Az iszlam történetének föbb alakjai - iszlam

Az iszlám történetének föbb alakjai - iszlám

Abbász sáh, I. (1588-1629): a Szafavida Birodalom aranykorában ural­ko­dott Iránban. Iszfahánban szemet gyönyörködtetö épületeket emeltetett, és pom­pagazdagságáról messze földön híres udvart tartott. Síita álim-okat hívott országába, hogy az irániakat megismertessék a Tizenkettes Sía tanításaival.

Abd al-Madzsíd, I. (1839-1861): oszmánli szultán. A Gül-hánekertben kihirdetett rendeleteivel megnyirbálta az uralkodó teljhatalmát, és uralmát alattvalóival fennálló szerzödéses v 919i85j iszonyként értelmezte.

Abd al-Malik (685-705): umajjád kalifa, aki egy véres testvérháború után helyreállította a dinasztia hatalmát. A Szikla-mecsetet az ö uralkodása alatt fejezték be 691-ben.

Abd al-Vahháb, Mohamed ibn (1703-1792): szunnita vallásújító, aki gyökeres fordulat révén megkísérelt visszatérni az iszlám alapelveihez. A vahhábizmus ma az uralkodó irányzat Szaúd-Arábiában.

Abdu, Mohamed (1849-1905): egyiptomi reformgondolkodó, aki meg­kí­sé­rel­te megújítani az iszlám intézményrendszerét. Célja az volt, hogy a nyuga­ti eszményeket közelebb hozza a muszlimokhoz és újraegyesítse az országot.

Abu al-Fazl Allámí (1551-1602): szúfí történész, Akbar mogul uralkodó életrajzírója.

Abu al-Hakam (a Koránban szereplö másik neve Abu Dzsahl, a "tudatlanság atyja"): a Mohameddal szembehelyezkedö mekkai ellenzék vezére.

Abu al-Kászim Mohamed, a Rejtözködö Imám: a síiták tizenkettedik imám­ja, aki életét féltve 874-ben elbujdosott. 934-ben bejelentették menny­bemenetelét. Hívei szerint az Úr csodálatos módon elrejtette az imámot, akinek így megszakadt minden kapcsolata követöivel. Az utolsó ítéletet megelözöen azonban visszatér majd a földre, és megjelenése a béke és igazság korszakának beköszöntét s az Isten ellenségeinek pusztulását adja hírül.

Abu Bakr: egyike az elsö igazhívöknek. A Próféta közeli barátja. Mohamed halála után ö lett az elsö kalifa (632-634).

Abu Hanífa (699-767): úttörö jelentöségü jogtudós, a fikh egyik nagy alakja. Munkássága nyomán jött létre a hanafita jogértelmezési irányzat.

Abu Szufján: Abu al-Hakam után ö állt a Mohamed-ellenes tábor élére. Amikor azonban ráébredt, hogy a Prófétát nem tudja legyözni, ö is megtért. A mekkai Umajjád-családból származott, s fia, Muávija lett az Umajjád-ház elsö kalifája.

Ahmad ibn Hanbal (780-855): hadísz-katató, jogtudós, az ahl al-hadísz kiemelkedö alakja. Szellemiségét a hanbalita jogértelmezési irányzat örzi.

Ahmad ibn Idrísz (1760-1836): neoszúfí reformer, aki Marokkóban, Észak-Afrikában és Jemenben tevékenykedett. Az álim-ok megkerülésével egy élöbb és élhetöbb, a hívekhez közvetlenül szóló iszlámértelmezést kívánt kidolgozni.

Ahmad Khán, Sir Szajjid (1817-1898): indiai reformgondolkodó, aki megkísérelte az iszlámot összhangba hozni a modern liberalizmus eszményeivel. Az indiaiakat arra bátorította, hogy müködjenek együtt az európaiakkal és érvényesnek fogadják el a Nyugat intézményrendszerét.

Ahmad Szirhindí (megh. 1625): szúfí reformer, Akbar mogul uralkodó vallási pluralizmusának tekintélyes ellenzöje.

Áisa: a Próféta kedvenc felesége. Mohamed az ö karjában lehelte ki lelkét. Áisa Abu Bakr lánya volt, s az elsö fitna idején ö irányította az Ali ibn Abi Tálibbal szemben álló medinai ellenzéket.

Aka Mohamed Khán (megh. 1797): az iráni kádzsár dinasztia megalapítója.

Akbar (1556-1606): indiai mogul uralkodó. Politikáját a vallási türelem alap­elve határozta meg, s ezért jól együtt tudott müködni a hindu lakossággal. Uralkodásának idejére esik a Mogul Birodalom aranykora.

Ali al-Hádí: a tizedik síita imám. Al-Mutavakkil kalifa 848-ban Számarrába hívatta, ott letartóztatták, és 868-ban bekövetkezett haláláig házi örizetben tartották fogva.

Ali al-Ridá: a nyolcadik síita imám. Al-Mamún kalifa a lázongó síitákat megbékítendö 817-ben öt jelölte utódjául. Lépése felettébb népszerütlen­nek bizonyult, s al-Ridá a rá következö évben meghalt. Nagy valószínüség szerint meggyilkolták.

Ali ibn Abi Tálib: Mohamed unokaöccse, gyámfia és veje, a Próféta utolsó, egyenes ági férfi leszármazottja. Ő lett a negyedik kalifa 656-ban, de 661-ben egy kháridzsita szélsöséges meggyilkolta. A síiták szerint, akik öt a közösség elsö imámjaként tisztelik, Mohamed után neki kellett volna átvennie a vezetést. Az iraki Nadzsafban található szentélye a síiták számára fontos zarándokhely.

Ali Zajn al-Ábidín (megh. 714): a negyedik imám. A misztika útját járta. Medinában élt visszavonultan, és nem vett részt a politikai életben.

Avrangzéb (1658-1707): mogul uralkodó. Valláspolitikája szakított az engedékeny akbari irányvonallal, s ez hindu és szikh felkelések egész sorát robbantotta ki.

Bajbarsz, Rukn al-Dín (1260-1277): mamlúk uralkodó, aki az Észak-Palesztinában fekvö Ajn Dzsálútnál súlyos vereséget mért a mongolokra, majd felszámolta a szíriai partvidéken még megmaradt keresztes erösségek jó részét.

Bánná, Haszon al- (1906-1949): egyiptomi reformgondolkodó, a Muszlim Testvériség szervezetének szülöatyja. A világi egyiptomi kormányzat 1949-ben meggyilkoltatta.

Bhutto, Zulfikár Ali: Pakisztán miniszterelnöke (1971-1977), aki engedményeket lett az iszlámpárti eröknek, de a mélyen vallásos Ziá al- Hakk puccsal megdöntötte kormányát.

Bisztámí, Bájazíd (megh. 874): az egyik legelsö "megmámorosodott" szúfí, aki az Istenben való feloldódás, faná tanát hirdette. A hosszú idön át, szorgalmasan végzett misztikus gyakorlatok segítettek neki meglelnie a lénye legmélyén rejtözködö isteni lényeget.

Bukhárí, al- (megh. 870): a legtekintélyesebbnek mondott hadísz-gyüjtemény összeállítója.

Cselebi, Abu al-Szuúd Khodzsa (1490-1574): oszmánli jogtudós, az Oszmán Birodalom jogrendjének kidolgozója.

Dzsafar al-Szádik (megh. 765): a hatodik síita imám, az imamátus elméletének kidolgozója. Híveit arra ösztönözte, hogy a politika helyett a Korán misztikus értelmezésének kiismerésében mélyedjenek el.

Dzsinna, Mohamed Ali (1876-1948): a szubkontinens felosztása idején az indiai Muszlim Liga vezetöje, akit ezért Pakisztán szülöatyjának szokás tartani.

Dzsunajd (megh. 910): az elsö "józan" szúfí, aki azt tanította, hogy az istenélmény az önuralomban rejlik. A "megmámorosodott" szúfík szertelenségét átmeneti állapotnak tartotta, melyen az igazi misztikusnak túl kell lépnie.

Fárábí, Abu Naszr al- (megh. 950): a legracionálisabbnak tartott fajlaszúf, gyakorló szúfí, aki az Aleppóban székelö Hamdánidák udvarában zenészként kereste kenyerét.

Gannoucsí, Rasíd al- (1941-): a számüzetésbe kényszerített Megújhodás Pártja tunéziai vezetöje, aki "iszlámpárti demokratának" vallja magát.

Gazzálí, Abu Hamíd Mohamed (megh. 1111): a szunnita iszlám alapelveinek kiérlelésében nagy szerepet játszó bagdadi teológus, aki a szúfizmust a hétköznapi vallásgyakorlat szintjére emelte.

Hágán a Bibliában Ábrahám felesége és gyermekének, Ismáelnek, arabul Iszmáilnak, anyja. Iszmáil az arabok ösatyja. Hágánt ezért az iszlám egyik matriarchájának tekintik, és a mekkai haddzs zarándoklat során különleges tisztelettel emlékeznek meg róla.

Hakk, Ziá al-: Pakisztán miniszterelnöke (1977-1988), aki határozottan iszlámpárti politikájáról híresült el. A kormányzat ennek ellenére igyekezett leválasztani a vallást a politikai és a gazdasági életröl.

Haszan al-Asarí (megh. 935): a mukzilitákat és az ahl al-hadísz-t össze­békítö filozófus. Atomisztikus filozófiája a szunnita iszlám lelkiségének jellegzetes kifejezödése.

Haszan al-Aszkarí (megh. 874): a tizenegyedik síita imám, aki Számarrában élt és hunyt el, az Ábbászida kalifák foglyaként. Ahogy a többi imám halálával kapcsolatban, az ö esetében is felmerült a gyanú, hogy az abbászida hatóságok mérgezték meg.

Haszan al-Baszrí (megh. 728): baszrai prédikátor, egy vallási reform­mozgalom elindítója, az umajjád kalifák éles hangú bírálója.

Haszan ibn Ali (megh. 669): Ali ibn Abi Tálib fia, a Próféta unokája. A síiták a második imámként emlékeznek meg róla. Atyja halála után a síiták kalifának kiáltották ki, de Haszan beleegyezett, hogy visszavonul a politikai színtérröl. Viszonylagos jólétben Medinában fejezte be életét.

Huszajn ibn Ali: Ali ibn Abi Tálib kisebbik fia, Mohamed próféta unokája. A síiták harmadik imámjuknak tartják. Jazíd kalifa ölette meg, s haláláról minden évben muharram hónapban emlékeznek meg.

Ibn al-Arábí, Muhyí al-Dín (megh. 1240): az Ibériai-félszigeten élt arab misztikus és filozófus, aki bebarangolta az iszlám világát. Termékeny és nagy hatású szerzö volt, aki egyesítö és pluralista nézeteket vallott. Filozófiai rendszerét a spiritualitás hatotta át.

Ibn al-Zubajr, Abdalláh (megh. 692): az Umajjádok egyik legbefolyásosabb ellenfele a második fitna idején.

Ibn Hazam (994-1064): az Ibériai-félszigeten müködött arab költö, a córdobai udvar elismert vallásfilozófusa.

Ibn Iszhák, Mohamed (megh. 767): a Próféta elsö jelentös életrajzírója. Munkáját gondosan megvizsgált hadísz-ok. alapján állította össze.

Ibn Khaldún, Abd al-Rahmán (1332-1406): az al-Mukad-dima, a Bevezetés a történettudományba címü munka szerzöje. Fajlaszúfként a filozófia alapelveit követve tanulmányozta a történelem menetét, és az események mögött megbúvó, örök törvényszerüségeket kutatta.

Ibn Rushd, Abu al-Valid Ahmad (1126-1198): fajlaszúf, córdobai kádi, akit a Nyugat Averroësként ismert meg. Racionalista irányultságú filo­zófiája a nyugatiakra sokkal nagyobb hatást tett, mint a muszlim világra.

Ibn Színá, Abu Ali (980-1037): Nyugaton Avicennaként ismert filozófus, a falszafa legkiemelkedöbb képviselöje. A muszlim filozófiát összekapcsolta az Isten keresésének vallásos és misztikus útjával.

Ibn Tajmijja (1263-1328): a szúfizmus népszerüségét ellensúlyozni kívánó reformgondolkodó, aki fö céljának a Korán alapelveihez és a szunnához való visszatérést tartotta. Damaszkuszban, börtönben halt meg.

Ikbál, Mohamed (1876-1938): indiai költö, filozófus, aki az iszlám racionális oldalát domborította ki. Így akarta bebizonyítani, hogy az iszlám és a modernség megfér egymással.

Iszmáíl: a Bibliában Ismáel néven szereplö próféta, Ábrahám legidösebb fia. Az Úr parancsára anyjával, Hágárral együtt a pusztába számüzték. A muszlim hagyomány azt tartja, hogy Iszmáíl és Hágár Mekkában élt, s Ábrahám eljött, hogy meglátogassa öket. Ottléte alatt apa és fia újjá­épí­tet­ték a Kábát, melyet eredetileg az elsö próféta, az emberi nem ösatyja, Ádám emelt.

Iszmáíl pasa: Egyiptom kormányzója (1863-1879), aki megkapta a khedive, "nagy herceg" címet. Nagyra törö modernizációs programja csödbe juttatta az országot, és végsö soron Egyiptom brit megszállásához vezetett.

Iszmáíl sáh (1501-1524): az iráni szafavida dinasztia elsö uralkodója, aki országában a Tizenkettes Sía irányvonalát tette mérvadóvá.

Iszmáíl ibn Dzsafar: atyja, Dzsafar al-Szádik öt nevezte ki a síiták hetedik imámjának. A Hetes Sía követöi, más néven iszmáiliták szerint ö volt az imámok sorában Ali ibn Abi Tálib utolsó, egyenes ági leszármazottja, s erre hivatkozva Dzsafar al-Szádik kisebbik fiának, Múszá al-Kázimnak, a Tizenkettes Síiták által hetediknek tartott imámnak a jogát a poszt betöltésére nem ismerik el.

Jaszin, Ahmad sejk (1936-2004): a Mudzsama, "Muszlim Kongresszus" megalapítója. A jótékonysági szervezet az izraeli megszállás alatt álló Gázai-övezetben müködik. A terrorcselekményeiröl hírhedetté vált HAMASZ a Múdzsamából nött ki.

Jazíd, I.: umajjád kalifa (680-683), akire leginkább mint a Kerbalánál megölt Huszajn ibn Ali gyilkosára szokás emlékezni.

Khádidzsa: Mohamed próféta felesége, életben maradott gyermekei anyja. Ő vette fel elsöként az iszlámot. A hidzsrát megelözöen, a mekkai üldöztetés idején (616-619) hunyt el, valószínüleg a kurajsiták blokádja miatt elszenvedett nélkülözések miatt.

Khán, Mohamed Ajúb: Pakisztán miniszterelnöke (1958-1969). Erösen világias beállítottságú politikája bukásához vezetett.

Khátamí, hoddzsat al-iszlám, szajjid: az Iráni Iszlám Köztársaság elnöke (1997-). Az iszlám törvényeinek liberális szellemü értelmezését hirdeti, és igyekszik szorosabbra füzni a Nyugattal fenntartott kapcsolatok szálait.

Khomejní, ajatollah, Ruhollah (1902-1989): a Pahlaví-rezsimet megdöntö muszlim forradalom szellemi vezetöje és Irán Legfelsöbb Fakíhja (1979-1989).

Kindí, Jákúb ibn Ishák al- (megh. 870): az elsö jelentös fajlaszúf, aki együttmüködött a mutazilával, de a görög bölcsek írásait is tanulmányozta.

Kirmání, Aka Khán (1853-1896): világias szellemiségü iráni reformgondolkodó.

Kutb, Szajjid (1906-1966): a Muszlim Testvériség szervezetének tagja. Nézetei a szunnita fundamentalizmus egyik fö forrásának számítanak. Al-Nasszer kormányzata meggyilkoltatta.

Madzsliszí, Mohamed Bákir (megh. 1700): álim, aki az Iránban államvallássá tett Tizenkettes Sía kevésbé vonzó arcát fedte fel. Tüzzel-vassal irtotta a falszafa tanait, és üldözte a szúfíkat.

Mahdí, al-: abbászida kalifa (775-785), aki elismerte a mélyen hívö musz­limok vallásgyakorlatát, szorgalmazta a fikh tanulmányozását, és sokat tett azért, hogy a vallásos muszlimok megbékéljenek a kormányzattal.

Mahmúd, II.: oszmánli szultán (1808-1839), a modernizációt célzó Tanzimát reformok elindítója.

Malcolm X (1925-1965): az Iszlám Nemzete nevü szeparatista afro-amerikai szervezet karizmatikus vezetöje, aki az emberjogi mozgalmak höskorában jelentös tekintélyre tett szert az Egyesült Államokban. 1963-ban szakított a heterotodox szellemiségü csoporttal, és követöivel együtt a szunnita iszlámot választotta. "Hitehagyásáért" két évvel késöbb meggyilkolták.

Malik ibn Anasz (megh. 795): a malikita jogi iskola megteremtöje.

Mamún, al-: abbászida kalifa (813-833). Uralkodásával kezdödött az Abbászida Birodalom hanyatlása.

Manszúr, al: abbászida kalifa (754-775). Üldözte az ellenzéki síitákat, és fövárosát Bagdadba tette át.

Manszúr, Huszajn al-, más néven al-Halládzs, a "Gyapjúkártoló": a legismertebb a "megmámorosodott" szúfík közül. Az Istennel való eggyé olvadásban oly fokra jutott, hogy eksztázisba esve ez a híressé vált mondás hagyta el ajkát: "Aná al-Hakk!", "Én vagyok az Igazság!" Eretnekség vádjával 922-ben kivégezték.

Mavdúdí, Abu Alá (1903-1979): pakisztáni fundamentalista ideológus. Nézetei roppant hatást gyakoroltak a szunnita közgondolkodásra.

Mehmed, II.: oszmánli szultán (1451-1461), a "Hódító" melléknevet Konstantinápoly 1453-as bevételével érdemelte ki.

Mír Dámád (megh. 1631): az iszfaháni misztikus iskola alapítója, Mullá Szádra mestere.

Muávija ibn Abi Szufján: az elsö umajjád kalifa (661-680), aki az elsö fitna zürzavaros idöszakát követöen erös és jól müködö kormányzatot állított fel.

Mudarrisz, Haszan ajatollah (megh. 1937): iráni pap, aki a Madzsliszban heves támadást intézett Rizá sáh ellen, amiért az életével fizetett.

Mohamed al-Bákir (megh.735): az ötödik síita imám. A politikától vissza­vo­nultan, Medinában élt, ahol a hagyomány szerint a Korán értel­me­zé­sé­nek erösen ezoterikus irányzatát dolgozta ki, mely ma is jellemzö a Tizenkettes Síára.

Mohamed Ali pasa (1769-1849): az oszmánli hadsereg albán származású tisztje, aki Egyiptomot függetlenítette Isztambultól, és a gyakorlatilag önállósodott tartományban sikeres modernizációs programot hirdetett.

Mohamed ibn Abdalláh (kb. 570-632): a próféta, aki az araboknak elhozta a Koránt, egyistenhívö vallást alapított, és egyesítette az Arab-félsziget törzseit.

Mohamed ibn Ali al-Szanúszí (megh. 1832): neoszúfí gondolkodó, a Líbiában ma is szinte egyeduralkodónak számító szanuszíjjá irányzat megalapítója.

Mohamed Khvárizmsáh: a török származású khvárizmi dinasztia ural­ko­dó­ja (1200-1220), aki Kelet-Iránban erös központi állam össze­ko­vá­cso­lásán fáradozott, de kihívta maga ellen a mongolok haragját, s ezzel okot adott az elsö mongol hadjáratra.

Mohamed Rizá Pahlaví sáh: az iráni Pahlaví-dinasztia második uralkodója (1944-1979). Ellentmondást nem türö modrenizációs kísérlete, világias politikája vezetett a musz-lim forradalom kitöréséhez.

Mulkum Khán, Mírzá (1833-1908): világias nézeteket valló iráni reform­gondolkodó.

Mullá Szádra (megh. 1640): síita misztikus filozófus. Munkássága külö­nö­sen Iránban számos értelmiségi, forradalmár és reformer eszmerendszeré­böl visszaköszön.

Murád, I.: oszmánli szultán (1360-1389), Rigómezönél vereséget mért a szerb hadakra.

Muszlim (megh. 878): az egyik legjelentösebb hadísz-gyüjtemény szerzöje.

Musztafa Kemál, más néven Atatürk (1881-1938): a modern, világi Törökország megteremtöje.

Mutavakkil, al-: abbászida kalifa (847-861), Számarrában házi örizetben tartott fogva síita imámokat.

Nádir khán (megh. 1748): a Szafavida Birodalom bukását követöen ideiglenesen felélesztette Irán katonai hatalmát.

Náiní, Mohamed Huszajn sejk (1850-1936): iráni mudzs-tahid. Intelmek a néphez címü írása az alkotmányos berendezkedést síita köntösbe öltöztette.

Nászir, al-: egyike az utolsó abbászida kalifáknak, az iszlám intézményrendszerét felhasználva igyekezett megszilárdítani hatalmát.

Nasszer, Dzsamál Abd al-: egyiptomi elnök (1952-1970), egy harcosan nacionalista, világi elveket valló, szocialista kormányzat élén állt.

Nizám al-Mulk: a Szeldzsuk Birodalom tehetséges föminisztere, 1063-tól 1092-ig töltötte be a vezíri posztot.

Rasíd, Hárún al-: abbászida kalifa (786-809). Uralkodását, mely egyben a kalifák teljhatalmának csúcspontját jelenti, a virágzó kulturális élet jellemezte.

Ridá, Mohamed Rasíd (1865-1935): egyiptomi újságíró, a Szalafijja mozgalom elindítója, a modern világ követelményeinek megfelelö muszlim állam gondolatának elsö jelentös szószólója.

Rizá Khán: iráni sáh (1921-1941), a Pahlaví-dinasztia megalapítója. Kormányzata erösen világi és nacionalista politikát követett.

Rúmí, Dzsalál al-Dín (1207-1275): nagy hatású szúfí vezetö, a keringö dervisekként is ismert muszlim szerzeteseket tömörítö Mevleví rend alapítója. Szellemisége már életében tömegeket vonzott.

Sáfií, Mohamed Idrísz, al- (megh. 820): a sáfiita jogértelmezési iskola megalapítója, aki a muszlim jogrend alapjainak (uszúl) lefektetésével forradalmasította a fikh tanulmányozását.

Sáh Dzsihán: mogul uralkodó (1627-1658), a Tádzs Mahall építtetöje. Uralkodása idején teljesedik ki, éri el kifinomultságának csúcspontját a mogul kultúra.

Sáh Valíulláh (1703-1762): indiai reformgondolkodó, egyike az elsöknek, akik felmérték, hogy a modern nyugati civilizáció milyen veszélyeket rejt az iszlám számára.

Szaláh al-Dín, Júszuf ibn Ajjúb (megh. 1193): kurd hadvezérböl lett szultán, Szíria és Egyiptom területén kiterjedt birodalmat hozott létre. A Fátimidáktól visszahódította Egyiptomot a szunnita iszlám számára, és Jeruzsálemböl kiüzte a kereszteseket. A Nyugaton Szaladdin néven ismert uralkodó az Ajjúbida-dinasztia megalapítója.

Szelim, I.: oszmánli szultán (1512-1520), aki a mamlúkoktól elhódította Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot.

Szelim, III.: oszmánli szultán (1789-1807), aki megkísérelte országát nyugati mintára átalakítani.

Szinán pasa (megh. 1578): az isztambuli Szülejmánije-dzsámi és az edirnei Szelimije-dzsámi alkotója.

Szorús, Abdulkarím (1945-): iráni értelmiségi, aki a sía liberális magyarázatáról vált híressé. A nyugati, világias szellemiséget azonban ö is elutasítja.

Szuhravardí, Jahjá (megh. 1191): szúfí filozófus, az iszlám kora elötti iráni misz­tikus gondolatokból építkezö isrákí, megvilágosodási iskola meg­alapítója. Állítólagos heterodox nézeteiért az ajjúbida rezsim Aleppóban kivégeztette.

Szülejmán, I.: oszmánli szultán (1520-1566), akit az iszlám világában a Kánúní, "Törvényhozó", Nyugaton a "Nagy" melléknévvel illetnek. Jelentös szerepe van a jellegzetes oszmánli intézményrendszer kialakításában, mely az ö uralkodása alatt teljesedett ki.

Tabarí, Abu Dzsafar (megh. 923): jogtudós és krónikás, hatalmas és nagyjelentöségü munka szerzöje. Figyelmét az Isten szolgálatára meghívott népek, elsösorban a muszlim umma történetének eseményei kötötték le.

Tahtaví, Rifáh al- (1801-1873): egyiptomi álim, aki nyomtatásban is napvilágot látott naplójában a nyugati kultúra iránti lelkesedésének adott hangot. Számos európai írást fordított le arabra, az ország modernizációját sürgette.

Umar, II.: umajjád kalifa (717-720), aki megkísérelte a vallásos mozgalom kívánalmainak megfelelöen vezetni birodalmát. A kalifák közül elsöként ö biztosította támogatásáról az iszlám vallását felvenni igyekvöket.

Umar ibn al-Khattáb: a Próféta bizalmasa és harcostársa, a második kalifa (634-644), az arab hódító háborúk szellemi atyja, a helyörségi városok megteremtöje. Egy perzsa hadifogoly gyilkolta meg.

Uszmán ibn Affán: az elsö megtértek egyike, Mohamed veje, a harmadik kalifa (644-656), aki azonban elödeinél erélytelenebbnek bizonyult. Politikája miatt nepotizmussal vádolták. Az elégedetlenkedök felkelést robbantottak ki, melynek során Medinában meggyilkolták. Halála vezetett az elsö fitna kitöréséhez.

Valid, L: umajjád kalifa (705-717), aki az umajjád hatalom csúcspontján ült a trónra.

Vaszan ibn Ata (megh. 748): a racionális elveket hirdetö teológiai iskola, a mutazila megalapítója.

Zajd ibn Ali (megh. 740): az ötödik imám fivére, aki teljes eröbedobással részt vett a politikai küzdelmekben. Nem elképzelhetetlen, hogy az ötödik imám az ö befolyásának, hatalomvágyának ellensúlyozására dolgozta ki a béke fontosságát hirdetö filozófiáját. A késöbbiekben azokat, akik nem követték a Tizenkettes Sía irányvonalát, és nem fordítottak hátat a politikának, gyakran zajditákként emlegették.