Az Oszman Birodalom - iszlam

Az Oszmán Birodalom - iszlám

Az Isztambullá lett Konstantinápoly 1453-as elfoglalását követöen az osz­mán­lik remek lehetöségek birtokába jutottak. Most már képesek voltak egy szi­lárd lábakon álló, fejlödése fokozatosságának köszö 424c22e nhetöen a kör­nyék­be­li birodalmakhoz képest tartósabb és sikeresebb államalakulat létre­ho­zá­sá­ra. Az elsö oszmánli fönökök a gází uralkodókra jellemzö módon élték éle­tüket, ám Isztambulban a szultánok a bizánci mintát hüen követö, telj­ha­tal­mú államszervezetet állítottak fel, melynek mindennapjai egy meg­le­he­tö­sen bonyolult udvari szertartásrend szerint zajlottak. Az állam felépítése azon­ban továbbra is jórészt a mongol modellt másolta, s így a központi ha­tal­mat a kizárólag a szultánnak engedelmeskedö hadsereg testesítette meg. Hó­dító Mehmed hatalmát egyfelöl a balkáni nemeseknek köszönhette, akik kö­zül sokan felvették az iszlámot, másfelöl pedig a löpor elterjedése óta meg­növekedett jelentöségü gyalogoscsapattestnek, az "új seregnek", a ja­ni­csá­roknak. Az iszlámra áttért rabszolgákból képzett janicsárokat nem kö­töt­ték gúzsba vérségi kötelékek, s önálló, független eröként csak a szul­tán­nak tartoztak engedelmességgel. Az oszmánlik nem váltak meg esz­mé­nye­ik hagyományos felfogásától, és továbbra is az iszlám ellenségei elleni dzsihád-ra hivatott határvidék urainak tartották magukat. Nyugaton a ke­resz­ténységgel néztek farkasszemet, keleten a síita szafavidákkal hada­koz­tak. Keleti szomszédjukhoz hasonlóan az oszmánlik is saját hitük kizá­ró­la­gos­ságát hirdették, s a kegyetlen üldöztetésnek síiták sokasága esett áldozatul.

A dzsihád hihetetlen könnyedséggel haladt elöre. I. Szelim (1512-1520) had­mozdulatai, melyek megálljt parancsoltak az iráni terjeszkedésnek, Szí­ria és Egyiptom leigázásával végzödö, hódító háborúvá terebélyesedtek. Az Oszmán Birodalom hamarosan Észak-Afrikát és Arábiát is bekebelezte. A nyugati hadszíntéren a török csapatok folytatták elörenyomulásukat, és az 1530-as években már Bécs falai alatt táboroztak. A szultánok a jól meg­szer­vezett és a korabeli viszonyok között páratlannak számító köz­i­gaz­ga­tá­si intézményrendszer segítségével egy óriási kiterjedésü országot tartottak kéz­ben. Az uralkodó meg sem kísérelte, hogy a soknemzetiségü és val­lá­si­lag sokszínü birodalom alattvalóit hagyományaik feladására kényszerítse, vagy hogy a különbözö alkotórészeket egységes egésszé gyúrja.

Az állam meg­adta azokat a kereteket, melyek között a legkülönbözöbb tár­sa­dalmi csoportok - keresztények, zsidók, arabok, törökök, berberek, ke­res­kedök, álim-ok, taríká-k és céhek - békében élhettek egymással, mi­köz­ben va­la­men­nyien saját vallásuk és szokásaik elöírásait követve hozzá­já­rul­hattak a bi­rodalom gazdagodásához. A birodalom tehát a tagjai hüségét ga­rantáló közösségek mozaikjából állt össze. A közigazgatás a tar­to­má­nyok­ra épült, melyek élén az Isztambulnak közvetlen felelösséggel tartozó pasák álltak.

A birodalom a nyugaton Nagy Szülejmánként ismert Kánúní, "Törvény­al­kotó" Szülejmán szultán (1520-1566) alatt élte virágkorát. Uralkodása során érte el az Oszmán-ház ellenörzése alatt álló terület a legnagyobb kiterjedését. Isztambulra a kultúra aranykora köszöntött, melyet legjobban az udvari építész, Szinán pasa (megh. 1578) alkotásai testesítettek meg. Birodalomszerte jellegzetes stílusban épült mecsetek nöttek ki a földböl, melyek tágas, világos belsö tereikröl, alacsony kupoláikról és karcsú minareteikröl messziröl felismerhetöek voltak. Az udvar nem feledkezett meg a miniatúrafestészet, a történetírás és az orvostudomány bökezü támogatásáról sem. A szultán 1579-ben csillagvizsgálót emeltetett, és érdeklödéssel szemlélte az európaiak tengeri és szárazföldi felfedezéseit. A kiteljesedés éveiben, amikor európai sikerek ide, európai sikerek oda, az Oszmán Birodalom számított a világ legerösebb államának, a Nyugat és a törökök között élénk információcsere zajlott.

A térség másik két nagyhatalmához hasonlóan az oszmánlik is egy sajá­tos iszlámértelmezést tettek magukévá. Szülejmán tevékenységének kö­szön­hetöen a saría olyan fontos szerephez jutott a birodalom életében, mely­re a korábbi muszlim államokban nem volt példa. A muszlimok lakta te­rületek hivatalos jogrendjének nyilvánították, és az iszlám történetében el­söként a törökök igyekeztek a saría-bíróságok müködését egy jól kö­vet­he­tö, egységes rendszerbe szervezni. A jogi szakértök - a bíróságokon dön­téseket hozó kádí-k, tanácsadóik, a mufti-k, valamint a madraszá-k ta­ná­ri kara - az államgépezetbe tagozódtak, s erkölcsi és vallási kérdésekben ök jelentették a kapcsot a szultán és alattvalói között. Különösen hasz­nos­nak bizonyult ez a rendszer az arab tartományokban, ahol az állam és az ula­má együttmüködése segített elfogadtatni a helyiekkel a török meg­szál­lást. Az álim-ok a szent jog tekintélyével a hátuk mögött nemcsak legiti­mál­ták a rendszert, de az adott tartomány szülötteiként nélkülözhetetlen szol­gálatokat tettek, hiszen mindenük adott volt ahhoz, hogy a bennszülöt­tek és a török kormányzó között közvetítsenek.

A birodalom alattvalói többségükben büszkén gondoltak arra, hogy egy olyan országban élhetnek, ahol a saría az úr. A Korán tanítása szerint az is­te­ni törvénnyel összhangban élö umma felvirágzik, hiszen mindennapjait a lét alapelveivel összhangban szervezi meg. A legitimitásukat az isteni tör­vény iránti odaadó tiszteletükböl nyerö elsö oszmánlik látványos sikerei még jobban elmélyítették ezt a meggyözödést. Az ulamá a birodalmat sa­ját­jának érezhette, és megelégedéssel vehette tudomásul, hogy az osz­mán­lik­nak sikerült feloldaniuk a politikai élet és a muszlim lelkiismeret el­lent­mon­dásait. Az együttmüködésnek, bármily sikereket könyvelhetett is el, meg­voltak a maga árnyoldalai, hiszen nem erösítette, épp ellenkezöleg el­len­örzése alá vonta és hiteltelenítette az ulamá-t. A saríá-t egy tiltakozó moz­­galom hívta életre, s dinamizmusát föképp ellenzéki gondol­ko­dás­mód­já­nak köszönhette. Az oszmánli rendszerben mindez elsikkadt, az álim-ok füg­gö viszonyba kerültek az állammal. A kormányhivatalnokok, a szultá­nok vagy pasák a markukban tartották öket, hiszen ha nem az elvárásoknak meg­felelöen cselekedtek, könnyen elveszíthették fizetésüket. Abu Szuúd Khodzsa Cselebi (1490-1574), az oszmánli-ulamá együttmüködés kidolgozója egy percig sem titkolta álláspontját, mely szerint a kádi a saría öreként tevékenykedö szultántól kapott felhatalmazás alapján végzi munkáját, ennek megfelelöen minden kérdésben az uralkodó kívánságának megfelelöen köteles eljárni. A saríá-t tehát most a páratlan hatalomra szert tett abszolutista monarchiának, vagyis annak a rendszernek a szolgálatába állították, mely ellen egykoron fegyverként használták.

Az iráni síita álim-ok megszabadultak az állam gyámkodásától, és el­nyer­ték a hétköznapi emberek rokonszenvét. Letették voksukat a reformok mel­lett, és a nép bizton számíthatott rájuk a sah elleni harcában. Sokuk nem zárkózott el modern korunk demokratikus és liberális eszményei elöl sem. Az Oszmán Birodalom álim-jai kezében azonban tényleges hatalom nem összpontosult. Politikai súlyukat elvesztették, konzervatív vaskalapos­ság­ba merevedtek, és a változások esküdt ellenségei lettek. Szülejmán ha­lá­lát követöen jelentösen szükült a madraszá-kban oktatott tananyag. A fal­sza­fát törölték a tanrendböl, és nagyobb hangsúlyt kapott a fikh ta­nul­má­nyo­­zása. A hatalmas gází államként müködö Oszmán Birodalom iszlám­ér­tel­­mezése az iszlám és azon belül is az oszmánlik által választott irány­vo­nal kizárólagosságát hirdette. A muszlimok az ortodoxia bajnokainak érez­het­ték magukat, akik megküzdenek a mindenfelöl a romlásukra törö hi­tet­le­nekkel. Az álim-ok, de a szúfí rendek is magukévá tették ezt a felfogást, s a birodalom hanyatlásának elsö jelei láttán még jobban megmakacsolták ma­gukat. Az udvar érdeklödött a nyugatról beáramló, friss eszmék iránt, a madraszá-k azonban mereven ellenálltak minden újításnak, ami a hitetlen eu­rópaiaktól származott. Az ulamá például ódzkodott attól, hogy vallási mü­veket nyomdai úton sokszorosítsanak. Megszakították kapcsolataikat a biro­dalomban élö keresztény közösségekkel, melyek örömmel teli vára­kozással fordultak a megújuló nyugati világ felé. A oszmánli társadalom jelentös rétegei kerültek a változásokat ellenzö ulamá hatása alá egy olyan korban, amikor a reformokat már nem lehetett tovább halogatni. Az elavult világszemlélet mocsarába ragadt álim-ok tehát nem tudták átsegíteni a muszlimokat a nyugati típusú modernizáció megpróbáltatásain, így azok máshol kerestek enyhülést.

A terjeszkedéssel lépést tartani képtelen agrártársadalmak korlátai közül az Oszmán Birodalom sem bírt kitörni. A hadsereg fegyelme lanyhult, s a szultán teljhatalma olvadásnak indult. A hanyatló gazdaság melegágyában vi­rágzott a korrupció, és kifizetödö vállalkozás volt az adócsalás. Az állam be­vételei csökkentek, de a felsö tízezer fényüzö pompában élt. A ha­té­ko­nyab­ban müködö európai vetélytársak felbukkanásával a kereskedelem össze­omlott, s ráadásul a tartományi kormányzók gyakran saját zsebre dol­goz­tak. A birodalom mégsem roppant össze, söt az egész XVII. századot a kulturális élet virágzása határozta meg. A XVIII. században, különösen a peremvidékeken már semmi sem takarhatta el a romlás csalhatatlan jeleit. A helyi reformerek a vallási intézmények megújításán keresztül kívánták a rendet helyreállítani.

Az Arab-félszigeten Mohamed ibn Abd al-Vahháb (1703-1792) füg­get­le­nedett Isztambultól, és kikiáltotta saját államát, mely magába foglalta Közép-Arábiát, valamint a Perzsa-öböl térségét. Abd al-Vahháb ibn Taj­mij­ja nyomdokain járó, vérbeli reformer volt. Meggyözödése szerint a vál­sá­gon csak gyökeres fordulattal, a Korán és a szunna szellemiségének felé­lesz­tésével lehet úrrá lenni. Gyógymódjának szerves részét képezte a kora­be­li muszlimok hitgyakorlatát meghatározó, ám utólagos találmánynak szá­mí­tó fikh, miszticizmus és falszafa hatásainak kisöprése.  Mivel az osz­mán­li szultánok nem osztották az iszlámnak ezt a fajta értelmezését, Abd al-Vahháb a hitetlenség bélyegét sütötte rájuk, s azt hangoztatta, büneikért ha­lált érdemelnének. Ő maga pedig a szerinte egyedüli öszinte, tiszta hiten ala­puló közösség, a VII. századi elsö umma mintájára kívánta meg­szer­vez­ni követöit. Módszereit a mindent fenekestül fölforgató XX. század funda­men­talista politikusai is szívesen használták. Az iszlám vahhábita iskolája, a szent irat és a korai muszlim hagyomány betühív értelmezésén alapuló irányzat Szaúd-Arábiában ma is él.

A marokkói reformer, Ahmad ibn Idrísz (1760-1836) más kiin­du­ló­pont­ról kísérelte meg a gondok orvoslását. Szerinte az embereket iskolázni kell, és megtanítani arra, miként lehetnek még jobb muszlimok. Hosszú útjai so­rán eljutott Észak-Afrikába és Jemenbe, ahol a helyieket, akiket anya­nyel­vü­kön szólított meg, arra okította, hogyan végezzék el helyesen a szálát szer­tartását. Azt hangoztatta, hogy az álim-ok kudarcot vallottak, mert nem tel­jesítették kötelességüket, hiszen magukra hagyták az embereket és be­zár­kóztak madraszá-ikba, ahol jogi szörszálhasogatással múlatták az idöt. Me­dinában és Algériában is hasonló gondolatokkal felvértezve jelentek meg a neoszúfíkként emlegetett vallásújítók. Mohamed ibn Ali al-Szanúszí (megh. 1832) létrehozta a Líbiában napjainkig szinte egyeduralkodó sza­nu­szij­ja irányzatot. A neoszúfík nem a számukra egyébként ismeretlen nyu­ga­ti világot majmolták, de misztikus világképükön keresztül a felvilá­go­so­dás eszméihez kísértetiesen hasonló végkövetkeztetésekre jutottak. Az em­be­­­reket arra ösztönözték, hogy saját lelkiismeretük szerint cselekedjenek és ne csak szolgaian kövessék az ulamá utasításait. Ibn Idrísz még ennél is mes­szebbre merészkedett, mikor a Prófétát kivéve valamennyi muszlim gon­dolkodó hitelét megkérdöjelezte. A muszlimokat arra bátorította, hogy sza­baduljanak meg az értelmetlen tekintélytisztelettöl, tanulják meg meg­be­csülni az újításokat, és ne csak a múltba meresszék tekintetüket. Misz­ti­kus útján a Próféta vezette, s tanítása arra igyekezett ráébreszteni a híveket, hogy sokkal jobban járnak, ha egy emberi lény példáját követik, mint ha a tá­volságtartó mennyei humanizmus leplébe burkolózva, egy elér­he­tet­len­nek tünö Isten után ácsingóznak.

Mindebböl jól látható, hogy nem létezett olyan kizáró ösök, mely a musz­limokat a megújuló Európa szellemének elutasítására kényszerítette vol­na. Maguk is olyan eszményeket ápoltak évszázadokon át, melyek a mo­dernizálódó nyugati világ számára is roppant jelentöséggel bírtak. Ide­tar­tozik a társadalmi igazságosság, az egyenlöség, a szólásszabadság gon­do­lata, valamint az az igény is, hogy - amint a síiták esetében láthattuk - a tav­híd tanát meghazudtolva elválasszák egymástól a politikát és a vallást. A XVIII. század végén a tájékozottabb muszlimok szomorúan vették tudo­má­sul, hogy a Nyugat megelözte az iszlám világát. Az oszmánli csapatok kez­detben fényes gyözelmek sorát aratták, de a XVIII. században már nem okoz­tak túl sok gondot európai ellenfeleiknek, akik, finoman szólva, le­néz­ték a birodalom hadigépezetét. A XVI. században Nagy Szülejmán diplo­má­ciai státust adott az európai kalmároknak. A történetírásban latinul capitá-nak mondott fejezetekböl álló s ezért kapitulációknak nevezett szer­zö­dések a birodalom területén élö európai kereskedöket kivonták a helyi tör­vények hatálya alól. Vétkeikért a saját hazájuk jogszabályaiban rögzített mó­don feleltek, s saját bíróságaik ítélkeztek felettük, melyeket saját kon­zul­jaik felügyeltek. Szülejmán egyenlö félként tárgyalt Európa nem­ze­te­ivel. A XVIII. századra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a kapitulációk aláássák a birodalom hatalmát. A helyzet csak súlyosbodott azzal, hogy 1740-ben a szerzödések hatályát az országban élö keresztény millet-ekre is kiterjesztették, akik ily módon európai hittestvéreikhez hasonló védelmet élveztek, és a kormányzatnak többé nem volt hatalma felettük.

A XVIII. század végére az Oszmán Birodalom szekere kátyúba jutott. A ke­reskedelem haldoklott, az arab tartományokban élö beduin törzsek sza­ba­don garázdálkodtak, és Isztambul egyre kevésbé volt képes kordában tar­ta­ni a korrupt és kegyetlen kormányzókat. A Nyugat ezzel szemben egyik si­kerét a másik után aratta. Az oszmánlikat azonban mindez nem igazán nyug­talanította. III. Szelim megkísérelte a nyugati eredmények egyikét-másikát török viszonyok közé átültetni, mert abban reménykedett, hogy a nyu­gati mintákat követö reformok helyrebillenthetik a birodalom meg­bom­lott egyensúlyát. 1789-ben katonai iskolákat létesített, melyekben francia ki­képzök ismertették meg a diákokat a modern hadviselés szabályaival, a Nyu­gat legfrissebb természettudományos vívmányaival és Európa föbb nyel­veivel. A nyugati fenyegetés elhárításához azonban mindez édes­ke­vés­nek bizonyult. A muszlimok ekkoriban még mindig nem eszméltek fel, és nem vették észre, hogy az Oszmán Birodalom megalapítása óta eltelt idö­szakban az európai fejlödés más irányt vett, s a Nyugat bizony lekörözte az iszlám világát, világméretekben is nagyhatalommá izmosodott.

A XVIII. század végén a térség mindhárom nagy birodalma romjaiban he­vert. Pusztulásuk, ellentétben az európaiak fitymáló vélekedésével, nem az iszlám veleszületett együgyüsége és fatalizmusa miatt következett be. Az agrártársadalmak élettartama meglehetösen korlátozott, s az agrár­gaz­da­ságra épülö civilizációk utolsó nagy nemzedékét képviselö muszlim államok kimúlása egy természetes folyamat elkerülhetetlen végkifejlete volt. A régi nyugati és keresztény államok történetében sem ismeretlen a hanyatlás és bukás jelensége. Muszlim birodalmak hulltak már korábban is a porba, de a muszlimok a fönixhez hasonlóan mindig új életre keltek, és korábbi eredményeiket mindig megfejelték. Ezúttal azonban minden másképp alakult. A muszlimok XVIII. század végi gyengülése egybeesett egy gyökeresen új nyugati társadalom felemelkedésével, s a megváltozott körülmények között az iszlám világa sokkal nehezebben állta a sarat.