BELORUSSZIJA
FELSZABADÍTÁSÁNAK KEZDETE
1. Az OSZFSZK nyugati területeinek
felszabadítása. A Vörös Hadsereg eléri Belorusszija határait Abban az idöben, amikor a Vörös Hadsereg
Ukrajnában a föcsapást mérte, a szovjet csapatok az arcvonal középsö
szakaszán is támadásba lendültek. A harcok fö célja az volt, hogy
ledöntsék az úgynevezett "Keleti fal"-nak Nyeveltöl,
Vityebszktöl és Orsától keletre, majd a Szozs mentén Gomelig húzódó
középsö szakaszát, még messzebbre vessék vissza Moszkvától az ellenséget,
felszabadítsák Szmolenszket, és elfoglalják a "szmolenszki kaput", a
Dnyeper és a Nyugati-Dvina közét, amelyen át vezettek a Belorussziját országunk
központi részével összekötö föbb utak. Ez lehetövé tette volna,
hogy csapataink felszabadítsák a belorusz földet, s megakadályozzák a német
fasiszta csapatok nagyarányú átcsoportosítását a "Közép"
hadseregcsoporttól Ukrajnába. Miután az ellenség Kurszknál vereséget
szenvedett, és hadászati védelembe ment át, mindenáron igyekezett
megkapaszkodni az arcvonal középsö szakaszán, és a Vörös Hadseregre
rákényszeríteni az állásharcot. A hitlerista hadvezetés úgy számolt, hogy ha
csapatai 250-300 kilométerre állnak Moszkvától, ezzel állandóan fenyegeti a
szovjet fövárost, és az egész központi iparvidéket. Különösen nagy
figyelmet fordított az ellenség Szmolenszknek, a központi csoportosítás északi
szárnyán levö hatalmas ellenállási csomópontnak a megerödítésére.
Attól tartott ugyanis, hogy a Kalinyini és a Nyugati Front csapatai, amelyek
jelentös tért nyertek nyugat felé, kedvezö (átkaroló) helyzetüket
kihasználva csapást mérnek a "Közép" hadseregcsoport oldalába és
hátába. A német fasiszta hadvezetés attól is félt, hogy ha a szovjet csapatok
elérik Szmolenszket, ez megnehezíti Belorusszija megtartását. A német
szárazföldi csapatok vezérkarának a keleti országok hadseregével foglalkozó
osztálya a "Közép" hadseregcsoport arcvonalán kialakult helyzetet
értékelve következtetéseiben hangsúlyozta: Szmolenszk körzetének elfoglalása
"amellett, hogy jelentösen növelné a Szovjetunió tekintélyét, újabb
hadmüveleti lehetöségeket nyújtana hadvezetése számára . . ." A
továbbiakban figyelmeztetett arra, hogy a szovjet csapatok igyekeznek majd
"minél messzebbre elöretörni nyugat felé és ezzel kedvezö
megindulási körzeteket biztosítani maguknak a Minszk elleni késöbbi
hadmüveletekhez . 727g67h . ." A hitlerista hadvezetés ezért tartotta az
arcvonal középsö szakaszán csapatainak egyik legnagyobb csoportosítását.
Bármilyen súlyos helyzet alakult is ki Orjol és Belgorod alatt, egyetlen
hadosztályt sem dobott át a kurszki kiszögellés körzetébe, söt
ellenkezöleg, megerösítette csapatait a szmolenszki irányban. Az
ellenség szempontjából nehéz helyzet alakult ki a hadtáp területén is.
Augusztus elején az ellenség közlekedési vonalain a kalinyini és a szmolenszki
terület partizánjainak nagy eröi müködtek: mintegy 15 ezer fö. A
szomszédos vityebszki és mogiljovi területen több mint 30 ezer belorusz
partizán harcolt tevékenyen a megszállókkal. A szovjet hazafias szervezetek a
hadtápterület csaknem valamennyi nagyobb helységében illegális munkát végeztek.
A partizánok jelentös ellenséges eröket vontak el az arcvonalról. A
hitlerista vezetés 1943 nyarán csupán a Kalinyin és a Szmolenszk területi
partizánok ellen négy hadosztályt és több önálló egységet vetett be. A
Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása utasításának
megfelelöen július végén a Kalinyini és a Nyugati Front csapatai
megkezdték az elökészületeket a támadáshoz ( 15. sz. térkép). A
hadmüvelet terve szerint a föcsapást a Nyugati Front csapatai mérték
(parancsnokuk Szokolovszkij vezérezredes, a haditanács tagja Bulganyin
altábornagy, a törzsfönök Pokrovszkij altábornagy). A front azt a
feladatot kapta, hogy Jelnya és Szpasz-Gyemenszk körzetében zúzza szét az
ellenséget, majd a továbbiakban támadjon Roszlavl irányában. A jobbszárnyon a
front eröi egy részének a Kalinyini Front csapataival együttmüködve
el kellett foglalnia Jarcevo körzetét, majd tovább kellett fejlesztenie a
támadást Szmolenszk irányában. A Kalinyini Front csapatai (parancsnokuk
Jeremenko vezérezredes, a haditanács tagja Leonov altábornagy, a
törzsfönök Kuraszov altábornagy) azt a feladatot kapták, hogy
balszárnyukkal mérjenek csapást Duhovscsinára, és a Nyugati Front
jobbszárnyhadseregeivel együttmüködve támadjanak Szmolenszk irányában. A
német fasiszta csapatoknak Szmolenszk és Roszlavl körzetében való szétzúzása
után a terv szerint tovább kellett fejleszteni a támadást Belorusszija
belsejébe. A föhadiszállás a frontok müködésének összehangolására
Voronov tüzérségi fömarsallt küldte ki. A szmolenszki hadmüvelet
kezdetekor a Kalinyini és a Nyugati Fronttal szemben a "Közép"
hadseregcsoport csapatai álltak; nevezetesen a 3. páncélos hadsereg és a 4.
hadsereg, valamint a 2. páncélos hadsereg eröinek egy része, összesen 40
hadosztály. A csapatok jelentös része már régóta az arcvonalban volt,
gazdag harci tapasztalattal rendelkezett, emberrel és harci technikai
eszközökkel teljesen fel volt töltve. A hosszú idö óta egy helyütt
védö ellenség öt-hat védöövböl álló erös védelmi rendszert
épített ki. A védelem általános mélysége elérte a 100-130 kilométert. Különösen
jól megerödítették a fövédöövet és a második védöövet. A
fövédööv peremvonala föképpen az uralgó magaslatokon húzódott, s
azt drótakadályokkal és aknamezökkel fedezték. A fövédööv
arcvonalának egy kilométeres szakaszára hathét vasbeton, illetve fa-földeröd
jutott. A második védööv majdnem ugyanúgy volt berendezve, mint az
elsö. Az ilyen erös védelem áttörése és az erdös-mocsaras terep
leküzdése gondos elökészítést, sok és nagy ürméretü tüzérséget
és harckocsit, továbbá rengeteg löszert kívánt. Minthogy ebben az
idöben folyt a kurszki ütközet, a föhadiszállás a szükséges
eröknek és eszközöknek csak egy részét tudta a Kalinyini és a Nyugati
Front rendelkezésére bocsátani. A csapatoknak fölöttébb kevés löszer
jutott. A helyzetet az is megnehezítette, hogy az ellenség felfedte a támadás
elökészületeit, és megerösítette csapatait. Néhány nappal a Kalinyini
és a Nyugati Front támadásának megindulása elött megélénkült a
partizántevékenység. A belorusz partizánok augusztus 3-re virradó éjjel nagy
erejü csapást mértek a "Közép" hadseregcsoport közlekedési vonalaira.
Egyidejüleg támadásba mentek át a kalínyini és a szmolenszki partizánok
is. Tevékenységük eredményeképpen a "Közép" hadseregcsoport
hadtápterületén jelentösen csökkent a vasútvonalak átbocsátóképessége. A
Nyugati Front csapatainak támadása augusztus 7-én kora reggel kezdödött.
Tüzérségi elökészítés után a Szpasz-Gyemenszktöl keletre levö
körzetböl támadásba lendült a front csapásmérö csoportosításának
három hadserege: Polenov altábornagy parancsnoksága alatt az 5. hadsereg,
Trubnyikov altábornagy 10. gárdahadserege és a Gordov altábornagy vezette 33.
hadsereg. A hitleristák megpróbálták szokásos taktikájukat alkalmazni. A
tüzérségi elökészítés kezdetén elhagyták elsö árkukat, és a
közlekedöárkokon keresztül visszarohantak a következö harcárkokba. Ámde
a szovjet tüzérség itt is elárasztotta öket tüzével. A tüzhenger
nyomában rohamra indult a harckocsikkal támogatott gyalogság. A szovjet
csapatok hamar elfoglalták az elsö árkokat. A fövédöövért vívott
heves harc azonban elhúzódott. Az ellenség számtalan löveg és aknavetö
összpontosított tüzével támogatott ellenlökést indított. A csapásmérö
csoportosítás csapatai az ellenlökéseket visszaverve a nap végéig csak négy
kilométernyit nyomultak elöre. A Nyugati Front parancsnoksága a védelem áttörésének
meggyorsítása céljából ütközetbe vetette a front második lépcsöjét, a
Zsuravljov altábornagy parancsnoksága alatt álló 68. hadsereg
magasabbegységeit. A rossz idöjárás ellenére hatékonyan müködtek a
Gromov altábornagy vezette 1. légihadsereg repülöi. A támadás elsö
napjaiban több mint 1200 felszállást hajtottak végre, ebböl mintegy 200
felszállást éjszaka. A páncélos csapatokat, a tüzérséget, a felvonuló
tartalékokat és a löszerraktárakat támadó szovjet repülök nagy
veszteségeket okoztak az ellenségnek. Az ellenség állásai megtartása érdekében
ütközetbe vetette az orjoli irányból ide rendelt 2. páncélos hadosztályt,
valamint a 36. és az 56. gyalogos hadosztályt. Velük több ellenlökést hajtott
végre a csapásmérö csoportosítás ellen. A front csapatainak ezért csak a
hadmüvelet negyedik napján sikerült áttörniük az ellenség védelmét. A
legnagyobb sikert nem a csapásmérö csoportosítás támadási sávjában érték
el, hanem attól jóval délre: a Kirovtól északra, Popov altábornagy
parancsnoksága alatt támadó 10. hadsereg sávjában. Az érlelödö siker
továbbfejlesztése céljából a Nyugati Front parancsnoksága a 10. hadsereget
megerösítette az 5. gépesített hadtesttel. A hadtest azt a feladatot
kapta, hogy vágja át a varsói országutat, és tartsa a lövészegységek beérkeztéig.
Ezután a hadtestnek Szpasz-Gyemenszktöl nyugatra be kellett volna hatolnia
az erdökbe, és át kellett volna vágnia a jelnyai vasútvonalat. A hadtest
csapatai azonban az ellenség váratlanul erös ellenállásába ütköztek, és
hosszadalmas harcokba bonyolódtak. Emellett az ellenséges légierö, a
légvédelem rossz megszervezése miatt, jelentös veszteséget okozott a
hadtestnek. A hadtest "Valentina" típusú angol könnyü
harckocsikkal volt felszerelve; ezek pedig nem bizonyultak eléggé mozgékonyaknak;
gyenge volt a fegyverzetük és a páncélzatuk is. Ezért hamar harcképtelenekké
váltak. A 10. hadsereg csapatai lassú ütemben elönyomulva, augusztus 12-én
bekerítéssel fenyegették a Szpasz-Gyemenszk körzetében levö ellenséges
csoportosítást. A német fasiszta vezetés az említett körzet megtartására
irányuló minden igyekezete ellenére, kénytelen volt csapatait a
szpasz-gyemenszki kiszögellésböl visszavonni délnyugati irányban. A
szovjet csapatok az ellenséget üldözve augusztus 13-án felszabadították
Szpasz-Gyemenszket. Ugyanezen a napon támadásba mentek át a Kalinyini Front
hadseregei: Zigin altábornagy parancsnoksága alatt a 39. hadsereg és Golubev
altábornagy parancsnoksága alatt a 93. hadsereg. E hadseregeket Papivin
vezérörnagy 3. légi hadserege támogatta. A front csapatai a föcsapást
Duhovscsinára mérték. Az ellenség itt is makacs ellenállást tanúsított. Csupán
az elsö napon 24 ellenlökést hajtott végre harckocsik és repülök
támogatásával. Tizenöt napi szakadatlan harcok árán a támadó csapatoknak csak
hat-hét km mélyen sikerült beékelödniük az ellenség védelmébe. A további
rohamok nem jártak eredménnyel. A német fasiszta hadvezetés óriási
jelentöséget tulajdonított annak, hogy a középsö arcvonalszakaszon
megtartsa állásait, ezért Orjol alól több új magasabbegységet rendelt ide. Augusztus
1-töl 18-ig az orjoli irányból 13 hadosztályt csoportosítottak át a
szmolenszki és roszlavli irányba, ebböl a Nyugati Front föcsapásának
irányában 11 hadosztály, a Kalinyini Front sávjába pedig két hadosztály jutott.
A szovjet hadvezetés, hogy átcsoportosítást hajtson végre és felzárkóztassa a
hadtápot, átmenetileg beszüntette a Kalinyini és a Nyugati Front támadó
tevékenységét. Az újabb támadás elökészületei augusztus végéig tartottak.
Az egyik legnehezebb feladat változatlanul a löszerellátás volt. A
csapatok az egész hadmüvelet során löszerhiánnyal küzdöttek. A
Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása megváltoztatta a
Nyugati Front föcsapásának irányát. Az új terv szerint a föcsapást
nem Roszlavl, hanem Jelnya és tovább, Szmolenszk irányában kellett mérni. A
Kalinyini és a Nyugati Front most a szmolenszki irányban összpontosította
föeröit. Jelnya volt a Szmolenszkhez vezetö út kulcsa, ezért az
ellenség nagy figyelmet fordított védelmére. Az erdöket és a mocsarakat,
valamint az Ugra és a Gyeszna elmocsarasodott árterületét kihasználva a
hitleristák itt szilárd védelmet szerveztek. A város szomszédságában levö
magaslatokat különösképpen megerödítették. Augusztus 28-án, tüzérségi és
légi elökészítés után a Nyugati Front csapásmérö csoportosítása újból
támadásba lendült. Az elsö napon a szovjet csapatok hat-nyolc km mélyen
hatoltak be az ellenség védelmébe. A 33. hadsereg támadási sávjában bevetették
az 5. gépesített hadtestet, amely egy nap alatt további 6-10 kilométernyi tért
nyert és a lövészegységekkel együtt elfoglalta az ellenség több támpontját. A
Koselovo támpontért vívott harcban kitünt a Radcsenko százados
parancsnoksága alatt müködö gépkocsizó lövészzászlóalj. Amikor a
zászlóalj a faluhoz ért, a nap már lehanyatlott. A falu felöl egy
nehéztüzér üteg tüzelt, a falu széléröl pedig géppuskával lötték a
szovjet alegységeket. Radcsenko százados úgy határozott, hogy arcból támadást
színlel, föeröivel pedig a sötétség leple alatt megkerüli a falut, és
hátba támadja az ellenséget. A zászlóalj alegységei a vizenyös lapályon és
bozótoson át megkerülték Koselovót, és meglepésszerüen megrohamozták az
ellenséget. A tapasztalt tiszt számítása bevált. A faluban a hitleristák között
pánik tört ki. Fegyverüket elhajigálva menekültek. A fontos támpontot csaknem
veszteség nélkül sikerült felszámolni. Két napig tartó harc eredményeképpen
sikerült az ellenség védelmét csaknem 15 km mélyen áttörni, és csapatait az
Ugra bal partjára, Jelnyához visszavetni. Augusztus 30-án a frontparancsnokság
bevetette az áttörésbe Burgyejnij vezérörnagy 2. "Tacinszkajai"
gárda-harckocsihadtestét. Három nappal korábban a hadtest életének nagy
eseményét ünnepelte. A hadtest parancsnoka a 4. gépkocsizó lövészdandárnak,
valamint a 25. és a 26. harckocsidandárnak harci érdemei elismeréséül a Szovjetunió
Legfelsö Tanácsának Elnöksége nevében átnyújtotta a gárdazászlót. A
dandárok minden tagja a zászlóra tett esküvel megfogadta a kommunista pártnak,
a hazának, a szovjet népnek, hogy utolsó csepp véréig, szíve utolsó dobbanásáig
halálmegvetéssel pusztítja a fasiszta betolakodókat. A gárdisták becsülettel
megtartották esküjüket. Az új harcokban bátorságukkal és hösiességükkel
bizonyították be, hogy méltók a megtisztelö "Tacinszkajai"
névhez, amelyet a Sztálingrádnál vívott dicsö harcokban nyert hadtestük. A
harckocsizók egyetlen nap alatt 20 kilométert nyomultak elöre, és a 10.
gárdahadsereg csapataival együttmüködve elérték Jelnyát. A város elleni
rohamot augusztus 30-án 18 órakor rövid tüzcsapás után kezdték.
Keletröl a 29. gárda-lövészhadosztály tört Jelnya felé, délröl pedig
a gárda-harckocsidandárok. A 87. és a 93. gárda-lövészezred és a 119.
harckocsiezred hamarosan elüzte a fasisztákat a város keleti
pereméröl, és megkezdte az utcai harcokat. Estére elérték a várost a 10.
gárdahadsereg más csapatai és magasabbegységei is. Az ellenség nagy veszteségek
után augusztus 30-án kénytelen volt feladni hatalmas ellenállási csomópontját,
Jelnyát. Heves harcok folytak a front jobbszárnyán is. Itt a Gluzdovszkij
vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 31. hadsereg, valamint az 5. és a
68. hadsereg támadott. Az ellenség attól tartva, hogy a szovjet csapatok a
Jelnyától visszavonuló csoportosítás hátába kerülhetnek, szívósan ellenállt.
Ámde állásai megtartására irányuló minden kísérlete végül is hiábavalónak bizonyult.
Az 5. hadsereg csapatai sikeresen átkeltek a Dnyeper felsö folyásán, és
szeptember 1-én felszabadították Dorogobuzst. A szovjet magasabbegységek több
szakaszon átkeltek a Gyesznán és a Sznopotyon, s öt nap alatt 40 kilométernyi
tért nyertek. A Nyugati Front csapatai azonban az ellenség védelmének
mélységében mind nehezebben küzdötték magukat elöre. A német fasiszta
vezetés a 3. páncélos hadsereg tartalékából egy gyalogos hadosztályt, a
föparancsnoksági tartalékból pedig egy gépesített SS dandárt dobott át
ide, és segítségükkel a visszavonuló egységek Jelnyától nyugatra
megkapaszkodtak az elöre berendezett védelmi terepszakaszokon. Ilyen
körülmények között a Nyugati Front csapatainak újból be kellett szüntetniük
támadó tevékenységüket, és gondosan fel kellett készülniük a megnövekedett
ellenállás letörésére. Szeptember 15-én újból megindították a támadást. A
föcsapást változatlanul Szmolenszk irányában mérték. Az ellenség védelmét
már az elsö napon áttörték. Jelentös sikert értek el Jarcevo
irányában a 31. hadsereg csapatai. Ügyes manöverezéssel megkerülték az
ellenség ellenállásának gócait, és Jarcevótól két és fél kilométerre keletre
áttörték az ellenség utolsó védelmi terepszakaszát, s benyomultak a város
külsö kerületeibe. Az ellenség nem számított a szovjet csapatok ilyen
gyors elönyomulására, s most kénytelen volt sietve visszavonulni a Vop
folyó mögé. A támadók az ellenség nyomában átkeltek a folyón, és észak, kelet
és dél felöl elérték a várost. Szeptember 16-án Jarcevo felszabadult. A
városért vívott harcokban az ellenség halottakban mintegy ezer katonát és
tisztet vesztett. Sikeresen folytatódott a Nyugati Front csapatainak támadása a
másodrendü, roszlavli irányban is. A német fasiszta csapatok megpróbáltak
elszakadni a Vörös Hadsereg támadó egységeitöl, és a Gyeszna mentén
védelemre berendezkedni, de sikertelenül. A 10.
hadseregjobbszárny-magasabbegységei lendületesen átkeltek a folyón, és több
hídföt vettek birtokba a jobb parton. Kudarccal végzödtek az
ellenségnek a Kalinyini Front megállítására irányuló kísérletei is. A front
csapatai szeptember 14-én újból megindították a támadást, áttörték az ellenség
védelmét, és szeptember 19-én felszabadították Duhovscsinát. Ezzel a
Szmolenszkhez vezetö útról is eltünt az utolsó akadály. A szmolenszki
irányban védö német fasiszta csapatok nehéz helyzetbe kerültek. "Az
orosz Nyugati Front csapatai írja Tippelskirch Dorogobuzs, Jelnya
terepszakaszról csapást mértek a ŻKözép® hadseregcsoport balszárnyára,
hogy áttörjenek Szmolenszk felé. Most nyilvánvalóvá vált, hogy a 9. hadsereg
által védett, messze keletre kiugró arcvonalszakaszt lehetetlen tovább
tartani." Szeptember 19-én a Nyugati és a Kalinyini Front támadása már 250
km széles sávban bontakozott ki. A Nyugati Front csapatai egész mélységében áttörték
az ellenség védelmét, átvágták a szmolenszkroszlavli vasútvonalat és
országutat, és szeptember 24-én kijutottak a Szozs folyóhoz, délröl
átkarolva az ellenség Szmolenszk körzetében levö csoportosítását.
Szeptember 21-én a Kalinyini Front magasabbegységei elfoglalták Gyemidov
városát, s így csapataink észak felöl is megkerülték a szmolenszki
csoportosítást. A Nyugati Front csapatai Szmolenszk elött, az ösi
orosz város, az orosz nép sok dicsö höstettének tanúja elött
álltak. Szmolenszket már régen is a "moszkvai állam kulcsának"
nevezték. Több mint két évig szenvedett a város a német fasiszta iga alatt, de
most elérkezett felszabadulásának napja. Az ellenség megkísérelte, hogy a város
körzetében a Dnyeper bal partján védelmet szervezzen, de elkésett vele. A szovjet
csapatok a szükségeszközök nagyarányú felhasználásával lendületesen átkeltek a
folyón, s a 31. és az 5. hadsereg magasabbegységei hamarosan elfoglalták a bal
partot. Ugyanakkor a 68. hadsereg csapatai is támadták a várost. Szeptember
24-én estére a szmolenszki ellenséges helyörséget három oldalról
körülzárták. Egész éjszaka folytak a harcok. Az ellenség heves ellenállást
tanúsítva ketrecbe zárt vadként hol az egyik, hol a másik oldalra ugrált. El se
háríthatta még a rohamot az egyik szakaszon, máris kénytelen volt átdobni
eröit a másikra. A szovjet csapatok városnegyedröl városnegyedre
haladva tisztogatták meg a megszállóktól Szmolenszket. Szeptember 25-én
reggelre teljesen felszabadult e nagy területi székhely, az ellenség fontos
hadászati ellenállási csomópontja. A fasiszta barbárok füstös romhalmazzá
változtatták a gyönyörü várost a Dnyeper fölé emelkedö fellegvárának
ösi falaival és bástyáival együtt. A városból való elmenekülésük
elött szerették volna nyugatra hajtani az egész lakosságot és csak a Vörös
Hadsereg elönyomulása gátolta meg öket ebben. Az emberek ezrei
menekültek meg így a biztos haláltól. A kimerült emberek örömkönnyeket hullatva
fogadták felszabadítóikat. Honnan, honnan nem: egyszerre csak elökerültek
a vörös zászlók és a szerény virágcsokrok is. A városban még robbantak a
lövedékek, de senki nem törödött vele, olyan nagy volt az öröme a szovjet
embereknek, akiknek a Vörös Hadsereg visszaadta az életet. A 10. és a 49.
hadsereg csapatai még aznap felszabadították Roszlavlt, majd tovább támadtak
Mogiljov irányában. A szmolenszki hadmüvelet befejezése után a Nyugati és
a Kalinyini Front csapatai október elején elérték a Rudnya, Lenyino, Gorki K.,
Dribin és tovább a Pronya folyó mentén húzódó terepszakaszt. A szmolenszki
hadmüvelet során a csapatok nagy veszteséget okoztak a "Közép"
hadseregcsoport 3. páncélos, 4. és 9. hadseregének. Szétzúztak öt gyalogos, egy
páncélos és egy gépesített német hadosztályt, és vereséget mértek 11 gyalogos,
három páncélos és egy gépesített hadosztályra. A szovjet csapatok több mint 200
kilométert nyomultak elöre nyugat felé, és több mint 7500 helységet
szabadítottak fel. Az ellenséget messzire visszavetették Moszkvától, és
kiüzték a szmolenszki területröl. A Vörös Hadsereg elérte a Belorusz
Szovjet Szocialista Köztársaság keleti határait. Most már megvolt a
lehetösége, hogy a fasiszta betolakodókat kikergessék a Vityebszki és a
Mogiljovi területröl. A szmolenszki terület felszabadulása után a lakosság
a párt-, a szovjetés a gazdasági szervek vezetésével hozzáfogott az ipar, a
mezögazdaság és a közlekedés helyreállításához. A felszabadulás után már
az elsö napokban megkezdték a szmolenszki lenkombinát, a ruhaés
cipögyár, a jarcevói fonóés szövögyár, a kirovi vasöntöde és más
üzemek helyreállítását. A felszabadult területeken helyreállították a nyugati
vasút és a moszkva-kijevi vasút megfelelö szakaszait. A Szmolenszk terület
kolhozai és szovhozai a megszállás okozta súlyos károk ellenére elvégezték az
aratási munkálatokat, és a begyüjtött gabonaés zöldségfélék egy részét
átadták az államnak. Mint minden felszabadított területnek, ennek is segítséget
nyújtott a hátország. Az ivanovói, a jaroszlavli, a kujbisevi és más területek
több mint ezer lovat és körülbelül 6500 szarvasmarhát, több mint 16 ezer juhot,
sok sertést és baromfit küldtek a szmolenszki kolhozoknak. A szovjet emberek
mindent elkövettek, hogy minél hamarább begyógyítsák a háború ejtette sebeket,
és segítséget nyújtsanak a Vörös Hadseregnek a hitlerista betolakodók ellen
vívott harcában. Amikor a Kalinyini és a Nyugati Front csapatai Szmolenszk
környékének felszabadításáért harcoltak, a Brjanszki Front parancsnoksága a
föhadiszállástól azt a feladatot kapta, hogy indítson támadást nyugat
felé, gyorscsapataival vegyen birtokba átkelöhelyeket a Gyesznán, Brjanszktól
északnyugatra és délre keljen át rajta, és a brjanszki hídfö elfoglalása
után folytassa a támadást Gomel felé. A Brjanszki Front csapatai (parancsnokuk
Popov vezérezredes, a haditanács tagja Mehlisz altábornagy, a törzsfönök
Szandalov altábornagy) igen nehéz körülmények között indultak támadásra. A
csapatoknak erdökben és mocsaras vidéken kellett harcolniuk, számos olyan
elmocsarasodott árterületü folyón kellett átkelniük, amelynek nyugati
partját az ellenség megerödítette. A helyzetet megnehezítette az is, hogy
a szovjet csapatok hadtápterülete utakban szegény volt. Ugyanakkor az ellenség
a brjanszki vasúti csomópont felhasználásával az arcvonal mentén és a
mélységben eröivel könnyen manöverezhetett. Popov hadseregtábornok, a
Brjanszki Front volt parancsnoka visszaemlékezéseiben ezt írja: "A helyzet
tanulmányozása és értékelése alapján arra a meggyözödésre jutottunk,
miszerint az ellenségnek a nehezen járható erdökben elöre elkészített
védelme lehetetlenné teszi, hogy arctámadással sikert érjünk el. Ha az
erdöben támadunk, a front hadmüvelete néhány út és patak mentére
korlátozódik, márpedig itt rendkívül könnyü felderíteni a csapatokat .
Mindez parancsolóan megszabta, hogy a front elött álló feladatot az
ellenség brjanszki csoportosításának szárnyain vagy csak az egyik szárnyán
oldjuk meg. A szárnyra mért csapás lehetövé tette, hogy az ellenséget
megfosszuk az erdökben és a folyók mentén szervezett védelmének
elönyeitöl, s a front föeröit az ellenség hátába
irányítsuk. A mélységben tovább fejlesztve a csapást, elvághattuk a vasúti
összeköttetést, és meggátolhattuk a ŻKözép® hadseregcsoport csapatainak
együttmüködését." Augusztus 17-töl 26-ig a Brjanszki Front
csapatai egyszerre mindkét szárnyon támadásba lendültek. Ámde hamarosan kiderült:
a frontnak nincs kellö ereje és eszköze ahhoz, hogy egyidejüleg két
szakaszon folytasson döntö célú hadmüveletet. Ezért a
frontparancsnokság a föhadiszállás beleegyezésével úgy határozott, hogy
erejének zömét a jobbszárnyon, a Kirovtól délre és délnyugatra levö körzetben
összpontosítja. A balszárnyon pedig a Központi Front csapatai által a
csernyigovi irányban folytatott támadás támogatása céljából csupán Kolpakcsi
altábornagy 63. hadseregével és Bagramjan altábornagy 11. gárdahadserege
eröinek egy részével mért csapásra szorítkozik. E terv megvalósítása a
front eröinek és eszközeinek nagy átcsoportosítását tette szükségessé. Az
50. hadsereg megerösítö eszközeivel együtt négy nap alatt 80-100
kilométerrel északabbra, a Nyugati Front 10. hadseregének müködési sávjába
került. Az átcsoportosítást nem sikerült rejtve végrehajtani: az ellenség a
Kirovtól délre és délnyugatra esö körzetben megerösítette védelmét.
Nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség védelmének áttöréséért az 50. hadsereg
csapatainak ezen a szakaszon drága árat kellene fizetniük. Ezért a
frontparancsnokság újabb megoldást keresett, amely kisebb eröráfordítással
is biztosítja a sikert. A megoldást meg is találták. Az ellenség, hogy Kirovtól
délre és délnyugatra megerösítse védelmét, északról elvonta legharcképesebb
egységeit. A Brjanszki Front most éppen ott tervezte a föcsapást. A
föhadiszállás jóváhagyta ezt a tervet. Alig két nap alatt az 50. hadsereg
az álcázási rendszabályok gondos betartásával végrehajtotta a második
átcsoportosítást is. A front parancsnoksága a hadmüvelet tüzérségi
biztosítására elsösorban a gárda aknavetöket használta fel. Az 50.
hadsereg támadási sávjába hét gárda aknavetö ezredet dobtak át. Emellett a
10. hadseregtöl oda irányítottak öt ágyús tüzérezredet is. A meglepés
fokozása céljából úgy határoztak, hogy hosszú tüzérségi elökészítés
helyett rövid, nagy erejü tüzcsapást mérnek az ellenségre. Szeptember
7-én 11 órakor a repülöbombák, sorozatvetö és tüzérségi lövedékek
százait és ezreit zúdították a Kirovtól északra levö ellenséges állásokra.
A tüzcsapás 20 percig tartott. Ezután az 50. hadsereg harckocsijai és
gyalogsága betört az ellenség védelmébe. A meglepésszerü csapás eldöntötte
a harc kimenetelét. A szovjet csapatok nem ütköztek szervezett ellenállásba, s
csakhamar áttörték az ellenség védelmét. A siker továbbfejlesztése céljából
Krjukov vezérörnagy parancsnoksága alatt az áttörésbe vetették a 2. gárda
lovas hadtestet. A hadtest csapatai az ellenséget üldözve betörtek
hadtápterületére, szeptember 11-én váratlanul átkeltek a Gyesznán, és Zsukovka
körzetében hídföt vettek birtokba a jobb parton. A gyors ütemben
elönyomuló lovasok átvágták a brjanszk-szmolenszki vasútvonalat, és
szétzilálták az ellenség hadtápját. A hadtest az összfegyvernemi
magasabbegységek beérkeztéig négy napon át védte a gyesznai hídföt. Az
ellenség mindent elkövetett, hogy a lovasokat bekerítse és megsemmisítse. A
német gyalogság harckocsik és repülögépek támogatásával naponta nyolcszor
is megtámadta a lovasokat, de rohamai mindannyiszor vérbe fúltak. A 2. gárda
lovas hadtestet bátor és határozott müködéséért Vörös Zászló Renddel
tüntették ki. E hadtest Kurszakov vezérörnagy vezette Vörös Zászló és
Lenin-renddel kitüntetett 20. lovas hadosztálya, amely a harcokban különösen
kitünt, a 17. Vörös Zászló és Lenin-renddel kitüntetett gárda lovas
hadosztály elnevezést kapta. A `Kirovtól északra mért csapás gyökeresen
megváltoztatta a helyzetet Brjanszk körzetében. A szovjet lovasok által a
Gyeszna jobb partján létesített hídfö és az a veszély, hogy brjanszki
csoportosítását a front föeröi hátba támadják, arra kényszerítette a
9. német hadsereg parancsnokságát, hogy megkezdje csapatai visszavonását. A
Brjanszki Front csapatai eröteljesen üldözték az ellenséget. A
légierö bombázta a visszavonuló német oszlopokat, csapásokat mért a
gyesznai átkelöhelyekre. A szovjet csapatok sikerét elömozdította a
Brjanszki erdöben, e híres partizánvidéken müködö partizánok
támadó harca. A hitleristák sem büntetö vállalkozásokkal, sem a
partizánvidék blokádjával nem tudták megtörni a népi bosszúállók ellenállását,
nem bírták rájuk kényszeríteni, hogy lemondjanak a megszállók elleni harcról. A
partizánok egyre erösebb csapásokat mértek az ellenségre. A Brjanszki
erdö puszta említése is rémületet keltett a német katonák és tisztek körében.
A partizánvidék a szovjethatalom sajátos bástyája volt az arcvonal mögött. A
brjanszki partizánok a Vörös Hadsereggel való közeli találkozástól
fellelkesülve, a lakosság támogatásával még hatékonyabban küzdöttek.
Megtámadták az ellenség visszavonuló oszlopait, pusztították helyörségeit,
felrobbantották a vasútvonalakon és az országutakon a szállítmányait. A
partizánok harctevékenysége miatt az ellenség kénytelen volt csaknem teljesen
lemondani a Brjanszktól déli irányban az erdökön átvezetö utak felhasználásáról,
s csapatait és harceszközeit a 200-300 kilométerrel hosszabb kerülöúton,
Brjanszkon és Szevszken keresztül csoportosította át. Szeptember 7-én a 11.
gárdahadsereg egységei elfoglalták Navlja vasúti csomópontot, és átvágták a
brjanszk-konotopi, brjanszk-lvovi vasútvonalat. A szovjet csapatok a Brjanszki
erdö déli részében levö partizánvidék közvetlen közelébe jutottak. A
partizánok, hogy segítséget nyújtsanak a Vörös Hadsereg támadó egységeinek,
több merész vállalkozást hajtottak végre 13 partizándandár több mint 13500
ember részvételével. Navljától északnyugatra a "Halál a német
megszállókra" dandár osztagai szétzúzták az ellenség helyörségeit és
viszszavonuló alegységeit Szityenki és Dumcsa községben. A partizánok itt
beásták magukat, és egészen szeptember 8-ig, a 84. "Karacsevi"
gárda-lövészhadosztály beérkeztéig nem engedték át az ellenséget. Navljától
nyugatra a Scsorsz nevét viselö partizándandár felszabadította Vzdruzsnoje
községet, amelyet a hitleristák ellenállási csomópontként szándékoztak
felhasználni, hogy elállják a szovjet csapatoknak a Gyesznához vezetö
útját. "A hazáért" dandár népi bosszúállói meglepésszerü csapást
mértek az ellenség visszavonuló egységeire Kokorevka vasútállomáson (Navlja Dny
30 km), szétzúzták öket, átvágták a navlja-szuzemkai vasútvonalat, és a
41. lövészhadosztály beérkeztéig kézben tartották az állomást. A szovjet
csapatok és a partizánok által üldözött ellenség nyugat felé özönlött vissza. A
Brjanszki erdökben nem mert védelmi harcot folytatni, mert ott a
partizánok voltak az urak, ezért sietve visszavonult a Gyeszna mögé. A Vörös
Hadsereg csapatai két nap alatt átvágtak az egész partizánvidéken, és széles
arcvonalon kijutottak a Gyesznához, felszabadítva egy 150-200 km széles és
50-60 km mély területet. Brjanszktól északra a Gorbatov altábornagy
parancsnoksága alatt álló 3. hadsereg magasabbegységei szeptember 9-én
felszabadították Ljugyinovót, a 11. hadsereg csapatai pedig szeptember 10-12-én
elérték Brjanszk és Bezsica elöterét, és délröl átkarolták e városokat.
Az ellenség számára Brjanszk megtartása igen fontos volt. E nagy vasúti és
közúti csomóponton át tartotta fenn összeköttetését a "Közép"
hadseregcsoport az "Észak" és a "Dél" hadseregcsoporttal,
valamint a hadtápterülettel. Az ellenség megerödítette a Gyeszna bal partját,
és hatalmas védelmi berendezéseket létesitett Brjanszkban és Bezsicában. A
folyóhoz vezetö utakat és az átkelöhelyeket elaknásították, és
különféle fegyverek tüzével többszörösen pásztá
zták. A szovjet
légierö és tüzérség a Gyesznán való átkelés elött lefogta a túlsó
parton felderített ellenséges tüzfészkeket. Az 50. és a 3. hadsereg
csapatai Bezsica irányában csapást mértek az ellenséges csoportosítás hátába. A
11. gárdahadsereg magasabbegységei Brjanszktól délre átkeltek a Gyesznán, a 11.
hadsereg csapatai pedig magának a városnak a körzetében kezdték meg az
átkelést. Szeptember 17-én a 11. hadsereg csapatai felszabadították Brjanszkot
és Bezsicát. A 9. német hadsereg, miután nem tudta tartani Brjanszkot,
erös utóvédek fedezete alatt megkezdte a visszavonulást nyugat felé.
Egységei igyekeztek elszakadni a szovjet csapatoktól és a Szozs folyónál
megkapaszkodni, ahol a német vezetés terve szerint végleg meg kellett volna
állítaniuk a Vörös Hadsereg elönyomulását. Ezt a terepszakaszt akarta Model
vezérezredes, a 9. hadsereg parancsnoka felhasználni, hogy megmentse csapatait
a pusztulástól. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása
átlátott az ellenség tervén. Ezért szeptember 20-án azt a feladatot tüzte
a Brjanszki Front elé, hogy október 2-3-re érje el a Szozst, majd fejlessze
tovább támadását északnyugat felé, a "Közép" hadseregcsoport szárnya
irányába. A Brjanszki Front csapatai teljesítették feladatukat, és a Nyugati
Front balszárny-magasabbegységeivel szorosan együttmüködve már szeptember
26-án Belorusszija területére léptek, s felszabadították elsö városát:
Hotyimszkot, Mogiljov terület egyik körzetének székhelyét. Szeptember 28-án
további két körzeti székhely Klimovicsi és Kosztyukovcsi szabadult fel,
szeptember 30-án pedig Kricsev városa. Pontosan a föhadiszállás által
megállapított határidöre, október 2-re, a Brjanszki Front csapatai elérték
a Szozs partját, átkeltek a folyón, és hídföt létesítettek a jobb parton,
kedvezö feltételeket teremtve a Gomel irányában való további
elönyomuláshoz. A Brjanszki Front csapataival együttmüködtek a nagy
kiterjedésü Kletnyanszki erdöségekre támaszkodó
partizán-magasabbegységek és osztagok. Az 50. hadsereg csapatai szeptember
20-án, miután 20-30 kilométerre délkeletre Roszlavltól elérték a Voronyice
folyót, az ellenség heves ellenállása miatt kénytelenek voltak átmenetileg
beszüntetni az elönyomulást. A folyón való átkelésnek és a jól
megerödített védelmi terepszakasz áttörésének elösegítése végett az
1. kletnyanszki partizándandár azt a feladatot kapta, hogy támadja hátba az
ellenséget. Szeptember 23-án az 50. hadsereg csapatai és a partizánok közös
jelre rohamra indultak. Az arcból és hátulról megtámadott ellenség feladta
állásait, és visszavonult az Iputy folyóhoz. A továbbiakban az 1. kletnyanszki
dandár partizánjai segítséget nyújtottak az 50. hadseregnek Jersicsi, körzeti
székhely felszabadításában és az Iputyon való átkelésben. A megszállt területek
felszabadulásához mérten a partizánegységek és magasabbegységek beolvadtak a
reguláris csapatok állományába. A rognyegyinszki partizándandár a Vetyma
folyónál egyesült a 2. gárda lovas hadtesttel és annak kötelékében harcolt. A
dandár a szovjet vezetés utasítására szeptember 12-én és 13-án megszállta
Pogorelovka, Kazarinovszki és Zarecsje településeket, és visszaverte a
Gyesznához kitörni igyekvö ellenséget. A rognyegyinszki dandár
partizánjainak harcfeladatuk kiváló teljesítéséért a szovjet csapatok
parancsnoksága köszönetet mondott. A 4. kletnyanszki dandár szeptember 22-én
beolvadt a 3. hadsereg kötelékébe, és a továbbiakban a támadó csapatok
szárnybiztosítását látta el sikeresen. A Kalinyini, a Nyugati és a Brjanszki
Front csapatai október végéig, két hónapon át tartó nehéz harcok
eredményeképpen szétzúzták a Szmolenszk, Szpasz-Gyemenszk és Brjanszk körzetében
levö nagy ellenséges csoportosítást. Az ellenség 3. páncélos, 4. és 9.
hadserege súlyos veszteségeket szenvedett. A szovjet csapatok szétzúzták az
ellenségnek még 1941-ben megalapozott és két éven át szüntelenül tökéletesített
védelmét, csapatait visszavetették a Szozs folyó mögé, és megkezdték
SzovjetBelorusszija felszabadítását. 2. Kelet Belorusszija felszabadítása A Vörös Hadseregnek Belorusszija területére
való lépése nagy jelentöségü katonai és politikai esemény volt a
szovjet nép életében. A Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságot az
elsök között érte 1941 nyarán a német fasiszta bandák támadása. Az
ellenség megszállta városait és falvait. A fasiszta rablók meggyalázták a
belorusz népet, hallatlan szenvedéseket okoztak neki, de engedelmességre bírni
mégsem tudták. Mintha maga a föld égett volna a hitlerista katonák lába alatt,
Belorusszija fiai és lányai a több mint két évig tartó megszállás alatt egy
percre sem szüntették be elszánt, önfeláldozó harcukat az ellenség ellen. A nép
hitte és tudta: a fasiszta rablók uralma nem tart sokáig, a szovjethatalom él,
a Vörös Hadsereg visszatér. A belorusz partizánok pusztították a megszállókat
hadtápterületükön, és a belorusz katonák ezrei küzdöttek példás bátorsággal a
Vörös Hadsereg soraiban. Most sokuknak lehetöségük nyílt, hogy közvetlenül
részt vegyenek szülöföldjük felszabadításában. A Vörös Hadsereg belorusz
katonái már a kurszki csata idején felhívással fordultak Belorusszija
partizánjaihoz, az egész belorusz néphez, és arra buzdították öket, hogy
fokozzák a német fasiszta megszállók elleni harcot, kezdjék meg köztársaságuk
felszabadítását. "Fiaid fordulnak hozzád népünk, vitéz népünk írták a
belorusz katonák. Fiúi üdvözletünket küldjük neked szülöföldünk. Harcos
üdvözletünket küldjük anyáinknak és apáinknak, testvéreinknek, asszonyainknak
és gyermekeinknek. Testvéri üdvözletünket küldjük a hös partizánoknak. A
szívünkbe zártuk szeretett hazánk képét, minden sóhajunk felétek száll, minden
gondolatunk veletek van, kedveseink, szeretteink . . . Édes Belorusszijánk,
rendezett városaidban, amelyeket a nép dolgos keze épített, amelyeket fiaid
munkával szépítgettek és gazdagítottak, amelyekben gyárak füstölögtek,
intézetek és egyetemek virágoztak . . . most felégettek és leromboltak mindent,
ezrével hajtották rabságba hozzátartozóinkat, ezrével kínozták agyon öket
a fasiszta fenevadak és ezrével sínylödnek a kínzókamrákban.
Testvéreinkkel, az oroszokkal és az ukránokkal együtt, a Szovjetunió valamennyi
népének katonáival együtt, elhozzuk a szabadságot szülöföldünknek,
visszaadjuk az örömöt szeretett, sokat szenvedett belorusz népünknek . . .
Elöre, testvérek, a döntö harcra!" A Vörös Hadsereg közeledtével
Belorusszija népi bosszúállói fokozták harctevékenységüket az ellenség
közlekedési vonalain. Az év elején a partizánok még csak 16 vasútvonal-szakasz
és pályarész ellen hajtottak végre rendszeresen támadásokat, szeptemberben ez a
szám már 46-re emelkedett. Szeptemberben és októberben a partizánok több száz
német szerelvényt siklattak ki. Tízezerszámra szedték fel a síneket,
feltartóztatva és akadályozva ezzel az ellenség katonai szállításait. Csak
októberben több mint 2000 gépkocsit, 120 harckocsit és páncélgépkocsit
robbantottak vagy gyújtottak fel. Október elején a Vörös Hadsereg Belorusszija
felszabadításának feladata elött állt. A Legfelsöbb
Föparancsnokság Föhadiszállása részletes tervet dolgozott ki az
ellenségnek a Vityebszktöl Gomelig terjedö középsö
arcvonalszakaszon való szétzúzására. A hadmüveletet a Kalinyini Front
csapatainak kellett végrehajtaniuk. Ezek azt a feladatot kapták, hogy a Balti
Fronttal együttmüködve támadjanak Vityebszk irányában, és észak felöl
karolják át az ellenség egész belorusszijai csoportosítását. A Nyugati Front
csapatainak kelet felöl Orsára és Mogiljovra, a Központi Front jobbszárny-csapatainak
pedig délröl Gomel, Bobrujszk irányban kellett csapást mérniük. A
föhadiszállás tehát úgy tervezte, hogy egyidejüleg mér csapást a
"Közép" hadseregcsoport szárnyaira a vityebszki és a gomel-bobrujszki
irányban, valamint az arcvonal középsö szakaszán, az orsai és mogiljovi
irányban (15. sz. térkép). A német fasiszta hadvezetés tisztában volt vele,
hogy Belorusszija elvesztése számára kedvezötlen katonapolitikai
következményekkel járhat. A Vörös Hadsereg belorusszijai elönyomulása megbontotta
volna a kapcsolatot az "Észak" és a "Dél" hadseregcsoport
között, s a szovjet csapatoknak lehetöségük nyílt volna arra, hogy a
legrövidebb úton benyomuljanak Lengyelországba és Kelet-Poroszországba. Ezért
az ellenség minden igyekezetével azon volt, hogy feltartóztassa a Vörös
Hadsereg támadását. A folyók mentén, a tavak közötti földszorosokon, a
járhatatlan mocsarakra támaszkodva a közbensö állások egész rendszerét
hozták létre. Minden falut és várost támponttá, ellenállási csomóponttá
rendeztek be, a szovjet csapatok támadásának legvalószínübb irányaiban
pedig különösen szilárd védelmet szerveztek, és sok harckocsit, illetve
tüzérséget vontak össze. A német tábornokok abban is reménykedtek, hogy az
öszi sáros idöszak lehetetlenné teszi a Vörös Hadsereg számára a
támadó hadmüveletek folytatását. Az arcvonalszakaszon kialakult helyzetet
értékelve, Németország szárazföldi csapatainak vezérkara ilyen következtetésre
jutott: "Az ellenség nyilván már most igyekszik majd hadmüveleti
szünetet biztosítani magának a járhatatlanság idöszakára, hogy feltöltse
eröit." A német tábornokok azonban ezúttal is elszámították magukat.
A Vörös Hadsereg október-decemberben széles arcvonalon támadást indított. A
Kalinyini Front parancsnoksága a föhadiszállásnak a Vityebszk elleni támadásra
vonatkozó terve szerint úgy határozott, hogy a föcsapást északról, a
Nyevelen át a front jobbszárnyán müködö 3. és 4. csapásmérö
hadsereg eröivel méri. A csapás az ellenség 3. páncélos hadseregét az
"Észak" és a "Közép" hadseregcsoport csatlakozásán érte, és
azt a célt szolgálta, hogy a német hadvezetést megfossza a hadseregcsoportok
közötti átcsoportosítás lehetöségétöl. A balszárnyon küzdö 43.
és 39. hadsereg néhány nappal a támadás elött, október 2-án, a németek
figyelmének elterelésére csapást mért nyugati irányban, és négy napig tartó
harc után Belorusszíja területére lépett. A csapás elérte célját. Elvonta az
ellenség vezetésének figyelmét Nyevel körzetétöl, ahol a 3. és a 4.
csapásmérö hadsereg október 6-án 10 órakor tüzérségi elökészítés után
megrohamozta a várost fedezö erödítményeket. A 2. német
repülötér-kiszolgáló hadtest és a 43. hadtest meglepett csapatai nem
állták a szovjet csapatok nyomását, és megkezdték a visszavonulást. A Kalinyini
Front haditanácsa a hadmüvelet elsö napjának eredményeiröl ezt
jelentette a föhadiszállásnak: "A 3. és a 4. csapásmérö hadsereg
áttörve a németek jól megerödített védöövét . . . és leküzdve az
ellenség makacs ellenállását, a nap végére 16 kilométernyire szélesítette ki az
áttörés arcvonalát, 4-10 kilométernyire nyomult elöre, és több mint 50
helységet foglalt el." A német "Közép" hadseregcsoport riasztó
jelentést küldött Berlinbe: "Az ellenség harckocsik és repülök
támogatásával a hadseregcsoportok csatlakozásán mért meglepésszerü
csapásával mély áttörést hajtott végre, és a 2. repülötér-kiszolgáló
hadtest északi szárnyát, valamint a 43. hadtest déli szárnyát visszavonulásra
kényszerítette. Ily módon hadseregcsoportunk és az ŻÉszak® hadseregcsoport
között mintegy 20 kilométer széles rés támadt." Már október 7-én reggel az
ellenség elkeseredett kísérletet tett, hogy megállítsa a Vörös Hadsereg Nyevel
irányában indított támadását. Az ellenséges légierö 20-40 gépböl álló
csoportokban bombázta a 3. és a 4. csapásmérö hadsereg harcrendjeit, a tüzérség
tüzelöállásait és gátolni próbálta a tartalékok felvonulását. Ugyanakkor a
2. repülötér-kiszolgáló hadtestet megerösítették a 129. gyalogos
hadosztállyal, a 846. nehéz-tüzérosztállyal és más egységekkel. De amint
Heidkamper vezérörnagy, a 3. páncélos hadsereg volt vezérkari fönöke
emlékirataiban írja, "a rés eltorlaszolásához mindezek az erök
elégtelenek voltak". Hogy a nyeveli irányban megmentsék a helyzetet,
Göring parancsára bevetették az egész 6. légiflottát. Ámde semmi sem állíthatta
már meg a szovjet csapatok elönyomulását. Október 7-én a Kalinyini Front
magasabbegységei felszabadították Nyevelt és még 320 helységet. Az ellenség
visszavonult nyugat felé. Az ellenség fejvesztetten az állásokban hagyta a
lövegek egy részét, s még arra sem maradt ideje, hogy használhatatlanná tegye
öket. Sok században 90-100 föböl mindössze 27-30 maradt; a többi
elesett vagy megsebesült. Megsemmisítö vereséget szenvedett és teljesen
harcképtelenné vált a 2. német repülötér-kiszolgáló hadosztály; parancsnokát,
Petzold ezredest sürgösen visszahívták Németországba. Nyevel
felszabadításával összeomlott az ellenség védelmének Novoszokolnyikire,
Velikije Lukira és Nyevelre, e három hatalmas ellenállási csomópontra épült
háromszöge, amely sajátos pajzsként fedezte a dno-novoszokolnyiki-nyeveli
fö vasútvonalat. Ez a vasútvonal kötötte össze a német "Észak"
és "Közép" hadseregcsoportot, és tette lehetövé, hogy a
hitlerista hadvezetés szabadon manöverezzen a szovjet-német arcvonal egész
balszárnya mentén. Most a Kalinyini Front elött megnyílt az út északról
Vityebszk és Polock nagy vasúti csomópont felé, amelyen át az ellenség 3.
páncélos hadserege és 4. hadserege ellátását biztosították. A német hadvezetés
Vityebszket a Baltikum kapujának tekintette, és nem ok nélkül úgy vélekedett,
hogy ha a Vörös Hadsereg elfoglalja, megnyílik elötte az út Daugavpilsen
át Riga felé, az "Észak" hadseregcsoport hátába. Az ellenség attól is
félt, hogy a szovjet csapatok kijutnak Polockhoz, elérik a nagy polock-lepeli
partizánvidéket, és a rosszoni és lepeli partizánokkal együtt fenyegetik majd
az "Észak" és a "Közép" hadseregcsoport hadtápterületét.
Heidkamper vezérörnagy a föhadiszállás részére készített
feljegyzésében ezt írta: "A 3. páncélos hadseregparancsnokság úgy látja, hogy
ha az ellenség a nyeveli áttörési körzetböl kapcsolatot teremt a lepeli és
rosszoni nagy partizánvidékekkel, egy olyan téli hadmüveletbe kezdhet,
amely az ŻÉszak® és a ŻKözép® hadseregcsoport szempontjából
beláthatatlan következményekkel járhat, és döntöjelentöségü
lehet az egész keleti arcvonal számára." A hitleri föhadiszállást
nyugtalanította ez a veszély. A Nyevel és Vityebszk között fekvö Gorodok,
erös ellenállási csomópont körzetébe Leningrád alól két gyalogos
hadosztályt, a "Közép" hadseregcsoport déli szárnyáról pedig öt
gyalogos és egy páncélos hadosztályt irányított. A Vityebszk alatt települt
repülöcsoportosítás számára csak októberben a következö
megerösítést küldték Kijev körzetéböl: az 548.
vadászrepülö-századot 50 darab legkorszerübb FW-190 típusú
repülögéppel és a 77. bombázórepülö-századot 60 Ju-87 típusú géppel.
Október 11-töl 31-ig az ellenség szüntelen ellenlökésekkel próbálta
kiverni a 3. és a 4. csapásmérö hadsereg magasabbegységeit Nyevel
körzetéböl és visszaállítani az eredeti helyzetet. Ezek a kísérletek
azonban nem jártak a kívánt eredménnyel. November-decemberben az 1. és a 2.
Balti Front csapatai feltöltésük után folytatták a támadást a vityebszki
irányban. A csapatokat hatékonyan támogatták a partizánok. A Sztálin nevét
viselö rosszoni partizándandár, amely Polock körzetében müködött,
október folyamán 17 ellenséges szerelvényt siklatott ki. A szovjet csapatok
elönyomulásával a partizánok mindinkább közvetlenül is együttmüködtek
velük: segítségükre voltak átkelöhelyek, kedvezö terepszakaszok,
hídfök, támpontok és védelmi csomópontok elfoglalásában és megtartásában,
hátba támadták az ellenséget, és részt vettek városok és falvak
felszabadításában. A vityebszki partizánok már a Vörös Hadsereg beérkezése
elött, november 2-án, több támpontot elfoglaltak a Drissza és a Szinysa
mentén, s ott átkelöhelyeket építettek, Ugyanakkor a partizánok a szovjet
csapatokhoz küldték felderítöiket; ezek Dudcsino körzetében fogadták a 4.
csapásmérö hadsereg 219. lövészhadosztályának elörevetett egységeit,
s a mocsaras, ingoványos terepen elvezették öket az átkelöhelyekhez.
Decemberben az 1. Balti Front jobbszárnyának csapatai Nyeveltöl délre 80
kilométer széles arcvonalon áttörték az ellenség erösen megerödített
védöövét, szétzúzták a 129. és 211. gyalogos, valamint a 20. páncélos
hadosztályt. A szovjet csapatok öt napon át (december 15-töl 20-ig) tartó
harc árán 30 kilométernyi tért nyertek az ellenség védelmének mélységében, több
mint 500 települést szabadítottak fel, és elérték Gorodok elöterét.
December 24-én felszabadították Gorodokot és átvágták a vityebszkpolocki
vasútvonalat. A vityebszki irányban lezajlott eseményekröl aggodalommal
számolt be a hitlerista föhadiszállás. Hivatalos jelentésében ez állt:
"A keleti arcvonal valamennyi eseménye háttérbe szorul a Nyevel körzetében
dúló súlyos ütközet mellett." December végéig a szovjet csapatok a
Pusztoski D, Dretuny terepszakaszig, majd tovább délkelet felé a
Nyugati-Dvináig és a Vityebszktöl keletre levö körzetig nyomultak
elöre. A kísérletük, hogy Vityebszket délröl átkarolják, nem járt
sikerrel. Az ellenség itt erösen beásta magát, és hevesen ellenállt. Az
arcvonal a vityebszki irányban megmerevedett. A vityebszki irányban decemberben
kialakult helyzetet értékelve, Erfurth tábornok késöbb "A német
vezérkar története 1918-1945" címü könyvében ezt írta :
"Rendkívül súlyos helyzet alakult ki a ŻKözép® hadseregcsoport
balszárnyán a 3. páncélos hadseregnél és az ŻÉszak® hadseregcsoport 16.
hadseregének déli szárnyán azzal kapcsolatban, hogy az oroszoknak
Nyeveltöl keletre, a hadseregcsoportok csatlakozásán sikerült áttörni és
az áttörést gyors ütemben kiszélesíteni . . . Többszöri kísérlet ellenére sem
tudtunk elegendö eröt összegyüjteni ahhoz, hogy északról és
délröl támadást indítsunk. A kevés erövel végrehajtott támadások
eredménytelenek maradtak, és a Nyevelnél kialakult helyzet állandó veszélyt
rejtett magában." A Vörös Hadsereg nyeveli, majd gorodoki sikere nagy
hatással volt a német 3. páncélos hadsereg katonáira és tisztjeire, rontotta a
katonák harci szellemét. Egyre gyakrabban fordult elö, hogy német katonák
megadták magukat. A katonák sokszor már a szovjet támadás elsö jelére
eldobták fegyverüket, és pánikszerüen menekültek. Reinhardt vezérezredes,
a 3. páncélos hadsereg parancsnoka szigorú parancs kiadására kényszerült,
amelyben megállapította, hogy "a jelentésekben szereplö hallatlanul
nagy fegyverveszteség legtöbbször nem a kezelöszemélyzet hösi
halálának következménye, hanem abból ered, hogy sok katona a könnyebb
visszavonulás kedvéért elhányja fegyverét". A 3. páncélos hadseregben már
a tisztikar is egyre kevésbé hitt a gyözelemben, a német hadsereg
felsöbb parancsnokságának abban a képességében, hogy megnyerje a háborút.
Egyre több bírálat érte a hitlerista tábornoki kart. Erich Wimetal százados, a
87. gyalogos hadosztály egyik ütegparancsnoka a német csapatok által Gorodok
körzetében szenvedett vereség okairól szólva, például kijelentette, hogy
ezúttal is bünös módon lebecsülték az oroszok erejét. "Amikor már két
és fél éve viselünk háborút Oroszország ellen, ez igazán megengedhetetlen
-jelentette ki. Ez azoknak a büne, akik a zöld asztal mellöl
hadakoznak, és a német vezérkart csalhatatlannak tartják." A vityebszki
irányban folytatott támadással egyidejüleg a Nyugati Front is támadó
hadmüveletet folytatott az orsai és a mogiljovi irányban. A Nyugati Front
jobbszárnyának csapatai nehéz feladat elött álltak: át kellett törniük az
ellenség erös védelmét a Krasznoje, Gorki vonalon és tovább a Pronya folyó
mentén, szét kellett zúzniuk az ellenséges csoportosítást Orsa és Mogiljov
körzetében, el kellett érniük a Dnyepert, és birtokba kellett venniük az
ellenség utolsó védelmi terepszakaszát, amely még elállta a Vörös Hadsereg
útját Belorusszija belseje felé. Voronov tüzérségi fömarsall, a
föhadiszállás képviselöje október 15-én a következöképpen
értékelte a helyzetet: "Az orsai irány igen fontos, s az ellenség nem akar
visszavonulni; addig verekszik, míg van ereje és lehetösége verekedni . .
. Nem véletlen, hogy a csapatok müködési körzetében az ellenség légiereje
október 13-án 1200, október 14-én pedig körülbelül 1300 felszállást hajtott
végre. Mindkét alkalommal több mint ezer bombázót vetett be a támadó csapatok
ellen. Az ellenség szárazföldi csapatai élöeröben és harci technikai
eszközökben nagy veszteséget szenvednek ugyan, de makacsul védekeznek, mert azt
a parancsot kapták, hogy az utolsó emberig küzdjenek." A Nyugati Front
parancsnoksága a 10. gárdahadseregböl, valamint a 21. és a 33.
hadseregböl csapásmérö csoportosítást hozott létre az ellenség
védelmének orsai irányban való áttörésére. A csoportosításnak az volt a
feladata, hogy a Ljadi, Lenyino, Dribin terepszakaszról támadjon Gorki
irányában, és zúzza szét a német fasiszta csapatokat Orsa körzetében. A 33.
hadsereg magasabbegységeinek a harckocsik alkalmazása szempontjából igen nehéz
terepen kellett támadniuk. A legnagyobb akadály a Mereja folyó volt, amely nem
széles ugyan, de ingoványos, árterülete pedig mocsaras. Bal partja jóval
magasabb a jobb partnál, s ez megkönnyítette az ellenségnek a figyelést és a
tüzrendszer megszervezését. Az ellenség védelme ebben az irányban jól
berendezett és mélyen lépcsözött, közlekedöárkokkal összekötött,
drótakadályok sürü hálózatával és aknamezökkel fedezett harcárok
rendszerre támaszkodott. A védelem mélységében az árkok között
föld-faerödök és fedezékek voltak. Valamennyi lakott helyet jól
megerödítettek. Az ellenség az elsö védööv mögött egymástól 15
kilométernyi távolságra még két védelmi terepszakaszt készített elö. A
védelemnek a föirányban való áttörésében a 33. hadsereg kötelékében részt
vett a Tadeusz Kosciuszkó nevét viselö 1. lengyel gyalogos hadosztály is.
E hadosztály szervezését még 1943 májusában kezdték. Megalakításának
kezdeményezöi lengyel kommunisták, a Lengyel Hazafiak Szövetségének a
Szovjetunióban élö lengyel emigránsok antifasiszta hazafias szervezetének
a tagjai voltak. A Lengyel Hazafiak Szövetsége azzal a kéréssel fordult a
szovjet kormányhoz, hogy engedélyezze egy olyan magasabbegység megalakítását,
amely a lengyel nép óhajának megfelelöen a Vörös Hadsereg oldalán részt
venne a német fasiszta megszállók elleni harcban. A Szovjetunióban élö
lengyel állampolgárok közül sokan kifejezésre juttatták azt az óhajukat, hogy
szeretnének részt venni a hazájukat megszállva tartó gyülölt ellenség
elleni harcban. A szovjet kormány eleget tett a lengyel hazafiak kérelmének. A
szovjet kormány önzetlen segítségével augusztus végére megalakították,
korszerü harci technikai eszközökkel felszerelték és kiképezték a Tadeusz
Kosciuszkó nevét viselö 1. lengyel gyalogos hadosztályt, valamint több
különleges egységet. A hadosztályba olyan lengyel állampolgárok léptek be, akik
a háborús események során szovjet földre vetödtek, és 1941-ben a
hitleristák inváziója elöl Ukrajna és Belorusszija nyugati
területeiröl a Szovjetunió belsejébe telepedtek át. A hadosztályban sok
olyan lengyel katona és tiszt is volt, aki 1942-ben, a szovjet nép nehéz
megpróbáltatása idején nem volt hajlandó Anders hadseregével szégyenletes módon
Iránba áttelepülni. A hadosztály parancsnoka egy lengyel hivatásos tiszt, Zygmunt
Berling ezredes lett, aki noha Anders hadseregének tagja volt, nem vetette alá
magát a reakciós kormányférfiak akaratának, és a Szovjetunióban maradt, hogy a
Vörös Hadsereggel együtt harcoljon hazája felszabadításáért. 1943. szeptember
1-én, a hitleristák lengyelországi inváziójának negyedik évfordulóján, a
hadosztály elindult a szelecki táborból (Rjazany mellöl), és október
elején beolvadt a 33. hadseregbe. A hadseregparancsnoktól a Szmolenszktól
nyugatra, Krasznoje körzetébe érkezett hadosztály azt a parancsot kapta, hogy
október 9-re Lenyinótól keletre gyülekezzék. Itt csatlakozott hozzá az 1.
lengyel harckocsiezred. Amikor a német fasiszta vezetés értesült róla, hogy
Lenyino körzetében lengyel hadosztály tartózkodik, megparancsolta csapatainak,
hogy mindenáron hiúsítsák meg támadását. Az ellenség a mélységböl
elörevont gyalogsággal, tüzérséggel és harckocsikkal jelentösen
megerösítette védelmét. A lengyel hadosztály nehéz feladat elött
állt, de harcosai eltökélték, hogy a kapott parancsot becsülettel végrehajtják.
A hadosztályparancsnok a támadás elött október 11-én kiadott parancsát a
következökkel fejezte be: "Harcra fel hát, 1. hadosztályunk katonái!
Szent, nagy cél lebeg elöttünk, de utunkat állja halálos ellenségünk!
Tetemein át törünk utat magunknak Lengyelországba! Elöre, a gyözelmes
harcra! Éljen Lengyelország!" Október 12-én hajnalban a sürü köd
leple alatt harcfelderítést hajtottak végre. 10 óra 30 perckor a 33. hadsereg
magasabbegységei a tüzérség tüzhengerének nyomában támadásba lendültek. Az
1. lengyel hadosztály egységei átkelve a Mereján és mocsaras árterületén,
betörtek az ellenség harcárkaiba. Különösen heves harc bontakozott ki Polznki
és Trigubovo falvakért. A hitleristák, bár csak nehezen tudták feltartóztatni a
lengyel csapatok nyomását, szívósan ellenálltak. A Trigubovo keleti
pereméröl lött erös ellenséges tüz a lengyel hadosztály 1.
ezredének 1. századát a földre szorította. Bronislaw Lackowicz örnagy, a
zászlóalj parancsnoka személyes példamutatással magával ragadta a többi
századot, és a bajtársak segítségére sietett velük, de egy ellenséges akna
leszakította a lábát, s kioltotta az életét a nagyszerü parancsnoknak.
Politikai helyettese, Roman Pazinski hadnagy, a Dombrowi-medence vasmunkása
lépett a helyébe. Pazinski kétszer is megsebesült, de nem hagyta el a
harcmezöt. Bekötötte sebeit, és "Elöre, Varsóba!"
kiáltással újból rohamra vitte katonáit, de egy ellenséges golyó leterítette.
"Elöre, Varsóba!" ezek voltak az utolsó szavai a lengyel kommunistának,
aki életét áldozta a fasizmus leveréséért, hazája felszabadításáért. Juliusz
Hibner százados, az 1. ezred parancsnokának politikai helyettese a Trigubovót
támadó katonák elsö sorában harcolt. Mindkét lábán megsebesült, de ö
sem hagyta el a harcmezöt. Wladislaw Wysocki százados, a régi lengyel
hadsereg hivatásos tisztje, az 1. ezred 3. zászlóaljának parancsnoka az
ellenlökést végrehajtó ellenség ellen vitte harcba zászlóalját. Német golyó
éppen abban a pillanatban terítette le a bátor tisztet, amikor rohamra indult
harcosaival. A katonákat rendkívül elkeserítette parancsnokuk halála, s
határtalan dühvel vetették magukat az ellenségre. Az elesett parancsnok
holttestét teljes katonai pompával temették el. A lengyel katonák tüzérségi és
aknavetö tüztámogatással letörték a hitleristák ellenállását, és
október 12-én elfoglalták Polzuhit, majd Trigubovót is. Két napig tartottak a
szívós, véres harcok. Az 1. lengyel hadosztály katonái és tisztjei a szovjet
katonákkal szorosan együttmüködve, Lenyinótól nyugatra jelentös
mélységben áttörték az ellenség védelmét, és visszaverve minden ellenlökését
megtartották az elfoglalt terepszakaszokat. Október 14-re virradó éjjel az 1.
lengyel hadosztályt szovjet egységek váltották fel. A hadosztály a 33. hadsereg
tartalékába került, és Nyikolenok körzetében (Lenyino K 15 km) összpontosult,
hogy kiegészítse alegységeit, és felkészüljön az újabb harcokra. Itt értesültek
az 1. lengyel hadosztály katonái arról a nagyszerü höstettröl,
amelyet Aniela Kszywori, lengyel géppisztolyos lány hajtott végre. A törzs
sebesülteket és okmányokat szállító gépkocsiját kísérte. Útközben az ellenség
repülögépei megtámadták a gépkocsit. Az egyik bomba a közvetlen közelben
robbant, és szilánkjai megrongálták a motort. A benzin kigyulladt. Aniela
Kszywon, a sebesültek és okmányok mentése közben hösként tüzhalált
halt. A Lenyino alatt vívott súlyos harcokban kitüntek a népi
Lengyelországért harcoló lengyel katonák erényei, fennen ragyogott
nagyszerü hazafiságuk. A lengyel katonák tisztában voltak harcuk céljával,
s ezért önfeláldozóan, hösiesen küzdöttek. Ez volt a lengyel népi hadsereg
reguláris egységeinek elsö harca. "Ez volt a történelemben az
elsö alkalom, amikor a reguláris népi lengyel fegyveres erök katonái
és a szovjet hadsereg katonái testvérként, vállvetve harcoltak a közös ellenség
ellen" írja Spychalski tábornok, a Lengyel Népköztársaság honvédelmi
minisztere. Lenyino volt az elsö mérföldkö a lengyel és a szovjet
katonák közös, dicsöséges harci útján, amelyen annyi hösi csatát
vívtak hazájuk felszabadításáért. A lengyel katona itt, a nagy Lenin nevét
viselö falunál kezdte meg az új, a szocialista Lengyelországért vívott
küzdelmet. Ennek az ütközetnek az évfordulóját a népi Lengyelországban a
lengyel hadsereg napjaként ünneplik. A szovjet kormány nagyra értékelte a lengyel
katonák harci tetteit. A harcok 283 részvevöjét szovjet rendjellel és
érdeméremmel, három különösen bátor harcost pedig Aniela Kszywon
géppisztolyost, Wladíslaw Wysocki századost és Julíusz Hibner századost a
Szovjetunió Höse címmel tüntettek ki. A Lengyel Hazafiak Szövetsége
243 harcosnak adott kitüntetést. Súlyos harcokat vívtak a Nyugati Front
csapatai a mogiljovi irányban is. Minden helységet, Belorusszija minden
kilométernyi földjét nagy eröfeszítéssel kellett visszahódítani. A
lakosság mindenütt örömmel fogadta felszabadítóit. Mindenki iparkodott segíteni
a katonáknak abban, amiben csak tehette; a parasztok utolsó falatjukat is
megosztották a vöröskatonákkal. Sok kolhozparaszt megnyitotta a vermeket és
átadta a megszállók elöl rejtegetett gabonát a Vörös Hadsereg csapatainak.
A hazafiság magasztos érzése egyesítette a lakosságot és a csapatokat a
Belorusszija felszabadításáért vívott közös harcban. Petrov ezredest, a 10.
hadsereg 38. lövészhadteste politikai osztályának vezetöjét Anyutyino
községben (mogiljovi terület cserikovi körzete) felkereste Dmitrij Tyapin öreg
kolhozparaszt, és szabályszerüen, katonásan jelentette: Ezredes elvtárs,
Dmitrij Tyapin, a régi orosz hadsereg 301. bobrujszki gyalogezrede 8.
századának katonája jelentem, hogy a német megszállás alatt megöriztem egy
katonai zászlót. S elmondta a történetet. 1941. augusztus 6-án Anyutyino
községnél három szovjet katona próbált átkelni a Szozson, hogy csatlakozzék
egységéhez. Nem sikerült nekik. A németek mindhármukat megölték. Dmitrij Tyapin
éjszaka élete kockáztatásával elvitte az elesett katonák holttestét a
temetöbe. Az egyik elesett katona hátizsákjában katonai zászló volt.
Tyapin eltemette az elesett katonákat, és csak általa ismert jellel megjelölte
sírjukat. A hadtest politikai osztályának vezetöje és Tyapin a
vöröskatonák egy csoportjával azonnal a temetöbe indult, s ott
felnyitották a sírt. Az épségben maradt hátizsákban megtalálták a 24.
szamara-uljanovszki vashadosztály vörös zászlaját. A temetöbe
gyülésre hívták össze a helyi lakosokat és a 38. lövészhadtest ott
levö katonáit, s ünnepélyes keretek között eltemették 1941. szörnyü
napjaiban elpusztult katonáink földi maradványát. Tyapin kolhozparaszt hazafias
tettének híre csakhamar elterjedt az egész arcvonalon. Vasziljevszkij, a Szovjetunió
marsallja, honvédelmi népbiztoshelyettes parancsában erröl a
höstettröl így emlékezik meg: "A Vörös Hadsereg egyik legrégibb
hadosztálya harci zászlajának megörzéséért Tyapin polgártársat, a szovjet
haza hü fiát örökre vegyék fel a 24. bergyicsevi, szamara-uljanovszki,
Vörös Zászló Renddel kétszeresen kitüntetett lövész-vashadosztály egyik
ezredének névjegyzékébe, és terjesszék elö Vörös Zászló Renddel való
kitüntetésre." Október derekán a Vörös Hadsereg a gomel-bobrujszki
irányban is támadást indított. A Pronya és a Szozs nyugati partján október
elsö felében elfoglalt hídfök felhasználásával a Belorusz Front
jobbszárnycsapatai újból támadásba lendültek Bobrujszk ellen. A front
balszárnycsapatai október 16-án Lojevtöl délre átkeltek a Dnyeperen,
felszabadították a várost, és 15-20 kilométernyire tért nyertek nyugat felé,
közvetlen átkarolással fenyegetve Gomelt és a Belorusszija déli részét
védö egész 2. német hadsereget. A hitlerista föparancsnokság ennek
ellenére még mindig abban reménykedett, hogy megtarthatja a várost. A 2. és a
9. német hadsereg számára ez volt a legfontosabb vasúti gócpont; itt futottak
össze e hadsereg fö közlekedési vonalai. A Belorusz Front október második
felében és november elsö napjaiban kiszélesítette a dnyeperi hídföt,
és felkészült a Gomelért vívandó döntö harcra. Csapatai november 18-re
virradó éjjel átvágták a gomel-kalinkovicsi vasútvonalat, november 18-án
elfoglalták Recsicát, és ezzel elvágták az ellenség nyugat felé való
visszavonulásának útját. A német fasiszta csapatok sürgösen visszavonultak
Bobrujszkhoz. A Belorusz Front parancsnokságának utasítására a gomeli
partizánok több csapást mértek az ellenség visszavonuló csapataira.
Elaknásították a recsica-gorval-paticsi és recsica-hutor-paticsi útszakaszokat,
felgyújtották a hidakat, fatorlaszokat emeltek. A Gorvalból Satyilko felé
visszavonuló ellenséges egységek ugyan megpróbálták megtisztítani az utat, de a
partizánok megtámadták öket, és két napig tartó heves harc után Gorvalba
való visszafordulásra kényszerítették. Az ellenség ott igyekezett sietve
megszervezni a Berezinán való átkelést. Ámde annyi ideje sem volt, hogy
elökészítse a pontonokat, a partizánok máris újabb csapást mértek rá. A
hitleristák körében pánik tört ki, s a folyóba ugráltak. A partizánok Gorvalban
több mint 150 fasiszta katonát és tisztet semmisítettek meg, 110 gépkocsit
zsákmányoltak a rajta levö hadianyaggal együtt, s a Vörös Hadsereg
csapatainak beérkeztéig kézben tartották az ellenségnek ezt a támpontját. A
szovjet egységek északnyugat felé nyomultak, és mélyen átkarolták Gomelt. Az
ellenség helyzete ebben a körzetben egyre nehezebbé vált. "Két napig tartó
elkeseredett harc után írja az eseményekröl Tippelskirch a hadsereg (a 2.
német hadsereg a szerk.) parancsnoka jelentette, hogy embertartalékai csaknem
teljesen kimerültek, Gomeltöl délre a védelmet áttörték, és a hadseregnek
nem állnak rendelkezésére olyan erök, amelyekkel megállíthatná az áttört
orosz csapatokat, és elreteszelhetné a támadt rést." A szovjet csapatok
november 25-én estig három oldalról megközelítették Gomelt, és rövidesen
megkezdödött az utcai harc is. A harc egész éjjel tartott, és 26-án
reggelre csapataink már teljesen megtisztították a várost. Ez volt Belorusszija
elsö felszabadult területi székhelye. E nap estéjén Moszkva a haza nevében
üdvlövésekkel köszöntötte a Gomelt felszabadító hös csapatokat. A Belorusz
Front jobbszárnycsapatai november végén Novij Bihov és Gagyilovicsi között
elérték a Dnyepert, a front balszárnyán müködö hadseregek pedig
Gorval körzetében átkeltek a Berezinán. A hitlerista hadvezetés Zslobin és
Rogacsev körzetébe Mozir alól öt, Orsa körzetéböl pedig két gyalogos
hadosztályt és egy SS-dandárt dobott át. Ily módon sikerült megállítania a
Belorusz Front csapatainak támadását, s ezek november végére beásták magukat a
Csauszi, Novij Bihov, Rogacsev K, Sztresin terepszakaszon és tovább Mozirtól
délkeletre a Pripjaty mentén. A gomel-bobrujszki irányban végrehajtott támadás
eredményeképpen a Belorusz Front csapatai átkeltek a Szozson, a front
balszárny-magassabbegységei pedig leküzdötték a Dnyepert, és 130 kilométernyíre
haladva nyugat felé, kedvezö helyzetet foglaltak el az ellenséges
csoportosítás átkarolásához. A Vörös Hadsereg az 1943. évi öszi támadó
hadmüveleteivel jelentös katonapolitikai eredményeket ért el. A
szovjet csapatok felszabadították a kalinyini terület egy részét, az egész
szmolenszki területet és Belorusszija keleti körzetét, átkeltek több
jelentös vízi akadályon, többek között a Gyesznán, a Szozson, a Dnyeperen,
a Pripjatyon és a Berezinán. Csapataink a Nyugati-Dvina és a Dnyeper közötti
nagy terület a "szmolenszki kapu" elfoglalása révén a
"Közép" hadseregcsoport szárnyait fenyegették, aminek óriási szerepe
volt a Belorusszija felszabadítása végett indított további hadmüveletek
szempontjából. A Vörös Hadsereg nyugati irányú támadása meghiúsította az
ellenséges hadvezetés ama tervét, hogy a "Közép" hadseregcsoporttól
az arcvonal déli szakaszára eröt vonjon el. Söt az ellenség kénytelen
volt a szovjet-német arcvonal más szakaszairól körülbelül 20 hadosztályt a
középsö arcvonalszakasz megerösítésére küldeni. A szovjet csapatok
azzal, hogy elérték a Poleszjét, szétszakították az ellenség összefüggö
hadászati arcvonalát, s ezzel megnehezítették az erökkel és eszközökkel az
arcvonal mentén való manöverezést a német fasiszta hadseregcsoportok
között. A Vörös Hadsereg gyözelmeinek fölöttébb nagy jelentösége volt
azért is, mert a német föparancsnokságnak nem sikerült a "Keleti
fal" mentén hadászati védelmet szervezni és ezzel idöt nyerni
eröi rendezéséhez. A Vörös Hadsereg támadó hadmüveleteivel újból
tanúbizonyságot tett hadmüvészetének magas színvonaláról. A szovjet
hadmüvészet fejlödése elsösorban abban nyilvánult meg, hogy a
több irányú támadás során hozzáértöen tudták megszervezni a csapatok együttmüködését
a Nyeveltöl Gomelig terjedö óriási arcvonalon. S jóllehet csapataink
támadása rendkívül nehéz viszonyok között zajlott le (mocsarak, erdök, sok
ingoványos partú folyó, fejletlen és az ellenség által erösen megrongált úthálózat),
a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása által kitüzött
feladatot alapjában véve megoldották. A támadás során az ellenség súlyos
veszteségeket szenvedett. 1943 szeptemberétöl decemberéig a szovjet
csapatok a "Közép" hadseregcsoport 40 hadosztályát zúzták szét,
köztük hét páncélos és gépesített hadosztályt. A támadást a szovjet katonák
nagy támadó lendülettel hajtották végre, s tömeges hösiességet és
bátorságot tanúsítottak. A szovjet kormány méltóképpen értékelte a katonák
harci érdemeit. A katonák és tisztek százainak a Szovjetunió Höse címét
adományozták, ezreket tüntettek ki különféle rendjellel és érdeméremmel. Sok
lövész-, tüzér-, harckocsi-, repülö-, müszaki és más egység és
magasabbegység a "szmolenszki", "roszlavli", "jelnyai",
"brjanszki", "gomeli" megtisztelö elnevezést
kapta. * A német fasiszta csapatok kurszki csoportosításának szétzúzása volt az
egész nyári-öszi hadjárat legföbb eseménye. Ezzel a szovjet-német
arcvonalon végérvényesen a Vörös Hadsereg kezébe került a hadászati
kezdeményezés, és szertefoszlott a fasiszták minden olyan reménye, hogy valaha
is revánsot vehetnek majd Sztálingrádért, a téli hadjáratban szenvedett
vereségért. A kurszki csatában csapataink szétzúzták a fasiszta Németország
legjobb eröit, amelyeket a nyári döntö támadáshoz oly nehezen szedett
össze. Az ellenség már nem tudta pótólni óriási veszteségeit. A hitlerista
Németország a katasztrófa küszöbén állt. Ugyanakkor a kurszki gyözelem
lehetövé tette, hogy a Vörös Hadsereg a július 12-én megindított
ellentámadást olyan általános hadászati támadássá fejlessze tovább, amely
Nyeveltöl a Feketetengerig terjedö 2000 kilométeres arcvonalon folyt
(8. sz. térkép). E támadás során a szovjet csapatok szétzúztak 118 hadosztályt,
köztük 28 páncélos és gépesített hadosztályt. A német föparancsnokság
kénytelen volt bevallani, hogy a nyári-öszi hadjárat során a német
hadsereg végleg kiesö veszteségei 1223114 före rúgtak. A szárazföldi
csapatok vezérkarának adatai szerint a német hadseregnek a nyári-öszi
hadjáratban elszenvedett veszteségei csaknem 400 ezer fövel múlták felül
az utánpótlást. Ugyanezen idöszakban a szovjet csapatok mintegy 10 ezer
repülögépet, több mint 15 ezer harckocsit, 13 ezer löveget és rengeteg
egyéb fegyvert és felszerelést semmisítettek meg. A nagy veszteségek súlyos
hatással voltak a német hátországra is. Az ilyen veszteségeket már lehetetlen
volt eltitkolni. Ezek a német nép széles rétegeiben fokozták a bizonytalanságot
és a félelmet, egyre jobban meggyözték az antifasiszta eröket arról,
hogy a gyülölt hitlerista rendszer hamarosan összeomlik. A Wehrmacht
tisztjeinek és tábornokainak egy része is világosan látta már, hogy a hitleri
Németország elkerülhetetlenül összeomlik. Mellenthin emlékiratában szól arról,
hogy Choltitz tábornok, a 48. páncélos hadtest parancsnoka, aki a fasiszta
rendszer odaadó híve volt, abban az idöben már nem hitt Németország
gyözelmében. "Egyik este írja Mellenthin elbeszélgetett velem a
harcok menetéröl, és nyugtalanságának adott kifejezést az oroszok
arcvonalunkra nehezedö szörnyü nyomása miatt. Jóslatokba
bocsátkozott. Látta, amint az orosz csapatok tömege az óceán hatalmas
hullámaként ránk tör, és elsöpör mindent, ami útjában áll. Ez az ár majd egyre
tovább és tovább hömpölyög, míg végül elnyeli egész Németországot . . .
Elsö pillantásra úgy tünt, mintha a tábornok túlontúl sötéten látná a
jövöt, 1944-45 telén azonban, amikor a szovjet csapatok betörtek hazám
területére, gyakran eszembe jutott az emlékezetes beszélgetés." A Vörös
Hadsereg gyözelme és a német fasiszta csapatok veresége örömmel töltötte el
a szovjet emberek szívét. Hiszen minden újabb gyözelem újabb városok és
falvak felszabadulásával járt, az emberek ezreiröl meg ezreiröl
hullott le a fasiszták rablánca, újabb bányák és gyárak, végeláthatatlan
mezök kerültek vissza a szovjet nép birtokába, sok ezer tonna fém, szén,
gabona, új gépek, új fegyverek segítették elö az ellenség fölötti
gyözelmet. A nyári-öszi hadjárat idején a Vörös Hadsereg 350 ezer
négyzetkilométernyi területet szerzett vissza a hazának, s több mint 40 ezer települést,
köztük 162 várost szabadított fel. Újból szabad lett Kijev, Harkov, Orjol,
Taganrog, Brjanszk, Szmolenszk, Gomel, Dnyepropetrovszk, Dnyeprodzerzsinszk,
Zaporozsje, Sztálino, Novorosszijszk és sok más nagy ipari központ. A
hitleristáktól teljesen megtisztított krasznodari, rosztovi, vorosilovgrádi,
sztálinói, harkoví, poltavai, szumi, csernyigovi, kurszkí, orjolí és
szmolenszki területen, valamint a zaporozsjeí, dnyepropetrovszki, kijevi,
vítyebszki, mogiljovi és gomelí terület felszabadított körzeteiben a szovjet emberek
milliói gyors ütemben hozzáláttak a gazdaság helyreállításához. A
nyári-öszi hadjárat során teljes nagyságában megmutatkozott a Vörös
Hadsereg megnövekedett katonai ereje, csapatainak magas fokú katonai tudása, s
parancsnoki karának nagyszerü szervezökészsége. A Vörös Hadsereg
támadó hadmüveletei megcáfolták a fasiszta tábornokoknak azt az állítását,
hogy a szovjet csapatok csak télen tudnak támadni, és a nyár a német hadsereg
sikereinek idöszaka. Éppen nyáron és összel zúzta szét a Vörös
Hadsereg a német fasiszta csapatokat Kurszknál, Belgorodnál, Orjolnál és
Harkovnál, ebben az idöszakban szabadította fel a bal parti Ukrajnát,
aratta dicsö gyözelmét a Dnyepernél, üzte ki az ellenséget a
Tamany-félszigetröl, és zárta körül a 17. német hadsereget a Krímben;
ekkor hajtotta végre nagyarányú támadását nyugat felé, és kezdte meg
Belorusszija felszabadítását. A Vörös Hadsereg a Berezina torkolatától a
Fekete-tengerig terjedö 1200 km hosszú arcvonalon visszavetette az
ellenséget a Dnyeper mögé, s a folyó jobb partján hadászati
jelentöségü hídföket vett birtokba. A szovjet csapatok több
helyütt áttörték a "Keletí falat", amelynél a német
föparancsnokság meg akarta öket állítani, hogy megszilárdítsa az
arcvonalat. Butlar, a Wehrmacht volt tábornoka is kénytelen volt beismerni,
hogy "az orosz hadsereg ezzel demonstrálta magas katonai értékét, és
megmutatta, hogy nemcsak jelentös tartalékokkal, hanem kitünö
harci technikai eszközökkel is rendelkezik". E hadmüveletekben a
Vörös Hadseregnek át kellett törnie az ellenség bevehetetlennek nyilvánított
hatalmas védelmi rendszerét. Az ellenség védelmének áttörése a Dnyepernél, a
Szozsnál és a Miusz folyónál, a "Kék vonal" áttörése a
Tamany-félszigeten és a Molocsnaja folyónál létesített védelem leküzdése a szovjet
csapatok megnövekedett harcképességéröl tanúskodott. A parancsnokok
müvészetét, a harcosok bátorságát bizonyította a nagy vízi akadályokon, az
Északi-Donyecen, a Gyesznán, a Szozson és végül a Dnyeperen való, menetböl
végrehajtott átkelés. A Vörös Hadsereg és Haditengerészeti Flotta a
nyári-öszi hadjárat során elfoglalta a Fekete-tenger egyik legnagyobb
haditengerészeti támaszpontját, Novorosszijszkot, és a szovjet csapatok partra
szálltak a Kercs-félszigeten. E sikerek, amelyek a szárazföldi csapatok, a légierök
és a flotta nagyszerüen megszervezett együttmüködésének voltak
köszönhetök, újból bizonyságot tettek a szovjet hadmüvészet magas
színvonaláról. A Vörös Hadsereg 1943 nyarán és öszén 300-600
kilométernyire vetette vissza az ellenséget nyugat felé. Ez jelentösen
megjavította a szovjet csapatok hadászati helyzetét, kedvezö feltételeket
teremtett ahhoz, hogy az ellenséget végérvényesen kiüzzék a Szovjetunió
területéröl. Sztálin, az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke a párt
központi bizottságának megbízásából november 6-án, a Nagy Októberi Szocialista
Forradalom 26. évfordulója tiszteletére rendezett ünnepi ülésen azt mondotta,
hogy a szovjet csapatok által a nyári-öszi hadjárat során aratott
gyözelmek " . . . messze túllépték a szovjet-német front kereteit,
megváltoztatták a világháború egész további menetét, s nagy nemzetközi
jelentöségre tettek szert". Gyökeres fordulat volt ez nemcsak a Nagy
Honvédö Háború, hanem az egész második világháború menetében.
