Az értelem mosolya

Az értelem mosolya

A 18. századi civilizált francia mosoly is egyike lett azoknak a jelenségeknek, amelyek kétes hírbe keverték a civilizáció fogalmát.

A 17. században, minden ragyogó müvészi és természettudományos vívmánya mellett, értelmetlen üldözések és páratlanul kegyetlen háborúk folytak.

Az 1700-as évek elejére kezdte úgy érezni Európa, hogy bizony nem ártana már egy kis nyugalom, egy kis szenvtelenség.

Az értelem mosolya, meglehet, bizonyos te 414h71e kintetben értetlen volt a mélyebb érzésekkel szemben, de semmiképpen nem rekesztette ki egyes dolgokkal kapcsolatban a hittel vallott meggyözödést - hitt a természet törvényében, az igazságosságban, a toleranciában.

A józanész és a türelem elve Franciaországban jutott diadalra, harcát azonban Anglia kezdeményezte.

Az 1700-as években, amikor Montesquieu és Voltaire meglátogatta Angliát, az országban pezsgett a szellemi élet, s pezsgett jó ötven éven át.

A nagy vidéki kastélyok kora volt ez.

722-ben fejezték be mind közül a legpompásabbat Malborough herceg számára.

A palotán megfigyelhetünk ötletes újításokat, de ezek sokszor nincsenek összhangban egymással, s talán azért nem, mert az építész, Sir John Vanbrugh, lángész létére is csak amatör volt.

A 18. századi amatörök a maguk módján az egyetemes ember reneszánsz eszményének az örökösei.

A 18. századi amatörizmus mindent áthatott: jelen volt a vegyészetben, a filozófiában, a botanikában és a természetrajzban.

Olyasféle frissesség és szabadság jellemezte ezeket az embereket, amely leggyakrabban elvész a hivatásos szakemberek ridegen specializált világában.

A 18. századi Anglia, középosztálybeli forradalmának utóhatásaként, két társadalmat teremtett: az egyik a szolid vidéki nemesembereké, akiket egy Devis nevü festö örökített meg híven: nevetségesen merevek és kifejezéstelenek hüvös, üres termeikben.

A másik társadalom városias, és Hogarth jóvoltából, valamint barátjának, Fieldingnek a színdarabjaiból ismerösek számunkra.

Ez a társaság eleven és mozgalmas, de civilizáltnak korántsem nevezhetö.

Amikor a 12. és a 13. századról beszéltünk, megemlítettem, mekkorát lépett elöre a civilizáció azáltal, hogy tudatára ébredt a nöi tulajdonságok értékének; ugyanez áll a 18. századi Franciaországra.

A civilizáció szempontjából mérhetetlenül szükséges a férfi és a nöi princípiumok egyensúlyban tartása.

A 18. századi Franciaországban a nöi befolyás egészében véve áldásosnak bizonyult; a nök teremtették meg a szalont, a 18. század e sajátos intézményét.

Negyven éven át az Európa minden tájáról érkezett, intelligens férfiak és nök kis társas összejövetelei voltak az európai civilizáció központjai.

Kevésbé voltak költöiek ezek a társaságok, mint az urbinói udvar, de intellektuális szempontból annál elevenebbek.

A nök titka abban rejlett, hogy emberi rokonszenvük, tapintatuk miatt, s hogy rendelkeztek azzal a képességgel, hogy oldott, jó hangulatot tudtak teremteni környezetükben.

Uralkodói udvarokban ilyen feltételek nem teremnek meg, s a párizsi szalonok sikere nem kis részben annak a ténynek köszönhetö, hogy a francia kormány és udvartartás nem Párizsban, hanem Versailles-ban székelt.

Versailles exkluzív társadalma még a 18. században, intellektuális dicsösége megfakultán is csodálatra méltó építészeti remekeket alkotott.

A Petit Trianon, melyet XV. Lajos megbízásából épített Jacques-Ange Gabriel, a nagy építész, annyira közelíti meg a tökéletességet, amennyire emberileg egyáltalán lehetséges.

Ha a szellem csillogását keressük, a 18. századi Versailles élete nem sok jóval szolgálhat.

A párizsi társaság szerencsésnek mondható, amiért megszabadult az udvari élet értelmetlen rítusaitól, meg a politikai triviális, napról-napra ismétlödö nyügétöl.

A francia felsö rétegek nem voltak nyomasztóan gazdagok.

Valamelyes jólét szükséges feltétele a civilizációnak, de a fölös gazdagság valami titokzatos okból már züllesztöleg hat.

Jó példa erre Chardin (Sarden), a századközép legnagyobb francia festöje.

Senkinek biztosabb ízlése nem volt a kompozíció és a színek kérdésében.

Minden térköze, minden tónusa pontosan helyénvalónak érzödik.

És Chardin nem a felsö osztályokat festette, hogy az udvarról ne is szóljunk.

Modelljeit olykor a szolid polgárság köréböl választotta, gyermekeiket öltöztetve, nevelgetve festette meg öket.

A 18. századi francia szalonok látogatói nem divatos világfiak voltak: a kor legnevesebb filozófusai és természettudósai ékesítették soraikat.

Közzé kívánták tenni a vallásról alkotott forradalmi nézeteiket.

A férfiak, akik Madame du Deffant és Madame Goeffrin szalonjában adtak találkozót egymásnak, nagy munkára, egy enciklopédia megírására szövetkeztek.

A tudatlanság legyözésével akarták elöbbre vinni az emberiséget.

Az eszme megint csak Angliából ered: 1751-ben adták ki Chambers Encyclopédiáját.

Diderot volt az egész vállalkozás motora.

Sokoldalú, fényes intellektusú ember volt, regényíró, filozófus, még mükritikákat is írt, lelkesen támogatta Chardint.

Voltaire-böl hiányzott a kísérletezö ember türelmes, hétköznapi realizmusa, mely tulajdonságának nyilván csak olyan környezetben van becsülete, ahol kevesebbre taksálják a fürge és szellemes észjárást.

Ez a tulajdonság egy olyan országban fejlödött ki, ahol a civilizáció megújulni kész energiákkal volt még teljes - Skóciában.

A skót jellem a realizmus és a rakoncátlan érzelmek ritka ötvözetét mutatja.

A skót érzelmesség adott tápot a népszerü legendáknak.

A Realizmus tette Skóciát a 18. században jelentös tényezövé az európai civilizációban.

Voltaire azok közül az írók közül való, akiknek érdemei elválaszthatatlanok a stílusuktól; s a valódi jó stílus lefordíthatatlan.

Örökkön zaklatta barátait, számlálatlanul ontotta a röplapokat, s végül nem egy áldozatát a maga költségén tartotta el Ferney-ben.

A világ pedig lassacskán hozzászokott, hogy ne az orcátlan, szabatos frátert, hanem a bölcs patriarkát lássa benne.

Hume az Értekezés az emberi természetröl címü müvében sikerrel bizonyította, hogy a tapasztalás és az értelem nincsenek szükségszerü kapcsolatban egymással. Racionális hit nem létezhet.

Két skót építész, az Adam fivérek elöálltak az európai várostervezés egyik legsikerültebb példájával - az új Edinburgh-el. Ráadásul, ök voltak azok, akik kialakították azt a tiszta, szigorú klasszicizmust, amelyet késöbb egész Európa átvett, még Oroszország is, ahol egy másik skót, Cameron müvelte igen látványosan ezt a stílust.

Továbbá, miután skótok népszerüsítették a neoklasszicizmust, ismét egy skót volt az, Sir Walter Scott, aki népszerüvé tette a gótikus középkort, s egy évszázadon át táplálta a romantikus lelkek képzeletvilágát.

A frivol 18. század legfigyelemreméltóbb vonása a komolysága volt. S

ok tekintetben ez a kor volt a reneszánsz humanizmus öröksége - egyetlen lényeges különbséggel.

A reneszánsz a keresztény egyház kebelében fejtette ki hatását.

Néhány humanistában nyomokban fellelhetö ugyan a szkepticizmus, de a keresztény vallás egészével szemben még ezek sem adtak hangot semmilyen kételynek.

Az akkoriak abban a kényelmes erkölcsi szabadságban éltek, amit csak a kétségbe nem vont hit adhat.

A 18. század közepén azonban, aki komolyan gondolkodott, láthatta, hogy az egyház keze meg van kötve - tulajdon birtoka és helyzete kötötte meg, s érdekeit igazságtalan eszközökkel és elnyomással védi.

Az új erkölcs kettös alapra épült: a természeti törvény doktrínája volt az egyik, az ókori római köztársaság sztoikus erkölcse a másik.

Amerikában, ahol a civilizált élet még az új és ingatag vívmányok frissességével volt teljes, az indián határvidéken építette fel otthonát Thomas Jefferson.

A 18. század tipikus egyetemes embere volt, nyelvész, természetbúvár, mezögazdász, nevelö, várostervezö és építész: mondhatni, Leon Battista Alberti reinkarnációja.

Valamint az Egyesült Államok elnöke.

A rusztikus klasszicizmus Amerika egész keleti partvidékén elterjedt, és száz évig uralta a terepet, olyan civilizált lakásépítészetet teremtve meg, amely sehol a világon nem vallott volna szégyent.

A virginiai egyetemet maga Jefferson tervezte meg.

Az Alapító Atyák magától értetödö bizakodással öltötték magukra félvad birodalmukban a republikánus erkölcs köntösét, s ültették át a gyakorlatba a francia felvilágosodás eszméit.

Meghívták a felvilágosodás nagy szobrászát, Houdont, hogy örökítse meg gyöztes tábornokukat.

Houdon Washington-szobra  a Virginia-beli Richmond Kapitóliumában áll; az épületet Thomas Jefferson tervezte a nimes-i Maison Carrée mintájára.

Az Egyesült Államok fövárosa, amely az ország elsö elnökének nevét viseli, szintén a francia felvilágosodás gyermeke.

Az óvilágból bevándoroltak számára, akik ezerféle hagyományt és eszmét hoztak magukkal, valamilyen új mítoszt kellett teremteni.

Ez a mítoszteremtö igyekezet teszi olyan meghatóvá Washington, Lincoln és Jefferson irdatlan, fehér emlékmüveit.