király nővérét vette feleségül, tőle született Péter király.

[71.] Péter király kegyetlenkedéséről, elűzéséről, visszatéréséről és haláláról

Miután pedig Péter király lett, a királyi felség kegyes voltát sutba dobta, német dühvel dúlt-fúlt, Magyarország nemeseivel nem törődött, e föld javait gőgös szemmel és telhetetlen szívvel zabálta fel a fenevadak vadságával ordítozó németeivel és a fecskék csivitelésével csicsergő olaszaival együtt; és az erődítményeket, őrhelyeket és kastélyokat a németeknek adta át őrzés végett. Maga Péter is szerfölött kicsapongó volt, és az ő idejében senki sem lehetett biztos feleségének tisztasága, vagy leányának s nővérének szüzessége felől a király csatlósainak szemtelenkedése miatt, akik büntetlenül erőszakoskodtak velük. Magyarország főemberei tehát, látván népük sok baját, amelyeket Isten ellen való módon követtek el ellenük, közös elhatározással kérték a királyt, rendelje el övéinek, hogy hagyjanak fel efféle kárhozatos cselekedeteikkel. A király azonban kevély dölyfében felfuvalkodva, a már előbb benne levőméreg bűzét elterjesztette, mondván: "Ha még egy ideig megmarad egészségem, minden bírát, a legfőbbeket és tekintélyeseket éppenúgy, mint a falusiakat, minden századost sőt tizedest és falunagyot, főembert és városi vezetőt a németek ből állítok Magyarország területén, földjét jövevények kel fogom betelepíteni, és teljességében a németek hatalma alá hajtom." Még azt is mondotta: "Ez a név: Magyarország, ebből a szóból származik: Nyomorúság, ezért legyen sorsuk a nyomorúság." Ez volt tehát a Péter király és a magyarok közötti viszálykodás melegágya.

[72.] Péter királyságának harmadik esztendejében tehát a magyarok fő emberei és a vitézek a püspökök tanácsára összegyülekeztek Péter király ellen, és nagy gonddal megvizsgálták, vajon találhatnának-e az országban a királyi nemből valakit, aki az ország kormányzására alkalmas, és őket Péter király zsarnokságától megszabadítaná. S minthogy az országban akkor senki ilyent nem találhattak, maguk közül választottak egy ispánt, név szerint Abát, Szent István király sógorát, és azt állították maguk fölé királynak. Aba pedig összegyűjtvén a magyarok seregét, harcra szántan kivonult Péter király ellen. Péter király pedig látta, hogy a magyarok cserbenhagyták, nagyon megrémült, és elszökött Bajorországba, hogy Henrik német királytól kérjen segítséget. Minthogy Péter megszökvén kicsúszott a magyarok keze közül, a magyarok az elvetemült Budát, a szakállast, minden bajnak okozóját - az ő tanácsára gyötörte Péter Magyarországot - ízekre vagdalva megölték, mindkét fiának szemét kivájták, Sebest pedig, aki Vazul szemét kivájta, kezét-lábát összetörve veszejtették el. Egyeseket megköveztek, másokat meg vasaikkal elpusztítva öldöstek le.

Péter királynak az országból való kiűzése után Abát királlyá koronázzák

Abát pedig a királyi hatalomra emeltetve, királlyá szentelték. Mindazokat a határozatokat és adókat pedig, amelyeket Péter királya maga szokása szerint elrendelt, Aba király hatályon kívül helyezte. Ezen dolgok intézésében az ország fő emberei közül hárman váltak ki. Egyiket Viskének, a másikat Toyslaunak, a harmadikat pedig Pezlinek hívták. Ezek népük szabadságát akarták, és arra törekedtek, hogy az országot a királyi vér sarjainak hűségesen visszaadják. [73.] Aba királyságának harmadik évében Péter Henrik német király kíséretében nagy hadsereggel bevonult Aba király ellen. Aba király, mikor meghallotta, hogy a magyaroktól cserbenhagyott Pétert Henrik német király szívesen befogadta, az Úr ezernegyvenkettedik esztendejében követet küldött a császárhoz, hogy megtudakolja, vajon ellenségének tartja-e azért, mivel Pétert kiűzte az országából, vagy pedig hajlandó vele tartós békét kötni. A császár feleletével ellenségesnek mutatkozott, hiszen ezt felelte: "Mivel híveimet jogtalanul bántalmazta, érezni fogja majd, mire és mennyire vagyok képes."

Aba király ezek hallatára belátta, hogy a császár Péter uralmát vissza akarja állítani. Ezért haragra lobbanva nagy sereget gyűjtött, megrohanta Ausztriát és Bajorországot, és a Duna folyó mindkét partján, kétfelé osztva vitéz harcosainak csapatait, kardélre hányta a németeket. Zsákmányt is szedett tőlük, és a Traisen nevű folyótól igen sok foglyot magával hurcolva egészen Tulln városáig nyomult előre foglyokat fogdosva, ott pedig éjszakai pihenőt tartott. Mindez pedig Hatvanad vasárnap hétfőjén történt, hajnali szürkülettől éjszakáig. Hajnalhasadtával pedig a foglyok megszámlálhatatlan sokaságával örvendezve visszatértek Magyarországra. Ezután Karinthiába küldött vitéz harcosok at, ezek is igen sok foglyot ejtettek, és visszatértek Magyarországra. [74.] Ebben az időben a császár Húsvét ünnepét Kölnben ünnepelte, és főembereivel arról tanácskozott, hogyan lehetne országának a magyarok okozta sérelmeit megbosszulni. Ezek egyöntetűleg azt tanácsolták neki, hogy a magyarokat, akik ok nélkül, ellenséges módon törtek be országába, fegyveresen támadja meg, és a foglyokat szabadítsa ki a szolgaságból. Hatalmas hadjáratot indított tehát, és Vratiszlávnak, Csehország hercegének tanácsára a Duna északi részén vonult Magyarország határvidéke felé. A magyarok követei pedig azt ígérték a császárnak, hogy a magyarok minden tekintetben rendelkezésére állnak, de Péter királyt nem fogadják vissza országukba. Ezt azonban a császár minden erejével végre akarta hajtani. Péternek ugyanis el volt kötelezve, mert azt ígérte neki, hogy visszahelyezi a királyságába. A magyarok azonban semmiképpen sem egyeztek bele ebbe, és amikor ajándékokat küldtek, és hitet tettek, hogy a német foglyokat elengedik, a császár sietve visszatért, és a lázadó Gottfrid lotharingiai herceg, Gozzilo herceg fia ellen fordult.

[75.] A következő évben Aba király követeket küldött a császárhoz, a béke ügyében kereskedett, azt ígérve, hogy a foglyokat, akik nála vannak, elbocsátja, azokért pedig, akiket már nem adhat vissza, megfelelő kárpótlást ad. A császár azonban nem akart addig békét kötni, amíg Bajorországba nem megy, hogy ezek is, akiket a magyarok jogtalanul bántottak, részt vehessenek az egyezségben. A császár tehát Magyarország határára jött, és úgy tervezte, hogy másnap megrohanja azokat az akadályokat, amelyekkel a magyarok a Rábca folyót körülzárták. Eközben pedig Aba király követei arra kérték a császárt, hogy tűzzön ki megfelelő határidőt, akkorra majd visszaküldi az összes foglyokat, és azonfelül még ajándékait is átadja. A császár tehát az ajándékoktól csábíttatva, meg más fontosabb ügyektől is akadályoztatva visszatért Besançonba, ami Burgundia egy városa. Ettől kezdve tehát Aba király, minthogy biztonságban érezte magát, garázda lett, és kegyetlenül dühöngeni kezdett a magyarok ellen. Azon a nézeten volt ugyanis, hogy urak és szolgák között minden közös legyen, sőt esküjének megszegését semmibe sem vette, hiszen az ország nemeseit mellőzve mindig a köznéppel és a nem nemesekkel fogott össze. A magyar nemesek azonban nem akarták ezt tűrni, s gúnyolódása miatt megneheztelve rá, összeszövetkeztek és összeesküdtek ellene, hogy megölik. Valaki azonban közülük elárulta a királynak az ellene - halálára - összeesküvőket, s így Aba elfogatta, akiket tudott, és bírósági vizsgálat nélkül megölette őket. Ez nagy kárára vált a királynak. Midőn a királya nagyböjtöt Csanád várában ünnepelte, a nagyböjt alatt mintegy ötven nemes urat tanácskozás ürügyével egy házba bezáratott, és fegyveres katonáival legyilkoltatta őket, anélkül hogy bűnbánatot tarthattak, meggyónhattak volna. Ezért boldogult Gellért az egyháztól előírt szigorral megdorgálta a királyt, és megjósolta neki, hogy közeli veszély fenyegeti. [76.] Néhányan tehát az összeesküvők közül a történtektől felingerelve, sietve a császárhoz mentek, és Aba ellen beszéltek, mondván, hogy semmibe veszi esküjét, a nemeseket, akik maguk fölé királlyá emelték, megveti, a köznéppel és nem nemesekkel étkezik, lovagol, állandóan velük beszél. Ezeknek azt mondta a császár: "Ez bizony nem szokása nemes embernek, hanem épp az ellenkezőjének." Magát a császárt erősen ösztökölték, hogy bosszulja meg Abán a rajta esett sérelmet, mivel Aba sem a foglyokat nem küldte vissza, pedig esküvel fogadta a császárnak, sem az okozott károkat nem tette jóvá. A császár tehát felbátorítva a magyarok ösztönzésétől a noricumi és cseh sereggel, meg udvari emberei közül a legharciasabbakkal, a flandriaiakkal Ausztria őrgrófságába vonult, eltitkolván, hogy Magyarországba szándékozik betörni, és azt színlelte, hogy csak azt akarja behajtani Aba királytól, amiben megállapodtak, s azután vissza fog fordulni. Ekkor érkeztek Aba király követei a császárhoz; visszakövetelték tőle azokat a magyarokat, akik hozzá menekültek; vádolták őket, azt mondták, hogy azok, akik most a császárnak híven engedelmeskednek, fosztogatók és Magyarország útonállói, a magyarok és a császár közti háborúk és viszálykodás legfőbb bujtogatói, és ezért a viszálykodás ilyen magvetőit át kell adni Abának, a magyarok királyának kezébe. A császár azt felelte, hogy semmiképpen meg nem teszi. Gyorsított menetben megrohanta tehát Magyarország határait és betört Sopronnál. De amikor Babótnál át akart kelni a Rábca folyón, a kiöntött vizek, a sűrű cserjések és az ingoványos mocsarak miatt áthatolhatatlan Rábcán nem tudott átkelni. A magyarok azonban, akik a császárral és Péter királlyal voltak, a Rába és a Rábca folyók mellett fölfelé vezették a sereget, egész éjszaka lovagolva, s hajnalhasadáskor egy könnyű gázlón át is keltek. Aba király pedig Ménfőnél, Győr mellett, szállt vele szembe fegyveresei nek nagy sokaságával. Szerfölött bízott a győzelemben, mivel egynémely bajorok közölték vele, hogy a császár csak kevés emberrel vonul ellene. És, mint mondják, Aba király el is nyerte volna a győzelmet, ha némely magyarok Péter király iránti barátságukat megőrizve, a földre nem dobják harci lobogóikat, és meg nem futamodnak. A németek pedig azt mondják, hogy midőn az ütközethez közeledtek, égi jelként egy kis felhőcske jelent meg, és az isteni rendelésből támadt heves szélvihar rettenetes port hordott a magyarok szemébe, akiket, mint mondják, a pápa úr, mivel Pétert, a királyukat meggyalázták, már korábban átokkal sújtott. Amikor tehát ütközetre került a sor, mindkét sereg hosszasan és hevesen harcolt, de végre a császár Isten segítségében bizakodva, szerencsésen győzelmet aratott. Aba király legyőzve a Tisza felé futott, és egy faluban a magyarok, akiknek királysága alatt sokat ártott, egy régi veremben kegyetlenül meggyilkolták. Teste abban az egyházban temettetett el, amely ama falu közelében volt. De néhány év múlva, amikor kiásták sírjából, szemfedőjét és ruháit romlatlanul találták, és sebhelyeit begyógyulva. Végül a saját kolostorában, Sárosban temették el a testét. A császár pedig visszatérve táborába az üdvöt hozó kereszt szentséges fája előtt alázatosan és áhítattal leborult, sarutlan lábbal, és testére darócot öltve magasztalta Isten irgalmát egész népével együtt, hogy azon a napon a magyarok keze közül megszabadította. A németek közül ugyanis aznap mérhetetlen sokaság veszett el azon a helyen, úgyhogy az a hely mind a mai napig az ő nyelvükön Ferlorun Payr-nak, a mi nyelvünkön pedig Veszettnémetnek neveztetik. A holttetemek bűze miatt ugyanis az ember nem járhatott szépszerével azon a vidéken: az íjászok öldösték le őket.

[77.] Aba király halála után Péter királyt teljességgel visszahelyezik királyi méltóságába

Eközben a magyarok összegyülekezvén könyörögve mentek a császárhoz, bocsánatáért és irgalmáért esedezve. A császár kegyes arccal és jóságosan fogadta őket, és megadta nekik, amit kértek. És innen egész népével Fehérvárra ment, mely németül Ueizenburgnak mondatik. Ez Magyarország fejedelmi székhelye. Itt tehát a császár, akit a magyarok a császárnak kijáró tisztelettel és fényes előkészülettel tiszteltek meg, Péter királyt teljességgel visszahelyezte királyi méltóságába, és Szent István király szent jelvényeivel királyi módon felékesítve saját kezén vezette a királyi trónushoz, Isten dicsőséges anyjának, az örökké szűz Máriának a bazilikájában királyi módon trónra ültette, és ugyanitt a királyt a magyarokkal, a magyarokat pedig a királlyal kibékítette, és a magyarok kérésére megengedte, hogy megtartsák a magyar törvényeket, és a magyar jogszokás szerint ítélkezzenek. Miután a császár mindezeket ilyen módon elrendezte, Péter királyt német őrséggel Magyarországon hagyta, és a kívánt jószerencsével visszatért Regensburgba

[78.] A következő évben is visszatért a császár Magyarországba. Péter király magán a szent ünnepen Magyarországot egy aranyozott lándzsával átadta a császárnak a magyarok és a németek színe előtt. Ezenfelül a király még sok és fényes ajándékkal tisztelte meg a császárt; az pedig dicsőséggel tért vissza hazájába.

Eközben Endre, Béla és Levente, akik Csehországba menekültek, szűkös szegénységük miatt átmentek onnan Lengyelországba. Myska, Lengyelország fejedelme szívesen fogadta, és tiszteletben tartotta őket. [79.] Ekkor azonban a pomeránok vonakodtak megadni az évi adót a lengyelek fejedelmének, akinek tartoztak vele. A fejedelem pedig a neki járó adót fegyveres csapattal kezdte behajtani a pomeránoktól. A pogány pomeránok és a keresztény lengyelek közösen megegyeztek, hogy vezéreik párviadalt vívjanak, és ha a pomerán legyőzetik és elesik, fizessék meg a szokásos adójukat; ha pedig a lengyel esik el, csupán a maga kárát sirassa. Mivel Myska fejedelem is, a fiai is féltek elfogadni a kitűzött párviadalt, Béla magát a középre vezettette, és tolmács útján így szólt: "Ha tetszik nektek, lengyelek, és a fejedelem úrnak is, harcolni fogok országotok javáért és a fejedelem tisztességéért, bár nemesebb vagyok, mint ez a pogány." Tetszett ez a pomeránoknak és a lengyeleknek egyaránt. És amikor felfegyverkezve összecsaptak lándzsájukkal, mint mondják, Béla oly emberül letaszította lováról a pomeránt, hogy az a helyéről mozdulni sem tudott, és Béla kardjával a földhöz szögezte. Maga a pomerán vezér is bevallotta, hogy ő a vétkes. Ennek láttán a pomeránok alázatosan meghódoltak Lengyelország fejedelmének, és a szokásos adót ellentmondás nélkül megfizették. A fejedelem pedig a megszerzett győzelemmel visszatérve, magasztalta Béla merészségét és erejének hatalmas voltát, és nekiadta az egész pomeráni adót és vele együtt a leányát feleségül, és elrendelte, hogy mindazt, amire szüksége van, elegendő mértékben és bőségesen szolgáltassák ki neki, és őt mindenképpen megtisztelve fejedelemségében tartotta, s nem mulasztotta el jó nagy darab földdel is megjutalmazni.

[80.] Maga Béla herceg pedig két fiat nemzett Lengyelországban. Az egyiket Gézának, a másikat pedig nagyatyja neve után Lászlónak hívták. Endrének és Leventének nem tetszett, hogy Béla jóvoltából mint holmi függvények éljenek Lengyelország fejedelménél, és méltatlannak találták, hogy Béla jó neve miatt a fejedelem udvarában maradjanak. Ezért engedelmet kértek a fejedelemtől, és ott hagyva testvérüket, Bélát, elmentek Lodoméria királyához, de az nem fogadta be őket. S minthogy nem volt hol lehajtani a fejüket, tovább mentek a kunokhoz. A kunok pedig látták, hogy előkelő személyek, azt gondolták, hogy földjük kikémlelésére jöttek, és ha egy magyar fogoly rájuk nem ismer, meg is ölték volna őket. Így egy ideig ott tartották őket. Innét utóbb Oroszországba mentek.

[81.] Ebben az időben Magyarország egyes főemberei az ország romlásán bánkódva Magyarországot Péter király zsarnokságától meg akarták szabadítani. Endre, Béla és Levente iránt, akik Szent István király nemzetségéből származtak, megőrizték feddhetetlen hűségüket, és javaikból, amijük csak volt, küldözgették nekik követeik útján, és hűségesen szolgálták őket. Ezek a főemberek Viska, Bua és Buhna voltak, meg ezeknek más rokonai, és mindig sóhajtozva és búslakodva várták az alkalmas időt, amikor Andrást, Bélát és Leventét visszahozhatják Magyarországba, és igyekeztek minden erejükkel visszaállítani Szent István király nemzetségének a királyságát - aki szerette és felmagasztalta őket. Péter király azonban a német király hatalmában bizakodva már nem is uralkodott, hanem inkább a zsarnokság kegyetlenségével nyomta el és ostorozta Magyarországot. Péter királynak pedig némely álnok emberek, tudniillik Buda és Devecser áruló módon tudomására hozták, hogy Magyarország említett nemesei, tudniillik Viska, Bua és Buhna és ezeknek rokonai azon gondolkoznak, miképpen állíthatnák vissza a királyi nemnek a királyságot, és hogyan hozhatnák vissza az országba Andrást, Bélát és Leventét Péter király ellenében. Péter király heves haragra lobbanva elfogatta, és kínpadra vonva megölette őket, másoknak pedig kivájatta a szemét, úgy gyötörte. És az egész Magyarországot oly nagy sanyargatással kínozta, hogy inkább választották volna a halált, semhogy ilyen nyomorúságban éljenek. Ekkor Magyarország nemesei látván népüknek romlását, Csanádban egybegyűltek és országos tanácsot tartva, ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Andráshoz és Leventéhez, mondván, hogy egész Magyarország hűségesen válja őket, és az egész ország készséggel engedelmeskedik nekik, mint királyi nemből valóknak, csak jöjjenek már be Magyarországra, és védelmezzék meg őket a németek dühétől. Esküvel is megerősítették, hogy mihelyt bejönnek Magyarországra, minden magyar egy szívvel, egy lélekkel azonnal hozzájuk sereglik, és uralmuknak aláveti magát. [82.] Endre és Levente pedig kendőzött cselvetéstől tartva titkon követeket küldtek Magyarországra. Midőn aztán maguk is Újvárhoz érkeztek, amelyet Aba király épített, íme Magyarország egész népessége csapatosan hozzájuk sereglett, és az ördög ösztönzésétől feltüzelve makacsul azt kérték Endrétől és Leventétől, hogy engedjék az egész népet pogány vallás szerint élni, a püspököket és papokat leöldösni, az egyházakat lerombolni, a keresztény hitet elvetni és a bálványokat tisztelni. Megengedték tehát nekik, hogy menjenek és vesszenek szívük kívánsága szerint, ősapáik koholt hitében, másképpen ugyanis nem akartak harcolni Péter király ellen Endréért és Leventéért. Az első az "újjászületettek" közül egy Vata nevezetű volt Bélus várából, aki magát a démonoknak szentelte, leborotválta fejét és hajából három ágban varkocsot font a pogányok szokása szerint. Ennek a fia, név szerint Janus, utóbb, sokkal későbbi időben, atyja hitét követve sok varázslót, javasasszonyt és jóst gyűjtött maga köré. A sok asszonyboszorkány közül egyet, egy Rasdi nevűt, elfogott a legkeresztényibb Béla király, és addig tartotta tömlöcbe zárva, míg saját lábát felfalva meg nem halt. A magyarok viselt dolgairól írt régi könyvekben meg van írva az is, hogy tilos volt a keresztényeknek Vata és Janus vérrokonai ból választani feleséget, mert miként az Ószövetségben Oathan és Abyron lázadást szítottak az Úr ellen, ezek is a kegyelem időszakában elfordították a magyar népet a Krisztus hitétől. Ekkor tehát ennek a Vatának átkos és kárhozatos buzdítására az egész nép a démonoknak áldozta magát, és elkezdtek lóhúst enni és mindenféle gonoszat művelni. Mert bizony a papokat is, meg a keresztény hitet megtartó világiakat is leöldösték, és az Isten igen sok egyházát ledöntötték. Azután Péter király ellen fellázadva, minden németet és olaszt, akik szerte az országban különböző tisztségek ben voltak, rút halállal kivégezték. Péter táborába pedig gyors lovakon, éjnek idején küldtek három kikiáltót, hogy kihirdessék Isten szavát, András és Levente rendeletét, hogy a püspökök a papsággal együtt ölessenek meg, a tizedszedők kaszaboltassanak le, állíttassék vissza a pogányság hagyománya, teljesen töröltessék el a hadiadó, vesszen Péternek emléke mindörökre s azon túl is, németjeivel és olaszaival egyetemben. Amikor reggel lett, a király megtudakolta, mi történt, és megbizonyosodott róla, hogy visszatértek a testvérek, és miattuk koncolták fel elöljáró embereit a magyarok. Nem látszott rajta félelem a hírek miatt, sőt vidámnak mutatkozott, táborát ama helyről felszedte, és Zsitvatőnél átkelt a Dunán, mivel Fehérvárba kívánt bevonulni. A magyarok azonban megsejtvén szándékát, megelőzték őt, elfoglalták a város harangtornyait és bástyatornyait, s a kapukat bezárva kirekesztették őt. [83.] Eközben pedig Endre és Levente a nép tömegével végigvonult Magyarország közepén, és ama révhez közeledett, melyet a nép Pestnek nevez.

Ennek hallatára Gellért, Besztrid, Budli és Beneta püspök meg Szolnok ispán elindultak Fehérvár városából Endre és Levente hercegek elé, hogy tisztességgel fogadhassák őket. S midőn az említett püspökök sietve arra a helyre érkeztek, amelyet Diósdnak neveznek, Szent Szabina templomában misét akartak hallgatni, mielőtt uraik elé járulnak. Boldogult Gellért püspök tehát a misemondáshoz papi ruhába öltözve buzdító szavakat szólt hozzájuk, mondván: "Testvéreim és püspöktársaim, és ti, többi hivők, akik itt vagytok, tudjátok meg, hogy mi a mai napon a mi urunkhoz, Jézus Krisztushoz megyünk az örök vigasságba, mártírkoronával koronázva. Én ugyanis feltárom nektek az Istennek titkát, melyet nékem ezen éjjel kinyilatkoztatott. Láttam ugyanis a mi urunkat, Jézus Krisztust, szentséges anyjának, az örökkön szűz Máriának a padkáján ülve, amint magához hív bennünket, és testének és vérének szentségét saját kezével nyújtja nekünk. Amikor pedig Beneta püspök járult eléje, elvonta előle Krisztus az eucharistiát. Ezért ő a mai napon nem lesz részese a mi vértanúságunknak." Ezután pedig boldog Gellért intette őket, hogy gyónják meg egymásnak bűneiket, és a mise meghallgatása után a vértanúhalállal elnyerendő örök boldogság biztos reményében imádkozzanak, örvendezve vegyék mindnyájan magukhoz az Úrvacsorát. Azután együtt folytatták útjukat a Pestnél levő Duna-rév felé. Boldog Gellért püspök pedig, minthogy termetre kicsi volt, s minden erejét felemésztette Isten szolgálatában, kocsi segítségére szorult. És midőn az említett révhez érkeztek, íme, elvetemült emberek, tudniillik Vata és cinkosai, ördögi lélekkel eltelve - mert annak adták magukat - rárohantak a püspökökre s társaikra, és kövekkel elborították őket. Boldog Gellért püspök pedig azokat, akik őt kövezték, szüntelenül a kereszt jelével jelölte meg. De azok ennek láttán még inkább megvadultak, rárohantak, kocsiját a Duna partján felfordították, őt pedig a kocsijából kivonszolva egy taligára ültették, és Kelenföld hegyéről ledobták.

És mert még mindig lélegzett, lándzsával a szívébe szúrtak, és azután egy sziklak övön összetörték a koponyáját. Krisztus dicső vértanúja így tért meg e világ nyomorúságából az örök boldogságba. A Duna gyakran kiáradt addig a nagy kőig, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, de hét évig nem tudta a vérét lemosni. Végre a papok fölszedték. Ez a kő most Csanádban van az ő oltára színén. Most ugyanazon a helyen, ahol a koponyáját összetörték, a hegy alatt Boldog Gellért vértanúnak tiszteletére épült templom van. Ez a Gellért Rosaceumban volt szerzetes, származására nézve velencei, és amikor Pannóniába jött, először Bakonybélben remeteéletet élt, végül pedig a csanádi székbe került püspöknek.

[84.] Budli püspök is kövektől elborítva bement a dicsőség honába. Bestrik és Beneta hajóval átkeltek a Dunán Endréhez és Leventéhez, de a túlsó parton levő eretnekek Bestrik püspököt halálosan megsebesítették; három nap múlva meg is halt. Endre herceg közben odaérkezett, és Beneta püspököt kiszabadította a kezükből. És így beteljesedett Szent Gellért jóslata: Benetán kívül mindnyájan mártírhalált haltak. Szolnok ispán a lován a Dunába ugratott, és egy Muthmir nevű ember arra hajózván, beemelte hajójába, hogy a haláltól megszabadítsa. Ezt a Muthmirt ugyanis Szolnok ispán keresztelte meg. Mikor aztán meg akarta menteni az említett ispánt, az eretnekek halállal kezdték fenyegetni, ha nem öli meg Szolnok ispánt. A fenyegetéstől félve Muthmir az ispánt kardjával megölte a hajójában. A Krisztus hitéért ezen a napon a papoknak és a világiaknak oly nagy sokasága szenvedett vértanúhalált, hogy számukat csak az Isten és angyalai tudják.

[85.] Péter király haláláról

Péter király pedig, amikor látta, hogy a magyarok egy szívvel, egy lélekkel Endre és Levente herceghez csatlakoznak, maga is futni kezdett németjeivel Mosony felé, hogy innét Ausztriába átmehessen, de nem sikerült elmenekülnie. Közben ugyanis a magyarok az ország kapuit és kijáratait már elfoglalták. De Endre herceg követe is visszahívta Péter királyt békekötés ürügyével, és hogy neki illő tisztséget biztosítanak. Ez hitelt adott neki, mint mondják, és visszatért, de leginkább kényszerűségből, mivel megtudta, hogy had seregét már elvágták tőle. Ezért sietve vissza akart térni Fehérvárra. Amikor betért a Zámoly nevű faluba, az említett követ el akarta fogni, és megkötözve Endre herceg elé vezetni. Péter azonban megsejtvén ezt, bevette magát egy udvarházba, és három napig vitézül harcolva védelmezte magát. Végül minden katonáját elpusztították az íjászok, őt magát meg élve foglyul ejtették, és megvakítva Fehérvárra vitték. Itt a szörnyű fájdalom miatt rövidesen befejezte életét. Pécsett temették el, abban a bazilikában, amelyet ő alapított uralkodásának harmadik évében.

[86.] András király megkoronázásáról, életéről és haláláról

András herceg aztán, mihelyt ellenségeinek zavargásai elől biztonságba jutott, a királyi székhelyen, Fehérvárott elnyerte a királyi koronát. Csupán három püspök koronázta meg, azok akik a keresztények ama nagy pusztításából megmenekültek, az Úrnak ezernegyvenhetedik esztendejében. Főbenjáró büntetés terhe alatt elrendelte tehát egész nemzetének, hogy a korábban engedélyezett pogány vallást elhagyván az igaz hitre térjenek vissza, és mindenben ama törvény szerint éljenek, amelyre Szent István király tanította őket.

Levente pedig ugyanezekben a napokban halt meg; ha tovább élt volna, és elnyeri a hatalmat az ország fölött, kétségtelenül megrontotta volna egész Magyarországot a pogány bálványozással. És mivel maga Levente nem katolikus módon élt, azért pogány módra temették el, Taksony falu környékén, túl a Dunán, ahol állítólag Taksony, az ő őse is fekszik. [87.] Mondják némelyek, hogy ez a három testvér Vazul hercegnek volt a fia egy bizonyos Tátony-nembeli lánytól, továbbá hogy törvényes házasságból születtek, és hogy e vérségi kapcsolat miatt kapták a Tátony-nembeliek a nemességet. Bizonyosan hamis és elvetemült szóbeszéd ez, mert enélkül is nemesek ők, mivel emezek Kopasz László fiai, aki - mint mondják - Ruténiából kapott feleséget, s tőle született ez a három testvér. [88.] Ezt a királyt Fehér Andrásnak és Katolikusnak hívták. Három év alatt fegyvereivel a magyarok adófizetőivé tette a lengyeleket, cseheket és ausztriaiakat.

Ez az András király, amikor testvérét elveszítette, követet küldött Lengyelországba másik testvéréhez, Bélához, és nagy szeretettel hívta őt, mondván: "Egykoron mi társak voltunk a szükségben és szenvedésben; kérlek most, szerelmetes testvérem, ne késlekedj idejönni, hogy társak legyünk az örömben, és az ország javainak örvendezve, személyes jelenlétedben osztozzunk meg. Nincs ugyanis örökösöm, sem testvérem rajtad kívül. Légy te az én örökösöm, és légy utódom a királyságban." Béla elérzékenyedett ezektől a szavaktól, és egész háza népével a királyhoz jött. Amikor a király meglátta őt, nagy örömmel nagyon örült, mert öccsének erejére is támaszkodhatott. Ezután pedig a király és testvére, Béla tanácsot tartván, az országot három részre osztotta. Kétharmad rész a királyi hatalom tulajdonában maradt, a harmadik rész pedig a herceg birtokába ment át. Az országnak ez az első megosztása sok viszálynak és háborúnak lett a magva Magyarország királyai és hercegei között. Ebben az időben András király a Balaton tava mellett egy kolostort épített Szent Ányosnak tiszteletére, azon a helyen, amelyet Tihanynak neveznek. Azután feleségül vette a ruténok fejedelmének a leányát; tőle született Salamon és Dávid. Egy ágyasától pedig, aki Marót faluból való volt, György született. Béla herceg pedig Lengyelországban Géza és László nevű fiait, Magyarországon pedig Lampértet és leányokat nemzett. És a király meg a herceg békében és nagy nyugalomban éldegélt.

[89.] Ebben az időben a németek királya nagy sereggel ostrom alá vette Pozsony várát, mert meg akarta bosszulni a Péter ellen elkövetett jogtalanságot, és uralma alá akarta hajtani Magyarországot. Sok hadigépet építtetett a vár ostromára, de nyolcheti ostrommal sem tudott semmit elérni, és elgyengülve és erejét veszítve visszatért hazájába. [90.] A következő évben pedig a császár nagy sokasággal ugyancsak emiatt jött Magyarországra a Zala és Zselic patakok forrásai mentén. De élelemmel megrakott hajókat is küldött Magyarországra a Dunán, és ezeknek élére testvérét, Gebhard püspököt állította. Ennek hallatára András király és Béla herceg a gabonakazlakat és a szénaboglyákat tűzzel mind felégették, és arról a vidékről, ahol a császár valószínűleg át akar vonulni, a lakosokat összes állataikkal együtt távolra elvitték. És amikor a császár Magyarországra bevonult, és a felégetett vidékekre érkezett, katonái és lovai számára élelmet nem talált, és azt sem tudta, hol vannak a hajói, így hát azoktól sem nyerhetett semmiféle segítséget. Átkelvén pedig az erdőkön, a bodajki hegyekhez közeledett, szükséget szenvedve minden élelemben. Eközben pedig Gebhard püspök Győrbe érkezett, és Henrik császárhoz levelet küldve tudakolta, hol várakozzék rá. Azt azonban, aki e levelet vitte, mivel Isten is úgy akarta, András király portyázói elfogták, és hozzá vezették. És miután Miklós püspök tolmácsolása révén a levél tartalmát megértették, írtak Gebhard püspöknek egy válaszlevelet, amelyet egy jövevénnyel elküldtek neki. Az pedig színlelve, hogy a császár küldte, előadta Gebhard püspöknek a levelet, amely ilyesmit tartalmazott: "Tudd meg, jóságos Gebhard püspök, hogy birodalmunk nagy és súlyos ügyei arra kényszerítenek, hogy Magyarországról visszatérjünk Németországba. Ellenségeink ugyanis birodalmunkat ellenséges indulattal elfoglalták. Rajta tehát, igyekezz, és a hajókat szétrombolva, a lehető leggyorsabban jelenj meg előttünk Regensburgban. Számodra sem biztonságos, ugyanis Magyarországon időzni." Amikor Gebhard püspök megtudta ezeket, sietve Németországba menekült. A császár tehát a hajók tól várt támogatás reményétől elesve halálos szükségbe jutott, és vele együtt egész hadseregét is a lovakkal és teherhordó barmokkal együtt a nyomorúságos éhhalál veszedelme fenyegette. Ezenfelül a magyarok és a besenyők minden éjjel kegyetlenül nyugtalanították, mérgezett nyilaikkal öldösték őket, és sátraik közé köteleket feszítettek, és sok embert elraboltak, akik valamilyen szolgálatban jártak. A németek a nyílzáportól való félelmükben, kínlódva és pusztulva beásták magukat a földbe, és maguk fölé emelve pajzsukat, elevenen sírba feküdtek a halottakkal együtt. Mert a sírgödörben, amelyet nappal a holtnak ástak, éjszaka az élő feküdt, s amit az élő számára éjszaka ástak, azt nappal magának követelte a halott. Látta a császár, hogy mennyi és milyen veszélybe bonyolódott, követet küldött tehát András királyhoz és Béla herceghez, és örök és szilárd békét kért. Azt mondta ugyanis, hogy ha András király biztonságos utat enged neki a visszavonuláshoz, és ha éhségtől gyötört seregének segít az életben maradáshoz, akkor ő soha András király és utódai ellen nem fog ellenségeskedni, s ezentúl a magyarok királyát sem szóval, sem tettel, sem szándékkal sérteni nem próbálja. Sőt, ha utódai közül valaki fegyvert fogna Magyarország leigázására, sújtsa a mindenható Isten haragja, és legyen örök átok alatt. Zsófia nevű leányát is hajlandó András király fiához, Salamonhoz feleségül adni az örök béke szilárdabb megerősítésére. S esküjével, hitének lekötésévei erősítette, hogy mindezeket híven meg fogja tartani. András király és Béla herceg tehát, mivel inkább a béke hívei, semmint a viszálykodás magvetői akartak lenni, békét kötöttek a császárral. A császár pedig személyes esküvel erősítette meg, hogy mindazt híven teljesíti, amit fogadott. Ekkor András király Magyarország királyainak szokásos bőkezűségével küldött a császárnak ötven óriási testű vizát, kétezer tábla szalonnát, ezer óriási bikát, a kenyérből pedig többet, mint amennyit magukkal tudtak vinni, juhokat és ökröket, vagyis legelő barmokat, és fölös mennyiségben bort. A németek tehát a magyarok könyörületéből megmenekülve a halál torkából, ott hagyták sátraikat és pajzsaikat, és minden holmijukat elhányva oly gyors menetben igyekeztek visszatérni Németországba, hogy még hátra se néztek. Emiatt azt a helyet, ahonnan a németek oly csúnyán meggyalázva, vértjeiket eldobálva elfutottak, mind a mai napig Vértes hegyének nevezik.

[91.] Salamonnak Zsófia úrnővel történt eljegyzéséről, és arról, hogyan koronázta meg apja még gyermekkorában

Miután pedig Henrik császár ekkora gyalázattal Magyarországból a saját földjére futott, András király követeket küldött hozzá, és arra kérte, hogy - mint ígérte - Zsófia leányát adja hozzá házastársul Salamonhoz, a fiához. A császár pedig, ahogy esküjével ígérte, híven teljesítette kérését. Miután tehát a királyi lakodalmat megülték a Morva folyó mellett, s a békeszerződést szilárdan megerősítették, a császár és a király örömmel tértek haza. De András királyt ezután hamarosan szélütés érte, és mind a téli, mind a nyári évszakban hordszéken kellett hordozni. Szent István király halála után tehát tizenegy év és négy hónap telt el András király uralkodásának első esztendejéig. Ezen idő közben a német, vagyis inkább velencei Péter uralkodott első és másodízben öt és fél évig, Aba pedig három évig uralkodott.

Mivel pedig a testi szeretet és a vérségi vonzódás akadálya szokott lenn i az igazságosságnak, András királyban is legyőzte a fia iránti szeretet az igazságot. Ugyanis még gyermek fiát, Salamont, uralkodásának tizenkettedik évében, öregségtől elgyengülve felkenette királlyá. Amikor pedig királlyá szentelésekor azt énekelték: "Légy ura a te testvéreidnek", és Béla hercegnek tolmács útján a tudomására jutott, hogy a gyermek Salamont teszik meg az ő királyának, Béla nagyon méltatlankodott. [93.] Mivel azonban igen bölcs gondolkozású férfiú volt, testvérének, András királynak tetteitől már előre óvakodva elvonult Lengyelországba, az apósához. Amikor ezt András király meghallotta, Béla mesterkedéseitől félve, fiát, Salamont elküldette a német császárhoz, fiának az apósához. Magyarország főemberei közül igen sokan követték őt. Eközben Béla herceg mindazt a jogtalanságot, amit vele szemben testvére, András király elkövetett, tudomására hozta apósának, Lengyelország fejedelmének. Lengyelország fejedelme pedig híven és hathatósan a segítségére sietett, úgyhogy Béla herceg após ának három csapatától támogatva visszatért Magyarországra. András király pedig, amikor megtudta, hogy Béla hadsereggel vonult Magyarországra, a német császártól két hadvezért küldetett a maga megsegítésére, tudniillik Vilmost és Pothot, sőt a csehek fejedelmét is, aki rokonságban állt vele, zsoldjába fogadta, és bizakodott zsoldosainak tömegében. Magyarok ugyanis nem nagy számban voltak vele; legnagyobbrészt a fiát, Salamont kísérték el, s azok közül, akik az országban maradtak, a legtöbben Béla herceghez sereglettek. Béla hercegnek pedig hírül hozták, hogy András király a zsoldosok nak igen nagy sokasága felett rendelkezik. De ő inkább választotta volna a csatában a halált, semhogy ütközet nélkül kitérjen a király hadserege elől. Gyors menetben vezette seregét a Tisza felé, András király ellen. Vilmos és Poth vezérek pedig teuton dühtől tüzelve csapataikkal siettében átkeltek a Tiszán, és ütközetbe bocsátkoztak. Mindkét rész derekasan harcolt, de az Úr segedelmével Béla herceg nyerte el a győzelmet, és csaknem az összes németeket leölte, és vezéreiket elfogta. Azok a magyarok pedig, akik András király oldalán voltak, látva, hogy Béla herceg nyeri el a győzelmet, cserbenhagyták András királyt, és átpártoltak Béla herceghez. András király Németország felé futott, de nem tudott elmenekülni, mert a mosonyi kapunál elfogták, és mivel gondozás nélkül tartották fogva a Bakony erdőben, egy Zircnek nevezett falu közelében, elhalálozott. Eltemették Szent Ányos hitvalló monostorában, amelyet maga a király alapított Tihanyban, a Balaton tava mellett. De a csehek fejedelme is fogságba esett, és megvakították. Vilmos és Poth vezéreket pedig Béla herceghez vitték, ő pedig megengedte nekik, hogy szabadon eltávozzanak.

[94.] Első Béla király megkoronázásáról, életéről és haláláról

Béla herceg tehát, akit Beninnek neveztek, győztesen és diadalmasan bevonult Fehérvár városába, és itt, miután a püspökök felkenték, a királyi koronával szerencsésen megkoronáztatott. Békésen uralkodott, az ellenség háborgatása nélkül, és népének javát kereste. Hozzáértésének egyéb bizonyságai mellett ezt azzal is megmutatta, hogy pénzt veretett nagy érme alakban a legtisztább ezüstből, és az áruk árát meghatározott mérték szerint bölcs megfontolással és igazságos szabályossággal állapította meg. Nem engedte meg a kereskedőknek és pénzváltóknak, hogy a kapzsiság átkos falánkságával fölös hasznot harácsoljanak maguknak az egyszerű emberektől és parasztoktól. Ez ugyanis az az ok, amely leginkább szokta a szegénység és szűkölködés veszélyébe sodorni a népeket; és így mindenki a megállapított áron vett és adott, visszaélés és rászedés nélkül. Az adás-vevésre szolgáló mindennemű vásárt a szombati napra írta elő, és országa területén bizánci aranyakat hozott forgalomba. Ezüst dénárokat is veretett, mint fentebb megírtuk, negyven ért belőlük egy bizánci aranyat. Ezért ma is negyven dénárt egy aranynak mondunk, nem minthogyha aranyból volnának, hanem azért, mert abban az időben, úgy látszik, ennyi dénár ért egy bizánci aranyat. Életének napjai során nem változott a pénz egész Magyarországon. Sok más dolgot is tett, melyek méltók az örök emlékezetre. Emiatt Magyarország szerfölött meggazdagodva, az összes körülfekvő országok fölé emelte a fejét és felülmúlta őket gazdagságban. Itt akkor a szegények meggazdagodtak, a gazdagok dicsőkké váltak.

[95.] A legkegyelmesebb király Magyarország-szerte kikiáltókat küldött, hogy minden egyes faluból két-két ékes beszédű öreget hívjanak a király tanácsába. Ennek hallatára nemcsak a meghívottak, hanem az összes parasztok és szolgák Magyarország minden köznépével együtt Fehérvárra jöttek a királyhoz. A király és a püspökök meg az összes előkelők látva a mérhetetlen sokaságot, megijedtek, hátha rájuk fognak rohanni. Ezért bevonultak a városba, és bezárkóztak. A köznép pedig elöljárókat állított magának, és számukra fából emelvényt készítettek, hogy az emberek láthassák és hallják őket. Az elöljárók pedig követeket küldöttek a királyhoz és az előkelőkhöz, mondván: "Adjad nékünk atyáink vallását, hogy pogány módra élhessünk, a püspököket megkövezzük, a papokat kizsigereljük, az egyháziakat megfojtsuk, a dézsmaszedőket felakasszuk, az egyházakat leromboljuk, a harangokat összetörjük."

Ezek hallatára elszomorodott a király, és háromnapi határidőt kért, hogy a dolog felett gondolkozzék. Eközben pedig a köznép elöljárói magas emelvényükön ülve ocsmány énekeket mondtak a hit ellen. A köznép pedig velük együtt örvendezve helyeslően kiáltozott: "Úgy legyen! Úgy legyen!" Amikor pedig a harmadik napon a feleletre várakoztak, a király parancsából fegyveres katonák rontottak rájuk, és közülük egyeseket megöltek, elöljáróikat a magasból letaszítván összetörték, a többieket pedig megkötözve kemény ütlegekkel korbácsolták, és így öldökléssel, bilinccsel és korbáccsal is alig tudták a katonák megfékezni a lázadást. Azután tehát, hogy Szent István király Krisztushoz térítette a magyarokat, ezek kétszer is visszatértek a pogánysághoz: először András király idejében, másodszor Béla király idejében, amint most megírtuk.

[96.] A legkegyesebb Béla király pedig, amikor uralkodásának harmadik évét betöltötte, királyi birtokán, Dömösön - trónszéke összeomolván - testét összetörte, és gyógyíthatatlan betegségbe esett. Félholtan a Kinisva patak mellé vitték némely fontos, országos ügyek miatt, itt aztán elköltözött evilágból. Eltemették pedig a Szent Megváltó monostorában, amelyet ő maga alapított azon a helyen, melyet Szekszárdnak hívnak.

[97.] Salamon király megkoronázásáról és életéről

Salamon király pedig, amikor Béla király halálát hallotta, apósához, a német császárhoz ment, és arra kérte őt, hogy állítsa vissza neki Magyarország királyságát. Kérésével a császár örömest egyetértett, és római rendszerű, nemes seregével és a császári dicsőség fényes kíséretével visszahozta Salamont Magyarországra. Eközben Géza, Béla király fia, mivel bölcs és körültekintő volt, két ifjú testvérével együtt ellenkező irányba, Lengyelország tájai felé vette útját, mert nem tudta Salamon és a németek támadását feltartóztatni. Salamon király tehát minden nehézség nélkül bejött a király nélkül maradt Magyarországra, nyugodtan bevonult a királyi székhelyre, Fehérvár városába, és itt egész Magyarország papsága és népe a legnagyobb tisztelettel fogadta. A császár pedig beszédet tartott a magyarok egész gyülekezete előtt vejének, Salamon királynak az érdekében, és a köztük megújított békét esküvel és hitének lekötésével erősítette meg. Salamon királyt pedig dicsőségesen megkoronázva atyai trónusára ültette egész Magyarország egyetértése és kiáltozása közepette. Maga a császár pedig, miután Salamon király őt bőkezűen megajándékozta Magyarország gazdag kincseivel, szerencsésen visszatért hazájába.

Mihelyt a császár eltávozott, visszajött Magyarországra Géza onnan, ahova óvatosan elvonult. Salamon még új király volt, még nem erősödött meg hatalmában, és attól tartva, hogy Géza a lengyel hadsereggel megrohan hatja, övéivel egy kissé visszavonult, és Mosonyban, ebben az igen megerősített várban telepedett meg, biztos őrhelyen. A püspök és más egyházi férfiak továbbra is buzgón iparkodtak, hogy közöttük a békét helyreállítsák. Leginkább Dezső püspök csendesítgette Géza herceg lelkét szelíd intelmeivel és kedveskedő rábeszélésévei, hogy Salamonnak, bár fiatalabb, adja vissza békében a királyságot, és ő maga békességben tartsa meg a hercegséget, amelyet apja viselt. Üdvös rábeszélésére Géza, félretéve a gyűlölködést, engedett. Fábián és Sebestyén vértanúk szent ünnepén aztán Salamon király és Géza herceg Győrben a magyarok színe előtt eskü alatt békét kötött. Azután az Úr feltámadásának ünnepét mindketten egész udvarukkal együtt Pécsett ünnepelték meg. Itt, éppen húsvét napján, az ország előkelőinek jelenlétében, Salamon királyt saját kezűleg koronázta meg Géza herceg, és nagy pompával bevezette Szent Péternek, az apostolok fejedelmének bazilikájába a mise meghallgatására. A magyaroknak egész gyülekezete, amikor látták a király és a herceg között létrejött békességet és a kölcsönös szeretetet, dicsérték az Istent, a békesség szerzőjét, és nagy volt a vigasság a nép között. [98.] Ugyanezen évben, a hercegek itt tartózkodásának idején, a bazilika borzalmas módon leégett.

[100.] Arról, hogy Salamonnak és testvérének, Dávidnak nem voltak gyermekei

Salamon királynak és testvérének, Dávidnak sohasem voltak gyermekei, és bennük András királynak magva szakadt. Úgy hisszük, hogy ez Isten akaratából történt, mert amikor András először visszatért Magyarországba testvérével, Leventével, akkor megengedte az istentelen Vathának és más elvetemülteknek, hogy sok szentnek a vérét kiontsák, azért, hogy elnyerhesse a királyságot. Géza herceg pedig nemzette Kálmánt Álmost és több leányt. [101.] A király és a herceg között pedig tizenhárom éven keresztül nyugalmas béke honolt.

Közben a csehek, kevélységtől felfuvalkodva betörtek Trencsén városa irányába, és miután emberekben és állatokban gazdag zsákmányt raboltak össze, elhajtottak mindent. A király és a herceg nagy sérelemnek tartotta ezt, seregeikkel megrohanták Csehországot, és mivel a csehek nem mertek ütközetbe bocsátkozni, a magyarok csaknem egész Csehországot tűzzel-vassal elpusztították. Opos, Márton fia itt terített le párviadalban vitézül egy óriási, nagy testű csehet, és emlékezetes tette miatt a király és Magyarország összes főemberei később is mindig nagy dicsőségben tartották. Így a király és a herceg az övéin esett sérelmet a cseheken keményen megbosszulván, a foglyul ejtett csehek nagy zsákmányával, örvendezve visszatért Magyarországra.

[102.] A kunok bejöveteléről

Ezután pedig a pogány kunok, miután a Meszes felső vidékén áttörték a gyepűket, betörtek Magyarországra és az egész Nyírséget egészen Bihar váráig kegyetlenül elpusztítva, emberek, asszonyok, és mindenféle állatok mérhetetlen sokaságát magukkal hurcolva, visszavonulóban voltak, és mit sem sejtve átkeltek a Lápos folyón és a Szamos vizén. Salamon király tehát és Géza herceg, a testvérével, Lászlóval együtt sereget gyűjtött. Sietve siettek, és átkeltek a meszesi kapun, mielőtt a kunok a hegyeken áthágtak. Doboka városában majdnem egy hétig várakoztak a pogányok megérkezésére. A kémek közül az egyik, név szerint Fancsika, aki Újvárból való volt, csütörtökön értesítette a királyt és a hercegeket, hogy közeledik a kunok serege. A király és a hercegek pedig seregükkel sietve odalovagoltak, és még azon az éjszakán a kunok közelében szálltak meg. Pénteken kora hajnalban felkelvén, a szent ostya vételével mindnyájan megerősítették magukat, és csapataikat elrendezve elindultak a pogányok ellen, hogy megütközzenek velük. Amikor meglátta ezt a pogányok seregének vezére, név szerint Oslu, aki Gyulának, a kunok fejedelmének kíséretébe tartozó főember volt, gőgjében felfuvalkodva, és szerfölött sokat tartva magukról, így szólt az övéihez: "Menjenek a fiatalok a gyenge magyarok ra, és vívják meg velük ezt a játékszerű ütközetet." Azt hitte ugyanis, hogy senki sem mer velük megütközni. Amikor pedig a pogányok a magyarok ellen felvonultak, és meglátták félelmetes hadaikat, nagy sietve visszaüzentek vezérük nek, Oslunak. Ez egyesítvén a kunok összevont seregeit sietve egy magas hegy peremére vette be magát, és azt gondolta, hogy ez teljes biztonságot nyújt majd neki. Erre a hegyre ugyanis, amelyet az ottlakók Kerlésnek mondanak, igen nehéz felmenni. A magyarok pedig egész haderejüket ennek a hegynek a lábánál összpontosították. Salamon király összes katonái selyemből való zászlót viseltek. A pogányok a hegynek a csúcsán helyezkedtek el, a bátrabb és merészebb nyilazók pedig a meredek hegynek a derekára ereszkedtek le, hogy a magyarokat távolról megakadályozzák a hegyre kapaszkodás ban. Sűrű nyilazás viharos zápora zúdult tehát a király és a herceg csapataira. A magyarok közül azonban egyes híres vitézek rárontottak a nyilazók ra, és igen sokat meg is öltek a hegy lejtőjén közülük, úgyhogy csak nagy kevesen és alig tudtak feljutni a társaikhoz, pedig íjukkal verdesve ösztökélték lovukat. Salamon király pedig elszánt vakmerőség lelkesedésétől sarkallva csapatával a legnehezebben megmászható kapaszkodón mintegy kúszva kapaszkodott a pogányokig, akik sűrű nyílzáport zúdítottak rá. Géza herceg, aki mindig elővigyázatos volt, a könnyebben megmászható kapaszkodón kapaszkodott fel, és íjászaival rárontott a kunokra. Testvére, László mindjárt az első rohamban négyet terített le a legvitézebb pogányok közül, és bár az ötödik súlyosan megsebesítette nyilával, utóbb azt is ugyanitt megölte. Az isteni irgalomnak hála, hamarosan felgyógyult ebből a sebéből. A magyarok a legkegyetlenebb öldökléssel szorongatták a pogányokat, azok meg nyomorultul megfutottak. A magyarok sebesen üldözőbe vették őket, s igen éles és szomjazó kardjukat részegre itatták a kunok vérével. A kunok nak frissen borotvált fejét úgy aprították kardjuk csapás ával, mint a még meg nem ért tököket. [103.] Végre is Boldogságos László herceg meglátott egy kunt, aki lovának a hátán egy szép magyar leányt vitt. Szent László herceg abban a hitben volt, hogy a váradi püspök lánya az, és bár súlyosan meg vo]t sebesülve, mégis nagy sebesen üldözőbe vette lován, melyet Szögnek hívtak. Midőn pedig már-már elérte, és lándzsájával le akarta döfni, nem tudta, mert sem az 5 lova nem futott gyorsabban, sem annak a lova nem lassult meg valamelyest, mintegy karhossznyi távolság volt a lándzsa és a kun háta között. Odakiáltott tehát Szent László, a herceg a leánynak, és mondta: "Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél fogva, és rántsd le a földre." Meg is tette a leány. Boldog László herceg lándzsával leterítette a kunt, és amikor már a földön feküdt, meg akarta ölni. A leány nagyon kérte őt, hogy ne ölje meg. Ebből is kiviláglik, hogy az asszonynak nincsen hite, alighanem bűnös szerelemből akarta őt megszabadítani. A szent herceg azonban sokáig viaskodott a kunnal, és miután az inát elvágta, meg is ölte. De a leány nem a püspök lánya volt. A király és a dicső hercegek tehát csaknem az összes pogányokat levágták, és az összes keresztényeket kiszabadították a fogságból, és egész Magyarországnak harcba vezetett seregével együtt győzelmi diadallal örvendezve tértek vissza. Nagy örvendezés volt aztán egész Magyarországban, és énekekkel és imákkal áldották az Istent, aki nekik adta a győzelmet.

[104.] A magyarok harca a görögökkel, bolgárokkal és besenyőkkel

Történt pedig a kunok bejövetele után a harmadik esztendőben, hogy a besenyők átvonultak Bolgárfehérváron, átúsztattak a Száva folyón a Bodzás mezejére, és nem kevés fogoly népet és zsákmányt rabolva, a saját földjükre hurcolták őket. A király és a herceg árulás vétkével vádolta Bolgárfehérvárat, mivel a békét csalárdul megszegve saját jószántukból megengedték, hogy a besenyők portyázó csapatai Magyarországot fosztogassák. Összeszedvén tehát seregeiket Zalánkeménynél gyülekeztek, itt aztán tanácsban megtárgyalták a dolgot, és elhatározták, hogy az áruló Fehérvárt ostromzárral kell körülvenni és megvívni. Ezután felszedvén táborukat a Száva folyó vidékére vonultak, Nándorfehérvár irányába. Jött is a parancs a királytól és a hercegtől, hogy a magyarok összes hadai, amilyen gyorsan csak lehet, keljenek át a Száva folyón Bulgáriába. A görögök és bolgárok gyors járatú hajókon hajózva gépeikkel kénes tüzet fújtak a magyarok hajóira, felgyújtották a hajókat a vízen. A magyarok hajóinak sokasága azonban elborította a folyót, legyőzte a tüzet hányó görögöket. Miután a görögök és bolgárok megfutamodtak, a magyarok átkeltek és elfoglalták a bolgárok határait. [105.] A király és a herceg pedig hétfőn átkelt a Száván, és amikor reggel lett, elrendezték had sorai kat, és csapataikból szakaszonként egymáshoz illesztett pajzsokkal ostromfedelet alkotva általános ostrom alá vették a várost. A görögök és a bolgárok attól félve, hogy az ostromzár veszélyt hoz rájuk, titokban kibocsátott követek útján arra kérték a besenyőket, hogy jöjjenek félelem nélkül segítségükre, mivel nem a király, sőt nem is a herceg ostromolja városukat, hanem csupán Vid ispán rohanta meg őket a bácsmegyei vitézekkel. A besenyők tehát e csalárd szavaktól félrevezetve a segítségükre jöttek nagy sietve, mivel a zsákmányolás vágya csalogatta őket, és remélték, hogy Vid ispán legyőzésével el is nyerik a zsákmányt. Vadul rárontottak a soproni csapatokra, amelyeknek vezére egy Ján nevű ispán volt. Ez azonban a besenyők rohamait vitézül és bátran visszaverte a soproniakkal, és igen sokat nyomban kardélre hányt közülük, a megmaradtakat pedig fogságba vetette. A besenyők fejedelme, név szerint Kazár, alig tudott futva menekülni a magyarok keze közül néhány emberével. A király és a herceg tehát ennek a Ján vitéznek királyi bőkezűséggel királyi ajándékokat adtak és méltó köszönetet mondtak azért, hogy mint valami csiszolt kő az agyagkorsót, összetörte a besenyőknek sok ezreit, mielőtt még a király és a herceg a reggeli mellől felkeltek volna seregükkel. A király pedig, és a hercegek, Géza és László, egy sziklára telepedtek, amely a városhoz igen közel volt, és a magyarok kezdték bemutatni nekik a fogoly besenyőket, a megöltek fejét, a lovakat meg a felszerelésüket. Szerdán reggeltől dél közeledtéig nem jutottak a végére. Azért rendezték meg ezt, hogy az ostrom alá vett görögök és bolgárok láthassák, hogy a magyarok kegyetlenül leöldösték a besenyőket, akikben ők reménykedtek, és megrettenve adják meg magukat városukkal együtt a királynak és a hercegeknek. [106.] Azután a király és a hercegek a város ostroma szempontjából alkalmasabb helyeket kiszemelve, meghagyták az ácsoknak, hogy nyolc fatornyot ácsoljanak, a falak magasságánál kétszerte magasabbakat, hogy a katonák a város közepéig lődözhessék az emberekre a köveket és nyilakat róla. A tornyok között pedig ugyanannyi faltörő kost állítottak fel, a falak lerombolására; a tornyokhoz szolgáló bejáratok védelmére pedig hosszú védőtetőket és egyéb hadi szerszámokat szerkesztettek. Így aztán néhány helyen egész az alapokig lerombolták a falakat, de a várost mégsem tudták elfoglalni, mivel igen bátor harcosok védelmezték. Két hónapig ostromolták a várost, gyakran összecsaptak a városból kitörő mohamedánokkal, némelyeket megöltek, másokat pedig megfutamítottak közülük.

[108.] Az ostrom harmadik havában azután egy magyar lány, akit egykor fogolyként hurcoltak oda, egy szerdai napon felgyújtotta a várost. Igen erősen fújt a keleti szél, és az összes épületeket elborította a tűzvész. A magyarok serege berontott a városba azon a részen, ahol a falakat a faltörő kosok már lerombolták, és kegyetlenül öldösték a görögöket, mohamedánokat meg bolgárokat. Azok pedig, akik még életben maradtak, Nikotásszal, a vezérükkel a felső várba menekültek. A magyarok tehát a város elfoglalását követő napon, amikor már a tűz lecsillapodott, fel kutatták a görögök besüppedő vermeit, és sok aranyat, ezüstöt, drágakövet és ragyogó gyöngyöt, szinte felbecsülhetetlen kincseket hoztak elő belőlük. Nem is volt senki a magyarok közül, aki meg ne gazdagodott volna. [109.] A várba zárkózottak azt kérték a királytól és a hercegektől, hogy hagyják meg életüket és szabadságukat, a várat pedig és minden egyebet vegyék birtokukba. Mivel a király és a hercegek hitük zálogául kezet adtak rá, hogy nem bántják többé őket, lejöttek mindazok, akik a várban voltak. Ámde Nikotász vezér, amikor kezében Isten szentséges anyjának, az örökké szűz Máriának egy ezüst ikonját tartva nagy sokasággal kivonult, Géza herceg hatalmába adta magát. Tudta ugyanis, hogy Géza herceg Istennek tisztelője, és hogy a foglyokat és bajbajutottakat könyörületes szívvel pártfogolja. Salamon király keze alá pedig csak kevesen jöttek, mivel tudták, hogy keményszívű, és mindenben Vid ispán elvetemült tanácsaira hallgat. Ez a Vid kárhozatos volt Isten és az emberek előtt. Amikor pedig a király látta, hogy legtöbben a herceghez menekülnek, hozzá pedig csak kevesen, nagyon méltatlankodott, és azokat, akik adott szavukra jöttek ki a várból, három részre akarta osztani, és abból két részt akart magának megtartani, és csak a harmadikat akarta átengedni a hercegnek. De a herceg nem nyugodott bele.

[110.] Salamon király és a hercegek viszályáról

Eközben a görögök császára, hallván Géza nemeslelkűségét, követeket küldött hozzá, hogy kössenek békét és szilárdítsák meg barátságukat. A herceg pedig visszaküldte hozzá az összes foglyokat, és mindazokat, akik a várból hozzá menekültek. Salamon királyhoz pedig egyáltalán nem küldött követet a görögök királya. Ezért Salamon királyban mind jobban és jobban fellángolt az irigység tüze Géza herceg ellen. Vid ispán is megátalkodottan ösztönözte a királyt, hogy űzze el a herceget, és hercegségét követel je az ő számára. És azt mondogatta, hogy ezt könnyen meg lehet tenni, mivel a király sokkal több vitézzel rendelkezik, mint a herceg. Azt is sugalmazta, hogy a dolgot nem kell halasztgatni, hanem inkább siettetni. Azzal a közmondással vezette félre a királyt, hogy: amint két éles kardot nem lehet egy hüvelyben tartani, ti sem uralkodhattok közösen ugyanabban az országban. A király tehát Vid ispán mérgezett szavaitól szíven találva, gyűlöletre és haragra lobbant. Ettől kezdve tehát kereste az alkalmat, hogy Géza herceget tőrbe ejtse, vagy haddal legyőzze. A király azonban titkolta szándékát, és színlelt barátsággal elbocsátotta a herceget, hogy csak menjen a hercegségébe.

[111.] A király álnokságáról, a hercegeknek a király elleni két hadjáratáról és győzelmükről

Ezután a király követet küldött mindkét herceghez, hogy jöjjenek mindketten seregükkel a királyhoz, és induljanak haddal a görögök vára, Nis ellen. A király ravasz módon elveszejteni szándékozott őket, hiszen ha mindkettőjüket gyanútlanságukban elfoghatta volna, nem lenne többé semmi gondja. A hercegek azonban megsejtvén a király tőrvetését, óvatosan gondoskodtak biztonságukról. László a sereg felével visszamaradt a Nyír vidékén, Géza pedig a királlyal elindult. Nem is mertek semmi rosszat tenni ellene, mivel nem kételkedtek benne, hogy László erős kézzel bosszút áll majd testvéréért. [112.] Eközben Nis lakói a királynak és a hercegnek sok pénzt ajánlottak fel, aranyat, ezüstöt és drága szöveteket bőségesen, és a békét megkapták tőlük. Ezután a király és a herceg visszatért és Keve váránál elvált egymástól. László testvérének tanácsára Bihar várából Oroszországba ment segítséget kérni barátaitól, hogy a király mesterkedései ellen megvédjék magukat. Ugyanis mindenki előtt ismeretes volt már a király és a hercegek közötti rossz viszony és viszálykodás.

Ezután összegyűjtvén seregeiket, többször követeket küldtek egymáshoz, végül pedig a király és a herceg Esztergomba ment, és itt egyezség alapján mindketten csupán nyolc, a püspökök és a főemberek közül való ember kíséretében a városhoz közel fekvő szigetre hajóztak, hogy tárgyaljanak. Itt sokáig vádolván és mentegetvén önmagukat, megkötötték a békeszerződést, és Géza visszatért a hercegségbe. [114.] Ebben az időben az Úr születését a király abban a helységben ünnepelte, amelyet Ikervárnak hívnak. Ezután Zalába ment, és itt Marchart, a németek vezére, és Vid arra ösztönözte a királyt, hogy támadja meg a herceget. [115.] A király, aki az álnok Vid tanácsának tejét szívta és kiaszott tőle, megindította seregét a herceg ellen. A herceg pedig Igfán erdejében vadászgatott, és amikor meghallotta, hogy a király ellene vonul, akkor a testvérét, Lászlót Csehországba küldte - mert Oroszországból már visszatért -, hogy kérje meg Ottó fejedelmet, nővérüknek a férjét, hogy szorultságukban segítse meg őket. [117.] Géza pedig összeszedve seregét Kemejnél találkozott Salamonnal. A herceg főemberei, sőt inkább árulói, titokban hírvivőket küldtek a királyhoz, mondván, hogy ha a király őket méltóságuk ban megtartja és kegyébe fogadja, az ütközetben cserbenhagyják a herceget és mindnyájan a királyhoz állnak. A király megnyugtatta őket, esküt is tett rá, és azután biztonságosan átkelt a Tiszán a herceg ellen, és le is győzte, hiszen segítői csalárdul cserbenhagyták. De az árulók közül, akik futást színleltek, alig egynéhányan menekültek meg; bárcsak egy se menekült volna meg közülük, akik jótevő urukat a legelvetemültebben elárulták. Géza herceg pedig, bár seregének legnagyobb része cserbenhagyta, mégsem rettent vissza, és csupán egy csapattól kisérve Salamon harminc csapata ellen a legdühödtebb csatát vívta. Miután pedig minden vitéze elpusztult, abbahagyta a harcot, és Kotajdnál átkelt a Tiszán. És amikor már Vácon túl lovagolt, szembetalálkozott testvérével, Lászlóval és Ottó herceggel, nővérük férjével, aki az ő megsegítésére jött. [118.] A király és a herceg pedig nagyböjt előtt vívták meg Kemejnél az ütközetet, szerdai napon ama vasárnap után, amikor ezt éneklik: Exsurge. Ebben az ütközetben Opos, Márton fia a Vecellin nemzetségéből, a dicső vitéz, párviadalban legyőzte a herceg Péter nevű vakmerő vitézét, aki gesztenye szín lovon ülve a többiek előtt vonult, ragyogó páncélban, aranyos sisakkal tündökölt, és viadalra hívta a vitézeket. Salamon seregéből egyedül Opos ugratott oda az említett vitézhez fakó lován, csuklyás páncélban, és lándzsájának csapásával villám módjára áttörvén a páncélját, Péter szívének kellős közepébe szúrt. Az ütközetben pedig akkora pusztítást vitt véghez Opos sűrű kardcsapásaival, hogy a sűrű csapások ide-oda osztogatásától jobbja megmerevedett. Salamon király pedig, de még inkább a németek bámulták Opos erejét és vakmerőségét az ütközetben. [119.] A király pedig a győzelmet el nyerve Kotajdnál átkelt a befagyott Tiszán, és Péter-fia tanyáján szállt meg, és itt hallotta, hogy Géza találkozott László és Ottó hercegekkel, akik a harcosok nagy sokaságával jöttek megsegítésére. Vid pedig, a kárhozatos e szavakkal buzdította a királyt: "Seregét a minap összetörtük, az előkelőbbeket leöldöstük, őt magát rémületbe ejtettük; most a szolgákat összeszedte, az aratókat egyesítette, és magát azok csapatával körülvette. Semmit sem kell kételkednünk, felfaljuk őket egy szempillantás alatt. A csehek csapatát pedig én magam fogom a korai halál veszedelmébe dönteni a bács megyei csapatokkal, míg többi bajtársaim pihennek." A király tehát bízva Vid szavaiban, seregével sietve felvonult, és szerdán megszállt a Rákosnál. A hercegek, Géza, László és Ottó, meg a velük levő egész magyar had, szintén megszállt Vác környékén. Itt pedig egy nagy erdő volt, és senki sem lakott benne, csak egy Vách nevű szent életű remete, róla nevezte el azután Géza herceg az itt alapított várost. Midőn tehát az említett sereg itt várta a felvonuló Salamont, a hercegek egy reggel, lóháton tanácskoztak azon a helyen, ahol most Szent Péter apostol köböl való kápolnája van. Arról tanakodtak, hogyan fognak megütközni. És amikor itt álltak, boldog László fényes nappal látomást látott az égen, és így szólt Géza herceghez, a testvéréhez: "Láttál valamit?" Felelte az: "Semmit." Hozzátette még László: "Amíg itt álltunk és tanácskoztunk, íme, az Úr angyala leszállt az égből, arany koronát hozott a kezében, és a te fejedre helyezte. Bizonyos vagyok benne, hogy nékünk adatik a győzelem, és Salamon számkivetve, leverve fut ki az országból. Az országot és a koronát pedig neked adja át az Úr." Géza erre így szólt: "Ha az Úristen velünk lesz, és megőriz bennünket ellenségeinktől, és ez a látomás beteljesedik, akkor itt, ezen a helyen a Szentséges Szűz Máriának, az ö anyjának a tiszteletére templomot fogok építtetni." [121.] Ezt mondva felszedték a tábort, és megszálltak azon a birtokon, amelyet Cinkotának neveznek. Egy Mogyoród nevű hegy feküdt a két sereg közt, és csütörtökön hajnalvirradatkor akartak megütközni, de a keletkező köd sűrű homálya megakadályozta őket benne. Az erre következő éjszaka lovuk gyeplőjét kezükben tartva várták a napkeltét. A pénteki nap hajnalán aztán a király elrendezvén csapatait átlovagolt a mogyoródi hegy csúcsán, és meghagyta a málhásoknak, hogy a hegy oldalában maradjanak, hogy amikor az ellenség meglátja a csoportjukat, ne málhásoknak tartsa őket, hanem oda állított őrségnek. De a hercegek is elrendezték kora reggel hadaikat. László herceg pedig a saját hada előtt, egy magas lovon ülve körbejárt, hogy embereit buzdítsa, és lelkesítse. És amikor megérintett egy tüskebokrot lándzsájával, egy gyönyörű fehér menyét csodálatos módon lándzsájára telepedett és végigfutva rajta a keblére futott. Amikor pedig ütközetre került a dolog, Vid ispánt és a bácsmegyei sereget a csehek mindjárt az első összecsapáskor irgalmatlanul leterítették. László herceg pedig felcserélte jelvényeit Géza herceg zászlójával, tudva, hogy Salamon merészebben fog a Géza jelvényeit viselő csapat ra támadni, mert azt hiszi, hogy ez annak a Gézának a csapata, akit a minap legyőzött. László herceg ugyanis meg akarta őrizni bátyját, Géza herceget, Salamon támadásától, és ezért a csata első rohamait maga ellen akarta irányítani. A király tehát, amikor László csapatához érkezett, és felismerte a herceget, a félelemtől megrémülve meghagyta a zászlótartóknak, hogy vigyék a zászlókat Géza herceg csapatai felé. László pedig látván, hogy a király félelmében kitér előle, mindenkit megelőzve maga rontott rá a király csapataira, és minden vitéze támadást intézett ellenük hátulról. Szemközt meg Géza herceg rohanta meg embereivel nagy hevesen őket. László vitézei rettenetesen csengő kardjukkal kegyetlen és véres halálba küldték Salamonnak a katlanban vissza-visszatekingető hadait. Szemközt pedig Géza vitézei kínálgatták őket a rettenetes halál poharával. Hullanak a németek, futnak az olaszok, és nem találnak utat a menekülésre, és összerogynak a magyarok szeme lőtt, mint az ökrök a vágóhídon.

Salamon király megfutamodásáról és kiűzetésér l

Salamon király pedig, miután csaknem minden emberét leölték, megfutamodott, és Szigetfőnél átkelve a Dunán, Márton-fia Opossa1 végre elért Mosonyba, anyjához és feleségéhez. A hercegek serege reggeltől egészen estig üldözte őt és embereit. Mert az említett ütközetben nemcsak a németek és olaszok hullottak el, hanem azt mondják, Magyarország katonaságának nagyobb része is odaveszett. [122.] Géza és László hercegek pedig, miután az isteni végzés a győzelem diadalával felmagasztalta őket, a megöltek holttestei felett háromszor zengtek dicséretet az Istennek. László herceg pedig, aminthogy mindig különösen kegyes volt, amikor látta a megölteknek annyi ezrét - bár ellenségei voltak -, szíve mélyéig megindult rajtuk, és keservesen megsiratta őket, nagy jajgatással tépte arcát és haját, miként az anya fiainak temetésén. Utóbb aztán ezeknek a zsákmányából épült a mogyoródi egyház. Marchart pedig, a németek vezére, és Szvatopluk, a szlávok vezére, miután katonáik megölettek és ők maguk súlyosan megsebesültek, fogságba estek. A csehek hercegét, Ottót pedig, aki életét kockára tette barátaiért, a hercegek bőségesen megjutalmazták, és Ottó visszatért hazájába. [123.] Mivel most már belátta Salamon király, hogy az Úr nem segíti őt a háborúban, még azon az éjszakán sietve bevette magát Mosonyba és Pozsonyba. A várakat már előbb megerősíttette. Anyját és feleségét is itt hagyta, amikor az ütközetbe ment; ezért most, amikor az ütközetben alulmaradt, itt vonta meg magát a hercegektől való félelmében.

[124.] Salamon legy zése és megfutamodása után Géza herceget Fehérvár városában a királyi koronával megkoronázzák

Ezután Géza és László herceg seregükkel Fehérvárra mentek. Majd Kapuvárt, Babótot, Fehérvárt és más várakat a legbátrabb vitézek őrségévei biztosítva elbocsátották seregüket és Magyarországban laktak. Ekkor Géza, a nagy herceg, a magyarok felszólítására elfogadta az ország koronáját. A koronázás után pedig elment arra a helyre, ahol a látomás történt, és ott testvérével, Lászlóval tanakodni kezdett a Szűz Mária tiszteletére építendő egyház helyéről. És miközben álldogáltak Vác mellett, ott, ahol most Szent Péter apostol egyháza van, megjelent nekik egy hímszarvas, agancsai telve égő gyertyákkal, és futni kezdett szemük előtt az erdő felé, és azon a helyen, ahol most a monostor van, megállott. Midőn a vitézek rányilaztak, bevetette magát a Dunába, és többé nem látták. Ennek láttán boldog László így szólt: "Valójában nem is szarvas, hanem Isten angyala volt ez." És Géza király így szólt: "Mondd meg, nekem, kedves testvér, mit is akar jelenteni ez a sok égő gyertya, amit a szarvas agancsán láttunk?" Boldog László azt felelte: "Nem agancsok azok, hanem szárnyak; nem is égő gyertyák azok, hanem ragyogó tollak, és azért állt meg ott, mert megjelölte a helyet, hogy a Boldogságos Szűznek ne másutt, hanem csakis ott építtessünk egyházat." Hogy azonban az első látomás helye se maradjon épület nélkül, Géza király és testvérei elrendelték, hogy ott Szent Péternek, az apostolok fejedelmének tiszteletére építsenek egy kápolnát. Géza király tehát megalapította a váci egyházat, ellátta sok földbirtokkal és javakkal. Nemcsak ezt az egyházat, hanem a budait is: ennek adta a pesti vámot, három falut Somogyban, és értékes kegyszereket.

[125.] Ebben az időben a besenyők egyhangúan arra kérték Géza királyt, hogy ha őket megajándékozza a szabadok jogával, ők egymaguk megfékezik Salamon király támadásait, úgy, hogy az még kijönni se merészeljen Mosonyból és Pozsonyból Magyarország fosztogatására. Géza király pedig megígérte, hogy kérésüket teljesíti, ha ők is teljesítik, amit ígértek. A besenyők tehát Zoltán nevű fejedelmükkel Salamon király ellen lóra keltek. Mikor pedig összecsapásra került a dolog, a besenyők megfutamodtak Salamon király színe előtt, mint ahogy a viasz elolvad a tűz előtt. Sokat levágtak közülük, mások meg a Fertő mocsarában elmerültek, és csak kevesen menekültek meg Zoltánnal együtt futva. [126.] Utóbb aztán Salamon király Géza királytól és testvéreitől való féltében, vagyonával és háza népével együtt Stiriába költözött és anyját meg a feleségét Admont kolostorában hátrahagyva, visszatért Mosonyba, azzal a szándékkal, hogy sereget gyűjtve megtámadja a két testvért. Mivel azonban Salamon napról napra gyöngébb lett, emezek pedig szerencsésen gyarapodtak sikerekben, zavarában a császárhoz folyamodott, segítséget kért tőle, hogy Magyarországra visszatérhessen. És bár Salamon bőven adott pénzt a katonák zsoldjára, a németek és olaszok mégsem jöttek vele a magyaroktól való félelmükben. [127.] Salamon szavai a császárt meghatották, és nagy hadsereggel bejött Magyarországra. Élelmet pedig nagy bőségben, hajóval szállítottak a Dunán seregének ellátására, és egyéb szükséges dolgokat is bőségesen. És amikor a császár a Vág folyóhoz érkezett, Salamon három csapatot maga mellé véve Sempte felől Nyitra ellen lovagolt. Az ifjak kirohanva megütköztek vele; majd ezek, majd amazok futottak, és sokáig sebesülés nélkül viaskodtak. Opos vitéz pedig, az ezer közt is kiváló, paripáján ülve, a város kapuja felé rontott és egyet a harcosok közül mint a villám, földre sújtott. A nyitraiak pedig társuk halálán megzavarodva nagy jajgatásba kezdtek, és lándzsái kat Opos ellen hajigálva, paripáját megölték. Ő maga azonban bátran szembeszállott velük, és sértetlenül megmenekült. Amikor visszatértek innen a németek, elmesélték a császárnak Opos vakmerőségét és hihetetlen erejét a harcban. A császár pedig magához hívatta őt, dicséretekkel halmozta el, és nyájas szavakkal kedveskedett neki. Aztán megkérdezte Salamon királytól, vajon Gézánál és Lászlónál sokan vannak-e ilyen vitézek? Salamon pedig dicsérni akarván a magyarokat, azonnal felelt, mondván: "Sokan vannak, még sokkal jobbak is." Erre a császár: "Ha így van a dolog, és ilyen vitézek harcolnak ellened, nem fogod országodat visszaszerezni." [128.] Amikor pedig Géza király meghallotta, hogy a császár Vácra bevonult, bölcs tanácsot követve elrendelte, hogy környékezzék meg az aquileiai pátriárkát és nyerjék meg jóindulatát, mert az ő tanácsára hallgat leginkább a császár, de egyszersmind az összes német vezéreket is, sok pénzt ígérve nekik, ha a császárt rábírják, hogy visszaforduljon. A pátriárka és a vezérek az ajándékoktól csábíttatva és az arany utáni vágytól rabul ejtve, különböző koholmányokkal igyekeztek a császárt rávenni, hogy forduljon vissza. A pátriárka azt találta ki, hogy álmot látott, és az álomnak a legnyilvánvalóbban az a megfejtése, hogy a császár egész hadseregét elpusztítja Isten bosszúja, ha nem fordul vissza a lehető leggyorsabban. A vezérek ehhez hasonlóan azt találták ki, hogy isteni intelem figyelmeztette őket, és panaszkodtak a császárnak, hogy úgy sejtik, valamiféle veszedelem fenyegeti mindnyájukat, ha gyorsan vissza nem fordulnak. Az elkövetkező éjszaka pedig a németek vezérei kitanították néhány fondorlatos vitézüket, hogy saját maguk kiáltozva és pajzsukat egymáshoz verve keltsék azt a hitet, mintha lázadás ütött volna ki a seregben. Amikor megtették a vitézek, nagy rémület szállta meg a császárt és az egész hadsereget, mivel sejtelmük sem volt a kieszelt csalásról és álnokságról. Így azon az éjszakán nagy zavargás keletkezett a táborban. Amikor pedig reggel lett, tanácskozásra hívta össze a császár a pátriárkát és a vezéreket, hogy vegyék fontolóra, mit tegyenek. A pátriárka és a vezérek tehát, mivel meg voltak vesztegetve pénzzel, mindenképpen azt tanácsolták neki, hogy forduljon vissza. A császár tehát e ravasz emberektől rászedetve azt színlelte, hogy majd később megsegíti Salamont, és hajóit elrombolván visszatért Németországba.

[129.] Salamon király reményében csatlakozva, szomorúan sóhajtozva be vette magát Pozsonyba. És Géza király kezében megszilárdult a királyság, és ettől az időtől fogva nagy királynak, Magnusnak kezdték hívni. László herceg pedig Pozsony várát számos napon keresztül ostrom alatt tartotta. [130.] Salamonnak a vitézei pedig a szűkölködéstől hajtva László herceghez mentek; ő pedig királyi nagylelkűséggel és jóságos bőkezűséggel táplálta őket, és megengedte, hogy szabadon visszatérjenek urukhoz. Magnus király pedig ebben az időben az Úr születését Szekszárdon ünnepelte. Kérésére Dezső érsek ünnepélyes misét mondott, és ékes beszédével a király szívét meglágyította, és a béke javára hajlította. Mikor a misének vége volt, és minden szertartást elvégeztek, a király meghagyta, hogy mindenki távozzék, kivéve a püspököket és apátokat. Ekkor a király könnyek közt leborult, és az érseknek és más egyházi személyeknek, vagyis főpapoknak azt mondotta, hogy vétkezett, mivel a törvényesen megkoronázott királytól elvette a királyságát, és megígérte hogy a királyságot Salamonnak szilárd békefeltételek mellett visszaadja oly módon, hogy ő megtartja jog szerint a koronát, de csak az ország egyharmad részével, amely a hercegi méltósággal jár együtt; a megkoronázott Salamon pedig tartsa meg az ország kétharmad részét, amit azelőtt is birtokolt. A püspökök tehát boldogan hálát adtak az Istennek, hogy a király a Szentlélek kegyelme és látogatása folytán lelkiismeret-furdalást érez, és lelkében megvilágosodott. Ekkor Magnus király hírvivőket küldött Salamon királyhoz, és levelében kifejtette neki a béke föntebb előadott módozatát. Jártak a hírvivők ide-oda, de a különböző felek eltérő véleményen voltak, és a valóságos kibékülés nem mehetett teljesedésbe. Eközben Magnus király súlyos betegségbe esett, és április 25-én, erényektől ékesítve, megtért minden halandók útjára. Hitében katolikus, Isten előtt alázatos és igen keresztény uralkodó volt. Három évig uralkodott, és Vácon temették el a Boldogságos Szűz egyházában, amelyet ő alapított és látott el javadalmakkal.

[131.] Szent László királynak, Géza testvérének, első Béla fiának királlyá koronázásáról, életéről és haláláról

Magnus király halálának hallatára Magyarország nemeseinek nagy sokasága gyülekezett össze testvérénél, Lászlónál, és közös egyetértéssel, egybehangzó óhajjal, és egyező akarattal megválasztották egy szívvel-lélekkel az ország kormányzására, sőt valósággal kényszerítették rá buzgó és sürgető kérésükkel. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy ő erények teljességével ékes, hogy hitében katolikus, kegyességében kiváló, adakozásban bőkezű, jótékonyságban jeleskedő. Úgy ragyogott, mint felhők közt a hajnalcsillag, mely elűzi az ellenszenves homályt; és mint a hold fénylik teltségének napjaiban, sőt mint a nap, úgy ragyogott ő az ő népe körében, olyan volt, mint a hústól elválasztott tiszta zsír. És az oroszlánokkal meg a medvékkel úgy játszadozott, mint a juhok bárányaival. Vajon nem ölte-e meg az óriást, és nem törölte-e le a gyalázatot Izraelről? Megfutamította ellenségeit mindenütt és kiirtotta népének ellenségeit. Mert nagy volt ő, sőt a neve szerint a legnagyobb, mert ha nevének jelentését nézzük, Ladislaus annyit jelent, mint "Istentől a népnek adott dicsőség". Laos ugyanis népet jelent, dosis pedig adó vagy adomány, vagy adott. Nevének első szótagja pedig kiegészítve: laus, azaz dicsőség.

Miután tehát isteni rendelkezés szerint átvette az ország kormányzását, nem a világi, esendő és mulandó dicsőséget, hanem az égi hazát és az isteni dicsőséget igyekezett kiérdemelni szívének minden vágyával. Isten félelme lebegett szeme előtt mindig, minden ítéletében, de legfőként azokban a bűnügyekben, amelyekben véres megtorlást vagy büntetést ír elő a törvény. Valami isteni sugallattól megvilágosítva tudatában volt annak, hogy nem annyira az uralkodó uralkodik, inkább őfölötte uralkodnak. Ezért minden ítéletében enyhítette a törvények szigorát, mindig az irgalmas szelídséget alkalmazta. Ő volt a szerencsétlenek vigasza, az elnyomottak támasza, a kicsinyeknek kegyes atyja, az árváknak védőpajzsa. Győzedelmes, nagyra becsült, hírneves országgyarapító volt, nem annyira e nevek értelme, mint inkább tetteinek valósága szerint, mert gyarapította Magyarország államhatalmát. [132.], Előbb Dalmáciát és Horvátországot csatolta örök jogon birodalmához. Midőn ugyanis Zolomér király gyermekek nélkül meghalt, felesége, László király húga, akit férjének ellenségei számos jogtalansággal háborgattak, segítséget kért Jézus Krisztus nevében testvérétől, László királytól. A királya sérelemért súlyos bosszút is állt, és Horvátországot és Dalmáciát a maga egészében visszaszerezte neki, majd az előbb említett országokat a saját uralma alá hajtotta. Ezt azonban nem telhetetlenségből tette, hanem azért, mert a törvényes juss szerint is őt illette meg az örökség, hiszen Zolomér király elsőfokú rokonságban állt vele, és nem volt örököse.

[133.] Továbbá: Salamon Pozsonyban volt. A főtisztelendő püspökök pedig azon fáradoztak, hogy kibékítsék őket. László király pedig, noha tudta, hogy Salamon szerfölött makacs és összeférhetetlen, mégis a szeretettől legyőzetve és még inkább igazságérzetétől ösztönözve - minthogy Lászlónak nem volt törvényes joga vele szemben, és mindent ténylegesen megtehetett, de nem jog alapján -, uralkodásának negyedik esztendejében kibékült Salamonnal: elegendő jövedelmet biztosított neki a királyi kiadások fedezésére. Az ország fő emberei pedig a háború csapásának eljövendő veszélyeit óvatosan meg akarván előzni, nem engedték, hogy megossza az országot Salamonnal, nehogy az új helyzet még rosszabb legyen az előbbinél. Salamonnak azonban a benne már előbb megfogalmazott harag keserűsége marcangol ta megbélyegzett lelkét. Elkezdett tehát dúlva-fúlva, háborgó lélekkel, kelepcéket kieszelni László ártatlan vérének vesztére. De a verembe, amelyet ásott, maga esett bele. László király ugyanis, miután fölfedezte a gazságot, elfogta Salamont, és börtönbe taszította Visegrádon. [134.] De Salamon király utóbb kiszabadult a börtönből, Szent István király meg Boldogságos Imre hitvallótestének felemelésekor. Megszökött, és elment a kunok fejedelméhez, akit Kutesknak hívtak. Esküvel fogadta, hogy az Erdőntúli tartományt örök birtokul neki adja, és a lányát feleségül veszi, ha hajlandó László ellen az ő megsegítésére jönni. Kutesk fejedelem hiú reménytől félrevezetve a kunok nagy sokaságával megrohanta Magyarországot, és egészen Ung és Borsova várak vidékéig jutott el. Ennek hallatára László király rájuk rontott, és szétszóródtak a színe előtt, és a kunok sok ezreit hányták a kard élére. Salamon király és Kutesk pedig, mint a karvaly körmétől megtépett tollú kacsák, futva menekültek. Így tehát László király elvette tőlük a zsákmányt; hálaadó imákkal és énekekkel áldották a magyarok az Istent, aki dicsőséges győzelmet adott nekik. Aztán a király egy egyházat építtetett a mindenható Isten tiszteletére.

Salamon királya kunok portyázó csapataival megrohanta Bulgáriát és Görögország határvidékeit, de Görögország császárának a serege irgalmatlanul tönkreverte őket, s csak nagyon kevesen menekültek meg közülük. [136.] Salamon király pedig futva menekült néhány emberével, és könnyű vágtában átkelt a Dunán, mivel a folyó be volt fagyva. És amikor egy igen nagy berekhez érkezett, azt mondta embereinek, hogy etessék meg a lovakat, pihenjenek egy keveset. Ő maga pedig letévén a pajzsát, úgy tett, mintha rögtön visszatérne, bement az erdő homályába, és azt hagyta a gyanútlanokat, és nem is mutatkozott soha többé. Annyi csapástól megtörve, meglátogatta őt a Szentlélek, mert a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött szabad elhatározásából Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte a nagy irgalommal büntető Isten kezét, vétkeit emlékezetébe idézve följajdult, és - amennyire emberi ítélettel helyesen meg lehet ítélni - szívének töredelmével és vezekléssel bánta meg bűneit. Valóban boldog kényszerűség, mely a javulásra ösztönöz. Íme Salamon király nemes teste, királyi gyönyörök közt nevelkedve, most porban és hamuban fekszik elcsigázva, és aki azelőtt földi javakért harcolt, csupán az égiekre törekszik már. Mert életének egész hátralevő idejét zarándoklásban és imádkozásban, böjtben és virrasztásokban, munkában és könyörgésekben emésztette fel. Egyszer látták Magyarországon Kálmán király idejében, de rögtön elrejtőzködött, és soha többé nem jött elő. Evilágból aztán az Úrhoz költözött. Polában, Istria városában temették el. Felesége és anyja pedig Admontban nyugszik.

[139.] Ámde László király, aki mindig előbbre törekedett, és erényről erényre gyarapodva, mint a mirrhának, tömjénnek és minden illatszernek illatával felszálló [áldozati] füstcsík, nem csupán Magyarországon, hanem a keresztény világ minden országában elterjesztette édességes illatát. Amikor a németrómai császár meghalt, a németek összes hercegei és választó fejedelmei, meg az összes bárók és főemberek közösen és egy szívvel-lélekkel arra kérték ót, hogy vállalja el a császárságot. Mivel azonban nem a saját javát nézte, hanem Jézus Krisztusét, serényen elméjében forgatta az isteni szózatot: "Ne lépd át az ősi határokat, melyeket atyáid állítottak."

141.] Tizenkilenc évig és három hónapig uralkodott. Az Úrhoz költözött aztán az Úrnak ezerkilencvenötödik évében július huszonkilencedikén, egy vasárnapi napon. Szentséges teste az ó monostorában, Nagyváradon a legájtatosabb tiszteletben részesül.

[142.] Kálmán király megkoronázásáról, aki első Géza királynak volt a fia, aki viszont első Béla királynak a fia volt

Utána Kálmán, Géza királynak a fia uralkodott. Ez Bélát, Álmos herceg fiát - aki viszont Lampért hercegnek, a Beninnek nevezett Béla királynak volt a fia - még gyermek korában némelyeknek a tanácsára anyja öléből kiszakítva megvakíttatta. Csupán azért nem ölette meg, mivel vérségi kapcsolatban állott vele, de megfosztotta szeme világától, hogy ne legyen méltó a Szent Király koronájának viselésére. [152.] Ez a Kálmán váradi püspök volt, de mivel testvérei előbb haltak meg, ezért a pápa feloldozta és uralkodni kényszerítette. A magyarok Könyves Kálmánnak nevezik, mivelhogy voltak könyvei, amelyekből, mint püspök, a zsolozsmát olvasta. Ez Dalmátországot, miután Péter nevű királyukat Pétergazdia hegyei közt megölte, Magyarországhoz csatolta. A velenceiek gályáit és hajóit zsoldjába fogadva és nagy pénzen kibérelve, tekintélyes hadat küldött Apuliába. A had kifosztotta Apuliát, és három hónapig maradt ott. Amikor a katonák Monopoli és Brindisi városokat elfoglalták, ezeket a Kálmán királynak fizetendő haszonbér fejében a velenceieknek hagyta, hogy tartsák meg birtokukban. Innét visszatértek Magyarországba. Ezeket a városokat azután a császár küldte pisai zsoldosok visszafoglalták, elűzvén onnan a velenceieket.

Kálmán király pedig tizennyolc évig, hat hónapig és öt napig uralkodott. Az Úrnak ezerszáztizennegyedik esztendejében, február harmadikán, keddi napon költözött el erről a világról. Teste Fehérvárott nyugszik.

[153.] Kálmán király halála után fiát, második Istvánt koronázzák királlyá

Utána fia, István követte, aki tizennyolc évig és öt hónapig uralkodott. Az Úrnak ezerszázharmincegyedik évében költözött az Úrhoz. Teste Váradon nyugszik.

[160.] Második, Vak Béla megkoronázásáról, aki Álmos hercegnek volt a fia, aki viszont Lampért herceg fia volt, ez meg els Béla királyé

Utána pedig Vak Béla uralkodott. Benne beteljesedett ama prófétai jóslat: "Az Úr feloldja a bilincsbe verteket; az Úr megvilágosítja a vakokat." És ismét: "Gyűljetek tanácsba, és az szét fog szóratni; mondjátok csak a szavatokat, és nem fog megvalósulni." A vak gyermek tehát növekedett Kálmán király fiának, Istvánnak az uralkodása alatt, és annak halála után, április 28-án, egy keddi napon megkoronázták. Négy fia volt, mégpedig Géza, László, István és Álmos. Uralkodása alatt Helena királyné a királlyal és hű báróival tanácsot tartva egyetemes országgyűlést hívott össze az országban Arad mellett. Az említett országgyűlés napján, amikor a király már az ország trónján ült, odajött a királyné a fiaival együtt, leültette őket a király köré. Az egybegyűlt néphez pedig így szólt: "Minden híveink, nemesek, öregek és ifjak, gazdagok és szegények, hallgassatok meg! Mivel az isten mindnyájatoknak megadta természetes látó képességét, hallani szeretném, hogy a ti uratok, a király miért fosztatott meg szemevilágától, és kiknek a tanácsára történt ez? Mondjátok meg nekem, és ezen a helyen hűségesen álljatok rajtuk bosszút, és ránk való tekintettel vessetek véget életüknek. Mert íme, az Isten a ti királytoknak két szem helyet négyet adott." E szavakra tehát az egész nép rárohant azokra a bárókra, akiknek a tanácsára megvakították a királyt, és közülük egyeseket megkötöztek, másokat pedig megcsonkítottak. Hatvannyolc istentelent azon nyomban legyilkoltak, és összes maradékaikat, mind a férfiakat, mind a nőket, még ugyanaznap lajstromba foglalták. Ezenfelül minden birtokukat a székesegyházaknak osztották ki, ezért neveznek Magyarországon minden szolgáltatásra kötelezett falut a királyok adományának.

[163.] Vak Béla tehát kilenc évig, tizenegy hónapig és tizenkét napig uralkodott, és kegyes király volt. Elköltözött pedig az Úrhoz az Úrnak ezerszáznegyvenegyedik esztendejében, február tizenharmadikán, csütörtöki napon. Teste Fehérvárott nyugszik.

[164.] Vak Béla király halála után második Géza királyt, az ő elsőszülött fi t koron zzák meg

Utána fia, Géza uralkodott, akit február huszonhatodikán, az Invocavit me vasárnapján, koronáztak meg, atyjának halála után két nap elteltével. [168.] Húsz évig, három hónapig és tizenöt napig uralkodott. És négy fiút nemzett: Árpádot, Gézát, Istvánt és Bélát. Elköltözött pedig az Úrhoz az Úrnak ezerszázhatvanegyedik esztendejében, május harmincegyedikén, szerdai napon. Teste Fehérvárott nyugszik.

[169.] Harmadik Istv nnak, második Géza fiának megkoron z s ról és Vak Béla király fiainak, először második Lászlónak, majd negyedik Istv nnak megkoron z sáról

Az ő helyébe Istvánt, az ő fiát koronázzák meg, és ez tizenegy évig, kilenc hónapig és három napig uralkodott.

Az ő uralkodása alatt egy fél évig László herceg, Vak Béla király fia bitorolta a koronát. Elköltözött pedig az Úrhoz az Úrnak ezerszázhetvenkettedik esztendejében, január 24-én, vasárnapi napon. Teste Fehérvárott nyugszik.

[170.] Utána pedig István, az ő testvére bitorolta a koronát öt hónapon és öt napon keresztül. Február tizenegyedikén, Exsurge vasárnapján koronázták meg, és Gyárfás és Protáz szentek ünnepén, egy keddi napon verték Je, Magyarország sok nemese pusztult el akkor. Ezután kiűzték az országból. Zimony várában halt meg az Úrnak ezerszázhetvenharmadik esztendejében, április tizenegyedikén, csütörtöki napon. Teste Fehérvárott nyugszik. Az említett István király, Géza fia, örökös nélkül költözött az Úrhoz az Úrnak ezerszázhetvenharmadik esztendejében, március negyedikén, vasárnapi napon. Az ő teste Esztergomban nyugszik.

[ 171.] Harmadik Béla megkoronázásáról, aki harmadik Istvánnak testvére, második Gézának pedig fia volt

Ezután Béla uralkodott, az ő testvére, aki üldözte a tolvajokat és rablókat, és behozta a kérvény formában történő ügyintézést, ahogy ez a római pápai udvarban és a császári udvarban szokás. Január tizenharmadikán, vasárnapi napon koronázták meg. Huszonhárom évig, egy hónapig és tizenkilenc napig uralkodott. Elszenderült pedig az Úrban az ezerszázkilencvenkilencedik esztendőben, május elsején, keddi napon. Testét a fehérvári egyházban temették el.

[172.] Imre királynak megkoronázásáról, aki harmadik Bélának volt a fia, ez meg második Géza fia volt

Utána Imre következett, a fia, és nyolc évig, hét hónapig és hat napig uralkodott. Felesége, Konstancia, Aragónia királyának leánya a pápa tanácsára Frigyes császárral lépett házasságra. Egy fia volt, név szerint László. Elköltözött pedig az Úrhoz az Úrnak ezerkétszázadik esztendejében, november harmincadikán, keddi napon. Teste az egri egyházban nyugszik.

[173.] Harmadik László királynak, Imre király fiának megkoronázásáról

Utána László, a fia uralkodott, és megkoronázták augusztus huszonhatodikán, csütörtöki napon. Uralkodott pedig hat hónapig és két napig. Elköltözött az Úrhoz annak ezerkétszázegyedik esztendejében, május hetedikén. Teste Fehérvárott nyugszik.

[174.] Második András királynak, harmadik Béla király fiának megkoronázásáról

Utána András következett, harmadik Béla fia. Ezt az Andrást László király halála után a huszonhetedik napon koronázták meg, május huszonkilencedikén, Pünkösd napján. Felesége a Németországból való Gertrudis úrnő volt, akitől Bélát, Kálmánt, Andrást és Boldogságos Erzsébetet nemzette. De fájdalom, az említett úrnő, kétségtelenül az emberi nem ősellenségének a tanácsára, Bánk bánnak, ennek a nagyságos főembernek a feleségét erőszakkal kiszolgáltatta egyik idegenből jött testvérének, hogy vele csúfot űzzön. Emiatt ez a Bánk bán, aki a Bor nemzetségből eredt, kardját a királyné vérével irgalmatlanul bevérezte, és rettenetes sebet ejtvén rajta, az Úrnak ezerkétszáztizenkettedik évében megölte. Teste a szürke barátok pilisi monostorában van eltemetve. Halála miatt siralmas szó hangzott egész Pannóniában, és Bánk bán egész nemzetségében kárhozatos és rettenetes vérontás következett.

[175.] Ezután András királya pápa parancsára meglátogatta a Szentföldet. Ezt a parancsot akkor kapta, amikor még herceg volt, amiként a fogadalomról és a fogadalom teljesítéséről ez áll a Decretalesben: "Jóllehet mindenkinek szabad az elhatározása." Ugyanis ő apjának fogadalmát teljesítette, és váltotta be. És itt a Szentföldön Babilónia szultánjával szemben a keresztények hadseregének kapitányává és vezérévé teszik meg, és ezután dicsőséges győztes lesz. Három hónapig időzött ott. Végre a királyi kincstárat elzálogosítva megszerzi különböző szentek ereklyéit, tudniillik Szent István első vértanú koponyáját, Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyáját, Boldogságos Tamás apostolnak és Szent Bertalannak a jobb kezét, valamint Áron vesszejéből egy darabot, és egyet azon vödrök közül, amelyekben Krisztus a vizet borrá változtatta, meg még sok más dolgot, amit össze tudott akkor szedni. És visszatért Magyarországba a szentek drága kincsével, és országát virágzó állapotban találta. Ezt azonban nem a saját érdemeinek, hanem azon szentek érdemeinek tulajdonította, akiknek ereklyéit magával hozta. Ekkor Ega fia Benedek, a királyné kancellárja, az egyház összes főpapjait összeterel te a király fogadására. Ma pedig ezeket a szent ereklyéket leginkább azok az egyházak tartják birtokukban, amelyeknek főpapjai a megérkező király elé mentek. Kilenc év elteltével aztán a király Erzsébetet, nemes lelkű leányát egy nemes férfiúhoz, Thüringia jeles őrgrófjához, Lajoshoz adta hozzá. Ez sok évvel azután, őhozzá hasonlóan, keresztes vitézként áhítatosan Jeruzsálembe ment, és ott Krisztushoz költözött. Ünnepét Jeruzsálemben ájtatosan megünneplik.

András király pedig az Úrnak ezerkétszázharmincötödik esztendejében, uralkodásának harmincadik évében költözött az Úrhoz. Teste Váradon, Szent László lábánál nyugszik.

[176.] Negyedik Béla királynak, második András király fiának megkoronázásáról és szerencsétlenségéről

Utána fiát, Béla királyt koronázták meg, október tizennegyedikén, azon a vasárnapon, amikor ezt éneklik: "Adj, Uram, békét!" Fehérvárott tették, Szent Péter székesegyházában, amelyet ő szenteltetett fel. Kálmán herceg, a testvére, vitte oldala mellett a királyi kardot tiszteletből, és Dániel, a ruténok fejedelme vezette a lovát nagy tisztelettel. Harmincöt évig uralkodott.

[177.] A tatárok első bejövetele Magyarországra

Ennek a Béla királynak az idejében, az Úrnak ezerkétszáznegyvenegyedik esztendejében a mongolok, vagyis a tatárok ötszázezer fegyveressel megrohanták Magyarországot. Béla király a Sajó folyó mellett megütközött velük, és csatát vesztett. Ebben az ütközetben Magyarországnak csaknem egész katonasága elpusztult. Amikor pedig Béla királya tenger felé menekült, a tatárok egészen a tengerig üldözték őt kegyetlenül. A tatárok pedig három évig maradtak Magyarországon. És mivel ezekben az időkben a magyarok nem tudtak vetni, a tatárok kivonulása után még sokkal többen pusztultak el éhhalál következtében, mint ahányan fogságba hurcoltattak vagy kard által vesztek el.

[178.] Ezután Béla király visszatért a tengerparti vidékekről, és a magyarok nemzete Harcias Frigyest, Ausztria hercegét, Bécsújhely előtt megölte: az arccsontját döfték keresztül. Jóllehet a herceg elesett a háborúban, Béla király mégsem aratott diadalt a magyarokkal együtt. Ezután a király az Úrnak ezerkétszázhatvanadik évében nagy számú hadat gyűjtött a csehek királya, Ottokár ellen, Morvaország táján, fiával, Istvánnal és a kunok vezérével, Alpárral együttesen. De csatát vesztett Hainburg környékén, és megfutamodott július tizenharmadikán. Béla király ugyanis békés ember volt, a hadban és ütközetben pedig a legkevésbé sem szerencsés.

[179.] Ugyancsak az ő idejében, az Úrnak ezerkétszázhatvanharmadik esztendejében a köznép korbáccsal csapkodva magát, tömegesen futkosott szerteszéjjel.

Meghalt pedig az Úrnak ezerkétszázhetvenedik esztendejében, május harmadikán, pénteki napon, a szent kereszt feltalálásának ünnepén, a budai szigeten, és testét Esztergomban temették el a minorita barátoknak a Boldogságos Szűz tiszteletére épített egyházában, amelyet maga Béla király úr kezdett el építtetni még életében költséges és szép munkával. Itt nyugszik boldogan a királyné úrnővel, sorsának társával, név szerint Máriával, a görög császár lányával, és kedves fiával, Béla herceggel együtt. Erényekkel teljes férfiú volt, akinek emlékezete, mint az édességes méz, olyan édes mind a mai napig minden magyar és más nemzetbeli szájában. Testét Fülöp esztergomi érsek a jog ellenére kiásatva az említett egyházból elvitette, és jogtalanul a saját székesegyházában temettette el. Eljárása miatt a pápa előtt igen hosszú ideig folyt a per, és a minorita barátok érdemesültek rá, hogy a testet a legnagyobb tisztelettel visszanyerjék és a Szűz oltára előtt még nagyobb dicsőségben eltemették. Ezeket a szép verseket lehet ott olvasni.

Nézd ezt a kedves dolgot: hárman veszik körül a Szűz oltárát,

Király, herceg, királynő: legyenek háromszorosan boldogok.

Míg lehetett, míg a te hatalmad, Béla király, erős volt,

A csalárdság elrejtezett, a béke szilárd volt, tisztesség uralkodott.

[180.] Ötödik István királynak, negyedik Béla király fiának megkoronázásáról

Utána, az Úrnak ezerkétszázhetvenegyedik esztendejében egész Magyarország felett az ő fia, István kezdett uralkodni. Ez Ottokárt, a csehek királyát, aki a csehekkel, osztrákokkal, brandenburgiakkal és más vegyes hadinéppel erőszakkal jött be Magyarországra, túl a Rábca folyón vitézül legyőzte, és megfutamította. Azután Bodonyt, a bolgárok városát és a bolgárokat győzte le, és királyukat arra kényszerítette, hogy szolgáljon neki. Két évig uralkodott és uralkodásának harmadik évében halt meg a nagy szigeten, és a Boldogságos Szűz egyházában temették el a budai szigeten, a beginák lakóhelyén.

[181.] Negyedik László királynak, ötödik István fiának megkoronázásáról

Utána fia, László következett, és ugyanabban az évben koronázták meg, amelyben apja meghalt, tudniillik az Úrnak ezerkétszázhetvenharmadik esztendejében. Ez a László király az Úrnak ezerkétszázhetvenhatodik évében a császár segítségével Morvaország táján megölte a már említett Ottokárt egy ütközetben.

Utóbb aztán, az Úrnak ezerkétszázhetvenkettedik esztendejében, amikor Oldamir, Kunország fejedelme összegyűjtvén a kunok hadát a Hódnak nevezett tó környékén ellenségesen be akart tömi Magyarországra, hogy uralma alá hajtsa, László király, mint bátor Józsué, nemzetéért, és országáért harcra szántan felvonult ellene. Seregében Tamás-fia Loránd, a serény vitéz, lándzsát tört a kunok elleni vitéz rohamában, és nagyon sokakat dicséretesen levert és leterített. Majd amikor az ellenfelek között megkezdődött a vitéz ütközet, hirtelen és váratlanul, isteni kegyelemből a pogányokat szembe verő nagy zápor kerekedett, és akik íjaikban és nyilaikban reménykedtek, a sűrű záporeső miatt - a próféta szavaival - olyanok lettek, mint a föld sara. És így László király Isten segedelmében bízva győzelmet aratott.

[182.] A tatárok második bejövetele Magyarországra

Utóbb aztán a kunok közül azok a kevesek, akik megmenekültek, a tatárokhoz futottak, és ösztönzésükre a tatárok az Úrnak ezerkétszáznyolcvanötödik esztendejében másodízben is bejöttek Magyarországra, és egészen Pestig mindent irgalmatlanul felégettek.

Ennek a László királynak az apuliai Károly király leánya volt a házastársa, de ő megvetvén a házastársi ágyat, kun leányokhoz szegődött, Édua, Köpcsecs és Mandula nevezetű lányokat meg igen sok másokat is ágyasokul tartott, a szerelmüktől valóban megromlott a szíve, és a bárók meg az ország nemesei előtt gyűlölet tárgya lett. [183.] Ezenfelül még ezután, mivel kun módra és nem katolikusként viselkedett, az apostoli szék követeként idejött ellene Fülöp fermói püspök, és elrendelte, hogy hagyjanak fel a szakáll leborotválásával, a bajnak magyar szokás ellenére való lenyírásával, és hagyják el a kun süvegeket, amelyeknek használata szinte szokássá lett már Magyarországon; a királyt átokkal sújtotta, hogy gyűlölje meg a pogányokat, kedvelje meg a keresztény életmódot, és éljen házastársával. De a királlyal semmire se menvén visszatért hazájába.

[184.] Röviddel ezután, az Úrnak ezerkétszázkilencvenedik évében, a Margit szűz ünnepét közvetlenül megelőző hétfői napon, Körösszeg várának közelében éppen azok a kunok, akikhez szegődött, de főként Arbuz, Törtel és Kemecse és ezeknek rokonai és cinkosai, akiket a kunok közössége bízott meg vele igen sok tárgyalás és tanácskozás után, az éj csendjében megragadták az alkalmat, sátrában szörnyű sebeket ejtettek rajta és könyörtelenül megölték. Ebben a királyban, mivel örökös nélkül halt meg, kihalt a szent királyok fiága. Halála miatt Myse nádor, aki egykor mohamedán volt, ekkor azonban már elnyerte a keresztség malasztját, urának, az említett László királynak halálát hallván, férfiasan ez óriási gonosztett megbosszulására szánta el magát. A király halála után néhány nap elteltével, testvérével, Lysével, és az említett Édua ágyas édestestvérévei, Miklóssal együtt egy napon az említett Arbuz szállására ment, és hajnaltájt az említett Arbuzt és Törtelt elfogta, Arbuzt kétfelé vágatta, Törtelt pedig darabokra szaggatta, más kunokat pedig ugyanezeknek a nemzetségéből és összes hozzátartozóikat, mi több, még a karon ülő vagy bölcsőben fekvő csecsemőket is, akiket csak el tudott fogni, lefejeztette.

[185.] László király idejében Magyarország fényes dicsőségéből siralmas romlásra és állapotra kezdett hanyatlani. Belső háborúk támadtak benne, városokat romboltak le, falvakat tettek semmivé felperzselve, a békét és egyetértést végképp lábbal tiporták, a gazdagok elszegényedtek, a nemesek parasztokká lettek a szegénység nyomorában. Ebben az időben a kordét, azaz a kétkerekű kocsit László király szekerének nevezték az ország lakosai, mivel az állandó fosztogatás miatt az igavonó állatok kipusztultak az országban, és az emberek barmok módjára kordéba fogva, az állatok tennivalóit végezték. Mondják, hogy ezt a László királyt Csanádon temették el.

[186.] Harmadik András királynak, aki második András király unokája volt, megkoronázásáról

Ennek a királynak a halála után tizennyolc nap múlva, még ugyanezen évben, velencei András herceget megkoronázták. Öt még László király életében behozták Magyarországra. Lássuk ennek az András királynak születését és származását, mi okból érdemelte meg, hogy Magyarország koronáját elnyerje. Második András király, negyedik Béla király és Kálmán herceg atyja, miután első felesége meghalt, vagyis inkább megölték - amint fentebb elmondottuk -, az egyház parancsára átkelt a tengeren a Szentföldre, hogy az Úr sírjáért harcoljon. Itt győzedelmeskedvén, becsülettel, szerencsésen visszatérőben volt; végül Itáliában kötött ki, és egy alkalommal az estei őrgrófnál szállt meg fényesen. Az őrgróf pedig megtudván, hogy a király özvegy, kiválóan szép lányát gyönyörűen felékesítve odaállította az asztalhoz, .a király szeme elé. A király pedig látván, hogy a leány szép és szemének kedves, és mivel amúgy is meg akart nősül ni, még aznap házasságot kötött ezzel a kisasszonnyal, és magával hozta Magyarországra. Amikor aztán András király meghalt, ez az úrasszony vissza akart térni szüleihez, összehívta tehát Magyarország főembereit, az érsekeket meg püspököket, nyilvánvaló jelekkel bizonyította, hogy teherben van, így tért vissza Este nevű hazájába, és ott, apjánál egy fiúgyermeket szült, akit a keresztségben Istvánnak neveztek el. Ezt úgy tartották és nevelték, hogy Magyarország királyának a fia. Végre aztán a férfikort elérve, csellel akarta bitorolni nagyapja őrgrófságát, de nagyapja erősebb lévén, messzire elűzte. És így István Spanyolországba menekült, Jakabhoz, Aragónia királyához, akinek a felesége ennek az Istvánnak nővére, András királynak, Magyarország királyának a leánya volt. És itt időzött egy ideig, majd ismét Itáliába ment, és Ravennában a polgárok podestának választották. Innét kifizetve Velencébe ment. Itt pedig Velence városának egy igen hatalmas és igen gazdag polgára, amikor meghallotta és megtudta, hogy ő valóban Magyarország királyának fia, feleségül adta hozzá a lányát, és minden vagyonának részesévé tette. Ettől a feleségétől volt Istvánnak egy fia, akit Andrásnak nevezett, saját apjának neve után. Ez az András nagybátyjainak - akik végtelenül gazdagok voltak - segítségével és tanácsára még László király életében bejött Magyarországra, mivelhogy herceg volt, és nagyatyjának, András királynak jogán az ország egy része öt illette. Amikor pedig László királyt megölték, az ország bárói őt koronázták meg szerencsésen. Uralkodásának második esztendejében igen nagy hadsereggel legyőzte Ausztriát.

András király sérelmére hogyan küldi a pápa Magyarországra királynak a gyermek Károlyt

Az ő uralkodása alatt az országnak néhány nemese, tudniillik János és Henrik bán, Henrik fiai és mások is igen sokan András király sérelmére, mint mondják, VIII. Bonifác pápától királyt kértek. [187.] A pápa helyt adva kérésüknek, egy tizenegy éves gyermeket, név szerint Károlyt, Magyarországra küldött az Úrnak ezerkétszázkilencvenkilencedik esztendejében, még András király életében. Ennek a Károlynak a nemzetségével és származásával a következőképpen áll a dolog: Ötödik István királynak, negyedik Béla király fiának többek között volt egy Mária nevű lánya, akit Sánta Károlyhoz. Nagy Károlynak - aki a Szentszék adományából Szicília királya volt -a fiához adott feleségül. Ennek a Sánta Károly királynak István király leányától született egy Martell Károly nevű fia. Martell Károlynak pedig Rudolf császár Klemencia nevű lányától született egy fia, akit előbb - szülőföldjén Karobertnek, mintegy Károly Róbertnek neveztek. Magyarországon azonban elhagyván a Róbert nevet, Károlynak hívták őt a magyarok. Hogy ez a Károly uralomra juthasson, és András király ellenében a hatalmat elnyerhesse, az említett pap egy és más követet küldött oldala mellől András király ellen Károly érdekében. Ezek azonban semmit sem tudtak elérni, és visszatértek hazájukba.

Eközben, az Úrnak ezerháromszázegyedik esztendejében, néhai Szent Félix ünnepén András királya budai várban el nyugodott az Úrban, és eltemették Szent János evangélista egyházában. a minorita barátoknál.

[188.] András király halála után Lászlót, vagyis inkább Venceszlávot, Csehország királyának fiát Károly ellen Magyarországra hozzák és Fehérvárott tisztelettel megkoronázzák

Azután, amikor meghalt András király, az ország bárói még ugyanebben az évben nagy hamar két pártra oszlottak, úgyhogy Máté, Amadé és Ugrin, az ország leghatalmasabb főurai, és még igen sok nemes a gyermek Károly pártjára állt, és őt szóval, de nem tettel királynak nevezte. Azonban a Porchnak nevezett István-fia Domonkos, néhai András király tárnokmestere, Miklós fia Demeter, Henrik-fia Henrik, ezek a nagyságos főurak János kalocsai érsekkel, András egri püspökkel, Imre váradi püspökkel, Hab váci püspökkel, Antal csanádi püspökkel, Miklós boszniai püspökkel, és Jakab szepesi püspökkel - aki élete fogytáig kapta ezt a püspökséget - július havában Csehország felé vették útjukat Venceszláv királyhoz, hogy fogadja el Magyarország kormányzását, mert ha a Szentszéktől adott királyt fogadják el, a szabad ország elveszíti szabadságát. Csehország királyához pedig azért irányították lépéseiket, mivel Ottokár királynak, akit - mint fentebb elbeszéltük - László király megölt, felesége Anna úrnőnek, negyedik Béla király leányának volt a leánya, ettől született Venceszláv nevű fia, aki atyja halála után sok évig uralkodott Csehországban. Ez a Venceszláv nem akart idejönni, de Rudolf császár leányától született és ugyancsak Venceszláv nevezetű fiát odaadta a magyaroknak természetes királyuk ként egy Göding nevű faluban, a Morva folyónak Csehország felé eső partján, ahova az említett nemesek és püspökök összejöttek. Ezek pedig egy szívvel-lélekkel elfogadták őt, írásos szerződést is készítettek róla, és esküvel is megerősítették. Ezután harsogva hirdették: "Téged, Isten, dicsérünk", és Székesfehérvár városába mentek; itt János kalocsai érsek a többi fentebb megnevezett püspökkel együtt tisztelettel megkoronázta Venceszlávot, az esztergomi érseki szék akkor ugyanis üresedésben lévén. Innen Budára jöttek, és itt János érsek elszunnyadt az Úrban, és Jakab szepesi püspök is békében elnyugodott, és Szent János egyházában a minorita barátoknál temették el őket. [189.] Ezután, amikor az említett király, akit a magyarok Lászlónak hívtak, Budán élt már, a bárók egyetlen várat, semmiféle királyi jogkört, semmiféle hatalmat vagy tisztséget nem adtak neki, éppen úgy, mint a gyermek Károlynak sem, hanem az ország egyik része Károlyt, a másik része Lászlót nevezte királynak, de csupán névleg, és nem a királyi hatalom valóságában. Ekkor Venceszláv király, az újonnan megkoronázott László apja, látván és megfontolván a magyarok kendőzött ravaszságát, az Úrnak ezerháromszázharmadik esztendejében Pannóniába jött nagy hadsereggel, egy ideig a Duna mellett, Pest környékén táborozott, László fiát az ország Koronájával együtt magához vette, elfogatta Wernher-fia Lászlót, a budai bírót vagyis kormányzót, és egynémely másokat is, majd békésen visszatért országába. [190.] Ugyanebben az időben Miklós, domonkos rendi szerzetes és egyben ostiai bíboros püspök, az apostoli széknek hatalmazottjaként Magyarországba jött Károly érdekében. Sok napig Budán tartózkodott, de belátta, hogy semmit sem érhet el, és visszatért a pápai udvarba. Itt, amikor VIII. Bonifác meghalt, megválasztották pápának és Benedeknek nevezték. Visszautazásakor valamiért egyházi tilalom alatt hagyta Buda várának polgárait. A papok és a plébánosok az egyházi tilalmat szigorúan megtartották, de támadtak álpapok és hitszegők, akik a népnek nyilvánosan istentiszteletet tartottak és az egyházi szentségeket a nyilvánosan tilalom alá vetetteknek kiszolgáltatták. Sőt a rosszat még elvetemültebben rosszat tetézve, összehívták a népet, és mécsest gyújtva hangos szóval kihirdették, hogy a pápa, Krisztus helytartója, Magyarország összes püspökei meg érsekei és szerzetesei együttesen ki vannak közösítve az egyházból. Ez akkor történt, amikor Budavárát egy bizonyos Petermannak nevezett bíró kormányozta, akit Venceszláv király tett meg bírónak, az elfogott bíró helyébe.

[191.] Ottót, Bajorország hercegét hogyan hozzák be

Károly ellenében, hogyan koronázzák meg, fogják el és űzik ki Eközben pedig Henrik fiai és némely más nemesek Ottót, Bajorország hercegét hozták be Magyarországra. Ez bejövén az országnak Venceszláv által elvitt koronáját visszakérte, és azt magával hozva az Úrnak ezerháromszázötödik esztendejében Székesfehérvár városába ment, hogy itt törvényesen királlyá koronázzák. Benedek veszprémi püspök és Antal barát, csanádi püspök fel is kente őt királlyá, és a mondott királyi koronával megkoronázta. Innen Budára indult, és egy ünnepnapon, királyi díszben, a szent koronával a fején nagy számú nép kíséretében lóháton végigvonult, hogy mindenkinek bizonyítsa, hogy ő a törvényes király. Nem sok idő múlva jónak látta, hogy Erdély földjét is meglátogassa Tamás-fia Beke kíséretében, de László vajda elfogta, és sok napon keresztül megbilincselve a várában tartotta. Ilyen szerencsétlen sorsra jutott, utána pedig kiűzték Magyarországról. [192.] Azt sem szabad elhallgatnunk, hogy amikor az említett Ottó herceg a szent koronát Magyarországra hozta, ellenségeitől való féltében esztergályos mesterséggel egy csobolyóba záratta. Amikor pedig emberei kíséretében az éjszaka csendjében lovagolt az országúton, amerre igen sok utas járt, a csobolyó a nyereg szíjairól - mert oda volt kötözve, mint valami boros kulacs - eloldódva leesett, és senki sem vette észre. Utóbb aztán, hajnal virradtával észrevették, hogy nincs meg az értékes kincs, és amilyen sebesen csak tudtak, megrémülve visszafelé vágtattak nagy sebesen. A koronát a sok járókelő között, az országút közepén, senkitől fel nem fedezve megtalálták. Talán az éjszakai első őrváltáskor veszett el, és annyi bizonyos, hogy másnap estefelé találták meg. Valóban csodálatos és el nem hallgatható rendkívüli eset! Mert mit értsek azon, hogy a korona elveszett - ha nem azt, hogy az a herceg nem viselhette élete végéig a koronát; elvesztette a fejéről a koronát és a vele járó tisztséget.

Hát az mit jelent, hogy senki sem találta meg, csak azok, akik vitték - ha nem azt, hogy Magyarország nem veszítheti el angyal adta koronáját. [193.] Ennek megtörténte után, ugyanezen események idején, Wernher-fia László mintegy három év után kiszabadult Venceszláv király fogságából, és Csákfia Jánossal, szűz szent Petronella napja után való csütörtökön, az éjszaka csendjében belopódzott Buda várába, azon a kapun, amely a zsidók zsinagógája mellett van, és egynéhány budai polgárt, ellenségeit és árulóit hirtelen megrohanta, és legyilkolta. Petermann pedig, a városbíró meztelenül futva is alig tudott elmenekülni. A polgárok közül kettőt, tudniillik Hermann Márkot és Márton mestert, akik a tizenkét esküdt polgár közül valók voltak, ló farkára kötve kegyetlenül végigvonszoltatta a város utcáin és terein, csontjaikat tűzzel megégettette, javaikat lefoglalta, és birtokába vette. Ezenfelül az említett hitszegő papokat, kezükre-lábukra bilincset rakva elküldte Tamás esztergomi érsekhez. Ezeket aztán az érsek börtönbe vetette, ott adták ki gyászos lelküket.

[194.] Ottó elűzése után Károlyt királlyá fogadják és megkoronázzák

Minthogy a gyermek Károly az ország támogatása nélkül időzött itt Magyarországon, Gentilis barát, a Hegybeli Szent Mártonról címzett bíboros áldozó pap a minorita barátok rendjéből a pápa teljes felhatalmazásával Pannóniába jött az Úrnak ezerháromszáznyolcadik esztendejében. Egy évet békében töltött itt el, de az Úrnak ezerháromszázkilencedik esztendejében rettenetes határozatot hirdetett ki: az ország nemeseit átokkal sújtotta, a szegényeket és gazdagokat pedig egyetemesen a legszigorúbb egyházi tilalom alá vetette.

Ezt azokkal a nemesekkel tette, akik a fentebb említett Károly királynak a királyi és királynéi jussokat nem akarták megadni, és még csak királynak sem nevezték. László erdélyi vajdát pedig külön kiközösítéssel sújtotta, mert jogtalanul magánál tartotta az ország koronáját, amelyet Ottó hercegtől elvett, foglyul ejtvén őt; továbbá, mert ez a László vajda a leányát Szerbia királyához, István szakadár fiához adta nőül. Amikor emiatt az említett nemesek a holtak testét a temetőkön kívül látták heverni, keserű lélekkel és megzavarodva, az Úrnak ezerháromszáztizedik esztendejében összegyűltek Pest környékén a Rákos mezején, a már többször említett Károlyt elfogadták királyuknak, és Fehérvárra sietve, Szent István király nyolcadán, csütörtöki napon örömmel és ünnepélyesen megkoronázták a László vajdától visszaadott szent koronával.

[195.] Közben történt események

Ugyanebben az évben IV. Kelemen pápa Szent János keresztesei által felbecsülhetetlen kincset gyűjtetett bölcsen össze a világ keresztény népei között a Szentföld megvívásáért indítandó általános hadjáratra; az említett kereszteseknek azt a különös kegyet adta, hogy azokat, akik pénzt adnak, minden bűnüktől tizenöt egész esztendeig felmenthessék. De utóbb ebből a nagy kincsből semmi eredményt nem láttunk ténylegesen.

[196.] Az Úrnak ezerháromszáztizenkettedik esztendejében, amikor Károly király a Sárosnak nevezett királyi várat - amelyet Máténak, ennek az igen hatalmas főembernek megbízásából Miklós-fia Demeter tartott a birtokában - saját haderejével ostrom alá vette, ez a Máté, Trencsényi Péter fia, ezerhétszáz lándzsás zsoldoskatonát és a maga minden erejét is a király ellen küldötte Demeter megsértésére, hogy a királyt a vár alól elkergesse túlerejével. Seregének vezéreivé pedig az említett Demetert és a Szépnek vagy Nagynak nevezett Abát tette meg. Amikor a király jövetelükről hallott, azt hitte, hogy nem tud nekik ellenállni, és a Szepességbe vonult vissza. A szepesiek pedig hűségesen adtak neki lovas és gyalogos katonákat, és segítségükkel a király nagy merészen megtámadta ellenségeit. Ezek pedig időközben a Kassának nevezett várost kezdték ostromolni Amadé nádor halála miatt, akit Kassán a kassai németek vagyis inkább szászok ártatlanul megöltek. Amikor a kémek jelentették a király jövetelét, ezek bátran ott hagyva a várost, a király serege elé vonultak. És mind a király, mind ők nagy sietve siettek a csatára alkalmasabb terep felé, és ezt a terepet ők foglalták el előbb. A király ezalatt a Hernád környékén egy völgyben seregével együtt előbb a gyónás szentségében részesült, és a feloldozást elnyervén magához vette az Úr testének szentségét a fentebb említett keresztesektől; és minden tekintetben felkészültek a halálra. A békének legkeményebb ellenségei pedig harci fegyvereiket fel öltve egy hegynek a csúcsáról az említett völgybe leszálltak a király ellen harcra készen, és a mondott hegynek az oldalán, Szent Vid és Modestus ünnepén, egy pénteki napon, igen kemény ütközetet vívtak, a tatárok ideje óta nem volt ilyen Magyarországon. Ebben az ütközetben a király kíséretéből a Porchnak nevezett István-fia Kakas, Bagyon-fia István, Tamás-fia László, Aladár-fia Jakab, Péter-fia Mihály, Györke fiai, Györke és Mihály, meg Péter beregi várnagy, mind előkelő nemes, elesett. Györke a király zászlójával esett el, mint zászlótartó. Amikor a zászló lehanyatlott, a király a keresztesek zászlója alatt harcolt. A másik oldalon pedig Miklós-fia Demeter és Aba, a sereg két vezére, és Amadé két fia, a halál nyilától megsebesítve elesett, nagyon is korán, és mások is, nagyon sokan halálosan megsebesítve ugyanott és más helyütt a halálnak lerótták adójukat. És jóllehet a király oldalán többen estek el, mégis a király nyerte el dicsőségesen a győzelmet. Hisszük és valljuk, hogy ezt az Isten tette.

[197.] Az Úrnak ezerháromszáztizenhetedik esztendejében Mária úrasszony, a király úr első házastársa, aki lengyel származású volt, és Kázmér herceg leánya, Szent Lucia ünnepe után a harmadik napon, Temesváron élete folyását boldogan bevégezte, és Székesfehérvárott Boldogságos Szűz Mária egyházában a föld kebelébe tették.

[198.] Az Úrnak ezerháromszáztizennyolcadik esztendejében a király úr feleségül vette Beatrix úrasszonyt, a római király leányát, a cseh király nővérét, a luxemburgi tartományból, de ő még ugyanezen esztendő leforgása alatt elszenderült az Úrban, és Váradon a székesegyházban temették el. Ugyanebben az évben a Boldogságos Szűz fehérvári egyházát, amelyet gyakran pusztított és károsított a tűzvész, a király elkezdte ólomlemezekkel befedni, és gyönyörű boltozattal díszíteni, s azonfelül még szilárd oszlopokkal is megerősíteni.

[199.] Az Úrnak ezerháromszázhuszadik esztendejében Károly király feleségül vette Lászlónak, a lengyelek királyának Erzsébet nevű leányát, és tőle az Úrnak ezerháromszázhuszonegyedik évében fia született, név szerint Károly, de ő gyermekként, még ugyanabban az évben meghalt, amelyikben született, és Fehérváron temették el.

[200.] Az Úrnak ezerháromszázhuszonnegyedik évében Visegrádon, Szent Remigius ünnepén, ugyanettől a királynétól született a királynak egy fia, név szerint László

[201.] Az Úrnak ezerháromszázhuszonötödik esztendejében kezdte meg a király úr a minorita barátoknak a lippai egyházat építeni az új szent, Boldog Lajos toulouse-i püspök és hitvalló tiszteletére, aki atyjával egy test-vér volt, tudniillik Szicília királyának és Mária királynénak, István magyar király leányának, negyedik Béla unokájának elsőszülött fia, aki a minorita barátok fogadalmát tette le, és azok öltözékét vette fel. És a szentély alapját Szent Ferenc átvitelének az ünnepén rakták le.

[202.] Az Úrnak ezerháromszázhuszonhatodik esztendejében, március ötödikén ugyanezen királynak fia született, akit rokonának, ama szent hitvallónak a nevéről Lajosnak nevezett el örömében.

[203.] Az Úrnak ezerháromszázhuszonhetedik esztendejében, a Virágvasárnap előtti szerdán a Boldogságos Szűz székesfehérvári egyháza, bár a tűzvész ellen ólommal volt fedve - ahogy fentebb említettem -, mégis siralmasan leégett, és a lemezekké kalapált ólom a heves tűz miatt folyékonyan lecsurgott a tetőről, mint a viasz, kivéve egy harangtornyot, amely a sekrestye fölött van. A szenteknek nagy számú ereklyéi vannak benne, ott őrzik őket. Senki sem kételkedhet abban, hogy ez a torony az ő érdemeik miatt maradt meg. Mindamellett utóbb a király ismét ólommal fedette be ezt az egyházat.

[204.] Ugyanezen évben Szent András apostol napján született egy fia, Andrásnak nevezték el.

[205.] Az Úrnak ezerháromszázhuszonkilencedik esztendejében meghalt a fia, László, és Fehérvárott bízták a föld kebelére.

[206.] Felicián vadságáról

Ugyanezen időkben, amikor Magyarország az óhajtott béke nyugalmát élvezte, és sehonnan sem háborította az ellenség, a béke megbontója, a gyűlölség magvetője, az ördög egy öreg és már őszbe vegyült hajú vitéznek, név szerint Feliciánnak a Zách nemzetségből, azt a gondolatot ültette a szívébe, hogy urát, Károly királyt és úrnőjét, Erzsébet királynét meg két fiukat, Lajost és Andrást egy napon ölje meg kardjával. Ezt a Feliciánt Trencsényi Máté egykori nádor emelte fel, azonban ez végül is ott hagyván Mátét, a király mellé állott. A király őt királyi kegyébe fogadta, szabad bejárása volt hozzá, és a király ajtaja zár nélkül nyitva állt előtte. Amikor aztán a király a királynéval és említett fiaival az Úrnak ezerháromszázharmincadik esztendejében, április tizenhetedikén, a Húsvét nyolcada utáni szerdán Visegrád-Váraljai palotájában reggelizett, Felicián titokban besurranva odaállt a király asztala elé, és éles kardját kirántva a hüvelyéből, veszett kutya módjára egyetlen heves támadással könyörtelenül le akarta vágni a királyt, a királynét meg a fiaikat. De mivel az irgalmas Isten irgalma megakadályozta benne, nem tudta végrehajtani, amit akart. A király jobb kezén könnyű sebet ejtett ugyan, de fájdalom, a kegyelmes királyné jobb kezének négy ujját, amelyet könyörületes szívvel szokott a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé nyújtani alamizsnálkodáskor, azon nyomban levágta. Ezekkel az ujjakkal varrt számtalan egyház számára különféle kelengyéket, és ezekkel küldött fáradhatatlanul az oltárokra és a papokra drága bíborból varrt díszruhákat meg kelyheket. Amikor az ott álló királyi gyermekeket is meg akarta ölni, a gyermekek nevelői, tudniillik Kenezicsi Gyula fia Miklós, meg János nádor-fia Miklós közbevetették magukat, és bár az említett gyermekek megmenekültek, az ő fejüket halálos csapás érte. Ekkor a Patak megyei Sándor-fia János, egy derék jellemű ifjú, aki a királynénak al-étekfogója volt akkor, rárohant Feliciánra, mint valami vérengző vadállatra, és szíjas tőrével vitézül a nyaka és a lapockája közé sújtva keresztüldöfte, és földre terítette. Utóbb innét is, onnét is berohantak a király bajvívó vitézei és rettenetes kardjukkal darabokra szabdalták a nyomorultat, olyanná tették kardjaikkal, mint valami szörnyszülöttet. A fejét Budára küldték, két kezét és két lábát pedig más-más városokba indították útnak. Végezetül egyetlen serdülő fiát és hűséges szolgáját, akik futásnak eredve sem tudták megmenteni életüket, ló farkára kötve megölték, holttestüket a kutyák rágták szét az utcákon csontjaikkal együtt! [207.] Bizony, méltó dolog is volt, hogy Feliciánt, aki sok keresztényt vadállat módjára meg csonkítva megfosztott tagjaitól, magát is Isten igazságos ítélete folytán megfosszák összes tagjaitól, és hogy az, aki fáradhatatlan kínzója volt a szegényeknek, az emberek közönséges halálából kirekesztve kutyához illő, hirtelen halállal haljon meg, mint valami kutya a kutyák sorsában részesüljön. Klára nevű leányát is, ezt a gyönyörű szüzet kivonszolták a királyi udvarból, orrát meg ajkait csúful megcsonkították, úgyhogy a fogai kilátszottak, és mindkét kezének nyolc ujját levágták, úgyhogy csak a hüvelykujjai maradtak meg, majd sok város utcáin és terein végighurcolták lóháton, és kényszerítették a fél halott szerencsétlent, hogy e szavakat kiáltsa: "Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!" Feliciánnak a másik, idősebb leányát, név szerint Szépát, aki egy Kopaj nevű nemesnek volt a hites felesége, Léva vára előtt, a vár várnagyának, a király familiárisának, Becsei Imrének parancsára lefejezték, és maga Kopaj is a fogság bilincsében fizette meg a halál adóját. Ennek a fiait pedig egy tengeri szigetre szállították, hogy sohase lássák viszont szülőföldjüket. Végül magának Feliciánnak a nemzetségéből sok nemest felkoncoltak. A boldogtalan Felicián tehát így esett a felségsértés vétkébe, az országot felbolygatta, saját magvát kiirtotta, nemzetségét hírhedtté tette, és elvesztette, kutyáknak lett eledele; evilágból szabadulva megkötözték s eltemették a pokolba; szájára vette a világ, s lett a hűtlenek számára tanulság. Hogy ilyen rettenetes dolog valaha is megeshetett, alig hiheti az ember. [208.] Addig, amíg ez meg nem történt, Károly király kedvező szelekkel hajózott, és a tengernek tarajos vizeit kívánsága szerint szántotta. De a forgandó szerencse elfordította már tőle az arcát, búcsút mondva hátat fordított neki, mert mindenfelől háborúk támadtak, serege vereséget szenvedett. Lábának-kezének fájdalma is szerfölött gyötörni kezdte.

[209.] A király haláról Bazaráb , az oláhok vajdája ellen

Mert ugyanabban az évben, amelyben a méltatlan emlékezetű Felicián elpusztult, tudniillik az Úrnak ezerháromszázharmincadik esztendejében a király nagy hadsereget gyűjtött össze, de mégsem az egész haderejét, mivel különböző hadi vállalatokra igen sok harcost küldött országának határvidékei re az ország ellenségei ellen; ő maga szeptember havában Szörényen át Bazarábnak, az oláhok vajdájának a földjére kelt át - ez a föld olyan nép számára, mely hozzá nem szokott, lakhatatlan -, Tamás erdélyi vajdának és Miklós-fia Dénesnek, Ivánka unokájának ösztönzésére, hogy Bazarábot erről a földről elkergesse, vagy pedig földjét az ösztönzők egyikének adja át birtoklásra, bár ez a fejedelem mindig hűségesen megfizette a királyi felségnek azt az adót, amelyre kötelezve volt. Mikor pedig a király Szörényt és ennek a várát elfoglalta, mindent az említett Dénesnek adott át a báni méltósággal együtt. Mikor ez megtörtént, Bazaráb ezt üzente a királynak tisztes követek útján: "Mivel te, uram királyom, fáradoztál a sereg összegyűjtésével, fáradságod kárát hétezer ezüst márkával fogom megtéríteni. Békésen átadom neked tartozékaival együtt magát Szörényt is, amelyet erőszakkal kaparintottál kezedbe. Ezenfelül az adót, amellyel tartozom a koronád nak, híven megfizettetem neked minden évben'. Fiaim közül is egyet udvarodba fogok küldeni, saját pénzemen és költségemen, hogy neked szolgáljon: de fordulj vissza .békében, és személyedet óvd meg a veszélyektől, mert ha tovább jössz, nem kerülheted el a veszélyeket." Ennek hallatára a király fönnhéjázó elmével e szavakban tört ki, mondván a követeknek: "Így mondjátok meg Bazarábnak! Ő az én juhaim pásztora, rejtekéből a szakállánál fogva húzom elő!"

Ekkor egy hűséges báró, név szerint Dancs, Zólyom és Liptó ispánja, így szólt a királynak: "Uram, nagy alázattal és a te tisztességedet gyarapítván beszél hozzád Bazaráb, viszonozd ezt leveledben a királyi jóság jóindulatával és a kegyelem teljes szeretetével." De a király csak elismételte fentebb mondott nagyon durva és fenyegető szavait. A józan tanácsot félretéve, máris tovább indult harcra készen. De mivel a neki és embereinek ismeretlen földön, a havasok és erdős hegyek között nem tudott élelmet szerezni, egyszerre szenvedni kezdtek az éhségtől a király, a katonák, de még a lovak is. Emiatt fegyverszünetet kötöttek Bazarábbal; és az hitét adta, hogy engedelmeskedik a királynak, továbbá, hogy biztonságos visszatérést enged a királynak és embereinek, meg hogy megmutatja a helyes utat; a király gondtalanul visszaindult, bízván a hitszegő szakadár hitében. Olyan útra érkezett egész seregével, amely körbe futott, mindkét oldalán meredek partok zárták körül, és elöl, ahonnét kezdve a szóban forgó út már szélesebb lett, az oláhok több helyen erős torlaszokkal rekesztették el. A király és az övéi pedig még csak nem is gondoltak semmi ilyesmire. A partokon fönt az oláhok megszámlálhatatlan sokasága futkosott, dárdákat dobáltak a király seregére, amely a mély utak fenekén volt; nem is lehet ezt útnak nevezni, hanem valami szűk hajónak. A zsúfoltságban mindenfelé hullottak a legderekabb lovak a vitézekkel együtt, hiszen a meredek fal miatt egyik oldalon sem tudtak az út partjaira felkapaszkodni az oláhok ellenében, és továbbhaladni sem tudtak, a menekülésre sem volt módjuk az elébük rakott torlaszok miatt; teljességgel olyanok voltak, mint a varsában vagy hálóban megfogott halak: hullottak az ifjak és öregek, főemberek és hatalmasok válogatás nélkül. Ez a szerencsétlen állapot péntektől hétfőig tartott; ezekben a napokban a válogatott vitézek is úgy ütődtek ide-oda, mint ahogyan a bölcsőben ringatják és rázzák a csecsemőket, vagy mint a nádszálak, amelyeket a szél ingat. Igen nagy volt itt a pusztulás és a katonáknak, főembereknek és nemeseknek megszámlálhatatlan sokasága esett el Szent Márton vigiliáján, pénteken és az utána következő hétfőn. Ezeknek nyomorúságos sorsát Temesvár várában, melyet állítólag ugyanez a király alapított, az ifjú és idős úrasszonyok szolgálóikkal együtt megsiratták, és azon a napon és abban az órában megzavarodott a boldog Pannónia. Ó, a fájdalom kínálgatta őket keserű poharával, és még az emlékük is siratni való.

Mert elesett itt három prépost, tudniillik: András mester, a fehérvári egyház prépostja, e nagyon tiszteletre méltó férfiú, aki egyben a királyi felség alkancellárja volt és a király pecsétjével együtt pusztult el; továbbá Mihály pozsegai prépost és Miklós gyulafehérvári prépost. Aztán András sárosi plébános és Péter testvér, a prédikátorok rendjéből, ez a tisztes férfiú: valamennyien kiürítették a rettenetes halál poharát, agyvelejükbe irgalmatlanul faékeket vertek. Néhány más papot is megöltek, a király káplánjait. Végül a kunoknak is felbecsülhetetlen és igen nagy sokasága hullott el. Valamennyiüknek, mind az egyházi férfiaknak, mind a világi nemeseknek holtteste a küzdelem helyén várja az általános feltámadás idejét. És kedveseik semmi módon nem tudták visszaszerezni szeretteiket az ellenségtől, rohamaik miatt. Az oláhok sok foglyot hajtottak el, sebesülteket is, sértetleneket is, és a szétmorzsoltakról leszedték a sok fegyvert és drága ruhákat, elszedték a pénzt, aranyat, ezüstöt, drága edényeket és öveket, meg sok erszényt garasokkal, forintokkal, sok lovat nyereggel és zablával; mindezt elvitték és átadták Bazaráb vajdának. A király pedig elcserélte címeres fegyverzetét Dénes-fia Dezsővel, ezt pedig - mivel azt hitték róla, hogy ő a király - kegyetlenül legyilkolták. A király kevesedmagával tudott megmenekülni néhány hű emberének védelme alatt. Ezek úgy állottak körülötte, mint valami kőfal: Dancs mester a fiával, Lászlóval és a király kíséretében való más vitézekkel, továbbá Márton mester, Berend fia; ezek a zápor zuhogásaként zúduló kardcsapásokat és nyíllövéseket felfogták, hogy a király életét megmentsék a halál rohamától. A hadsereg körül hullottak az oláh ebek, mint a legyek, elvesztették a kenet kegyelmét, mivel keresztény népet és Krisztus felkent papjait öldösték irgalmatlanul. Ezeknek a magyarok által leölt oláhoknak a számát csak a pokolnak pontos számadója tudná összeszámlálni. A király pedig ilyen szerencsével eljutott Temesvárra, és azután haladéktalanul Visegrádra ment.

Mivel a magyarok mindenütt kemény és vitézi ütközeteket vívtak, azért történt meg ez velük, hogy a sok győzelem miatt ne bízzák el magukat, vagy hogy talán előbbi elbizakodottságuk miatt megfenyítve tanulják meg az alázatosságot, és hirdessék, hogy az isteni szeretet kegyelmét csak az atyai fenyítés korbácsa által lehet gazdagon kiérdemelni, mert az Atyaisten azokat fenyíti, akiket szeret.

[210.] Az Úr ezerháromszázharminckettedik esztendejében, Szent István király ünnepén fia született a királynak; Istvánnak nevezték el.

[211.] Az Úr ezerháromszázharmincharmadik esztendejében elindult a király Visegrádról hatéves András fiával együtt július havában, és derék vitézi kísérettel Zágrábon keresztül a tengeren túlra indult azzal a céllal, hogy fiát a pápa úrnak, tudniillik XXII. Jánosnak akaratából, és a legdicsőségesebb Róbertnak, Szicília királyának sürgetésére és kérésére Szicília királyává koronázza. A király kíséretében volt Csanád esztergomi érsek, András váradi püspök, Longobard Jakab orvos, csanádi püspök és a fent említett Dancs mester, meg igen sok nemes az országból. A király visszatért március havában épségben, és azok is mindnyájan jó egészségben, akik elkísérték. Fiát azonban ott hagyta, de nem megkoronázva - ahogy szerette volna -, hanem nagybátyjának, Róbert királynak gyámsága és védelme alatt. Ez a Róbert Szicília királya volt, nagy tudományú és szent életű férfiú, aki elaggott korára való tekintettel le akart mondani a világról és a királyi méltóságról, hogy ájtatos elmélkedésnek élhessen; azt akarta, hogy az említett fiú kövesse öt a királyi méltóságban. De időközben alaposabban megfontolván a dolgot, nem akart még életében leköszönni a királyi méltóságról: ám halála után nyerje el az ország koronáját a jog szerint őt követő fiú. Róbert király örököse ugyanis igen korán engedett a halál követelésének.

Az Úr ezerháromszázharmincötödik évében, Szent Márton ünnepe körül János cseh király és fia, Károly, meg a lengyelek királya Magyarországra. Visegrád várába jött Károly királyhoz, hogy ott örök békeegyezséget kössenek. Ez meg is történt. A cseh királyebédjére Magyarország királyának bőkezűségéből mindennap kétezerötszáz kenyeret adtak, és a királyi étkekből is bőségesen; a lovaknak pedig egy-egy napra huszonöt mérő abrakot. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen; borból száznyolcvan hordót mértek ki. Magyarország királya különböző drága ékszerekkel is megajándékozta a csehek királyát, úgysmint ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüst márkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval. Mivel Lengyelország királya adófizető je volt a cseh királynak, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül bírta a lengyel király nővérét; Magyarország királya, Károly ötszáz márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királynak fizetendő adózástól. Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket, vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére és támogatására sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.

Közben történt események

Az Úr ezerháromszázharmincnyolcadik évében, Péter és Pál apostolok ünnepe táján, Lothka úr, a rutének fejedelme, vitézei nek válogatott népével Visegrád ra jött Károlyhoz, Magyarország királyához és teljes baráti hűséget fogadott neki.

Közben történt események

Az Úr ezerháromszázharminckilencedik évében, Kázmér, Lengyelország királya július havában Visegrádra jött Károlyhoz, Magyarország királyához, országa püspökeinek és báróinak kíséretében, és ezeknek egyetértésével és akaratából Lengyelországot szabad elhatározással Lajos úrra, Károly királynak és nővérének a fiára hagyta, mivel neki nem volt fia. Erről kétséget nem hagyó oklevelet is készítettek.

Közben történt események

Az Úr ezerháromszáznegyvenedik évében, három egymás után következő évben, azaz negyvenegyben és negyvenkettőben is mérhetetlen tömegű sáska jött be a Szerémségen keresztül Magyarország minden vidékére. Csapatosan vonultak repdesve és a földön mászva, és hatalmukba kerítettek mindent, ami zöld: fákat, vetéseket és legelőket, kivéve a szőlő leveleit. A három év elteltével szétoszoltak és a környező országokba, Lengyelországba, Csehországba és Ausztriába vonultak, egészen Itáliáig és Franciaországig, és aztán elpusztultak.

Károly király haláláról

Jaj, hogy e világ dísze és dicsősége az idők kezdetétől fogva nem marad meg ugyanabban az állapotban, hanem állandóan változik, forgandó, mulandó, és a megsemmisülés felé tart, tova haladva, miként az elfutó patakvíz. Mert széthullik, és földdé válik minden, ami csak van e kerek világon a föld mélyétől kezdve az ég boltozatáig. És mivel a kegyetlen halál semmit sem kímél, nem a béke ösvényén jár és semminek sem irgalmaz: elhullik az emberi élet a tőle való félelemben; még virulni látszik, mint a virág, majd egyszerre elszárad. Ó, Halál! Te, aki a sárból gyúrt ősatyánk vétke miatt, azáltal hogy ők az ördögi csalárdság megfontolt gonoszságának ösztönzésére beléharaptak a kárhozatos almába, behoztad a bűn mérgét a világba, elárasztván a kígyó mérgével, te rettenthetetlen, te félelem nélküli és tiszteletet nem ismerő, te, vétek csalárdságával töltekezett, ennek az ősatyának a fiait is elragadtad, és felfaltad, és így kerestél magadnak utat a világba mindjárt a kezdetek kezdetén: csoda-e, hogy telhetetlen falánkságoddal és rabló útonállásoddal nem telsz el, és tovább nyeldekled a holtak testeit? És miért örülsz, örvendezel a holtak undok tetemének, miért nem az élőknek? Mert nem lakodalmas házba és a vigasság ünnepére, hanem inkább a gyász helyére sietsz te, amúgy vaktában sietve; nem félsz belépni sem a szegények kunyhójába, sem a királyok udvarába vagy palotájába - minden bejelentés nélkül; nem rettensz vissza tőle, hogy az igaz szeretetben házassági kötelékkel kölcsönösen egymáshoz kötött házas társakat az elválás bilincsbüntetésébe verjed, s hogy fiút az apától, apát a fiától elválassz. Nemde megmutattad, milyen keserű, milyen kemény, kegyetlen s könyörtelen vagy, amikor az Úrnak ezerháromszáznegyvenkettedik évében, az apostolok szétoszlása után következő napon, július 16-án nem riadtál vissza attól, hogy rókaravaszságú fortélyoddal titokban és láthatatlanul be ne lopózz a mérhetetlen magasságú legerősebb várba, megvíhatatlan falai közé, melyeken sem erő, sem e világ hatalma nem tudott semmi módon úrrá lenni; és nem féltél ellenséges fegyverekkel a leghatalmasabb uralkodónak, Károly úrnak, Isten kegyelméből Magyarország királyának életére törni, akinek erejét a Magasságbéli rendelkezés folytán rettegve rettegte Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország, Bulgária és az egész Magyarország, meg Salerno és a Szent-Angyal-Hegy, meg más országok is, úgysmint Lengyel- és Csehország, meg Ausztria és más környező országok; te azonban negyvenkét évig és nem tovább hagytad őt az Élet szolgálatában uralkodni, és a te megszokott csalárdságoddal, a mi boldog emlékezetű, kegyes, híres-neves és hatalmas királyunkat, országa népeinek szeme láttára és nyíltan - nem kincseitől és drága ruháitól, vésett köveitől , és drága, tündöklő, aranyba és ezüstbe ékesen befoglalt gyöngyeitől, hanem az életadólélektől fosztottad meg, s vitted el őt közülünk kegyetlenül; fényes érdemeit semmivé, árnyékká tetted, őt magát földdé, hogy elföldeljük. Országának népei még legutóbb is látták, milyen kegyes és magasztos, mint Libanon cédrusa - és íme, elmenvén és keresvén őt országának népei, már nem is élt! Ennek okából, a te nagy és elvetemült tetted miatt a katolikus hit valóban igaz és szeretett követőinek, s a hit ösvényeihez ragaszkodóknak az a kegyes kötelessége, hogy Károly király urat megsirassák, és - fájdalom - siralmasan meggyászolják. Micsoda siralomban, micsoda siránkozásban vannak itt a főpapok, főnemesek, bárók és nemesek, hajadonok és úrasszonyok, minden rendű és rangú emberek, de különösen Erzsébet úrasszony, a felséges királynő és kedves hitvestárs, meg Lajos, mostani királyunk, és István herceg, a megholt fiai! Micsoda sírás, jajgatás és jajongás tört ki halálának napján! Ó, ha valaki látta volna - és gondolatban előre is látni lehetett volna -, hogy a felséges királyné úrasszony orcája, ami maga volt a kimondhatatlan öröm és vidámság, a keserű könnyektől mily szörnyen elváltozott, hogyan áztatta arcát a király halála óta szeméből szüntelenül, vízesés módjára földre hulló könnypatak. Hangos orgonahangja és búgása országa népeinek sírásával együtt az égboltozat csúcsáig felhatolt, még az eget is mintegy részvétre bírta, sőt a Nap is - úgy látszott - gyönyörű színű sugarait igen-nagyon homályba vonja. A következő napon aztán az említett királyné úrasszony rendelkezésére összegyülekeztek az érsekek, püspökök, prelátusok, bárók, papok, barátok és az egész papság, és könnyező menetben elindulván a mondott várhoz érkeztek. Ragyogó sokaságuk - mint mondottuk - könnyek közt kesergett, majd a király drága fejét királyi méltóságához illően arany koronával ékesítették, felséges testét skarlát köntösbe öltöztették, lábára drágakövekkel kirakott csizmát húzzák, s rá méltóságát megillető arany sarkantyút illesztettek, majd a mondott bevehetetlen várból nagy siránkozás kíséretében levitték Visegrád városába, a Boldogságos Szűznek ott épült plébániatemplomába. Elsiratta őt a város egész népe nagy-nagy siratással. Az isteni oktatás és az ünnepélyes mise végeztével a testet egy bárkán lefelé szállították a Duna vizén a híresneves Buda városába. A főpapok, bárók és nemesek tömege előtt ott haladt a hadi lobogó, sírva, a híres-neves erős karú Tóth Lőrinc vitéz, aki a király úr életében reá háruló tisztsége miatt a királyi lobogót vinni szokta, ahogy illik. Itt, a híres-neves már említett város minden polgára, minden pap, barát és szerzetesférfiú, és a város minden lakosa gyászolva, könnyező szemmel, és gyászruhába öltözve körmenetben vonult a király holtteste elé, egészen a Dunáig. És amikor már bevitték a mondott városba, a király teste fölött szüntelenül zsoltárokat énekeltek, és egyéb ájtatosságokat végeztek, ahogy ez szokás a megholtakért, és egész éjszaka nem szűntek meg könyörgéseket mondani énekelve a felséges Teremtőnek. A király halálát követő harmadik napon aztán, még ugyanebben a városban, az alatt az idő alatt, míg az előírt módon a vallási ájtatosságokat, vagyis a megkezdett szertartásokat és az ünnepélyes miséket végezték, az egyház ajtaja előtt állt Károly király úr három díszlova bíbortakaróval ékesítve, s rajtuk a király úr fegyverzetébe öltözött derék vitézek. Az első lovon ülő vitéz a királyi méltósághoz illő lovagi tornafegyverzetbe volt öltözve, a másik meg dárdaökleléshez volt felszerelve, a harmadik - legpompásabb - lovon ülő pedig a királyi méltóságot megillető harci fegyverzetben, a hadba vonulásra felvértezetten. A három lovon ülő három vitéz sisakján a hadi jelvény egy struccmadárforma volt, arany koronával ékesítve; ilyen jelvényt szokott viselni a király úr, míg élt. Minden lószerszám, kengyel, zabla, kantár meg más idetartozó dolog aranyozott ezüstből volt a királyi méltósághoz illően, és a bőrhevederek és gyeplők és más efféle dolgok a szügyelőkkel és farmatringokkal együtt selyemanyaggal voltak bevonva.

A három lovat és a vitézeket gyönyörű hímzésű bíbor, sok gyöngy és drágakő borította, és testestől-lelkestől a király úrhoz voltak hasonlatosak ezeken a lovakon, úgyhogy amikor a mindenféle rendbéli emberek arra mentükben megpillantották őket, és meglátták az említett királyi jelvényeket, sírásban törtek ki, és hangos üvöltésükkel az eget ostromolták, mivel a király úr az említett jelvények és lovak birtokában mindaddig szerencsésen kormányozta a magyar birodalmat. A szent oktatás és az ünnepélyes misék befejezése után, nem egynémely más, régen elhalt királyok módjára, akiket más írásos művek tiszteletre méltó tekintélye boldog emlékezetűek nek mond, azaz nem le takart arccal, és néhány napig titokban őrzött testtel - mert egyes esetekben egynémely király halálakor állítólag ez a helytelen szokás kapott lábra -, hanem nyíltan, mindenki jelenlétében és nyilvánosan, mindenki szeme láttára szállították a mondott testet Fehérvárra, hogy ott eltemessék. Az ő testének szállítása közben, bármely falutelepüléshez érkezett is a holttest, mindenki, a férfiak és az asszonyok is könnyek közt és sírva gyászolták, s keserűségükben hangos jajgatásukkal az eget verdesve kiáltoztak. És amikor Fehérvárhoz érkezett a mondott felséges test a fentebb említett módon, a város prelátusai, papjai, egyházi emberei és a többi nemesek és polgárok sietve eléje vonultak a városon kívül, és keserű szívvel megszemlélvén az éltető lélektől megfosztott testet, ennek láttán mondhatatlan sírásban törtek ki, és bevitték a városba. Ezek a papok és egyháziak egész éjszaka himnuszokat és zsoltárokat énekelve Istennek, virrasztással töltötték a hosszú-hosszú éjszakát. És amikor felvirradt a nappal, és megkezdődtek az ájtatosságok és az ünnepélyes misék, Károly király már említett három lova a már említett módon díszes szügyelőkkel és bíbortakaróval ékesítve ott állt a monostor ajtaja előtt, mint már mondottuk, s hátukon az említett derék vitézek a király úr fegyverzetébe öltözötten várakoztak, míg a megkezdett szent szertartásokat és az ünnepélyes miséket azon a napon az előírt módon végezték. És amikor végre az ájtatosságokat méltóképpen elvégezték, s az aznapon tartandó szertartásokat befejezték, a főmonostorban, ott ahol szentséges István királynak, és fiának, Imre hercegnek különféle erényekkel és csodatételekkel fényeskedő teste boldogan nyugszik az Úrban, s könyörületes szívvel a legnagyobb jótéteményekben részesíti a bizalommal hozzá könyörgőket - ott, a nagy oltár mellett temették el a király testét az ót megillető királyi ruhában az említett és felsorolt urak és egyházi ruhába öltözött érsekek, püspökök, prelátusok és apátok közreműködésével. Egy szívvel-lélekkel siratta ót mindenki, gazdag és szegény egyaránt, úgyhogy a márványkövek a sűrű könnyhullatástól teljesen átnedvesedtek. A nagy jajgatással siránkozó körülállók valamennyien berekedtek, s szemük a sok-sok könnytől csaknem elvesztette természetes látóképességét. Ekkor a Krisztusban tisztelendő atya, Csanád esztergomi érsek úr a körülállóknak a király úr halála miatt aggódó lelkét és jámbor szívét üdvös és kegyes beszédével illendőképpen megenyhítette. Ami ennek a siránkozásnak és elmondhatatlan szomorúságnak a megnyilvánulását illeti - úgy hiszem, hogy azok, akik még nem láttak királyt temetni, a fájdalom keserűségéről és a könnyek hullatásáról, mivelhogy nem vettek részt benne, tájékozatlanok lesznek és maradnak is. De hát minden húsba és bőrbe öltözött teremtmény, mint előbb már érintettük, a sárból alkotott ősszülő bűnbeesése miatt, halandó lett; vétkével minden utódára rászabta a halál törvényét, egyetemlegesen és megváltoztathatatlanul, annyira, hogy a Magasságbeli saját fiának sem kegyelmezett, noha isteni természettel volt felruházva, hanem odaadta őt is mindnyájunkért. Ezért tehát senki sem háboroghat, és senki sem szállhat szembe a Teremtővel a halál elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan ténye miatt, mivel az Úr ellenében sem bölcsesség, sem tudás, sem bátorság, sem megfontoltság meg nem állhat; inkább béketűréssel kell elviselnünk a halál súlyos csapását, mivel csak azt vette vissza az Úr, amit adott, s ami azon a napon úgyis feltámad Őbenne. Akkor az említett főmonostor a többi egyházakkal egyetemben megszámlálhatatlan értékű királyi ajándékban és óriási mennyiségű fogadalmi adományban részesült. Végezetül a három díszparipa a fegyverekkel és takarókkal és minden díszes felszereléssel együtt, meg egy ringó kocsival vagyis királyi hintóval - amelyen rajta volt az aranyozott és gyöngyökkel díszített királyi címer, fölül egy struccmadárféle, hasonlóképp aranyozott ezüstből készült hét gömb alakú gombbal -, meg az említett számlálhatatlan mennyiségű pénzzel együtt az említett monostornak jutott és adatott ajándékként, és adományul az elsiratás és a mondhatatlan keserűségű meggyászolás emlékezetére, hogy a mondott király úr emlékezetét felidézzék az utókorban. A temetés napján ugyanott történt, és átengedett adományozás és felajánlás igen nagy mennyiségét jelen írásunkban nem tüntetjük fel részletesen, hogy hosszadalmas felsorolásuk ne untassa az írók tollát és az olvasókat. Ezután pedig Lengyelország híres-neves királya, Kázmér, a király rokona, meg Morvaország őrgrófja Visegrádra jöttek, és gyászba borult lélekkel fényesen megrendezték a hatalmas király halotti torát. Végül harminc nap elteltével, a Szent Szűz mennybemenetelét megelőző szerdai napon, hogy Károly király halálának harmincad-gyásznapját ünnepélyes misével a felséges Úristennek, mindenek teremtőjének a tiszteletére - mint föntebb mondva volt - megüljék, a főpapok és püspökök igen sok báróval együtt Fehérvárra mentek, ahol Károly király úr teste az Úrban elnyugodva ünnepélyesen el volt temetve; és ott Fehérvárott, meg Visegrád városában a királyné úrasszony kedves fiával, az akkor királlyá koronázott Lajossal, meg a többi főpappal, püspökkel, pappal és báróval meg sok-sok keresztény hivővel együtt a legnagyobb áhítattal megtartották a gyászünnepséget. És az országnak minden népe országszerte ugyanolyan ünnepélyes áhítattal és ünnepélyes misék kel ülte meg és teljesítette a halotti ájtatosságot. Kérjük tehát egy szívvel-lélekkel a mindenható Istennek kegyelmét Károly király úr számára, hogy lelke fölött kegyelmesen ítéljen, és bocsásson meg neki, és lelkét az összes szentek és hitvallók gyülekezetébe, István és László királyok társaságába kegyeskedjék helyezni, hogy amiként a jelen világban királyi dicsőségben élt, a túlvilágon is együtt örvendezhessen az angyalokkal.

Mértékes versek Károly király haláláról

Te legfőbb király, Krisztus, aki az emberi életnek végcélja vagy,

Úgy tehát kegyelmes te egymagad, hozzánk, mindnyájunkhoz,

Szüntesd meg vétkünket, töröld el bűnünket,

És Károly királyét is, aki ezekben a hónapokban távozott el:

Augusztus elseje előtt, amikor a Nap a Rák csillagképében van,

Amaz ünnepen, amely az Apostolok Szétoszlását követi, az első

Napon töltötte be a lelke amaz évszámot,

Amelyet mindenki valóban megfizet: a király, a herceg és a paraszt.

A holttestet rövid ideig tartják, mondom,

Nem hosszabb ideig, mint három napig.

Így pénteki napon az urat eltemetik az árnyak közé.

Kegyelmébe fogadott bennünket az Isten: Lajos kapta a királyságot,

Az ezerháromszázadik nevezetes év

Betelvén végzi itt a negyven kettőt.

A királyok felséges királya is tudja, hogy ő a menedékünk.

Károly király fiának, Lajos királynak megkoronázásáról, sok hadjáratáról, életéről és haláláról

A dicsőséges uralkodónak, Károly király úrnak a halála és eltemetése után, a rákövetkező legközelebbi vasárnapi napon, nagy ünnepélyességgel és Szent István királynak dicsőséges koronájával megkoronázták a fiát, Lajos herceget, Székesfehérvár városában, a főurak, főnemesek, bárók, lovagok és Magyarország nemesei közösségének egybehangzó akarata és pártfogása mellett: anyjának, Magyarország királynőjének, Erzsébet úrnőnek, továbbá Tamás erdélyi vajdának és Villermus Domonkos nádornak a jelenlétében. És miután a többi, már említett bárók és az ország nemesei összegyűltek, a koronázást Csanád esztergomi érsek úr végezte Miklós egri, László pécsi, Péter szerémi, Vid barát nyitrai és Lőrinc boszniai püspök urak segédletévei. [K.1.] És így atyja után ő következett a természetjog folytán őt megillető királyi trónuson. És bár ifjúsága virágában kezdett el uralkodni, a derék jellemű ifjú az érettséget többre tartva az ifjúságnál, növekedvén elsajátította a bölcs gondolkodást, és egyre gyarapodott az erényekben. Emlékezetébe idézte, hányan hangoztatták derék férfiak, hogy a hazáért a vérűket is kiontják, s nem is haboztak kiontani, hogy haláluk után az utókor szemében dicsőséget nyerjenek. Ezen gondolkozni kezdett, és lelkében azt vizsgálgatta, hogy Isten segítségében bízva, hogyan és mi módon állíthatná helyre és szerezhetné vissza országa jogait, amelyeket a határ menti szomszédok és fejedelmek kisajátítottak maguknak, és amelyeket a lázadók és hitszegők a szent korona sérelmére vakmerő bátorsággal az ország fennhatósága alól kivonva bitoroltak.

[K. 2.] A király első hadjárata az erdélyi szászok ellen

Eközben történt, hogy az országban az erdélyi részeken egyik-másik szász nemzet lázongani kezdett, és megtagadta a szokásos adó és királyijövedelmek fizetését. A király tehát nagy sereget mozgósítva, báróival, lovagjaival, nemeseivel és országa népeivel személyesen indult oda, hogy megtörje vakmerőségüket, és miután megfékezte és az engedelmesség útjára visszavezette őket, dicsőségesen és diadallal tért vissza.

[K. 3.] Sándor havasalföldi vajda engedelmeskedéséről

Amikor pedig a király az említett vidéken tartózkodott, egy fejedelem vagyis hatalmas báró, a fennhatósága alá tartozó Sándor havasalföldi vajda, aki a fenti Károly királynak, atyjának idejében a hűség útjáról letérve fellázadt, és hosszú ideig kitartott lázadása mellett, Lajos király kegyességének és hatalmának hírét hallván, önmagától és személyesen eljött e vidék határára, és a királyi felség lábaihoz földre borulva megtért, és visszajött az engedelmességre és a köteles hűségre. Ünnepélyes ajándékokat és ékszereket ajándékozva elismerte a király és a szent korona fennhatóságát, és így örömmel és vidáman visszatért otthonába, és attól az időtől fogva megmaradt hűségében.

[K. 4.] Erzsébet királyné zarándokútjáról

András király Apuliában még mindig nem gyakorolta a királyi hatalmat. Ennélfogva Erzsébet úrasszony, Magyarország királynője és az említett királyok anyja, mivelhogy Károly király halála után fogadalmat tett a szent apostolok ereklyéinek meglátogatására, és Péter és Pál szentegyháza küszöbének megtisztelésére: fogadalmát nem vonta vissza, és nem riasztotta vissza tőle sem női mivolta, sem az utazás hosszú fáradalma, és nem keltett benne félelmet a tengeri út sokféle veszedelme, hanem férfias lelkülettől sarkallva, és az isteni oltalomban bizakodva és égi vágytól lobogva, a Szentháromság ünnepén, az Úrnak ezerháromszáznegyvenharmadik évében Visegrádról útnak indult Itália felé. Díszes háznéppel, és az úrasszonyok, nemes leányok, bárók, lovagok és kísérők sokaságával, sok és nagy pompával indult el, és vonult tova, királyi felségéhez illően. A kiadásokra huszonhétezer márka tiszta ezüstöt és tizenhétezer márka legfinomabb aranyat vitt magával. Fia, Lajos úr, Magyarország királya pedig még utána küldött négyezer márka válogatott aranyat. Mintegy fél mérő forintos is volt vele, meg sok-sok apró dénár az országból kivezető kapuig. A királynőnek a velenceiek is nagyon tisztes és hasznos szolgálatot tettek, mert két gályával álltak szolgálatára saját költségükön, a mondott úrasszonynak a tengeren való átkeltekor, nagy figyelmesen. Átkelvén a tengeren, nagy békességgel megérkezett Apuliába. Itt eléje ment a fia, András király, hitvesével, Johanna királynő úrasszonnyal, és Erzsébet királynő úrasszonyt nagy ünnepélyességgel és pompával fogadták, úgy kísérték Nápolyba mindenki örvendezése mellett, szent Jakab apostol vigiliáján. Amikor tehát Magyarország királynője már ott volt Nápolyban, tanácsot tartván, Miklós nádorispánt, Pál királyi udvarbírót, Veres Tamást, Vid barátot, a nyitrai püspököt, Péter-fia Tamást meg a beneventói érseket és igen sok más nemest ünnepélyes követségben az apostoli székhez küldte azzal a kéréssel, hogy a pápa úr adja áldását, és koronáztassa meg a királyi koronával András királyt. Eközben Erzsébet királynő úrasszony az istennek és a szenteknek tett fogadalmát teljesíteni akarván, a szent kereszt feltalálásának ünnepén elindult Nápolyból egész háza népe, meg a nápolyi érsek és Apulia sok nemese kíséretében, és Róma felé vonult, hogy meglátogassa szent Péter és Pál apostolok küszöbét. A városokon és várakon teljes nyugalomban és békével vonult át, és senki nem merészkedett erőszakosságra, sem jogtalanságra az övéi ellen. Amikor pedig ama föld lakói meghallották, hogy Erzsébet királyné, mint a fényességes csillag, ragyog erényeivel, tisztes erkölcsével és szüntelen jámborságával, s hogy az övéi teljes tisztességben vonulnak arra, kifutottak az utcákra és terekre, hogy láthassák, és alaposabban megnézhessék. És amikor csodálattal és örvendezve látták, egy szívvel-lélekkel dicsérték az Istent, hogy ilyen nemes úrasszony és ilyen fényességes királynő, elhagyván országát és otthonát, a világ végéről eljött, akárcsak Sába királynője, hogy kérje és kiérdemelje a Megváltó kegyelmét. Mikor pedig néhány nap múlva szerencsésen megérkezett Rómába, az egész város megmozdult megérkezésének hírére, és a Tibe­ris egyik partján ama híres Colonnák, a másik parton meg az Ursi­nik fogadták a királynét a legnagyobb tisztelettel. A többi nép pedig, a polgárok apraja-nagyja, az asszonyok és a leányok arra futottak, amerre a királyné elvonult, és hangos szóval kiáltozták: "Éljen Magyarország királynéja!" És visszhangzott a föld a kiáltozásuktól. És úgy látszott, hogy az egyébként szokatlan esemény következtében az egész néptömeget valami lelki ujjongás tölti el az ő látása miatt. Amikor aztán Szent Péter apostol szentegyházának ajtaja elé ért a királyné, az egész pápai udvar fogadta körmenetben vonulva eléje nagy pompával és tiszteletadással. Végül a királyné Szent Péter apostol oltárán és ereklyéi fölött elhelyezte felajánlásként ünnepélyes ajándékait: kelyheket, papi díszruhákat és forint-pénzt királynői fenségéhez illően. Még számos monostort, templomot és szent helyet meglátogatott, és mindezeket bőséges ajándékokkal és kegyes adományaival tisztelte meg. Kétszer is megengedték, hogy Krisztus képmását vagyis Veronika kendőjét, fel menvén a lépcsőn, közelebbről is megnézze: áhítatosan oda járulván, a legnagyobb tiszteletadással és alázattal imádkozott előtte. Ezeknek elvégzése és befejezése után búcsút véve, szent Ferenc nyolcada napján, nagy ujjongás és öröm közepette visszatért Nápolyba, mivel áhítata példaként ragyogott mindenki számára. Amikor tehát a királyné már Nápolyban volt, és látta, hogy a menye, Johanna úrnő, gőgös és nagyravágyó, a világi hatalmat a szokásos emberi mértéken felül sóvárogva jár-kel, és férjének, András királynak nem adatja meg a királyt megillető tiszteletet, hanem minden erejével sőt még azon is túl törekszik rá, hogy a koronától és a királyi méltóságtól megfossza - ahogy ezt utóbb az események igazolták is -, szíve összeszorult, és a fájdalom éles tövise járta át. Mikor aztán a követek és hírnökök Avignonban hosszú ideig késedelmeskedtek a pápa úr ravaszkodása miatt, aki nem akarta beleegyezését adni András király megkoronázásához, a királynő úrasszony és tanácsa helyesebbnek látta inkább hazatérni, mint hiába, céltalanul és unalom ban ott időzni. Ezért az Úrnak ezerháromszáznegyvennegyedik évében, fiát, András királyt épségben és egészségesen Apuliában hagyván, szent Mátyás apostol ünnepe táján elindult Nápolyból egész kíséretével együtt Magyarország felé. Bariban pihenőt tartott, szent Miklóshoz imádkozott, és megtisztelte őt ajándékaival és adományaival, majd nagyböjt közepe táján Manfredoniába érkezett, és hajók meg gályák hiányában húsvét ünnepét itt kényszerült ünnepélyesen megülni. Másnap aztán megérkezett négy gálya, amelyet András király küldött anyjának, Magyarország felséges királynéjának a szolgálatára. Ő meg beszállva minden holmijával és kíséretével együtt, több más hajó kíséretében áthajózott az Adriai tengeren, és az Úr engedelmével megérkezett Visceniába

A királyné tehát Apuliából visszatért Magyarországra a fentebb említett időben, és elutazásának évfordulóján érkezett haza Visegrádra, és itt a fiai, Lajos úr, Magyarország királya és István herceg úr, meg az ország főnemesei nagy ujjongással és örömmel fogadták. Ezalatt Lajos király úrnak és anyjának, a királyné úrasszonynak követei VI. Kelemen pápa úr elé terjesztették a Consistoriumban András királynak egyházjogi és világi törvények szerinti bizonyítékait, és más választott bírák előtt az összes törvények alapján bebizonyították, hogy Szicília királysága a királyi örökösödési jog alapján teljességgel András királyt illeti meg. Sokat fáradoztak, mégsem értek el semmi eredményt a dologban; és mivel az említett követek az igazság útján - ahogy akarták -, nem tudták elvégezni, amit rájuk bíztak, de tudták, hogy az ajándékok és az adományok a bölcsek lelkét is lépre csalják, azért Lajos úr és az anyakirályné asszony tudta nélkül megígérték, és esküvel kötelezték magukat, hogy a pápa úr kincstárának negyvennégyezer márka aranyat fizetnek, ha András király Szicília királyságának kormányát elnyeri. Amikor ez a jelentés Magyarországra érkezett, és az egyezség a király úr és a királyné asszony elé került, nem kevéssé nyugtalanította őket, hiszen megértették, hogy a királyság fölötti jogot, amely Isten és az Igazság szerint is őket illeti, pénzen kell megváltaniuk. De hogy gonosz és rosszindulatú embereknek ne adódjék alkalmuk és okuk rá, hogy bármely tekintetben is helytelenül megítéljék, és ócsárolják őket, mondván, hogy kapzsi módon és nyereségvágyból tartanak igényt a királyi méltóságra, megengedték az említett pénzösszeg kifizetését, nehogy a követekre a hazugság vétkének a bélyegét is rásüssék. Szétfutottak tehát az adószedők minden vármegyébe, a királyi és királynői falvakba az egész ország területén, és a mondott pénzösszeget teljes egészében behajtották, és a behajtott összeget megbízható követek útján VI. Kelemen pápa úr kincstárába hűségesen beküldötték, abban a szilárd reményben, hogy az András király megkoronázását illető ígéretet haladék nélkül teljesíteni fogják.

Miközben a többször említett követek Avignonban a rájuk bízott ügy végrehajtásával voltak elfoglalva, azalatt Lajos úr, Magyarország híres-neves királya az Úr ezerháromszáznegyvenötödik évében illő kísérettel Csehországba ment apósához, akinek leányát, név szerint Margitot már megkapta feleségül.

Itt már említett apósával, a csehek öreg királyával és annak fiával tanácsot tartva vitéz és erős sereget gyűjtöttek, és a Boldogságos Szűz Mária ünnepe táján egy közönséges nap alatt a befagyott jégen átkeltek a tengeren a pogány litvánok ellen. Tűzzel-vassal akarták földjüket elpusztítani, de déli szél kerekedvén olvadni kezdett a jég, és a késedelmeskedés veszéllyel fenyegette őket. A lehető leggyorsabban visszavonultak tehát, és eredménytelenül és üres kézzel tértek vissza.

[K.6.] A tatárok elleni hadjáratról

Ugyancsak amikor a tatárok hadinépe Magyarország ellen dühöngve az erdélyi rész határvidékeit és a székelyeket már több ízben is megtámadta, a király egy serény és harcias férfiút, Lack-fia András erdélyi vajdát küldte a tatárok ellen az erdélyi nemesek és erős hadinép élén. Ezek erőszakosan be-hatoltak arra a földre, ahol a tatárok lakták, és amikor Athlamos nevű fejedelmük vezetése alatt nagy tatár sereg vonult ki ellenük a harcmezőre, leverték a szembeszegülőket, fejedelmüket lefejezték, és sok zászlót és tatár foglyot küldtek a királyi felségnek Visegrádra. Ezután is a székelyek gyakran megrohanták a tatárokat, és nagy zsákmánnyal tértek vissza hazájukba. Akik életben maradtak a tatárok közül, azok a távol fekvő tengerparti részekre menekültek a többi tatárokhoz.

[K. 7.] A horvátok elleni hadjáratról

Végül közös tanácsot tartva főuraival, lovagjaival és báróival, elhatározta, hogy hadat indít a hűtlen és lázadó horvátok, Cirjék fia Gergely és Nelipic ellen, akik Horvátországot, Dalmáciát és Szlavónia nagy részét bitorolva, a szent korona sérelmére hatalmuk alatt tartották. Elindult nagy hadsereggel, és más országok fejedelmeivel, különösen a nagyságos és hatalmas István fejedelemmel, a bosnyák bánnal együtt. Bihács városáig nyomult előre, és annak közelében, a Galgócfő nevű patak forrásánál tábort ütött. E helyen hosszabb ideig pihent seregével, és nem vonult innen tovább, úgyhogy a bitorlók és lázadók, Cirjék fia Gergely, és Nelipic-fia Iván, atyjának halála után kénytelenek voltak a szent korona engedelmességére térni. És midőn megesküdtek, hogy hívek maradnak, a király egynémely vár visszaszerzése után hazatért seregével. Am Cirjék fia Gergely újból fellázadt. Lajos király másodízben báróit és lovagjait küldte ellene hatalmas sereggel, akik e lázadó vakmerőségét megtörve, visszatérítették Horvátországot a királyi fenség fennhatósága alá, a lázadót pedig kényszerítették, hogy engedelmeskedjen, és hogy kegyelmének alávesse magát, azokkal együtt, akik vele tartottak. Ezután vidáman visszatértek hazájukba.

[K. 8.] A velenceiek elleni hadjárat Dalmáciában

Ezt követően, idő multával nagy hadat indított a király Dalmátország megvívására, amelyet a velenceiek már hosszú idő óta elfoglalva tartottak. A környező országrészek számos fejedelmének, a bárók nak és lovagoknak, meg országa népeinek kíséretében eljutott Zára városáig, amely már előbb visszatért a királyi felség iránti engedelmességre. A velenceiek a várost német, francia és olasz zsoldosokkal ostrom alá fogták, és vele szemben egy Székács nevű erődítményt építettek, és azt fegyveres hadinéppel és különféle hadigépekkel megrakva, a legnagyobb erővel ostromolták a várost mind az erődítményben felállított hajítógépekkel, mind a tenger felől, a gályákról. A király pedig seregével az erődítmény körül a mezőn telepedett meg, és hajítógépeket meg egyéb különféle hadigépeket állított, és szerelt fel, és erős ostrom alá vette vejük a velenceiek erődítményét, így akarta megszüntetni Zára városának ostromát. A király vitézei és hadi népei állandó rohamokkal zaklatták az ellenséget, és kemény csatákat vívtak. De mivel az ellenség bezárkózott az erődítménybe, és hajítógépeik lövései a király hadinépéből sokakat megsebesítettek, a király hadinépe egészen a falakig nyomult, és visszafizette nekik a kölcsönt. De amikor alkalom adódott, a velenceiek hadi népe is hirtelen és észrevétlen kirontott az erődítményből, és összecsapott a király vitézei vel és hadi népével; mindkét részről sokan estek el. A király részéről itt, ebben a csatában esett el Tóth Lőrinc fia: Bertalan és a német Harsandorfer, két serény vitéz. A király serege vitézül iparkodott megvenni az erődítményt, de az szerfölött meg volt erősítve, és nem boldogultak vele. Ezt látva a király seregével együtt hazatért, emberben és hadianyagban nagy veszteséget szenvedve. A velenceiek hadinépe pedig folytatta az ostromot mind az erődítményből, mind a tenger felől a gályákról , és néhány városi árulása miatt el is foglalták a várost. Sok polgárt és nemest kivégeztek vagy különféle kínzásoknak, gyötrésnek és büntetésnek vetettek alá; sok férfit, nemes asszonyt és leányt fogságra vetettek, és elhurcoltak Velencébe. Nem féltek az Istentől, nem tekintettek sem az életkorra, sem a nemre: asszonyokat és leányokat meg más foglyokat személy szerint kiválogatva éhséggel és szomjúsággal gyötörtek kegyetlenül, csupán nyomorult életüket hagyták meg, de utóbb kínzások közt ezeket is lassanként elpusztították a börtönökben. A király emiatt mélységesen bánkódott és szilárdan elhatározta, hogy mihelyt alkalom kínálkozik, bosszút fog állni.

[K. 9.] András király haláláról

Ezután rövid idő elteltével - mivelhogy úgyszólván semmi sem marad változatlan és állandó, hanem fut az idő s mindig sok változást rejt magában, amit nem lehet egykönnyen előre látni és előre megjósolni, és nincs semmi, ami a változandóságot ne érezné: háború is a béke kellős közepén támad -, így esett meg ez a siralmas és borzalmas szerencsétlenség: a néhai hírneves fejedelemnek, András úrnak, Jeruzsálem és Szicília királyának, Lajos magyar király édes testvérének a halála. Az András király udvarában tartózkodó Johanna asszony megbízásából az elvetemült Corrardo de Catanzo és más felségárulók gyilkolták meg és veszejtették el Aversa városában - pusztult volna a föld színéről! Nagy gyász és siralom támadt Magyarországon. De a felségárulók is megkapták vétkük büntetését és istentelen felségárulásuk jutalmát. Novelli hatalmas és nagyságos grófja, a király rokona és hűséges embere kocsira kötöztette, és végighurcoltatta őket városának összes utcáin, testüket tüzes vasfogó kkal tépette, gyötörte, szabdalta, és a legrútabb halállal és különleges halálbüntetéssel pusztította el őket. Testvérének szerencsétlen halála miatt Lajos király elmondhatatlan heves fájdalommal és vérző szívvel bánkódott, bánatában bosszúra gondolt, és azt kezdte elméjében forgatni, hogy ilyen istentelen gonoszság ne maradjon büntetlenül. Először Tóth Lőrinc fiát Miklóst - kit utóbb Kontnak neveztek - küldte oda, hogy tárgyaljon ama vidék főuraival, grófjaival és báróival. Ő pedig Aquilába, ebbe a híres városba érkezve, a város kormányzójával, Lallóval, egy bölcs férfiúval, aki András király halála miatt nagyon búsult, tárgyalásokat folytatott, és megnyerte az ügynek a vezetése alatt álló kis államot, majd tovább ott időzvén, Lallóval együtt igen sok más embert is Magyarország királyának hűségére térített és buzdított, és erről a királyt levélben és követek útján értesítette.

[K. 10.] A Nápoly elleni hadjáratról

A király erős sereget gyűjtött és Itália vidékein keresztülhaladva Nápoly városa felé sietett. Átvonulása alatt a városállamok urai és a városi tanácsok minden városban nagy tisztelettel fogadták, és bőkezűen megvendégelték. E városok urai közül Malatesta de Malatestis, Francesco di Forli, Filippo di Mantova és még néhányan tekintélyes fegyveres hadinéppel kísérték egészen Nápolyig, a király pedig lovagi címmel és lovagi övvel tüntette ki őket.

Johanna királynőnek és férjének, Lajosnak meneküléséről

A király jövetelének hírére Johanna királynő Tarantói Lajossal, a férjével, aki királyként viselkedett, titokban elmenekült, és a királytól való félelmében három gályán a tengeren át Provence felé, Avignonba igyekezett. Lajos király pedig bevonult Nápoly városába; nagy ünnepélyességgel és örömmel fogadták. Ettől kezdve a "Magyarország, Jeruzsálem és Szicília királya" címet használta. Itt-tartózkodása alatt kutatni kezdte, kik voltak bűnrészesek és vétkesek testvérének, az említett András királynak a meggyilkolásában, és elfogatta az alábbi kiskirályokat: Durazzo hercegét két testvérével, Lajossal és Róberttal együtt, de még másokat is, tudniillik Taranto fejedelmét, és Johanna királynő említett férjének, Lajosnak a testvérétől származó gyermek Fülöpöt. A durazzói herceget mint vétkest lefejeztette Aversa városában, András király palotájában, amelyben akkoriban lakott, és ahol András királyt megölték és meggyilkolták. A többi királyocskákat András király fiával, a gyermek Károllyal együtt Magyarországra küldte megbízható bárók és vitézek kíséretében. Mivel ezek elmulasztották megbüntetni a felségsértés bűnében vétkeseket, feltehető volt róluk, hogy valamelyest ők is egyetértettek a gaztettel, hiszen aki a nyilvánvaló gaztettel nem száll szembe, nem mentesülhet a titkolt bűnrészesség gyanújától. Visegrád várába vitték őket fogságba. Nagy tapintattal és tisztelettel, jól és bőven tartották őket, ahogy a királyi felség hozzátartozóihoz illik.

[K. 12.] A király Magyarországba való visszatéréséről

Lajos király végül is vissza akart térni nagy számú hadinépével együtt Magyarországra, és ezért saját felségének képviseletében ott hagyta a nagyságos és tekintetes Lack-fia István erdélyi vajdát országos főkapitánynak, a német Wolfhardi Wolfhardot pedig Nápoly városkapitányának, ő maga pedig visszatért Magyarországra.

[K. 13.] István vajda ütközetéről és győzelméről

A király eltávozása után egynémely nápolyiak, odavaló vitézek és kapitányok lázadást szítottak, az említett Wolfhard kapitányt elűzték, és gőgös elbizakodottságukban felkeltek, hogy magát István vajdát is elűzzék. Aversa és Nápoly között ütköztek össze és elkeseredett csatát vívtak. Isten akaratából István vajda a király úr seregével győzelmet aratott, sok grófot, bárót, lovagot, nemest és nápolyi polgárt fogott el, és egyeseket megölvén, hatalmas zsákmányra tett szert. A zsákmányt a király hadinépe között bőkezűen szétosztotta. A foglyokat nagy pénzösszeg lefizetése ellenében szabadon bocsátotta, és győzelmében bizakodva, nyugodtan ott maradt az országban.

[K.15.] István vajda hadáról és ütközetéről Nápoly környékén Lajosnak hadi népével

Ennek utána [Tarantói] Lajos pártja, mivel István vajdát ki akarta fizni az országból, nagy sokaságot gyűjtött össze zsoldos hadi népéből, és szövetségbe vonta a hűtleneket Szicília említett királyságából is, Nápoly városa előtt felállította a hadsorokat; harcba bocsátkoztak, és megfújván a harci kürtöket, megkezdték a támadást. És bár Tarantói Lajos sokkal több hadinéppel rendelkezett a maga seregében, és bár mindkét részről egyformán ellenséges indulattal bocsátkoztak harcba, István vajda mégis a hűség lelkesedésétől vértezetten - mivel inkább akart halála után hírneves dicsőséghez jutni, semmint hátat fordítani az ellenségnek -, győzelmet aratott, ahogyan kívánta. Ebben az ütközetben István vajda igen sok főurat, grófot és hatalmas lovagot ejtett foglyul, és ennek megfelelően igen sokszor leverte Lajos seregeit, igen sok várost elfoglalt, Lajos hívei között nagy öldöklést, embereiben nagy pusztítást vitt véghez. A leghatalmasabb nemeseket Magyarország királya iránti hűségre kényszerítette, és az ő szolgálatába állította, ahogy ez, más tetteivel és szolgálataival egyetemben írásba van foglalva a királynak abban az oklevelében, amelyet szolgálatainak jutalmazására a Dráva és a Mura között fekvő Asztrag és Csáktornya nevű várak adományozásáról kiállított neki. De ez említett ország hadinépe, sőt a lakosok is élve megnyúzták, és más kínzásokkal kegyetlenül gyötörtek mindenkit, akit csak elfogtak a magyarok közül.

[K. 16.] Johanna királynőnek és Lajosnak a visszatéréséről

Időközben azonban Johanna királyné és férje, Tarantói Lajos visszatért Nápolyba, és az országot saját hatalma alá akarta hajtani. Ekkor István vajda Magyarország királyát fegyverbe szólította, hogy az országot megvédelmezze ellenük.

[K. 17.] Lajos király második bevonulása Apulia királyságába

A király úr pedig minden késlekedés nélkül, be sem várva seregének összegyülekezését, egyetlen gályán csekély kísérettel és néhány bárkával hirtelen áthajózott Aquilába egynémely bárójának és lovagjának kíséretében. Ezek voltak a főbbek közülük: Gilét-fia Miklós nádorispán és fiai, János és Domonkos lovagok, és testvérei, Lőkös és Bertalan; továbbá Bebek fiai, István és György ; Szécsi Miklós; Tamás vajda fia Kónya; András vajda a testvéreivel; Lack fiai Miklós, Pál és Mihály; a főpapok közül a Krisztusban tisztelendő atya, Miklós zágrábi püspök úr, akit ott, Aversa városában szenteltek püspökké; meg a tisztelendő férfiú, István budai prépost úr a testvérével, Jánossal, a tekintélyes lovaggal, Kanizsai Lőrinc fiával. A király Manfredonia kikötőjében kötött ki, és békésen, a városi tanács egyetértésével vonult be a városba; Teanót és Barlettát elfoglalta; Bari városát, ahol szent Miklós pápa nyugszik, ostromzárral foglalta el, úgy vonult be oda, és miután a város erődítményekkel megerősített várát újból visszaszerezte, ebben rendezte be szállását, és itt a német zsoldosoknak, szám szerint négyezer sisakosnak - kiknek kapitánya Wolfhard Konrád volt, a már említett Wolfhard testvére - bőven és bőkezűen kiosztotta a zsoldot.

[K. 18.] A zsoldosok árulásáról

Eközben pedig a hadinépek Magyarországról is hajón átkelve hozzá sereglettek, és így serege nagy mértékben megnövekedett. Ennek láttára a német zsoldosok - kapitányuknak, Wolfhard Konrádnak és többi tisztjüknek akarata ellenére - árulást követtek el, és támadást intéztek a király és magyarországi hadinépe, meg a város ellen, mivelhogy ki akarták fosztani és rabolni. A magyarok felkeltek ellenük, és elreteszelték az utcákat és a tereket láncokkal, melyek a falak között a föld alá voltak rejtve; a láncok közé beszorították a zsoldosok nagy tömegét, leöldösték őket, és sokakat foglyul ejtettek közülük; lovaikat, számszeríjaikat, fegyvereiket, vállszíjaikat és minden holmijukat elszedték tőlük, és ha a zsoldosok nem tartottak volna egy városkaput elfoglalva és őrizetük alatt, alig menekülhettek volna meg közülük néhányan. Végül azonban kimenekültek a városon kívülre, és táboruk ban heverve hírnökök közbenjárására kegyelmet nyertek a király úrtól azzal a kikötéssel, hogy az országból mindnyájan eltávoznak, és nem csatlakoznak a király ellenségeihez. Ezt írásban, okirattal is megerősítették. A király úr mindamellett egyeseket közülük, akik a lázadás szításában ártatlanoknak látszottak, megtartott szolgálatában.

[K. 19.] Canosa várának bevételéről

Ezután a király, aki a sereg vonulásakor napokon keresztül állandóan fegyverzetében szokott lovagolni a katonák csapatai között, körülzárta Canosa várát, és ostrommal elfoglalta, vagyis inkább visszavette. De itt, amikor fegyveresen igyekezett felmászni egy létrán, kődobásoktól súlyosan eltalálva lezuhant a várárokba, és testén súlyos sérülést szenvedett. Emiatt a bárók és lovagok szerfölött megszidták, hogy olyasmibe avatkozott, ami nem illik a királyi méltósághoz.

[K.20.] Tarantói Lajos zsoldosainak foglyul ejtéséről

Ezután néhány kis várat foglalt el, és bevonult Lucerába, melynek falai le voltak rombolva. Ennek közelében volt egy igen erős vár, mely hű maradt Lajoshoz, Johanna királynő férjéhez. Mialatt a király ebben a városban tartózkodott, Lack-fia Miklós és Pál, alig ötven magyar íjásszal Tarantói Lajos vegyes hadinépéből százötven fegyveres zsoldost fogott el, a mezőn vívott harcban. Hátrakötözött kézzel, de lóháton és fegyverekbe öltözötten vezették őket a király elé. A király pedig azon a napon a barátok refektóriumában megvendégelte és ebéddel felüdítette őket, de a következő napon elszedte tőlük lovaikat és fegyvereiket - ahogy ez a zsoldosoknál szokás -, és megengedte, hogy elmenjenek.

Salernónak és más városoknak elfoglalásáról

Ebből a városból tovavonult, és Isten segítségével - aki kedvező szerencsével vezérelte útjain - elfoglalta Salernót és Scafatti várát. Ezután a Nápoly felé eső Somma nevű megerősített várost vette be, ahol sok gyalogos volt.

[K. 22.] Aversa városának elfoglalásáról és a király megsebesüléséről ezen város körül

Innét elvonulva Aversa városát vette ostrom alá, amelynek falai még nem voltak teljesen befejezve, de ostromgépek védelme alatt napról napra tovább építették, és már-már befejezték. Itt a király, elmozdítván István vajdát, seregének vezérévé Kont Miklóst, ezt a tanácskozásokban bölcs férfiút tette meg. Ez a dolog sokaknak nem tetszett, és István vajdát is elkeserítette, s ez nagyban zavarta a király ügyeinek előmenetelét.

Amikor pedig a király hozzákezdett seregével a város ostromához, s maga is részt vett a harcban, egy számszeríj nyilától életveszélyesen megsebesült a lábán, és Isten segítségében bízva és az orvosok kezelése ellenére is alig menekült meg a haláltól. Az ostrom jó három hónapig tartott, és Tarantói Lajos német zsoldosai mindennap váratlanul és hirtelen kitörtek a városból, és rohamot intézve ütközetet vívtak a király német és magyar hadinépével, és mikor már mindkét részről sokan megsebesültek, ismét visszafutottak a városba. Az ostrom elhúzódása miatt a városban elfogytak az élelmiszerek, az éhség miatt sokakat kiűztek a városból. Ezeket a sereg elfogdosta. A zsoldosok sem tudtak tovább kitartani, és így személyük és vagyonuk bántatlanságának kikötése után feladták a várost az igen erős várral együtt, amelynek Pignataro Jakab volt a kapitánya és várnagya. A király úr a várba, a hadsereg pedig a városba vonult be. Ezen a helyen a király a vele levő báróknak, lovagoknak és nemeseknek sok földadományt adott földbirtok ban Magyarországon, egyiket a másik után. A megadományozottak serénykedése és szolgálatai a nekik adott adománylevelekben vannak elbeszélve.

Végre a király a várban töltött idő alatt jól megerősödött és egészségének visszanyerése után Lack-fia András vajdát, ezt a merész és harcias férfiút személyének képviseletében az ország főkapitányává tette meg, Druget

Miklóst, Vilmos nádorispán testvérét Salerno városának kapitányává és a Jeruzsálemi Szent János Rend lovagját, Moriale [Moniale] fráter vránai perjelt pedig Aversa városának a kapitányává. Ez utóbb hűtlenül járt el, mivel a várost a várral együtt visszaadta Johanna királynénak. A király tehát hátrahagyva őket, a jubileumi szentév miatt áhítatos buzgalomtól lobogva elindult Róma felé Capua városán keresztül, amelynek kapujára egy díszes művű igen magas torony van építve. Elhaladt Monte Cassino alatt, amelynek falai földrengés következtében leomlottak. Aztán tovavonult Campanián keresztül.

[K. 23.] A királyt megtisztelik a rómaiak

Nos, a tribunus a rómaiakkal, az előkelők közül mintegy száz személlyel, külön erre az alkalomra készített bíbor-posztó ruhákba öltözve, trombitákkal és különböző fajtájú zeneszerszámokkal ünnepélyesen eléje vonultak négy francia mérföldre, nagy tisztelettel fogadták, és bevezették Róma városába, melynek utcáit gyönyörűen beborították, és feldíszítették szőnyegekkel. A rómaiak urának is megválasztották, de a király azt vonakodott elfogadni. A pápa úr palotájában szállásolták el. A tribunus pedig mindennap meglátogatta őt, a római előkelőkkel együtt, és tisztelgett előtte; nagy örömmel meghívták palotájukba lakomákra. A király pedig mindennap Szent Péternek, az apostolok fejedelmének bazilikájában hallgatott misét, és mindennap megmutatták neki az Úr arckendőjét a zarándokok és az ott összesereglett népsokaság nagy vigasztalására. Miután a király több napot töltött ájtatoskodással, a pápa úr felhatalmazására feloldozást nyert, és Szent Péter oltárára négyezer aranyforintot ajánlott fel, és adott ajándékba.

[K. 24.] A királynak Magyarországba való visszatéréséről

Ezután seregével visszafelé indult Itália tartományain keresztül, és minden városban örvendezve fogadták; ilyen megtiszteltetések közepette érkezett Veronába. Itt német zsoldosok ból álló hadinépét elbocsátotta, és Wolfhard meg Konrád kapitányok kíséretében - mivel zsoldjuk még nem volt teljesen kifizetve, a király terhére történt kiadások teljes elszámolására - örvendezve visszatért Magyarországba. Innét aztán megküldte nekik hiánytalanul a zsoldjukat, a kapitányokat pedig magához hívatta és szolgálataik megjutalmazására bőséges királyi adományokkal tüntette ki őket. Tetteik és szolgálataik a nekik adott oklevelek ben vannak előadva.

[K. 25.] Szicília királyságáról való lemondás a pápa úr javára

András vajda, az országos főkapitány, és Drugeth Miklós, Vilmos nádorispán testvére, Salerno városának kapitánya más előkelő lovagokkal és a király úr nagy számú hadinépével mintegy három évig tartózkodott az országban és azokon a vidékeken, és a királynak minden dolga szerencsésen sikerült; számos ütközetet vívtak, [Tarantói] Lajos hadinépét sokszor leverték, és úgyszólván megsemmisítették, úgyhogy azok az erődítmények be és várakba zárkóztak. András vajda tetteiről és hadakozásairól, amelyekre a rövidség okáért ezúttal nem térek ki, a neki adott birtokadományozó oklevélből bárki meggyőződhet, aki azt akarja, hogy mindenről hiteles tudomást szerezzen. Ekkor ötödik Ince pápa úr először követét, a Krisztusban főtisztelendő atyát, a szent Cecilia egyházáról címzett Guidó bíboros áldozópap urat mint különleges megbízatású legátust, majd több alkalommal ünnepélyes követeket küldött az említett kiskirályok kiszabadítása érdekében a királyhoz, és utóbb ugyancsak követe, Bertalan egyházjogi doktor úr útján üdvös intelmekkel atyailag sürgette a királyt, hogy hívja vissza hadinépét abból az országból. A pápa kérésére a király, mint alázatos és engedelmes fia, követei útján, tudniillik János választott veszprémi püspök, a kánonjog licenciátusa, meg mások közvetítésével a pápa kezére adta az említett országot, várakat, városokat, erődítményeket és azokat a területeket, amelyeket hatalmában tartott, de fenntartotta magának az országra való jogát, amely meg is illette. Az említett kiskirályokat is, akiket fogságban tartott, szabadon bocsátotta, és szabad menetlevéllel Velencébe küldte őket tisztelettel, hogy megtérhessenek hazájukba. Nagy örömmel hajóztak át a tengeren Nápolyba, ott pedig nagy ünnepélyességgel és tisztelettel fogadták őket, és visszahelyezték mindet szabad birtokaikba, fejedelemségeikbe és hercegségeikbe. Nem hallgatom el azt, hogy a megtörtént események sorát nem tudtam érthetően és világosan, évekre és napokra elkülönítve előadni, mivel ebben az azóta eltelt időköz akadályozott; egyes dolgokat magam tapasztaltam, másokról meg hitelt érdemlő emberektől értesültem, akik ismerték az eseményeket.

Amikor illendően mentegetem magam, adassék meg nekem a bocsánat, mivel elegendő az események sorát elbeszélnem. A többi megírni és elbeszélni valót azokra hagyom, akik többet tudnak írni és elmondani a király szerencsés, vagy szerencsétlen kimenetelű viselt dolgairól, mint ami itt meg van írva.

[K. 26.] A velenceieknek a királyhoz intézett követelése Dalmácia visszaadásának tárgyában

Ezeknek az eseményeknek az elmondása után szükséges visszatérnünk a Dalmáciáról és a tengerparti városokról megkezdett tárgykör előadásához. Mivelhogy a király az országhoz tartozó és a szent koronának alávetett fejedelemségeket, birtokokat és domíniumokat meg akarta őrizni, és az elbitorolta kat régi állapotukba visszaállítani, azért ünnepélyes követek, levelek és külön hírnökök útján, mint a béke buzgó híve, többször is megkereste és intette Damdulo [Dandolo] András dogét, és Velence városának tanácsát, hogy adják vissza neki és a szent koronának Dalmát­or­szágot, amelyet nagy részében, és a tengerparti városokat, amelyeket pedig teljes egészében elfoglaltak és birtokukban tartottak. Ezt azonban a doge úr és Velence városának tanácsa megtagadta, és ellenezte, és elhatározta, hogy szembeszáll a királyi felséggel.

[K. 27.] Az ellenük indított hadjáratról

Ennek okáért a király a doge és Velence városának tanácsa ellen a jogtalanság miatt súlyos panaszt emelt szomszédainál, a tanácsuraknál, fejedelmeknél, hercegeknél és őrgrófoknál, hogy ne legyen az a látszat, hogy jogtalanul és igazságtalanul támadja meg őket. Az ellene és országa ellen elkövetett jogtalanság megbosszulására és elhárítására, és hogy erővel visszaszerezze országának felségjogait, melyeket amazok hosszú idő óta bitoroltak, megindult Itália felé a doge és Velence városának tanácsa ellen saját hadinépével, meg az őt támogató s neki segítséget nyújtó idegen, német grófokkal és lovagokkal. Ezeket a németeket nagyon szerette, a nyelvüket is értette, és bőkezűen gondoskodott zsoldjukról és ajándékokról, s ezért szívesen sereglettek hozzá, s hű szolgálatokat tettek neki. Átvonulva a velenceiek területén és birtokaikon, Serravalle vára közelében elfoglalta Coneglianót, majd innen Cervetri városához ment, megszállta, és a birtokában lévő várakat és földeket, nevezetesen Asolót Roccanervivel - ahol egy apátság van -, Crispiniacumot, Kewerdet, Gorgoniát és Forgoniát és még sok más helyet is elfoglalt, és hadinépeket helyezett el bennük. És így a tiszteletreméltó Miklós esztergomi érsek úr testvérét. a tekintetes Tamás lovagot hátrahagyván hadi népe kapitányának, ő maga pedig fegyveresen visszatért Magyarországra.

[K. 28.] Castelfranco várának ostromáról

Utóbb aztán a már említett Kont Miklóst, ezt a nagyságos és hatalmas férfiút. Magyarország akkori nádorispánját küldte arra a vidékre. Ez nagy hadsereggel ostrom alá vette a doge és Velence városa Castelfranco nevű várát, és - bár több napot töltött el itt - mégsem ért el semmi eredményt, mivel a vár jó erődítményekkel volt ellátva és fegyveres hadinéppel jól megrakva; visszatért tehát Magyarországra, és csak a mondott Tamás lovag maradt ott.

Ez a Tamás lovag és a király hadinépe először Treviso városának kapuja előtt, másodízben pedig az ennek közelében elterülő mezőn ütközött meg és vívott harcot a velenceiek fegyveres hadinépével; legyőzte őket és sok foglyot ejtett. Harmadízben a Brenta folyónál, ott, ahol már hajózható - a folyó mély vize miatt nagy veszélyek között - lóháton átkeltek a folyón, és kora reggel hirtelen rárontottak a velenceiek német zsoldosai ra. Legyőzték a zsoldosokat és foglyokat ejtettek. Ezeket, miután zsoldos szokás szerint elszedték tőlük lovaikat és fegyvereiket, szabadon bocsátották. Ebben a folyóban elmerült Csel-fia Jánosnak testvére, Pál lovag, néhány más magyarral együtt. A király pedig visszarendelte Tamást, és helyébe Hem-fia Benedek lovagot küldte oda. Amikor Benedek lovag oda érkezett, sok ütközetet vívott egymás után a velenceiek hadi népével, és le is győzte őket. Majd ismét az említett Tamás ment oda, és a várakat és megszerzett területeket mindaddig vitézül és szilárdan megtartotta a király uralma alatt, amíg Zára városának bevételével és visszaszerzésével a király hatalma meg nem szilárdult a tengerparti részeken és Dalmáciában. Zárát egy Elderbach nevű serény német lovag foglalta el, és vívta meg a király hadinépével. Egy éjszaka megmászta a város falait, igen kemény csatát vívott a velenceiek német és francia fegyveres hadinépével, maga is halálosan megsebesült, és befejezte földi életét, miután legyőzte, és megfutamította a velenceiek ispánját, vagyis oda kinevezett kapitányát hadi népével együtt. Miután a király visszanyerte teljes rendelkezési jogát Dalmátor­szág és a városok felett, nem akarta a velenceiektől elfoglalt birtokokat továbbra is megtartani; visszaadta és békésen átengedte nekik a várakat és elfoglalt birtokokat, visszarendelvén onnan hadinépeit, azzal a kikötéssel, hogy Velence dogéja és tanácsurai esküt tesznek rá, hogy a király által visszaadott területeken senkit sem bántanak vagy büntetnek meg a király iránt tanúsított hűsége miatt. Utóbb azonban a velenceiek ama területek, s különösen Conegliano lovagjait, városi vezetőit és előkelőit esküjük megszegésével - a király nemtetszése ellenére - lefejezték, kivégezték, és vagyonukat elkobozták. Ezenkívül - még amikor tartott a háború köztük és a király között - Marino nevű dogéjukat több tanácsúrral együtt Velencében a dogepalotában felakasztották, azzal vádolván őket, hogy a királyhoz pártoltak. Igen sok trevisóit megöltek, és száműzetésbe küldtek puszta gyanúsítgatás alapján. E területek visszaszolgáltatása után Treviso városa végül is szerződés útján Lipótnak, a király rokonának, Ausztria hercegének kezére jutott, és neki vetette alá magát. Lipót herceg a város feletti uralmat elfogadván, egy ideig megtartotta, végül azonban hasonlóképpen szerződés útján Padova urának, Francesco de Carrariának adta át tulajdonul, meghatározott kikötések alapján kivonva hadinépét.

[K. 29.] A litvánok elleni hadjáratról

Egyébként személyesen indult el saját hadseregével, és saját lovagi népével meg más hozzásereglő népekkel a litvánok ellen, akik rátámadtak a keresztényekre, de leginkább a királyságához tartozó Oroszországra. Területüket és birtokaik nagy részét elpusztította, és fejedelmüket elfogta, de mikor ez nyomban hűséget és engedelmességet fogadott neki, szabadon bocsátotta, és szerencsésen visszatért Magyarországba.

[K. 30.] Hadjárat Oroszországba

Utóbb még egy ízben indult erős saját és külföldi hadinéppel a magyar szent koronának alávetett Oroszországba, hogy megvédelmezze ezt az országot a litvánok ellen. És miután megfutamította az ellenséget, győzelmében bizakodva az ország kormányzására nagy hatalmú férfiakat nevezett ki vajdának, illetve kapitányok nak, először Péter bánt, meg a Krisztusban tisztelendőatyát, Imre egri püspök urat és Zudar Györgyöt, utána meg a testvéreit, ezek után Bebek Imrét és ő utána Kapoly Jánost; mindezek jól és dicséretre méltó módon megvédték az országot, és megtartották a szent korona fennhatósága és a király úr kormányzása alatt.

[K. 31.] Háromszori hadjárat a pápa úr megsegítésére

A boldog emlékezetű Ince, Gergely és ötödik Orbán római pápák kérésére elküldötte először Lack-fia Miklóst, aki sok várost, mezővárost és várat visszahódított a római szentegyház hűségére, meghódoltatta a lázadókat és az apostoli szék legátusának, Egyed kardinális úrnak a hatalma alá adta őket; őutána Móric-fia Simont küldötte el, de ez semmi eredményt sem tudott elérni, s ezért a királyi felség haragját vonta magára; őt követően pedig, Orbán pápa úr idejében Péter bánt küldte el, hogy Bologna városát megvédelmezze Milano urai, Barnabo és Galeazzo ellenében, akik ezt a várost megtámadták. Ez a Péter bán a várost megtartotta, és megvédelmezte a pápa úr számára, és dicsőséggel tért vissza Magyarországra.

[K. 32.] Ausztria hercegének haddal való megsegítéséről

Utóbb aztán Ausztria hercegének, az öreg Albertnak a megsegítésére elküldötte Lack-fia Pált nagy sereggel, hogy ostrommal bevegye Thorgau városát. Ezt hosszú ostrom után el is foglalta, és a herceg uralma alá hajtotta.

[K. 33.] A bosnyák földre vezetett hadjáratról

A bosnyák földre, amely szintén a királyi koronának volt alávetve, némely lázadók vakmerőségének a megtörésére elküldte a nagyságos férfiút, Kont Miklóst, az ország nádorispánját, és a Krisztusban tisztelendő atyát, Miklós esztergomi érsek urat, országának néhány más bárója és lovagja kíséretében, nagy hadsereggel. Ezek benyomulva ostrom alá vették Zbornik várát, de elfoglalni nem tudták, és sok embert és hadianyagot elvesztve távoztak onnan. E hadjárat alkalmával az egyik éjszakán az érsek és kancellár úr sátrából a király úr hiteles kettős pecsétjét Beliál valamely fiai titokban ellopták, és bizonyos idő elteltével - miként később hitelesen kitudódott - Besztercében maguk a tolvajok összetörve eladták egy aranyművesnek. A király azonban e véletlen szerencsétlenségből megesett dologgal nem sokat törődött: másik hiteles pecsétet készíttetett, azt adta oda az érsek és kancellár úrnak. Az elveszett másik pecséttel kiadott kiváltságleveleket és okleveleket ezzel a pecséttel erősítette meg.

[K. 34.] A bulgáriai hadjáratról

Nemde Bulgária is a magyar szent koronának van alávetve? Ide is benyomult hát nagy haderővel, és elfoglalva Bodony városát, az országot saját hatalma alá igázta, Strachmer nevű fejedelmét pedig, aki magát a bolgárok császárának neveztette, elfogta és Magyarországba küldötte. És miután bizonyos ideig a zágrábi püspökség Sonmech nevű várában hozzá illő és tisztes őrizet alatt tartotta, visszaküldte őt örömmel Bodonyba, hogy kormányozza az országot őfelsége nevében és fennhatósága alatt, bizonyos feltételek és szolgáltatások mellett. A fejedelem azután - miként megígérte - meg is őrizte őfelsége iránti hűségét és engedelmességét.

A Károly császár elleni hadjáratról

Ugyancsak személyesen indult Morvaország tartományai felé, Károly császár úr, a híres-neves uralkodó ellen, nagy sereggel és haderővel. Levélben üzent hadat a császárnak és bevonult Trencsén városába, serege pedig a környező mezőn és réteken telepedett meg. De közben, mikor seregével megindult volna, hogy megrohanja Morvaországot, a császár nevében megérkezett Trencsénbe a schweidnitzi herceg bizonyos más bárók és lovagok kíséretében, hogy a békéről tárgyaljon. Fegyverszünetet kötöttek tehát, és a béke megkötésére Kont Miklós nádorispán és Bebek István országbíró ment a császárhoz néhány lovaggal Brünnbe, ahol a császár nagy serege és számos lovagja összegyűlt. Minthogy közben a király serege szétoszlott, békekötés nélkül tértek vissza.

[K. 36.] A Morvaország elleni hadjáratról

Ezután László urat, Oppeln hercegét és Péter bánt elég erős hadinéppel Morvaországba küldte. Ezek ott gyújtogattak, és igen nagy károkat okoztak, majd visszatértek hazájukba.

[K. 37.] A Lengyelország elleni hadjáratról

Idő haladtával, miután nagybátyja, Kázmér, Lengyelország királya meghalt, hatalmas hadsereggel benyomult Lengyelországba, ahol nagybátyja után, az örökösödés jogán szerencsésen királlyá koronázták.

[K. 38.] A Havasalföld elleni hadjáratról

A havasalföldi területeket, amelyek a szent koronának voltak alávetve, szintén személyesen támadta meg Bulgária felől. Másrészt meg a Székelyföld felől erős hadsereggel és Erdély nemeseivel és a székelyekkel oda indította Miklós erdélyi vajdát Móric-fia Simonnal és más hatalmas lovagokkal együtt Havasalföld vajdája, a királyi felség ellen fellázadt Lajk ellen, hogy támadják meg a havasalföldi vidéket. Lajk ekkor a Duna mellett telepedett le nagy seregével, Bolgárországgal szemközt, hogy őrködjön, és megakadályozza a király benyomulását. Miklós vajda pedig a mondott seregével átkelt a Jalomica folyón, az erődítményeket és sáncokat, amelyeket az oláhok emeltek, haderejével bevette, és harcba bocsátkozott, és kemény csatát vívott Lajk vajda nagy számú seregével, melynek kapitánya a dombrovicai várnagy, Oláh Dragomér ispán volt. Győzelmet aratott, sok embert legyilkolt, és a kapitányt futásra kényszerítette. De aztán - mivel gyakran megfeledkezett a biztonság miatti aggodalmas figyelemről, és az ütközettől kimerülten, a forgandó szerencsétől sodortatva, meggondolatlanul előrenyomult, csapdák, sűrű tüskebozótok és nagyon szűk szakadékok közé szorult, az erdők ből és a hegyekből az oláhok nagy sokasága rohanta meg; ott lelte halálát alvajdájával, Péterrel, a tekintélyes férfiúval, meg a Vasnak nevezett Dezsővel és Vörös Péterrel, Küküllővár várnagyával, Székely Péterrel és Lászlóval, ezekkel a harcias férfiakkal és igen sok vitézzel és előkelő nemessel együtt. És amikor a sereg magyar hadinépe hátat fordított és futásnak eredt, a mocsaras, ingoványos, csapdákkal tele és körülzárt vidéken sokakat megöltek közülük az oláhok, alig néhányan menekültek meg, sok embert és hadianyagot vesztettek. Miklós vajda holttestét nagy küzdelem árán kimentették az oláhok keze közül, és Magyarországra hozták, hogy Esztergomban a boldogságos Szűz Mária klastromában eltemessék. E kedvezőtlen eset megtörténte után, amikor a szerencse ismét kedvezőre fordult, Garai Miklós macsói bán, ez a serény és harcias férfiú a király hadseregét mellvédekkel és tornyokkal felszerelt hajókon bátor kézzel átszállította a Dunán Lajk vajda harcosainak és íjászainak, a záporként nyilazó oláhoknak támadása ellenére. Erre az ellenség megfordulva futásnak eredt, és úgy elpárolgott, mint a füst. A hadsereg többi része Szörény felől nyomult be az országba, és el is foglalta. A király ekkor először felépítette Szörény várát, néhány év múlva pedig Brassóban, a havasalföldi határnál az igen erős Törcs-várát építette fel, fegyveres hadinéppel, könnyű angol fegyveresekkel és számszeríjászokkal erősítette meg a várőrséget, és meg is tartotta birtokában.

[K. 39.] Különféle hadjáratai ellenségei ellen

Csaknem minden évben vagy minden harmadik évben hadat indított ellenségei és a lázadók ellen; leggyakrabban a rácokkal és a moldvaiakkal szemben kellett elővigyázatosnak lennie. Rácország körül leginkább Osl-fia Domonkos macsói bán, Sze­me­rével, a helyettes bánnal, később meg Garai Miklós, ez a nagyon tevékeny, serény és a háborúban nagyon körültekintő férfiú, aki ifjú korában lett bán, fáradozott azon állandóan, hogy ezt az országot a királyi fennhatóság hatalma alatt megtarthassák. Maga a király bölcs és igen bőkezű volt, sok háborút viselt szerencsésen, és sok mindent visszaszerzett országának. Hadi dicsőségén kívül a tudományokban való jártassága miatt is híres volt, nagy kitartással foglalkozott a csillagászattal, és erényeinek tökéletessége még a barbároknál is nagyon kedveltté, nevét sok nemzet előtt dicsővé tette. Jámbor volt a katolikus hitben, a szegényeknek szívesen adott, tiszteletben tartotta az egyház jogait, és bőven megjutalmazta az egyház szolgálatait.

[K. 40.] Az uralkodása alatt történt eseményekről

Miután pedig a bölcs mondása szerint a jócselekedetek nek dicső a gyümölcse és tiszteletre méltó az emléke, azért méltán és nem érdemtelenül feljegyezzük ide mindazt, ami az ő idejében, az ő gondoskodása mellett, jámbor igyekezete jóvoltából végbement.

[K. 41.] A zsidók kiűzéséről

Mivel katolikus hitre akarta téríteni a zsidókat és meg akarta nyerni őket Krisztusnak, a hit buzgó terjesztője lévén: amikor tervét a zsidók megátalkodott makacssága miatt nem tudta megvalósítani, az összes zsidókat elbocsátotta egész Magyarországon, és elrendelte, hogy űzzék ki őket. Javaikat és a kamatszedés falánkságából felhalmozott vagyonukat megvetette, mint a sarat, nem akarta sem birtokába venni, sem lefoglalni. A zsidók valamennyien kivonultak Magyarországról, és szétszóródtak Ausztriában és Csehországban.

[K. 42.] A pálos remeték szerzetesrendjéről és a rend áttelep téséről

Végül szent Pál első remete szerzetesrendje, a remetebarátok rendje virágozni és gyarapodni kezdett Magyarországon. A mondott rend ősatyjának, szent Pálnak testét Velencéből Magyarországra hozták, és Buda mellett, Szentlőrincen, a remeték klastromában, a hegytetőn helyezték el ünnepélyesen. E helyen tisztelik e szent atyának érdemeit, nagy néptömeg szokott itt összegyűlni Isten dicséretére. Először ugyanis a királynak boldog emlékezetű atyja, Károly király hozta be a mondott rend szerzeteseit, de kevés gyülekezetük és rendházuk volt, úgysmint a szentlőrinci, a pilisi erdőben pedig a szentkereszti, szentléleki és szentlászlói rendház. Más helyeken is laktak remete néven kóborló világiak.

[K.43.] Kolostor alapítása a remeték számára Nosztrán

Lajos király az említett rend számára díszes mívű kolostort építtetett Nosztrán

[K.44.] Kolostor alapítása a kartauziak számára Lövöldön

Egyébként a kartauzi barátok rendje számára Lövöldön, a Bakonyban épített kolostort, és bőségesen ellátta javakkal.

[K.45.] Két kápolna alapításáról

Egy szép és csodálatos mívű kápolnát építtetett Aachenban, egy másikat meg Mariazellben a boldogságos Szűz tiszteletére; bőségesen és bőkezűen ellátta javakkal, és drága felszereléssel ékesítette: az istentisztelethez szükséges edényekkel, kelyhekkel, könyvekkel és különböző egyházi ruhákkal és egy-egy színarany kehellyel. Bőkezűségével és példaadó cselekedetével sok bárót, lovagot, nemest és a főpapok közül is egyeseket rávett hitbeli buzgalmának követésére. Ezek aztán földeket adományoztak a remeték említett rendje számára, kolostorokat építettek, és javakkal is ellátták Isten dicsőségére és Szent Pál tiszteletére.

[K. 46.] A kunok megtérítéséről

Boldogságos István király példájára, akit az isteni gondviselés választott ki arra, hogy Magyarországon az új hit alapjait lerakja, s aki az apostolokat követve a hivők szívét mennyei lelki esővel öntözte: ugyanígy Lajos király is, az Úr nevének dicsőségére, hogy terjedjen a keresztény vallás, az Apostoli Széknél jámboran sürgette ezt, és fáradozott rajta. A tatárok vallását követő kun népnek a katolikus hitre való térítéséről is gondoskodott. E népnek, amely már oktatást nyert a keresztény hitben, az Apostoli Széktől nyert felhatalmazás alapján a minorita rendű barátok látták el lelki gondozását, gyakorolták a plébánosi jogokat és kiszolgáltatták nekik az egyházi szentségeket. Így napról napra erősödtek a hitben.

[K. 47.] A boszniai patarénusok megtér tésér l

A boszniai patarénusokat, akik nagyon elszaporodtak és különféle tévtanokba bonyolódtak, a király támogatásával Peregrinus boszniai püspök úr, e nagy jámborságú és tudományú minorita rendű férfiú, megtéríti és megkereszteli.

[K. 48.] Szlávok megkereszteléséről

A lippai kerület szlávjai, ez a kemény nyakú nép szintén megtért, és megkeresztelkedett. A katolikus papok Szent Jeromosnak, az egyház tanítójának a fordítása szerint részesítették őket az anyaszentegyház egyházi oktatásában, de most, mint beszélik, hitüket elhagyták, visszaestek régi tévelygésükbe, és még sokkal rosszabbak lettek.

[K. 49.] Bogdán vajda Moldvába való visszaköltözéséről

Az ő idejében a máramarosi oláhok vajdája, Bogdán, maga köré gyűjtötte e vidék oláhjait, visszatért titokban a magyar korona alá tartozó Moldva földjére, amely a tatárok szomszédsága miatt hosszú idő óta lakatlan volt már. És bár a király gyakran támadt rá haddal, az e lakó oláhok száma nagyra nőtt, országgá gyarapodtak. A vajdák pedig, akiket az ország oláhjai választanak, a magyar király hűbéreseinek vallják magukat, hűbéri szolgáltatásra vannak kötelezve, és arra, hogy a szokásos adót megfizetik.

[K.50.] A pestisjárványról, éhínségről és földrengésről

Uralkodása idején egyes helyeken, sőt egész Magyarországon és más szomszédos országokban is pestisjárvány volt. Nagy méreteket öltött az éhínség is különböző időkben, az időjárás szárazsága és a levegő forrósága miatt, meg azért is, hogy a sáskák és az egerek a búzakalászokat és a többi vetést is lerágták. Több ízben nagy földrengés is volt egyes helyeken.

[K. 51.] Az udvarnokok és más, szolgáltatásokra kötelezett népek mentesítéséről

Az ő idejében sok udvarnok és a királyi udvar szolgálatában álló, és különféle szolgáltatásokra kötelezett ember mentesült, és felvétetett az ország nemeseinek gyülekezetébe; mivel háláját mindenkivel szemben birtokok adományozásával mutatta ki, és mert bőkezű és kegyelmes volt mindenkihez, mindenki módfelett szerette.

[K. 52.] A királyfeleségeiről és gyermekeiről

Úgy gondolom, azt is érdemes elmondani, hogy az említett Lajos királynak, mint ismeretes, két felesége volt. Az első a hírneves Margit, a fényességes Károly fejedelem úrnak volt a leánya, aki akkor Morvaország őrgrófja volt, és aki utóbb császári méltóságra emeltetett. Ez gyermektelenül halt meg. Második felesége, a nemes Erzsébet úrnő az említett István bánnak volt a leánya; három leánya született tőle, tudniillik Katalin, Mária és Hedvig. Katalin korai halállal hajt meg még gyermekkorában. És mivel a királyi nemzetségből származó sarjadékoknak olyan fényes házasságot kell szerezni, hogy a belőle származó utódok a fényes származás rangjával ékeskedve tündököljenek: fényes nemzetségének emelésére Máriát a fenséges fejedelemmel, Zsigmond brandenburgi őrgróffal jegyezte el házassági szerződéssel, amikor még mindketten gyermekkorúak voltak. Zsigmond császári nemből, császári fényben ragyogó atyától származott. Előzőleg a király megtanácskozta az ügyet a felséges királyné asszonyokkal, anyjával és feleségével, továbbá a főpapokkal és az ország báróival, majd a császárnénak, Zsigmond anyjának és Csehország báróinak jelenlétében, Nagyszombatban nagy ünnepélyességgel és vigassággal megülték az eljegyzést. Zsigmond ot neveltetés végett magánál tartotta; most a királyi trónra emelve, feleségével együtt uralkodik.

Hedviget pedig atyjának halála után Lengyelország királynőjévé koronázták. Utóbb aztán Lengyelország főurai, bárói és nemesei Jagulához, a litvánok hatalmas fejedelméhez adták őt feleségül, amikor ez testvéreivel együtt megtért a katolikus hitre, és megkeresztelkedett. Ezt a Jagulát azután ünnepélyességgel Lengyelország királyává koronázták, és Lászlónak nevezték el; hasonlóképp boldogan együtt uralkodik a feleségével abban az országban.

[K. 53.] Az ország kormányzásáról, békéjéről és nyugalmáról

Midőn a király az ezután kővetkező időkben hatalmának teljességében uralkodott az ország trónján, minden boldogságát Istenbe helyezte - mivel tőle származik minden -, és egész uralkodását és kormányzásának minden gondját neki rendelte alá. Az igazság őreként, nem kénye-kedve és saját akarata szerint kívánt uralkodni; semmit sem akart megfontolás nélkül és törvény ellenére tenni, mivel a rátermett ész körültekintéssel, uralkodói bölcsességgel az erény jóvoltából uralkodik, az ország kormányzásában körültekintő megfontolás és törvény szerint jár el. Erős volt a származása alapján őt megillető kormányzásban, nem is emberi indulatból, hanem inkább isteni sugallatra, vágyait és törekvését arra irányozta, hogy királyi szent elődeinek és atyjának nyomdokait követve - kikben a legteljesebben és a legtökéletesebben élt a hit lelkesedése és a keresztény vallás - megőrizze országait, meg a hatalmának alávetett területeket és népeket szabadságjogaikban, szokásaikban és törvényeikben, jó békességben és nyugalomban. És győzelmesen megvédelmezte őket, kiváltképp azokat, akiket ő nyert meg az Úr számára a hitnek, az ellenség, különösen a pogányok áskálódásaitól és támadásaitól. Országának egyházait is megtartotta jogaikban és kiváltságaikban, és gyarapította világi javakban.

Lajos király elmélked életéről

Miután pedig fontolóra vette, és meggondolta, hogy országai és birtokai körös-körül mindenfelé békességben és nyugalmas állapotban virulnak, eltökélte magában - noha gyermekkora óta szerfölött szerette megszokásból és szórakozásként a vadászatot -, hogy mégis félretéve a földi dolgokkal való foglalatoskodást és gondokat, melyeket bűn nélkül intézni nehéz dolog, a test vágyait megfékezve és maga alá gyűrve csak az Isten parancsainak engedelmeskedik, hiszen minden, ami testi, olyan, mint elszáradó fű, és minden földi vágy olyan, mint a mező virága: félrevonult az emberi sokaság nyüzsgésétől és az ájtatos elmélkedő életet választotta magának, hogy szívvel-lélekkel és teljes áhítattal élhessen a jámbor cselekedeteknek, és imádkozásba merülhessen. Ebben állhatatosan meg is maradt.

[K. 54.] Lajos király haláláról

Végül itthagyta e küzdelmes életet, és az örök élet után vágyakozva a zsoltáríró ama mondása szerint: "Jó nekem az Úrhoz szegődnöm, és Uram ba, Istenembe helyezni reménységemet" - az Úr hívására eltávozott ebből a világból szeptember havának tizenegyedik napján. Kevéssel ezelőtt egy csodálatos üstökös tűnt fel. Halála miatt akkora gyász támadt az országban, hogy szinte mindenki megsiratta. Eltemették Székesfehérvár városában, abban a kápolnában, amelyet ő építtetett a Boldogságos Szűz káptalani temploma oldalán, az Úr ezerháromszáznyolcvankettedik évében. Negyven évig és huszonkét napig uralkodott.

Máriának, Lajos király lányának megkoronázásáról

Lajos király halála után a királyi koronával megkoronázták lányát, Mária úrnőt, akit házastársul adtak Károly császárnak és Csehország királyának a fiához, Zsigmondhoz. Ez a Mária úrnő talán négy évig uralkodott, és az uralkodás jogát átadta férjének, Zsigmondnak, és beleegyezett abba, hogy Zsigmondot még az ő életében Szent István király koronájával megkoronázzák. Nemsokára meghalt, és a váradi egyházban temették el. Ebben a Mária királynéban kihalt Magyarország szent királyainak törzse mindkét nemben.

Zsigmond királynak, Károly császár és cseh király fiának a megkoronázásáról

Zsigmond királyt, a császárnak és Csehország királyának fiát Magyarország főpapjainak, báróinak és nemeseinek közös egyetértésével és akaratából királlyá választották, és életének huszadik évében megkoronázták. Összesen negyven évig és kilenc hónapig uralkodott. Mária úrnőnek a halála után, aki gyermektelenül halt meg, Cillei Hermann gróf leányát, Borbálát vette feleségül. Tőle született egyetlen leánya, név szerint Erzsébet, akit utóbb Albert ausztriai herceghez adott feleségül. Aztán ugyanezt a Zsigmond királyt Csehországnak és a rómaiaknak királyává választották, és végül Rómában császárrá koronázták. Az Úrnak ezernégyszázharminchetedik esztendejében életének hetvenedik évében halt meg, és a váradi egyházban temették el.

Albert király megkoronázásáról

Zsigmond király halála után vejét, Ausztria hercegét, Albertot választották királlyá, Zsigmond leányának, Albert feleségének, Erzsébetnek személye iránti tiszteletből. Az Úr körülmetélésének napján, az ezernégyszázharmincnyolcadik esztendőben koronázták meg. Egy évig és tíz hónapig uralkodott. Egy fia született, név szerint Utószülött László. Meghalt pedig Simon és Júdás előestéjén, az Úrnak ezernégyszázharminckilencedik esztendejében. Székesfehérvárott temették el.

tödik László királynak, Albert király fiának a megkoronázásáról, és arról, hogyan hozták be Lengyelország királyát, Ulászlót, hogy megkoronázzák

Albert király halála után Erzsébet királyné, a hitvestársa, áldott állapotban maradt, és nem tudta, fiút vagy leányt fog-e szülni. Időközben a főpapok és bárók Lengyelország királyáért, Ulászlóért küldtek, de még mielőtt behozták volna őt, a királyné fiút szült, Lászlót, és ezért tiltakozott Lengyelország királyának megválasztása ellen, és megkoronáztatta a háromhónapos gyermek Lászlót. Mindamellett behozták Ulászlót, Lengyelország királyát, és egy másik koronával, amelyet Szent István király ereklyéiről vettek le, meg is koronázták. Ezeknek a megtörténte után a királyné László fiát az ország koronájával együtt Frigyes római király és osztrák herceg kezére adta. Ulászló az ország véleményének megoszlása ellenére csaknem négy évig uralkodott, és a törökök elleni háborúban, a tenger mellett, Várna várának közelében pusztult el, az Úrnak ezernégyszáznegyvennegyedik esztendejében. A legkiválóbb erényekkel ékeskedő uralkodó volt: vallásos, kegyes, igazságos és bátor a hadakozásban.

Ulászló halála után, és azalatt, amíg a gyermek László Frigyes római király keze közt volt, Hunyadi Jánost az ország kormányzójává választják

Ulászló után, és amíg a gyermek László Frigyes római király keze közt volt, az ország állapota veszélyesre fordulván kormányzóvá választották a boldog emlékezetű Hunyadi János akkori erdélyi vajdát, aki közel nyolc évig kormányozta az országot, számos ütközetet vívott, legtöbbször megfutamította a törököket, de két alkalommal őt is megfutamították a törökök. Az országot jobb állapotba hozta, mint amilyenben megkapta. Végül az ország kormányát László király kezébe adta, az pedig Beszterce örökös grófjává tette meg érdemeinek elismerésére. Végezetül, miután a törökök császárát Nándorfehérvár várának vagy erődítményének ostromától elkergette, a szerencsés győzelem birtokában ugyanitt, Nándorfehérvárott meghalt, az Úrnak ezernégyszázötvenhatodik évében. A gyulafehérvári egyházban temették el.

László királynak Magyarországba való visszahozataláról

Lászlót, Albertnak, a rómaiak, Magyarország és Csehország királyának a fiát tizenkét éves korában kiragadták Frigyesnek, a rómaiak királyának keze közül, bár Frigyes Magyarország királyi koronáját visszatartotta. Az ifjú derék erkölcsökkel ékes, szemérmes, hűséges és korához képest bölcs is volt, és még János kormányzósága alatt kezdett uralkodni. Utóbb, amikor Csehországban volt, életének és megkoronázásának tizennyolcadik évében meghalt, és ugyanott, a székesegyházban temették el, az Úrnak ezernégyszázötvenhetedik évében.

Mátyás király megkoronázásáról

László király halála után Magyarország királyává választották a boldog emlékezetű Hunyadi Jánosnak, Beszterce örökös grófjának felséges fiát, Mátyást, az Úrnak ezernégyszázötvennyolcadik évében. Bár a külföldiek, például a lengyelek és csehek és a szent koronának alávetett más lakosok sokat ármánykodtak ellene, Mátyás szembeszállt velük, mint bátor és győzhetetlen oroszlán. Igen erős hadsereggel bevonult Bosnyákországba, és Jajca igen erős várát dicsőségesen kiragadta a törökök keze közül. Azután győztesen visszatérve Magyarországba, Székesfehérvár városában elnyerte Szent István király koronáját, amely Frigyesnek, a rómaiak császárának birtokában volt. Azután hatalmas sereget gyűjtve a moldvai földre vonult be, a szent koronának alávetett tartományba, amely abban az időben fellázadt. Egy elkeseredett ütközetben hírneves és emlékezetes diadalt aratott. Igen sok zászlót hozott innen Budára, híres győzelmének jeleit, és ezeket nagy ünnepélyességgel a Boldogságos Szűz Mária plébániatemplomában űzette ki, ma is láthatók. Felséges és győzhetetlen urunknak, királyunknak többi nevezetes és emlékezetes tetteit, mivel oly sok van, és mivel ezeket röviden összefoglalni nem lehet, más alkalomra kell halasztanunk, és részletesebben kell majd elbeszélnünk. A jóságos és hatalmas Istent újból és újból kérlelnünk kell a mi felséges és kedves urunkért, hogy kegyeskedjék öt nyugalmas békében, az igazság megtartásában, övéinek szeretetében, az ország gyarapítására hosszantartó életben sértetlenül megőrizni és gyarapítani.

Befejeztetett Budán az Úrnak MCCCCLXXIII évében Pünkösd vigiliáján, Hess András által

Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példány végén kézírással írt leoninus hexameterek találhatók három kéz írásában magyar királyok születési és elhalálozási dátumairól (többször a Cisio meghatározása szerint), és egyes történeti eseményekről

Protáz napja előtti napon halt meg Lajos király.

Zsigmond király, elfognak: felvirradt Vitális mártír törvénynapja.

Zsigmondtól a jogart a Fogantatás bosszuló napja vette el.

Ulászlónak, Lengyelország királyának megérkezéséről:

A galatákat a törökök ellen november tizedik napja övezte fel. Augusztusban lehanyatlik a győztes jogar, mert meghal Albert császár, Simon árva napján.

Koraszülött László király születéséről:

Péter székfoglalásának napja kiváló lelket adott Lászlónak.

Ugyanennek haláláról:

Gonosz Prága! Kelemen étkével pusztítod el, jaj, Lászlót. Téged Kelemen ragad el alattomosan, László, te tiszta.

János vajda haláláról:

Az égbe csalod Jánost, a fényes csillagok közé.

Mátyás király megkoronázásáról:

Nagycsütörtök övezi fényes koronával Mátyás fejét.

Svegla felakasztásáról:

A Körülmetélés napja volt: Svegla a kereszten függve szenvedett.

Várad pusztulásáról:

A nép vétkét siratja Várad pusztulása.

Februárban, Dorottya napján a törökök előtt összeomlik a hivő nép.

A Chronica Hungarorum eredetéről

A Hess András által 1473-ban Budán kinyomtatott Magyarok Krónikája több, eredetileg önálló történeti mű összeolvasztása útján jött létre. Az első ilyen szövegegységnek tekinthető rész - amely maga is több, különböző időben készült gesta és krónika összeszerkesztése útján állott elő - az az Anjou-kori, XIV. századi krónikakompozíció, amely a hun történetet is magába foglalva, a magyarok történetét a honfoglalástól Anjou Károly uralkodásának 1334. évéig tárgyalta. Ennek a Róbert Károly korában készült kompozíciónak a szövege több XIV-XV. századi kódexben maradt ránk, amelyek Domanovszky Sándor vizsgálatai szerint egy kódexcsaládot alkotnak; ezt - éppen a Budai Krónikáról - Budai Krónika-családnak nevezzük. Ennek a Róbert Károly korában készült krónikakompozíciónak Nagy Lajos király uralkodása alatt, 1358-ban, létrejött egy, helyenként a régebbi időkből származó gesták szövegeivel kibővített, interpolált, bővebb krónikaváltozata, amely szintén több kódexben maradt ránk; ezt a változat leghíresebb kódexéről, a díszes kiállítású Képes Krónikáról a Képes Krónika-család kódexeiként tartja nyilván a forráskutatás.

E két, egymással rokon kódexcsalád szövegeinek közös kritikai kiadása Domanovszky Sándor gondozásában jelent meg a Szentpétery Imre által szerkesztett Scriptores Rerum Hungari­carum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum, Vol. I. Budapestini MCMXXXVII. p. 239-503. Mivel a Budai Krónika nem látja el a fejezeteket sorszámmal, Domanovszky kritikai kiadásának fejezetszámozását szögletes zárójelben [] közöljük a fordításban a rokon krónikaszövegek összefüggésének szemléltetésére. A számozás helyenként megugrik; ez annak a jele, hogy a Budai Krónika több helyütt rövidebb szövegezést ad, mint a kritikai kiadásban alapul vett, rokon krónikaszövegek, a Képes Krónika-család szövegei.

A Budai Krónika második szövegegysége: Károly Róbert uralkodásának 1335-1342 szakaszában történt néhány eseményéről szóló rövid beszámoló és a királynak 1342-ben bekövetkezett haláláról és temetéséről szóló, szokatlanul bő és egykorú szemtanútól származó beszámoló, amelyet egy 15 soros, leoninus hexameterekben írt vers zár be Róbert Károly haláláról. Ezeket a részeket csak a Budai Krónika őrizte meg, és innen került át (1479 után) a Dubniczi Krónikába (kiadva: M. Florianus: Historiae Hungaricae fontes domestici. Scriptores. Vol. III. Quinque-ecclesüs, 1884. p.127-136., a 143-148. fejezetek), és Thuróczy János 1488-ban megjelent Chronica Hungarorumában (újabb kiadás: Joh. Georg. Schwandtner: Scriptores rerum Hungaricarum, Tom. I. Vindobonae, 1746. p. 165-170.).

A Budai Krónika harmadik szövegegysége: Nagy Lajos király története trónraléptétől haláláig (1342-1382). Ez a rész Thuróczy János Krónikájában önálló műként szerepel: Küküllei Apród János Lajos király életéről szóló műve (kiadva: Schwandtner, i. m. p. 171-198. egy Prologus és 1-55 számozott fejezet; a számozás nem Kükülleitől, hanem a kiadótól származik). A Budai Krónika szerkesztője elhagyta Küküllei Prologusát, sőt a szerző nevét is elhallgatja, a mű első fejezetének kb. az első felét átdolgozza, de a fejezet közepétől kezdve elég híven ragaszkodik Küküllei szövegéhez, bár kihagyja az 5. és 14. fejezetet, továbbá kisebb-nagyobb változtatásokat eszközöl a 7., 17., 25., 50. és 55. fejezet szövegében. Kükülleinek ez a műve a Budai Krónikát másoló Dubniczi Krónikában is megvan, Küküllei műve 5. fejezetének helyén egy 18 fejezetből álló nevezetes toldalékkal, amelyet Kétyi János Nagy Lajos hadjáratairól (1345-1355) szóló műveként tart számon a forráskutatás (kiadva: M. Florianus i. m. p. 143-167. a Dubniczi Krónika 154-172. fejezeteiként). - Mivel Küküllei műve a fentiek szerint a Budai Krónikába a szerző megnevezése nélkül került beolvasztás ra, a műnek ezt a részét a Thuróczy Krónikában alkalmazott fejezetszámozással láttuk el fordításunk ban szögletes zárójelben: [K]jellel.

A Budai Krónika negyedik szövegegysége: Nagy Lajos király halálától (1382) Mátyás király moldvai hadjáratáig (1468) tartó időhöz uralkodóiról szóló kronológiai adatok és családi vonatkozások rövid ismertetése; ez a rész a Budai Krónikából átkerült a Dubniczi Krónikába is (kiadva: M. Florianus i. m. p. 194-197. a Dubniczi Krónika 221-227. fejezeteként).

Bár fordításunkban a lehetőségig híven ragaszkodtunk a fakszimile kiadás latin szövegéhez, s az ott található latin szövegnek megfelelő fordítását igyekeztünk nyújtani, egyes esetekben - ahol a latin szöveg kétségtelen szövegromlás következtében értelmetlen - kénytelenek voltunk értelmes fordítási szöveg megteremtése érdekében a Budai Krónikával rokon kódexek szövegvariánsait is tekintetbe venni, s ezek segítségével eldönteni a kritikus helyek értelmét. Hess András kiadásában meglehetősen sok sajtóhiba is akad: ezeknek a javítása szintén a rokon kódexek olvasatai alapján lehetséges. Néhány esetben ez sem vezet eredményre: ilyenkor az értelmezés szempontjából kétes krónikahelyeket a fordító óvatos szövegjavítási javaslatai alapján oldottuk meg.

Külön felhívjuk az olvasó figyelmét arra, hogy az egyes régies vagy latinos személy- és helyneveket a fordításban többnyire a ma használatos magyar alakjuk ban adtuk meg. Ezzel egy sereg név magyarázó kommentár ill. jegyzet volt megtakarítható. A magyar fordítás - ebből a szempontból - a szövegmagyarázat funkcióját is magára vállalta, ami kétnyelvű kiadás esetén ebben a vonatkozásban egészen természetes követelmény.

HORVÁTH JÁNOS

Utószó

ÍRTA SOLTÉSZ ZOLTÁNNÉ

Kerek öt évszázaddal ezelőtt, 1473-ban látott napvilágot Hess András budai nyomdájában a Chronica Hungarorum. A Budai Krónika néven is ismert nyomtatvány több szempontból kivételes értékű művelődéstörténeti emlék, itt azonban csupán könyvtörténeti jelentőségével foglalkozunk. Az a tény, hogy az első Magyarországon nyomtatott könyv, önmagában is előkelő rangot biztosít számára. Nyomdászattörténeti fontosságának mérlegeléséhez azonban tudni kell azt is, hogy a Chronica Hungarorum az egyetlen hiteles dokumentum, amely az első magyarországi könyvsajtó működési helyéről, idejéről és nyomdászáról tájékoztat.[1] Zárósora, ún. kolofonja a következőképpen sommázza a könyvnyomtatásunk kezdetét jelző adatokat:

Az alatt a 18 év alatt, amely a Gutenberg Biblia és a Chronica Hungarorum megjelenése között eltelt, a könyvnyomtatás széles körben elterjedt Európában. Olasz földön 1465-ben, a mai Svájc területén 1468 körül honosodott meg a nyomdászat. 1470-ből ismertek az első franciaországi, 1470-1472 tájáról a legrégibb németalföldi, holland sajtón közreadott nyomtatványok. 1473. június 5-én Magyarországon, 1473-as dátummal pedig Németalföld flandriai tartományában látott napvilágot az első helyi nyomdában készült könyv. A legújabb kutatások szerint 1473 második felében jelenhettek meg a legrégibb spanyolországi, 1473-1474 táján az első lengyelországi nyomtatványok. A könyvnyomtatás európai elterjedését jelző évszámok felhívják a figyelmet arra a - magyar szakmunkák ban többször hangsúlyozott - tényre, hogy Gutenberg találmánya előbb jutott el Magyarországra, mint nem egy gazdaságilag-társadalmilag fejlettebb nyugati országba. A Hess Andrást megelőző, úttörő nyomdászok és a budai nyomda munkásságát azonban más szempontokból is tanulságos összevetni. A külföldi sajtók kezdeti nehézségeinek, sorsának felidézése ugyanis lehetőséget nyújt arra, hogy a budai ősnyomdával kapcsolatos problémákat ne elszigetelten, egyedi jelenségként, hanem nagyobb összefüggésben mérlegeljük.

A XV. századi nyomdák első termékei rendszerint nem a nyomdaalapítás évében láttak napvilágot. A sajtó felállítása, a betűtípusok metszése, vagy öntése, a papiros és a kiadandó kézirat megszerzése hosszabb időt vett igénybe. A kezdő vállalkozó legrégibb nyomtatványának dátuma ezért többnyire nem azonos a nyomda alapításának évével. A Chronica Hungarorum kolofonja szerint 1473. június 5-én készült el, bizonyosra vehető tehát, hogy a budai ős nyomda berendezésének még 1472-ben meg kellett történnie.

Hess András a Chronica Hungarorum előszavában azt írja, hogy "óriási és sok napot igénylő" munkával kezdte budai tevékenységét. Ez eléggé szokatlan jelenség idegen országban megtelepedett nyomdász esetében. A könyvnyomtatással idegen földön szerencsét próbáló úttörő nyomdászok inkább Gutenberg gyakorlatát követték. Gutenberg kitűnő kiadói érzékkel kezdetben olyan műveket adott közre, amelyeknek gyors kelendősége felől bizonyos lehetett. Kisebb terjedelmű és nagy példányszámban eladható művekkel mérte le találmánya várható sikerét. Aelius Donatus IV. századi nyelvész Európa-szerte tanított latin nyelvtankönyvét, bűnbocsátó levelet, kalendáriumot és más népszerű nyomtatványokat hozott forgalomba az első "igazi könyv", a 42 soros Biblia előtt. Azzal is számolt, hogy az aktualitás fokozza az érdeklődést. 1454-ben megjelent Türkenkalenderjében - a legrégibb magyar vonatkozású nyomtatványban - nyilván ezért közölte a törökök Magyarország határán elszenvedett vereségét.

Ezt az óvatos és körültekintő kiadói politikát követte más országokban is a legtöbb úttörő nyomdász. Ezért maradt fenn oly sok Donatus-kiadás, bűnbocsátó levél, kalendárium vagy kisebb terjedelmű humanista mű a XV. századi nyomdák legrégibb termékei között. Az egyházi támogatással alapított nyomdák viszont vagy a Biblia, vagy valamely fontosabb egyházi szerkönyv közreadásával kezdték munkásságukat. Ezért meglepő, hogy a Budán megtelepedett Hess András a magyarság krónikáját választotta első nyomtatványa tárgyául. A mű előszavában elhatározását a következőképpen indokolta: "óriási és sok napot igénylő munkát vállaltam magamra, tudniillik Pannónia Krónikájának kinyomtatását, tehát olyan munkát, amely hitem szerint minden magyar ember számára kedvesés kellemes." Akár az idegen nyomdász rokonszenves gesztusaként, akár okosan átgondolt kiadói politikaként értékeljük e sorokat, Hess elhatározása szokatlan és figyelemre méltó. Nem utolsó körülmény ugyanis, hogy Corvin Mátyás birodalma volt a XV. században az egyetlen ország, amelyben első nyomtatvány ként a nemzet krónikája látott napvilágot. A szkeptikus olvasó könnyen besorolhatná Hess András idézett mondatait a humanista kor szokványos udvariassági formulái közé, amellyel nyomdászok és kiadók biztosítani akarták munkáik sikerét. Hess közvetlen célja is minden bizonnyal ez volt. Érdemes azonban kutatni a tettét érlelő benyomásokat, azokat az ösztönzéseket, amelyek Hessben a történeti művek különös kedvelésére vonatkozó meggyőződést kialakították. Az sem érdektelen, hogy korábbi működési helyén vagy rövid budai tartózkodása alatt tett-e szert az elhatározásához vezető tapasztalatokra.

Hess András korábbi munkásságáról egyetlen hiteles forrásként a Chronica Hungarorum előszava tájékoztat. Ebben azt írja, hogy Latiumban - azaz Közép-Olaszországban - ismerte fel a könyvnyomtatás jelentőségét, és itt vállalkozott arra, hogy maga is elsajátítsa a nyomdászatot. Már némi előrehaladást ért el munkájában, amikor László budai prépost, apostoli protonótárius jóvoltából Magyarországra jött.

A Hess által megnevezett pártfogót korábban Geréb László erdélyi püspökkel azonosították. Fraknói Vilmos bizonyította be a vatikáni levéltár oklevél másolatai alapján, hogy a Chronica Hungarorum előszavában említett László budai prépost Karai László, aki 1470. november elejétől 1471. január végéig Mátyás király követeként Rómában tartózkodott. Fraknói szerint Hess a római Sweynheym és Pannartz-nyomdában dolgozhatott Karai követ járása idején, majd Karai hívását elfogadva e nyomda betűi nek mintájára metszette Budán, helybeli ötvösökkel a budai nyomtatványok ban használt típusokat. 4

Fraknóinak Karai Lászlóra vonatkozó megállapítása időt állónak bizonyult. Azt a képet azonban, amelyet a Hess-sajtó berendezéséről felvázolt, Fitz József alapvetően módosította. Fitz 1932-ben megjelent kitűnő Hess-monográfiájában kimutatta, hogy a Chronica Hungarorum kerekded, egyenetlen betűi meg sem közelítik a római Sweynheym és Pannartz-nyomda elegáns, karcsú antikva típusának szépségét. A nyomtatvány szedése sem mutat megegyezéseket a Sweynheym és Pannartz-nyomda szedőinek gyakorlatával, akik sok vonatkozásban Óttör5 egységesítésekre törekedtek.

Az alatt a három évtized alatt, amely Fraknói Vilmosnak a Chronica Hungarorum 1900-ban közreadott fakszimile kiadásához írt tanulmánya és Fitt József Hess-monográfiája között eltelt, lényegesen megváltozott az ősnyomtatványok meghatározásának, ún. betűtípus-vizsgálatának módszere. Fitz megállapításai ennek következtében már nemcsak szubjektív megfigyelésekre épültek. 1905 és 1924 között megjelent Konrad Haebler Typenrepertori­umának hat kötete, amely az akkor ismert XV. századi nyomdákban használt betűket egzakt szempontok szerint rendszerezte. Minden betűtípust két adat határozott meg ebben a besorolásban. A gót betűknél a nagy M betű, az antikva típusoknál a nagy Q betű szerint meghatározott típuskategória, amelyhez az ún. sorméret járult. Minthogy a hasonló betűtípusokat a XV. századi nyomdászok eltérő méretben vagy sorközzel használták, a 20 sor milliméterben megadott mérete - az ún. sorméret - fontos megkülönböztetési lehetőséget biztosított a különböző nyomdákban meglevő, hasonló típusok között. E két meghatározó adaton túlmenően Haebler felsorolta minden betűtípus különleges jeleit és az egyes betűkre jellemző sajátosságokat. Haebler módszerének alkalmazását nagy mértékben megkönnyítették a Gesellschaft für Typenkunde által folyamatosan közreadott betűtípusminták, amelyek az egyes nyomdák betűtípusainak valamennyi jelét alfabetikus sorrendben mutatták be.

Fitt József e módszer és segédletei alapján hasonlította össze a Chronica Hungarorum betűit a korabeli római nyomdákban használt hasonló típusokkal. igy jutott arra az eredményre, hogy a Hess-nyomtatványok betűi nem a római Sweynheym és Pannartz-nyomda, hanem a római Lauer-nyomda 2. számú betűtípusával mutatják a legszorosabb megegyezéseket.

A XV. században szokás volt, hogy a nyomdatulajdonos régebbi, vagy bármely okból kiselejtezésre szánt betűtípusainak matricáit átengedte önállósulni szándékozó alkalmazottjának, hogy az betűket önthessen saját nyomtatványai számára. A budai Hess-műhely és a római Lauer-nyomda típus kapcsolatából tehát jogosan feltételezhető, hogy Hess András Karai László követi megbízatása idején Georg Lauer római nyomdájában dolgozott.

Karai László személyében Mátyás király diplomáciai tehetséggel rendelkező, művelt humanistát küldött követeként Rómába. A bécsi egyetemen tanult Karai neve 1455-ben szerepel az egyetem hallgatóinak anyakönyvében. Gulyás szerint Vetési Albert veszprémi püspök alkancellársága idején nyerhetett tisztséget a kancelláriában. 1467-ben veszprémi prépostként említi egy oklevél, ugyanebben az évben Mátyás titkáraként vett részt a moldvai hadjáratban. 1468-ban budai préposti, 1470-ben alkancellári kinevezést nyert. Római követjárása után mint alkancellár működött tovább, 1473 nyarától - királyi személynöki kinevezésétől - kezdve az ország legfőbb bíróihoz tartozott. Mindvégig a király szolgálatában maradt magas egyházi funkciók vállalása helyett.

1470 novemberében azzal a követi megbízatással utazott Rómába, hogy elnyerje II. Pál pápa hozzájárulását Mátyás Podjebrad cseh király ellen folytatott hadjáratához. Sikerrel teljesítette megbízatását, elnyerte a pápa jóindulatát, s személyes kapcsolatba került Rómában az egyházi vezetőkkel. Ebben a körben a nyomdászat jelentőségének felismeréséről s támogatásáról győződhetett meg. Johannes Andreas de Bussis püspök a Sweynheym és Pannartz-nyomda szellemi irányítója és korrektora volt. A római Hannyomda korrektori teendőit Johannes Antonius Campanus püspök látta el. A Lauer-nyomda pedig a Caraffa bíboros igazgatása alatt álló Szent Özséb kolostorban működött.

Hiteles forrás nem tanúskodik arról, hogy Karai László Rómában nyomdákat keresett fel. A római egyházi vezetők aktív közreműködése a nyomdák irányításában azonban nyilván felkeltette az érdeklődését. Caraffa bíboros révén kapcsolatba kerülhetett a Lauer-nyomdával - esetleg Hess Andrással is. E nyomda tudós korrektora, Pomponius Laetus ugyanis nem sokkal Karai római tartózkodása után megküldte Mátyás királynak Silius Italicus Punica című hőskölteményét, amely 1471. április 26. után a nyomdász megnevezése nélkül jelent meg. Pomponius Laetust, a római egyetem népszerűtanárát, radikális elveiért tiltotta el II. Pál pápa az egyetemi előadások tartásától. ügyének tisztázása után a pápa szabadon bocsátotta ugyan, de egyetemi előadásait nem folytathatta. Ekkor vállalt korrektori teendőket a Lauer-nyomdában. Rövid ideig állt a nyomda szolgálatában, mert II. Pál pápa halála után IV. Sixtus ismét engedélyezte egyetemi működését és akadémiája megnyitását. Pomponius Laetus Karai római tartózkodása idején még a Lauer-nyomda korrektora volt. Az ő kiadásában megjelent Punicát Mátyás egyik miniátorával, Blandiussal juttatta el Budára - aki könyveket vásárolt a Bibliotheca Corviniana számára. Mátyás király 1471. szeptember 13-án elismerő sorokkal köszönte meg Pomponius Laetusnak az "annyi gonddal és ékesen kinyomtatott" ajándékot.

Karai és Blandius 1471-ben tért vissza Budára. Karainak Hess Andráshoz, Blandiusnak pedig Pomponius Laetushoz fűződő kapcsolata arra utal, hogy mindketten személyesen győződhettek meg a római könyvnyomtatás eredményeiről. Buda és Róma között sokan közvetítettek híreket az 1470-es évek elején. Humanista tudósok, művészek, kereskedők gyakran fordultak meg mindkét városban. Az olasz egyetemeken tanuló magyar ifjak pedig szinte folyamatos információs lehetőséget biztosítottak a két ország lakosságának csaknem valamennyi rétege számára.

Hess Andrásnak tehát nyilván volt alkalma arra, hogy tájékozódjék a budai lehetőségek felől s összehasonlítsa a hallottakat a Rómában önállósuló nyomdászok helyzetével. Az 1470-es években számos kezdő, kis officína működött Rómában. De ezek éppen a nyomdák megszaporodása miatt egyre nagyobb anyagi nehézségekkel küzdöttek. A kiadványok lassú értékesítési lehetőségei miatt vagy megrendelésre dolgoztak, vagy rövid idő alatt anyagi válságba kerültek.[13] A virágzó római könyvkiadás e belső válságjelenségeit ismerő Hess András - Karai támogatásában bízva - ezért ítélhette a budai nyomdaalapítást kedvezőbbnek a római lehetőségeknél. Karai támogatta is Hesst a nyomda berendezésében. A Chronica Hungarorum előszavában Hess azt írja, hogy nélküle a munkát "sem elkezdeni, sem befejezni" nem tudta volna. Ezért nem talált hosszas tépelődés után sem senki mást, akinek a Chronica Hungarorumot ajánlhatta volna. Megrendelést azonban Karai sem biztosított számára. Az előszó nem hagy kétséget az iránt, hogy Hess saját elhatározásából választotta első nyomtatványa tárgyául a Magyarok Krónikáját.

A választékos latin körmondatokban fogalmazó Hess az önállósulásra készülve nyilván már Rómában figyelemmel kísérte a különböző kiadvány típusok kelendőségét. Joggal feltűnhetett neki, hogy olasz földön szívesen fogadták a történeti tárgyú munkákat. 1471. május 20-án látott napvilágot a Lauer nyomdában Eutropius Breviarium historiae Romanae című műve.[14] Ugyancsak a Lauer-nyomda adta közre 1471-1472 táján Curtius Rufus Európa-szerte kedvelt Nagy Sándor históriáját. Nyilván hallott a Sweynheymés Pannartznyomda 1472. július 16-án elkészült Livius-kötetéről, a Historiae Romanae Decadesről, amely 1469 és 1472 között négyszer jelent meg római nyomdában. Számos más történeti mű római kiadásait is ismerve alakulhatott ki Hessben az a vélemény, hogy a történelem iránt minden nép érdeklődést tanúsít. Ez a benyomása azonban Rómában még nem érlelődhetett saját kiadói politikáját megszabó elhatározássá. Döntése előtt nyilván Budán is tájékozódott a magyar humanisták könyvigényei felől- esetleg közvetlen formában a Chronica Hungarorum közreadásának várható sikere iránt is puhatolózott.

Hess Budára érkezésekor a királyi könyvtár, a Bibliotheca Corviniana volt a humanista könyvgyűjtés mintaképe. A jellegzetes fehér indafonatos díszítésű Corvin-kódexek többsége ekkor már a könyvtár állományához tartozott. Vitéz János esztergomi érsek és a neves humanista költő, Janus Pannonius, kegyvesztése és könyveinek részleges lefoglalása után megnőtt a királyi könyvtárban a különösen értékes görög auktorok műveinek száma. Az 1472-es évvel azonban új korszak kezdődött a Bibliotheca Corviniana fejlesztésében. Addig Vitéz János és Janus Pannonius volt a könyvtár gyarapításának és általában a kulturális kezdeményezéseknek legfőbb ösztönzője. Vitéz tervére létesült a pozsonyi Academia Istropolitana, amely rövid fennállása ellenére is kedvezően befolyásolta a humanizmus magyarországi elterjedését.[19] A Vitéz féle összeesküvés letörése után a pozsonyi studium generale külfóldről meghívott tanárai elhagyták az országot, olasz humanisták pedig kedvezőtlenül nyilatkoztak az erőskezű királyról. A legfőbb tanácsadói részéről tapasztalt összeesküvés és a humanisták magatartása Mátyásban is átmeneti elhidegülést váltott ki a humanisták iránt. De ez sem a humanista művelődési eszmény magyarországi terjesztésétől, sem az "ország díszére" állított könyvtár továbbfejlesztésétől nem tántorította el a királyt. Tudatában volt annak, hogy a Bibliotheca Corvinianával a hazai tudomány műveléséhez teremt minden korábbi kezdeményezést felülmúló lehetőséget az országban.

A Bibliotheca Corviniana gazdagságáról és a magyar humanisták könyvszeretetéről Hess bizonyára már Rómában hallott. Budán azonban közvetlenebb forrásokból és részletesebben tájékozódhatott a társadalom különböző rétegeinek könyvigényeiről. Karai révén első forrásból értesülhetett a kisebbik kancelláriában folyó filozófiai és történeti vitatkozásokról. Mind itt, mind a király társaságában gyakran vontak párhuzamot Attila és Mátyás uralkodói nagysága, valamint a hun és a magyar nép történetének eseményei között. A történeti szemléletnek időszerű politikai jelentősége volt a budai udvarban. Az Attila-Mátyás párhuzam ugyanis nemcsak hódolást jelentett a nemesség erejét s az egyházi előjogokat korlátozó uralkodó előtt, hanem Mátyás politikai és művelődési céljainak helyességét tudatosította. A humanisták és az államapparátus vezetői között az 1470-es években már jelentős számban voltak azok, akik nem öröklött társadalmi rangjuk alapján jutottak magas pozíciókba, Ez a köznemesi, olykor polgári származású, humanista műveltségű új vezetőréteg meggyőződésből hirdette, hogy a központosított monarchia "a köz hasznára" szolgált, s igyekezett ezt az államformát ideológiailag erősíteni, Célszerű is volt a nagyszabású politikai és kulturális tervek helyességének széles körben történő elismertetése. A nép ugyanis sokszor ereje felett adózott, az ország leggazdagabb birtokosai pedig hatalmuk csorbítása miatt helytelenítették Mátyás uralkodói gyakorlatát. A múlt dicső tetteinek és kulturális eredményeinek felelevenítése ezért nyert aktív politikai értelmet a budai udvarban, Másfél évtized múlva itt készült Thuróczy János Magyar Krónikája és Mátyás király Decretum Maiuscímen ismert törvénykönyvének sajtó alá rendezése.

Az 1470-es évek elején, Hess András Budára érkezésekor történeti műveket. krónikákat. világi tárgyú könyveket a lakosság számára másoló műhely nem működött az országban. A tudósok, humanisták külföldön másoltatták, vagy készíttették könyveiket. Magyarországon olyan típusú könyvmásoló tevékenység nem folyt, mint Németalföldön az ún. "közös élet testvérei", vagy német nyelvterületen a "Fraterherren" néven ismert közösségekben, Ezekben a megélhetésüket könyvmásolással biztosító kolostori közösségekben ugyanis rendszeresen világi megrendelők számára s eladásra dolgoztak. Magyarországon leginkább a pálos rend keretében feltételezhető hasonló jellegű könyvmásolás; számos XV. századi magyar nyelvű kódex ugyanis e rend másolóműhelyeiből került ki. Adatok utalnak arra, hogy a pálosok külső megrendelésre is másoltak kéziratot, sőt olykor kolostoron kívül végzendő másoló munkát vállaltak. Egyes rendházakban, így a budai minorita kolostorban a krónikaírásnak és krónikamásolásnak voltak régi hagyományai, de ezek a kéziratos krónikák többnyire a rendház falain belüli használatra készültek. Hivatásszerűen a lakosság könyvigényeit kielégítő másolóműhely működésének nyoma nincsen. Hess András feltehetően kapcsolatba került a budai minorita rendházzal. Akár a budai kolostori könyvmásolók körében, akár a budai humanisták révén tájékozódott a könyvigények felől, mindenképpen arra a meggyőződésre juthatott, hogy a magyar krónika érdeklődésre fog találni az országban. Mint körültekintő, óvatos nyomdász ezért határozott úgy, hogy budai sajtója első termékeként a Magyarok Krónikáját nyomtatja ki.

A Chronica Hungarorum - a korai ősnyomtatványokhoz hasonlóan - címlap nélkül jelent meg. Elöl egy, a kötet végén két üres levél védte szövegét. Terjedelme 70 levél, füzetbeosztása a¹2b-f¹⁰g⁸. Levél-, illetve lapszámozás, ívjelzés, őrjegy nincs a kötetben. Az egész könyv egyetlen típussal készült: mivel kiemelő típusa nem volt a nyomdának, a fejezetcímeket sorkihagyással különítették el a szövegtől. A kerek, antikva betűk a római Lauer-nyomda 111 mm sorméretű, 2. számú típusával egyeznek meg. A verzálisok között mutatkozó különbözőségeket az okozta, hogy a Lauer-típus nagybetűinek szembetűnő aránytalanságait a Hess birtokába került matricákon lefaragták. A római Lauer-nyomda Antoninus Florentinus Confessionaléjának 1472 februárjában megjelent kiadásában használta utoljára ezt a típusát; ezután került a matrica Hess András birtokába.

A Chronica Hungarorum és az azonos betűkkel szedett Lauer-nyomtatványok tipográfiai kiállítása, szedése is sok közös vonást mutat. Gyakran egyenetlenek a sorok és a betűközök mind a Lauer-kiadványokban, mind Hess első munkájában. A Chronica Hungarorumban azonban az azonos betűk sem tökéletesen egyformák. Az elhasznált matricákról minden részletben egyező, tiszta körvonalú betűket Budán már nem lehetett önteni. A betűközök különbözőségét a betű léc szélességének helytelen arányosítás a okozta, ezt azonban szedés közben némileg korrigálni lehetett volna. A Chronica Hungarorum első füzetének szedő je azonban nagyobb problémával küszködött, mert a tervezett szövegrészlet nehezen fért el az üres levéllel kezdődő, 12 levélből álló ún. sexternión. Ezért zsúfolt ennek a füzetnek a szedése, s halmozódik egyre több abbreviatúra egy sorba az utolsó oldalakon. A könyv további részében már kevesebb a rövidítés, egyenletesebb a szedés.

A Lauer-nyomda eredetileg sem tökéletes matricáiról öntött betűkkel Hess András kivételes szépségű nyomtatványt nem állíthatott elő. Jól ismerte azonban a humanista kor könyvgyűjtőinek igényeit s igyekezett tetszetős kiállításban megjelentetni nyomdája első termékét. A bekezdések élén a szövegkezdő betűket nem szedte ki, hanem a később befestendő iniciálék számára üresen hagyta. Minthogy a széles margó fokozza a könyv kedvező esztétikai hatását, általában 180 X 120 mm szedéstükröt alkalmazott és csupán 33 sort szedett egy oldalra. Nem takarékoskodott a papirossal; nyilván kellő mennyiségben állt rendelkezésére. Tipográfiai igényességének legszebb bizonyítéka a Chronica Hungarorum mesterien szerkesztett első oldala. A Karai Lászlóhoz intézett ajánlást széles margó veszi körül, fent és lent pedig egy-egy cím fogja közre: az ajánlásé és a krónika első fejezetéé. Mindkét cím azonos hosszúságú és tipográfiai elrendezésű, s így mintegy keretbe foglalja az előszót.

A Chronica Hungarorumon kívül a budai nyomdának csupán egy nyomtatványa ismert. Ebben Hess Basilius Magnus keleti egyházatya - De legendis libris gentilium, illetve De legendis poetis címen ismert - bölcseleti munkáját és Xenophon Apologia Socratisát adta közre, Leonardus Brunus Aretinus latin fordításában. A költői helyek olvasásáról szóló Basilius-mű a klasszikus auktorok műveinek fontosságát hangsúlyozza az ifjúság nevelése szempontjából. Az Apologia Socratis pedig a bírái előtt védekező Szókratész alakjában a humanista eszménynek megfelelő, új típusú hősi ideált ábrázolja: a bölcselő tudós és író erkölcsi nagyságát emeli ki. Basilius Magnus munkája különösen népszerű volt a humanisták körében; külföldön számos kiadásban került forgalomba. A pozsonyi studium generale 'meghívott tanáraként Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó Regiomontanus 1474 táján nürnbergi sajtóján két ízben is közreadatta.

A budai Hess-nyomda mindössze 20 levél terjedelmű Basilius-kiadása ugyanazzal a betűtípussal készült, mint a Chronica Hungarorum. A két nyomtatványban azonban a betű típust különböző sor méretben használták. Hess a Basilius-kiadás szedésének megkezdése előtt valószínűleg átöntötte betűit s a régi betűöntő készülék égési lerakódásai következtében az új lécek keskenyebbek lettek. Ezért 109 mm húsz sor mérete a Basilius-kiadásban, holott a Chronica Hungarorumban ugyanennek a típusnak III mm a sormérete. A Basiliuskiadás másik nyomdatechnikai érdekessége, hogy kolofonja - zárósora - a könyv közepére került. E nem egyedülálló, de eléggé ritka elhelyezést Fitz azzal magyarázza, hogy Hess hibásan kalkulálta ki a két mű terjedelmét. A szedő egyre több abbreviatúrát alkalmazott, majd a szóközöket is sűrítette, mégsem tudott a kolofon számára a könyv végén helyet biztosítani. Hess pedig - úgy látszik - ragaszkodott a kolofonhoz. S mivel csak az első mű végén volt hely számára, a 15. levél rectójára került a kolofon. A könyv közepén azonban a nyomdász nem számolhatott be a kis kötetben közreadott mindkét mű elkészüléséről. Ezért említi a kolofon csak Basilius munkáját, dátum nélkül, Hess András nevének kezdőbetűivel.

A Chronica Hungarorum és a Basilius-kiadás papirosa azonos papírmalomból való. Mindkét mű papirosában a csillagról, vagy nyolcas ról aláfüggő, kör alakba zárt mérleg víz jegy típus változatai fordulnak elő. Hasonló vízjegyű, tehát feltehetően azonos papírmalomból származó papírt az 1470-es években Budán és az ország más területén is használtak. Ez a tény és a budai nyomdában tapasztalható papírpazarlás volt az alapja annak a feltevésnek, hogy a Hess-nyomtatványok papirosa Magyarországon készült. Bogdán István megállapítása szerint azonban a mohácsi vész előtti oklevelekben magyarországi papírmalom létezésének nyoma nem található. A Hess-nyomdában is használt papiros dél-német származású; külföldön korábban volt forgalomban, mint nálunk. Csupán az a tény, hogy ezt a papirosfajtát az 1470-es években Magyarországon is használták, nem elégséges indok hazai papírmalom létezésének feltételezéséhez. A mérleg vízjegy közismert nemzetközi vízjegytípus. Ezzel szemben a ma ismert legrégibb magyarországi papírmalmok általában magyar vonatkozású vízjegyeket használtak. A XVI. században működő brassói, kolozsvári és szebeni papírmalom egyaránt városa címerét választotta vízjegyül.

A két budai nyomtatvány kolofonján kívül sem oklevél, sem kortársi feljegyzés nem említi Hess András nevét, vagy a budai ősnyomda működésének, illetve megszűnésének bármely körülményét. A hiteles adatok hiánya miatt számos téves feltevés látott napvilágot Hess András munkásságával kapcsolatban. A XVIII. századtól kezdve egyre több kolofon nélkül közreadott nyomtatványt tulajdonítottak budai műhelyének. A tévesen a budai Hess-műhelyből származtatott ősnyomtatványok valódi megjelenési helyének meghatározása már megtörtént. Az újabb kutatások alapján a Hess-nyomda fennállásának időpontja is pontosabban megállapítható. A Magyarországon őrzött ősnyomtatványok szisztematikus feldolgozása ugyanis egy korábban ismeretlen magyarországi könyvsajtó működésére derített fényt, amelynek három terméke 1477-1480 között jelent meg. A szerény felszerelésű officina első kiadványáról - Antoninus Florentinus firenzei érsek Confessionale című művéről - a Confessionale-nyomda elnevezést nyerte. Azonos eredetű papirost használt, mint a Hess-nyomda, betű típusai azonban eltérőek. Első kiadványa 1477-ből datált. Ez a tény arra utal, hogy Hess András nyomdája nem a korábban feltételezett időben - 1477 és 1480 között, hanem évekkel előbb, feltehetőleg nem sokkal két nyomtatványának közreadása után szűnhetett meg.

Arra a kérdésre, hogy miért nem bizonyult életképesnek a Budán berendezett első magyarországi ősnyomda, sokan keresték már a választ. Jankovich Miklós, a neves XIX. századi könyv- és műgyűjtő feltevése szerint a Hess-sajtó azért nem nyert királyi támogatást, mert Mátyás király igényeit nem elégítette ki a szerény nyomda munkássága. Mátyás felismerte a nyomdászat előnyeit, és méltányolta eredményeit. Ezt tanúsítja Pomponius Laetushoz intézett levele, amelyben nagy elismeréssel Írt Silius Italicus Punicájának nyomdai előállításáról. Tény az is, hogy felhasználta a nyomdászatot politikai céljai érdekében. III. Frigyes császár 1485-ben Strassburg városához intézett rendelete tanúsítja, hogy Strassburgban a császár ellen lázító nyomtatott röpiratot adatott közre. Laurentius Kellner tudósítása szerint 1477-ben császárellenes "Briefe"-t terjesztetett Bécsben. Gulyás és Fitz korábbi feltevése szerint ez utóbbi plakát - ha valóban nyomtatvány volt - esetleg Hess András budai nyomdájában készült. Az 1970-ben megjelent Régi Magyarországi Nyomtatványok című bibliográfia pedig a Confessionale-nyomdát tünteti fel nyomdászaként. 1477-ben a Hess-nyomda már bizonyára nem működött. De nem sorolható e röpirat a Confessionale-nyomda termékeihez sem mindaddig, amíg nyomtatvány volta hitelesen nem bizonyított, s típuskapcsolata a Confessionale-nyomdával meg nem állapítható. Az 1485-ben Mátyás megbízásából Strass­burgban nyomatott röpirathoz hasonlóan ugyanis ez is készülhetett külföldi nyomdában. Mátyás ösztönzésére külföldön jelent meg nyomtatásban az első magyarországi használatra közreadott Breviarium és Missale. Ezek a kötetek, a Bibliotheca Corvinianában meglevő ősnyomtatványok, valamint a külföldi nyomdászok által Mátyásnak ajánlott kiadványok egyértelműen azt tanúsítják, hogya kor minden haladó törekvésével lépést tartó magyar király értékelte a nyomdászatot.

A Hess-nyomda megszűnésére vonatkozó egyéb feltevések közül már egy sem cáfolható ilyen határozottan. Hevesy gazdasági okokban,[49] Fitz a Hess-monográfia írásakor Hess halálában sejtette a nyomda rövid működésének okát. Fraknói Vilmos és Csapodi szerint Hess nyomdaalapítása a legkedvezőtlenebb időben történt. A Vitéz-féle összeesküvés után bizonyíthatóan megcsappant Mátyás király mecénási bőkezűsége, ez befolyásolhatta a Hess-nyomda sorsát is. Hiteles, egykorú források nélkül a Hess-nyomda megszűnésének okai nem tisztázhatók. Arra a kérdésre is nehéz volna válaszolni, hogy miért nem részesült a budai ősnyomda a bibliofil Mátyás király támogatásában. Érdemes azonban ezeket a problémákat a külföldi úttörő nyomdászok sorsára is figyelve, szélesebb perspektívában mérlegelni.

Itáliában jóval kevesebb megbízható adat maradt fenn a könyvnyomtatás meghonosodásáról, az 1465-1467 között működő subiacói officínáról. Az itt készült három nyomtatvány közül kettő datált, de a megjelenés helyéről, vagy a nyomdász nevéről egyik sem tájékoztat. Hogy a subiacói nyomdát Konrad Sweynheym és Arnold Pannartz alapította, azt csak IV. Sixtus pápához intézett 1472. évi beadványuk bizonyítja, amelyben nyomtatványaik között felsorolták a név nélkül közreadott subiacói termékeiket is.

Ugyancsak kevés egykorú forrás tájékoztat a mai Svájc területén, Bázelben nyomdát alapító Berthold Ruppelről s 1468 táján megjelent legrégibb nyomtatványairól. Ruppel csupán egy kötetét szignálta, de abban is csak keresztnevét tüntette fel. Korai kiadványait dátummal sem látta el.[53]53

Kivételesen kedvező körülmények között jelent meg 1470-ben az első francia nyomdában készült könyv. A párizsi Egyetemi Könyvtár egyik helyiségében működő könyvsajtó berendezését és szellemi irányítását ugyanis a Sorbonne két neves professzora, Johannes Heynlin és Guillaume Fichet vállalta magára; a könyvnyomtatók alkalmazotti minőségben dolgoztak. Három év múlva azonban megszűnt az első francia nyomda; Ulrich Gering, Michael Friburger és Martin Crantz nyomdászok önálló műhelyt rendeztek be.[54]

Németalföldön kolofon nélkül megjelent nyomtatványok sora bizonyítja a könyvnyomtatás meghonosodását, de a nyomdász személyéről, vagy az ősnyomtatványok megjelenési helyéről, idejéről egykorú forrás nem tájékoztat. A kezdetek rekonstruálására törekvő kutatások szerint az első holland könyvnyomtató műhely, a Speculum-nyomda, Utrecht városában működött s legrégibb termékei 1470-1472 tájára datálhatók.[55] Németalföld flandriai tartományában, Aalstban 1473-ban Johannes de Westfalia adta közre az első nyomtatott könyvet, de már a következő évben Leuvenbe költőzött át. A legrégibb flamand ősnyomdát társa, az aalsti származású Thierry Martens vezette tovább.

E külföldi analógiák - a Hess Andrást megelőző, vagy vele azonos időben működő úttörő nyomdászokra vonatkozó adatok - lehetővé teszik, hogy a budai ősnyomdával kapcsolatos problémákat nagyobb összefüggésben értékeljük. A felsorolt ősnyomdák közül egyik sem élvezett uralkodói pártfogást.

Nemcsak Budán, hanem Európa más városaiban is kevés támogatásban részesülő könyvnyomtatók honosították meg tehát a reneszánsz és a humanizmus korának legnagyobb technikai vívmányát. E tényt ismerve csökken a jelentősége annak a sokat elemzett kérdésnek, hogy miért nem nyerte el Hess András sajtója Mátyás pártfogását. A külföldi analógiák azt is tanúsítják, hogy nem sajátosan magyarországi, egyedi jelenség a budai ősnyomda rövid működése. Az úttörő könyvnyomtatók nyomdaalapítása Magyarországnál gazdaságilag fejlettebb és nagyobb olvasóközönséget biztosító nyugati országokban sem bizonyult mindig tartósnak. Sajátos analóg jelenség továbbá, hogy általában nagyon kevés egykorú tudósítás maradt fenn más országban is az első könyvsajtók megalapításáról és tevékenységéről. A felsorolt ősnyomdákra vonatkozó adatokhoz hasonlítva nem is olyan kevés az, ami Hess András budai sajtójáról bizonyosan állítható. A Chronica Hungarorum kolofonja ugyanis megnevezi a nyomda működési helyét, idejét és nyomdászát. Előszavából pedig következtetni lehet Hess András korábbi tartózkodási helyére, munkásságára, műveltségére, pártfogójára és azokra a Budán nyert benyomásokra, esetleg ösztönzésekre, amelyek a Chronica Hungarorum közreadására késztették.

A Budán megjelent, s így elsősorban magyarok által megvásárolt Chronica Hungarorumnak osztoznia kellett a középkori magyar könyv- és műkincsállomány sorsában: példányai nak többsége a török megszállás és háborús pusztítások idején megsemmisült. Fitz József számításai szerint mintegy 400 példányban jelenhetett meg. Ma egyetlen olyan példánya ismert, amely kinyomtatása óta az országban volt: a budapesti Egyetemi Könyvtáré. Még a XX. század közepéig külföldön fennmaradt példányok száma is megcsappant a második világháború alatt. A Gesamtkatalog der Wiegendrucke 1934-ben 10 meglevő példányt sorolt fel s utalt az egykori lipcsei Heinrici-féle példányra. A braunsbergi Akadémiai Könyvtár példánya azóta a háborús veszteségek listájára került.

Magyarországon két példánya van a Chronica Hungaro­rum­nak. Az Országos Széchényi Könyvtárét 1843-ban József főherceg vásárolta e gyűjtemény számára Hildebrand Ferenc könyvtárának bécsi árverésén.[60] A budapesti Egyetemi Könyvtár Chroni­ca Hungaroruma állítólag Báthory Zsigmond fejedelemé volt, tehát a harcoktól védettebb Erdélyben vészelte át a török megszállást. A XIX. században Dessewffy Tamás tulajdona volt, tőle Jankovich Miklós vásárolta meg. A Jankovich-gyűjteménnyel került a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárába, majd onnan 1875-ben csere útján mai őrlési helyére.

A krakkói Czartoryski Könyvtár tökéletesen ép példánya két másik ősnyomtatvánnyal egybekötve, fatáblás, XV. századi kötésben maradt fenn.

A lipcsei Egyetemi Könyvtár kötetében a kolofon alatt bejegyzés emlékezik meg Mátyás király haláláról (1490) és II. Ulászló magyar királyról. A kötet két díszes festett iniciáléja és gótikus lapszéldísze így feltehetően még Magyarországon készült.

A leningrádi Szaltikov-Scsedrin Könyvtárban őrzött példányról Fraknóinak nem volt tudomása. A hazai szakirodalomban elsőként Ballagi regisztrálta e kötetet, de leírást nem közölt róla. Fitz Józsefnek 1932-ben a példány megléte felől sem sikerült informálódnia. N. V. Varbanec tájékoztatása szerint a kötet 1856-ban került mai őrlési helyére; korábbi tulajdonosa ismeretlen. Az illuminált példányok hoz tartozik: 2. levelének verzóját festett iniciálé és lapszéldísz ékesíti. Kötése XIX. századi, annak első tábláján azonban megőrizték az eredeti kötés maradványait.

A párizsi Bibliotheque Nationale 1889-ben 2000 frankért vásárolta meg Hopetoun angol bibliofil gyűjteményének londoni árverésén a Hess-krónikát. A kötet 1639-ben Gregorius Biccius Budissinus strassburgi jogi professzor tulajdona volt.[64]

A prágai Egyetemi Könyvtár Chronica Hungaroruma 1599-ben került a neuhausi jezsuita kollégiumba, majd onnan mai őrzési helyére.[65]

A római Biblioteca Corsiniana Hess-kötetéről első ízben közölhetünk leírást. A modern papírkötésben levő kötetből az utolsó két üres levél hiányzik, füzeteinek sorrendjét pedig a könyvkötő felcserélte. Szép, rubrikálatlan, festetlen példány, kevés marginális bejegyzéssel. A kötetben hiába kerestem a korábbi tulajdonos bejegyzését ill. pecsétjét. Amelia Cosatti közlése szerint a Rossi-könyvtárból került mai őrzési helyére. Azonos tehát azzal a példánnyal, amelyet Fraknói a Rossi-könyvtár nyomtatott katalógusa alapján - mint általa ismeretlent - említett, Ballagi pedig már a Biblioteca Corsiniana példányaként regisztrált. Így Fitz József sem gondolt arra, hogy az egykori Rossi-példány került a római Biblioteca Corsiniana tulajdonába.

A bécsi Österreichische Nationalbibliothek Chronica Hunga­roruma a XVI. század óta a bécsi domonkos rendházban volt. ll. Józsefcsászár idejében került az udvari könyvtárba.[69]

A Chronica Hungarorum szövegét behatóan tanulmányozták egykori tulajdonosai. A lipcsei kötethez kéziratos tárgy- és névmutatót csatoltak a magyar uralkodók névsorával (Ordo regum Hungarie). A Széchényi Könyvtár példányának egyik XVI.. századi tulajdonosa a magyar királyokra és történeti eseményekre vonatkozó latin verseket jegyzett fel a kolofont tartalmazó levél verziójára. A budapesti Egyetemi Könyvtár kötetében, valamint a párizsi, római és a bécsi példányban pedig hosszabb-rövidebb bejegyzések kommentálják a krónika szövegét.

De nemcsak a példányok ba írt bejegyzések, hanem a mű korai kéziratos másolatai is arról tanúskodnak, hogy a Chronica Hungarorum érdeklődésre talált Magyarországon. 1481-ben Menestarfer János, a jogi tudományok licentiatusa és a művészetek doktora Bécsben másolta le a Chronica Hungarorum szövegét. Ugyancsak a XV. században készült a Pozsonyi Krónika és a Dubniczi Krónika néven ismert két másolat. A XVIII. században további másolatokban terjedt a Chronica Hungarorum szövege. S minthogy a Hess-nyomtatványból csak egy példány volt az országban, lemásolták a XV. századi Menestarfer-féle másolat szövegét is. Ugyanezen okból 1838-ban Podhradczky József szintén nem az eredeti, hanem kéziratos másolat alapján rendezte sajtó alá a Chronica Hungarorum szövegkiadás át.

A kéziratos másolatok azonban nem pótolhatták magát az eredeti nyomtatványt, amelyet minden neves magyar gyűjtő szívesen sorolt volna könyvtára kincsei közé. A nemzeti könyvtárat alapító gróf Széchényi Ferenc 1796 és 1812 között számos kísérletet tett a külföldön is nagyra értékelt, első magyarországi nyomtatvány megszerzésére. Megbízottai nemcsak a hazai gyűjteményekben kerestették a Chronica Hungarorumot, hanem a müncheni udvari könyvtár első titkárához is fel kéréssel fordultak a kötet megszerzése ügyében. Jakob Kott válaszában közölte, hogya müncheni udvari könyvtár 1000 aranyat is szívesen adna a Chronica Hungarorumért.[73] Egyetlen ajánlat sem érkezett a krónika megvétele tárgyában a Zeitschrift von und für Ungern 1803-1804. évfolyamában két ízben is közzétett fel hívásra. S eredménytelen maradt Széchényinek az a kezdeményezése is, amidőn 1812-ben a Csehországba utazó József nádort kérte fel, kezdjen tárgyalásokat a prágai Egyetemi Könyvtárral az ott őrzött példány eladására, vagy átengedésére. Hess András budai ősnyomdász első nyomtatványa muzeális kinccsé vált, amelynek kevés fennmaradt példányát Európa nagy múltú könyvtárai őrzik. Itthon is legfeljebb kiállításokon kerül a közönség elé a Hess András által minden magyar örömére kinyomtatott magyar krónika. A magyar könyvnyomtatás 500. évfordulójára ezért érezzük méltó megemlékezésnek az első magyarországi nyomtatvány, a Chronica Hungarorum, hasonmásának és magyar fordításának közreadását.

Névjegyzék

A

Aachen.............................. 30, 127

Aba 18, 23, 38, 39, 44, 51

Szép 87, 88

Abach 28

Abyron 45

Academia Istropolitana 148

Admont 67, 72

Adriai-tenger 13

Aelius Donatus 141

Aëtius 11

Afrika 15, 16

Ákos 23

Aladárius 17

alánok 5

Albert 122, 135

I. 132

Aldaricus 12

Alemannia 16, 25, 26

Alessandria 15

Alexandria 4

Álmos 19, 20, 56, 73

herceg 72

Alpár 78

alprosur 5

Altinburgi 25

Amadé 83, 88

amoreusok 22

András 3, 83, 118, 134, 141, 153, 155

Anjou 95, 104, 107, 110, 111

Damdulo 119

Hess 137

I. 22, 25, 36, 45, 48, 49, 51, 54, 56

II. 27, 76, 77

III. 81, 83

Lack-fia 108, 116

mester 94

plébános 94

püspök 84

vajda 114

Antal 84

barát 85

Antoninus Florentinus 150, 154

Antonius 19

Apor 30

Apostoli Szék 127

Apulia 15, 24, 26, 73, 105, 114

apuliai 80

Aquila 111

Aquileia 14, 15

aquileiai 27, 67

Arábia 21

Arad 73

Aragónia 27, 76, 82

Arbuz 81

Archelaus 15

Argentina 11

Arnold 26, 157

Árpád 19, 20, 21, 22

Asolo 120

asszírok 16

Asztrag 113

Athlamos 108

Atila 7, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20

Augsburg 28, 29

augsburgiak 29

Ausztria 9, 40, 47, 78, 96, 98, 121, 122, 132

Aversa 110, 112, 114, 116

Avignon 106, 108

B

Babilónia 77

Babót 41, 66

bácsmegyei 59, 64

Bajorország 25, 39

Bakony 52, 127

Bakonybél 47

Balaton 23, 49, 52

Balog 19

Balogh Jolán 148

Baltagi Aladár 160

Bánhida 18

Bánk bán 76

Bari 106, 114

Barletta 114

Barnabo 122

Bascardia 6

Basel.......... ..... ...... ... 11, 157

Basilies Magnus 151

Báthory Zsigmond 159

Bavaria 28

Bazaráb 92, 94

Beatrix 89

Bebek 114, 122, 124

Becse 25

Bécsújhely 78

beginák 79

Béla 7, 9, 16, 155

I. 22, 25, 36, 42, 43, 49, 51, 53, 54, 69, 72

II. 26, 27, 73, 74, 75

III. 27, 75, 76

IV. 77, 78, 81, 83, 84, 89

király 79

Belér 19

Béliud 22

Bélus 45

Bendekuz 7, 9, 17, 19

Benedek 33, 77

lovag 120

pápa 85

püspök 85

Beneta 46, 47

beneventói 105

Benin 72

Berchtol.......... ..... ...... ...... 30

Bereka 5

Berend 19, 94

Bergamo 15

Berkovits Ilona 147

Bertalan 110, 114

doktor 118

Bertrand 27

Besan 22

Besançon 11, 40

besenyők 7, 19, 27, 50, 58, 66

Bestrik 47

Beszterce 123, 133

Besztrid 46

Beuinde 11

Beuinde-Catalaunum 12

Beztur 19

Biblioteca Corsiniana 160

Bibliotheca Corviniana 146, 147, 148

Bihács 109

Bihar 56, 62

Bobocsa 27

bodajki 49

Bodofart 19

Bodony 79, 123

Bodzás 58

Bogdán 128, 153

Bogdán István 153

Bojót 27

Bökény 19

Bolgárfehérvár 58

bolgárok 33, 59, 79, 123

Bonifác

VIII. 83, 85

Bor 19, 23, 76

Borbála 132

Borsova 71

bosnyák 109, 123

Bosnyákország 134

boszniai 84, 103, 128

Botond 30

Bourg 11

Brabant.......... ..... ...... ....... 30

braktanok 16

brandenburgiak 79

Brenta 120

Brescia 15

Brindisi 73

Brünn 124

Bua 44

Buda 7, 13, 35, 36, 44, 84, 85, 86, 99, 126, 146, 155, 160

Budavára 13

Budli 19, 46, 47

Buhna 44

Bulchu 19

Bulcsu 29

Bulgária 28, 30, 98, 123, 124

Burgundia 40

Buzád 26

C

Cadicha 7, 9, 16, 19

Calabria 15

campaniai 27

Canosa 115

Capodistria 14

Capua 117

Caraffa 145

Caserta 26

Castelfranco 120

Catalaunum 11

Catina 15

Cato 15

Cervetri 120

Cezmaur 9, 11

Chaba 16, 17, 19

Chalonsur-Saône 11

Chele 7

Chigla 17

Chronica Hungarorum 137, 140, 141, 143, 144, 147, 150, 151, 152, 153, 158, 159, 160, 161, 162

Cillei 132

Cinkota 64

Cirjék 108

Colonnák 106

Concordia 15

Conegliano 120, 121

Consistorium 107

Corosmenia 17

Corrardo de Catanzo 110

Cremona 15

Crimiheld 17

Crispiniacum 120

Csák 22, 26

Csákfia 86

Csáktornya 113

Csákvára 22

Csanád 19, 40, 44, 81, 95, 101, 103

Császár Mihály 148

cseh 40, 89, 95, 131, 145

csehek 23, 27, 52, 56, 63, 65, 78, 79, 95, 108, 134

Csehország 27, 36, 39, 42, 83, 84, 96, 98, 129, 131, 133

D

dákok 12

Dalmácia 8, 13, 70, 97, 108, 119

Dalmátország 109, 121

Dama 19

Damdulo 119

Dancs............................ 92, 94, 95

Dániel 78

Dávid 49, 56

Demeter 83, 87

Dencia 6

Deodatus 24

Dessewffy Tamás 159

Detrik 8, 9, 16, 17

Devecser 44

Dezső 55, 68

Diósd 46

Doboka 56

Domanovszky Sándor 137, 158

Domonkos 83, 103, 114, 125

Dömös 54

Don 6, 13

Dorottya 136

Dragomér.......... ..... ...... . 124

Dráva 113

Drugeth 118

Dubniczi Krónika 138, 161

Dula 5

Duna 13, 17, 20, 21, 28, 39, 46, 84, 99, 124

Durazzo 112

durazzói 112

Durus 19

E

Eberhard 27

Ecilburg 13

Eckhard.......... ..... ...... ...... 30

Ed 17, 19, 143, 147, 162

Edemen 17

Édua 80, 81

Ega 77

Egiruth 35

Egyiptom 4

egyiptomiak 16

Eiulath 4

Elderbach 121

Előd 19, 20

Endre 42, 46

I. 43, 47

Enéh 5

Engaddi 9

Ennodbilia 19

Érd 7

Erdély 17, 18, 33, 85, 124

Erdélyország 20

Erdőntúli 32, 71

Erdőntúli ország 32

Ernestus 25

Erzsébet 89, 90, 98, 103, 104, 129, 132, 140, 161

Este 82

Északi-tenger 6

Esztergom 75, 78

esztergomi 32, 79, 84, 86, 95, 101, 103, 120, 123, 147

Ethel 19

Etiópia 6

Etül 6, 13

Eucius 11

Európa 6, 141, 147, 158, 162

F

Fancsika 56

Farkas 19

fehér kunok 19

Fehérvár 22, 42, 45, 46, 48, 53, 55, 59, 66, 73, 74, 102

fehérvári 33, 36, 75, 89, 94

Felicián 90, 92

Ferlorun Payr 42

Ferrara 15

Filippo di Mantova 111

Fitz 143, 144, 146, 150, 152, 153, 154, 155, 156, 159, 160, 161, 162

Flandria 12

flandriaiak 40

Forgonia 120

Fraknói Vilmos 143

Francesco de Carraria 121

Francesco di Forli 111

Franciaország 12, 19, 25, 96

Frankfurt 26

Friaul 15, 28

Frigia 13

Frígia 8

Frigyes 26, 76, 132, 133, 155

frízek 13

Fülöp 112

G

Galeazzo 122

Galgóc 23

Galgócfő 109

Galícia 98

Gallia.......... ..... ...... ........... 30

Garai.......... ..... ...... .......... 125

Garam 25, 32

Gebhard 49

Gellért 40, 46, 47

Gentilis 86

Geréb László 143

Gergely 25, 27, 108

pápa 122

Germánia....................... 11, 16, 19

Gertrud 37

Gertrudis 76

gesta 137

Geyche 7, 11

Géza 62, 69, 76, 140

fejedelem 22, 24, 25, 27, 31, 32

I. 26, 43, 49, 54, 55, 56, 59, 60, 61, 62, 65, 66, 68, 72

II. 27, 73, 74, 75

Gizella 26, 33, 35, 36

Göding 84

Gorgonia 120

görögök 17, 27, 30, 59, 60, 61

Görögország 17, 31, 34, 71

gótok 10

Gottfrid 39

Gottfried 27

Gozzilo 39

Guidó 118

Gulyás Pál 145, 146

Güssing 25

Guth-Keled 26

Gyárfás 75

Győr 41, 49, 55

György 49, 114

Györke 88

Gyula 31, 32

Knezicsi 90

kun 57

vezér 22

H

Hab 84

Hadolth 26

Hadrianapolis 30

Haebler 144, 146, 157

Hahót 26

Hain 140, 145, 147, 149, 152, 154, 156

Hainburg 78

Harcias Frigyes 78

Harsandorfer 110

Havasalföld 124

Héder 25

Hedvig 129

Helena 73

Hem 120

Henrik 26, 38, 49, 51, 83, 85

bán 83

Hermann 26, 86, 132

Hernád 88

Hersfeld 26

Hess András 139, 140, 142, 143, 144, 146, 149, 151, 154, 158, 162

hétmagyar 24

Hód 80

Homburgi 25

Honorius 16, 17

Hont 25

Horváth Ignác 159

horvátok 108

Horvátország 70

hungarusok 19

hunok 5, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 15, 16, 17, 19

eredete 18

Hunor 5, 19

Hunt 32

Hunyadi 133

Huszti József 152

I

Ictarius 19

Igfán 62

Iller 23

illyrek.......... ..... ...... .......... 11

Imre 31, 34, 84, 100

herceg 35, 71

I. 76

püspök 122

Ince 118, 122

Irkánia 6

Isten ostora 10

Istria 72

István 24, 25, 26, 31, 83, 100, 109, 124

Anjou 107

aragon 82

bán 129

Bebek 114

herceg 98

I. 31, 32, 33, 35, 36, 44, 127

II. 73

III. 26, 75

IV. 73, 75

Lack-fia 112

Porch 88

szerbiai 87

V. 79, 83, 89

vajda 112, 113, 116

Itália 3, 15, 19, 96

iurianok 6

Iván 109

J

Jáfet 4, 19

Jagula 130

Ják 25

Jakab 82, 84, 88

Longobard 95

Pignataro 116

Jalomica 124

Ján 59

Jankovich Miklós 155, 159

János 2, 83, 161

cseh 95

érsek 83

Hunyadi 133, 135

lovag 114

nádor 90

püspök 118

Janus 45

Janus Pannonius 147

Jeruzsálem 77, 110, 111

Johanna 105, 110, 111, 113, 115, 116

Johannes Antonius Campanus 145

Josephus 4, 162

Józsué 80

Júdás 132

K

Kádár 7, 19

Kakas 88

Kálmán

herceg 77, 81

I. 26, 56, 72, 73

Kánaán 22

Kapoly 122

Kapuvár 66

Karai László 143, 144, 145, 156

Kardos 148, 149, 152

Kardos Tibor 148, 149

Karinthia 27, 39

Karobert 83

Károly 28, 96, 97, 137

apuliai 80

császár 123, 131

cseh 95

I. 83, 85, 86, 87, 89, 90, 97, 100, 102, 103, 104, 126

Martell 83

morva 129

Sánta 83

Károly Róbert 137

kartauzi 127

Kassa 88

Katalin 129

Katalónia 12, 13

Kazár 59

Kázmér 88, 96, 102, 124

Keán 22, 33

Keár 19

Keled 19, 26

Kelemen 87, 135

VI. 107

Kelenföld 46

Kemecse 81

Kemej 63

Kerlés 57

Kétyi János 138

Keva 9

Keve 7, 16, 19, 62

Keveháza 9

Kewerd 120

Khám 4

Khorezm 6

Kinisva 54

Kióv 19

Kisbán Emil 150

Kisebb India 6

kitaj 6

Klára 91, 148, 156

Klemencia 83

Kökényes 25

Kölcse 19

Kollányi 162

Kollányi Ferenc 162

Köln 12

Konrád 25

császár 28

I. 28

kapitány 117

Wolfhard 114

Konstantinápoly 30

Konstanz.......... ..... ...... .... 11

Kont 111, 116, 120, 123, 124

Kónya 114

Könyves Kálmán 72

Kopaj 91

Kopány 23

Kopasz László 36

Köpcsecs 80

Koppány 25, 31, 32

Kornis 25

Körösszeg 81

Kotajd 63

Kovács Máté 150

Kraina 28

Kücsid 20, 23

Küküllei Apród János 138

Küküllővár.............................. 125

Kulán 22

kumánok

fehér 7

Künd 20, 23

kunok 8, 27, 43, 56, 58, 71, 78, 80, 81, 127

fehér 8

Kunország 80, 98

Kúria 34

Kutesk 71

L

Lack-fia 108, 112, 115, 116, 122

Ladislaus 70

Laibach 27

Lajk 124

Lajos 89, 96, 103, 104

I. 89, 98, 103, 105, 107, 108, 109, 110, 111, 112, 127, 129, 130, 131, 135, 137, 138

Tarantói 113, 115, 116, 118

Lajta 23

Lalló 111

Lampért 49, 72, 73

Langres 11

Lápos 56

László 3, 86, 102, 143, 150

Anjou 89, 90

Bagyon-fia 88

I. 26, 34, 43, 49, 56, 57, 59, 61, 63, 65, 66, 68, 69, 70, 72

II. 73, 75

III. 76

IV. 79, 80, 81, 84

kopasz 31

Kopasz 48

Oppeln 124

püspök 103

Szár 25

V. 132, 133, 135

vajda 85, 87

vezér 22

Lauer-nyomda 144, 145, 146, 147, 150, 151

Lech 29

Lél 19, 23, 29

lengyelek 27, 42, 89, 95, 134

Lengyelország 18, 26, 42, 43, 52, 55, 96, 102, 124, 129, 132, 135

Leó pápa 15

Levente 19, 22, 36, 42, 43, 46, 47, 48, 56

Linthár 28

lippai 89, 128

Liptó.......... ..... ...... ........... 92

litvánok 13, 108, 121, 122, 130

Lodoméria 43, 98

Lodovicus 19

Lőkös 114

Lombardia 28, 30

Longobard 95

longobárd 8, 14, 15

Loránd 80

Lőrinc 99, 110, 111

kanizsai 114

püspök 103

Lotharingia.......... ..... ...... 30

Lothka 96

Lövöld 127

luxemburgi 89

Luxeuil 11

Lyon 11

Lyse 81

M

Mâcon 11

macsói.......... ..... ...... ...... 125

Magnus 68, 69

Magor 5, 19

magyarok 4, 5, 7, 9, 10, 13, 17, 18, 19, 21, 22, 23, 24, 25, 27, 28, 29, 30, 32, 37, 39, 42, 45, 47, 48, 50, 52, 55, 56, 57, 58, 59, 60, 65, 66, 71, 73, 78, 83, 84, 94, 113, 114, 137, 158

Magyarország 3, 20, 23, 28, 34, 35, 36, 37, 39, 42, 43, 49, 50, 52, 53, 54, 56, 65, 66, 69, 70, 75, 79, 81, 84, 86, 90, 95, 96, 97, 103, 104, 107, 108, 111, 113, 120, 131, 133, 142

Makedónia 8, 13

Malatesta de Malatestis 111

Mandula 80

Manfredonia 107, 114

Mangalia 6

Mantova 15

Marchart 62, 65

Margit 25, 108, 129

Mária 36, 78, 83, 88, 89, 129

I. 131, 132

Mariazell 127

Marokkó 11

Marót 49

Maróth 18

Márton 56, 63, 65

mester 94

nester 86

Máté 83, 87

Trencsényi 90

Matrinus 8, 9

Mátyás 3, 106, 138, 155, 159

I. 134, 135, 142, 143, 144, 145, 148, 149, 152, 155, 156, 158

médek 10

Meissen 26

Ménfő 41

meótiszi 5

Meránia 27

mesiaiak 18

messiarok 23

Meszes 56

meszesi 56

Metz.......... ..... ...... ............ 30

Mihály 27, 31, 88

lack-fia 114

prépost 94

Mike 19

Miklós 50, 83, 87, 92, 114, 154, 155

Drugeth 118

érsek 120, 123

Garai 125

ispán 105

Knezicsi 90

Lack-fia 115

Miklós 124

prépost 94

püspök 103

vajda 124

Mikolch 16

Milano 15, 122

Miramammona 11, 12

Miskát 32

Miske 19

Mogoria 6

Mogyoród 64

Moldva 128

mongolok 78

Monopoli 73

Monte Cassino 117

Moriale 116

Mortundorf 27

Morva 51, 84

Morvaország 27, 78, 79, 102, 123, 124, 129

Mosony 47, 55, 65

mosonyi 52

Mózes 22

Mura 113

Muthmir 47

Myse 81

Myska 42

N

Nagy Sándor.......................... 147

Nagyszombat 129

Nándorfehérvár 59, 133

Nápoly 106, 111, 112, 113, 115

Nelipic 108

Németország 28, 51, 52, 76

németrómai 72

Nemroth 4, 5, 9, 19

Nikotász 60

Nis 61

Noé 4, 19, 22

Nona 14

noricumi 40

norvégek 12

Nosztra 127

Novelli 110

Núbia 4

Nürnberg 26

Nyír 23, 61

Nyírség 56

Nyitra 35, 67

O

Oathan 45

Óbuda 13, 33

Oetrik.......... ..... ...... .......... 11

Og 22

Oláh.......... ..... ...... .......... 124

oláhok 92, 93, 94, 124, 128

olaszok 9, 15, 27, 65, 67

Oldamir 80

Olivér 26

Ombód 19

Opos 19, 56, 63, 67

Oppeln 124

Orbán

V. 122

Orlamundi 26

örmények 27

Oroszország 43, 62, 121

Örs 23

Osl 125

Oslu 57

osztrákok 79

Othmár 19

Ottó 19

bajor 85, 87

fejedelem 62, 65

Ottokár 78, 79, 84

Ó-Velence 14

P

Padova 15, 28, 121

Pál

lovag.......... ..... ...... .... 120

remete.......... ..... ...... .. 126

Pamphilia 8, 13

Pannónia 3, 9, 12, 13, 16, 18, 23, 24, 28, 30, 93, 142

Parenzo 14

Patak 90

patarénusok 128

Pavia 15

Páznán 25, 32

Pécs 48

Peregrinus 128

Persis 5

Pest 84, 87, 160

Péter 26, 37, 38, 39, 41, 42, 43, 47, 49, 51, 73, 94, 135

bán 122, 124

püspök 103

Trencsényi 87

vitéz 63

Pétergazdia 73

Peterman 85

Péter-Pál 34, 96, 104

Pezli 38

Pignataro 116

pilisi 76, 126

Podhradczky József 162

Podjebrad 145

Pola 14, 72

pomeránok 42

Pomponius Laetus 145, 146

Potentiana 8

Poth 25, 52

Pozsony 49, 66, 68, 70, 148

Protáz 75, 135

pruténok 6, 13

R

Rábca 39, 41, 79

Rádi 32

Radnót 25

Rajna.............................. 11, 23, 29

Rákos 87

Rasdi 45

Rátol 26

Rátold 26

Ravenna 15, 82

Regensburg........................ 29, 42

Reggio 15

Reims 12

Rhône 11

Rialto 14

Róbert 83, 95

Róbert Károly 137

Roccanervi 120

Róma 15, 105, 117, 146

római 9, 33, 54, 75, 89, 117, 122, 132, 133, 143, 144, 145, 146, 147, 150, 160, 161

rómaiak 7, 8, 9, 11, 15, 22, 28, 117, 133, 134

Rosaceum 47

Rossi-példány 161

Rudolf 83, 84, 157

Ruténia 18, 48

ruténok 49, 78

S

Sabaria 8, 15

Sajó 23, 78, 140, 149, 156

Salamon 25, 26, 49, 50, 52, 54, 55, 56, 60, 61, 62, 65, 66, 68, 70, 71

Salerna 115

Salerno 98, 116, 118

Salona 13

Samberg 27

San Severinó 24

Sándor 91, 104, 161

vajda 104

Sár 23

Sarolt 22, 31

Sáros 87

sárosi 94

sáskajárás 96

Scafatti 115

Scardona 14

schweidnitzi 124

Sebenico 14

Sebes 36, 38

Sempte 67

Senon 30

Seon 22

Serravalle 120

Sevilla 11

Sibenburg 20

Sicambria....................... 11, 13, 17

Sigismundus............................. 11

Simon 27, 132, 135

Sixtus 146

IV. 157

Soltész Zoltánné 2, 154, 159, 162

Somma 115

Somogy 25, 66

Sonmech 123

Sopron 41

Spalato 13

Spanyolország 27

Staufen 26

Stiria 67

Stíria 13, 28

Strachmer 123

Strassburg 11

Susa 30

Svábföld 19, 26, 28

Svegla 135

Szabolcs 22

Szamos 56

Szár László 22

szászok 5, 27, 88, 104

Száva 58

Százhalom 8

Szécsi Miklós 114

Szegedi Gergely 150

Székely.......... ..... ...... ..... 125

Székelyföld 124

Székesfehérvár 22, 84, 85, 103, 131, 132, 134

Szekszárd 54, 68

Szem 4

Szemeyn 19

Szent Adalbert 24

Szent András 90

Szent Ányos 52

Szent Bertalan 77

Szent Cecilia 118

Szent Erzsébet 76

Szent Ferenc 89

Szent István 22, 24, 25, 27, 31, 32, 33, 35, 37, 38, 42, 43, 48, 51, 54, 71, 77, 87, 95, 103, 131, 132, 134

Szent Jakab 105

Szent János 83, 87, 116

Szent Jeromos 128

Szent László 58, 77

Szent Lucia 88

Szent Margit 77, 80

Szent Márton 32, 93, 95

Szent Modestus 88

Szent Orsolya 12

Szent Özséb 145

Szent Péter 55, 66, 77, 117

Szent Petronella 86

Szent Remigius 89

Szent Szabina 46

Szent Vid 88

Szent Zsigmond 37

Szent-Angyal-Hegy 98

Szentföld 77, 82, 87

szentlászlói 127

Szentlőrinc 126

szentlőrinci 126

Szentpétery Imre 137

Szepesség 88

Szerémség 96

Szerind 31

Szicília 83, 89, 95, 107, 110, 111, 113, 118

Szigetfő 65

Szilágyi Loránd 145

szkíta 5, 10

jogszokás 22

szokás 9

törvény 8

szkíták 6, 14, 29

Szkítaország 6

Szkítia 5, 8, 17, 20, 22, 23

szlávok 18, 33, 65

Szlavónia 108

Szolnok 46, 47

Szőny.......... ..... ...... .......... 11

Szörény 92, 125

Szűz Mária 36, 66, 88, 108, 125, 134

Szuzdála 19

Szuzdalia 7

Szvetibolug 18, 20, 27

T

Taksony 7, 11, 23, 31, 48

Tamás 77, 80, 85, 88, 114

érsek 86

lovag 120

vajda 92, 103

Tarantói 111, 113, 115, 116, 118

Tárnokvölgy 9

Tarsia 6

Tata 24

tatárok 78, 80, 88, 108, 127, 128

Tátony 48

Teana 114

Temesvár 88

Terra di Lavoro 15

Thana 4, 19

Theodorus 19

Thorgau 122

Thüringia 12, 23, 26, 77

Thuróczy János 138, 149

Tiberis 106

Ticino 15

Tihany 52

Tisza 8, 9, 41, 52, 63

Togata 6

Tolna 9

Törcs.......... ..... ...... ........ 125

Torda 7, 19

Torino 30

törökök 132, 133, 134, 135, 136, 142

Törtel 81

Tóth 99, 110, 111

Toulouse 12

Toyslau 38

Traisen 39

Trau 14

Trencsén 56, 123

Treviso 15, 120

Trier.......... ..... ...... ............ 30

Triest 14

trójaiak 14

Tulln 39

U

Ueizenburg.......... ..... ...... 42

Ugrin 83

Ügyek 19, 20

Újvár 56

Ulászló

I. 132

Ulrik 28

Ung 18, 71

Ursinik 106

V

Vác 63

Vách 63

Várad 73, 135

Várna 132

Vata 45, 46

Vazul 31, 36, 38, 48

Vecellin 25, 32, 63

Velence 82, 119, 120, 121

velenceiek 14, 73, 105, 109, 120

Venceszláv 84, 85, 86

Vérbulcsu 23

Vercelli 28

Verona 15, 156

veronai............................ 8, 11, 17

Veronika 106

Vértes 51

Vetési Albert 145

Vid 26, 59, 60, 61, 62

püspök 103, 105

Vienna 9

Villermus 103

Vilmos 25, 37, 52, 155, 156

Drugeth 118

nádorispán 116

Viscenia 107

Visegrád 90, 95, 96, 99, 102, 108, 112

Viska 44

Viske 38

Vitéz János 147

vlachok 13, 18

Volfger 25

vránai 116

Vratiszláv 27, 39

W

Weisenburg 25

Wernher 84, 86

Weszprémi István 154

Wolfhard 112, 114, 117

Wolfhardi 112

Z

Zách 90

Zágráb 95

Zala 49, 62

Zalánkemény 58

Zámbor 19

Zámoly 47

Zámor 19

Zara 14

Zára 13, 109, 120

Zbornik 123

Zemeyn 7

Zengg 14

Zirc 52

Zoárd 15

Zolomér 70

Zoltán 19, 33

besenyő 66

Zólyom.......... ..... ...... ....... 92

Zovárd 23

Zselic 49

zsidók 86, 126

Zsigmond 129, 131, 132, 135

Zsitvatő 45

Zsófia 50, 51

Zudar 122

Zulta 19

Tartalomjegyzék

Tisztelendő László úrnak, a budai egyház prépostjának, apostoli főjegyzőnek, a felséges Mátyás király alkancellárjának! András előszava a Magyarok Krónikájához             3

Kezdődik a Krónika első része a magyarok eredetéről, Szkítiából Pannóniába településükről, a különféle nemzetek ellen viselt háborúikról, továbbá kiűzetésükről és Szkítiába való visszatérésükről.......... ..... ...... .......... ..... ...... ............ 4

[14.] Mellékes események.......... ..... ...... ............................. 13

Kezdődik a Magyarok Krónikája második részének az előszava         18

A Krónikának ez a második része szól a magyaroknak Pannóniába történt második, és a mondott országban ettől kezdve egymás után következő királyaik életéről és haláláról.              19

[63.] Szent Istvánnak, Magyarország első királyának születése a Szkítiából Pannóniába való második bejövetel után, továbbá életéről, háborúiról és haláláról   31

[70.] Szent István király haláláról.......... ..... ...... ... 36

[71.] Péter király kegyetlenkedéséről, elűzéséről, visszatéréséről és haláláról               37

Péter királynak az országból való kiűzése után Abát királlyá koronázzák    38

[77.] Aba király halála után Péter királyt teljességgel visszahelyezik királyi méltóságába  42

[85.] Péter király haláláról.......... ..... ...... .................... 47

[86.] András király megkoronázásáról, életéről és haláláról       48

[91.] Salamonnak Zsófia úrnővel történt eljegyzéséről, és arról, hogyan koronázta meg apja még gyermekkorában.......... ..... ...... .......... ..... ...... .... 51

[94.] Első Béla király megkoronázásáról, életéről és haláláról   53

[97.] Salamon király megkoronázásáról és életéről               54

[100.] Arról, hogy Salamonnak és testvérének, Dávidnak nem voltak gyermekei 56

[102.] A kunok bejöveteléről.......... ..... ...... ..................... 56

[104.] A magyarok harca a görögökkel, bolgárokkal és besenyőkkel          58

[110.] Salamon király és a hercegek viszályáról..... 61

[111.] A király álnokságáról, a hercegeknek a király elleni két hadjáratáról és győzelmükről          61

Salamon király megfutamodásáról és kiűzetéséről             65

[124.] Salamon legyőzése és megfutamodása után Géza herceget Fehérvár városában a királyi koronával megkoronázzák.......... ..... ...... ......... 66

[131.] Szent László királynak, Géza testvérének, első Béla fiának királlyá koronázásáról, életéről és haláláról.......... ..... ...... .......... ..... ...... ................... 69

[142.] Kálmán király megkoronázásáról, aki első Géza királynak volt a fia, aki viszont első Béla királynak a fia volt.......... ..... ...... ........................... 72

[153.] Kálmán király halála után fiát, második Istvánt koronázzák királlyá 73

[160.] Második, Vak Béla megkoronázásáról, aki Álmos hercegnek volt a fia, aki viszont Lampért herceg fia volt, ez meg első Béla királyé............. 73

[164.] Vak Béla király halála után második Géza királyt, az ő elsőszülött fiát koronázzák meg       74

[169.] Harmadik Istvánnak, második Géza fiának megkoronázásáról és Vak Béla király fiainak, először második Lászlónak, majd negyedik Istvánnak megkoronázásáról                75

[ 171.] Harmadik Béla megkoronázásáról, aki harmadik Istvánnak testvére, második Gézának pedig fia volt.......... ..... ...... .......... ..... ...... .......... ..... ...... ... 75

[172.] Imre királynak megkoronázásáról, aki harmadik Bélának volt a fia, ez meg második Géza fia volt.......... ..... ...... .......... ..... ...... .......... ..... ...... ... 76

[173.] Harmadik László királynak, Imre király fiának megkoronázásáról             76

[174.] Második András királynak, harmadik Béla király fiának megkoronázásáról      76

[176.] Negyedik Béla királynak, második András király fiának megkoronázásáról és szerencsétlenségéről.......... ..... ...... ......................... 77

[177.] A tatárok első bejövetele Magyarországra. 78

[180.] Ötödik István királynak, negyedik Béla király fiának megkoronázásáról               79

[181.] Negyedik László királynak, ötödik István fiának megkoronázásáról          79

[182.] A tatárok második bejövetele Magyarországra           80

[186.] Harmadik András királynak, aki második András király unokája volt, megkoronázásáról     81

András király sérelmére hogyan küldi a pápa Magyarországra királynak a gyermek Károlyt          83

[191.] Ottót, Bajorország hercegét hogyan hozzák be              85

[194.] Ottó elűzése után Károlyt királlyá fogadják és megkoronázzák   86

[195.] Közben történt események.......... ..... ...... ............ 87

[206.] Felicián vadságáról.......... ..... ...... ......................... 90

[209.] A király haláról Bazaráb, az oláhok vajdája ellen  92

Közben történt események.......... ..... ...... ...................... 96

Közben történt események.......... ..... ...... ...................... 96

Közben történt események.......... ..... ...... ...................... 96

Károly király haláláról.......... ..... ...... ........................ 97

Mértékes versek Károly király haláláról.............. 102

Károly király fiának, Lajos királynak megkoronázásáról, sok hadjáratáról, életéről és haláláról.......... ..... ...... .......... ..... ...... .......... ..... ...... ........... 103

[K. 2.] A király első hadjárata az erdélyi szászok ellen       104

[K. 3.] Sándor havasalföldi vajda engedelmeskedéséről       104

[K. 4.] Erzsébet királyné zarándokútjáról 104

[K.6.] A tatárok elleni hadjáratról.......... ..... ...... 108

[K. 7.] A horvátok elleni hadjáratról 108

[K. 8.] A velenceiek elleni hadjárat Dalmáciában. 109

[K. 9.] András király haláláról.......... ..... ...... .......... 110

[K. 10.] A Nápoly elleni hadjáratról.......... ..... ...... . 111

Johanna királynőnek és férjének, Lajosnak meneküléséről              111

[K. 12.] A király Magyarországba való visszatéréséről         112

[K. 13.] István vajda ütközetéről és győzelméről.. 112

[K.15.] István vajda hadáról és ütközetéről Nápoly környékén Lajosnak hadi népével  113

[K. 16.] Johanna királynőnek és Lajosnak a visszatéréséről               113

[K. 17.] Lajos király második bevonulása Apulia királyságába        114

[K. 18.] A zsoldosok árulásáról.......... ..... ...... .......... 114

[K. 19.] Canosa várának bevételéről.......... ..... ...... 115

[K.20.] Tarantói Lajos zsoldosainak foglyul ejtéséről           115

Salernónak és más városoknak elfoglalásáról 115

[K. 22.] Aversa városának elfoglalásáról és a király megsebesüléséről ezen város körül         116

[K. 23.] A királyt megtisztelik a rómaiak 117

[K. 24.] A királynak Magyarországba való visszatéréséről                117

[K. 25.] Szicília királyságáról való lemondás a pápa úr javára      118

[K. 26.] A velenceieknek a királyhoz intézett követelése Dalmácia visszaadásának tárgyában            119

[K. 27.] Az ellenük indított hadjáratról 119

[K. 28.] Castelfranco várának ostromáról............... 120

[K. 29.] A litvánok elleni hadjáratról 121

[K. 30.] Hadjárat Oroszországba.......... ..... ...... ........ 122

[K. 31.] Háromszori hadjárat a pápa úr megsegítésére             122

[K. 32.] Ausztria hercegének haddal való megsegítéséről     122

[K. 33.] A bosnyák földre vezetett hadjáratról..... 123

[K. 34.] A bulgáriai hadjáratról.......... ..... ...... .......... 123

A Károly császár elleni hadjáratról......................... 123

[K. 36.] A Morvaország elleni hadjáratról 124

[K. 37.] A Lengyelország elleni hadjáratról.............. 124

[K. 38.] A Havasalföld elleni hadjáratról 124

[K. 39.] Különféle hadjáratai ellenségei ellen 125

[K. 40.] Az uralkodása alatt történt eseményekről 126

[K. 41.] A zsidók kiűzéséről.......... ..... ...... ....................... 126

[K. 42.] A pálos remeték szerzetesrendjéről és a rend áttelepítéséről         126

[K.43.] Kolostor alapítása a remeték számára Nosztrán    127

[K.44.] Kolostor alapítása a kartauziak számára Lövöldön            127

[K.45.] Két kápolna alapításáról.......... ..... ...... ....... 127

[K. 46.] A kunok megtérítéséről.......... ..... ...... ............. 127

[K. 47.] A boszniai patarénusok megtérítéséről....... 128

[K. 48.] Szlávok megkereszteléséről.......... ..... ...... .. 128

[K. 49.] Bogdán vajda Moldvába való visszaköltözéséről    128

[K.50.] A pestisjárványról, éhínségről és földrengésről          128

[K. 51.] Az udvarnokok és más, szolgáltatásokra kötelezett népek mentesítéséről        129

[K. 52.] A királyfeleségeiről és gyermekeiről.............. 129

[K. 53.] Az ország kormányzásáról, békéjéről és nyugalmáról        130

Lajos király elmélkedő életéről.......... ..... ...... ....... 130

[K. 54.] Lajos király haláláról.......... ..... ...... ............. 131

Máriának, Lajos király lányának megkoronázásáról        131

Zsigmond királynak, Károly császár és cseh király fiának a megkoronázásáról          131

Albert király megkoronázásáról.......... ..... ...... .. 132

Ötödik László királynak, Albert király fiának a megkoronázásáról, és arról, hogyan hozták be Lengyelország királyát, Ulászlót, hogy megkoronázzák         132

Ulászló halála után, és azalatt, amíg a gyermek László Frigyes római király keze közt volt, Hunyadi Jánost az ország kormányzójává választják 133

László királynak Magyarországba való visszahozataláról        133

Mátyás király megkoronázásáról.......... ..... ...... 133

Ulászlónak, Lengyelország királyának megérkezéséről:   135

Koraszülött László király születéséről: 135

Ugyanennek haláláról:.......... ..... ...... .......................... 135

János vajda haláláról:.......... ..... ...... .......................... 135

Mátyás király megkoronázásáról: 135

Svegla felakasztásáról:.......... ..... ...... ....................... 135

Várad pusztulásáról:.......... ..... ...... .............................. 135

A Chronica Hungarorum eredetéről 137

Utószó.......... ..... ...... .......... ..... ...... .......... ..... ...... ........... 140

Névjegyzék.......... ..... ...... .......... ..... ...... .......... ..... ...... . 163

Tartalomjegyzék.......... ..... ...... .......... ..... ...... ................. 177