Az Abbaszidak: a kalifatus viragkora (750-935) - iszlam

Az Abbászidák: a kalifátus virágkora (750-935) - iszlám

Az Abbászidák támogatottságukat nem kis mértékben látszólagos síita el­kö­telezettségüknek köszönhették, ám mihelyst hatalomra kerültek, le­dob­ták vallásos álcájukat, és egy pillanatig sem hagytak kétséget afelöl, hogy a ka­lifátust egy hagyományos, mezögazdaságra épülö abszolutista "király­ság­gá" akarják alakítani. Abu Abbász al-Szaffáh - a Vérontó - (750-754) haj­tóvadászatot indított az Umajjádok ellen, s a család valamennyi elfogott tag­ját kivégeztette. Ez volt az elsö eset, hogy egy elökelö arab nemzetséget vá­­logatás nélkül kiirtottak. Abu Dzsafar al-Man-szúr (754-775) meg­gyil­kol­tatta az összes síita vezetöt, akiröl azt gyanította, hogy veszélyes lehet a ha­talmára. Szokásba jött, hogy a kalifák uralkodói neveket vegyenek fel, s ezek mind arra utaltak, hogy viselöjük isteni jogon gyakorolja hatalmát. Az al-Manszúr jelzö azt sejtette, hogy a kalifát az Úr bizton gyözelemre segíti. Fia (775-785) al-Mahdínak - a helyes úton vezetettnek - nevezte magát, s ez­zel a síitákban béke és igazságosság korszakát elhozó vezetö alakját idézte meg.

Al-Mahdí kalifa uralkodói neve kiválasztásakor minden bizonnyal a sí­i­ták kedvében próbált járni, akik a vérontások miatt igencsak nehezteltek aty­jára. Az Abbászidák tökéletesen tisztában voltak az Umajjádok bukását elö­idézö elégedetlenségi mozgalom okaival, és jól tudták, hogy a ha­ta­lom­mal szembefordult csoportokat magukhoz kell édesgetniük. Maguk is arab szár­mazásúak voltak, ám hatalomra jutásukkal a birodalomban véget ért az arab elöjogok kora. Az Abbászidák fövárosukat Damaszkuszból Irakba he­lyez­ték át, s kezdetben Kúfából, késöbb Bagdadból kormányoztak. Meg­í­gér­ték, hogy a tartományok között nem tesznek különbséget, egyetlen et­ni­kai csoportot sem részesítenek elönyben, s ezzel megnyerték maguknak a kli­ensek rétegét, a maválí-t. Az állam berendezkedése az egyenlöségre épült abban az értelemben, hogy tehetsége bárkit magas udvari vagy köz­i­gaz­gatási állásokhoz juttathatott. Jelentös lépés volt az államapparátus köz­pont­jának Kúfából Bagdadba költöztetése. A kalifák megszabadulhattak a hely­örségekböl kinött, a hagyományos törzsi modell szerint felépült vá­ro­sok szellemétöl, attól az elrendezési elvtöl, mely minden kerületet egyen­lö­nek és önállónak álmodott meg. Az adminisztratív intézményeknek, a ka­li­fa családjának és az udvarnak otthont adó, híres "kerek város" Bagdad kö­ze­pén helyezkedett el. A bazárok, a kézmüvesek és szolgák lakóhelyei a pe­remkerületekbe szorultak. Bagdad egy jó fekvésü helyen, a Tigris folyó part­ján épült fel, közel Savadhoz, Irak éléstárához. A Perzsa Birodalom egy­­kori fövárosa sem esett messze, s az új kalifátus sokat tanult az iszlám kort megelözö teljhatalmú államtól.

Hárún ar-Rasíd (786-809) uralkodásának idejére a birodalom töké­le­te­sen átalakult. A kalifa kormányzása már sokkal inkább hasonlított a telj­ha­tal­mú kirá 949h78j lyok uralkodásához, semmint a rasídún módszereihez. Az ural­ko­dó alattvalóival közvetlenül nem érintkezett, az elsö kalifák korának köz­vetlenségét az udvari pompa mesterkélt merevsége váltotta fel. A kalifa szí­ne elé érve az udvaroncok csókkal illették az udvar porát, ami korábban, mi­kor az arabok még csak az Úr elött hajoltak földig, elképzelhetetlen lett vol­na. A Prófétát, mint mindenki mást, a nevén szólították, a kalifához csak mint "Isten földi árnyékához" lehetett fordulni. Háta mögött a hóhér állt, ezzel is jelezve, hogy a kalifa élet és halál ura. Az umma ügyes-bajos dol­gaiban sem személyesen járt el, a birodalom irányítását minisztereire -vezíreire - bízta. A kalifa a legfelsöbb, pártok és politikai frakciók felett ál­ló bíró szerepét töltötte be. Ő vezette a péntek délutáni imákat, és a na­gyobb ütközetekben ö irányította a csapatokat. A hadsereg idöközben je­len­tös átalakuláson ment keresztül. Gerincét már nem muszlim népfölkelök ad­ták, akik szabadon fölcsaphattak katonának, hanem az Abbászidákat ha­talomra segítö perzsák, akiket sokan a kalifa magántestörségének tartottak.

A változásokat nem néztek jó szemmel az Abbászidák kormányzásához kez­detben nagy reményeket füzö jámbor muszlimok. Lehet, hogy az iszlám szel­lemiségéhez nem állt túl közel, az új kalifátus mégis jelentös politikai és gazdasági sikereket könyvelhetett el. A kalifa feladatai közé tartozott, hogy garantálja alattvalói biztonságát, s Hárún ar-Rasíd uralkodása alatt, a ka­lifátus aranykorában soha nem látott béke és nyugalom köszöntött a bi­ro­dalomra. A felkeléseket a központi hatalom kíméletlenül eltiporta, s min­den­ki lát hattá, hogy egy ilyen állammal szemben hiábavaló volna bár­mi­fé­le ellenállás. Kétségtelen elörelépést jelentett azonban, hogy a köznép za­var­talanul és békében élhetett. Hárún ar-Rasídot kora a müvészetek és a tu­do­mányok nagylelkü mecénásának ismerte, s a kalifa bökezüségével egy kul­turális virágkor elindítójává lett. Az irodalomkritikába filozófia, a köl­té­szet, az orvostudomány, a matematika és a csillagászat müvelésében Kúfa, Baszra, Dzsundajvebar és Harrán sem maradt le a föváros Bagdad mögött. A kulturális reneszánszból a klasszikus hellenizmus görög és szír nyelvü fi­lozófiai és orvosi szövegeinek arabra fordításával a zimmí-k is kivették ré­szüket. A múlt ily módon számukra is elérhetövé vált tudományos épí­tö­kö­veinek felhasználásával ezen rövid idö alatt a muszlim bölcsek több ter­mé­szettudományos felfedezést tettek, mint korábbi történetük alatt össze­sen. A kézmüipar és a kereskedelem pályája is felfelé ívelt, s az elökelök min­dennapjai pompában és jólétben teltek. Nehezen lehetett azonban meg­ma­gyarázni, hogy ennek a rendszernek mi köze az iszlám tanításához. A ka­lifa és kísérete csillogó elszigeteltsége a Próféta és a rasídún asz­ke­tiz­mu­sá­nak tökéletes ellenpólusát képviselte. A kalifák nem elégedtek meg a Korán által engedélyezett négy feleséggel, hatalmas háremük a szászánida ural­kodókéval vetekedett. A vallási buzgalomtól átitatott reformerek azon­ban kénytelen-kelletlen bele kellett hogy nyugodjanak az Abbászidák ural­má­ba. Az iszlám két lábbal a földön járó, gyakorlatias hitrendszer, mely ál­ta­lában nem bátorítja a mártíromságot és a szükségtelen kockázatvállalást.

A síiták realizmusa különösen szembetünönek mondható. Huszajn Ker­ba­lánál bekövetkezett tragikus halála után közvetlen leszármazottai, annak el­­lenére, hogy sokan az umma teljes jogú imám-jainak tekintették öket, Me­­dinába vonultak vissza, és elvonultságban, buzgó muszlimokként élték min­­dennapjaikat. Huszajn legidösebb fia, Zajn al-Ábidín (megh. 714), akit a síiták Ali, Haszan és Huszajn után sorrendben a negyedik imámként tar­ta­nak számon, a kor nagy misztikusai közé sorolható. Az utókorra maradt imád­ságai gyönyörüek és szívhez szólóak.[i] Az ötödik imám, Mohamed al-Bákir kifejlesztette a Korán értelmezésének ezoterikus rendszerét, melyben a szent könyv minden szava, minden verse rejtett (bátin) jelentéssel is bírt. A titkos értelmet csak az tudta kihámozni, aki beavatást nyert a misztikus el­­mélyülés módszereibe, melyek nagyon hasonlítottak a más világvallások ugyanilyen célt szolgáló, az elmélyülten szemlélödö hívö számára a belsö vi­lág kapujához kulcsot adó technikáihoz. A rejtett - bátin - magyarázat nagy valószínüség szerint al-Bákirnak az imamátusról alkotott nézeteit fog­lal­ta össze. Testvére, a politikai életben aktívan részt vevö Zajd ibn Ali egy Umajjádok elleni felkelésben vesztette életét 740-ben. Zajd állítására, mi­sze­rint ö a következö imám, al-Bákir válaszul azt hangsúlyozta, hogy a Pró­féta különleges ilm-jét csak Ali egyenes ági leszármazottai örökölhetik. Az imámok maguk választották ki utódaikat, akiknek személyesen adták to­vább a szent iratok rejtett jelentésének megfejtéséhez kulcsot adó ezo­te­ri­kus tudást. Csak a beavatásban részesült, a kulcsszavakat - nassz - ismerö imám lehetett a muszlim közösség felkent vezetöje. Atyja a nassz-t al-Bákirra hagyta, nem pedig Zajdra. Kr. u. 740 táján Zajd forradalmi he­vü­let­töl áthatott irányvonala mégis jobban vonzotta a síitákat, mint al-Bákir visszavonult, misztikus szemlélödése. Azt követöen, hogy az Abbászidák kí­méletlenül eltiporták a síiták tiltakozó mozgalmát, a hívek nagy része a ha­todik imám, Dzsafar al-Szádik (megh. 765) követöjéül szegödött, aki ma­ga is hosszasan raboskodott al-Manszúr kalifa börtönében. Al-Szádik meg­szilárdította és továbbfejlesztette a nassz tanát, és kijelentette, hogy bár ö a kijelölt imám, vagyis az umma jog szerinti vezetöje, mégsem tör a ka­li­fai trón megszerzésére. Az imám ettöl fogva csak szellemi vezetöként sze­re­pel, aki kortársaival megosztja a birtokában lévö ilm-et, és bevezeti öket a Korán bátin értelmének ismeretébe. A síiták pedig az öket körülvevö, fenye­getö politikai közegben kötelesek titokban tartani vallási tanaikat és politikai eszméiket.

Az ilyesfajta irányzat azonban csak a misztikához vonzódó elökelöket bír­ta megnyerni. A muszlimok többsége kézzelfoghatóbb hitelvekre vá­gyott, amit az Umajjádok uralmának vége felé jelentkezö, ám csak Hárún ar-Rasíd idején megerösödö, újfajta lelkületet hirdetö vallási áramlatban ta­lál­tak meg. Ez a friss szemléletmód, mely felettébb hasonlított a ke­resz­té­nyek Krisztus-imádatához, a Koránt olyan nem teremtett, a világ kezdete óta meglévö isteni Igének tartotta, mely az Úrral egyetemben mindig is lé­te­zett, s a Mohamed látomásaiban testet öltö szent iratban nyert kéz­zel­fog­ha­tó formát. A muszlimok Istent ugyan nem pillanthatták meg, ám szavát a Korán-recitálások alkalmával meghallhatták, ilyenkor az Úr színe elött érez­hették magukat. Ha sugalmazott szavak hagyták el ajkukat, nyelvüket Is­ten igéje forgatta, szájukat az Úr tanítása töltötte be. Kezükben tartva a szent könyvet úgy érezhették, hogy az Istent érintik meg. Ez a felfogás rop­pant ellenszenvet váltott ki a racionális eszméiröl elhíresült s az Isten egy­sé­gét és egyszerüségét hangoztató mutazilitákból, hisz a Koránt egyfajta má­sodik isteni személyként kezelte. A mutazila eszmerendszere azonban - a síához hasonlóan - csupán a muszlimok elhanyagolható töredéke, a szel­le­mi élcsapat számára tünt járható útnak, s nem csoda, hogy a Korán tisz­te­le­tét hirdetö nézetek hamarosan jelentös népszerüségre tettek szert. Az áram­lat követöi ahl al-hadísz-ként, a "hadísz népeként" váltak ismertté, mi­vel álláspontjuk szerint a muszlim jogrendnek a Próféta szokásait - szunna - és mondásait elbeszélö szemtanúk beszámolóin kellene nyu­god­ni­uk. Álláspontjuk tökéletes ellentéte volt az Abu Hanifa tanításait kö­ve­tökének, akik azt vallották, hogy a jogászoknak saját jogérzékükböl fakadó önálló véleményükre - idzstihád - kell támaszkodniuk, hiszen akkor is képeseknek kell lenniük új jogszabályok megalkotására, ha érvelésüket nem lehet hadísz-okkal vagy a Koránból vett idézetekkel alátámasztani.

Az ahl al-hadísz tehát meglehetösen konzervatív nézeteket vallott, s ál­lás­pontjukat alapvetöen meghatározta az idök megszépítö homályába veszö múlt­hoz való vonzódásuk. Tisztelettel gondoltak a rasídún-ra, söt még Mu­á­vijára is, aki a Próféta társai közé tartozott. A gyakran aktívan politizáló mutazilitákkal ellentétben azt tartották, hogy a "jó meghatározásának és a rossz tiltásának" szabálya csak kevesekre érvényes; a többségnek - legyen bármi is a hitvallása - a kalifa útmutatásainak kell engedelmeskednie. Hárún ar-Rasídnak kapóra jött ez a vélemény, s tetszését igencsak elnyerte az ahl al-hadísz ellenforradalmi, konzervatív álláspontja, hiszen egyik fö cél­ja éppen ab­ban állt, hogy a jámborság nevében fellépö elégedet­len­ke­dö­ket le­csil­la­pítsa. A mutaziliták kegyvesztettek lettek Bagdadban, s a hadísz né­pe elég erös­nek érezte magát ahhoz, hogy a hétköznapokban is kikö­zö­sítse az irányzat képviselöit. Követelésükre a kormányzat olykor-olykor börtönbe is vetett tekintélyes mutazilitákat.

Az Abbászidák tisztában voltak a vallásos mozgalom erejével, s miután megszilárdították hatalmukat, rögtön azt keresték, mi módon tehetnék uralmukat az iszlám szempontjából is legitimmé. Minden támogatást megadtak tehát a fikh fejlödéséhez, melynek segítségével alattvalóik életét kívánták jogi keretek közé szorítani. A birodalom társadalma fokozatosan kettészakadt. Az átlagember mozgásterét valóban az iszlám jogrendje, a saría határozta meg, ám ez a fajta szabályozás érvényét vesztette az udvarban és a magas rangú állami tisztségviselök között, akik az abbászida állam müködését fenntartandó, ragaszkodtak az iszlám megjelenése elötti idökböl származó autokratikus szokásaikhoz.

Az Umajjádok alatt szinte valamennyi város bevezette a csak rá jel­lem­zö jogrendet, fikh-et, az Abbászidák viszont arra ösztönözték a jog­tu­dó­so­kat, hogy ezeknél általánosabb érvényü törvénykezést dolgozzanak ki. A musz­limok élete jelentösen átrendezödött a Korán kinyilatkoztatásának ko­rá­hoz képest. Az áttérések állami támogatása miatt a zimmí-k kisebbségbe szo­rultak. A muszlimok többé már nem egy, a meghódított népektöl el­kü­lö­nülö, a helyörségek falai közé szorított, szük élcsapat tagjai voltak. Eb­ben a korban már ök képviselték a többséget. Sokan csak nemrégiben vet­ték fel az iszlámot, s hitvilágukat még áthatották ösi hagyományaikból táp­lál­kozó hiedelmeik, szokásaik. Ebben a helyzetben kizárólag egy sokkal átláthatóbb és általánosabb érvényü vallási intézményrendszer tudott olyan útmutatásokkal szolgálni, melyek a nagy tömegek számára kijelölhették az iszlám szellemével összhangban álló, követendö utat. Létrejött a hittudó­sok, álim-ok osztálya, az ulamá. A bírák (kádi-k) szigorúbb kiképzésben ré­szesültek, s a fikh fejlödésének támogatásával al-Mahdí és ar-Rasíd azt kí­vánta elérni, hogy minél többen szánják rá magukat a jog tanul­má­nyo­zá­sá­ra. Két korabeli jogtudós kiemelkedö és nagy hatású eredményei miatt kü­lön is említést érdemel. A medinai Malik ibn Anasz (megh. 795) Mutavatta, Járt út címmel vaskos kézikönyvet állított össze, mely a szerzö hit­vallása szerint a Próféta vezette medinai közösség eredeti szokásvilágát, szunná-ját megörzö helyi szokásjog és vallásgyakorlat összefoglalását adta. A tudós jogász tanítványai mesterük elvei alapján fektették le a málikita irány­zat - mazhab - alapjait, mely különösen Medina környékén, Egyip­tom­ban és Észak-Afrikában tett szert népszerüségre.

Mások azonban korántsem voltak meggyözödve arról, hogy a korabeli Me­dinában kell keresni az eszményi iszlám forrását. Mohamed ibn Idrísz al-Sáfií (megh. 820), szegény gázai családból származó jogtudós, aki ta­nul­má­nyait Medinában, Maliknál végezte, azon a véleményen volt, hogy nem sze­rencsés egyetlen muszlim várost - büszkélkedjék bármily dicsö múlttal is - a közösség elé példaként állítani. Sokkal helyesebb, ha a jogrendet a Pró­féta életére ablakot nyitó hadísz-okra alapozzák, hiszen Mohamed nem egy­szerüen a Korán közvetítöje, hanem az isteni sugallat felkent tolmácsa volt. A szent iratok rendelkezéseit, elöírásait a Próféta szavainak, cse­le­ke­de­teinek fényében kell értelmezni. Sáfií azonban nem gyözte hangsúlyozni, hogy az egyes hadísz-ok hitelességét a Próféta személyéig visszavezethetö, meg­bízható, jámbor muszlimok tanúságát felvonultató hagyományozási lán­cokkal - isznád-okkal - kell igazolni. Természetesen elkerülhetetlen az isznád-ok szigorú és tüzetes vizsgálata, s ha a lánc megszakad vagy a ha­gyo­mányozók között kétes hírü muszlimok is felbukkannak, a hadísz nem te­kinthetö hitelesnek. Al-Sáfií megkísérelt egy olyan álláspontot ki­dol­goz­ni, mely elfogadható lehetett volna mind az ahl al-hadísz, mind az idzsti­hád szerepét hangoztató, Abu Hanífához hasonló jogtudósok számára. Al-Sáfií elismerte az idzstihád szükségességét, de úgy vélte, hogy érvénye nem terjedhet túl a Próféta cselekedeteit és saját korának szokásai közötti ha­sonlóságokat fürkészö analógiás következtetések - kijász-ok - körén. A szent jognak al-Sáfií négy forrását - uszúl al-fikh - sorolja fel: a Korán, a Pró­féta szunná-ja, a kijász - analógia - és az idzsmá, a közösségi kon­szen­zus. Az Úr nem engedi, hogy a közösség valamennyi tagja eltévelyedjék, ezért ha egy-egy szokást minden muszlim hajlandó helyesnek elismerni, ak­kor azt még akkor is eredetinek kell elfogadni, ha hitelességét se megfelelö hadísz-okkal, se Korán-idézetekkel nem lehet alátámasztani. Bár al-Sáfií módszere nem tudta garantálni a Próféta szunná-jának korunk elvárásainak is megfelelö pontossággal igazolt történeti hitelességét, olyan mintát adott, melynek útmutatásai szerint élve a muszlimoknak mély és egész lelküket betöltö vallásos élményben lehetett részük.

Al-Sáfií úttörö jelentöségü munkássága másokat is arra sarkallt, hogy az ö szempontjai szerint fogjanak a hadísz-ok tanulmányozásához. A muszlim ha­gyománykutatás al-Bukhárí (megh. 870) és Abu al-Huszajn Muszlim (megh. 878) révén két jelentös hadísz-gyüjteménnyel is gazdagodott, me­lyek felkeltették az érdeklödést a fikh iránt, és ily módon elvezettek egy olyan, az egész birodalomban elfogadott, egységes hitgyakorlat ki­bon­ta­ko­zá­sához, mely a saría szent törvényén nyugodott. A jogrendet a Próféta, az Esz­ményi Ember inspirálta. A muszlimok igyekeztek tehát Mohamed éle­té­nek legapróbb részleteit lemásolni, s úgy enni, mosakodni, szeretni, be­szél­ni vagy imádkozni, ahogy ö tette, mert azt remélték, hogy az ö példáját kö­vetve nekik is sikerül öszinte szívvel meghajolniuk Isten szándékai elött. Egyes vallási nézetek vagy szokások nem azért vernek gyökeret, mert rá­me­­nös teológusok kieröszakolják, vagy mert valakinek sikerül be­bi­zo­nyí­ta­nia történeti hitelességüket, ésszerü mivoltukat, hanem kizárólag azért, mert segítségükkel a hívek megtapasztalhatják a szent és transzcendens vi­lá­got. A muszlimok mind a mai napig ragaszkodnak a saríá-hoz, mely mé­lyen szívükbe véste Mohamed, a példakép alakját, s függetlenítve a Próféta sze­mélyét saját, VII. századi környezetétöl élö valósággá és emberi mivoltuk szerves részévé tette.

A muszlim hitélet minden egyéb megnyilvánulásához hasonlóan a saría sem volt mentes a politikai vonatkozásoktól. Tiltakozást jelentett egy olyan tár­­sadalom ellen, melyet az istenfélö jámborok velejéig romlottnak bé­lye­gez­tek. Malik ibn Anasz és al-Sáfií a síita felkelök soraiban küzdöttek az el­sö Abbászidák ellen, s mindketten a börtönt is megjárták. Szabadulásuk után azonban valóban maguk mögött tudhatták al-Mahdí és Hárún ar-Rasíd tá­­mogatását, akik az ö jogi jártasságukat kihasználva remélték létrehozni az egész birodalom területén hatályos, egységes jogrendet. A saría a leg­mes­szebbmenökig szemben állt az udvari élet arisztokratikus és pompa­ked­velö szellemiségével. Megnyirbálta a kalifa hatalmát, s azt hangsú­lyozta, hogy személye nem hasonlítható sem Mohamedhez, sem a rasídún-hoz, szerepe kizárólag a szent jogrend betartatására korlátozódik. Az udvari kultúrát tehát szép csendben az iszlám szellemiségét sértönek bé­lyegezte. A saríá-t, akárcsak a Koránt, az egyenlöség vezérelve hatotta át. Külön jogszabályok rendelkeztek a gyengék védelméröl, s az új rend­szer­ben a közélet egyetlen intézményét vagy szereplöjét, sem a kalifát, sem az udvart nem hatalmazták fel arra, hogy a híveknek megmondja, mit te­gye­nek vagy mit higgyenek. Az Úr színe elött minden muszlimnak saját ma­gának kell számot adnia róla, vajon teljesítette-e Isten akaratát, és nincs olyan vallási szervezet, intézményrendszer - mint például az egyház - vagy kiváltságos csoport - a klérus -, mely az Isten és az igazhívök közé áll­hatna. A hitéletben minden muszlim egyenlö, nincs élcsapat vagy pap­ság, mely közvetítöként tevékenykedhetne. A saría tehát az udvar fel­fo­gá­sá­tól meröben különbözö alapelvek szerint kívánta átformálni a kor tár­sa­dal­mát. Egy sajátos kulturális ellenpontot, egyfajta tiltakozó mozgalmat kívánt életre hívni, melyröl tudható volt, hogy nem kerülheti el az összecsapást a kalifátus szellemével.

Hárún ar-Rasíd uralkodásának vége felé már kezdett nyilvánvalóvá vál­ni, hogy a kalifátus csillaga leáldozóban van. Korunk fejlett kommuni­ká­ci­ós technikáinak és eröszakszervezeteinek megjelenése elött ugyanis nem volt olyan erö, mely egy ekkora kiterjedésü birodalmat ellentmondást nem tü­röen biztos kézzel és hatékonyan irányíthatott volna. A peremvidékeken el­terülö tartományok lassacskán az önállóság útjára léptek. Ez történt az Ibériai-félsziget esetében is, ahol az Umajjád-család egyik, a vérengzés elöl el­menekült tagja 756-ban az Abbászidákkal vetélkedö dinasztiát alapított. A gazdaság hanyatlása megállíthatatlannak tünt. Hárún ar-Rasíd a gondo­kat oly módon igyekezett orvosolni, hogy birodalmát felosztotta fiai között. Halála után azonban kiderült, hogy döntése javulást nem, csak test­vér­háborút (809-813) hozott. Az udvar elvilágiasodását jól mutatja, hogy a ko­rábbi fitna-háborúkkal ellentétben ideológiai vagy vallási töltetnek nyomát sem lehetett felfedezni ebben a küzdelemben, mely nem volt egyéb kö­zönséges hatalmi harcnál. A konfliktusból végül al-Mamún (813-833) ke­rült ki gyöztesen. Uralkodásának kezdetén a birodalomban két be­fo­lyá­sos tábor körvonalai látszottak kirajzolódni. Az egyik az udvari arisz­tok­rá­cia képviselöiböl állott, a másikba az egyenlöséget hirdetök, egy minden­kire érvényes "alaptörvényt" követelök, a saría hívei tömörültek.

Al-Mamún tudta, hogy borotvaélen egyensúlyoz. Testvérháború juttatta trónra, s uralkodásának elsö éveiben egy Baszrát és Kúfát lángba borító síita felkeléssel és egy Khurászánban kitört kháridzsita lázadással kellett meg­birkóznia. Igyekezett az összes széthúzó csoport kedvében járni, hogy le­csillapítsa a vallási irányzatok közötti feszültséget, ám módszerei csak ola­jat öntöttek a tüzre. Eszes ember lévén vonzódott a mutaziliták raci­o­na­liz­musához, és újra kegyébe fogadta öket. Jól látta, hogy feloldhatatlan ellen­­tét feszül az uralkodói teljhatalom eszméje és az ahl al-hadísz erösen po­pulista mozgalma között, mely szerint az isteni törvény megismeréséhez és értelmezéséhez egyetlen muszlimnak sincs szüksége közvetítökre. Az új­ra a tüz közelébe került mutaziliták azonban bosszút forraltak az öket oly so­káig sanyargató ahl al-hadísz ellen. A kibontakozó inkvizíció - mihna - tömlöcbe juttatta az ahl al-hadísz legbefolyásosabb képviselöit, köztük a rop­pant népszerü Ahmad ibn Hanbalt (megh. 855) is, akiböl hamarosan nép­mesei hös lett. A mutazila melletti kiállás sokat ártott al-Mamúnnak, aki­töl elfordult a birodalom népe. A kalifa elszigeteltségéböl a síiták meg­nye­résével akart kitörni, ezért a nyolcadik imámot, Ali al-Ridát jelölte meg utó­dául. A sía azonban, a mutazilához hasonlóan, nem volt egyéb, mint egy spirituális és szellemi élcsapat, mely nem számíthatott széles tömegek tá­mogatására. Néhány hónappal ezt követöen - a kalifa legnagyobb meg­kön­nyebbülésére - al-Ridá elhunyt, s korántsem elképzelhetetlen, hogy gyilkosság áldozata lett.

Al-Mamún utódai sem tettek le arról, hogy a síitákat maguk mellé ál­lít­sák, s a kalifák gyakran csapongtak az egyes irányzatok között, ám po­li­ti­ká­juk kézzelfogható eredményeket nem hozott. Al-Mutaszim (833-842) az ál­lam erejét oly módon remélte növelni, hogy a hadsereget saját személyes tes­törségévé formálta. A csapatok javarészt török rabszolgákból álltak, akik az Oxuson túli területeken estek fogságba, s késöbb áttértek az isz­lám­ra. A kalifa azonban ettöl csak még inkább elszigetelödött, a török har­co­sok és Bagdad népe közötti feszültség pedig az elviselhetetlenségig fo­ko­zó­dott. Az uralkodó ekkor döntö lépésre szánta el magát, és fövárosát a mintegy hatvan kilométernyire délre fekvö Számarrába helyezte át. Al-Mutaszim egyre inkább magára maradt, a helyiekhez semmilyen módon nem kötödö török csapatok befolyása pedig évtizedröl évtizedre növekedett egészen addig, míg eléggé megerösödtek ahhoz, hogy magával a kalifával is sikerrel szállhattak szembe. A IX. század végén, X. század elején tovább tetézte a bajokat a csendes misztikus elmélkedés helyett az aktív politizálást választó, militáns síiták lázadásainak sora, s a gazdasági helyzet is egyre rosszabbra fordult.

A politikai szétforgácsolódás évei hozták el azonban a késöbbiekben szun­nita iszlámként elhíresült irányzat megszilárdulását. A különbözö jogi irány­zatok követöi, a mutaziliták, és az ahl al-hadísz képviselöi végül lassacs­kán félretették sérelmeiket és megenyhültek egymás iránt. Lényegi sze­­repet játszott e közeledésben Abu Haszan al-Asarí (megh. 935), aki meg­kísérelte áthidalni a mutazila és az ahl al-hadísz között húzódó te­o­ló­gi­ai szakadékot. A mutaziliták módfelett ellenszenvesnek tartották az Is­ten­nel kapcsolatban kialakult antropomorf elképzeléseket, s ezért eltökélten küz­döttek az isteni személy emberi tulajdonságokkal való felruházása el­len. Helyes-e azt állítani, hogy az Úr "szól" vagy "a trónon ül", ahogy azt a Ko­rán is mondja? Beszélhetünk-e Isten "bölcsességéröl" vagy "ha­tal­má­ról"? Az ahl al-hadísz szerint ez a fajta túlzott óvatosság kiüresíti az is­ten­él­­ményt, és az isteni lényt megélhetö vallási tartalom nélküli filozófiai abszt­rakcióvá silányítja. Al-Asarí osztotta ezt a véleményt, ám a mu­ta­zi­li­tá­kat megpróbálta megnyugtatni, hogy Isten esetében nem emberi tu­laj­don­sá­­gokról van szó. A Korán az Úr öröktöl fogva létezö üzenete, míg a ta­ní­tást közvetítö emberi szavak s a könyv lejegyzésére használt papír és tinta a teremtett világhoz tartoznak. Semmi szükség arra, hogy a valóság fel­szí­ne alatt bárki is valami rejtett lényeget próbáljon meg felfedezni. Biztosnak csak a történeti tények mondhatók. Al-Asarí eszmerendszerében nem kap­tak helyet természeti törvények. A világot szerinte Isten állandó, folyama­tos és közvetlen figyelme irányítja. Az embernek nincs szabad akarata, gondolkodásra is csak akkor képes, ha az Úr cselekszik benne és általa. A tüz nem azért lobog, mert ez a természete, hanem mert Isten így rendelte.

A mutazila gondolatvilága a muszlimok többsége számára felettébb meg­közelíthetetlennek tünt. A szunnita iszlám fö filozófiai vezérelvévé az asaríja lett. Ebben az irányzatban a racionalizmus helyét a misztika és az el­mélyült szemlélödés vette át. A muszlimokat arra ösztönözte, hogy min­den­ütt az isteni jelenlét nyomait fürkésszék, s ahogy azt a Korán is tanítja, a külsö valóság burkán áthatolva a transzcendentális világ rejtett morzsáit ve­gyék észre. A mindennapi valóság leplébe burkolózott isteni világ köz­vet­len megtapasztalásának vágya - ahogy az ahl al-hadísz tanítása is pél­dáz­za - sokakban igen erösen élt, s al-Asarí szemléletmódja megmutatta a be­teljesülés felé vezetö utat. Nem elhanyagolható, hogy ez az esz­me­rend­szer összhangban állt a saría szellemiségével is. A muszlimok igyekeztek sa­ját hétköznapjaikba átültetni a Próféta szunnájá-nak leg­je­len­ték­te­le­nebb­nek tünö részleteit is, s eközben teljes mértékig azonosultak Mohameddel, aki­nek életét átszötte az isteni világ megtapasztalásának élménye. Meg­pró­bál­tak azonosulni Isten kegyeltjével (habíb), a Prófétával, utánozták tetteit, se­gítették az árvákat, a szegényeket, szeretettel fordultak még az állatok fe­lé is, az étkezések alkalmával pedig elözékenyen és udvariasan viselkedtek, s így közvetlenül is megérezhették az Úr szeretetét. A muszlimok igye­kez­tek életük szövetébe szöni az isteni szándék szálait, s ezzel teljesítették a Ko­­rán parancsát, mely az Istenröl való folytonos megemlékezést - zikrt - ír­ja elö.[ii] A X. század közepére birodalom szerte ez a saría köré épülö hit­é­let vált mértékadóvá. Az idök folyamán négy jogértelmezési irányzat for­rott ki, a hanafita, a mali kita, a sáfiita és az ibn Hanbal, valamint az ahl al-hadísz tanítását tükrözö hanbalita iskola, s az egyenlöség elvével össz­hang­ban valamennyi egyforma érvénnyel bírt. A gyakorlatban a négy mazhab nemigen különbözött egymástól. Bármely muszlim bármely irányzat mellett letehette a voksát, de a tapasztalat azt mutatta, hogy az emberek általában a lakóhelyükön legnépszerübb iskola tanait tették magukévá.

A szunnitákat összetartó erö azonban - ahogy az várható volt - a poli­ti­ká­ban gyökeredzett. A muszlimok az isteni világot a közösség által kijelölt ú­­ton igyekeztek becserkészni, ami jelentös mértékben befolyásolta az egyes emberek vallásosságát is. A szunnitáknál központi helyet foglal el Mo­­ha­med és a rasídún tisztelete. Uszmán vagy Ali emberi gyengéik el­le­né­re is jámbor, istenfélö életet éltek, s hitben és odaadásban messze fe­lül­múl­ták a közösség késöbbi vezetöit. A síitákkal ellentétben, akik közülük egye­dül Alit ismerik el az umma legitim imám-jának, a szunniták nem ítél­ték el az elsö három rasídún-t. A szunnita hitélet sokkal derülátóbb volt, mint a tragikus szemléletü sía, s fennhangon hirdette, hogy az Úr a buká­sok és belviszályok közepette sem hagyja el népét. Ez a szemlélet a közös­ség egységét az Isten társnélküliségét tükrözö, szent értéknek tartotta, mely elö­rébb való bármiféle meddö hitvitánál. A szunniták ezért úgy gondolták, hogy a korabeli kalifákat szembetünö fogyatékosságaik ellenére sem taszít­hatják le a trónról. Felfogásuk szerint ugyanis a saría elöírásait szigorúan betartó hívek olyan ellenpólust jelentenek majd, mely képes lesz a politika romlott világát a helyes irányba, Isten útjára terelni.