Az elsö fitna iszlam

Az elsö fitna iszlám

Ali megválasztása senkit sem ért meglepetésként. A Próféta családjában ne­velkedett, és a világról alkotott felfogását a mohamedi eszmények ha­tá­roz­ták meg. A harcban való jártasságát a csatamezön bizonyította, tiszt­je­i­nek felemelö lelkiségtöl átitatott leveleket írt, melyek ma is a muszlim iro­da­lom gyöngyszemei. Episztoláiban arr 353c27d a intette harcosait, hogy mindig és min­denütt az igazságosság vezérelje lépteiket, és felszólította öket, hogy a le­gyözött népekkel ne bánjanak zsarnok módjára. A Prófétához füzödö szo­ros kapcsolata ellenére Alit sokan mégsem látták volna szívesen az umma élén. Ali bázisát a medinai anszár-ok és az Umajjádok fel­e­mel­ke­dé­sét görbe szemmel nézö mekkaiak adták. A hagyományos nomád élet­mód­ju­kat fel nem adó muszlimok támogatására is bizton számíthatott, kü­lö­nö­sen Irakban, ahol Kúfa városa lett Ali hatalmi központja. Uszmánt, az isz­lám útjának egyik legelsö követöjét, akárcsak Alit házassági kötelék füzte a Pró­féta családjához - Mohamed lányát vette feleségül -, ezért a meg­gyil­ko­lása az egész muszlim közösséget megrázta. A merénylet nyomán ki­rob­bant belháború, mely fitna-ként - a kísértés koraként - vonult be az évköny­vekbe, öt évig húzódott.

Áisa, Mohamed kedvenc felesége, valamint rokonai, Talha és a Mo­ha­me­det már Mekkában is támogató Zubajr némi habozás után, arra hi­vat­koz­va, hogy Ali megbosszulatlanul hagyta Uszmán halálát, megtámadták a ka­lifát. Csapataik kihasználták, hogy az arab seregek a tartományokban ál­lo­másoztak, és gyors menetben Medinából Baszrába vonultak. Ali ku­tya­szo­rítóba került. Uszmán halála mélyen megrázta, s istenfélö muszlimként a gyilkosság felett nem hunyhatott szemet. Követöi szerint azonban Usz­mán megérdemelte a halált, hisz uralkodása évei alatt hátat fordított a Ko­rán egyik fontos eszményének és letért az igazságosság útjáról. Ali nem te­het­te meg, hogy elhatárolódik saját táborától, ezért Kúfába húzódott vissza, s ott rendezte be fövárosát. Seregei élén Bászra ellen vonult, megütközött a lá­­zadókkal, és csapataikra súlyos vereséget mért. "A Teve Csatájaként" el­hí­resült ütközet nevét onnan kapta, hogy Áisa, aki a sereggel tartott, egy te­ve hátán ülve szemlélte az összecsapást. Diadala után Ali saját követöit ül­tet­te a legfontosabb pozíciókba, kincstárát szétosztotta támogatói között, ám a katonákat "megilletö" jogok gyakorlásában megakadályozta har­co­sa­it. Nem engedte ugyanis, hogy a Perzsa Birodalom legtöbb jövedelmet ter­me­lö, gazdag mezögazdasági vidékét, a Kúfa környéki Szavadot magán­bir­to­­kukként kezeljék. Látva, hogy saját táborának nem kedvez, de Uszmán meg­­gyilkolását sem ítéli el, sokan kételkedni kezdtek benne.

Ali jogát a kalifái méltóságra nem ismerték el Szíriában, ahol damasz­ku­szi fövárosából Uszmán rokona, Muávija szervezte az ellentábort. Az Umajjád-ház fejeként, a törzsfönökök kötelezettségeit elöíró hagyományok szerint rá hárult a kötelesség, hogy elégtételt vegyen a család egyik tagjának haláláért. Háta mögött tudhatta a tehetös mekkai klánokat és a szíriai arabokat, akik nagyra értékelték bölcs és eröskezü kormányzását. Ali, aki tisztában volt ellenfele helyzetével, kezdetben megértöen visel­kedett Muávijával, és nem rohanta le. Mohamed rokonainak széthúzása, a Próféta társainak acsarkodása azonban felettébb sötét jövöt vetített elöre. Mohamed tanítása a muszlim összetartás gondolatára hívta fel a figyelmet, s az ummá-t olyan szilárd egységként képzelte el, mely Isten társnélkülisé­gé­nek földi lenyomata lehet. A további vérontás elkerülésére a két fél megállapodott a viszály tárgyalásos rendezésében. Az Eufrátesz felsö folyása mentén fekvö Sziffínnél Kr. u. 657-ben tartott találkozó azonban eredménytelenül zárult. Muávija hívei a Korán példányait lándzsáikra tüzve arra biztatták a pártatlanokat, a Korán szellemében eljárva döntsék el, kinek van igaza. Bár a tanácskozás Ali számára kedvezötlen eredményt hozott, követöi között sokan akadtak, akik megpróbálták rábeszélni, hogy fogadja el a döntést. A közhangulatot maga mellett tudó Muávija elég erösnek érezte magát ahhoz, hogy megfossza Alit a kalifa méltóságától, csapatokat küldjön Irakba, és magát kalifának kiáltassa ki.

Ali eltökélt hívei azonban nem adták be a derekukat, és igencsak meg­döb­bentette öket vezetöjük meghunyászkodása. Véleményük szerint Usz­mán nem a Korán elöírásai szerint élt. Ali pedig azzal, hogy nem kö­szö­rül­te ki az Uszmán zsarnoksága okozta csorbát, valójában lepaktált az igaz­ság­talanságok haszonélvezöivel, s ezért már ö sem tekinthetö az igaz úton já­ró muszlimnak. Az így vélekedök kivonultak az ummá-ból, mely sze­rin­tük elárulta a Korán szellemiségét, és saját vezért választottak. Ali igye­ke­zett leszámolni ezen szélsöséges vélemény képviselöivel, akik az iszlám tör­ténetében kháridzsitaként - kivonulóként - váltak ismertté. Sikerült is kéz­re kerítenie az elsö lázadókat, de a birodalom szerte szélsebesen terjedö moz­galmat már nem lehetett megállítani. A kháridzsiták megvetették Usz­mán korának nepotizmusát, és vissza kívántak térni a Korán szel­le­mi­sé­gé­vel összhangban álló egyenlöség elvéhez. Annak ellenére, hogy kevesen vol­tak, megjelenésük mégis mérföldkönek számított, hiszen ök képviselték az elsö olyan muszlim irányzatot, melynek meröben új vallási tanai az um­ma erkölcsi hanyatlásához vezetö politikai események hatására érlelödtek ki. A kháridzsiták azon az állásponton voltak, hogy az umma vezetését nem a legbefolyásosabb, hanem a legjámborabb, leginkább istenfélö férfiúra kell bízni. Szerintük tehát a kalifák Muávijával ellentétben nem élhetnek a hatalom büvöletében. Az Isten az embert szabad akarattal ajándékozta meg, s mivel az Úr igazságos, a Muávijához, Uszmánhoz és Alihoz ha­son­ló, az iszlám szellemét eláruló, hitehagyott zsarnokok elöbb-utóbb elnyerik mél­tó büntetésüket. A kháridzsiták meglehetösen szélsöséges véleményt kép­viseltek, ám arra késztették a muszlimokat, hogy elgondolkodjanak azon, vajon ki az iszlám hü híve és ki nem. A politikai irányítás kér­dés­kö­re, mint vallási probléma is roppant jelentöségre tett szert, és számos rokon területen termékenyítö vitára kényszerítette a híveket, akik így kénytelenek voltak eszmét cserélni Isten természetéröl, az eleve elrendelésröl és az emberi szabadságról.

A kháridzsiták üldözéséért Ali nagy árat fizetett, s még a kúfaiak közül is sokan elpártoltak töle. Muávija tábora eközben egyre gyarapodott, ám nem kevesen akadtak olyanok is, akik egyik fél mellett sem tették le a vok­su­kat. A választott döntnökök újabb kísérletet tettek a békés rendezésre. Erö­feszítéseik azonban, hogy a kalifai méltóság betöltésére alkalmas, min­denki által elfogadható személyt találjanak, nem jártak sikerrel. Muávija Arábiában lehengerelte a vele szembeszállókat, Alit pedig Kr. u. 661-ben egy kháridzsita meggyilkolta. Az Ali ügye mellett Kúfában kitartók fiát, Haszant kiáltották ki utódjául, ám Haszan kiegyezett Muávijával, és anyagi megfontolásokból Medinába vonult vissza. A politikának hátat fordítva itt töltötte élete hátralevö részét egészen 669-ben bekövetkezett haláláig.

Az umma története ezzel új szakaszba lépett. Muávija Damaszkuszt jelölte ki birodalma fövárosául, és nagy igyekezettel látott hozzá, hogy a muszlimokat ismét egységbe kovácsolja. A kocka azonban már el volt vetve. Az iraki és a szíriai muszlimok engesztelhetetlen dühvel szemlélték egymást. Egy utólagos magyarázat szerint a mértékletes és istenfélö Ali fölött az e világi, napi politika fondorlata diadalmaskodott. Az iszlám útjára elsöként térö férfi, a Próféta legközelebbi rokona meggyilkolása olyan alantas tett volt, melynek nyomán joggal merültek fel kétségek az umma erkölcsi állapotát illetöen. Hagyományos arab elképzelés szerint Ali örökölte és örökítette tovább a Próféta különleges képességeit, s ezért leszármazottai közül a férfiak vallási kérdésekben nagy tekintéllyel bírtak. Alit ellenségei elárulták, barátai cserbenhagyták, s így tragikus sorsa az élet igazságtalanságának jelképévé emelkedett. A hatalmat gyakorló kalifa túlkapásai ellen tiltakozó muszlimok idöröl idöre - a kháridzsitákhoz has­on­­lóan - kivonultak az ummá-ból, s felhívásukban arról igyekeztek meg­gyöz­ni a jámbor muszlimokat, hogy vegyenek részt az iszlám magasztos eszményének helyreállításáért folytatott küzdelemben - a dzsihád-ban. Az ilyen mozgalmak gyakran a sía-ji Ali-hoz, Ali pártjához tartozónak vallották magukat.

Sokan azonban a semlegességet választották. Az ummá-t kettészakító gyil­kos civódás mély aggodalommal töltötte el öket, és a hívek közössége szá­mára az egység az egyik legfontosabb értékké lépett elö. Számosan vél­ték úgy, hogy bár Alival nem lehettek elégedettek, Muávija is sok kí­ván­ni­va­lót hagy maga után. A jámbor muszlimok a rasídún - a négy ortodox ka­li­fa - korát olyan idöszaknak értékelték, melyben a közösség életét a Pró­fé­tá­hoz közel álló, istenfélö férfiak irányították, akiket azonban a hamis ta­nács­adók fondorlatai rossz útra térítettek. Az elsö fitna jelképpé érett, s az egy­mással vetélkedö irányzatok az iszlámhoz füzödö viszonyukat e kor­szak tragikus eseményeiröl alkotott képük alapján határozták meg. Álta­lá­nos­sá vált az a vélekedés, mely szerint a Próféta és a rasídún fövárosa, Me­di­na elhagyását és háttérbe szorítását az új hatalmi központtal, Da­masz­kus­szal szemben nem lehet egyszerü politikai okokkal magyarázni. Az umma mint­ha egyre inkább távolodni látszott volna a Próféta világától, és a hely­zet már-már a raison d'étre elvesztésével fenyegetett. A legjámborabbak, akiket igencsak aggasztottak a fejlemények, elhatározták, hogy olyan új utakat keresnek, melyek elvezethetnek a megoldáshoz.