AZ ÚJ, DEMOKRATIKUS LENGYELORSZÁG ÉPÍTÉSÉNEK KEZDETE

AZ ÚJ, DEMOKRATIKUS LENGYELORSZÁG ÉPÍTÉSÉNEK KEZDETE

1. A nemzeti felszabadító harc fellendülése Lengyelországban 1944 elsö felében A szovjet-német arcvonalon 1944 július-augusztusában vívott harcok egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy a Vörös Hadsereg az 1. lengyel hadsereggel vállvetve csaknem teljesen felszabadította a Visztulától keletre fekvö lengyel területeket (6. és 7. sz. térkép). E területeken, amelyek Lengyelországnak mintegy negyedrészét teszik ki, 1944-ben körülbelül 5 millió 600 ezer ember élt. Lengyelország területére a szovjet csapatok kedvezö politikai feltételek közepette léptek, amelyek a lengyel dolgozóknak a hitlerista megszállók elleni huzamos harcában alakultak ki. A lengyel hazafiak nem nyugodtak bele a vérengzö német fasiszták uralmába, államuk függetlenségének és integritásának megszüntetésébe. A megszállók még 1939-ben két részre osztották Lengyelországot: az iparilag legfejlettebb nyugati és északi vidékeket bekebelezték Németországba, a keleti és központi vidékekböl pedig úgynevezett "fökormányzóságot" alakítottak, élén Frankkal, Hitler helytartójával. Lengyelországot valójában a fasiszta Németország területi függelékévé változtatták, a lengyel n

épet pedig megsemmisítésre és elnémetesítésre ítélték. Amikor Frank átvette fökormányzói hivatalát, nyíltan kijelentette: "A lengyel nép politikai szerepe véget ért . . . El fogjuk érni, hogy Lengyelország mint fogalom is örökre kivesszen az emlékezetböl. Soha többé nem születik újjá semmiféle Rzeczpospolita (Respublica) vagy bármiféle más lengyel állam." Frank c cinikus kijelentése világosan tükrözte a kelet-európai népekkel kapcsolatos politikai irányvonalat, amelynek megvalósításához a fasiszta kormány hozzákezdett. A hitleristák szörnyü sorsot szántak a lengyel népnek. Az "Ost"-terv értelmében Lengyelországot gyarmatukká akarták változtatni, a Szovjetunió legyözése esetén a lengyelek 80-85 százalékát eröszakkal Szibériába akarták telepíteni. A szabadságszeretö lengyel népet, amely Mickiewiczet, Chopint, Kosciuszkót adta a világnak, a német imperialisták meg akarták fosztani nemzeti öntudatától és nemzeti kultúrájától. "A lengyel lakosság írta Himmler vezetö nélküli munkaerötömeg lesz, amely évröl évre idénymunkásokat és alkalmi segédmunkásokat fog adni Németországnak . . ." A hitleristák e borzalmas tervek alapján rögtön a megszállás elsö napján hozzákezdtek a lengyelek tömeges kiírtásához. Az országot befonta a koncentrációs táborok hálózata, s a táborokban elpusztították a lengyel nép legjobbjait. A fasiszták a megszállás évei alatt Lengyelországban 5 millió 384 ezer embert irtottak ki. A lengyelek százezreit hajtották kényszermunkára Németországba. A lengyel dolgozók azonban a gyilkos terror ellenére is bátran harcoltak hazájuk felszabadításáért. Az országban évröl évre terebélyesedett a felszabadító mozgalom. E harc derékhada a munkásosztály volt, élén a Lengyel Munkáspárttal (LMP). "A Lengyel Munkáspárt a megszállás éveinek más politikai pártjaitól annyiban volt más és különb, hogy politikájában szem elött tartotta a lengyel dolgozók osztályés nemzeti érdekeinek távoli céljait, s helyes programjával megmutatta a lengyel nép felszabadulásának és jobb jövöjének egyetlen útját." A Lengyel Munkáspárt kitartóan törekedett a demokratikus erök összefogására, s ennek eredményeképpen 1943-ban létrejöttek az antifasiszta nemzeti front megalakításának reális feltételei. Az országban ekkorra lényeges eltolódások mentek végbe az osztály-eröviszonyokban. A munkások, a parasztok és az értelmiség nagy tömegei fokozatosan meggyözödtek az LMP politikájának helyességéröl, s egyre aktívabban támogatták törekvését a nemzeti felszabadító mozgalom egységes harcának megteremtésére. 1943 novemberében az LMP közzétette "Miért harcolunk" címü történelmi jelentöségü nyilatkozatát, s ebben kifejtette az új, népi Lengyelország megteremtésének programját. 1943. december 15-én az LMP kezdeményezésére nyilvánosságra hozták a lengyelországi demokratikus társadalmi-politikai és katonai szervezetek kiáltványát. E kiáltványt 14 demokratikus szervezet egyezségének eredményeképpen fogalmazták meg. Ez kimondta, hogy meg kell teremteni a lengyel nép legföbb hatalmi szervét, s meghatározta annak általános politikai platformját. E platform alapján 1944. január 1-re virradó éjszaka megalakult a Krajowa Rada Narodowa (Országos Nemzeti Tanács) a lengyel demokratikus erök legföbb illegális képviseleti szerve. A Krajowa Rada Narodowa legföbb szervezöje az LMP volt. A KRN megalakításában részt vettek a Lengyel Szocialista Munkáspárt balszárnya, a parasztpárt, a demokratikus csoportok, az ifjúsági szervezet, a szakszervezetek és más társadalmi szervezetek képviselöi is. A KRN elnökévé Bierutot, az LMP egyik vezetöjét választották meg. A KRN megalakítása fontos állomás volt a lengyel nép hazafias és legdemokratikusabb eröinek politikai egyesítésében, a demokratikus nemzeti front létrehozásában. Ez az LMP politikai irányvonalának gyözelmét jelentette. A KRN meghatározta a dolgozók nemzeti és társadalmi felszabadításáért vívandó harc módszereit. A népi hatalom új forradalmi szervének programját külön nyilatkozatban fejtették ki. Ez a program a következökben összegezte a KRN fö feladatait: mozgósítsa és tömörítse egységfrontba az antifasiszta eröket, irányítsa a megszállók elleni népi harcot az ország mielöbbi felszabadítására, demokratizálja a társadalmi-politikai rendszert, sajátítsa ki és adja át a parasztoknak s a mezögazdasági munkásoknak a földesúri földeket, államosítsa a nagyipart, a bányákat, a bankokat, a közlekedést. A külpolitika terén a KRN támogatta a Szovjetuniót a szovjet-lengyel határ kérdésében, sürgette a tartós barátság és együttmüködés mielöbbi megteremtését a Szovjetunióval és más országokkal, szorgalmazta, hogy adják vissza Lengyelországnak az összes ösi lengyel földeket nyugaton és északon, keleten pedig a Lengyelország és a Szovjetunió közti baráti egyezmény alapján oldják meg a határproblémákat. A KRN programja megfelelt a népi demokratikus forradalom feladatainak, s tükrözte a lakosság széles rétegeinek érdekeit. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel nép még szorosabban összeforrjon a demokratikus nemzeti egységfrontban, megszilárduljon a munkások és a parasztok harci szövetsége, kiszélesedjék a nemzeti felszabadító mozgalom. A munkásosztály, a parasztság, a haladó értelmiség és a kispolgárság egyesüléséböl létrejött antifasiszta nemzeti front nemcsak a német fasiszta megszállók ellen harcolt, hanem a lengyel burzsoá-földesúri reakció ellen is. A dolgozók egyre-másra alakították meg saját néptanácsaikat, a forradalmi hatalom új helyi szerveit. Hat hónap alatt az ország egész területén létrehozták a néptanácsokat. Csupán a varsói vajdaságban 15 körzeti, 15 városi és mintegy száz falusi néptanácsot alakítottak. A KRN körül tömörültek az ország demokratikus eröi. A lengyel haladó er 838g66i ök további konszolidálása szempontjából óriási jelentöségü volt az LMP szervezö munkája a néptömegek körében. "A párt ebben az idöszakban országszerte megalakította a helyi néptanácsokat írta Bierut -, megszervezte a néphadsereg új egységeit, megszilárdította a munkás-paraszt szövetséget, még pedig nem Żfent®, hanem lent, a tömegharcban és a szervezö munkában." A pártfunkcionáriusok gyüléseken magyarázták meg a lakosságnak a KRN és a helyi néptanácsok szerepét, a dolgozók e hatalmi szerveinek programját, s tájékoztatták a Vörös Hadsereg gyözelmeiröl. A tömegek politikai öntudatának erösödését nagy mértékben elösegítették az LMP illegális röplapjai, kiáltványai és újságjai. A LMP és a KRN széles körü szervezö és politikai tevékenységének eredményeképpen a nemzeti felszabadító mozgalom új, magasabb fokra emelkedett, s fokozatosan a népi demokratikus forradalom jellegét öltötte. Erösödött a lengyel hazafiak fegyveres harca. Ehhez nem kis mértékben hozzájárult az, hogy a KRN 1944. január 1-i rendelete értelmében megalakították a nép fegyveres erejét, a néphadsereget (Armia Ludowa), amelynek magva a Gwardia Ludowa (Népi Gárda) lett. A néphadseregbe beolvadt a Lengyel Szocialista Munkáspárt népi rendörségének néhány osztaga és a parasztpárti zászlóaljak egy része is. A sok különféle partizánosztag összevonásával hozzákezdtek nagyobb kötelékek, dandárok szervezéséhez. Ezek létszáma ezer vagy még több fö volt. A néphadsereg elsö dandárja 1944 februárjában alakult meg, az év elsö felében pedig összesen 11 dandárt szerveztek. A nagy néptömegek támogatását élvezö néphadsereg létszáma szakadatlanul növekedett. A lengyel népnek a hitlerista agresszorok ellen vívott fegyveres harcára óriási hatással voltak a Vörös Hadsereg gyözelmei. Ahogyan a szovjet csapatok közeledtek Lengyelország határához, úgy erösödött a lengyel hazafiak hite, hogy hamarosan felszabadulnak a fasiszta járom alól, s úgy fokozódott harci aktivitásuk. "A hitlerista megszállás sötétségében, az állandó garázdálkodás és önkény közepette a szovjet hadsereg gyözelméröl szóló minden hír támogatásul szolgált, ellenállásra és harcra serkentett írja Tuszynski lengyel történész. Moszkva, Sztálingrád, Leningrád, a szovjet hadsereg legfényesebb gyözelmeivel egybefonódott hös városok neve szájról szájra járt, optimizmussal és reménységgel töltötte el az agyongyötört népet, s mintegy elöre jelezte, hogy nincs már messze a felszabadulás. A szovjet hadsereg nagyszerü sikerei aktivizálták, a megszállók elleni fegyveres harcra mozgósították a lengyel nép nagy tömegeit." A nemzeti felszabadító mozgalom fellendülésében nagy szerepet játszott az a segítség is, amelyet a Szovjetunió nyújtott a lengyel hazafiaknak. 1944 tavaszán Moszkvába érkezett a KRN küldöttsége. A küldöttség a szovjet kormány vezetöi elött ismertette az országban kialakult helyzetet, a nemzeti felszabadító harc menetét és fejlödésének távlatait, beszámolt arról, hogy a néphadseregnek égetö szüksége van fegyverre és felszerelésre. A tárgyalások során megvitatták a Vörös Hadsereg és a lengyel néphadsereg együttmüködésének kérdéseit, s megállapodtak abban, hogy a szovjet kormány minden segítséget megad a néphadseregnek. A lengyel hazafiak 1944 áprilisától kezdve sok géppisztolyt, löszert, robbanóanyagot, nehéz géppuskát és páncéltörö puskát kaptak a Szovjetuniótól. E fegyvereket a Partizánmozgalom Lengyel Törzsén, valamint a Lengyelország megszállt területein tevékenykedö Szovjet partizán-magasabbegységeken és osztagokon keresztüljuttatták el rendeltetési helyükre. A néphadsereg egyik vezetöje, Frantisek Jozwiak (Witold) azt írta, hogy "a szovjet fegyver nemcsak egyszerüen fegyver volt, amelyet mindenki úgy várt, s nemcsak harcképességünket szilárdította meg: a Szovjetunió segítö keze megerösítette osztagainkban a közeli gyözelem hitét, s eröt öntött beléjük a további harchoz. Ez a fegyver a szovjet és a lengyel partizánosztagokat egyesítö célok közösségének jelképe volt, s arról tanúskodott, hogy a lengyel nép bizton számíthat harcában a hatalmas szocialista ország támogatására . . ." 1944 volt a legnagyobb partizánharcok éve. A fegyveres harc fellángolt egész Lengyelországban. Különösen aktívak voltak a partizánok a lublini vajdaságban. A lublini vajdaság azért vált a partizánosztagok tevékenységének központjává, mert ez a vidék volt a legközelebb a szovjet-német arcvonalhoz és a szovjet partizánok müködési körzeteihez. A néphadsereg föparancsnoksága 1944. február 26-i parancsában a következö feladatokat tüzte ki a partizánok elé: rombolják és állandóan veszélyeztessék az ellenség utánszállítási vonalait, létesítsenek hadmüveleti bázist a janówi, bilgoraji és parczewi erdökben, hajtsanak végre nagyarányú kombinált hadmüveleteket, az egyes körzetekben hozzanak létre túleröt az ellenséges helyörségekkel szemben, s akadályozzák meg ezek müködését. A néphadsereg osztagai e parancs szellemében fokozták a harcot a fasiszta megszállók ellen. Lublin körzetében egészen a felszabadulás pillanatáig szakadatlanul folyt a harc. A lengyel hazafiak más vajdaságokban is súlyos csapásokat mértek az ellenségre. A partizánok hadmüveleteinek méreteiröl képet alkothatunk abból is, hogy a lipski erdökben, Rzeczicánál, Ostrów-Lubelskinél, Dobrowkánál és másutt a harcokban a megszállók harckocsikkal, tüzérséggel és repülögépekkel megerösített egész hadosztályai vettek részt. A hitleristák azonban óriási eröfölényük ellenére sem tudták elfojtani a gyorsan erösödö nemzeti felszabadító mozgalmat. A partizánok egyes körzeteket csaknem teljesen ellenörzésük alatt tartottak. Ezt még Frank, Lengyelország fökormányzója is kénytelen volt elismerni: ". . . A lublini körzet egyharmada gyakorlatilag nincs többé a német közigazgatás kezében. Itt nem müködnek sem a közigazgatási, sem a végrehajtó szervek, csak a közlekedési apparátus. A német rendörség ezen a területen csak akkor tevékenykedhet, ha legalább ezrednyi erövel vonul fel". A partizánok különösen nagy aktivitást fejtettek ki a vasutakon. Kisiklatták a szerelvényeket, felrobbantották a vasúti pályatesteket, a hidakat. A vasúti osztály hitlerista vezetöje egyikjelentésében a következöket írta Franknak: "Folyó év február-május folyamán szakadatlanul növekszik a vonatrobbantások, továbbá a vasútállomások és vasúti létesítmények elleni támadások száma (a lublini körzetben a szerk.) Ez idö szerint naponta átlagosan 10-11 ilyen rajtaütést hajtanak végre. Egyes szakaszokon, például a luków-lublini vonalon csak erös fedezettel és csak nappal lehet közlekedni. A másik, a zawada-tava-rosszkajai vonalon pedig csak meghatározott napokon és meghatározott órákban lehet szerelvényeket indítani, egyébként a forgalom itt áll. A bilgoraji erdökben ugyancsak tehetetlenek vagyunk a támadásokkal szemben." Lengyelországban, s különösen a lublini vajdaságban a partizánmozgalom fejlödésére számottevöen hatott az is, hogy áthúzódtak lengyel területre azok a szovjet partizán-magasabbegységek és osztagok, amelyeknek már böségesen volt tapasztalatuk a német fasiszta betolakodók elleni harcban. Ahogy az arcvonal közeledett a lengyel határhoz, 1944. február-április folyamán a Breszttöl Lvovig terjedö széles szakaszon Lengyelország délkeleti körzeteibe helyezte át müködési körzetét Versigora 1. ukrán partizánhadosztálya, valamint Banov, Csepiha, Jakovlev, Kraszev, Kovaljov, Nagyelin, Pelih, Prokopjuk, Sangin és Szankov partizán-magasabbegysége, illetve osztaga. A lengyel lakosság minden lehetö segítséget megadott a szovjet partizánoknak. Említésre méltó, hogy a lengyel és a szovjet partizánok csaknem minden nagyobb ütközetet szoros együttmüködésben, olykor pedig közös parancsnokság alatt vívtak meg. Így például májusban a néphadsereg osztagai Mieczislaw Moczar parancsnoksága alatt Csepigi százados szovjet partizáncsoportjával együtt harcoltak a német "Wiking" SS-páncéloshadosztály ellen Remblevo (Romblów) körzetében. Júniusban a lengyel és a szovjet partizánok közös parancsnokság alatt hösiesen küzdöttek a hitleristák ellen a janówi erdökben, s itt két héten át az ellenség három hadosztályát kötötték le. A német fasiszta betolakodók elleni harcban napról napra erösödött a szovjet-lengyel barátság. Lengyelországban az Armia Ludowán, a néphadseregen kívül müködött egy másik nagy fegyveres szervezet, az Armia Krajowa (AK) is, amely a londoni emigráns kormánynak volt alárendelve. Ennek vezetöi megrögzött reakciósok voltak, akik a burzsoá-földesúri rend visszaállítására törekedtek az országban. "Meg kell olajoznunk a síneket, hogy a német szerelvények gyorsabban eljussanak a keleti arcvonalra" jelentette ki az AK parancsnoksága. Az LMP és a Népi Gárda egyre-másra intézte a felhívásokat az AK-hoz, hogy teremtsék meg az akcióegységet, s szervezzék meg a közös fegyveres harcot a fasiszta betolakodók ellen. Az AK vezetösége azonban minden felhívásra azzal válaszolt, hogy fokozta tevékenységét az LMP és a demokratikus erök ellen. Igyekezett olyan látszatot kelteni, hogy harcol a megszállók ellen, közben pedig arra tartogatta eröit, hogy amikor a németek kivonulnak a lengyel területröl, fegyveres erövel megragadja a hatalmat. Az Armia Krajowa katonáinak zöme és alacsonyabb rendfokozatú tisztjeinek nagyobb része azonban, mint Gomulka írta, "becsületes, hazafias érzelmü és gondolkodású lengyel volt, s ezek égtek a vágytól, hogy harcra, döntö harcra keljenek a megszállók ellen, amint azt a Népi Gárda, majd pedig a néphadsereg tette a Lengyel Munkáspárt felhívására és vezetésével. Az Armia Krajowa egyszerü katonáinak többsége a londoni vezetök akarata ellenére harcolt a német fasiszta betolakodók ellen. A Vörös Hadsereg gyözelmes elönyomulása, a nemzeti felszabadító mozgalom fellendülése, a Krajowa Rada Narodowa megalakítása, a Lengyel Munkáspárt tekintélyének és befolyásának növekedése, a néptömegek fokozódó politikai aktivitása súlyos aggodalmat keltett a reakciós lengyel körökben. Az emigráns kormány mindent elkövetett, hogy még jobban fékezze a nemzeti felszabadító mozgalom fejlödését, gyengítse és bénítsa a dolgozók harcát a megszállók ellen, aláássa a Krajowa Rada Narodowa és a Lengyel Munkáspárt pozícióit, elszigetelje öket a néptöl. A reakciósok már jóval Lengyelország felszabadulása elött terveket dolgoztak ki, amelyeknek az volt egyetlen céljuk, hogy megakadályozzák a demokratikus erök gyözelmét az országban. 1944. január 9-én a reakciós illegális mozgalom vezetösége bejelentette a Rada Jednosti Narodowoj (Népi Egység Tanácsa) megalakulását. Februárban létrehozták az úgynevezett "Társadalmi Antikommunista Bizottságot". A Rada Jednosti Narodowoj és az antikommunista bizottság széles körü tevékenységbe kezdett a Krajowa Rada Narodowa, a Lengyel Munkáspárt és az országban müködö más demokratikus pártok ellen. Nyíltan reakciós elemek élükön Sosnakowskival, az emigráns kormány fegyveres eröinek föparancsnokával -, valamint az Armia Krajowa Lengyelországban tartózkodó vezetöi azt indítványozták, hogy hagyják abba a németek elleni harcot, s készítsenek fel minden eröt a közeledö szovjet csapatok elleni fegyveres ellenállásra. Bor-Komorowski tábornok, az AK parancsnoka 1943 végén egyik beszédében kereken kijelentette, hogy a Szovjetunió nem tekinthetö katonai szövetségesnek, s jobb lesz, "ha az orosz hadseregek minél messzebb lesznek tölünk". "Ebböl adódik az a logikus következtetés folytatta -, hogy nem szervezhetünk felkelést a németek ellen mindaddig, amíg ök az orosz arcvonalat s ezzel az oroszokat is távol tartják tölünk. Ezenkívül készen kell állnunk, hogy fegyveres ellenállást fejtsünk ki a Lengyelország területére lépö szovjet csapatokkal szemben." A lengyel reakciósoknak azonban rá kellett jönniük, hogy ha bejelentenék a hitlerista megszállók elleni harc megszüntetését, ez lejáratná öket mind a hazai, mind a külföldi közvélemény szemében, s eltaszítaná tölük a lengyel lakosságnak azokat a rétegeit, amelyek még hittek az emigráns kormányban. A lengyel reakció a teljes politikai csödtöl való félelmében nem merte elkövetni a nyílt nemzetárulást. Viszont még dühödtebben folytatta a harcot a Lengyel Munkáspárt, a demokratikus erök ellen. Miközben képmutatóan, demagóg módon arról szavaltak, hogy "a lakosságot védik a felforgató elemektöl", az Armia Krajowa és a kötelékébe 1944 márciusában beolvadt fasiszta Narodowa Sily Zbojne (Népi Fegyveres Erö) szervezet reakciós elemei gátlástalanul pusztították a lengyel nép legjobbjait. Állatias kegyetlenséggel mészároltak le hazafiakat Varsóban, a krasnikówi, siedlcei, janówi, pulawyi, kielcei és más járásokban és vajdaságokban. A lengyel reakció illegális sajtója a demokratikus erök elleni fokozottabb harcra úszított. A Naród (Nép) címü lap, a burzsoá parasztpárt lapja így írt: ". . . Ma már nem a német az elsö számú ellenség . . . A mai helyzetben a kommunizmus elleni harc a legnagyobb és talán az egyetlen fontos feladat". "Itt az ideje, hogy felszámoljuk a Lengyel Munkáspárt kommunista központjait írta a Szaniec (Sánc), a "delegatura-párt" lapja. A Népi Gárdának és a különféle vörös partizánoknak el kell tünniük a lengyel föld színéröl." Effajta uszító felhívásokat lehetett olvasni a "delegatura-párt" minden kiadványában. Az Armia Krajowa parancsnoksága az emigráns kormánnyal közösen még 1943 végén kidolgozta az úgynevezett "Vihar"-tervet arra az esetre, ha a szovjet csapatok bevonulnak Lengyelország területére. Eszerint az Armia Krajowa egységeinek harcba kellett szállniuk a keletröl visszavonuló német fasiszta csapatok utóvédjeivel, hogy a Vörös Hadsereg gyözelmeit felhasználva még a szovjet csapatok megérkezése elött elfoglalják a városokat és a nagyobb helységeket. A terv szerzöinek elgondolása szerint ezzel az egész világ elött demonstrálhatták volna, hogy az Armia Krajowa részt vesz a megszállók elleni harcban, s föleg kényszeríthették volna a Lengyelországot felszabadító szovjet csapatok parancsnokságát, hogy hivatalos kapcsolatot teremtsen az AK vezetöségével és hatalomként ismerje el. Bór-Komorowski egy Londonba küldött jelentésében nyíltan kifejtette a "Vihar"-terv politikai értelmét: "Az AK tétlensége a szovjet bevonulása pillanatában aligha lesz egyértelmü az ország passzivitásával. Ebben az esetben a németek elleni harc kezdeményezését az LMP (a kommunisták) vállalná magára, s a kevésbé tájékozott `állampolgárokjelentékeny része hozzá csatlakozhatna. Az ország akkor ténylegesen késlekedés nélkül megkezdené az együttmüködést a szovjetekkel. A szovjeteket nem a kormánynak és a föparancsnokságnak alárendelt Armia Krajowa várná, hanem saját híveik, akik tárt karokkal fogadnák öket." A "Vihar" tehát olyan katonai és politikai demonstráció terve volt, amely nem annyira a németek, mint inkább a Lengyelország területére lépö Vörös Hadsereg ellen irányult. A "Vihar"-terv ezenkívül elöirányozta Ukrajna és Belorusszija nyugati területeinek, valamint Vilnius körzetének eröszakos annektálását is. A terv szerzöi különös figyelmet fordítottak az itt végrehajtandó haditevékenységre, mert szerintük ezzel hangsúlyozhatnák a lengyel emigráns kormány "jogát" e területekhez. 1944. június 12-én Varsóban az Armia Krajowa vilniusi és grodnói körzete katonai parancsnokainak titkos értekezletén elhatározták, hogy az AK eröit Vilnius körzetében összpontosítják, s amint az arcvonal közeledik a városhoz, támadásba mennek át, és elfoglalják Vilniust. A tervezett hadmüvelet célját Sosnkowski föparancsnok világosan megfogalmazta Bór-Komorowskinak adott utasításaiban : "Ha a körülmények szerencsés találkozása lehetövé tenné, hogy a németek visszavonulásának utolsó pillanataiban és a Vörös Hadsereg bevonulása elött a mi eröink akár csak ideiglenesen és rövid idöre is megszállják Vilniust, Lvovot vagy valamely más nagyobb központot vagy területet, ezt meg kell tenni, s ebben az esetben a törvényes birtokos szerepében kell fellépni." Az Armia Krajowa osztagai július 6-án és 7-én megpróbálták elfoglalni Vilniust, de kísérletük nem járt eredménnyel. Július 13-án, hét napig tartó elkeseredett harcok után, a szovjet csapatok szabadították fel a várost. Szigorú titokban dolgozták ki azt a másik tervet is, amelynek célja az volt, hogy a lengyel területek felszabadítása után folytassák a harcot a Vörös Hadsereg ellen. Bór-Komorowski még 1943. november 26-án azt jelentette Sosnkowskinak, hogy "a legnagyobb titokban" elökészíti "egy újtitkos szervezet vezetöinek álcázott hálózatát . . . Ez az Armia Krajowa népesebb szervezeteitöl teljesen különálló hálózat lesz." Az emigráns kormány 1944 májusában Lengyelországba küldte Okulicky tábornokot az Armia Krajowa átszervezésének titkos utasításaival. A titkos utasítások értelmében a Vörös Hadsereg bevonulása után az AK néhány magasabbegység-parancsnokságának kapcsolatot kellett teremtenie a szovjet katonai parancsnoksággal, de ezeknek is a londoni lengyel kormány és a lengyel föparancsnokság alárendeltségében kellett maradniuk. Az Armia Krajowa többi eröinek viszont az volt a feladatuk, hogy maradjanak illegalitásban, és folytassák a harcot a Vörös Hadsereg ellen. Amint ezek az utasítások megérkeztek, meggyorsult annak a titkos szovjetellenes szervezetnek a kiépítése, amelyet késöbb NE-nek (Nepodleglost Függetlenség) neveztek el. Szétaprózták az AK osztagait, újabb fegyverraktárakat létesítettek, különleges csoportokat szerveztek, hogy szabotázs-, diverziós és terrorcselekményeket hajtsanak végre a Vörös Hadsereg tisztjei és a szovjet tisztviselök ellen. Az emigráns lengyel kormány Lengyelország és a Szovjetunió népei ellen irányuló tevékenységében minden támogatást megkapott az Egyesült Államok és Anglia kormányköreitöl, amelyek igyekeztek visszaállítani az 1939 szeptembere elötti burzsoá Lengyelországot s ezt szovjetellenes hídfövé változtatni. Az emigráns kormány még 1943. november 16-án memorandumot intézett Churchill miniszterelnökhöz, s ebben garanciát kért arra, hogy Lengyelország felszabadulása esetén kikiálthatja hatalmát az országban. A lengyel emigráns kormány 1944. január 5-én nyilatkozatban követelte, hogy Ukrajna és Belorusszija nyugati területein rögtön a megszállók kiüzése után megteremthesse saját közigazgatását. A szovjet kormány határozottan elutasította ezeket az igényeket. 1944. január 11-i külön nyilatkozatában leleplezte a lengyel emigráns kormány népellenes politikáját, s rámutatott, hogy ez a kormány elszakadt a néptöl, és képtelen a lengyel népet a fasiszta betolakodók elleni aktív harcra mozgósítani. A Szovjetunió kormánya hangsúlyozta : Lengyelország keleti határának 1939-ben történt kiigazítása megteremtette a szovjet és a lengyel nép közti tartós barátság szilárd alapját. Kijelentette továbbá, hogy síkraszáll az erös és független Lengyelország újjáteremtéséért, s a barátság és a kölcsönös megbecsülés elvén alapuló jószomszédi viszonyt akar Lengyelországgal. Lengyelországnak nem az ukrán és a belorusz földek elfoglalása útján kell megújhodnia, állapította meg a nyilatkozat, hanem azoknak az ösi lengyel területeknek Lengyelországhoz való visszacsatolása útján, amelyeket Németország korábban elvett töle. A nyugati lengyel területek visszacsatolása nélkül nem lehet egyesíteni önálló államban az egész lengyel népet, s a lengyelek nem kaphatják meg a számukra annyira szükséges kijáratot a Balti-tengerhez. El kell ismerni és támogatni kell a lengyel népnek azt a jogos törekvését, hogy erös és független államban egyesüljön minden fa. A Szovjetunió kormánya kijelentette: "Lengyelországnak és a Szovjetuniónak az az érdeke, hogy országaink között szilárd baráti kapcsolatok jöjjenek létre, s hogy Lengyelország és a Szovjetunió népei egyesüljenek a közös külsö ellenség elleni harcban, amint ezt az összes szövetségesek közös ügye megköveteli." Bár a szovjet kormány világosan megfogalmazta álláspontját Lengyelország tekintetében, az Egyesült Államok és Anglia kormánykörei tovább támogatták az emigráns kormányt. A "lengyel kérdés" egyre jobban kiélezödött a nemzetközi küzdötéren. A kérdés lényege az volt, milyen állam legyen Lengyelország a német megszállók kiüzése után. Arról volt szó, hogy demokratikus, békeszeretö, erös, független állam lesz-e Lengyelország, vagy pedig visszaállítják a burzsoáföldesúri hatalmat, s az ország az imperialista nagyhatalmak játékszerévé válik. A nemzetközi politikában egyre világosabban két homlokegyenest ellentétes irányvonal rajzolódott ki ebben a kérdésben. A Szovjetunió következetesen síkraszállt amellett, hogy támogatni kell a lengyel népet a nemzeti és társadalmi felszabadulásért, a békeszeretö, demokratikus, szuverén állam megteremtéséért vívott harcában. S az így újjászületö Lengyelország folytasson baráti politikát a szomszédos államok, köztük a Szovjetunió iránt. Az Egyesült Államok és Anglia viszont arra törekedett, hogy megakadályozza Lengyelország demokratikus eröinek gyözelmét, s a háború után visszaállítsa a burzsoázia és a földbirtokosok hatalmát az országban. Ez a két irányvonal a konkrét kérdések eldöntésében s különösen a lengyel kormány összetételének és Lengyelország keleti határának kérdésében világosan megmutatkozott. A Szovjetunió határozottan támogatta a lengyel társadalom ama széles rétegeit, amelyek a kormány demokratizálását követelték. Az amerikai és az angol uralkodó körök ellenezték ezt. Mindent elkövettek, hogy a Szovjetuniót rákényszerítsék az emigráns kormány elismerésére. 1944. január 13-án az Egyesült Államok kormánya felajánlotta, hogy közvetít a szovjet kormány és az emigráns lengyel hatóságok között. Ugyanakkor igyekezett nyomást gyakorolni a Szovjetunióra, kijelentve, hogy a Szovjetunió habozása vagy elutasító válasza kedvezötlenül hatna az egyetemes nemzetközi együttmüködés ügyére. A szovjet kormány a lengyel nép érdekeit következetesen védelmezve elutasította a közvetítési ajánlatot, s rámutatott: az emigráns kormány igazi célja "nem a Szovjetunióval való megegyezés, hanem a konfliktus további elmélyítése és a szövetségesek bevonása a konfliktusba". E tekintetben különösen az angol kormány fokozta diplomáciai aktivitását. Az angol miniszterelnök csupán 1944 február-március folyamán négy üzenetet intézett a szovjet kormányföhöz a lengyel kérdésben. Churchill többek közt ezt írta: "Ha Varsóban más lengyel kormányt hoznának létre, mint amelyet mi eddig elismertünk, akkor . . . Nagy-Britannia és az Egyesült Államok olyan kérdés elé kerülne, amely ártana ama három nagyhatalom teljes egyetértésének, amelytöl a világjövöje függ." Lengyelország keleti határát illetöen a Szovjetunió kormánya hivatalosan kijelentette, hogy nem tartja megváltoztathatatlannak az 1939-es szovjet-lengyel határt, s hozzájárult ahhoz, hogy a határt a Curzon-vonal szerint állapítsák meg. A lengyel emigráns kormány azonban nem volt hajlandó elismerni a Curzon-vonalat, söt igényt tartott szovjet területekre is, s azt követelte, hogy a határt a rigai szerzödéssel összhangban állapítsák meg. Churchill és Roosevelt a teheráni konferencián beleegyezett, hogy Lengyelország keleti határát a Curzon-vonal szerint állapítsák meg. Az angol kormány azonban egy idö múlva lényegében elzárkózott ezelöl. Churchill 1944. március 21-én Sztálinhoz intézett levelében azt javasolta, hogy a Curzon-vonal szerinti határmegállapítás kérdését halaszszák el a békekonferenciáig, s kijelentette, hogy Anglia nem ismerhet el "semmiféle olyan területátadást, amelyet erövel hajtottak végre". Az adott esetben ez az emigráns lengyel kormány támogatását jelentette. A szovjet kormányfö válaszában újra szabatosan és világosan kifejtette a Szovjetunió álláspontját a szovjet-lengyel határ megállapítása kérdésében. "Én és a szovjet kormány továbbra is a teheráni állásponton vagyunk írta Sztálin -, s nem is szándékozunk attól eltérni, mert az a véleményünk, hogy a Curzon-vonal megvalósítása nem az eröpolitika megnyilvánulása, hanem annak a politikának a megnyilvánulása, melynek célja visszaállítani a Szovjetunió törvényes jogait azokon a területeken, amelyeket még Curzon és a Szövetséges Hatalmak Fötanácsa is már 1919-ben nem lengyel területeknek minösített." A szovjet kormány tehát határozottan fellépett az Egyesült Államok és Anglia kormányköreinek ama kísérleteivel szemben, hogy fenyegetéssel és zsarolással rávegyék az emigráns kormánnyal való kapcsolat helyreállítására. A Szovjetunió kormánya rámutatott: a lengyel probléma megoldásának egyetlen útja a lengyel kormány demokratizálása. Ha kizárnák a lengyel kormányból a fasisztabarát, imperialista elemeket, és demokratikus gondolkodású embereket vonnának be, írta a szovjet kormányfö, "ez megteremtené a jó szovjet-lengyel viszony kialakításához, a szovjet-lengyel határ kérdésének megoldásához és általában Lengyelország erös, szabad, független államként való újjászületéséhez szükséges feltételeket". A Szovjetunió a lengyel nép érdekeinek védelmére irányuló elvi külpolitikájával a lengyel demokratikus eröket támogatta a hazájuk felszabadításáért és függetlenségéért vívott harcukban. 2. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság tevékenysége és Lengyelország Ideiglenes kormányának megalakítása  1944 nyarán, mint már említettük, Lengyelország nagy része felszabadult, s ez fokozta az ország dolgozóinak politikai aktivitását. A nemzeti és társadalmi felszabadulásért hosszú ideig önfeláldozóan harcoló néptömegek most lehetöséget kaptak, hogy kezükbe vegyék hazájuk sorsának intézését. A Lengyelország Kommunista Pártjának legjobb hagyományait folytató Lengyel Munkáspárt fáradhatatlan munkájával óriási tekintélyre és befolyásra tett szert a dolgozók nagy tömegei körében. A párt soraiba beléptek a lengyel nép legjobbjai, s taglétszáma 1944 közepén elérte a 20 ezer föt. A lengyel munkások és parasztok forradalmi szervei a párt által megfogalmazott programot követve hozzáláttak a demokratikus átalakítások végrehajtásához. A Krajowa Rada Narodowa július 21-én törvényt fogadott el a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságnak, a néphatalom központi szervének megalakításáról. Megvalósult azoknak a lengyel dolgozóknak évszázados álma, akik hösiesen harcoltak a szabadságért és a valóban demokratikus rend megteremtéséért. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságba különbözö politikai pártok képviselöi kerültek. Képviselöket delegált a bizottságba a Lengyel Munkáspárt, az ország demokratikus tömbjének vezetö ereje, a szocialista párt, a parasztpárt, a demokrata párt. Helyet kaptak a bizottságban pártonkívüliek is. A Lengyel Hazafiak Szövetsége, amely a Szovjetunióban alakult meg, ugyancsak elküldte képviselöit. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság 1944. július 22-én Chelmben (Kelet-Lengyelország) történelmi jelentöségü kiáltványt fogadott el. Ez a kiáltvány óriási szerepet játszott a demokratikus Lengyelország építésében. A dokumentum továbbfejlesztette a Krajowa Rada Narodowa nyilatkozatának alapvetö tételeit, vázolta a forradalmi átalakítások programját, s világosan megmutatta a népi forradalom távlatait. A kiáltvány deklarálta: visszaállítják a demokratikus szabadságjogokat, amelyeket Pilsudskiék még a háború elött megsemmisítettek, végrehajtják a legfontosabb társadalmi átalakításokat, többek közt az átfogó agrárreformot, létrehozzák az Ideiglenes Állami Föigazgatóságot, s ennek kezelésébe kerülnek a nagyipar üzemei és csaknem az egész középipar. Az emigráns kormányt, amely kalandor politikájával újabb katasztrófa felé sodorta az országot, törvénytelennek nyilvánították. Kimondották: a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság a végrehajtó hatalom ideiglenes szerve. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság kijelentette, hogy a Vörös Hadsereg mint felszabadító hadsereg vonult be Lengyelországba, s felhívta a népet, hogy minden segítséget adjon meg a felszabadítóknak. A kiáltvány hangsúlyozta, hogy az új lengyel állam külpolitikájának alapja a Szovjetunióval való szilárd szövetség és barátság. "400 éven át sohasem szüntek meg a konfliktusok a lengyelek és az ukránok, a lengyelek és a beloruszok, a lengyelek és az oroszok között, mindannyiuk kárára állapította meg a kiáltvány. Most bekövetkezett a történelmi fordulat e népek kapcsolatában. A konfliktusok helyébe a barátság és az együttmüködés lép, ezt követelik e népek kölcsönös létérdekei. A barátság és a harci együttmüködés a Lengyel Hadsereg és a Vörös Hadsereg fegyverbarátságával vette kezdetét, s a háború után ennek szilárd szövetséggé és jószomszédi együttmüködéssé kell fejlödnie." A kiáltvány azt is leszögezte, hogy a szovjet-lengyel határ megállapítása során a lengyel területeket a lengyel államhoz, az ukrán, a belorusz és a litván területeket pedig az Ukrán, a Belorusz és a Litván Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolják. A nyugati lengyel területeket, amelyeket a betolakodók elraboltak, vissza kell adni Lengyelországnak. A kiáltvány országszerte nagy visszhangot keltett, mivel a dolgozók leghöbb reményeit és vágyait fejezte ki. A kiáltvány mondta Gomulka "új lapot kezdett népünk történetében . . . A dolgozók kezükbe vették az államhatalmat". A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság körül tömörültek Lengyelország összes, a független, demokratikus lengyel állam megteremtéséért harcoló, valóban hazafias eröi. A lengyel demokratikus eröknek a Lengyel Munkáspárt vezetése alatt történö további konszolidálása, valamint a lengyel és a szovjet nép közti barátság megszilárdítása szempontjából óriási jelentöségü volt az a nyilatkozat, amelyet a Szovjetunió Külügyi Népbiztossága 1944. július 26-án tett közzé a Szovjetunió és Lengyelország viszonyáról. A nyilatkozat kijelentette, hogy a szovjet kormány nem óhajt a Szovjetunióhoz csatolni semmiféle lengyel területet, nem törekszik Lengyelország társadalmi rendjének megváltoztatására, s hogy a Vörös Hadsereg hadmüveleteit Lengyelország területén kizárólag a katonai szükségszerüség, valamint az a törekvés diktálja, hogy segítse a baráti lengyel népet a német megszállás alóli felszabadulásban. A nyilatkozat újra megerösítette, hogy a Szovjetunió a lengyel nép öszinte barátja, s Lengyelországot szuverén, baráti, szövetséges államnak tekinti. A más államok függetlenségét tiszteletben tartó, következetes szovjet külpolitika világos példája volt az az egyezmény, amelyet a Szovjetunió kormánya 1944. július 26-án kötött a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal arról, hogy a Vörös Hadsereg csapatainak Lengyelország területére való bevonulása után milyen legyen a viszony a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság és a lengyel közigazgatás között. Ez az egyezmény a lengyel és a szovjet nép harci együttmüködésének biztosítása volt, s leszögezte, hogy amilyen ütemben felszabadul az ország, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság megteremti a közigazgatás szerveit, irányítja azokat, intézkedik a lengyel hadsereg további szervezésére és kiegészítésére. A Szovjetunió területén alakult lengyel katonai egységek Lengyelországban folytatják harcaikat. Az egyezmény hatodik cikkelye kimondta : "amint Lengyelország felszabadított területének valamely része kikerül a közvetlen hadmüveletek övezetéböl, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság teljesen átveszi ott a polgári közigazgatás ügyeinek irányítását". Az egyezmény újabb bizonyítéka volt annak, hogy a Szovjetuniót, amikor csapatai a szövetséges országok területére értek, egyetlen cél vezérelte: segíteni a testvéri népeknek a német fasiszta járom lerázásában. Tanújele volt ez az egyezmény annak is, hogy a Szovjetunió nem akar beavatkozni más államok belügyeibe, s elismeri a felszabadított népek önrendelkezési jogát. A szovjet kormány, hogy szorosabb kapcsolatot teremtsen a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal, elküldte Lengyelországba képviselöjét a föhadiszállás direktívájában megfogalmazott ama feladattal, hogy "a barátság és együttmüködés szellemében tevékenykedjék", s "felügyeljen arra, hogy a szovjet katonai szervek pontosan és következetesen betartsák az 1944. július 26-i egyezményt . . ." A szovjet katonák önfeláldozó, hösi harca a lengyel városok és falvak felszabadításáért megerösítette a lengyel nép hitét a gyözelemben, elösegítette a lengyel nemzeti felszabadító mozgalom fellendülését. A szovjet és a lengyel nép testvériségét és barátságát a szovjet hadsereg katonáinak és tisztjeinek, valamint Lengyelország legjobb fiainak a közös ellenséggel vívott harcban kiontott vére pecsételte meg. A Lengyelország függetlenségéért és demokratikus fejlödéséért folytatott küzdelemben nagy szerepet játszott a Krajowa Rada Narodowa 1944. július 21-i törvénye, amely a néphadsereget és a Szovjetunió területén megalakított 1. lengyel hadsereget az egységes lengyel hadseregben egyesítette. 1944 nyarán a Lengyel Munkáspárt és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság egyik legfontosabb feladata az volt, hogy mielöbb erös néphadsereget teremtsen. Világos volt, hogy a megszállók mielöbbi kiüzése és az erös, független, demokratikus lengyel állam felépítése érdekében minöségileg új, a dolgozók érdekeinek védelmére hivatott hadsereget kell létrehozni. A Lengyel Munkáspárt a fegyveres erök szervezése során igen nagy nehézségekkel találkozott. A felszabadított vidékek gazdasági és technikai bázisa gyenge volt. Szükében voltak nemcsak a fegyvereknek, hanem a tiszti kádereknek is. E nehézségeket még súlyosbította a lengyel reakciónak a néphadsereg megalakításával szembeni makacs ellenállása. Az emigráns kormány és hazai hívei akadályozták a hazafiak belépését a hadseregbe, felhívták a lengyeleket, hogy bojkottálják a párt és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság intézkedéseit, ne jelenjenek meg a mozgósítási helyeken, szökjenek meg a hadseregböl. Saját ügynökeiket viszont beépítették a hadseregbe, hogy csökkentsék harcképességét. A Lengyel Munkáspártnak és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságnak ennek ellenére sikerült a dolgozó tömegek aktív támogatásával rövid idö alatt megteremtenie az új, népi hadsereget. A felszabadított területekröl néhány hónap alatt mintegy 100 ezer ember vonult be a lengyel hadseregbe. Az LMP legjobb vezetöit küldte a hadseregbe szervezö munkára. Több mint 10 ezer ifjúmunkás tiszti iskolára, 500 párttag pedig politikai iskolára került. A lengyel hadseregbe beolvadt 1. hadseregen kívül megszervezték a 2. hadsereget is, parancsnokává Swerczewski tábornokot nevezték ki. Egyidejüleg harckocsiés tüzéregységeket, valamint a légieröt is szervezték. Megalakították a föparancsnokságot, a vezérkart, a politikai föcsoportfönökséget. A lengyel hadsereg föparancsnokává Rola-Zymerski tábornokot, a föparancsnok helyetteseivé Berling tábornokot, az 1. lengyel hadsereg addigi parancsnokát és Zawadzkit, a föparancsnokság törzsfönökévé Spychalski ezredest nevezték ki. A Szovjetunió sokoldalúan segített a fiatal lengyel államnak fegyveres erö megteremtésében. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása számolt azzal, hogy a lengyel reakció nyíltan ellenséges álláspontot foglal el a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság intézkedéseivel szemben, ezért e bizottsággal egyetértésben a szovjet csapatok mögöttes területén megtiltotta az Armia Krajowa csapatainak tevékenységét, valamint az AK parancsnoksága által kezdeményezett mozgósítást. A mozgósításjoga, mint a szuverén lengyel állam kormányszervét, csak a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot illethette meg. A szovjet kormány sok szovjet tisztet és katonai szakértöt vezényelt a lengyel hadsereghez, s nagy mennyiségü harci technikai eszközt, fegyvert, löszert, üzemanyagot, szállítóeszközt, élelmiszert és ruházatot bocsátott rendelkezésére. Csupán 1944 harmadik negyedében 150 ezer rend egyenruha és ugyanannyi pár lábbeli, fehérnemü és felszerelés készült a lengyel hadsereg számára. A lengyel hadsereg a Nagy Honvédö Háború folyamán összesen körülbelül 700 ezer puskát és géppisztolyt, 3500 löveget, ezer harckocsit, 1200 repülögépet, több ezer géppuskát és más fegyverzetet, valamint több mint 1800 gépkocsit kapott a Szovjetuniótól. A Lengyel Munkáspárt hatékony munkájának eredményeképpen a lengyel hadsereg létszáma 1944 végéig 286 ezer före emelkedett. A lengyel fegyveres erök állományába tíz gyalogoshadosztály, egy lovasdandár, egy harckocsihadtest, két önálló harckocsidandár, 12 tüzérés egy aknavetö dandár, három légvédelmi tüzérhadosztály, öt müszaki dandár és négy repülöhadosztály tartozott. A lengyel reakciós köröket, valamint angol és amerikai pártfogóikat egyre nagyobb aggodalommal, söt riadalommal töltötte el, hogy Lengyelország felszabadított területén a dolgozók megteremtették saját hatalmukat, hogy a még megszállt lengyel területeken egyre nagyobb méretekben bontakozott ki a nemzeti felszabadító harc, s a néptömegek elött egyre nött a Szovjetunió tekintélye. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a háború elötti rendszer visszaállítására irányuló terveik kudarcra vannak ítélve. Az emigráns kormány ekkor olyan lépésre vetemedett, amely a lengyel népnek óriási áldozatokba került. Amint a lengyel reakció értesült a Nemzeti Felszabadítási Bizottság megalakulásáról, nyomban több sürgös ellenintézkedést határozott el, mindenekelött azt, hogy Varsóban felkelést szervez. Az erre vonatkozó határozatot az Armia Krajowa föparancsnoksága július 24-én fogadta el. Az AK vezetösége úgy számított, hogy Varsót legkésöbb 12 órával a szovjet csapatok bevonulása elött el kell foglalnia, hogy így megteremthesse az emigráns kormány politikai és közigazgatási hatalmát a fövárosban. A londoni emigráns kormányjúlius 25-én támogatta azt a döntést, hogy Varsóban felkelést szerveznek. A határozat értelmében a felkelés kezdetének idöpontját az emigráns kormány képviselöinek és az AK vezetöinek kellett kitüzniük, a szovjet csapatok támadásának ütemétöl függöen. Bór-Komorowski július 14-én, vagyis még a felkelésre vonatkozó konkrét határozat elfogadása elött az emigráns kormányhoz továbbított jelentésében így jellemezte a fegyveres akció politikai céljait: "Az AK minimális katonai segítséget nyújtva a szovjeteknek, de egyszersmind politikai nehézségeket is támasztva, hangsúlyozni fogja a nép függetlenségi törekvését. Ez arra kényszeríti majd a szovjeteket, hogy erövel törjék meg akaratunkat, ami megnehezíti számukra belpolitikai problémáink megoldását." A lengyel reakciósok tehát nyíltan és cinikusan kijelentették: a tervezett felkelés célja nem a Vörös Hadsereg hathatós támogatása, hanem az, hogy akadályokat gördítsenek útjába Lengyelország felszabadítása során, s megakadályozzák, hogy segítségére legyen a dolgozóknak az új, demokratikus állam építésében. Arra számítottak, hogy a föváros elfoglalásával megteremthetik hatalmukat, s meggátolhatják a népi demokratikus rend létrejöttét az országban. Az Armia Krajowa augusztus 1-én megkezdte a felkelést Varsóban. Ugyanakkor érkezett Mikolajczyk, a lengyel emigráns kormány elnöke Moszkvába, hogy tárgyaljon a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság képviselöivel a kormány újjászervezéséröl. Lengyelország reakciós körei azt remélték, hogy a moszkvai tárgyalás és a varsói felkelés egybeesése erösíteni fogja Mikolajczyk pozícióját. Ezzel kapcsolatban a lengyel emigránsoknak "A lengyel fegyveres erök a második világháborúban" címü londoni kiadványa a következöket írja: "A miniszterelnök, aki Közép-Keleten keresztül ekkor utazott Moszkvába a tárgyalásokra, az országnak (az Armia Krajowának a szerk.) a németek elleni harci eröfeszítéseiben a maga számára nyomós érvet látott, amelyet felhasználhatott a szovjet kormánnyal folytatott tárgyalásokon." Mikolajczyk a tárgyalások folyamán nem akart számolni az 1944 nyarára az országban végbement óriási politikai változásokkal, s azt követelte, hogy az új kormányban az emigráns kormány tagjai kapják meg a tárcák nyolcvan százalékát; ezenkívül ragaszkodott az 1935-ös fasiszta alkotmány érvényben tartásához. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság nem fogadhatta el ezeket az alaptalan követeléseket. Katonailag a felkelést nem készítették elö. A felkelöknek nem volt elegendö fegyverük és löszerük. 1944. augusztus 1-én a varsói katonai körzetben az Armia Krajowa osztagainak mindössze 16 nehéz és könnyü aknavetöjük, két páncéltörö ágyújuk, 29 páncéltörö puskájuk, 47 géppuskájuk, 145 golyószórójuk, harminc lángszórójuk, 2629 karabélyuk, 657 géppisztolyuk, 3846 pisztolyuk, 406 páncélgránátjuk s mintegy 44 ezer kézigránátjuk volt. Löszerük két-három napi harcra volt elegendö. Ráadásul sok illegális szervezet nem tudott a felkelés idöpontjáról. Ennek következtében a felkelés kezdetén mindössze negyven százaléka mozdult meg azoknak az eröknek, amelyek Varsóban az Armia Krajowa parancsnokságának rendelkezésére álltak. Ezért nem csoda, hogy a támadás már az elsö órákban kudarcba fulladt. A felkelök nem tudták elfoglalni a föváros kulcsfontosságú pontjait, a pályaudvarokat, a Visztula-hidakat, s így a német parancsnokság csapatokat dobhatott át Varsóba. Az elsö nap kudarcai után egyes felkelö osztagok parancsnokai csalódottan szétoszlatták egységeiket, vagy kivezették öket a városból. De a harc e kedvezötlen körülmények ellenére is folytatódott. Újult erövel lángolt fel, amikor Varsó lakossága is bekapcsolódott a küzdelembe. A föváros lakosai, az Armia Krajowa egyszerü tagjai, mivel nem tudtak a felkelés szervezöinek igazi céljairól, bátran harcoltak a hitlerista megszállók ellen. Velük együtt küzdöttek a néphadsereg egységei is, noha parancsnokságukat az AK parancsnoksága nem értesítette a készülö megmozdulásról." A varsóiak aktív részvétele azt bizonyította, hogy a szabadságszeretö lengyel nép szenvedélyesen gyülöli a fasiszta betolakodókat, s bosszút akar állni a megszállók által elkövetett rettenetes gaztettekért. A lengyel hazafiak a német csapatok ellen vívott harcokban tömeges hösiességet és önfeláldozást tanúsítottak. Az 1944. augusztus 21-i titkos utasításában még a német parancsnokság is kénytelen volt elismerni, hogy a felkelök "fanatikusan és elkeseredetten harcolnak. Sikereink a három hete tartó harcok után csekélyek, noha tömegesen alkalmazunk korszerü fegyvereket". A szemben álló erök azonban túlságosan egyenlötlenek voltak. Nehézfegyverek és különösen harci tapasztalat hiányában a felkelök nagy veszteségeket szenvedtek. Már az elsö két napon mintegy 2000 emberük esett el, a hitleristák vesztesége pedig 27 nap alatt mindössze 3860 katona és tiszt volt. A felkelök helyzete augusztus második felében hirtelen súlyosra fordult. Az ellenség barbár módon lerombolta a várost Hitler ama parancsa értelmében, hogy Varsót a földdel kell egyenlövé tenni. A szovjet kormányt csak akkor értesítették a felkelésröl, amikor az már megkezdödött. Amint a szovjet kormány megkapta és tanulmányozta a felkelés elsö adatait, teljesen világos álláspontot foglalt el. e kérdésben. Az angol kormányhoz intézett üzenetében 1944. augusztus 16-án hangsúlyozta: ". . . a varsói akció meggondolatlan és szörnyü kaland, amely nagy áldozatokat követel a lakosságtól. Mindez nem történik, ha a szovjet parancsnokságot még a varsói akció kezdete elött tájékoztatják, s ha a lengyelek kapcsolatot tartanak vele. A kialakult helyzetben a szovjet parancsnokság arra a következtetésre jutott, hogy el kell határolnia magát a varsói kalandtól . . ." Ez volt a szovjet kormány elvi álláspontja a varsói felkeléssel kapcsolatban. Látva azonban, hogy a felkelésben a varsói hazafiak tízezrei vesznek részt, akiket a lengyel reakció önzö osztályérdekböl a biztos pusztulásba kergetett, minden töle telhetöt elkövetett, hogy segítsen a felkelöknek, és csökkentse áldozataikat. A "hidegháború" bajnokai nemegyszer kijelentették, hogy a szovjet parancsnokság tudatosan állította meg csapatait Varsó falainál, s ezzel kudarcra kárhoztatta a felkelést. Ilyesmit azonban csak a szovjet nép ellenségei állíthatnak, akik vagy annyi fáradságot sem vesznek, hogy megvizsgálják a Vörös Hadsereg csapatainak helyzetét és lehetöségeit a varsói felkelés idöpontjában, vagy nem akarnak számolni a tényekkel. A tények puszta tanulmányozása is meggyöz e szovjetellenes koholmányok tarthatatlanságáról. Az 1. Belorusz Front és az 1. Ukrán Front csapatai 1944. július második felében léptek Lengyelország területére, s a Legfelsöbb Föparancsnokság általános elgondolásával összhangban megkezdték az elönyomulást a Visztula felé (6. és 7. sz. térkép). Július végére, vagyis még a varsói felkelés elött, a szovjet csapatok elönyomulásának üteme lassulni kezdett. A német fasiszta parancsnokság jelentös tartalékokat vetett be frontjaink csapásának irányában. A hitleristák makacs és egyre szívósabb ellenállást fejtettek ki a Vörös Hadsereggel szemben. A támadás ütemét csökkentette az is, hogy a szovjet lövészhadosztályok és harckocsihadtestek a korábbi harcokban nagy veszteségeket szenvedtek, a hadtáp és a tüzérség elmaradt, a csapatoknál nem volt meg a szükséges mennyiségü löszer és üzemanyag. A gyalogság és a harckocsik nem kapták meg a szükséges tüztámogatást a tüzérségtöl. Az új repülöterekre való lassú áttelepülés miatt csökkentette aktivitását a légierö is. Ismeretes, hogy amikor Belorusszijában megkezdödött a támadás, a szovjet légierö nagy fölényben volt, s teljesen uralta a légteret. Augusztus elsö felében azonban ez a fölény egy idöre megszünt. Az 1. Belorusz Front légiereje például augusztus 1. és 13. között 3170 felszállást, az ellenséges légierö pedig 3316 felszállást hajtott végre. A helyzet csak augusztus második felében változott meg, amikor befejezödött a légierök áttelepülése az új repülöterekre. A szovjet csapatok tehát a huzamos, negyven napig tartó támadás után, az ellenség megnövekedett ellenállása közepette nem folytathatták gyors ütemben az elörenyomulást, s nem nyújthattak azonnali segítséget a felkelöknek. Ezzel tisztában volt még a német hadvezetés is. Tippelskirch például azt írja, hogy "a felkelés augusztus 1-én tört ki, amikor az orosz csapás ereje már kimerült. . . " A feladat végrehajtását az is megnehezítette, hogy a Vörös Hadsereg csapatainak, még mielött bármilyen közvetlen segítséget nyújthattak volna a lengyel fövárosnak, át kellett kelniük a Visztulán. Augusztus 1-én az 1. Belorusz Front balszárnyának csapatai délkelet felöl kijutottak Varsóhoz. A 2. harckocsi-hadsereg Varsó elövárosához, Pragához közeledve az elöre kiépített védelmi rendszerre támaszkodó fasiszták elkeseredett ellenállásába ütközött. Azt a védelmi terepszakaszt, amely a Varsóhoz vezetö utakat fedezte, vasbetonés tábori erödítményekkel, valamint harckocsiés gyalogsági akadályokkal rendezték be. A Praga peremén álló köépületeket is elökészítették védelemre. Mindez nagyon megnehezítette harckocsiegységeink feladatainak végrehajtását. Az ellenség Praga körzetében erös, négy páncélosés egy gyalogoshadosztályból álló csoportosítást összpontosított. Ez a csoportosítás augusztus elején ellencsapásokat mért, s visszaszorította a 2. harckocsi-hadsereg magasabbegységeit Pragától, még mielött ideértek volna az összfegyvernemi magasabbegységek. A 2. harckocsi-hadsereg nehéz helyzetét Pragánál veszteségei alapján is megítélhetjük. Ez a hadsereg a lengyel területen Lublin, Deblin, Pulawy körzetében és Varsó elöterében vívott harcokban mintegy 500 harckocsit és rohamlöveget vesztett. A harckocsi-hadsereg, mivel a német fasiszta csapatok ilyen erös ellenállása miatt nem tudta elfoglalni Pragát, kénytelen volt átmenni védelembe s elhárítani az ellencsapásokat. Miközben a 2. harckocsi-hadsereg Praga körzetében harcolt, a front közepe és jobbszárnya erösen elmaradt. A jobbszárny csapatai a Suraz-Losice vonalon nyugati arcvonallal, a közép csapatai pedig a Losice és Minsls-Mazowiecki közti terepszakaszon északi arcvonallal harcoltak. Következésképpen a Pragához kijutott csapatainktól jobbra több mint 200 kilométeres horpadás képzödött arcvonalunkon. Az itt tartózkodó ellenséges csapatok csapást mérhettek a Praga irányában támadó szovjet magasabbegységek jobbszárnyára. Ennek elkerülése végett a front jobbszárnycsapatainak elöre kellett törniük a Narew folyó-Nyugati-Bug torkolata-Praga vonalra. Ezt a nem könnyü feladatot augusztus folyamán és szeptember elsö felében hajtották végre. A támadás lassan bontakozott ki, a harcok súlyosak voltak, mivel a fasiszták elkeseredett ellenállást fejtettek ki. Az 1. Belorusz Front jobbszárnyának csapatai is nagy veszteségeket szenvedtek a lengyel területen vívott harcokban, s csak augusztus végén érték el a Narewet Varsótól északra, s létesítettek hídföt Serock körzetében. Pragától délre az 1. Belorusz Front balszárnya és az 1. Ukrán Front csapatai amelyek még július végén és augusztus elején kijutottak a Visztulához és azon menetböl átkeltek Magnuszew, Pulawy és Sandomierz körzetében három hídföt vettek birtokba. Augusztusban elkeseredett harcok folytak a hídfök kiszélesítéséért. Az ellenség szakadatlanul növelte erejét. Varsótól délre a Visztulához július 25-töl augusztus végéig két páncélosés öt gyalogoshadosztály, valamint négy gyalogés gépesített dandár érkezett. Különösen heves harcok bontakoztak ki a sandomierzi hídföben, itt az 1. Ukrán Front csapatai az ellenség nagy páncélos és gyalogsági eröinek több ellencsapását verték vissza. A fasiszták a sandomierzi hídföben olyan makacs ellenállást fejtettek ki, hogy a szovjet csapatok (három összfegyvernemi, három harckocsiés egy légi hadsereg) augusztusban és szeptemberben nem tudták számottevöen kiszélesíteni a hídföt, s így feladatukat csak részben hajtották végre. Mint ismeretes, csapataink augusztus végén védelembe mentek át. Megkezdödött a Lengyelország teljes felszabadítására irányuló új támadás elökészítése. Ehhez négy és fél hónapra volt szükség. Noha a varsói arcvonalszakaszon ilyen bonyolult volt a helyzet, a szovjet parancsnokság tett intézkedéseket a felkelök megsegítésére. Szeptember elején eröket összpontosított a Visztula keleti partján Praga körzetében. Itt az ellenség csoportosítása ekkorra meggyengült, mert páncéloshadosztályaít a Varsótól délre levö körzetbe dobta át, hogy felszámolja hídföinket. Szeptember 10-én az 1. Belorusz Front 47. hadserege egy lengyel hadosztállyal megerösítve támadásba ment át. A szovjet és lengyel csapatok négynapi elkeseredett harcban szétzúzták az ellenséget, s szeptember 14-én felszabadították Pragát. A varsói arcvonalszakaszon ezzel jelentékenyen javult a helyzet. Létrejöttek a feltételek ahhoz, hogy csapataink közvetlen segítséget nyújtsanak a felkelöknek. Ez a feladat az 1. lengyel hadseregre hárult. Ez a hadsereg szeptember 15-én bevonult Pragába, s megkezdte az elökészületeket, hogy átkeljen a Visztulán, és hídföket vegyen birtokba Varsóban. A hadmüvelet terve szerint a Visztulán öt szovjet tüzérdandárral és egy aknavetö ezreddel megerösített 3. lengyel gyalogoshadosztály egységeinek kellett átkelniük, a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékából kijelölt egy tüzérdandár és hat tüzérosztály támogatásával. A lengyel hadosztályhoz az átkelés biztosítására beosztottak három müszaki zászlóaljat és egy különleges rendeltetésü zászlóaljat (kétéltü gépkocsikkal). A lengyel csapatok harcát az 1. Belorusz Front légierejének kellett támogatnia. A 3. lengyel gyalogoshadosztály egységeinek az átkelés után tovább kellett fejleszteniük a támadást nyugati irányban a Május 3-a sugárút mentén, hogy egyesüljenek a felkelök központi csoportjával, amely a föposta körzetét tartotta, s délnyugati irányban (a csillagvizsgáló és a Belvedere felé), hogy egyesüljenek a felkelök déli csoportjával Mokotów körzetében. Ezen a szakaszon készült az átkelésre a 2. lengyel gyalogoshadosztály is. Az 1. lengyel hadsereg szeptember 16-re virradó éjszaka kezdte meg az átkelést a Visztulán. Szeptember 16-19. folyamán a 3. és a 2. gyalogoshadosztálynak mintegy hat zászlóalja kelt át Varsóba. A lengyel hadsereg katonái és tisztjei hösi önfeláldozással harcoltak a Visztula mögött. Az ellenség azonban erös védelmére támaszkodva megakadályozta az átkelt alegységeket az elfoglalt hídfök kibövítésében és összefüggö hídfö létrehozásában. A kudarcnak az is oka volt, hogy a felkelés vezetöi ellenezték, hogy a felkelö osztagok és a hídföben küzdö lengyel egységek közösen harcoljanak. Szeptember 21-én a fasisztáknak gyalogsággal és harckocsikkal végrehajtott ellenlökések után sikerült éket verniük az átkelt alegységek közé s megfosztani öket egymás támogatásának lehetöségétöl. A hídfökben annyira súlyosra fordult a helyzet, hogy az 1. lengyel hadsereg parancsnoka az alegységeket kénytelen volt visszarendelni Varsóból a Visztula keleti partjára. Szeptember 23-án befejezödött a visszavonás, de az átkelt egységek nagy veszteségeket szenvedtek. A szovjet parancsnokság Praga elfoglalása után állandó anyagi-technikai segítséget nyújtott a felkelöknek. Az 1. Belorusz Front haditanácsa, mielött a lengyel egységek Varsó körzetében átkeltek a Visztulán, megparancsolta a 16. légi hadseregnek, hogy fegyvert, löszert, élelmiszert és gyógyszert szállítson a felkelöknek. A feladat végrehajtásával a 9. gárda éjszakai bombázó hadosztályt bízták meg, amelynek Rasszkazov ezredes volt a parancsnoka. A szovjet légierö, miután megteremtette a kapcsolatot a felkelökkel, szeptember 14-töl kezdve rendszeresen dobott le szállítmányokat Varsó területére. Szeptember 14-re virradó éjszaka repülöink 644 felszállást hajtottak végre, s 45 tonna élelmiszert, 500 géppisztolyt, hatvan aknavetöt, 6020 gránátot és más hadianyagot dobtak le. A szovjet légierö 1944. szeptember 14-töl október 1-ig összesen 2243 felszállást hajtott végre a felkelök segítésére, s 156 aknavetöt, 505 páncéltörö puskát, 2667 géppisztolyt és puskát, 41780 gránátot, 3 millió töltényt, 113 tonna élelmiszert és 500 kilogramm gyógyszert dobott le számukra. Sok ezer szovjet harcos áldozta életét a lengyel nép felszabadításáért. Az 1. Belorusz Front halottainak és sebesültjeinek száma lengyel területen 1944. augusztusában és szeptember elsö felében elérte a 166808 föt, az 1. Ukrán Front csapatainál pedig csupán augusztus folyamán a 122578 föt. Mialatt az 1. lengyel hadsereg csapatai véres harcokat vívtak, hogy segítsék a felkelöket, az Armia Krajowa parancsnoksága nem volt hajlandó együttmüködni a Vörös Hadsereggel és a lengyel egységekkel. Amikor például a szovjet parancsnokság képviselöje megérkezett a felkelök törzséhez, hogy tisztázza a segítségnyújtás lehetöségeit, Monter (Chrusciel) tábornok, az AK varsói körzetének parancsnoka még e válságos pillanatban is kitért a megbeszélés elöl, hogy az Armia Krajowa és a Vörös Hadsereg tevékenységét egybehangolják. "Ezt azzal indokolták, hogy a szovjet csapatok képviselöje nem tudott felmutatni meghatalmazást politikai tárgyalások folytatására." Amikor a felkelök helyzete teljesen reménytelenné vált, a Vörös Hadsereg parancsnoksága azt javasolta a felkelés vezetöinek, hogy a szovjet légierö és tüzérség fedezete alatt törjenek ki a Visztulához. Bór-Komorowski azonban megtiltotta az Armia Krajowa osztagainak, hogy a szovjet csapatok elé menjenek. Csupán néhány alegység tagadta meg ezt az áruló parancsot, és tudott kitörni Varsóból. Bór-Komorowski, az Armia Krajowa parancsnoka, 1944. október 2-án aláírta a fegyverletételröl szóló jegyzökönyvet. A lengyel nép mérhetetlen szenvedéssel és áldozatokkal fizetett az emigráns kormány bünös kalandorpolitikájáért. A varsói felkelésben az Armia Krajowa, az Armia Ludowa és a polgári lakosság veszteségei óriásiak voltak. A fasiszta megszállók a szó szoros értelmében földig rombolták Varsót, Lengyelország fövárosát. Gomulka, a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának titkára a következöket mondta a felkelésröl: "A varsói felkelés kiprovokálása szörnyü büntény, amelyet a reakció a lengyel nép ellen követett el . . . Az Armia Krajowa parancsnoksága nem azért indította meg a felkelést, mert Lengyelországért és a nép szabadságáért akart harcolni. Varsó hös védöinek hullahegyeit a reakció csupán eszköznek tekintette ahhoz, hogy megragadja a hatalmat . . . Az Armia Krajowa parancsnoksága hallatlan bünt követett el a nép ellen azzal, hogy alantas, önzö hatalomvágyból, a föváros iszonyú áldozataival és szenvedéseivel nem törödve fegyveres felkelést hirdetett meg anélkül, hogy összehangolta volna tevékenységét a Vörös Hadsereg parancsnokságával és a többi varsói katonai szervezettel. Ez a büntett teljesen leleplezi a reakciót. S ugyanakkor döntö szerepet játszott abban, is hogy a reakció a nép szemében teljesen elveszítette politikai hitelét." A varsói felkelés tehát egyrészt a felkelök önfeláldozó, hösi harca volt a megszállók ellen, másrészt a Mikolajczyk-kormány és a Lengyelországban tartózkodó angolbarát vezetök bünös, szovjetellenes politikájának bizonyítéka. Mialatt az emigráns kormány a "varsói akciót" készítette elö, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság több intézkedést tett az ország teljes felszabadítására és a független demokratikus állam felépítésére. A népi hatalomnak igen fontos forradalmi, demokratikus változásokat kellett megvalósítania. A Lengyel Munkáspárt tudatában volt, hogy a forradalom csakis a nagy néptömegek legaktívabb részvételével, a munkásosztály és a parasztság szövetségének megteremtésével fejlödhet tovább. Ezért elsörendü feladatnak tekintette, hogy az országban radikális agrárreformot hajtsanak végre, s új, demokratikus államapparátust teremtsenek. Össze kellett fogni, tömöríteni kellett a munkásosztályt, amelynek oroszlánrésze volt a hitlerista betolakodók elleni harcban, s amely megerösödött és megedzödött a harcokban, meg kellett szilárdítani a munkásosztály és a parasztság szövetségét, megerösítve a munkásosztály vezetö szerepét ebben a szövetségben. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságnak e feladatok végrehajtása során óriási nehézségekkel kellett megküzdenie. A legnagyobb nehézséget a lengyel gazdaság rendkívül súlyos állapota jelentette. Az országot a németek teljesen kifosztották. Sok város romokban hevert. A visszavonuló hitleristák lerombolták az üzemeket, a pályaudvarokat, megsemmisítették a szállító eszközöket, felrobbantották a hidakat, az erömüveket. A nehézségeket súlyosbította, hogy az ország felszabadításának ütemével élezödött az osztályharc, növekedett a lengyel emigráns kormány utasításai szerint tevékenykedö reakció ellenállása. Lengyelország reakciós körei látták, hogy hiába próbálták ráeröszakolni a népre a londoni emigráns kormányt, ezért új taktikát alkalmaztak: belülröl akarták aláaknázni a fiatal demokratikus rendet. Követelték, hogy az ellenforradalmi erök még határozottabban tevékenykedjenek az országban, fokozzák a terrort a Lengyel Munkáspárt és a demokratikus tömb más pártjainak vezetöi és aktivistái, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság funkcionáriusai és a Vörös Hadsereg képviselöi ellen. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság a néptömegek segítségével ennek ellenére nagy sikereket ért el a népi demokratikus forradalom feladatainak megoldásában. A bizottság legnagyobb érdeme a földreform végrehajtása volt. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága rámutatott, hogy a földreform "a leghatékonyabb eszköz volt, amely a föld nélküli és a szegényparasztok, valamint a mezögazdasági munkások nagy tömegeit az újjászületö Lengyelország demokratikus társadalmi-politikai rendszeréhez kötötte, s elösegítette a munkás-paraszt szövetség megszilárdulását". A Nemzeti Felszabadítási Bizottság még a földreformtörvény közzététele elött rendeletet adott ki a mezögazdasági termények kötelezö beszolgáltatásáról. A kisparaszti, valamint a károsodást szenvedett gazdaságok kedvezményeket kaptak. A földbirtokosokat viszont kötelezték, hogy adják át a helyi hatóságoknak egész termésüket, kivéve a személyes fogyasztásra és a vetéshez szükséges mennyiséget. A kulák gazdaságokra nagyobb beszolgáltatási normát róttak ki. A kötelezö beszolgáltatásért folytatott harc növelte a parasztság politikai aktivitását, s elökészítette a földreform végrehajtását. 1944. szeptember 6-án elfogadták a földreformtörvényt. Ennek értelmében elkobozták és kiosztották a parasztok és a mezögazdasági munkások között az ötven hektárnál nagyobb földesúri földeket, valamint a hitleristák és a hazaárulók egykori birtokait. A rendelet megfelelt a falusi dolgozó tömegek érdekeinek. Végrehajtása azonban nagy nehézségekkel járt. A falvakban egyre gyakrabban támadták meg a Lengyel Munkáspárt tagjait. Az ellenforradalmi elemek terrorcselekményekkel, diverzióval igyekeztek megfélemlíteni a parasztokat s megakadályozni a földosztást. De a munkásosztály a Lengyel Mu

nkáspárt vezetésével, a dolgozó parasztsággal szövetségben sikeresen leküzdötte e nehézségeket. A párt felhívására munkásbrigádok százai mentek falura, hogy segítsék a dolgozó parasztokat a földreform végrehajtásában. A kommunisták a legnehezebb munkát vállalták. Minden helységben megalakultak a pártszervezetek. A Lengyel Munkáspárt erösítette szövetségét a demokratikus tömb többi pártjával, s energikusan harcolt a reakció ellen. A párt intézkedéseket tett a falu forradalmi átalakítása során elöfordult különféle torzítások ellen is. Külön említést érdemelnek a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának 1944 októberében kiadott különleges utasításai, amelyek feltárták a földreform végrehajtásában elöforduló fogyatékosságokat, s konkrét intézkedéseket határoztak meg ezek megszüntetésére. A párt központi bizottságának október 25-i utasítása például hangsúlyozta, hogy a földosztás során biztosítani kell a helyes arányt a béresek és a szegényparasztok között, s hogy földet kell juttatni a középparasztoknak is. A párt útmutatásai véget vetettek annak a helytelen gyakorlatnak, hogy helyenként csak a béreseknek adtak földet. A párt helyes politikájának következtében a parasztság többsége fokozatosan tömörült a Nemzeti Felszabadítási Bizottság körül. A Lengyel Munkáspárt a reform végrehajtása folyamán a dolgozó paraszti tömegek politikai aktivitására támaszkodva még jobban megszilárdította falusi pozícióit. 1944 végére a felszabadított területen befejezték a földreformot. 260 ezer hektár földet osztottak szét a parasztok között. Ennek 47 százalékát uradalmi béresek és föld nélküli parasztok, 49 százalékát kisés középparasztok, a fennmaradó négy százalékot pedig falusi kisiparosok és más rétegek kapták. A lengyel dolgozó parasztság a munkás-paraszt kormány forradalmi földreformja eredményeképpen Lengyelország történetében elsö ízben kapott földet. Ez az intézkedés biztosította a népi hatalom számára a falusi dolgozók milliós tömegeinek támogatását, megszilárdította a munkásosztály és a parasztság szövetségét. Így viszonylag rövid idö alatt végrehajtották a népi demokratikus forradalom egyik legfontosabb feladatát, a földesúri földek kisajátítását, és szétosztását a dolgozó parasztok között. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság a földkérdés megoldásán kívül óriási munkát végzett, hogy megteremtse az új államapparátust, s az iparban is végrehajtsa a forradalmi átalakításokat. A párt nagy lendülettel látott hozzá az új államapparátus megteremtéséhez, az egész társadalmipolitikai élet széles körü demokratizálásához. Az államhatalom fö helyi szervei a néptanácsok lettek. "A népi összefogás kifejezöi mindenekelött a Krajowa Rada Narodowa és ennek helyi szervei . . állapította meg a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának 1944 szeptemberében elfogadott határozata. A kibövített néptanácsok, amelyek egyesítik a lakosság minden rétegét, a demokratikus társadalmi és politikai szervezeteket, ma a hatalmi szervek feladatain kívül a társadalom képviselöjének feladatát is ellátják." "A pártnak törekednie kell arra írta elö a továbbiakban a határozat -, hogy a néptanácsok hathatósan befolyásolják a központi államapparátus végrehajtó szerveit. A néptanácsoknak az államhatalom demokratizálása fö eszközévé kell válniuk az újjászületö Lengyelországban." A népi demokratikus államapparátus föleg a munkásosztálynak a Lengyel Munkáspárttal ideológiailag és szervezetileg kapcsolatban álló képviselöiböl alakult meg. Az új Lengyelországban ebben fejezödött ki a legszemléletesebben a munkásosztály vezetö szerepe. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága felhívta a munkásokat, hogy önfeláldozóan, hösi eröfeszítéssel dolgozzanak az ország mielöbbi újjáépítésén. "A német megszállás idején helyes volt, hogy a dolgozók idegenkedtek a munkától, ma viszont a haza alkotó eröfeszítéseket vár a munkásosztálytól, az állam gazdájától." A munkásosztály a párt felhívására hozzálátott az üzemek munkájának megszervezéséhez. Mindenekelött megalakította a gyárak örségét, létrehozta saját igazgatási és ellenörzö szerveit. A tömegek forradalmi kezdeményezésére így végrehajtották az ipar államosítását. Ennek eredményeképpen még jóval azelött, hogy erre törvényt hoztak volna, az állam kezébe kerültek a nagyés középüzemek, a bankok és azok a közlekedési eszközök, amelyek a megszállás idején vagy a hitleristák, vagy a nyugatra menekült árulók birtokában voltak. A földreformmal és a nagyipar államosításával lerakták az új rend társadalmi-gazdasági alapjait, megteremtették a népi demokratikus forradalom továbbfejlödésének és a szocialista forradalomba való átnövésének feltételeit. Ez csak azért vált lehetövé, mert a forradalom hajtóereje a parasztsággal szövetséges munkásosztály, a néptömegek szervezöje és vezetöje pedig a Lengyel Munkáspárt volt. Mialatt az ország felszabadított területén végrehajtották a forradalmi átalakításokat, a Lengyel Munkáspárt és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság nagy gondot fordított rá, hogy harcra mozgósítsa a lengyel lakosságnak a még német megszállás alatt élö részét. 1944 nyarán és öszén Lengyelország nyugati vidékein fokozódott a partizánmozgalom. A krakkói és kielcei vajdaságban, a plocki körzetben és Radomsko (czestochowai körzet) környékén megalakultak az Armia Ludowa új dandárai. Sziléziában önálló osztagok müködtek. A partizánok rombolták az ellenség utánpótlási vonalait, rajtaütöttek a fasiszta csapatok ellátó állomásain, s nemegyszer a túleröben levö ellenséggel is harcba bocsátkoztak. Szeptember végén például a kielceí vajdaságban az Armía Ludowa néhány dandárja, szovjet partizánosztagokkal együttmüködve, sikeresen harcolt `Gruszko körzetében. Nagyméretü összetüzésekre került sor Swinia Guránál, Staszównál, Pinczównál, Evinánál és Opoczennél. A lengyel hazafiak harca gyengítette a hitlerista hadsereg mögöttes területét, és fokozta a dolgozók politikai aktivitását. A Szovjetunió ezekben a nehéz idökben is óriási segítséget nyújtott a lengyel népnek. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság 1944 nyarán segélyt kért a szövetséges országoktól és a külföldi lengyel szervezetektöl. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya megtagadta a segítséget. Csak a Szovjetunió nyújtott testvéri segítö kezet a lengyel népnek. Még folyt az elkeseredett harc a fasiszta Németország ellen, de a Szovjetunióból már hosszú szerelvények szállították Lengyelországba az élelmiszert, az ipari berendezést, a gyógyszert. Miután a Vörös Hadsereg lengyel területre lépett, a szovjet kormány hatalmas élelmiszerkészletet adott át a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságnak. Praga lakosai szeptember 30-án térítés nélkül 10 ezer tonna lisztet és a szükséghez mérten gyógyszereket kaptak. A szovjet parancsnokság Pragában nyolc kórházat bocsátott a polgári lakosság rendelkezésére. A falvakba petróleumot, sót, teát, szappant szállítottak; mindez akkor ott nagy kincsnek számított. A lengyel gazdaságnak szinte egyetlen ága sem volt, amely ne kapott volna reális segítséget. A szovjet kormány 1944 végén tízmillió rubel kamatmentes hitelt nyújtott a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságnak. A lengyel nép, miután felszabadult a német fasiszta megszállás járma alól és megszüntette a földesúri-kapitalista kizsákmányolást, a Szovjetunió támogatásával helyreállította a háborúban tönkrement gazdaságát. 1944. december végére a felszabadított területen üzembe helyezték a négy legnagyobb erömüvet, kijavítottak 84 kilométer hosszúságú magasfeszültségü vezetéket, helyreállítottak több textilipari üzemet; a krosnói olajvidéken az olajtermelés elérte a háború elötti színvonal 75 százalékát. A közös harcban erösödött a szovjet és a lengyel nép barátsága. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság 1944. szeptember 9-én egyezményt kötött az Ukrán és a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság kormányával, hogy Ukrajna és Belorusszija területéröl a lengyeleket, Lengyelország területéröl pedig az ukránokat és a belorusszijaiakat áttelepítik. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság szeptember 22-én hasonló egyezményt kötött a Litván SZSZK kormányával is. Hamarosan hozzáláttak a megállapodások végrehajtásához. Ezzel megszünt a szomszédos testvérnépek közti viszálykodás egyik oka. A demokratikus Lengyelország nemzetiségi tekintetben egynemü szuverén államként született újjá. A lengyel dolgozó tömegek lelkesen helyeselték a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság tevékenységét, magát a bizottságot érdekeik egyetlen védelmezöjének tekintették. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság nagy sikerei-az új hadsereg megalakítása, a népgazdaság helyreállításának megkezdése, az agrárreform, a népi hatalmi szervek megteremtése, a munkásosztály és a parasztság szövetségének megszilárdítása, a nemzeti front kibövítése, a lengyel és a szovjet nép barátságának erösítése a tömegek aktív támogatását biztosították az új Lengyelország népi hatalmának. Szemléletesen igazolták ezt a legnagyobb taglétszámú politikai pártok szeptemberben megtartott kongresszusai. A lengyel parasztság nagy tömegeit egyesítö Parasztpárt 1. kongresszusának határozata leszögezte: "A Parasztpárt 1. kongresszusa elfogadja azt a társadalmi és politikai platformot, amelyet a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság 1944. július 22-i kiáltványa hirdetett meg. A kongresszus úgy véli, hogy ez a kiáltvány visszatükrözi a lengyel demokrácia ama törekvését, hogy az újjászületö független hazát az 1921. évi alkotmány alapján, a törvényességnek, a társadalmiigazságosságnak és nagyjelentöségü demokratikus reformoknak megfelelöen rendezze be, s ezért felhívja a lengyel parasztságot, hogy müködjön együtt a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal a független, demokratikus, szuverén lengyel állam helyreállításában." A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság teljes támogatása és a Lengyel Munkáspárttal való szoros együttmüködés mellett foglalt állást a Lengyel Szocialista Párt 1. konferenciája is. A Demokrata Párt ugyancsak támogatásáról biztosította a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot. 1944 decemberében sok gyülést tartottak Lublinban, Krosnóban, Lukówban, Sandomierzben, Wgrówban, valamint más városokban és helységekben, s ezeken a munkások, a parasztok és az értelmiségiek amellett szálltak síkra, hogy a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság alakuljon át Lengyelország Ideiglenes Kormányává. ". . . Egyhangúlag és szívböl kijelentjük írták a rzeszówi vajdaság parasztjai Bierutnak, az Országos Néptanács elnökének -, hogy a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság a lengyel nép egyetlen törvényes képviselöje. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság mi vagyunk, a dolgozók, a lengyel nép. Elérkezett az ideje, hogy a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság, amely a felszabadulásért és a független, demokratikus Lengyelország megteremtéséért vívott harcban vezet bennünket, kormánnyá nyilvánítsa magát, hiszen valójában máris az, és mi kormánynak tekintjük". Ezek a szavak Lengyelország minden egyszerü emberének gondolatait és érzelmeit fejezték ki. A Krajowa Rada Narodowa 1944. december 31-én a néptömegek akaratának megfelelöen a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormányává alakította át. 1945. január 1-én az ország fö politikai pártjai, a Lengyel Munkáspárt, a Lengyel Szocialista Párt, a Parasztpárt és a Demokrata Párt képviselöiböl megalakult az Ideiglenes Kormány, amelynek miniszterelnöke Osubka-Morawsky lett. Az Ideiglenes Kormány fö feladata az volt, hogy biztosítsa a hitlerista megszállók mielöbbi kiüzését az országból, megszilárdítsa a demokratikus lengyel államot, mozgósítsa a dolgozókat a háborúban tönkrement gazdaság helyreállítására és fejlesztésére, biztosítsa Lengyelországnak az öt megilletö megtisztelö helyet a világ szabad népeinek családjában, megszilárdítsa Lengyelország barátságát a Szovjetunióval és más országokkal. Az Ideiglenes Kormány megalakulása igen nagy jelentöségü politikai esemény volt a lengyel nép életében: fontos lépés a szabad, független, demokratikus Lengyelország megteremtése felé. Meggyorsította az ország demokratikus eröinek tömörülését, elösegítette a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság irányította forradalmi átalakulások megszilárdítását és továbbfejlesztését. Az Ideiglenes Kormány megalakulása egyszersmind csapást mért a lengyel és a nemzetközi reakció terveire. Nyilvánvalóvá vált, hogy a lengyel nép nem hajlandó rátérni arra az útra, amelyre az imperialisták szerették volna rávezetni. Füstbe ment Mikolajczyknak az a reménye, hogy a dolgozók nyakára ültetheti a nemzetellenes emigráns kormányt. A Lengyel Ideiglenes Kormány javasolta a szövetséges országoknak: létesítsenek diplomáciai kapcsolatokat. Az Egyesült Államok és Anglia nem válaszolt erre a javaslatra. Söt, mindent elkövetett, hogy megakadályozza a demokratikus kormány megalakítását. Amikor pedig már megalakult, az amerikai és az angol diplomácia azon fáradozott, hogy elszigetelje és meggátolja normális müködését. Az Egyesült Államok elnöke például 1944. december 31-én azt javasolta a szovjet kormánynak, hogy tartózkodjék a Lengyel Ideiglenes Kormány elismerésétöl. Ezt akarták Anglia uralkodó körei is. A Times 1945. január 2-án azt írta, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánya nem óhajt változtatni a londoni lengyel kormányhoz való viszonyán azután sem, hogy Lublinban megalakult a Lengyel Ideiglenes Kormány. A szovjet kormány határozottan elutasította Washington és London javaslatait. A szovjet kormányfö még 1944. december 27-én Roosevelt elnökhöz intézett levelében rámutatott, hogy a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság óriási sikereket ért el a lengyel állam megszilárdításában, a lengyel hadsereg megszervezésében és több fontos állami intézkedés végrehajtásában. Ugyanakkor az emigráns kormány "teljesen elvesztette az országban a lengyel nép bizalmát, ráadásul pedig a polgárháború veszélyét idézi fel a Vörös Hadsereg hátában, s ezzel a németek elleni sikeres harchoz füzödö közös érdekeinket veszélyezteti". A szovjet kormány a lengyel reakció bünös politikáját leleplezve üzenetében hangsúlyozta, hogy az emigráns kormány, amely szorgalmazza a terrorista tevékenységet a Lengyelországot felszabadító szovjet csapatok ellen, lényegében közvetlenül segíti ellenségeinket. A Szovjetunió a szabadságért és a függetlenségért harcoló népeket támogató politikájához híven 1945. január 4-én elismerte a Lengyel Ideiglenes Kormányt. A Szovjetunió e külpolitikai lépése rendkívül nagy jelentöségü volt. Megszilárdította a népi demokratikus hatalmat Lengyelországban, s elösegítette, hogy a fiatal lengyel demokratikus állam kijusson a nemzetközi küzdötérre. A lengyel dolgozók óriási lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy a Szovjetunió elismerte a Lengyel Ideiglenes Kormányt. "Sohasem fogjuk elfelejteni a Szovjetunió kormányának e lépését írta a Rzeczpospolita -, amint hogy nem feledjük el azt a rengeteg vért és munkát sem, amellyel keleti szomszédunk hozzájárult a független lengyel állam helyreállításához." Az 1944-es esztendö fontos idöszak volt a lengyel népnek a függetlenségért vívott harcában. A Vörös Hadsereg a lengyel csapatokkal vállvetve felszabadította Lengyelország területének egynegyedét. Létrejöttek a kedvezö feltételek ahhoz, hogy a lengyel hazafiak még nagyobb lendülettel folytassák a harcot a fasiszta megszállók ellen, hazájuk teljes felszabadításáért, a demokratikus erök megszilárdításáért. A Szovjetunió mély rokonszenvvel figyelte és támogatta ezt a harcot. Segítsége hozzájárult, hogy Lengyelország felszabadított részén sikeresen végbementek a forradalmi átalakulások. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság, majd az Ideiglenes Kormány megalakulása azt jelentette, hogy az ellenségtöl megtisztított területen az államhatalom a munkásosztály vezette nép kezébe került. Ezzel kezdetét vette az új, népi demokratikus Lengyelország építése, a lengyel dolgozók nemzeti és társadalmi felszabadulása. Azt a kitartó harcot, amelyet a dolgozók hosszú éveken át vívtak a független, demokratikus Lengyelországért, s amely annyi áldozatot követelt, siker koronázta. Kudarcot vallott a lengyel reakció és támogatóik, az amerikai és angol uralkodó körök ama terve, hogy Lengyelországban visszaállítják a burzsoá-földesúri rendszert, s az országot szovjetellenes hídfövé változtatják. Hazája sorsát már a lengyel nép intézte.