kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
AZ OLASZ-MAGYAR KAPCSOLATOK RÉSZLETES JELLEMZÉSE
Az olasz gazdaság nemzetköziesedésében a környezõ kelet-európai országok politikai és gazdasági nyitása erõs változást eredményezett. A 90-es évek elejétõl kezdve, a líra leértékelése ellenére, a nemzetközi munkamegosztásban csak tartózkodóbban részt vevõ olasz nagy vállalatok nyomására folyamatosan növekvõ számú olasz vállalkozó mutatott késztetést külföldi, különösképpen pedig kelet-európai beruházásokra. 1995 végére a kelet-európai országok teszik ki az olasz nemzetközi terjeszkedés 17%-át mind a vállalkozások, mind pedig az alkalmazottak számát tekintve és ez az arány azóta is egyre nõ.
Az itteni beruházásokat döntõen észak-olaszországi kis- és középvállalkozók hajtják végre: a tõke 70%-a, valamint az itt alkalmazottak 38,6%-a olyan cégeké, amelyek 200 fõnél kevesebbet foglalkoztatnak. Egymaga Lombardia tartomány egyharmadát adja e vállalkozásoknak, míg egy másik harmad az észak-keleti vidékekrõl származik (15,6%-uk Veneto, 14,3%-uk Emilia Romagna tartományból).
Lombardia gazdasága, gazdasági kapcsolatai Magyarországgal
Ezen alfejezetben szeretnék kitérni egy kicsit részletesebben Lombardiára, hiszen nemcsak Olaszország legfejlettebb tartománya, hanem ezzel a térséggel van hazánknak a legszorosabb gazdasági kapcsolata.
Az Olaszországban mûködõ kb. 3 millió 200 ezer bejegyzett cég egynegyede az északi térségben található. Lombardiában nincs olyan falu, ahol ne hoztak volna létre ipari zónát. Ezek általában az önk 313j98d ormányzatoktól kedvezményesen megszerzett területen valósulnak meg, itt alakítják ki egy-egy gazdasági szektor kis központját. A zónák felölelik az adott tevékenységgel foglalkozó összes céget, függetlenül attól, hogy ezek konkurenciái egymásnak. A kiszolgáló-tevékenységet folytató vállalkozások szintén ide települnek. Ennek óriási elõnye, hogy akár a napi piaci igényeknek megfelelõ rugalmassággal dolgoznak, ill. az alkatrészek szállítása a legrövidebb idõn belül megoldható. Érdekesség, hogy például a világ széktermelésének 70%-át az Udine környéki ipari zónában gyártják, ami annyit tesz, hogy majdnem kétszer annyi széket gyártanak itt, mint Amerikában összesen.
Lombardia térsége Olaszország teljes területének közel 8%-a. Itália teljes lakosságának 15,6%-a él ebben a tartományban, összesen mintegy 8,9 millió fõ. Az egy fõre jutó GDP 20.000 USD körül mozog, ami kb. 29%-kal magasabb az olasz átlagnál. Lombardia a teljes olasz jövedelem 28%-át adja.
Milánónak Lombardia központjának gazdasági szempontból is meghatározó szerepe van. Milánó gazdasága állítja elõ az olasz nemzeti jövedelem 12%-át, a teljes olasz exportnak pedig a 13,5%-át adja.
A régióban csaknem 800.000 gazdálkodási tevékenységet folytató vállalkozást regisztrálnak, amelybõl 131.000 ipari, 90.000 építõipari tevékenységet folytat, 70.000 pedig a mezõgazdasági szervezetek száma, a fennmaradó rész pedig a szolgáltatási szektor különbözõ ágaiban tevékenykedik.
Lombardiában 42 ipari zónát tartanak nyilván, amibõl 19 textilipari, 12 pedig gépipari. Jelen van még ezen kívül a bútoripar, a mûanyag és gumiipar, szerves vegyipar és az élelmiszeripar.
Lombardia Olaszország teljes exportjának közel 30%-át adja. A gépgyártás és a fémipar domináló szerepét mutatja, hogy ez a szektor Lombardia exportjából közel 46%-ban részesedik. Kiemelésre méltó még a textil ruházat és bõripar, amely 15%-kal részesedik, valamint a vegyipar, amelynek részesedése 12%-os. A rangsorban ezeket követik a szállítójármûvek, élelmiszeripari termékek, színesfém termékek stb.
A teljes olasz importból a lombard régió részesedése meghaladja a 37%-ot, a régió import szerkezetében az átalakító gazdaságra jellemzõ alapanyagok, félkész termékek a meghatározóak.
A lombard gazdaság szerkezetének egyértelmû jellemzõje a kis- és középvállalati méret. Ennek szemléltetésére elég az Assolombarda (az olasz gyáriparosok lombardiai szervezete) tagsági szerkezetét megvizsgálni. Az Assolombarda 4600 tagot regisztrál, ebbõl csupán 3% azon vállalkozásoknak a száma, amely 250 fõnél többet foglalkoztat, 18% az 50-250 fõ között foglalkoztatott cégek száma, 79%-uk pedig kevesebb mint 50 fõt foglalkoztat.
Az Assolombarda tagvállalatainak gazdasági tevékenysége a fontosabb szektorok szerint az alábbi:
Fémipar és mechanika - 1354 vállalat
Vegyipar - 715 vállalat
Innovatív szolgáltatások - 720 vállalat
Elektronika - 444 vállalat
Nyomdaipar - 370 vállalat
Közúti áruszállítás - 242 vállalat
Divat termékek - 188 vállalat
Ipari szolgáltatások - 183 vállalat
Élelmiszer - 136 vállalat
Kiadói tevékenység - 120 vállalat
Telekommunikáció - 102 vállalat
Bútorgyártás - 95 vállalat
Lombard vállalatok befektetési motívumai, magyarországi befektetések
Az észak-olaszországi és ezen belül a lombardiai vállalatok egyre nagyobb számban kényszerülnek termelésük kihelyezésére, amit általában vagy beszállítókkal bérmunkában végeztetnek, vagy vegyesvállalati partnerrel. Ennek az egyre erõsödõ tendenciának az okai a következõek:
magas termelési költségek ezen belül is magas élõmunka költség
bizonyos szakmákban munkaerõhiány
munkaerõ rugalmatlansága
fiskális nyomás
törvényben elõírt rövidített munkaidõ
Ezeknek a problémáknak a feloldására az olasz vállalatok olyan relációkban keresik a megoldást, amelyek viszonylag közeliek és rendelkeznek a minõségi termékek elõállításához szükséges gyártási tapasztalatokkal. Általánosan kiterjedt, hogy a termelés kihelyezés vizsgálatánál a közép-európai térséget, ezen belül is minõségi termékek esetén Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot vizsgálják, kevésbé minõség igényes eseteknél pedig Szlovákiát és Romániát.
A magyarországi befektetések terén az alábbi lombardiai vállalatok említhetõek:
Artemide (világítótest és bútorgyártás)
Fiocchi (vadász lõszer)
Binda (melegkovács üzem)
Hafliger (fólia)
Gruppo Radici (textil)
Banca Commerciale Italiana (CIB)
Metall Vakuum (mûanyag-gyártás)
Riganti
Folyamatban lévõ befektetési ügyek:
TBM - textilszál-gyártás
Italdenim - szövöde
Redilco - ingatlan hasznosítás ipari parkban
LOVATI - építõipar
EFFOR - azbesztmentesítés
CVC - porszívógyártás
Italcomp - rozsdamentes csõgyártás
Regina Industria S.p.A - ipari meghajtólánc-gyártás
Olasz terjeszkedés Magyarországon
A hazánkba irányuló olasz beruházások fõként alacsony technikai szintû, ismétlõdõ feladatokból álló, összeszerelõ, összeállító tevékenységekre épülnek, amelyek ellátásához bizonyos technikai tudás és a termelési ciklusok váltakozásához való alkalmazkodási képesség szükségeltetik.
Ha kizárólag a textil-, ruha- és a cipõipart tekintjük, akkor elmondhatjuk, hogy külföldi térhódítása több tényezõtõl is függ, úgymint:
a rendelkezésre álló munkaerõtõl
a kereseti különbségek kihasználásától
a kereskedelmi korlátok áttörésétõl
a helyi nyers- és alapanyagforrástól
a piaci jelenlét erõsítésének szükségességétõl
a kevésbé iparosodott országoknak szánt ipari kvóták hasznosítási lehetõségeitõl.
Észak-Olaszország jelentõs részén a vállalakozók a munkaerõ-ellátásban komoly nehézségeket jeleznek, hiszen a munkások nagyobb számban hagyják el ezeket az ágazatokat, mint a többit, fõként azért, hogy javítsanak munkafeltételeiken.
Mivel tudjuk azt, hogy Dél-Olaszország mennyire elmaradott, joggal kérdezhetnénk meg, hogy az északi "testvéreik" miért nem arra terjeszkednek, fellendítve ezzel a "szegény délvidék" gazdaságát.
A cégek dél-olaszországi termelõ beruházásai meglehetõsen nehezen indulnak be, részben az ottani munkaerõ költsége és a kevéssé vonzó politikai és társadalmi környezet miatt, részben pedig azért, mert Kelet-Közép-Európa egyes vidékei a termelés kiszolgálása szempontjából is közelebb vannak. Mindenesetre a 90-es évektõl vannak jelei annak is, hogy egyes dél-olaszországi vidékek, Albániával, Marokkóval és Tunéziával való közelségüknek köszönhetõen vonzani kezdték a textil- és ruhaipar észak-olaszországi beruházóit is.
Magyarországon a politikai és gazdasági nyitás radikálisan megváltoztatta a termelési struktúrát a gazdálkodó szervezetek méreteinek csökkenésével és a különbözõ nagyvállalatok jogi szétválasztásával. Így a textil- és ruhaipari vállalatok száma az 1990-es 670-rõl, 1995-re 1586-ra nõtt, átlagban a periódus végére 65 fõnél alig magasabb alkalmazotti számmal üzemenként. A magyar gazdaságnak a világ termelési rendszerébe való visszaintegrálódásakor át kellett állni a többnyire bedolgozó rendszerû minõségi termelésre. A magyar vállalatok gyors struktúraváltása lehetõvé tette az export növekedését, ami 1995-ben a ruhaexport több mint 90%-át az alvállalkozóként elvállalt munkák tették ki.
A Magyarországon befektetett olasz tõke 1996-ban elérte az 530 milliárd lírát, melynek 8,5%-a a textil-, a ruha- és a cipõiparba áramlott. Ezekben a szektorokban az összberuházások majdnem elérték a 270 milliárd lírát és ebbõl az olasz rész 45 milliárd líra. Ez az összeg csak a német és az osztrák beruházásoknál alacsonyabb.
A beruházások területi elhelyezkedése több körülmény együttesétõl függ:
a földrajzi elhelyezkedéstõl
a politikai "klímától"
az infrastruktúra fejlettségi szintjétõl
az olcsó és csak kevéssé konfliktusos munkaerõtõl, amelyektõl bizonyos esetekben szakképzettséget is elvárnak
A területi elhelyezkedést illeti, ugyanazon kelet-európai országon belül is határozott demarkációs vonalak találhatók. Magyarországon a nemzetközi tõke, fõként az ország nyugati felén az osztrák határhoz közelebbi és a fõváros körüli területeken csoportosul: ezek az "erõs" térségek kötik meg a külföldi beruházások majdnem ¾-ét. Szerencsére elmondható, hogy az ezredforduló magával hozta azt a tendenciát, hogy a külföldi befektetõk - köztük az olaszok is egyre inkább felfedezik hazánk keleti részét is és jelentõs beruházások indultak meg az Alföldön is és úgy tûnik, ez lesz érvényes az elkövetkezendõ idõszakokra is.
A munkaerõ-kínálat nagyon differenciáltnak tûnik az ország földrajzi tájegységei szerint. Budapesten és a nyugati országrészen a munkaerõ-szükséglet nehezebben elégíthetõ ki a nagyobb vállalatsûrûség, s ezen belül a nagyszámban jelenlévõ külföldi cégek, valamint az e területeken relatíve magasabb bérszínvonal és jobb munkakörülmények miatt. A munkaerõtoborzás nehézségei arra kényszerítik a vállalkozókat, hogy gazdaságilag elmaradottabb területeken nyissanak új üzemeket és ott, ahol más vállalatok konkurenciája lényegesen alacsonyabb. Többek között ez is az oka annak, hogy az olasz befektetõk hazánk keleti felét vették célba egy ideje.
Azokban az esetekben, mint például a textil- és bõripar esetében is, amikor a munkafeladatok ellátásához speciális munkatapasztalatra van szükség, hogy csökkenteni tudják a betanulási idõt, a cégek elmélyült piackutatásokat végeznek és gyakran inkább már meglévõ gyárakat vesznek meg.
Néhány közép és nagy olasz vállalat nem habozott távolabbi körökbõl információt begyûjteni ahhoz, hogy kiválasszák a befektetéseik számára nagyobb hasznot hozó területeket:1989-1990-ben Magyarországon, Szlovéniában és Csehországban nagy piackutatásokat végeztek és arra a következtetésre jutottak, hogy Magyarországon voltak a legjobbak az adottságok. Bizonyos esetekben az olasz intézmények is segítettek a befektetõk számára érdekes vagy fontos információk megszerzésében és idõnként a termelõfolyamat beindításához szükséges erõforrások megszerzésében. Mindazonáltal a beruházások helye nem mindig a megfontolt döntésekbõl származik, fõként a 90-es évek elején kötötték össze az olaszok a kellemest a hasznossal és turizmus közben keresetek megfelelõ beruházási lehetõségeket.
Az olasz divatágazatban a nemzetközi expanzió fõszereplõi azok a szállítók és kereskedõk, akik a 80-as évek folyamán az észak-olasz vidékeken hihetetlen növekedést mutató kisvállalkozói és önálló termelõi szférából kerültek ki. E réteg a forgalmazás során maga is hozzájárul a termelés minõségi javulásához, úgymond "passzív tökéletesítési" mûveleteket végez.
Az ún. "diffúz" iparosítás térségeiben, így fõként Veneto tartományban a 80-as évek végéig a megerõsödött kisvállalkozások munkerõ-felhasználásukat a helyi és rokonsági munkakapcsolatokra építették, ami egy bizonyos tõkefelhalmozást tett lehetõvé. Ezekben az összetartó termelõ közösségekben a szociális távolságok lassú növekedése arra késztette a résztvevõk egy részét, hogy átlépjék az országhatárokat és így kerüljék el azokat a nehézségeket, amelyek a helyi társadalmi kapcsolatokban új státusukból fakadnának.
A kisvállalkozók ezen új rétegének tehát végig kellett mennie a vállalatok külföldön való létrehozásának és vezetésének kemény tapasztalatain; õk úgy tekintenek magukra, mint "úttörõkre", akik természetes félelmeiket legyõzvén, több-kevesebb meggyõzõdéssel, ám szívvel-lélekkel belevetették magukat a kísérletbe, amelyrõl a mai napig azt mondják, hogy "nem bántuk meg".
Az olasz vállalakozók elsõ kapcsolatai gyakran a tolmácsok voltak. A tolmácsok azonban, fõként a befektetések elsõ fázisaiban át is vették a tárgyalások vezetését, feltételeket szabtak és olykor magát az egyezkedést is kivették a befektetõ kezébõl. A vállalkozó szellemûbb tolmácsok késõbb üzlettársává vagy bizalmi posztokon dolgozó munkatársává váltak azoknak, akik úgy döntöttek, hogy belevágnak egy beruházásba Magyarországon.
Komoly nehézségeket jeleznek a több társ által mûködtetett vállalatok vezetésével kapcsolatban akkor is, ha olasz-magyar cégekrõl van szó és akkor is, ha különbözõ olasz társakról. A több tulajdonos által irányított cégek általában akkor mûködnek jól, ha a munkamegosztás, a feladatok és a hatalom megosztása a társak között már a kezdettõl fogva világos és jól meghatározott, vagy ha társakat családi kötelékek kötik össze.
A magyarországi olasz termelõegységek vezetõi sajátos szakmai tapasztalatokkal rendelkeznek, bár nem mindig ahhoz az ágazathoz kapcsolódóakkal, amelyben éppen dolgoznak. A termelõegységek vezetõi többnyire olaszok, férfiak (akkor is ha a nõk jelenléte erõsen növekszik), és középfokú végzettséggel rendelkeznek. Egyre gyakrabban alkalmaznak azonban magyar menedzsereket és keresnek kapcsolatot magyar vállalakozókkal.
Ez a tendencia várhatóan erõsödik, a magyarok jó alkalmazkodó képességeinek köszönhetõen. A magyar vezetõk, akik általában beszélnek olaszul, kevés autonómiát kapnak és a tulajdonosok meghatározott utasításai alapján dolgoznak.
Ami a magyar vállalakozókat illeti, õk már a Magyarországon jelen lévõ olasz cégekkel vannak kapcsolatban, ám az olaszországi cégekkel való közvetlen kapcsolat kiépítésének kemény határai vannak. Az elsõ kísérletek ebbe az irányba komoly problémákat jeleztek, fõként a koordinálás, a minõség és a szállítási határidõk szempontjából.
A termelés kihelyezésének fõszereplõi döntõen olyan vállalkozók, akiket az adott ágazatok olasz válsága mélyen érintett és akik jó kapcsolatokat tartanak fenn közép- és nagyvállalatokkal. Bizonyos esetekben megtartják az olaszországi vállalatukat is, rábízván azokat családtagjaikra, általában feleségükre. E vállalkozók között olyanok is találhatók, akik korábban nagyvállalatok alkalmazottai voltak. Cégük segített befektetni kevés tõkéjüket, de egész életüket is, egy-egy olyan vállalkozásba, amely valószínûleg sok pénzt fog jövedelmezni.
A szereplõk másik nagy tömbjét két szegmens alkotja:
egyrészt azok, akik alkalmazotti vagy önálló munkaszerzõdéssel vezetik a termelõegységeket
másrészt pedig az utazó technikusok, akik képesek azokat a kritikus helyzeteket "just in time" megoldani, amelyek valamely olasz vagy magyar beszállító üzemében merülnek fel.
Demográfiailag három nagy rétegrõl beszélhetünk.
Az elsõ rétegben viszonylag fiatal, 35 év alattiak vannak, akik még nem házasok, s akik nagyobb karriert terveznek, ami odahaza kemény gátakba ütközne, rendelkeznek viszont olaszországi vagy külföldi munkatapasztalatokkal.
A második réteg 35-40 év közötti technikusokból vagy volt vállalkozókból áll, akik gyakran nem házasok, s akik pillanatnyilag a magyarországi letelepedés mellett döntöttek, akkor is, ha elõzõleg nem volt különösebb külföldi munkatapasztalatuk.
A harmadik réteget, a különösen jó kapcsolatteremtõ képességgel rendelkezõ nyugdíjasok alkotják, akik többnyire minõségellenõrzési feladatokat látnak el és a szervezési technikákat is tanítják, sokan közülük korábban valamely nagyvállalatnál voltak normások.
3. A független vállalkozók szerepe és feladatai
A független vállalkozók fõként a ruha-és cipõiparban vannak jelen, míg a textil és bõriparban a magas befektetési szint miatt a nagy olasz csoportok a jellemzõek, mint például a Cantoni-Inghirami, a Radici és a Mandarina Duck, amelyek már a 90-es évek elejétõl meglévõ üzemeket vettek meg, amelyek képesek biztosítani a kidolgozás különleges technikai igényeit.
Munkaszervezési és a megrendelõkkel való speciális kapcsolatteremtõ képességeik miatt független olasz vállalakozók feltétlenül szükségesek a termelés külföldi kihelyezéséhez. Ez központi szerepet játszik más konkurensek belépésének megfékezésében is. Õk fegyelmezik a munkaerõt és gondoskodnak a termelési folyamatban felmerülõ problémák megoldásáról. Elosztják a munkafeladatokat a dolgozók egyéni szakértelmének és az adott terméknek megfelelõen, oly módon, hogy a termelési folyamat ne akadozzon.
Az olasz vállalakozók megrendelõikkel, kereskedõikkel és szállítóikkal fenntartott viszonyából szõtt kapcsolati hálója olyan tõkét, olyan többletet jelent, ami megrendeléseik jobb díjazását eredményezi és védettséget nyújt, legalábbis még egy ideig, az új magyar vállalkozók konkurenciájával szemben.
A legnagyobb hiányosság, amirõl sok olasz vállalkozó panaszkodik az, hogy nehezen találnak felelõst a szalagokra, ami úgy tûnik, mintha a 40 évig tartó szocializmus által meggyökereztetett egyenlõségérzetbõl eredne. Ez az érzelmi beállítottság akadályozza fõként vidéken, a gyáron kívüli társadalmi elkülönülést, míg a városokban ez a folyamat gyorsabban zajlik. A korábbi létesítésû üzemekben pedig a lakóhelyi és munkahelyi viszonyok közötti összefonódás figyelhetõ meg. Véleményem szerint igen szomorú, hogy a rendszerváltás után 15 évvel még mindig ilyen problémákról kell beszélni.
Az olasz vállalkozók szenvedni látszanak ettõl a kettõsségtõl és próbálják kiirtani a korábbi szokásokat ahhoz, hogy a teljesítés, a teljesítmény új szabályai a munkahely más felfogását kényszerítsék alkalmazottaikra. A gyár tehát egy steril környezetté válás felé halad, ahol mindenki végzi a maga dolgát, megszakítva a korábban benne kifejlõdött szociális szálakat. Valószínûleg még jó néhány évbe beletelik, míg az emberek levetkõzik a szocializmusból rajtuk maradt szemléletmódot.
Az olasz befektetõk különösen sérülékenynek érzik magukat azzal a munkaerõvel szemben, amely az erõs munkahelyi nyomás ellenére, megõrzi autonómiáját. Az olasz vállalkozóknak rendszerint újra kell betanítania a személyzetet ahhoz, hogy az általuk szabálytalannak és szaggatottnak talált munkaszokásoktól eltérítsék a dolgozókat.
Ugyanakkor viszont a magyar munkaerõ is gyakran készteti az olasz vállalkozókat arra, hogy gyorsan módosítsák kommunikációjukat, és hogy olyan kooperációs formákat találjanak, amelyek számot vetnek a dolgozói igényekkel. A munkaidõ például majdnem minden magyarországi cégnél egyetlen mûszakot jelent, ami általában kora reggel, 6-7 óra között kezdõdik, hogy kora délután befejezõdjék. Ezeknek a mélyen gyökerezõ szokásoknak a megváltoztatására tett kísérletek csak rontották volna a belsõ kapcsolatot, így az olasz befektetõknek nem volt más választásuk, hozzá kellett szokniuk a korán keléshez, amirõl tudjuk, hogy a mediterrán ember egyik legnagyobb ellensége.
Az új munkaszervezés és a technológiailag korszerûbb gépek használata jobban lehatárolta és elválasztotta a feladatköröket, s egyúttal növelte teljesítésüknek gyorsaságát. Néhány gyárban megpróbáltak rugalmas specializációt bevezetni, hogy olyan mûveleteket is megismertessenek a dolgozókkal, amelyek ismétlõdõ jellegük ellenére feltételezik a termékek nagyobb diverzifikációjából fakadó elkerülhetetlen változásokhoz való gyors alkalmazkodást. Az ilyen készségek többnyire könnyen megszerezhetõk. Mindenekelõtt a korábbinál nagyobb szellemi rugalmasságot kívánják meg a magyar munkaerõtõl, valamint a mûveletek fokozott gyorsaságát és a minõségre fordított fokozott figyelmet. A magyar munkaerõ úgy tûnik, nagyon jól alkalmazkodik a feltételekhez, változásokhoz, mert az olasz befektetõk egyre szívesebben dolgoznak velünk, és az idõ elõre haladtával egyre nagyobb bizalmat szavaznak nekünk.
Találat: 1612