Az Umajjadok és a masodik fitna - iszlam

Az Umajjádok és a második fitna - iszlám

Muávijának kalifaként (661-680) sikerült helyreállítania az umma egy­sé­gét. A muszlimokat elborzasztotta a fitna, és megérezték, hogy a többi arab­tól távol, a leigázott, de bármikor ellenségessé váló népek gyürüjében fel­épített helyörségeikben igencsak sebezhetöek. Ilyen helyzetben a nagy ál­dozatokkal járó testvérháború roppant veszélyes. Az arabok tehát szilárd kor­mányzatot akartak, melyet Muávija, az eröskezü uralkodó képes volt meg­adni nekik, felélesztette azt a rendszert, melyet Uman vezetett be, és is­mét elkülönítette az arabokat a meghódított területek lakosságától. S bár Ará­biában többen is síkraszálltak azért, hogy magánbirtokokat hoz­has­sa­nak létre a leigázott vidékeken, Muávija nem adta be a derekát, és kitartott til­tó rendelkezései mellett. Egy hatékony kormányzati rendszer felépítésére tö­rekedett, és minden eszközzel azon volt, hogy akadályozza az iszlám fel­vé­telét. Az iszlám ily módon megmaradt a hódító arab elit vallásának. Köz­i­gazgatási tapa 212h75c sztalatok híján az arabok kezdetben kénytelen-kelletlen a bi­zán­ciakat és a perzsákat is kiszolgáló nem muszlim tisztségviselök tudására ha­gyatkoztak, ám rövidesen elkezdték a zimmí-ket kiszorítani a fontos ál­lá­sok­ból. Az elkövetkezö évszázad során az umajjád kalifák meglehetös si­ker­rel gyúrtak közös ideológiára építö egységes birodalmat a muszlimok ál­tal meghódított, eltérö sajátosságokkal büszkélkedö vidékekböl. Tel­je­sít­mé­nyük valóban elismerésre méltó, ám az udvar mindjobban elmerült a pom­pa és a csillogás élvezetében, s a kalifátus elitje egyre kevésbé különbözött más birodalmak vezetö rétegétöl.

A kialakulóban lévö helyzet súlyos kérdéseket vetett fel. Évszázadok ta­pasz­talatai azt mutatták, hogy a mezögazdaságra épülö birodalmak kor­mány­zásának egyetlen módja, ha a szálak egyetlen személy, egy uralkodó ke­zében futnak össze. Az sem volt kétséges, hogy ez a megoldás sokkal jobb hatásfokkal müködik, mint ha a hatalom egy katonai oligarchia ke­zé­ben összpontosul, melynek tagjai hajlamosak egymás ellen is küzdeni, hogy befolyásukat növelhessék. Demokratikus korunkban visszataszítónak tü­nik még a gondolata is annak, hogy valaki olyan kiváltságokat élvezzen, hogy szegénynek és gazdagnak egyformán földig kelljen hajolnia elötte. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a demokrácia feltételeit a tech­no­ló­giai fejlödés nyomán eröforrásait újratermelni képes ipari társadalom te­rem­tette meg. A nyugati világ modernizációja elött ez a választási le­he­tö­ség nem volt adott. Az újkort megelözöen egy-egy uralkodó hatalmát jól mu­tatta, hogy nem kellett vetélytársakkal számolnia, a csatákat mások vív­ták meg helyette, egyetlen szavával eldönthette a nagyurak vitáját, és nem volt miért figyelmen kívül hagynia a szegények érdekében hozzá fo­lya­mo­dók esdeklését. Ezen államforma iránti igény oly erös volt, hogy - amint lát­ni fogjuk - a birodalmakon belül roppant befolyásra szert tevö kis­ki­rá­lyok is a királyok mellett szóltak, s magukat vazallusának vallották. Az Umaj­jádok nagy kiterjedésü birodalom élén álltak, mely uralkodásuk alatt to­vábbi területeket kebelezett be. A kalifák hamarosan ráéreztek, hogy a békét és a nyugalmat csak úgy tarthatják fenn, ha abszolút uralkodóként kormányozzák alattvalóikat. A kérdés azonban megkerülhetetlennek látszott: miként fér ez meg egyfelöl az arab hagyományokkal, másfelöl a Korán egyenlöséget hirdetö eszméivel.

Az elsö Umajjádok még nem tekinthetök teljhatalmú uralkodóknak. Mu­­ávija semmiben sem különbözött egy arab törzsfönöktöl, aki elsö volt az egyenlök között, primus interpares. Az arabok meglehetös bizal­mat­lan­ság­gal tekintettek a királyságra, mint államformára, mely müködésképtelen is lett volna egy olyan vidéken, ahol apró csoportok tucatjai versengtek egy­mással a szerény eröforrások birtoklásáért. A dinasztikus gondolat nem vert gyökeret hagyományaikban, hiszen csak a legrátermettebb vezetö tart­hat­ta életben a törzset. A fitna azonban ráirányította a figyelmet az utódlás kö­rüli bizonytalanság veszélyeire. Hiba volna azonban az Umajjádokat a "vi­lági" uralkodók közé sorolni. Muávija mélyen vallásos, istenfélö fér­fi­ként élt, és a kor felfogása szerinti iszlám tanításaival összhangban cse­le­ke­dett. Különösen nagy jelentöséget tulajdonított Jeruzsálem szent mi­vol­tá­nak, hisz ez a város szolgált a muszlimok számára az elsö kiblá-ul, s adott ott­hont az elmúlt korok prófétáinak. Muávija minden erejével az umma egy­ségének megörzésére törekedett. Szigorúan követte a Korán út­mu­ta­tá­sa­it, melyek arra tanítottak, hogy a muszlimok tekintsék egymást test­vé­rek­nek, akik között háborúnak helye nincs. Uralma alatt a szintén a Korán szel­lemében személyes jogokkal felruházott zimmí-k szabadon gya­ko­rol­hat­ták vallásukat. A fitna azonban muszlimok egész sorát - például a khá­ri­dzsi­tákat - arra döbbentette rá, hogy saját személyes életükben vagy a közös­ség mindennapjaiban az iszlám ennél sokkal többet kellene, hogy jelentsen.

Az iszlám eszményei és a mezögazdaságra épülö állam igényei között meg­­húzódó szakadék Muávija halála után vált tragikus módon mindenki szá­­mára igazán kitapinthatóvá. A kalifa ugyanis jól látta, hogy ha meg­nyug­­tató módon rendezni akarja az utódlás kérdését, le kell térnie az arab ha­­gyományok kijelölte útról. Halála elött tehát fiát, I. Jazídot (680-683) je­löl­te meg örököséül. Lépését hatalmas felzúdulás kísérte. Az Ali-párt Kú­fá­ban gyülekezö, elkötelezett hívei Ali második fiát szerették volna ka­li­fa­ként látni, s Huszajn kíséröinek kis csapatával, asszonyokkal, gyerekekkel Me­dinából Irak felé vette útját. Idöközben azonban a helyi umajjád kor­mány­zó nyomására a kúfaiak meggondolták magukat. Huszajn az aggasztó hí­rek ellenére is eltökélte, hogy nem adja meg magát, mivel abban bízott, hogy ha a muszlimok a Próféta családját az iszlám igaz eszményeinek fel­ku­tatásáért elszenvedett gyötrelmek, a szent cél érdekében vállalt vándorút kö­zepette látják, ráébrednek az umma elsö számú feladatára. Kúfától nem messze, a kerbalai síkon azonban kis csapatát megtámadták és kardélre hány­ták az umajjád csapatok. Utolsóként Huszajn esett el, karjában új­szü­lött gyermekével. A Próféta unokájának tragikus sorsát minden muszlim meg­gyászolja, de végzete még inkább a Próféta leszármazottaira irányította azok figyelmét, akik magukat Ali pártjához, a sía-ji Ali-hoz tartozónak vall­ják. A síiták szemében Ali meggyilkolása és a kerbalai mészárlás egy­a­ránt az élet igazságtalanságait testesíti meg. A szomorú események arra is rávilágítottak, hogy a vallási elhivatottságot nem lehet összeegyeztetni a vele kibékíthetetlen ellentétben álló politika embertelen világával.

Még súlyosabb csapást jelentett a Hidzsázban kitört felkelés, melynek élé­re Ibn Zubajr, "a Teve Csatájában" Ali ellen harcoló egyik lázadó fia állt. Az ö mozgalma tekinthetö az elsö olyan kísérletnek, mely az umma ere­deti értékeihez az Umajjádok megbuktatásával, Medina és Mekka ha­tal­má­nak helyreállításával próbált meg visszatérni. Az umajjád seregek Kr. u. 683-ban bevették Medinát, Mekka ostromát azonban I. Jazíd és még gyer­mek fia, II. Muávija idö elötti halála félbeszakította. Az ummá-t tehát ismét test­vérháború tépázta. Ibn Zubajrt sokan elismerték kalifának, ám a 684-ben Közép-Arábiában létrehozott kháridzsita állam elvágta a külvilágtól. Köz­ben kháridzsita felkelések borították vérbe Irakot és Iránt; Kúfában pe­dig a Huszajn halála miatt bosszúra szomjazó síiták lázadtak fel Ali egy má­sik fiának ügyéért. A felkelök mindenütt a Koránban hirdetett egyen­lö­ség nevében bontottak zászlót, de sehol sem tudtak ellenállni a Muávija uno­kaöccséért, I. Marvánért és fiáért, Abd al-Malikért harcoló szíriai csa­pa­toknak. Az Ummajádok 69l-re valamennyi vetélytársuktól meg­sza­ba­dultak, s a következö évben Ibn al-Zubajrt is legyözték és kivégezték.

Abd al-Maliknak (685-705) sikerült helyreállítania az Umajjádok ha­tal­mát, s tizenkét évnyi uralkodása békét és felvirágzást hozott. Még ö sem te­kinthetö teljhatalmú uralkodónak, bár a második fitna utáni tevékenysége egy­értelmüen ebbe az irányba mutat. Fenntartotta az umma szolidaritását az arab törzsfökkel szemben, megfutamította a lázadókat, és kemény köz­pon­tosító politikát folytatott. A birodalom hivatalos nyelvévé a perzsa he­lyett az arabot tette, és ö volt az elsö muszlim uralkodó, aki pénzérméket ve­retett, melyeket a Koránból vett idézetek díszítettek. Kr. u. 691-ben el­ké­szült Jeruzsálemben a Szikla-mecset, az elsö olyan impozáns épület, mely e keresztény többségü, szent városban az iszlám fennhatóság jelképévé lett. Az épület büszkén hirdette, hogy az iszlám Jeruzsálemben is megvetette lá­bát, s egyúttal egy új, a jellegzetesen muszlim építészeti stílus alapjait is le­fek­tette. A mecsetet nem díszítették szobrok, melyek elterelnék a hívek fi­gyel­mét a képzömüvészetek eszközrendszerével ábrázolhatatlan transz­cen­den­tális valóságról. A belsö tereket, a falakat ehelyett a Koránból vett idé­ze­tek, az isteni szózat részletei töltötték be. A kupola, mely a muszlim épü­letek jellegzetes tartozéka, a hívek vágyaiban szereplö menny felé törekvés magasztos jelképe és a tavhíd tökéletes egyensúlyának hü kifejezöje. Az épületnek az ég végtelenjébe nyúló külsö része tökéletesen követi a belsö arányait. Mindezzel az egymást kiegészítö emberi és isteni, külsö és belsö világra, az egészet csak együtt kitevö két félre akarja felhívni a figyelmet. A muszlimok önbizalma ekkortájt kezdett megszilárdulni, s már nem féltek kifejezésre is juttatni saját spirituális elképzeléseiket.

A kedvezö körülmények hatására a muszlimokat a meghódított népektöl el­különítö rendelkezések szigora is enyhült. Nem muszlimok telepedtek le a helyörségekböl kinött városokba, földmüvesek találtak munkát muszlim vi­­dékeken, s lassan megtanultak arabul. Kalmárok kezdték árulni por­té­ká­i­kat a muszlimoknak, s bár az áttérni akarókat továbbra sem bátorította sen­ki, néhány birodalmi tisztviselö felvette az iszlámot. S ahogy a két népes­sé­get elválasztó árok lassan feltöltödött, az arab muszlimok kiváltságai egyre több ellenérzést váltottak ki. A kháridzsita és síita mozgalmak eltiprását so­kan rossz szemmel nézték, s az Arábiában és a helyörségekben kibon­ta­ko­zó új, az iszlám eszményeinek szigorúbb számonkérését zászlajára tüzö moz­galom Abd al-Malik figyelmét sem kerülhette el. A kalifa nem zár­kó­zott el ugyan az új eszmék elöl, de azt hangsúlyozta, hogy a Korán alá­tá­masztja politikáját. Az iszlám eszményeinek védelmében fellépök azonban azt szerették volna elérni, hogy a Korán ennél tevékenyebb szerepet játsszék a közösség életében, s ne egyszerü hivatkozási alap, hanem mindenki életének vezérlö csillaga legyen.