AZ EURÓPAI HÁBORÚ BEFEJEZŐ SZAKASZA ELŐTT

AZ EURÓPAI HÁBORÚ BEFEJEZŐ SZAKASZA ELŐTT

1. A Szovjetunió belsö és nemzetközi helyzete 1945 elején Európa és Ázsia hatalmas térségein hatodik éve tombolt a legpusztítóbb háború, melyet valaha is ismert az emberiség. A fegyveres harc a legnagyobb erömegfeszítéssel folyt. Sok ütközet volt már mögöttünk. S bár még véres csaták következtek, mindenki világosan látta, hogy a fasiszta agresszorok napjai meg vannak számlálva. Az antifasiszta koalíció országainak népei azzal a meggyözödéssel köszöntötték az új, 1945-ös esztendöt, hogy a háború gyorsan és gyözelmesen véget ér. Ez a meggyözödés mindenekelött a szovjet fegyveres erök nagyszerü gyözelmein alapult. A Vörös Hadsereg hosszú és szívós harcban, csodálatos hösiességgel és önfeláldozással megtisztította a szovjet földet a hódítóktól, és hozzáfogott a másik világtörténelmi jelentöségü feladat végrehajtásához: a fasizmus által rabságba döntött európai népek felszabadításához. Erre az idöre az angol-amerikai és francia csapatok kiüzték a német fasiszta megszállókat Franciaországból és Belgiumból. 1945-ben, éppúgy mint korábban, a Szovjetunió játszotta a döntö szerepet a Németország ellen vívott háborúban. A Szovjetunió katonai sikerei a világpolitika elsörendü tényezöivé váltak, és meghatározták a nemzetközi helyzetet. Az európai második front megnyitása ellenére, az antifasiszta koalícióhoz tartozó nyugati szövetségesek katonai eröfeszítései továbbra is kisebbek voltak, mint a Szovjetunióé. A fasiszta Németország elleni befejezö harcok elöestéjén a megrögzött és a szocializmussal szembeni gyülölettöl elvakított reakciósokon kívül senki sem kételkedett többé a Szovjetunió erejében és szilárdságában. Az amerikai monopolkapitalizmus még olyan ismert képviselöi is, mint Eric Johnston, elismerték; teljesen csödöt mondtak azok a burzsoá politikusok, akik azt gondolták, hogy a szovjet állam a háború folyamán "elsorvad". Nem minden keserüség nélkül jegyezte meg Johnston, hogy a Szovjetunió messze van az "elsorvadástól". Annak a történelmi eseménynek a közvetlen hatására, hogy a fasiszta csapatokat kiüzték a Szovjetunió területéröl, a burzsoá államférfiakat, újságírókat és tudósítókat mindinkább érdekelni kezdte: mik a valódi okai a szovjet fegyveres erök gyözelmeinek? Különösen a szovjet állam gazdasági alapja vonta magára a figyelmet. Ezt tanulmányozva feltétlenül rá kellett jönniük, hogy csak a termelési eszközök szocialista tulajdona tette lehetövé a szovjet kormány számára az ország gazdasági életének centralizált vezetését és minden eröforrás összpontosítását a fasiszta agresszorok megsemmisítésére. Wallace Carroll amerikai újságíró "Ebben Oroszországgal vagyunk" címü könyvében azt írta : "A Szovjetunióban, ahol a magántulajdont megszüntették, a kormány nem ütközött olyan akadályba, mint amilyent a magántulajdon joga jelent. . . Nem kellett olyan céggel veszödnie, mely a nöi hajtük hasznot hajtó gyártását kívánta folytatni, ahelyett, hogy kevésbé hasznot hajtó megrendeléssel foglalkozott volna, és szegecseket gyártott volna a repülögépipar számára. A szovjet kormánynak nem kellett könyörögnie a gépkocsiiparnak, hogy szüntesse meg a személygépkocsik gyártását és térjen át a harckocsik gyártására." Most, amikor a Vörös Hadsereg Németország és volt csatlósai területén folytatta a harcot, minden józan ember látta, milyen elhibázott volt a fasiszták azon számítása, hogy a Szovjetunióban összeütközésekre kerül sor a társadalmi osztályok és a népek között. A honvédö háború nehéz évei nemcsak hogy nem ingatták meg a szovjet társadalom egységét, hanem még jobban megszilárdították alapját: a munkásosztály és a parasztság szövetségét, s a Szovjetunió népeinek testvéri barátságát. A szovjet társadalom az 1945. évi befejezö csaták elött szilárdabb és rendíthetetlenebb volt, mint bármikor azelött. A Nagy Októberi Szocialista Forradalomban született szovjet rend legyözhetetlen eröt adott a Szovjetunió népeinek az ellenséggel való harcban. A szocialista gazdasági rendszer lehetövé tette a háború elsö éveiben elöállott rendkívüli gazdasági nehézségek leküzdését, a továbbiakban pedig biztosította a Szovjetunió vezetö iparágainak fejlödését. Az ország katonai-gazdasági potenciáljának megerösödése mindenekelött a nehézipar fejlödésében tükrözödött. Az ipar össztermelése 1944-ben, az elözö évhez viszonyítva 15,3 százalékkal emelkedett, ezen belül a széntermelés 30,5, a `villamosenergia-termelés 21,3, a `nyersvastermelés 30,6, az acélgyártás 28,4, a hengerelt acéláruk gyártása pedig 28,2 százalékkal nött. Jó eredményeket értek el 1944-ben a vegyi ipar dolgozói. Például, az ammónia termelése egy év alatt 18,8, a kalcinált (vízmentes) szódáé 50, a marószódáé 16, a nehéz salétromsavé pedig 7,3 százalékkal növekedett. Nagyot fejlödött a gépgyártás. A hadigazdaság megerösödésével a fütöanyag, a villamos energia, a hengerelt acél és színesfémek jelentös részét a polgári gépgyártás céljaira fordították. 1944-ben észrevehetöen megnövekedett a fémipari berendezések, a villanymotorok, a fémforgácsoló gépek, tehergépkocsik és golyóscsapágyak gyártása. Tovább nöttek a fö ipari bázisok. A német megszállók által szétrombolt gazdaság helyreállítására az állam nagy összegeket fordított. A széniparba, a vasiparba és a gépgyártásba eszközölt beruházások 1944-ben felülmúlták a háború elötti színvonalat. Ebben az esztendöben, amikor a háború továbbra is óriási anyagi eröforrások igénybevételét követelte meg, a Szovjetunióban nagy termelési kapacitásokat helyeztek üzembe, s ezek 1,1 millió kilowatt villamos energia, 38,6 millió tonna szén, 3,2 millió tonna nyersvas, 2,9 millió tonna acél és 1,6 millió tonna hengerelt áru elöállítását tették lehetövé. Megkezdték a termelést 1945 elején a magnyitogorszki és a tagili új kohók, az altaji traktorgyár, az uráli gépkocsigyár, és a cseljabinszki kohómü. Épült a vlagyimiri és lipecki traktorgyár, létrehozták az elsö üzbegisztáni és kazahsztáni vaskohászati üzemeket, helyreállították a Donyec-medencei és déli vállalatokat. A kommunista párt irányításával a szovjet emberek a hátországban új és új gyözelmeket arattak a munka frontján. Szakadatlanul nött a munka termelékenysége az iparban. A szélesen kibontakozó össz-szövetségi szocialista munkaverseny napról napra mind nagyobb eredményeket hozott. A hátországi körzetek vállalatainál jelentösen megnött az egy munkásra jutó átlagteljesítmény. A termelés önköltségének csökkentése következtében az állam évi 4,3 milliárd rubelt takarított meg. A mezögazdaság noha a munkaerö és a technikai eszközök erösen megfogyatkoztak, és komoly hiányosságok mutatkoztak a vezetésben biztosította a Vörös Hadsereg, valamint a lakosság ellátását élelmiszerrel és az ipar nyersanyagszükségletét. Ez kézzel foghatóan bizonyította a kolhozrendszer erejét és életképességét. A háború a szovjet mezögazdaságnak még nagyobb károkat okozott, mint az iparnak. De miután a Vörös Hadsereg felszabadította a Don-vidék, Kubán, Ukrajna, Belorusszija, Moldava és a Baltikum termékeny földjeit, a mezögazdaság, ha nem is olyan gyorsan mint az ipar, begyógyította a háború ütötte súlyos sebeket. Minthogy az ország óriási területei szabadultak fel a német fasiszta megszállás alól, a kolhozok és szovhozok 15,8 millió hektárral növelték a vetésterületet. Ennek eredményeként 1944-ben az 1943. évihez viszonyítva a termés kenyérgabonából 67 százalékkal, cukorrépából több mint háromszorosára, burgonyából 57, gyapotból 56, napraforgóból 29 százalékkal nött. A kolhozok és a szovhozok eleget tettek a haza iránti kötelességüknek, és az 1944-ben begyüjtött termésböl 1316 millió pud gabonát adtak az államnak, 76 százalékkal többet, mint 1943-ban.s A szocialista falu dolgozói hazafiak módján gondoskodtak a Vörös Hadseregröl. Az államnak kötelezöen beszolgáltatott kenyérgabonán kívül, saját szerény tartalékaikból 112 millió 900 ezer pud gabonát adtak a Vörös Hadsereg alapjának. Ezzel a gabonával mintegy 900 harcoló hadosztály egyévi ellátását lehetett biztosítani. Sikeresen müködtek a szállítás dolgozói is. 1944-ben az ország vasútvonalain a napi átlagos teherszállítás 1943-hoz képest tízezer vagonnal nött. A gépkocsin, illetve repülögépen lebonyolított népgazdasági és katonai szállítások volumene is megnövekedett. Nagy segítséget nyújtottak a Vörös Hadseregnek az 1945. évi téli hadjárat elökészítésében a katonai és polgári építöalakulatok, illetve vállalatok. Idejében helyreállították az arcvonal menti övezetben a vasútvonalakat, a hidakat, a folyami és tengeri kikötöket, valamint a repülötereket. A szovjet emberek hösies munkával újjáteremtették az ellenség által lerombolt népgazdaságot. 1944ben a beruházások egész növekedése a felszabadított területekre esett, és a termelökapacitások 70-79 százalékát (a villamosenergia-, szén-, nyersvas-, acélés cementgyártásban) itt helyezték üzembe. A szovjet ipar termelésének 1944. évi általános növekedése jelentös részben azoknak a körzeteknek volt köszönhetö, amelyek azelött német megszállás alatt voltak. A széntermelés növekedésének 70 százalékát, a hengerelt áru termelésének pedig 40 százalékát a felszabadított bányák és üzemek biztosították. 1944 negyedik negyedében a felszabadított területeken termelték a koksznak körülbelül egyötödét, a nyersvasnak és az acélnak mintegy egyhatodát, a cementnek több mint egyötödét, a kalcinált szódának pedig több mint a felét. A felszabadított körzetek dolgozói érezték a párt és a kormány szüntelen gondoskodását, s óriási lelkesedéssel vettek részt a munkában, mindennap növelték felszabadítójuknak, a Vörös Hadseregnek nyújtott segítséget. A nehézipar, különösen a kohászat és a vegyi ipar fejl! 828j94i 7;dése biztosította a fegyvergyártás újabb fellendülését. A Szovjetunió hadiipara felülmúlta az ellenség hadiiparát. 1944-ben Németország üzemei 27600 vadászés csatarepülögépet, valamint nappali bombázót, 17300 közepes és nehéz harckocsit, 41 ezer 75 milliméteres és ennél nagyobb ürméretü löveget gyártottak. A Szovjetunió üzemei ugyanebben az évben 33200 vadászés csatarepülögépet, illetve nappali bombázót, 29 ezer közepes és nehéz harckocsit, valamint rohamlöveget, 56 ezer 76 milliméteres és ennél nagyobb ürméretü löveget állítottak elö. Bár Németországban a termelés viszonylag még mindig magas színvonalú volt, 1945 elején a német fasiszta hadsereg technikai ellátása, a szovjet-német arcvonalon elszenvedett vereségek következtében erösen visszaesett. Ugyanebben az idöben a Vörös Hadsereg egyre több új és korszerüsített harci technikai eszközt kapott: LA-7-es és JAK-3-as vadászrepülögépeket, TU-2-es bombázókat, IL-10-es csatarepülögépeket, ISZ-2-es nehéz harckocsikat, SZU-100-as rohamlövegeket, 160 milliméteres aknavetöket és M 31-12-es sorozatvetöket. Ezek a harci technikai eszközök hatásukat, tüzerejüket és manöverképességüket tekintve teljesen megfeleltek a szovjet fegyveres erök támadó tevékenységének, amelynek során elkeseredett és véres csatákban további gyözelmeket arattak a fasiszta csapatok felett. A háború minden egyes napját számtalan höstett tette emlékezetessé az arcvonalon és a hátországban egyaránt, s a szovjet nép örökre beírta nevét a történelembe. 1945 elején a Vörös Hadsereg már nagy felszabadító küldetést teljesített az európai országokban. Ez volt a Szovjetunió nemzetközi helyzetének egyik legföbb sajátossága. A szovjet csapatok Lengyelország, Románia, Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország és Észak-Norvégia területére léptek. Ez nyugtalanságot keltett a kapitalista rendszer sorsáért aggódó nemzetközi reakció táborában. A Vörös Hadsereg felszabadító küldetésétöl való félelem különösen észrevehetöen nyilvánult meg több reakciós politikus nyilatkozatában. XII. Pius pápa például 1944. december 25-i, karácsonyi rádióbeszédében felhívta az egyház híveit, hogy védjék meg az "igazi demokráciát". Éppúgy, mint a megelözö években, most is rá akarta bírni az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányát, hogy mondjon le a fasiszta agresszorok feltétel nélküli fegyverletételéröl, és kössön velük kompromisszumos békét. A reakciós propaganda mindenütt arra törekedett, hogy a Szovjetunióról terjesztett különféle rágalmakkal megrémítse az európai népeket. Különösen nagy eröfeszítéseket tettek, hogy befeketítsék a Szovjetunió politikáját a hitlerista Németország volt csatlós országaiban, amelyeknek területét a Vörös Hadsereg felszabadította. A Finnországgal, Romániával, Bulgáriával és Magyarországgal kötött fegyverszüneti szerzödés azonban leleplezte az imperialista propaganda szovjetellenes koholmányait és rágalmait. Ezeknek az okmányoknak semmi közük sem volt azokhoz a fegyverszüneti szerzödésekhez, amelyeket az elsö világháború idején a legyözött államokkal aláírattak, s amelyeken a rabló versailles-i rendszer alapult. Az 1944-1945-ben kötött fegyverszüneti egyezményeket, hála a Szovjetuniónak, a mértéktartás és a nagylelküség jellemezte. Ez másként nem is lehetett, hiszen a Szovjetunió úgy lépett fel, mint a népek felszabadítója a fasizmus igája alól, és mint a népek függetlenségének védelmezöje. Amikor Középés Délkelet-Európában megkezdödött a forradalmi, népi demokratikus átalakulás, a nemzetközi reakció jajveszékelni kezdett, hogy a Szovjetunió "exportálja a forradalmat". Az események egész menete azonban megcáfolta az imperialista politikusok rágalmait, és megerösítette a forradalomról szóló marxista-leninista tanítás igazát. A népi demokratikus átalakulások kezdettöl fogva Marx és Engels megállapításainak igazát bizonyították: forradalmat nem lehet önkényesen és megrendelésre csinálni, a forradalmak mindig és mindenütt meghatározott viszonyok és körülmények szükségszerü következményei. A Lengyelország, Románia, Bulgária és más országok felszabadított területein végbement átalakulások teljes mértékben megerösítették Lenin igazát, aki határozottan visszautasította azt a koholmányt, hogy Szovjet-Oroszország forradalmi rendszereket honosít meg más országokban. "Persze, vannak emberek mondotta Lenin 1918-ban -, akik azt hiszik, hogy a forradalom egy idegen országban rendelésre, megegyezés alapján megszülethet. Ezek az emberek vagy esztelenek, vagy provokátorok. Mi az utóbbi 12 év alatt két forradalmat éltünk át. Mi tudjuk, hogy a forradalmakat nem lehet sem rendelésre, sem megegyezés alapján csinálni, hogy a forradalmak akkor törnek ki, amikor a tízmilliók eljutnak arra a következtetésre, hogy így tovább élni nem lehet." Ugyanerre a meggyözödésre jutottak az emberek milliói a középés délkelet-európai országokban a második világháború folyamán. Nem akarták a sorsukat újból a burzsoá-földesúri rendszerre bízni, és nem szándékoztak a népeket szenvedésre és nélkülözésre kárhoztató imperialisták szolgái lenni. A Szovjetunióval nyugatról határos országok dolgozói nem akarták, hogy országaik, éppúgy, mint a háború elött, az "egészségügyi kordon" szerepét játsszák a Szovjetunióval, azzal az állammal szemben, amely kiszabadította öket a fasizmus rabságából. A háború megpróbáltatásait és a fasizmus szörnyüségeit átélve, a Vörös Hadsereg által felszabadított népek a mélyreható forradalmi átalakítások útjára léptek, és 1945 elején már nagy lépéseket tettek ezen az úton. A Szovjetuniónak nyilvánvalóan érdekében állt, hogy más országokban is gyözzön a szocialista rend. De szilárdan tartotta magát a szovjet külpolitika egyik legföbb elvéhez, a más országok belügyeibe való be nem avatkozás politikájához. A Vörös Hadsereg által felszabadított országokban a forradalom a belsö társadalmi-gazdasági és politikai folyamatok elkerülhetetlen következménye volt. Ezekben az országokban a reakciós osztályok és pártjaik nem voltak képesek arra, hogy a saját erejükböl elfojtsák a kibontakozott hatalmas tömegmozgalmat, ezért a nemzetközi imperializmus támogatására számítottak. Ezzel kapcsolatban a megszületett népi demokratikus rendszerek szempontjából óriási jelentösége volt azoknak a kedvezö külpolitikai viszonyoknak, amelyeket a Vörös Hadsereg gyözelmes elönyomulása teremtett. A szovjet csapatok azáltal, hogy a középés délkelet-európai országok területén tartózkodtak lehetetlenné tették, hogy a nemzetközi reakció "ellenforradalmat exportálhasson" ezekbe az országokba. Az ilyen "export" veszélye természetesen fennállt. Az 1944. évi események megmutatták, hogy a nyugati szövetséges hatalmak a hitleristák uralma alól felszabadított országokban népellenes és demokráciaellenes politikát folytatnak. Erröl tanúskodtak azok az intézkedések, melyeket az angol-amerikai parancsnokság Franciaországban a nemzeti felszabadító mozgalom és mindenekelött a Francia Kommunista Párt, valamint a nemzeti felszabadító mozgalom ellen Észak-Olaszországban tett, ahol a német fasiszta megszállók elleni harc döntö szakaszba lépett. 1944 végén az olasz nép felszabadító mozgalma a német fasiszta hódítók ellen hatalmas lendületet vett. Az olaszok harca a szabadságért és függetlenségért kezdettöl fogva az európai ellenállási mozgalom szerves része volt. Az olasz partizánok nagy felszabadított területeket tartottak ellenörzésük alatt az ellenség hátában. Ezeken a területeken létrehozták a néphatalom szerveit, s ez nagy riadalmat keltett az angol-amerikai vezetök között. Hogy gátolja a nép harcát, Alexander tábornagy, az Olaszországban harcoló szövetséges csapatok parancsnoka, azzal az ürüggyel, hogy a partizánháború folytatása télen nehézségekbe ütközik, megkísérelte a partizánhadsereg feloszlatását. A kísérlet nem sikerült, de súlyos károkat okozott az olasz ellenállási mozgalomnak, és mélyen sértette azt. 1944 decemberében Churchill parancsára az angol csapatok a monarcho-fasiszta reakció oldalán fegyverrel avatkoztak be Görögország belügyeibe, és hitszegö módon hátba támadták a szabadságszeretö görög népet. Az angol kormány e lépésének az volt a célja, hogy megakadályozza Görögország teljesen független és szabad fejlödését, miután kiüzték onnan a hitlerista megszállókat. ". . . Churchill jól ismert szimpátiája az alkotmányos monarchia iránt írja Sherwood nyilvánvalóan olyan politikai irányvonalat diktált, amely keresztezte a nép akaratát". És az a tény, hogy az európai döntö katonai események elöestéjén a görög nép már nem a hitleristák, hanem az angol imperialisták kezétöl vérzett, komoly figyelmeztetésül szolgált az összes többi európai nép számára. Mire beköszöntött az 1945. év, a Szovjetuniónak, az antifasiszta koalíció fö erejének a tekintélye mérhetetlenül megnött. Ez a koalíció bár a benne részt vevö államok között ellentétek voltak egészen a háború végéig fennállott. A német és a japán diplomácia sok kísérletet tett a koalíció felbomlasztására, de sikertelenül. Az a hivatalosan elfogadott háborús irányvonal, hogy az agresszorokat "feltétel nélküli fegyverletételre" kell kényszeríteni, változatlan maradt. Az amerikai és angol monopóliumoknak érdekükben állt a fasiszta Németország feltétel nélküli fegyverletétele, mert a háború ilyen befejezése legföbb európai imperialista versenytársuk vereségét jelentette. Nem véletlen, hogy Rooseveltet még az Egyesült Államok legreakciósabb körei is támogatták, bár nem nagyon imponált nekik az, hogy az elnök William Foster szavai szerint "a maga liberális felfogásának megfelelön" védte az Egyesült Államok imperialista érdekeit. Ezenkívül az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a demokratikus erök minden országban határozottan követelték a háború folytatását, egészen a fasiszta hódítók teljes leveréséig. Az antifasiszta koalíció megszilárdulását 1945-ben mindenekelött az mutatta, hogy létezett az európai második front. A szövetségesek nyugat-európai katonai tevékenysége a teheráni konferencián jóváhagyott koalíciós hadászat elveinek gyözelmét bizonyította. S ennek nagy nemzetközi jelentösége volt. "A koalíció lidércnyomása", amely Bismarcktól Hitlerig állandóan üldözte a német államférfiakat, reális valósággá vált. Amikor az 1944. december második felében és 1945. január elején az Ardennekben végrehajtott német ellentámadás a szövetséges csapatokat nehéz helyzetbe hozta, a Szovjetunió haladéktalanul szövetségesei segítségére sietett. E segítségjelentöségét nehéz lenne túlértékelni, Hogy milyen aggasztó volt a helyzet nyugaton a német csapatok ellentámadása miatt, azt többek között az a feljegyzés is bizonyítja, amelyet Patton tábornok, a 3. amerikai hadsereg parancsnoka 1945. január 4-én írt a naplójába : "Mi még elveszíthetjük ezt a háborút." Ebböl megérthetö, hogy milyen óriási katonai-politikai és hadászati jelentösége volt a szövetségesek számára a Vörös Hadsereg 1945 januárjában indított támadásának. Ez az esemény arról tanúskodott, hogy a Szovjetunió igazi szövetségesként járt el az Egyesült Államokkal és Angliával szemben, s ennek feltétlenül kedvezö hatással kellett lennie az antifasiszta koalíció eröinek konszolidációjára. A második világháborúval foglalkozó burzsoá történetírók meghamisítják a németek ardenneki ellentámadásával kapcsolatos eseményeket. Például Pogue amerikai történetíró "A Legfelsöbb Parancsnokság", Fuller angol hadtörténész "A második világháború", Darcy francia történetíró "A háború története (1939. szeptember-1945. augusztus)" és Tippelskírch "A második világháború története" címü könyvében, de másutt is, hiába keresnénk még csak utalást is arra a tényre, hogy a bajba jutott szövetségesek számára 1945 elején a segítség keletröl, a Szovjetunió részéröl jött. A koalíció megszilárdulása abban is megmutatkozott, hogy a Szovjetunió baráti viszonya valamennyi szövetséges nagyhatalommal az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal megerösödött. Rooseveltet, aki sokat tett az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti barátság megerösítéséért, 1945 elöestéjén negyedszer is az Egyesült Államok elnökévé választották. Ez egyik megnyilvánulása volt annak, hogy az amerikai nép támogatta az antifasiszta koalíció elveit s azt a baráti politikát, amelyet az elnök a Szovjetunió irányában folytatott. A szovjet és az amerikai nép harci barátságának megszilárdulása az európai háború befejezö szakasza elött megnyilvánult abban is, hogy a lend-lesse alapján tovább folytatódtak a hadianyag-szállítások a Szovjetunió részére. A szovjet nép ezt nemcsak anyagi-technikai segítségnek, hanem az amerikai nép erkölcsi-politikai támogatásának is tekintette. Jellemzö, hogy az amerikai vezetö körök a Szovjetuniónak küldött lend-lesse szállítmányokat csak jelentéktelen ellenszolgáltatásnak tekintették azért a hatalmas áldozatért, amelyet a szovjet nép a közös ellenség leverése érdekében vállalt. Stettinius, az Egyesült Állam

ok volt külügyminisztere, 1944-ben megjelent "A lend-lesse a gyözelem fegyvere" címü könyvében például ezt írta: "Ezért az egész segítségért az oroszok már olyan árat fizettek, melyet nem lehet dollárokban vagy tonnákban mérni. Ez nem más, mint a náci katonák milliói, akik elestek, vagy akiket az oroszok foglyul ejtettek . . . Az oroszok drága árat fizettek a gyözelemért, amelyet hazájuk földjén, Németországgal szemben védelmezve vívtak ki, viszont helyrehozhatatlan károkat okoztak a német hadigépezetnek. És ez jelentösen megrövidíti a háborút." 1945 elején folytatódott a Szovjetunió és Nagy-Britannia együttmüködése, bár ahogy közeledett a háború befejezése, az angol külpolitikában mindinkább erösödött a szovjetellenes irányzat. De ez egyelöre nem válhatott uralkodóvá, minthogy az ellenség még nem volt leverve, az angol közvélemény széles rétegei pedig állhatatosan követelték a kormánytól, hogy a Szovjetunióval való viszony tekintetében tántoríthatatlanul tartsa magát az 1942-1943. évi angol-szovjet egyezményhez. Az antifasiszta koalíció eröinek konszolidációja szempontjából nagy jelentösége volt a szovjet és francia nép erösödö barátságának. A szovjet kormány változatlanul azt vallotta, hogy a francia-szovjet együttmüködésnek kell az európai tartós béke egyik alapjává válnia, hogy Franciaország részvétele nélkül nem lehet sikeresen megoldani az európai biztonság legfontosabb kérdéseit. Ez határozta meg azt a következetes álláspontot, melyet a Szovjetunió képviselt például abban a kérdésben, hogy Franciaország vegyen részt a német probléma megvitatásában az Európai Tanácskozó Bizottságban. Amikor 1944 végén és 1945 elején erösen vitatták, hogy kik vegyenek részt a nagyhatalmak küszöbönálló tanácskozásán, a szovjet kormány síkraszállt azért, hogy Franciaország képviselöi jelen legyenek. A francia képviselöket azért nem hívták meg, mert ezt az Egyesült Államok kormánya ellenezte. Óriási szerepet játszott a szovjet-francia barátság megszilárdításában a Szovjetunió és Franciaország között 1944. december 10-én megkötött szövetségi és kölcsönös segélynyújtási egyezmény. Ennek az okmánynak a jelentöségét méltatva De Gaulle 1945 elöestéjén kijelentette, hogy "ha Franciaország és Oroszország egyesül, az azt jelenti, hogy erösek; ha szétválnak, az azt jelenti, hogy veszélybe kerülnek". Ez volt az elsö olyan egyezmény, melyet a Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányával egy másik nagyhatalom az egyenlö jogok alapján kötött. Éppen a Szovjetuniónak köszönhette Franciaország Francois Poncet francia diplomata szavai szerint -, hogy visszatért a nagyhatalmak sorába. A Szovjetunió és szövetségesei viszonyában nagy fontosságú volt az új nemzetközi biztonsági szervezet létrehozásának és tevékenységének kérdése. A világháború utáni berendezkedés problémái ekkor közvetlenül napirendre kerültek, hiszen már közel volt a fasiszta Németország feletti végsö gyözelem. Feltétlenül biztosítani kellett, hogy ne ismétlödjenek meg a rossz hírü Népszövetség hibái. Senki sem gondolt arra, hogy a Népszövetséget újjáélesszék. Mégis történtek olyan kísérletek, hogy a Népszövetség bizonyos alapelvei bekerüljenek az új nemzetközi fórum alapszabályzatába. Az új nemzetközi szervezetet a Szovjetunió aktív részvételével hozták létre. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína képviselöinek Dumbarton Oaks-i konferenciája (1944. augusztus 21-október 7.) kidolgozta az új nemzetközi szervezet alapszabály-tervezetét, de nem tudott egyhangú határozatot hozni a Biztonsági Tanács szavazási eljárásáról. A tervezet megfelelö fejezetében az állt, hogy e kérdés vizsgálata tovább folyik. Roosevelt Sztálinhoz intézett 1944. december 14-i levelében pontosan megfogalmazta azt az elvet, hogy a nagyhatalmak a Biztonsági Tanácsban a béke és biztonság kérdésében egyhangú szavazással döntenek ("a vétó elve"). Roosevelt javaslata volt az alapja a krími konferencia e kérdésben hozott határozatának, amelyet teljes egészében belefoglaltak az ENSZ alapokmányába. E körülménynek kezdettöl fogva nagy jelentösége volt, mert kihúzta a talajt a nemzetközi együttmüködés ellenségeinek lába alól, akik késöbb azt állították, hogy a nagyhatalmak egyhangú szavazással való döntésének elvét a Szovjetunió szinte ráeröszakolta az ENSZ-re. Nem véletlen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete az antifasiszta koalíció eröfeszítésének eredményeként jött létre. Az ENSZ létrehozása visszatükrözte a népeknek azt a törekvését, hogy biztosítsák a hosszú és szilárd békét, s az agresszorok megfékezését. A népek hittek abban, hogy az új nemzetközi biztonsági szervezet, amely tagjai szuverén egyenlöségének elvén és a különbözö társadalmi-gazdasági berendezkedésü államok békés egymás mellett élésén alapul, a Népszövetségtöl eltéröen, képes lesz arra, hogy a béke tényleges eszközévé váljék. Ezt a célt kellett szolgálnia annak az elvnek, miszerint a nagyhatalmaknak egyhangú szavazással kell dönteniük. Ez az elv az egész szervezet sarkköve. A háború utáni nemzetközi biztonság problémáival kapcsolatban a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya figyelmének központjában az a kérdés állt, milyen legyen Németország berendezkedése, miután felszámolták a hitlerista államot. 1945 elején a szövetséges hatalmak között továbbra is jelentös nézeteltérések voltak ebben a kérdésben. Amikor 1944 öszén ezt megvitatták, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya szilárdan kitartott amellett, hogy Németországot darabolják fel és változtassák agrárországgá. Ugyanilyen szempont tükrözödött az úgynevezett "Morgenthau-terv"-ben, amelyet 1944 szeptemberében a quebeci konferencián hagytak jóvá. A quebeci egyezmény szerzöi a következöképpen fogalmazták meg a maguk álláspontját a német kérdésben: "Ez a program (Németország feldarabolása és agrárországgá való változtatása a szerk.) azt a feladatot tüzi ki, hogy Németországot olyan országgá kell változtatni, amely jellege szerint elsösorban a mezök és legelök országa lesz." Az amerikai és angol vezetök hivatalos irányvonala Németország háború utáni berendezkedésének kérdésében tükrözödött azokban a javaslatokban is, melyeket Churchill és Eden 1944 októberében, moszkvai látogatásuk idején tettek. Ők azt javasolták, hogy három különálló államra darabolják fel Németországot. Németország feldarabolásának és agrárországgá változtatásának programjával részletesen foglalkoztak abban az idöben az angol-amerikai sajtóban. Lord Vansittart, angol konzervatív politikus például 1945 elején megjelent "A viszály magvai" címü könyvében azt írta : "A nehézipar néhány ágának (Németországban a szerk.) teljesen el kell tünnie. Más ágakat, így például a vasipart, korlátozni és ellenörzés alatt kell tartani. A gépipart kezdetben ellenörizni kell, majd mihelyt Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ki tudja elégíteni Európa szükségleteit meg kell semmisíteni; Németország törvényes szükségleteit az engedélyezett import útján lehet kielégíteni." Németország háború utáni berendezkedésének angol-amerikai programjából az imperialista verseny szelleme áradt. Ennek a programnak az volt a célja, hogy Németországot mint versenytársat megsemmisítsék, és az amerikai, illetve angol külpolitika eszközévé változtassák. Az európai háború befejezö szakaszában azonban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöi arra kényszerültek, hogy Németország háború utáni fejlödésének egy teljesen más programját, a békés és a demokratikus fejlödés programját írják alá. Ez annak a következménye volt, hogy a világ így Németország háború utáni berendezkedésének kérdésében kénytelenek voltak számolni a Szovjetunió álláspontjával. A Szovjetunió a háború egész idötartama alatt tántoríthatatlanul fellépett az ellen, hogy a német népet azonosítsák a hitlerista klikkel. A Szovjetunió elutasította a németekkel szembeni bosszú, a nemzeti megalázás és elnyomás politikáját. A szovjet kormány véleménye az volt, hogy csak így lehet a reális feltételeket biztosítani, hogy Németország a háború után mint egységes, békeszeretö és demokratikus állam fejlödjék. 1945 elején tehát a Szovjetunió egész külpolitikai tevékenységében visszatükrözödött a szovjet állam rendkívül megnött nemzetközi tekintélye. Teljesen csödöt mondottak a szocializmus ellenségeinek azok a számításai, hogy elszigetelhetik a Szovjetuniót. S ez nemcsak azért történt, mert sikeresen fejlödött a Szovjetunió együttmüködése az antifasiszta koalíció más részvevöivel, hanem annak eredményeként is, hogy a Szovjetunióval szomszédos európai országokban már a háború folyamán megkezdödött a népi demokratikus rendszer kialakulása. Az elöbbiekhez hasonló ellenséges számítások meghiúsulását mutatta az a fontos tény is, hogy 1945-re jelentösen megnövekedett azoknak a burzsoá államoknak a száma, amelyek jogilag elismerték a Szovjetuniót. Amíg 1941. június 22-ig a Szovjetuniónak csak 25 állammal volt diplomáciai kapcsolata, addig 1944 végére ez a szám már 41-re nött. Mennyire ellentétben állt ezzel a fasiszta Németország fokozatos elszigetelödése! A Szovjetunió elleni támadás pillanatában Németország 41 állammal tartott fenn diplomáciai kapcsolatot, 1944 végén viszont már csak kilenccel. Mindez arról tanúskodott, hogy a hitlerista Reich a maga balszerencsés elödeinek nyomában jár, akik arról álmodtak, hogy meghódítják a világot. Engels annak idején megjegyezte, hogy Napóleon "Moszkva ellen vonult, s ezzel Párizsba vezette az oroszokat". És most, az európai döntö események elöestéjén, a Moszkva elleni rablóhadjárat hitlerista szervezöinek semmiféle eröfeszítése sem tudta megtörni a szovjet katonák elszántságát: elmennek Berlinig, és befejezik a fasiszta Németország szétzúzását. 2. A katonai politikai válság kiélezödése Németországban 1945 elején Németország mély katonai-politikai válságot élt át. Mivel a keleten és nyugaton megszállt területek nagy részét elveszítette, katonai-gazdasági potenciálja lényegesen csökkent. Csapatainak Romániából történt kiüzése után le kellett mondania a román olajról, amely folyékony fütöanyagszükségletének nagy részét fedezte. A szövetséges légierö csapásai a szintetikusüzemanyag-gyártó vállalatokra még jobban kiélezték a folyékony fütöanyag problémáját. Kert, német közgazdász megállapítása szerint 1944 második felétöl, "amikor minden üzemanyag-tartalék kiapadt, az üzemanyaghiány lényeges akadállyá vált, meghiúsította vagy rendkívül meglassította a német hadvezetés összes hadmüveleti intézkedésének elökészítését és végrehajtását". Bulgária és Jugoszlávia kiürítése következtében Németország értékes hadászati nyersanyagés élelmiszer-forrásokat vesztett el. Franciaországban, Belgiumban és Luxemburgban a német fasiszta csapatoknak nemcsak a nyersanyag-forrásokat, hanem a hatalmas hadiipart is ott kellett hagyniuk. Mindez kedvezötlenül hatott a német hadigazdaságra. 1944 végén az acélolvasztás már lényegesen alacsonyabb szinten állt, mint szükséges lett volna a fegyverzet és más hadianyagok tervszerü gyártásának fenntartásához. 1945 februárjára a havi acéltermelés az 1944. márciusi 3 millió 200 ezer tonna maximális szinttel szemben 600 ezer tonnára csökkent. A széntermelés, mely 1944 júniusában Németországban és az általa megszállt országokban 26,9 millió tonnára rúgott, decemberben már csak 14,3 millió tonnát, 1945 januárjában pedig 11,8 millió tonnát tett ki. A szénipar válsága különösen súlyossá vált, miután a fasiszta csapatokat kiüzték Felsö-Sziléziából, amely még 1944 novemberében is az ország széntermelésének a felét adta. Fokozta a szénellátás nehézségeit a szállítás szervezetlensége is. Speer fegyverkezési és haditermelési miniszter 1945. február 12-i külön rendeletében megállapította, hogy a szállítás helyzete rendkívül feszült, s ennek következtében a meglevö szállítási eszközöket csak fegyverzet és löszer szállítására lehetett felhasználni. Az elöállott helyzettel kapcsolatban Speer azt követelte, hogy szilárdítsák meg a szállítási fegyelmet, és feltétlen tartsák be a szállítmányok sorrendjére vonatkozó utasításokat. De az ipari termelés általános csökkenése ellenére Németország haditermelése még elég magas színvonalon állt. 1944-ben több harckocsit, rohamlöveget, repülögépet és más egyéb fegyvert gyártottak, mint 1943-ban. A haditermelés magas színvonalát a munkaintenzitás növelésével, külföldi munkaerö fokozott alkalmazásával és a polgári célokra termelö iparágak leállítása révén érték el. 1945. elsö negyedére például egyáltalán nem vették tervbe a háztartási eszközök gyártását a lakosság részére. A haditermelés már lényegesen összeszükült alapokon folyt, az országban fokozódott a gazdasági bomlás, ami azzal függött össze, hogy Németország területe hadszíntérré vált. 1944. második felétöl csökkenni kezdett a haditermelés, 1945 január-márciusában pedig már katasztrofális jelleget öltött. 1944 végén romlott Németország élelmiszer-ellátása. A "totális" mozgósítás odavezetett, hogy rendkívül sok munkást vontak ki nemcsak az iparból, hanem a mezögazdaságból is. A bevetett földterület csökkent. A begyüjtött termelés 1944-ben, az 1939-eshez képest búzából 11,8, rizsböl 21,3, árpából 37,8, zabból 29, burgonyából 47,8 százalékkal csökkent. A tartalékok problémájának súlyosbodása miatt a hitleristák 1944 öszén fokozták a munkaerö utáni hajszát a még megszállva tartott Lengyelország, Észak-Olaszország, Hollandia, Dánia, Norvégia területén, és mind több hadifoglyot kezdtek bevonni az ipari munkába. 1944 szeptemberében a német gazdaságban foglalkoztatott munkások száma összesen 35,9 millió föt tett ki (1943-ban 36,6 millió), közülük 7,5 millió külföldi munkás és hadifogoly volt. Németország politikai, katonai és gazdasági helyzetének rosszabbodása kihatott a fasiszta csapatok állapotára is. A szovjet-német arcvonalon a német hadsereg óriási veszteségeket szenvedett, és azt semmiféle "totális" mozgósítással sem tudták pótolni. A német fegyveres erök létszáma 1944-ben 10 millió 169 ezer föröl 7 millió 476 ezerre csökkent, azaz 2 millió 693 ezer fövel (26,5 százalékkal) lett kevesebb. Az arcvonalakon 1945 elején elszenvedett új vereségek még jobban kiélezték a Wehrmacht tartalékainak problémáját. Ezért a fasiszta hadvezetés 1945 január-márciusában kénytelen volt behívni a hadseregbe a 16-17 éves ifjakat, és még egyszer felülvizsgálni a katonai szolgálat alól mentesített személyeket. 1945 januárjában a Völkischer Beobachter címü újságban "Szakemberek a hadigazdaságban" címmel cikk jelent meg, amely megmagyarázta, hogy kit kell valóban nélkülözhetetlen szakembernek tartani. "Nem mindenki nélkülözhetetlen a gazdaságban írta a szerzö -, akit szakembernek nyilvánítottak . . . Az iparnak teljes felelösséggel tekintetbe kell vennie, hogy a harcoló arcvonalaknak katonai szolgálatra alkalmas emberekre van szükségük, ma ugyanis nem a gazdasági vagy anyagi érdekek állnak elötérben, hanem az ennél sokkal fontosabb közös érdekek . . ." A félhivatalos náci lap azt fejtegette, hogy a technika fejlödése következtében a szakmunkásokra most elsösorban a hadseregben van szükség, minthogy a harceszközök, a repülögépek, a légvédelmi és híradó eszközök egyszerü javítását a helyszínen kell elvégezni. A bizonygatásból a cikk szerzöje fenyegetözésbe csapott át: "Aki nem látja be, hogy ezek az arcvonal elemi követelményei, és önfejüsködik, az nem értette meg a mai világeseményeket, azt le kell váltani." A szakembereknek a Wehrmachtba való behívásáról szóló új rendelet arról tanúskodott, hogy a hitlerista hadsereg az antifasiszta koalíció fegyveres eröinek csapásai alatt egyre csappant. A hadsereg állományának minösége is romlott. A "totális" mozgósítás révén sietve megalakított menetzászlóaljak rendszerint rosszul voltak kiképezve. A német nép és hadsereg erkölcsi-politikai állapotában is gyökeres fordulat következett be: szinte senki sem hitt már a háború kedvezö kimenetelében. 1944 öszén a tartalékok válsága katasztrofális jelleget öltött. A hitleristák, miközben arra készültek, hogy saját területükön folytatják a háborút, megkísérelték bevonni a fegyveres harcba az egész fegyverfogható lakosságot, össznépi ellenállással akarták megijeszteni ellenségeiket, s megkísérelték, hogy amennyire csak lehet, meghosszabbítsák létüket. Ezért október 18-án közzétették a Volkssturmba (népfelkelés) való behívásról szóló rendeletet. A Volkssturm megalakítását úgy tekintették, mint a német birodalom védelmének fontos részét. A rendelet közzétételét úgy idözítették, hogy az egybeesett az 1813. évi lipcsei "népek csatája" évfordulójával. A goebbelsi propaganda törekvése az volt, hogy a Napóleon elleni felszabadító harc idején életre hívott népfelkelés hazafias eszméit kihasználva, rábírja a lakosságot a végsökig való harcra, és úgy tüntesse fel a Volkssturmot, hogy az a reguláris hadsereggel egyesítve a legfontosabb eszköz, amelynek segítségével meg lehet védeni Németországot. A német Volkssturm felállításáról szóló rendelet a hitlerista Németország csödjének újabb tanúbizonysága volt. "Nehéz ötéves háború után így szólt a rendelet -, s annak következtében, hogy valamennyi európai szövetségesünk csödöt mondott, az ellenség néhány arcvonalszakaszon megközelítette Németország határait, illetve a határokon áll." A németek erkölcsi állapotának megszilárdítása végett Hitler és Keitel rózsás színekkel ecsetelte a további harc távlatait. Meg akarták gyözni a német népet, hogy Németország saját erejéböl nemcsak elháríthatja a vereséget, hanem fel is tudja tartóztatni a támadó hadseregeket "messze a birodalomtól mindaddig, amíg ki nem vívja a békét, amely biztosítja Németország, Németország szövetségesei és ezzel Európa jövöjét". De az ilyen demagóg nyilatkozatokkal nem lehetett leplezni Németország reménytelen helyzetét. És attól, hogy a fasiszta vezérek a Volkssturm létrehozásától az ország belpolitikai helyzetének megszilárdítását remélték, a helyzet nem javult. A náci Németország elkerülhetetlen katasztrófa elött állt. A rendelet szerint 16 és 60 év között minden fegyverfogható németet behívtak a Volkssturmba. A Volkssturm megalakításával a gauleitereket és kreisleitereket bízták meg, a behívottak kiképzésére a rohamosztagok, örosztagok, a gépesített nemzetiszocialista hadtest és a Hitlerjugend instruktorait használták fel. A Volkssturm alegységeinek parancsnokaivá a fasiszta párt funkcionáriusait nevezték ki. A Volkssturm megszervezésének, kiképzésének és felfegyverzésének általános irányításával Himmlert, a tartalék hadsereg parancsnokát bízták meg. Mivel a Volkssturm számára nem volt elegendö ruházat, a hitleristák 1945 elején kampányt indítottak ruházat és felszerelés gyüjtésére. A lakosságot a sajtóban és a rádióban a német katonák érdekében új "népi áldozathozatalra" hívták fel. Mivel azonban sok német már nemigen lelkesedett az "áldozathozatalért", ráadásul kiderült, hogy az összegyüjtött ruházatot fosztogatják, hamarosan megjelent Hitler szigorú parancsa, melyet 1945. január 12-én hoztak nyilvánosságra. "Az, aki az összegyüjtött vagy a gyüjtésre szánt tárgyak eltulajdonításával meggazdagszik szólt a parancs vagy bármely más módon akadályozza azok felhasználását, halállal büntettetik." A parancs a rádión való közzététellel egy idöben lépett életbe. Hatálya kiterjedt nemcsak Németország, hanem a lengyel fökormányzóság területére és a német csapatok által megszállt más területekre is. A német fegyveres erök föparancsnokságának (OKW) utasítására a Wehrmachtban szolgáló katonáknak is részt kellett vállalniuk az úgynevezett "népi áldozathozatalból", a Wehrmacht és a Volkssturm számára szükséges ruházat és felszerelés elöteremtésében. "Bajtársi kötelesség magyarázta a föparancsnokság odaadni azt az egyenruhát és felszerelési tárgyat, amelyre valakinek nincs tovább szüksége." Az események alakulása megmutatta, hogy a Volkssturm nem váltotta be a fasiszta vezetök hozzá füzött reményeit, és csak a német lakosság áldozatainak számát növelte a háború befejezö szakaszában. A Volkssturm alegységeit keleten és nyugaton a német területek védelmére, valamint Kelet-Poroszországban, Sziléziában és Ausztriában örszolgálatra használták fel. Felsöés Alsó-Sziléziában 1944. december második felében 60, föként zsákmányolt fegyverekkel felszerelt Volkssturm-zászlóaljat kirendeltek a védöállásokba. Ezeknek az alegységeknek a harckészsége alacsonynak bizonyult. "Annak ellenére, hogy a Volkssturm-zászlóaljak többsége nem félelemböl, hanem lelkiismeretesen harcolt hangsúlyozza Kissel a német Volkssturmról írt cikkében -, ezek természetesen nem folytathattak szilárd védelmi harcot . . . A harcok során a határ menti állásokat több helyen áttörték." 1944 végén Németországban megalakították a "Wehrmacht nöi kisegítö hadtestét". Ennek állományába asszonyokat és 18. évüket betöltött lányokat osztottak be. A "Wehrmacht nöi kisegítö hadteste" megalakításának célja a fasiszta félhivatalos lap közlése szerint az volt, hogy "rövid idön belül átadják az arcvonalban levö csapatoknak a még bárhol másutt fellelhetö csapatszolgálatra alkalmas katonákat, megerösítsék a védelmi Żfalat® a fenyegetett határszakaszokon, és szerencsés fordulatot hozzanak a háború menetében". Az ellenséges propaganda széltében-hosszában terjesztette a legendát, hogy meg lehet változtatni az események menetét, és el lehet kerülni a vereséget. A legenda alapja az állítólagos "csodafegyver" volt. A "csodafegyverrel" harsogta a náci propaganda rövid idö alatt biztosítani lehet Németország gyözelmét. A "csodafegyver" körül csapott lármával a fasiszta vezetök a végsökig való harcra igyekeztek lelkesíteni a németeket. Eltúlozták a V-1 szárnyas rakéta és a V-2 ballisztikus rakéta szerepét, amelyekkel Londont és más angol városokat támadták. Igaz, hogy ezek harci alkalmazásával nagy kárt okoztak Angliának: a V-1 és a V-2 halottakban és sebesültekben összesen 42380 fö áldozatot követelt az angol polgári lakosságtól. A német fasiszta parancsnokságnak az a számítása azonban, hogy az említett rakétákkal megtörik Anglia polgári lakosságának és csapatainak erkölcsi szellemét, s ezáltal Németország javára változtatja meg a hadászati helyzetet, meröben alaptalannak bizonyult. A szárnyas és ballisztikus rakéták alkalmazása még a nyugati arcvonalon sem volt semmiféle hatással a fegyveres harc menetére, még kevésbé befolyásolta a második világháború általános menetét. A velük Angliára mért csapások jelentöségének felfújása visszafelé sült el: csödöt mondott az az agyonreklámozott terv, hogy Angliát a szárnyas és ballisztikus lövedékek segítségével térdre kényszerítik, és ez újabb kiábrándulást szült a német katonákban és polgári lakosságban. Hitler és környezete nagy reményeket füzött az antifasiszta koalíció nézeteltéréseihez. A nácik a Szovjetunió megnövekedett hatalmának várható következményeivel próbálták megijeszteni Anglia és az Egyesült Államok burzsoá köreit. Azt rikácsolták, hogy a Szovjetunió "fenyegeti" a nyugati civilizációt. Ugyanakkor Németországot úgy tüntették fel, mint a bolsevizmus elleni "védöpajzsot", mint a "civilizáció védelmezöjét". Az események tényleges menete azonban kérlelhetetlenül Németország pusztulásához vezetett. Az a tudat, hogy nincs kiút, úrrá lett a német lakosság legszélesebb rétegein, s ezt idöröl idöre a fasiszta vezetök is kénytelenek voltak elismerni. A fronton és a hátországban mind jobban eluralkodott a reménytelenség hangulata. A tömegek csak a kegyetlen megtorlástól, valamint a vereségtöl való félelemböl engedelmeskedtek a náci hatóságoknak. A Vörös Hadsereg közeledése Kelet-Poroszország felé pánikot keltett a lakosságban. Az események szemtanúja, a szociáldemokrata Johannes Müller, aki 1933-ig a Német Szociáldemokrata Párt vezetöségének munkatársa volt, ezt írta: "A légitámadásoknak kitett körzetekböl menekülök hatalmas áradatát növelte az a megszámlálhatatlanul sok menekülö is, aki Kelet-Poroszország keleti határai felöl a belsö körzetek felé igyekezett . . . Mindenütt pánik uralkodott, a vasútállomások tömve voltak várakozókkal, mindenki arra törekedett, hogy a lehetö leggyorsabban elhagyja a várost." A lakosság menekülése azokból a körzetekböl, amelyekhez közeledett az arcvonal, nagy nehézségeket okozott a náci hatóságoknak. A szállítás munkája szervezetlenné vált, a hírközlés megszakadt. A pánikhangulat nemcsak a lakosságon lett úrrá, hanem a német hadsereg csapataira is átterjedt. A fasiszta vezetök "a végsökig való harcra" buzdították a lakosságot, és "ostromlott erödnek" nyilvánították Németországot. Újévi kiáltványaikban és parancsaikban mint árulókat gyalázták tegnapi szövetségeseiket, akik megakadályozták Németország gyözelmét. Ugyanakkor a nácik azzal kérkedtek, hogy "az árulás ellenére" még mindig léteznek. Újévi parancsában a führer úgy üdvözölte az új, 1945. esztendöt, hogy az nem több és nem kevesebb, mint "a történelmi fordulat éve". Dönitz tengernagy a hadiflottához intézett parancsában kijelentette: "Ott fogjuk megtámadni az ellenséget, ahol találjuk. A frenetikus merészség gyözelemre vezet bennünket." "Elöre, a Führerbe vetett tántoríthatatlan hittel" hangzott Guderian tábornoknak, a szárazföldi csapatok vezérkari fönökének újévi parancsa, amely hangsúlyozta, hogy a németek a lángoló csaták tüzén át már látják a gyözelem világítótornyát. A fasiszta vezetök parancsai hemzsegtek a demagóg kijelentésektöl. A lakosság jelentös része, melyet a hazug propaganda megtévesztett, még mindig követte ugyan a csödbe jutott fasiszta fökolomposokat, de a nácizmussal szembeni ellenállás szelleme a háború vége felé egyre jobban erösödött a német nép széles tömegeiben. A fasizmus elleni harcban Németország Kommunista Pártja járt az élen. Az NKP óriási veszteségeket szenvedett. "A hitlerista hóhérok véres orgiái írja Otto Winzer, kommunista német történész az emberek értelmetlen, tömeges megsemmisítése, az angol-amerikai légierö bombázásainak pusztító következményei, és végül az a súlyos zürzavar, amely ebben az idöszakban a szállítás, a posta és az ellátás területén uralkodott, s aminek következtében ezek müködése csaknem teljesen megbénult, természetesen alaposan nehezítette a földalatti harcosok szervezö munkáját, valamint a földalatti csoportok közötti összeköttetést." De a német antifasiszták a kegyetlen megtorlás ellenére, minden nehézséget leküzdve bátran harcoltak tovább a hitlerista rendszer ellen. Aktív tevékenységet fejtett ki 1944 végén Felsö-Sziléziában az a földalatti antifasiszta csoport, melyet Robert Büchner és Otto Gottsche kommunisták vezettek. A csoport kommunistákból, szociáldemokratákból és a haladó értelmiségi körök képviselöiböl állott. A középnémet csoport 1943-1944-ben eléggé kiterjedt támponthálózatot hozott létre az üzemekben. E csoportnak 70-80 funkcionárius és több száz föképp volt kommunista és szociáldemokrata tagja volt. 1944 öszétöl kezdve Breslau városában a Felszabadító Mozgalom nevü szervezet müködött, amely röplapokat terjesztett, s kiadta a Der Freiheitskampfer címü újságot. Ez a több mint 200 fös csoport öt fös sejtekre volt felosztva, és szigorú konspirációs szabályok szerint müködött. Sem a Gestapo állandó zaklatása, sem zsarolása és provokációja nem volt képes megfélemlíteni az antifasiszta harcosokat. E szervezet funkcionáriusainak sikerült nöi tüntetést szervezni a fasiszta hatalom intézkedései ellen. Az antifasiszta csoportok felhívták a dolgozókat, hogy vessenek véget a háborúnak. Az antifasiszták tevékenységének nagy fellendüléséröl tanúskodik az a tény, hogy a Gestapo szervei egyre gyakrabban tettek jelentést a fasiszta kormánynak a földalatti szervezetek által kiadott röpiratokról, újságokról és brosúrákról. 1944. október 16-án a karlsruhei Gestapo titkos jelentésében az állt, hogy október végétöl kezdve Karlsruhe, Freiburg és Offenburg városokban az épületek falán antifasiszta jelszavak jelentek meg : "Hitler népünk ellensége ! ", "Utolsó mentségünk le a véres kutyával !", "Békét akarunk, végezzünk a háborúval !". A "bünösök" kézrekerítésére tett kísérletek eredménytelenek maradtak. A fasizmus és a háború elleni harc egyik formája volt az a mozgalom, melynek élén a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság állt. Ezt a bizottságot a Német Kommunista Párt Központi Bizottságának kezdeményezésére 1943 júliusában szervezték meg a Szovjetunióban. A mozgalom folytatása volt annak a harcnak, amelyet az NKP az antifasiszta népfront megteremtéséért, a szabad, demokratikus Németországért vívott. A "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság szervezetei Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Görögországban, Svájcban és a Skandináv-félszigeten müködtek, és felvilágosító munkát végeztek a német megszálló csapatok között. Berlinben, Kölnben, Közép-Németországban és más körzetekben a "Szabad Németország"-mozgalomhoz csatlakoztak a különféle antifasiszta csoportok. A nemzeti bizottság direktívái konkrét intézkedéseket javasoltak a németországi antifasiszta harc folytatására. A béke és a demokrácia eszméi egyesítették a lakosság különbözö rétegeit képviselö antifasisztákat. A "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság kiáltványt intézett a Wehrmachthoz és a német néphez, kiadta a Freies Deutschland címü újságot, és röplapokat terjesztett. A bizottságnak teljhatalmú megbízottai voltak a Vörös Hadsereg csapatainál, és széles körü propagandát folytatott a német katonák és tisztek között, felhívta öket, hogy fordítsák fegyvereiket a hitlerista kormány ellen. Az 1945 elejére kialakult katonai-politikai helyzet elemzése alapján, a sajtóés szóbeli propaganda világosan bebizonyította, hogy Németország elkerülhetetlenül a katasztrófa elött áll, s hogy az egyetlen kiút a háború befejezése, a hitlerista klikk felszámolása és a demokratikus Németország megteremtése. 1945. január 25-én Szilézia lakosságához intézett rádióbeszédében Walter Ulbricht a következöket mondotta: "Mindenkinek, aki nyitott szemmel nézi a helyzetet, meg kell állapítania, hogy a háború folytatása Németország és a német népi erö értelmetlen önmegsemmisítését jelenti. Ki akarja tulajdonképpen Németországban, hogy folytassuk az elvesztett háborút? Csak Hitler, Himmler, Goebbels, Rosenberg, Krupp és Flick, akik tudják, hogy a háború vége számukra is az elkerülhetetlen véget jelenti. Ez a csödbe jutott klikk kiabál a Żkeletröl fenyegetö veszélyröl". Ulbricht felszólította a fasizmus valamennyi ellenségét, hogy tömörüljön, akadályozza meg, hogy a német városokat csatatérré változtassák, és vegye saját kezébe a városok vezetését. Minden németnek, aki szereti hazáját mondotta -, harcolnia kell e jelszavak megvalósításáért: "Minden fegyvert Hitler ellen!", "Halál a náci boncokra!", "Népi harcot az új, demokratikus Németországért!" A berlini antifasiszták röpirataikban megmagyarázták a népnek, hogy értelmetlenség harcolni a Vörös Hadsereg ellen, amely mint felszabadító hadsereg lép Németország területére. "Tüzzétek ki a forradalom vörös zászlóit. Gyorsítsátok meg a háború befejezését" hangoztatta a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság ideiglenes vezetösége egyik berlini röpiratában. "Ne menjetek a frontra, amelyet ezrével hagynak ott a katonák . . . Volkssturm igen, csakhogy Hitler és bandája ellen." A "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság propagandájának aktivitásáról tanúskodik a fasiszta hatóságoknak az a sok parancsa, amely halálbüntetéssel fenyegeti a katonákat és tiszteket a Vörös Hadsereg oldalára való átállásért. Mindazokat, akik csatlakoztak a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság mozgalmához, távollétükben halálbüntetésre ítélték. 1945. február 5-én kiadták az egységek és magasabbegységek számára a fegyveres erök vezérkari fönökének utasítását. Ez elöírta, milyen rendszabályokat kell alkalmazni a Wehrmacht azon tagjai ellen, akik a hadifogságban hazaárulást követnek el. A parancs megállapította, hogy egyes hadifogoly német katonák és tisztek "hazaárulókká" váltak, és azt követelte a személyi állománytól, hogy "irgalom nélkül és minden eszközzel" harcoljon a frontot fenyegetö veszély ellen. A parancsban az állt, hogy a hadifoglyok tetteiért a hozzátartozók fognak felelni, vagyonukkal, szabadságukkal vagy életükkel. Az antifasiszta mozgalom tagjai Németországban nemcsak agitációt és propagandamunkát folytattak. Néha sztrájkot és tüntetést is szerveztek a fasiszta hatóságok ténykedése ellen. A Freies Deutschland 1945. február 4-én hírt adott arról, hogy Berlinben január 28-án tüntettek az élelem kiadását követelö munkások. A rendörség letartóztatásokat foganatosított. Amikor a tömeg megkísérelte a letartóztatottak kiszabadítását, a rendörök tüzet nyitottak, és négy tüntetöt agyonlöttek. A tömegböl leadott lövések öt rendört megöltek. Más alkalommal az asszonyok egy burgonyával megrakott teherautót hatalmukba kerítettek, a rendörök rájuk löttek és 27 embert megöltek. 1945 februárjában Frankfurt am Mainban egy teherszállító hajó matrózai sztrájkba léptek, és követelték szabadon bocsátását az egyik társuknak, valamint feleségének, akiket a Gestapo letartóztatott. A kikötöben összegyült emberek szolidaritási tüntetést rendeztek a letartóztatottak és a sztrájkolók mellett. Mintegy 2000 lakos vonult el a börtön elött ilyen felkiáltásokkal: "Azonnali békét!", "Bocsássák szabadon a letartóztatottakat!". A tüntetök ellen bevetették az SS-osztagokat. De semmi se tudta megállítani a tiltakozókat, és a Gestapo kénytelen volt teljesíteni követeléseiket. A letartóztatottakat szabadon engedték. A német kommunisták lényeges segítséget nyújtottak a testvérpártokhoz tartozó elvtársaiknak és más antifasisztáknak, akiket a nácik a különbözö országokból hurcoltak a koncentrációs táborokba. A koncentrációs táborokban a hitleristák által elnyomott valamennyi nép és a német antifasiszták képviselöiböl megalakultak az ellenállás nemzetközi bizottságai. E bizottságok a fasizmus végsö összeomlását közvetlenül megelözö napokban aktív tevékenységükkel az SS-pribékek sok gaztettét meghiúsították. A szabadságért és függetlenségért vívott harcban kialakult az együttmüködés a német kommunisták és a hadifoglyok között. A kommunisták illegális szervezeteket létesítettek a koncentrációs táborokban. Buchenwaldban a szovjet hadifoglyok több földalatti csoportot alakítottak, s ezek még 1943 tavaszán egyetlen illegális ellenállási szervezetben egyesültek a földalatti katonai-politikai központ vezetése alatt, amelynek Szimakov (a központ vezetöje), Szmirnov, Kotov, Kjung és Baklanov voltak a tagjai. E szervezetnek nagy segítséget nyújtott a nemzetközi lágerbizottság, többek között Kvetoslav Inneman cseh kommunista, Wegerer osztrák orvos és Walter Bartel német kommunista. A tábor foglyai a földalatti szervezeteknek az üzemekben dolgozó tagjai selejtet gyártottak, megrongálták a berendezést. A szervezett szabotázs következtében a buchenwaldi Gustlow-Werke hadiüzem mühelyeinek nagy része 1943-1945-ben jelentös százalékban használhatatlan terméket gyártott. Az SS kísérletei a tettesek kézrekerítésére nem jártak eredménnyel. A tábor földalatti szervezetei figyelmének középpontjában a fegyveres felkelés elökészítése állt. A hadiüzemben dolgozó szovjet hadifoglyok apránként gyüjtötték össze a pisztolyokat és puskákat. Liszenko föhadnagy, az egyik illegális harcos, a tábor illatszermühelyében megszervezte a saját készítésü kézigránátok elöállítását. 1945 tavaszára a szovjet illegális szervezet tagjai 91 karabélyt, továbbá pisztolyokat, kézigránátokat és 200 gyúlékony folyadékkal töltött palackot gyüjtöttek össze. Ebben az idöben a földalatti szervezetnek körülbelül 2000 tagja volt. Buchenwaldban a foglyok nemzetközi katonai szervezete 178 (egyenként 3-5 föböl álló) különbözö nemzetiségü harci csoportot foglalt magában, amelyek összlétszáma 850 föt tett ki. A készülö felkelés fö szervezöi szovjet tisztek voltak. Buchenwaldban négy brigád alakult: a "köbrigád" parancsnoka Bibik, komisszárja Azarov; a "fabrigád" parancsnoka Nazirov, komisszárja Davidze; a "kisbrigád" parancsnoka Svecov, komisszárja Berdnyikov; a hadifoglyok brigádja parancsnoka Baklanov, komisszárja Nogajec. Az általános katonai vezetés Szmirnov szovjet alezredes kezében összpontosult. A foglyok fegyveres felkelése 1945. április 11-én tört ki. Az antifasiszták katonai szervezetei szovjet hadifogoly katonák és tisztek részvételével a sachsenhauseni, mauthauseni és a dachaui koncentrációs táborokban is müködtek. A koncentrációs táborok története arról tanúskodik, hogy a szovjet emberek a fogságban is szívós harcot folytattak a fasiszták ellen. Sachsenhausenben az Antifasiszták Egyesült Harci Frontjában vezetö szerepet játszott Zotov szovjet vezérörnagy. Ő állt a szovjet hadifoglyok földalatti központjának élén, és aktívan részt vett a koncentrációs tábor foglyai fegyveres felkelésének elökészítésében. A hitleristáknak azonban sikerült felfedniük a földalatti harci csoportok terveit és a kiszabadulásukért való harcra tett elökészületeiket. 1944. október 11-én megölték a Német Kommunista Párt vezetö személyiségeit, köztük Ernst Schnellert, Matthias Thesent, továbbá 25 más német és francia kommunistát. 1945. február 2-ára virradó éjjel további 200 föt tartóztattak le, köztük a titkos szervezetek sok tagját. Halálbüntetésre ítélték öket. Amikor február 3-ára virradó éjjel a krematóriumhoz vezették a letartóztatottakat, hogy végezzenek velük, azok rávetették magukat hóhéraikra, s végsö harcba kezdtek. A szovjet hazafiak, köztük Tkacsenko tábornok, Kozlovszkij és Tokarcsuk tisztek, továbbá sok más bátor harcos hösi halált halt a fasiszta hóhérok kezétöl. Zotov tábornokot a szovjet csapatok szabadították ki 1945. május 1-én. A mauthauseni 20. sz. blokk foglyai 1945. február elején kísérletet tettek kitörésre. Ebben a blokkban több mint 500 halálraítéltet tartottak fogva. Miután elhatározták, hogy kiszabadulnak, vakmerö szökési tervet dolgoztak ki. A terv kidolgozásában aktív részt vettek a szovjet hadifogoly repülök: Koblikov ezredes, a Szovjetunió höse, Iszupov és Csubesenkov ezredesek, Vlaszov alezredes, a Szovjetunió höse, és Mordovcev százados. Őket néhány nappal a szökés elött agyonlötték. Február 3-ára virradó éjjel a foglyok felkelésben törtek ki. Négy harci csoportot alakítva, megrohamozták a köfalat (amelynek tetején magasfeszültségü árammal telített szögesdrót volt), valamint a három géppuskás örtornyot. A felkelök kövekkel, kaptafákkal, köszéndarabokkal, szappannal dobálták és tüzoltófecskendövel fecskendezték az örséget. Az egyik örtorony géppuskáját megszerezték és tüzet nyitottak az örségre. A szögesdróton takarók segítségével jutottak át. Több száz fogoly kitört a táborból. Üldözésükre a hitleristák nagyszámú SS-osztagot vetettek be, és mozgósították a helyi lakosságot. Csaknem valamennyi szökevényt elfogták, és vadállati módon meggyilkolták öket. Csupán néhányan menekültek meg, köztük Ukraincev, Bityukov, Sepetya, Baklanov, Szergyuk, Szoszidko és Mihejenkov. A felkelés után a táborban fokozódtak a megtorlások. A szovjet hadifoglyok ezreit kínozták halálra. Így pusztult el tragikusan a kommunista Karbisev professzor, a kiváló tudós és katonai vezetö, a müszaki csapatok altábornagya. Súlyosan sebesülve még a háború elsö napjaiban esett fogságba. A hitleristák nemegyszer javasolták Karbisevnek, hogy lépjen a szolgálatukba, s ígértek neki minden földi jót. A szovjet hazafi azonban hü maradt elveihez. Több mint három éven át fáradhatatlanul hazafias tevékenységet folytatott a hadifoglyok között. A bátor harcost sokáig kínozták a különbözö koncentrációs táborok kínzókamráiban, Flossenburgban, Auschwitzban, Sachsenhausenben és végül Mauthausenben. De Karbisev, hazájának hü fia, állhatatosan elviselte a kínzásokat. Miután meggyözödtek, hogy a szovjet tábornok hajthatatlan és megvásárolhatatlan, a feldühödött fasiszták február 18-ára virradó éjjel, 12 fokos hidegben kivezették az udvarra, s tüzoltófecskendöböl hideg vízzel lelocsolták. Vadállati módon megölték Karbisevet. Halála után a szovjet kormány a Szovjetunió Höse címmel tüntette ki. Moszkvában; a Szmolenszkij bulváron, annak a háznak a falán, ahol a hös a háború kitöréséig élt, 1948. február 28-án emléktáblát helyeztek el. Kimagasló höstettet hajtott végre tíz szovjet hadifogoly Gyevjatajev repülö vezetésével 1945. február 8-án. Elöre megbeszélt tervük szerint a penemündei katonai repülötéren (Swinemündétöl északnyugatra) eltették láb alól az öket kísérö katonát, birtokba vettek egy Heinkel-111-es bombázógépet, s fel szálltak. A meglepetéstöl megzavarodott hitleristák nem tudták feltartóztatni a szökevényeket, és a Gyevjatajev vezette német repülögép földre szállt a szovjet csapatok elhelyezési körzetében. A forró hazaszeretet, a kitartás, a gyözelembe vetett szilárd hit segített az egyszerü szovjet embereknek, hogy elviseljék a rabság szörnyüségeit, és megszökjenek a fasiszták fogságából. Gyevjatajev csoportjának bátor átrepülése a szovjet ember hajlíthatatlan akaratának példája, aki nem alázkodik meg és nem hajt térdet az ellenség elött. A Szovjetunió kormánya nagyra értékelte a szovjet hazafiak höstettét. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsa 1957. augusztus 15-i rendeletével a német fasiszta hódítók elleni harcban, a Nagy Honvédö Háború idején tanúsított bátorságáért, merészségéért és hösiességéért Gyevjatajev föhadnagyot a Szovjetunió Höse címmel tüntette ki. Érdemrenddel tüntették ki az átrepülés többi részvevöit is. A szovjet emberek német repülögéppel végrehajtott szökése riadalmat keltett a fasiszták táborában. Az eset után öt napra megérkezett Penemündébe maga a légierö parancsnoka, Göring birodalmi tábornagy. Dühöngve elrendelte, hogy a koncentrációs tábor parancsnokát, négy SS-ört és még néhány katonát azonnal állítsák hadbíróság elé. Mindnyájukat agyonlötték. 1945 elején tehát a fasiszta Németország mély válságot élt át, ami a közeli katasztrófa elöjele volt. Az ellenséges hadsereg az arcvonalakon pótolhatatlan veszteségeket szenvedett emberben, fegyverzetben és technikai eszközökben egyaránt, az ország katonai-politikai potenciálja lényegesen összeszükült. Bulgária, Románia és Olaszország nemcsak szakított Németországgal, hanem fegyveres harcot is kezdett ellene, s ez még jobban rontotta Németország helyzetét. Finnország szintén szakított Németországgal, és kilépett a háborúból. Németország elszigetelödött a nemzetközi küzdötéren. Magában Németországban a haladó erök a kommunista párt vezetésével folytatták a fasizmus és a háború elleni harcot. Az NKP volt az ország egyetlen pártja, amely következetesen védelmezte a német nép érdekeit. A kommunisták soha sem tértek le az imperializmus és az agresszív háború elleni határozott harc útjáról. Ők mindig fennen hordozták Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, Ernst Thelmann és Wilhelm Pieck zászlaját. A hitlerista állam szétzúzásának közeledtével az NKP Központi Bizottságának Politikai Irodája és a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottság 1945 elején megvitatta a német antifasiszták feladatait azzal kapcsolatban, hogy a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok csapatai Németország területére léptek. A pártszervezetek tevékenységére vonatkozó direktívában rámutattak arra, hogy a fasizmus veresége kedvezö feltételeket teremt az ország progresszív fejlödéséhez. Mint legközelebbi célt, a direktíva azt a követelést jelölte meg, hogy a fasizmust politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg ki kell írtani. Az NKP Politikai Irodájának határozata a szabad, békeszeretö és demokratikus Németország megteremtésére irányuló intézkedések programját tartalmazta. A kegyetlen terror azonban nagyon meggyengítette Németországban az antifasiszta mozgalmat. Tragédiát jelentett a német nép számára, hogy Németországban nem volt kommunista tömegpárt. A fasiszták a párt legjobb kádereit meggyilkolták vagy börtönökbe, illetve koncentrációs táborokba zárták. A munkásosztály akcióegységét a szociáldemokrata vezetök áruló állásfoglalása következtében nem lehetett megteremteni. A fasiszta ideológia mérge mélyen behatolt a német nép tudatába. ". . . A döntö pillanatban, amikor a szovjet csapatok Németország területére léptek mondotta Ulbricht -, az antifasisztáknak nem volt elég erejük a hitlerista kormány megdöntéséhez." Ezért a hitlerista klikknek reménytelen helyzete ellenére a demagógia és a terror segítségével még a háború befejezö szakaszában is sikerült a német nép tömegeit engedelmességre bírni, s a német hadsereget arra kényszeríteni, hogy a tragikus vég pillanatáig harcoljon. 3. A hadászati helyzet Európában, és a hadviselö felek tervei 1945 re 1944 végén a Vörös Hadsereg befejezte az ellenség kiüzését a Szovjetunió földjéröl, és áthelyezte a háborút Németország és volt csatlósainak területére. A szovjet csapatok Kurzemében (Kurlandiában) szétverték és a tengerhez szorították az ellenség 16. és 18. hadseregének maradványait. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország csapatai kijutottak a Siegfried-vonalhoz. Bekövetkezett az, amitöl a német föparancsnokság a legjobban félt: Németország két arcvonal harapófogójának szorításába került. A szovjet-német arcvonal Lettország, Litvánia, Kelet-Poroszország, Lengyelország, Magyarország és Jugoszlávia területén a Balti-tengertöl az Adriai-tengerig -, a Tukums, Liepája, Memel, Jurbarkas, Augustów, Varsó, Sandomierz, Jaslo, Esztergom, Sarajevo K., Zara (Zadar) terepszakaszon húzódott (1. sz. térkép). Hossza 4400 kilométerröl 2200 kilométerre csökkent. A német fasiszta hadsereg, annak ellenére, hogy a megelözö években óriási veszteségeket szenvedett, még mindig erös volt: hét és fél millió föt számlált. Németországnak 299 hadosztálya (köztük 33 páncélos és 16 gépesített), valamint 31 dandára volt. A szovjet-német arcvonalon 10 tábori hadsereg, 4 páncéloshadsereg és 3 légiflotta harcolt, összesen 169 hadosztály (köztük 22 páncélos és 9 gépesített), valamint 20 dandár. A nyugati arcvonalon és Olaszországban a német fasiszta hadseregnek 107 hadosztálya volt. Következésképpen a német fasiszta hadsereg föeröi a nyugat-európai második front megnyitása után is a keleti arcvonalon müködtek. A német fasiszta hadseregen kívül itt harcolt az I. és a 3. magyar hadsereg is (összesen 16 hadosztály és 1 dandár). Így tehát a szovjet-német arcvonalon az ellenségnek összesen 185 hadosztálya és 21 dandára volt, s ezek állományába 3 millió 100 ezer fö tartozott. E csapatok 28500 db 75 milliméteres és ennél nagyobb ürméretü löveggel, 3950 harckocsival és rohamlöveggel, valamint 1960 harci repülögéppel rendelkeztek. Ezenkívül az ellenség különbözö tartalékainak és hátországi alakulatainak kötelékébe 2 millió 133 ezer ember, 2700 löveg, 5390 harckocsi és rohamlöveg és 3270 harci repülögép tartozott. Ezeket a hadjáratok folyamán zömmel a Vörös Hadsereg csapatai ellen használták fel. Az ellenség fegyveres eröinek csoportosítása a szovjet-német arcvonalon 1945. január elején a következö volt. Az északi-tengeri hadszíntéren az ellenség flottája jelentékeny felszíni és föleg tengeralattjáró erökkel rendelkezett. Ez erösen veszélyeztette a Barents-tengeren és a Kola-félsziget partjainál közlekedö konvojokat. Norvégia északi részén a 9 hadosztályból és 8 dandárból álló "Narvik" hadmüveleti csoport tevékenykedett. Az "Észak" hadseregcsoport a Kurlandiában körülzárt 16. és 18. tábori hadseregböl állt. E hadseregek kötelékében 34 hadosztály (köztük 3 páncélos és 1 gépesített), valamint 1 dandár harcolt. A Balti-tengeren összpontosultak Németország fö haditengerészeti eröi, amelyeknek támaszpontjai Pillau, Gdynia és Gdansk kikötöi voltak. Az ellenséges flotta biztosította a tengeri szállításokat, együttmüködött a tengerpart közelében harcoló szárazföldi csapatokkal a védelmi hadmüveletekben, és védte saját támaszpontjait. A "Közép" hadseregcsoport Kelet-Poroszországban és Lengyelország Varsótól északra fekvö körzetében védett. Állományába a 3. páncéloshadsereg, a 4. és 2. hadsereg, összesen 40 hadosztály (köztük 4 páncélos és 2 gépesített) tartozott. Az "A" hadseregcsoport a németek 9. és 17. hadseregéböl, 4. és 1. páncéloshadseregéböl, továbbá a fasiszta Magyarország 1. hadseregéböl, összesen 43 hadosztályból (köztük 4 páncélos és 2 gépesített), valamint 2 dandárból állt. Ezek a csapatok Lengyelország és Csehszlovákia területén, a Varsótól a Kárpátokig húzódó arcvonalon védtek. A "Dél" hadseregcsoport Csehszlovákia délkeleti részén és Magyarország nyugati részén tevékenykedett. Ebbe a németek 8. és 6. hadserege, 2. páncéloshadserege és a 3. magyar hadsereg, összesen 41 hadosztály (köztük 12 páncélos és 1 gépesített), valamint 4 dandár tartozott, A Dráva folyótól délre, Jugoszlávia területén tartózkodott az "F" hadseregcsoport, amelynek kötelékében 4 hadosztály és 4 dandár harcolt a szovjet csapatok ellen. Kívülük, a német szárazföldi csapatok föparancsnokságának tartalékában, illetve alakulóban volt 14 hadosztály (köztük 2 gépesített) és 2 dandár. Az ellenséges csoportosítást 3 légiflotta támogatta. Az 1. légiflotta Kurlandiában, a 6. Kelet-Poroszországban és Lengyelországban, a 4. pedig a Kárpátok körzetében települt. A szovjet fegyveres erök, szilárdan kezükben tartva a kezdeményezést, felkészültek, hogy az utolsó csapásokat mérjék a fasiszta hadseregekre. 1945 elején a szovjet-német arcvonalon 55 összfegyvernemi, 6 harckocsiés 13 légi hadsereg tevékenykedett. A harcoló frontok állományába körülbelül 500 lövészhadosztály tartozott. A lövészhadosztályok létszáma átlag 30 százalékkal kisebb volt, mint a német gyalogoshadosztályoké. A szovjet-német arcvonalon harcoló szovjet fegyveres erök összetételét az alábbi táblázat tartalmazza : 1944 nyarához képest a harcoló hadseregek létszáma 212 ezer fövel, a harckocsik és rohamlövegek száma 5115-tel, a lövegeké és aknavetöké 18050-nel, a harci repülögépeké pedig 1028-cal növekedett. Minthogy a szovjet-német arcvonal hossza megrövidült, ez lehetöséget adott a szovjet csapatok hadmüveleti és harcászati sürüségének növelésére. A Vörös Hadsereggel együtt harcoltak a lengyel, csehszlovák, román és bolgár csapatok, összesen 29 hadosztály. Állományukba összesen 326523 fö, 5221 löveggel és aknavetövel, valamint 203 harckocsi és rohamlöveg tartozott. Ezenkívül a szovjet-német arcvonalon tevékenykedett a "Normandia-Nyeman" francia repülöezred és egy jugoszláv dandár. Ha csak a közvetlenül az arcvonalon tartózkodó csapatokat tekintjük, a szovjet fegyveres erök 1945. január elején a szemben álló ellenséget személyi állomány tekintetében 2,1-szeresen, lövegekben és aknavetökben 3,7-szeresen, harckocsikban és rohamlövegekben háromszorosan, harci repülögépekben pedig 7,3-szeresen múlták felül. De ez az eröviszony gyorsan megváltozott, mihelyt a Vörös Hadsereg támadása megindult. A német hadvezetés tisztában volt vele, hogy az 1945. évi téli hadjáratban döl el a fasiszta Németország sorsa, és ezért nemcsak tartalékait, hanem a nyugati arcvonalon levö hadosztályok egy részét is a keleti arcvonalra irányította. Januárban például 11 hadosztályt dobott át a keleti arcvonalra (köztük a 6. SS-páncéloshadsereg 4 hadosztályát), továbbá 2 dandárt, valamint 10 újonnan alakított hadosztályt és 3 dandárt. Amikor január végén a szovjet csapatok elérték az Oderát és 60 kilométernyire álltak Berlintöl, a német fasiszta hadvezetés a honi légvédelem légierejét is bevetette, s ennek következtében a berlini hadmüvelet elött a szovjet légierö csak 2,3-szeresen múlta felül az ellenség légierejét. A szovjet fegyveres erök csoportosítása a következö volt. Az Északi Flotta, melynek állományába légierö, tengeralattjárók és felszíni hajók tartoztak, sikeres harcot folytatott az ellenség tengeralattjárói ellen, és az angol flottával együtt biztosította a szövetséges hajószállítmányok közlekedését Anglia és a Szovjetunió északi kikötöi között. A Tukumstól Jurbarkasig terjedö arcvonalon a 2. és az 1. Balti Front csapatai tevékenykedtek, s ezek tartották körülzárva az ellenség kurlandiai csoportosítását. E frontoknak összesen nyolc összfegyvernemi és két légi hadseregük volt. A Balti-tengeren az ellenség haditengerészeti eröivel a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta állt szemben, amelynek kevesebb hajója volt ugyan, mint az ellenségnek, viszont hatalmas légierövel rendelkezett, s ez biztosította a légi fölényt a tengeren. Haditengerészeti támaszpontként megmaradt Leningrád, Kronstadt, Tallinn és Riga. A flotta eröinek alkalmazását jelentékenyen befolyásolták a Finn-öböl középsö és nyugati részén telepített aknazárak. Ez arra kényszerítette a szovjet hadvezetést, hogy a hajók támaszpontjául ideiglenesen a finn kikötöket használja, továbbá, hogy a kevésbé veszélyes, sziklazátonyos hajóutakat vegye igénybe a hajók kifutásához a Balti-tengerre. A flotta folytatta az ellenség tengeri közlekedésének zavarását a Balti-tengeren, blokád alatt tartotta az ellenség Kurlandiában körülzárt csapatait, és felkészült arra, hogy támogassa a 3. és a 2. Belorusz Front támadását. Az ellenség kelet-poroszországi csoportosításával szemben a 3. és a 2. Belorusz Front tevékenykedett. A 3. Belorusz Front csapatai (hat összfegyvernemi hadsereg, egy légi hadsereg és két harckocsihadtest) a Jurbarkastól Augustówig terjedö sávban támadást készítettek elö az insterburg-königsbergi irányban. A 2. Belorusz Front (hét összfegyvernemi, egy harckocsiés egy légi hadsereg, három harckocsi-, egy gépesített és egy lovashadtest) az Augustówtól a Nyugati-Bug torkolatáig húzódó arcvonalon készült támadásra Elbing általános irányban. Az "A" hadseregcsoporttal szemben, amely Lengyelország területén helyezkedett el, az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front harcolt. Az 1. Belorusz Front csapatai (nyolc összfegyvernemi, két harckocsiés egy légi hadsereg, két harckocsiés két lovashadtest) a Nyugati-Bug torkolatától a Józefówig terjedö sávban müködtek. A továbbiakban a berlin-varsói irányban kellett támadniuk. E front kötelékébe tartozott az 1. lengyel hadsereg is. Az 1. Ukrán Front (nyolc összfegyvernemi, két harckocsiés egy légi hadsereg, három harckocsi-, egy gépesített és egy lovashadtest) a Józefówtól Jaslóig terjedö arcvonalon támadást készített elö a breslaui irányban. Jasló és Kassa között a 4. Ukrán Front (három összfegyvernemi és egy légi hadsereg) tevékenykedett. A front állományába tartozott az 1. csehszlovák hadtest. Kassától Osijekig, Magyarország és Jugoszlávia területén a 2. és 3. Ukrán Front csapatai müködtek. E frontok csapatai bekerítették a 130 ezer fös budapesti helyörséget. A 2. Ukrán Front (hat összfegyvernemi, egy harckocsi-, egy légi hadsereg és egy lovas-gépesített csoport) Kassa és Esztergom közötti sávban támadt a "Dél" hadseregcsoport csapatai ellen. A 2. Ukrán Front kötelékébe tartozott a 4. és az 1. román népi hadsereg. A 3. Ukrán Front (négy összfegyvernemi, egy légi hadsereg, egy harckocsi-, három gépesített, egy lovashadtest és a Dunai Katonai Flottilla), a 2. Ukrán Fronttal és a jugoszláv partizánokkal, valamint a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereggel együttmüködve, támadóharcokat vívott az Esztergom és Osijek közötti sávban az ellenség déli csoportosítása ellen. A front állományába tartozott az 1. bolgár népi hadsereg. Osijektöl Záráig a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg csapatai harcoltak. E hadsereg hadmüveleti alárendeltségében tevékenykedett az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg két hadteste. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának tartalékában hat összfegyvernemi és két légi hadsereg volt. A szovjet légierö 1945 elején számbelileg és minöségileg is fölülmúlta az ellenség légierejét, és osztatlanul uralta a légteret. A felek eröelosztását a Tukumstól Osijekig terjedö arcvonalon az alábbi táblázat tartalmazza. Mint a táblázatból kitünik, a Vörös Hadsereg föeröi (az összfegyvernemi magasabbegységeknek mintegy 60 százaléka, a harckocsiés gépesített magasabbegységeknek pedig több mint 70 százaléka) a Tilsittöl Jaslóig terjedö arcvonalon összpontosultak. Velük szemben az ellenség gyalogoshadosztályainak 50 százaléka, páncélosés gépesített hadosztályainak pedig csupán 38 százaléka tevékenykedett. Az ellenség `páncéloseröinek csaknem a fele a Kárpátoktól délre müködött. Abban az idöben tehát, amikor a Vörös Hadsereg föeröi a varsó-berlini irányban harcoltak, a német fasiszta hadvezetés nagyszámú páncélosegységet tartott délen. Ez azzal magyarázható, hogy a 2. és 3. Ukrán Front egységeinek és magasabbegységeinek sikeres elönyomulása 1944-ben délen veszélyes helyzetet teremtett. A hitleristák meg akarták állítani a Vörös Hadsereg támadását Magyarországon. 1945 telén itt várták a föcsapást is, ezért nagy eröket vontak össze ebben az irányban. Az ellenséges csapatok csoportosítása arról tanúskodott, hogy a fasiszta hadvezetésnek nem sikerült idejében felfednie a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság elgondolását, és megállapítania, mely irányban fogja a Vörös Hadsereg küszöbönálló téli támadása során mérni a föcsapást. Ez volt az egyik elöfeltétele a szovjet csapatok sikeres támadásának a varsó-berlini hadászati irányban. A hadászati helyzet a maga egészében kedvezö volt a szovjet fegyveres erök számára. A kezdeményezés a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság kezében volt. A Vörös Hadsereg csoportosítása lehetövé tette, hogy ne csak a föirányban mérjenek döntö csapásokat az ellenségre, hanem az egész szovjet-német arcvonalon. A szovjet csapatok, miután messze elörenyomultak nyugat felé és behatoltak Németország, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország területére, kedvezö helyzetet foglaltak el ahhoz a támadáshoz, amelynek célja a fasiszta hadsereg végsö megsemmisítése volt. Az ellenséges csapatok csoportosítása a háború befejezö szakasza elött az ellenség szempontjából kedvezötlen volt. Az ellenség a Kurlandiában elvágott és körülzárt nagy eröit nem használhatta fel a szovjet fegyveres erök varsó-berlini irányban indított támadásának elhárításához. Az ellenség gyalogoshadosztályainak mintegy harmadrészét, páncélosés gépesített hadosztályainak pedig csaknem a felét lekötötte a Vörös Hadsereg magyarországi támadása, s így a német fasiszta hadvezetés ezeket sem dobhatta át a szovjet csapatok föcsoportosítása támadásának visszaverésére. 1945 elején némileg megváltozott a csapatok helyzete a nyugati arcvonalon is. Az amerikai, angol, kanadai és francia csapatok a Maas folyó torkolata és a svájci határ között a Nijmegen, Aachen K., Gívet, Luxemburg, Saarbrücken, Strasbourg, Basel (Bázel) vonalon védtek. Az Ardennekben az angol-amerikai csapatok nehéz harcokat vívtak a támadó ellenséges csapatokkal, a többi arcvonalszakaszon pedig új hadmüveletekre készülödtek, hogy elönyomuljanak Németország belsejébe. Olaszországban a szövetségesek elérték a Ravenna-Pisa vonalat, és megkezdték az elökészületeket, hogy betörjenek Ausztriába és Trieszt körzetébe. Az arcvonal északi részén a Maas folyó torkolatától Geilenkirchenig a 21. hadseregcsoport (az 1. kanadai és a 2. angol hadsereg) csapatai helyezkedtek el. Kötelékébe összesen 26 gyalogosés 7 páncéloshadosztály tartozott. Középütt, Geilenkirchentöl Saarbrückenig a 12. hadseregcsoport (a 9., az 1. és a 3. amerikai hadsereg) csapatai tevékenykedtek. A hadseregcsoport 21 gyalogosés 11 páncéloshadosztályból állt. Saarbrückentöl délre, a svájci határon fekvö Baselig húzódó arcvonalszakaszon a 6. hadseregcsoport (a 7. amerikai és az 1 . francia hadsereg) csapatai harcoltak (összesen 12 gyalogosés 4 páncéloshadosztály). A franciaországi expedíciós erök föparancsnokságának tartalékában négy gyalogosés három páncéloshadosztály volt. A nyugati arcvonalon a szövetségeseknek összesen 87 hadosztályuk volt (62 gyalogosés 25 páncéloshadosztály). A szövetséges páncéloscsapatok állományába mintegy 6500 harckocsi, a légieröébe pedig több mint 10 ezer különféle típusú repülögép tartozott. Minthogy a nyugati arcvonal teljes hossza 780 kilométert tett ki, így tehát egy szövetséges hadosztályra nem egészen 10 kilométeres arcvonalszakasz jutott. A szövetséges csapatokkal szemben álló német erök a következöképp csoportosultak: az arcvonal északi részén, a Maas folyó torkolatától Venlóig a "H" hadseregcsoport (a 25. hadsereg és az 1. ejtöernyös hadsereg) védett, összesen 11 hadosztállyal, töle délre, a Venlo-Saarburg szakaszon a "B" hadseregcsoport (a 15. és a 7. hadsereg, a 6. és az 5. páncéloshadsereg), összesen 38 hadosztállyal és két dandárral. A Saarburg és Offenburg szakaszon a "G" hadseregcsoport tevékenykedett. Ennek kötelékébe egy, az 1. hadsereg (15 hadosztály) tartozott. Offenburgtól délre, a svájci határig a 19. önálló tábori hadsereg (9 hadosztály és 1 dandár) védett. Ezen az egész arcvonalon az ellenségnek 73 hadosztálya (köztük 11 páncélosés 4 gépesített hadosztály) és 3 dandára volt. Egy hadosztályra körülbelül 11 kilométeres arcvonalszakasz jutott (átlagos hadmüveleti sürüség). Figyelembe kell azonban venni, hogy a nyugati arcvonalon levö német magasabbegységek, feltöltöttségüket és a harckiképzésük fokát tekintve, jelentösen gyengébbek voltak, mint azok, amelyek a Vörös Hadsereg ellen harcoltak. A nyugati arcvonalra rendszerint azok a hadosztályok kerültek, amelyeket a szovjet-német arcvonalon elszenvedett nagy veszteségek után feltöltés végett kivontak a harcból. A létszámhiány ezeknél a hadosztályoknál néha a 40 százalékot is meghaladta. A német hadosztálynak mind a szervezetszerü, mind a tényleges állománya messze elmaradt az angol és az amerikai hadosztályokétól. Az angol csapatok vezérkarának adatai szerint a német fasiszta hadsereg fent említett 69 gyalogoshadosztálya, harci erejét tekintve, 39 angol-amerikai hadosztálynak, 10 páncéloshadosztálya pedig 7 hadosztálynak felelt meg. Guderiannak, a német szárazföldi csapatok vezérkari fönökének tájékoztató jelentése szerint a német csapatoknak a nyugati arcvonalon 1624 harckocsijuk volt. A nyugaton müködö német csapatok támogatására hivatott légierö állományába 1945. január 1-én 1750 harci repülögép tartozott. Az általános eröviszonyokat tekintve a nyugati arcvonalon 1945 elején az angol-amerikai csapatok voltak fölényben. Élöeröben ez a fölény 2:1-hez, páncéloserökben 4:1-hez, légieröben pedig 6:1-hez aránynak felelt meg. Az olasz hadszíntéren, Olaszország középsö részén, 1945 elején a szövetséges csapatok 15. hadseregcsoportja (a 8. angol és az 5. amerikai hadsereg) müködött, amelynek összesen 21 hadosztálya és 9 önálló dandára volt. Ezenkívül Középés Észak-Olaszországban, azaz a német csapatok hátában, az olasz partizánok százezres hadserege harcolt, lekötve az ellenséges eröknek körülbelül egyötödét. Az Alpoktól délre, keleti irányú arcvonallal, a francia--olasz határ mentén francia csapatok helyezkedtek el, s fedezték a keleti irányból Dél-Franciaországba vezetö utakat. Az Olaszországban harcoló szövetséges csapatokat 5000 angol-amerikai repülögép támogatta. A Földközi-tengeren a szövetségesek részéröl 14 cirkáló, mintegy 80 torpedóromboló és sok kisegítöhajó müködött. Az olaszországi angol-amerikai csapatokkal a "C" német fasiszta hadseregcsoport állt szemben, amelynek kötelékébe a "Liguria" hadseregcsoport (a 14. hadsereg és a 75. hadtest) és a 10. hadsereg, összesen 31 hadosztály (köztük négy olasz hadosztály) tartozott. Az angol-amerikai csapatokkal közvetlen harcérintkezésben a 10. és a 14. hadsereg (21 hadosztály) volt. Ezek azt a feladatot kapták, hogy akadályozzák meg az ellenség áttörését északi irányban. A 14. hadsereg eröinek kisebb része és a 75. hadtest a liguriai tengerpartot és az olasz-francia határt védte. A fennmaradó négy hadosztály az olasz partizánok ellen harcolt. A német hadvezetésnek a légtér biztosítására körülbelül 130 harci repülögép állt rendelkezésére. A tenger felöl 20 hadihajó (3 torpedóromboló és 17 kis torpedónaszád) biztosította a csapatokat. Annak ellenére, hogy a szemben álló hadosztályok száma csaknem megegyezett, az olaszországi szövetséges csapatok nagy emberés technikai fölényben voltak az ellenséggel szemben. A német fasiszta hadosztályok, tekintettel a létszámhiányra, legfeljebb 7-8000 katonát és tisztet számláltak, míg az angolamerikai hadosztályok 16-18000-et. Figyelembe kell még venni az olasz partizánokat is, akik nagy ellenséges eröket kötöttek le. A szövetségesek légi és haditengerészeti fölénye olyan nagy volt, hogy osztatlanul uralták mind a légteret, mind a tengert. A hadászati helyzet Európában 1945 elején teljes mértékben kedvezett a szovjet, az amerikai, az angol és francia csapatok támadásának. Az antifasiszta koalíció fegyveres eröi, amelyek minden tekintetben felülmúlták a német fasiszta hadsereget, szilárdan kezükben tartották a hadászati kezdeményezést. Az arcvonalak közeledtek Németországhoz, és részben már annak területén húzódtak. A szovjet és az angol-amerikai fegyveres erök 1944. évi gyözelmei fellelkesítették a népeket, reménnyel töltötték el, hogy gyorsan és gyözelmesen véget ér a háború. A szövetséges csapatok felkészültek, hogy megsemmisítö csapásokat mérjenek az ellenségre, és feltétel nélküli fegyverletételre kényszerítsék. A harcoló felek a kialakult katonai-politikai és hadászati helyzet figyelembevételével dolgozták ki hadviselési terveiket 1945-re. A fasiszta megszállóknak a Szovjetunió területéröl történt kiüzése után a Vörös Hadsereg elött az a feladat állt, hogy német földön befejezze a fasiszta Németország szétzúzását, és teljesítse nagy felszabadító küldetését: segítséget nyújtson az európai népeknek a fasiszta rabság láncainak széttörésében, szabadságuk kivívásában és állami függetlenségük helyreállításában. E célok megvalósítása érdekében meg kellett semmisíteni a német fasiszta hadsereget, és feltétel nélküli fegyverletételre kellett kényszeríteni a hitlerista Németországot. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása e feladatokat egy hadjárat keretében szándékozott végrehajtani. E hadjárat általános elgondolása már a Vörös Hadsereg 1944. évi nyári támadása folyamán kezdett kialakulni, végleges kidolgozására pedig ugyanezen év novemberében került sor. A frontparancsnokok, miután megkapták az elözetes feladatokat, elöterjesztették a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának a saját elképzeléseiket és javaslataikat a küszöbönálló hadmüveletekre. Ezeket a vezérkar összesítette, a föhadiszállás megvitatta, majd végleges elh

atározást hozott, és direktíva formájában utasításokat adott a frontoknak. Az elgondolás az volt, hogy egyidejüleg mért megsemmisítö csapásokkal széles arcvonalon szét kell zúzni az ellenség föeröit Kelet-Poroszországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon és Ausztriában; ki kell jutni a Visztula torkolata, Bydgoszcz-Poznan-Breslau-Moravská Ostrava-Bécs vonalra. A továbbiakban a csapatoknak el kellett foglalniuk Berlint, fel kellett szabadítaniuk Prágát, s gyözelmesen be kellett fejezniük a háborút. Ennek az elgondolásnak a megvalósítása céljából a föhadiszállás támadó hadmüveleteket tervezett az egész szovjet-német arcvonalon. A támadásnak négy hadászati irányban kellett kibontakoznia : a tengerparti, a berlini, a prágai és a bécsi irányban. A tengerpart mentén támadó 3. és 2. Belorusz Frontnak birtokba kellett vennie Kelet-Poroszországot és a Balti-tenger partvidékét az Elbáig. A szovjet csapatok a Balti-tenger partvidékén elönyomulva nemcsak hogy biztosíthatták északról az 1. Belorusz Front tevékenységét, hanem elö is segíthették az ellenség föcsoportosításának szétzúzását a berlini irányban. A berlini hadászati irány a Visztula folyó középsö folyásának vonalától Poznanon és Berlinen át az Elbáig volt a föirány. A támadás itt lehetövé tette a szovjet csapatoknak, hogy felszabadítsák Lengyelországot, elfoglalják Brandenburg területét, s vele együtt Németország legfontosabb politikai, hadászati, közigazgatási és ipari központját, Berlint, és kijussanak az Elbához. Úgy tervezték, hogy a berlini irányban a 2. Belorusz Front eröinek egy része, az 1 . Belorusz és az 1. Ukrán Front csapatai támadnak. A prágai irányban az 1. Ukrán Front eröi egy részének, valamint a 4. Ukrán Front csapatainak meg kellett tisztítaniuk Felsöés Alsó-Sziléziát és Csehszlovákia északi körzeteit. A bécsi irányban támadó 2. és 3. Ukrán Front csapatainak az volt a céljuk, hogy felszabadítsák Magyarországot, Csehszlovákia déli részét, Ausztriát, elfoglalják Bécset, és kijussanak a Dél-Németországba vezetö megközelítési utakra. A 2. és az 1. Balti Front csapatainak aktív támadó tevékenységgel folytatniuk kellett a tengerhez szorított kurlandiai ellenséges csoportosítás megsemmisítését, és meg kellett akadályozniuk, hogy az ellenség más irányban használhassa fel e csapatait. A legrészletesebben a szovjet fegyveres erök januári támadásának tervét dolgozták ki. Úgy tervezték, hogy ezt a támadást a Balti-tenger és a Kárpátok közötti sávban öt front (a 3., a 2. és az 1. Belorusz, az 1. és a 4. Ukrán Front) eröi, a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottával együttmüködésben egyidejüleg kezdik meg. E nagyszabású támadás végrehajtására szánt erök a következök voltak: 33 összfegyvernemi, 5 harckocsiés 7 légi hadsereg, 10 önálló harckocsiés gépesített, valamint 5 lovashadtest, továbbá a Balti Flotta eröi. A szovjet csapatok feladata az volt, hogy szétzúzzák az ellenség védelmét Kelet-Poroszországban, Lengyelországban és Csehszlovákiában, egyes elszigetelt szakaszokra szaggassák szét az ellenség arcvonalát, megsemmisítsék a szemben álló csapatokat, és a harckocsi-hadseregek bevetésével 4-500 kilométert nyomuljanak elöre, elérjék a Poznan-Breslau vonalat, és ezzel kedvezö helyzetet teremtsenek a fasiszta Németország elleni végsö csapáshoz. A föcsapást a berlini irányban Ostrolka és Krakkó között tervezték mérni, a 2. és az 1. Belorusz, valamint az 1. Ukrán Front csapataival. Ezen az 550 kilométeres szakaszon, amely a szovjet-német arcvonal 25 százalékát tette ki, összpontosították a harcoló hadseregek személyi állományának 45, a harckocsik és rohamlövegek 70, valamint a lövegek, aknavetök és a repülögépek 43 százalékát. Itt bontakozott szét a hat harckocsi-hadseregböl öt, a 19 önálló harckocsiés gépesített hadtestböl pedig tíz. E csapás sikere esetén a szovjet csapatok megsemmisíthették az ellenség föeröit ebben az irányban. A Vörös Hadsereg a legrövidebb úton elérhette Németország létfontosságú körzeteit, és a továbbiakban elfoglalhatta Berlint. Ez óriási politikai jelentöségü volt, és a háború befejezéséhez kellett vezetnie. Az 1. Belorusz Front felkészült, hogy hatalmas csapást mérjen Poznan irányában és továbbfejlessze a támadást Berlin felé. Az 1. Belorusz Front csapataival szoros együttmüködésben kellett támadnia a 2. Belorusz és az 1. Ukrán Frontnak is. Azt tervezték, hogy amennyiben az 1. Belorusz Front csapatainak elönyomulása Poznan irányában lassan halad, a 2. Belorusz Front egyik hadserege délnyugati irányban fog támadni, megkerülve Varsót. Az 1. Ukrán Front csapatai Breslau irányába mérték a föcsapást. Az 1. Belorusz Front elönyomulása tehát a 2. Belorusz és az 1. Ukrán Front csapatainak sikeres támadásától függött. A 3. és a 2. Belorusz Front csapataira az a feladat hárult, hogy megsemmisítsék az ellenség keletporoszországi csoportosítását, elvágják Kelet-Poroszországot Németország központi körzeteitöl, s ezzel könnyítsék meg az ellenség csapatainak teljes szétverését a szovjet-német arcvonal északi szárnyán. A 3. Belorusz Front Königsberg általános irányban támadt, a 2. Belorusz Front pedig Marienburg felé. A szovjet hadvezetés tekintetbe vette, hogy Kelet-Poroszország elfoglalásával a szovjet csapatok megfosztják a fasiszta Németországot egyik legfontosabb politikai és gazdasági körzetétöl. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság arra számított, hogy ezzel hadászatilag kedvezö szárnyhelyzetet biztosít a berlini csoportosítással szemben. A keletporost csoportosítás megsemmisítésével a szovjet csapatok támadási sávja jelentékenyen összeszükült, és a legrövidebb úton érhették el Berlint. Így tehát a keletporoszországi hadmüvelet szorosan kapcsolódott az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front támadásához. A berlini irányban az ellenségnek erös csoportosítása volt. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság hogy kedvezö helyzetet teremtsen a támadáshoz elhatározta : "széthúzza" ezt a csoportosítást oly módon, hogy elvonja az ellenség eröit a szovjet-német arcvonal szárnyaira. Ebböl a célból került sor 1944 végén a Kelet-Poroszországba való betörésre irányuló hadmüveletre. Ugyanakkor a 2. és a 3. Ukrán Front tovább támadott Magyarországon a budapesti irányban. Az egyidejü kelet-poroszországi és magyarországi támadó hadmüveletek megfosztották az ellenséget attól a lehetöségtöl, hogy minden erejét a szovjet csapatok föcsapásának elhárítására használhassa fel. A szárnyakon indított támadásra az ellenség gyorsan reagált, és eröket dobott át oda az arcvonal központi szakaszáról. Így a hitleristák abból a 21 páncéloshadosztályból, amely a szovjet-német arcvonalon volt, 11-et a budapesti irányba, 6-ot pedig Kelet-Poroszországba csoportosítottak át, 3 hadosztály Kurlandiában volt, A berlini irányban csupán 4 páncéloshadosztály maradt. A szovjet hadvezetés elérte célját. Az ellenség központi csoportosításának "széthúzása" megtörtént. A föcsapás irányában a szovjet hadvezetésnek sikerült kedvezö eröviszonyokat létrehoznia. Az Ostrolkától Krakkóig húzódó arcvonalon a szovjet csapatok fölénye gyalogságban több mint kétszeres, tüzérségben, harckocsikban és légieröben pedig még ennél is nagyobb volt. Az áttörési szakaszokon nagy tüzérségi sürüséget hoztak létre: arcvonal-kilométerenként 220-230 76 milliméteres és ennél nagyobb ürméretü löveget és aknavetöt vontak össze. A szovjet haditengerészeti flottára a következö feladatok hárultak: az ellenség tengeri közlekedésének zavarása, a saját közlekedés védelme, és együttmüködés a támadó szárazföldi csapatokkal a tengermelléki irányokban. A légierö feladata az volt, hogy megtartsa a légi fölényt, és a szárazföldi csapatokkal, valamint a haditengerészeti flottával együttmüködve csapásokat mérjen az ellenségre. Elemezve a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság hadászati tervét az 1945. évi téli hadjáratra, mindenekelött annak rendkívüli lendületességére és határozottságára kell rámutatni. A föhadiszállás a Nagy Honvédö Háború ideje alatt elöször tervezett együttes támadó hadmüveleteket ilyen széles arcvonalon és ily óriási erök és eszközök bevonásával. Ez egyrészt annak a hösi munkának az eredményeként vált lehetövé, melyet a hátország végzett, ellátva az arcvonalat mindazzal, amire a harctevékenységhez szükség volt, másrészt annak volt köszönhetö, hogy tökéletesedett a csapatok vezetésének müvészete, s egyre magasabb fokot ért el a parancsnokok és katonák szakmai tudása és hozzáértése. A hadászati terv határozottsága abban nyilvánult meg, hogy csapatainknak egy hadjárat keretében kellett megsemmisíteniük az ellenség föcsoportosításait, gyözelmesen befejezniük a Németország elleni háborút és felszámolniuk a népek által gyülölt fasiszta "új rendet" a hitleristák által megszállt országokban. Ezt csak a szovjet fegyveres erök lendületesen fejlödö támadásával lehetett elérni. A terv kidolgozásakor a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság azokból a célokból indult ki, amelyek a szovjet fegyveres erök elött álltak a háború befejezö szakaszában. Számításba vette a kialakult hadászati helyzet sajátosságait, az ország gazdasági lehetöségeit és a Vörös Hadseregnek az egyidejü, gigantikus támadás végrehajtására való képességét is. Ezért a terv reálisnak bizonyult, és a Vörös Hadsereg végrehajtotta feladatait. Az Egyesült Államok és Anglia fegyveres eröi tevékenységének hadászati tervét, amely megfelelt az említett országok uralkodó körei politikai céljainak, a szovjet-német arcvonal helyzetének alakulásától függöen dolgozták ki. Amíg a Vörös Hadsereg a harccselekmények színterét át nem helyezte a Szovjetunió határain túlra, a szövetségesek a háború elhúzására törekedtek, tevékenységük csak a másodrendü hadszíntereken folytatott lassú harcokra korlátozódott. Most azonban, amikor a szovjet csapatok szétverték az ellenséget a Közép-Európába vezetö megközelítési utakon, az angol-amerikai hadvezetés mindenáron arra törekedett, hogy meggyorsítsa csapatai keleti irányú elönyomulását. Az Egyesült Államok és Anglia kormányát rendkívül nyugtalanította az európai országok burzsoá rendszerének a sorsa. Az Egyesült Államok és Anglia fegyveres eröinek 1945. évi támadási tervét a két ország vezérkari fönökei és a Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottsága dolgozta ki, azoknak a határozatoknak az alapján, amelyeket Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke és Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke 1944 szeptemberében a quebeci konferencián hozott. A konferencia befejezése után Roosevelt és Churchill a következö levelet intézték Sztálinhoz: "Most véget ért quebeci tanácskozásunkon a hadmüveleteket illetöen a következö döntéseket hoztuk: 1. Északnyugat-Európa. Szándékunk az, hogy elönyomulással megsemmisítsük a német fegyveres eröket, és behatoljunk Németország szívébe. Az ellenség leverésének legjobb módja nyugaton az, ha csapást mérünk a Ruhrés a Saar-vidékre, mivel az ellenség ezeknek a létfontosságú körzeteknek a védelmére összpontosítja eröinek maradványait. Az északi felvonulási útvonal nyilvánvalóan elönyösebb a délinél, s még a rossz idö beállta elött feltétlenül meg kell nyitnunk az északi kikötöket, többek között Rotterdamot és Antwerpent. Ezért föeröinket a balszárnyon összpontosítjuk. 2. Olaszország. Jelenlegi olaszországi hadmüveleteink eredményeként: a) vagy tönkreverjük Kesselring eröit, s ebben az esetben lehetövé válna az erök gyors átcsoportosítása és a Ljubljanaiátjáró irányába történö üldözés megszervezése; b) vagy sikerül Kesselringnek rendben visszavonulnia, s ebben az esetben talán be kell érnünk ez idén a Lombardiai-alföld megtisztításával. Az ütközet alakulása határozza majd meg további teendöinket. Tervek készülnek egy kombinált szárazföldi és tengeri hadmüvelethez, amely ha a helyzet megköveteli az Isztria-félszigeten kerül megvalósításra." Így fogalmazták meg a maguk terveit az Egyesült Államok és Anglia kormányai 1944 szeptemberében. Az okmány nem tükrözi, hogy milyen okok vezették e tervek szerzöit. Churchill azonban "A második világháború" címmel kiadott emlékirataiban elég részletesen tárgyalja azokat. Miután leírja a második quebeci konferencia eseményeit, nyíltan kijelenti: ö mindenképpen azon volt, hogy az angolamerikai csapatok megelözzék az oroszokat Közép-Európa néhány körzetében, és hogy Alexander tábornok számára lehetöség nyíljék egy kombinált csapás végrehajtására az Adrián keresztül, s az Isztria-félszigetet elfoglalva megkísérelje, hogy elöbb érjen Bécsbe, mint az oroszok. A quebeci konferencián a támadási tervvel kapcsolatban Churchill a következöket mondotta: "Engem mindig csábított a jobbról indítandó támadás gondolata, az, hogy az adriai hónalj-on keresztül mérjünk csapást Németországra. A mi célunknak Bécsnek kell lennie. Ha a németek ellenállását megtörjük, nekünk természetesen gyorsabban és a könnyebb úton kell elérnünk ezt a várost . . . a körülmény, amely a jobbról indítandó támadás mellett szólt, az oroszoknak a Balkán-félszigetre való gyors behatolása volt, valamint a szovjet befolyás ottani veszélyes kiterjesztése." Az Egyesült Államok és Anglia kormányföi tehát azt tervezték, hogy csapataik december végén lendületes támadást indítanak a Rajna felé, átkelnek a folyón, és elönyomulnak Németország belsejébe. Úgy vélték, hogy elönyösebb a föcsapást északi irányban mér ni. Erröl éles vita lángolt fel az amerikai és az angol vezérkar között. Montgomery ragaszkodott hozzá, hogy a föcsapást Düsseldorftól északra angol csapatokkal mérjék, mivel ez lehetövé tette volna a Ruhr-vidék elfoglalását, a Hamburg irányába való gyors elönyomulást és onnan a Berlin elleni csapást. Eisenhower azt javasolta, hogy a csapást amerikai csapatokkal a Frankfurt am Main-Kassel irányban mérjék, mert ez elösegíti a Drezda, Lipcse és Berlin elleni gyors támadást. Churchill makacsul a "balkáni változatot" tolta elötérbe, hogy megakadályozza az "oroszok behatolását" a Balkánra. Az ellenség ardenneki támadása keresztülhúzta az összes számítást. Gyors intézkedéseket kellett tenni, hogy megállítsák az ellenséget. A szövetségesek csak akkor kezdtek ismét foglalkozni a támadás megtervezésével, amikor a Vörös Hadsereg hatalmas támadása következtében a német fasiszta parancsnokság lemondott a maga tervéröl, és a nyugati arcvonalról jelentös eröket dobott át a szovjet-német arcvonalra. Az angol-amerikai csapatok tevékenységét közvetlenül a Vörös Hadsereg támadásától tették függövé. Eisenhower jelentette Rooseveltnek és Churchillnek, hogy nehézségei vannak a szövetséges csapatok által a nyugati arcvonalon indítandó új hadmüvelet tervének kidolgozásában, minthogy nincs értesülése az oroszok szándékáról. S csak miután ismeretessé vált, hogy a Vörös Hadsereg legkésöbb január második felében nagyszabású támadást indít a középsö arcvonalszakaszon, fogott hozzá Eisenhower a szövetséges csapatok harctevékenységének megtervezéséhez, számítva arra, hogy a német fasiszta hadsereg föeröit az oroszok a legrövidebb idön belül lekötik, és a szövetséges csapatok nyugaton nem fognak számottevö ellenállásba ütközni. Eisenhower január 20-án terjesztette elö jelentését a Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottságának. Ebben kifejtette a szövetségesek európai haditevékenységének tervét. Eszerint a föcsapást a Mosel folyótól északra szándékoztak mérni, a kisegítö csapást pedig a Frankfurt am Main-Kassel irányban. A jelentést az Egyesült Államok és Anglia fegyveres eröi Vezérkari Fönökeinek Egyesített Bizottsága 1945. január végén a Málta szigetén tartott ülésén vitatta meg. Az európai haditevékenységre vonatkozó tervek összehangolása során nagy figyelmet fordítottak a Németországba való betörés tervére. Az erök zömét a föcsapás irányában szándékoztak összpontosítani. Úgy vélték, hogy a föcsapást a nyugati arcvonal északi részén célszerü mérni, tekintettel a Ruhr-iparvidék különleges fontosságára. Az angol vezérkari fönökök bizottságának e javaslatával az Egyesült Államok is egyetértett. Az amerikai vezérkari fönökök bizottsága azonban úgy vélte, hogy elöször fel kell számolni az ellenség valamennyi hídföjét a Rajna bal partján, és szilárd védelmi állásokat kell elfoglalni, hogy így minél több szövetséges csapatot szabadíthassanak fel a folyamatos általános támadás céljára, s egyidejüleg a mellékirányban is csapást kell mérni. A máltai tanácskozáson elfogadott támadási tervet jóváhagyva Eisenhower ezt írta : ". . . az elsö kínálkozó alkalommal birtokba veszem a rajnai átkelöhelyeket, nem várok addig, amíg föeröink teljes szélességében elérik a Rajnát. Söt eröszakos átkelést hajtok végre a Rajna alsó folyásánál, határozottan felhasználom erre az erök maximumát . . ." Eisenhower levelét idézve, Ehrman megjegyzi: ". . . a föparancsnok arra törekedett, hogy a lehetö leggyorsabban megkezdje a hadmüveletet északon, még mielött az oroszok támadása a keleti arcvonalon a németek teljes vereségével befejezödik". Így tehát a megelözö évek lassan kibontakozó hadmüveleteitöl eltéröen, az angol-amerikai hadvezetés 1945-re lendületes támadást tervezett a nyugati hadszíntéren. Ezt politikai megfontolások, valamint a Vörös Hadsereg nagyszabású téli támadása diktálta. 1945 februárjában a krími konferencián, miután már a szovjet fegyveres erök támadása kibontakozott, végleg rögzítették és összehangolták a szövetségesek hadászati terveit. Ezen a konferencián meghallgatták Antonov hadseregtábornoknak, a Vörös Hadsereg helyettes vezérkari fönökének, valamint Marshall tábornoknak, az amerikai hadsereg vezérkari fönökének jelentését az arcvonalak helyzetéröl. A szovjet parancsnokság képviselöje kérte, hogy az Egyesült Államok és Anglia hadseregei gyorsítsák meg támadásuk megindítását, továbbá, hogy a légierönek az ellenség közlekedési vonalaira mért csapásaival akadályozzák meg a fasiszta csapatok átdobását a nyugati arcvonalról, Norvégiából és Olaszországból a szovjet-német arcvonalra. Marshall tábornok válaszában kijelentette, hogy a 21. hadseregcsoport és a 9. amerikai hadsereg 1945. február 8-án megy át támadásba, és egy hét múlva megkezdödik a támadás az arcvonal déli szakaszán is. A vezérkarok képviselöi együttes üléseken kidolgozták a szövetséges hadseregek harctevékenységének összehangolásával kapcsolatos kérdéseket. A krími konferencia példaként szolgálhat arra, hogy koalíciós háborúban miként kell összehangolni a szövetségesek harctevékenységét. Ami a német föparancsnokságot illeti, az 1945 elején már világosan látta, hogy a háborút elveszítette. A hitleristák azonban változatlanul az antifasiszta koalíció felbomlásában reménykedtek. Erröl vallott a nürnbergi perben Keitel vezértábornagy. Ugyanezt hajtogatta több esetben Hitler is. 1944. augusztus végén például "megjósolta" : "Eljön az idö, amikor a szövetségesek közti feszültség olyan fokot ér el, hogy elkerülhetetlen lesz a szakadás. A történelem azt mutatja, hogy minden koalíció elöbb vagy utóbb feltétlenül szétesik." Hitler meg volt gyözödve róla, hogy a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió nem viselhetnek hosszú idön át koalíciós háborút, minthogy végsö céljaik különbözök. 1944 decemberében a tábornokaival folytatott beszélgetés során ezt mondotta : "A történelem még sohasem látott olyan koalíciót, amely annyira idegen elemekböl tevödött volna össze és annyira ellentétes célokat követett volna, mint ellenségeink koalíciója . . . Aki figyelmesen követi az események fejlödését . . . , annak feltétlenül látnia kell, Hogy az ellenségeink közti ellentmondások óráról órára növekednek. Ha most néhány erös csapást tudunk rájuk mérni, akkor bármely pillanatban várhatjuk, hogy az az agyonreklámozott egységes front fülsiketítö mennydörgés közben szétszakad . . ." Ebben reménykedett a német fasiszta hadvezetés, amikor 1944. december második felében megindította támadását az Ardennekben. A hitleristák nem ölbe tett kézzel várták az antifasiszta koalíció széthullását, hanem kétségbeesett eröfeszítéseket tettek, hogy elöidézzék azt, és belülröl robbantsák fel a koalíciót. Többek között arra törekedtek, hogy kihasználják azokat az ellentéteket, amelyek a szovjet csapatok sikeres balkáni támadásával kapcsolatban merültek fel a szövetségesek között. Churchill fentebb ismertetett megnyilatkozásai alapján, az ellenség számításai az antifasiszta koalíción belüli ellentétek kiélezödésére nem voltak teljesen alaptalanok. A szovjet-német arcvonal helyzetét 1945 elején a hitlerista parancsnokság a következöképpen értékelte: "Figyelembe véve a hosszú elökészületi idöt, amely lehetövé tette az ellenségnek, hogy gondosan feltöltse és alapos harci kiképzésben részesítse magasabbegységeit, s számolva az ellenség messzemenö elgondolásaival (Prága, Breslau, Poznan, Graudenz, Danzig és végül Berlin), várható, hogy a szovjet hadvezetés következö támadása keretében döntö csapást tervez a német hadsereg megsemmisítése céljából." A német fasiszta hadvezetés, miután megállapította, hogy a Vörös Hadsereg nagy eröket összpontosít a Varsó és a Kárpátok közötti térségben, valamint a Kelet-Poroszországban védö "Közép" hadseregcsoport ellen, megkezdte a felkészülést a szovjet csapatok nagy támadásának elhárítására. Ugyanakkor a német vezérkar feltételezte, hogy a szovjet csapatok a nagy támadás megkezdése elött hadmüveletet hajtanak végre a kurlandiai csoportosítás megsemmisítése végett, és ezt követöen hadmüveletet indítanak Kelet-Poroszország ellen. A hitlerista hadvezetés arra számított, hogy a "Közép" hadseregcsoport elleni kelet-poroszországi hadmüveletet az 1. és a 2. Belorusz Front fogja végrehajtani, Varsó körzetéböl Allenstein irányába mért csapással. Egyidejüleg várta az Ukrán Frontoknak a déllengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi német csoportosítás megsemmisítésére irányuló támadását. A német vezérkar úgy vélte, hogy a szovjet csapatok csak e hadmüveletek után fognak támadásba átmenni a Varsótól Sandomierzig terjedö szakaszon, közvetlenül a berlini irányban. A helyzet ilyen értékeléséböl kiindulva a német föparancsnokság megerösítette a szárnyakon levö csoportosításait a tartalék terhére; többek között Varsó körzetéböl átdobta Magyarországra a 4. SSpáncéloshadtestet. A hitleristák szándéka az volt, hogy a déli arcvonalszakaszon szétzúzzák a szovjet csapatokat, felszabadítják a Budapest körzetében körülzárt csoportosítást, helyreállítják az állásvédelmet a Duna mentén, és megkapaszkodnak ezen a terepszakaszon. A felszabaduló eröket a varsóberlini irányba szándékoztak átdobni. A német vezérkar csak január elsö napjaiban állapította meg, hogy a Vörös Hadsereg föeröi a Varsó és Jaslo közötti sávban összpontosulnak csapás végrehajtására. A szovjet támadás kezdetéig fennmaradt néhány nap alatt azonban a német csapatok jelentös átcsoportosítása gyakorlatilag már lehetetlen volt. A Vörös Hadsereg támadásának elhárítására készülve a német hadvezetés tökéletesítette a védelmet keleten. A berlini irányban Lengyelország területén, a Visztula és az Odera között, hét védelmi terepszakaszt készítettek elö, korszerüsítették az erödítményeket a német-lengyel határon, különösen az Odera folyó mentén, s megerösítették Németország déli határait. A hitleristák azt remélték, hogy erre az elöre elökészített védelemre támaszkodva elvéreztetik a szovjet csapatokat, és meghiúsítják támadásukat. A német föparancsnokság terve tehát minthogy azon a feltevésen alapult, hogy az antifasiszta koalíció széthullása elkerülhetetlen csupán azt a célt követte, hogy elhúzzák a háborút, különbékét kössenek az angol-amerikai parancsnoksággal, és ne engedjék a szovjet csapatokat Berlinhez. Ez irreális és kalandor terv volt. Összeállítói lebecsülték a Szovjetunió erejét, döntö szerepét a háborúban. Természetesen az antifasiszta koalíción belül voltak ellentétek. Az Egyesült Államok és Anglia legreakciósabb körei nem kívánták Németország teljes leverését, s készek voltak arra, hogy kompromisszumot kössenek a fasiszta kormánnyal. De a Szovjetunió szilárd politikai irányvonala és a hitlerista rendszer teljes megsemmisítésére törekvö szabadságszeretö népek akarata erösebbnek bizonyult. Ezért, amikor 1945 januárjában megindult a szovjet fegyveres erök hatalmas támadása, a német fasiszta hadvezetés tervei szétpukkantak, mint a szappanbuborék. 4. A szovjet fegyveres erök állapota A szovjet fegyveres erök harci erejük teljében léptek az 1945. évbe. A szocialista hatalom hadserege a fegyverzet és harci technikai eszközökkel való ellátottság, e technika minösége, az egész személyi állomány harcképzettségének színvonala és erkölcsi-politikai állapota tekintetében felülmúlta az ellenség hadseregét. A szovjet-német arcvonalon folyó fegyveres harc óriási lendülete, valamint a nagy veszteségek ellenére a Vörös Hadsereg létszáma a felszabadított területek embertartalékainak mozgósításával, és az ifjúság behívásával 1944-ben 400 ezer fövel növekedett. Ez biztosította a harcoló hadseregek idejében való kiegészítését és a különbözö fegyvernemü új egységek és magasabbegységek megalakítását. A párt és a kormány szüntelen gondoskodásának, a szovjet nép hösies munkájának és a szocialista gazdaság óriási lehetöségeinek eredményeképp, a szovjet fegyveres erök technikai ellátottságának színvonala tovább emelkedett. A Vörös Hadsereg idejében megkapta az új technikai eszközöket, fegyvereket, felszerelést és löszert. 1944-ben a haditermelés az egész ipar össztermelésének körülbelül 52 százalékát tette ki. A háború elötti idöhöz képest a repülögépek gyártása 3,8-szeresére, a különbözö ürméretü lövegeké nyolcszorosára, a harckocsiké és rohamlövegeké tízszeresére növekedett. Mindez lehetövé tette, hogy növeljék a harci technikai eszközök mennyiségét a harcoló hadseregeknél. Az 1943. évi legfontosabb támadó hadmüveletekben egy lövészhadosztályra 180-200 löveg és aknavetö, 14-17 harckocsi, 13-20 repülögép, 1944-ben viszont már 200-245 löveg, 14-35 harckocsi és 22-46 repülögép jutott. A szovjet fegyveres erök technikai eszközökkel való ellátottságának megjavításával egy idöben szakadatlanul tökéletesítették a fegyveres erök szervezeti formáit is. A háború folyamán a csapatok olyan szervezeti felépítését hozták létre, amely a legjobban megfelelt a hadviselés követelményeinek, és hozzájárult a gyözelem gyors kivívásához. Az 1944. évi hadmüveletek tapasztalatai megmutatták, hogy a sikeres támadás végrehajtása érdekében egy-egy front állományába öt-hat összfegyvernemi hadseregnek, egy-két harckocsi-hadseregnek, egy légi hadseregnek, valamint néhány harckocsi-, gépesített és lovashadtestnek kell tartoznia, s a frontot a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékából különbözö magasabbegységekkel kell megerösíteni. 1944-ben néhány támadó hadmüvelet sikere érdekében a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása 2-4 áttörö tüzérhadosztállyal, egy gárda aknavetö hadosztállyal, 5-6 önálló dandárral, 10-35 páncéltörö tüzérezreddel, 3-4 légvédelmi tüzérhadosztállyal, 9-11 aknavetö és tüzérdandárral, valamint más egységekkel és magasabbegységekkel erösítette meg a frontokat. A front állományába tehát 1944-ben számos támadó hadmüvelet folyamán 20-50 (egyes esetekben 70-75) lövészhadosztály, 1-3 `lovashadtest, 2-4 önálló harckocsiés gépesített hadtest, 4-10 ezer, söt néha 12-18 ezer löveg és aknavetö, 400-1300 harckocsi és rohamlöveg, valamint 1-2000 harci repülögép tartozott. A föcsapás irányában müködö összfegyvernemi hadsereg kötelékében rendszerint 3 lövészhadtest (mindegyik 3 hadosztályból állt), 1-3 harckocsidandár, néhány harckocsiés rohamlövegezred, egy áttörö tüzérhadosztály, 1-2 légvédelmi tüzérhadosztály és más megerösítö egységek tevékenykedtek. A harckocsi-hadsereg 2 harckocsihadtestböl és 1 gépesített hadtestböl állt, s ezek mindegyike rendszerint 4 dandárra tagozódott. Az 1944. évi harcok során nyilvánvalóvá vált, hogy feltétlenül tovább kell tökéletesíteni a hadosztály szervezetét. Mint ismeretes, a kurszki csata után a német fasiszta parancsnokság kénytelen volt hadászati védelembe átmenni, és mélyen lépcsözött, sok lövészárokból álló, s erödítményekkel és tüzfegyverekkel alaposan megtüzdelt védelmet szervezni. A szovjet csapatok valamennyi támadó hadmüvelete az ellenség védelmének áttörésével kezdödött, s ez megkövetelte, hogy a lövészhadosztályoknál növeljék a lövegek és a harckocsik számát, valamint a müszaki csapatok állományát. 1944 decemberébenjóváhagyták a gárda-lövészhadosztály új szervezetét. Az új állománytábla szerint a hadosztály személyi állománya 24,7 százalékkal nött. A 3 osztályból álló tüzérezred helyett a gárda-lövészhadosztálynál 3 ezredböl (ágyús, tarackos és aknavetös ezredböl) álló tüzérdandárt, ezenkívül egy önálló légvédelmi tüzérosztályt és egy önálló rohamlövegosztályt szerveztek. Az utászzászlóaljnál a századok számát kettöröl háromra növelték. 1943-ban a lövészhadosztálynak 21 db 120 milliméteres aknavetöje és 12 db 122 milliméteres tarackja volt, az új szervezés szerint viszont ehelyett 38 aknavetöt és 20 tarackot kapott. A hadosztály lövegei és aknavetöi által egy össztüzzel kilött löszermennyiség súlya csaknem megkétszerezödött. Megnövekedett a kézi automata fegyverek száma is. A géppisztolyok mennyisége például az 1943. évi állapotokhoz képest több mint háromszorosára, a géppuskáé pedig másfélszeresére emelkedett. A végrehajtott szervezési változások eredményeként a gárda-lövészhadosztály tüzereje jelentösen megnött. A decemberben jóváhagyott szervezetre 1945 elején azonban csak a gárdahadosztályok tértek át (ezekböl viszonylag nem sok volt a hadseregben). Valamennyi lövészhadosztály 1945 nyarán vette fel az új állománytábla szerinti szervezetet. Lényeges változások történtek a tüzérség technikai ellátásában. Annak ellenére, hogy 1944-ben egyes elavult tüzérségi fegyverek gyártását csökkentették, növekedett a csapatoknál a lövegek és aknavetök száma. 1945 elején a harcoló hadseregnek 115100 lövege és aknavetöje volt (nem számítva a sorozatvetöket), míg 1944. január 1-én csak 97600. A 100 milliméteres és annál nagyobb ürméretü ágyús és tarackos tüzérség fegyverzetének állománya 3100 löveggel növekedett. Most a hadseregben egyre több új típusú tüzérségi löveget rendszeresítettek (például az 57 milliméteres páncéltörö ágyút, az 1943. mintájú 76 milliméteres ezredlöveget, az 1943. mintájú 152 milliméteres tarackot, a 100 milliméteres ágyút és a 160 milliméteres aknavetöt). Az új tarack súlya ugyanazon hatás mellett kisebb volt, mint az 1938. mintájúé. A 100 milliméteres ágyú sikeresen fel tudta venni a harcot az ellenség nehézpáncélosaival szemben. A 160 milliméteres aknavetö hatalmas erejü lövedéke alkalmas volt a fa-föld erödök és az állandó jellegü, közepes szilárdságú erödítmények rombolására. 1945 elején a szárazföldi csapatoknak 268 páncéltörö tüzérezredük volt. Ezek állományába 6118 löveg tartozott. A páncéltörö tüzérség minöségi fejlödését mutatja, hogy a 45 milliméteres löveget 57 milliméteressel váltották fel, rendszeresítették a 100 milliméteres ágyút, ez növelte a páncéltörö tüzércsapatok harci lehetöségeit. Tovább korszerüsítették a rakétatüzérséget. 1944 végén az egész rakétatüzérség egyharmadát a BM-31-12 típusú tábori sorozatvetök alkották. 1945 elején a Vörös Hadseregnek 7 gárda aknavetö hadosztálya, 40 gárda aknavetö dandára, 105 gárda aknavetö ezrede és 40 gárda aknavetö osztálya volt. Ugyanerre az idöre megszaporodtak a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékának tarackos és aknavetö egységei és magasabbegységei is. Ezek tömegtüzükkel sikeresen megoldották az ellenség állásvédelmének és megerödített körleteinek áttörésével kapcsolatos feladatokat. A háború tapasztalatai igazolták a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékában levö tüzérség szervezetének célszerüségét. Az áttörö tüzérhadosztály (hat dandárból állt) és az ágyús tüzérhadosztály teljes mértékben beváltotta a hozzáfüzött reményeket. Az áttörö tüzérhadtest változatlanul két áttörö tüzérhadosztályra és egy sorozatvetö hadosztályra tagozódott. A szervezeti intézkedések eredményeként a Vörös Hadsereg tüzérdandárainak száma 1945 elejére, az 1944. januárhoz képest több mint kétszeresére, az áttörö tüzérhadosztályok száma 12,3 százalékkal, az áttörö tüzérhadtesteké pedig 14 százalékkal nött. Miután a lövegek és aknavetök mennyisége a hadseregben megnövekedett, s a föcsapás irányában való tömeges alkalmazásuk müvészete tovább tökéletesedett, a szovjet hadvezetés a legfontosabb támadó hadmüveletekben az áttörés egy kilométeres szakaszán 250 löveget és aknavetöt összpontosított. Ez lehetövé tette az ellenség védelmének sikeres áttörését és a támadás gyors ütemének biztosítását. Az új harci technikai eszközökkel ellátott, s a támadó hadmüveletekben gazdag tapasztalatokat szerzett szovjet tüzérség a befejezö csaták elöestéjén félelmetes tüzeröt képviselt, és a többi fegyvernemmel együtt meg tudta oldani a Vörös Hadsereg elött álló feladatokat. Az elért eredmények mellett azonban rá kell mutatnunk a hiányosságokra is, mindenekelött arra, hogy a tüzérség gépesítése nem volt teljes. A tüzérség egy része (az ezredtüzérség) lóvontatású volt, s ez számottevöen csökkentette manöverképességét. Kevés volt a messzehordó löveg, ennek következtében a tüzérség zöme változatlanul csak az ellenség védelmének elsö, illetve részben a második állását tudta tüz alá venni. Ez volt az egyik oka annak, hogy több hadmüveletben lassú volt az ellenséges fövédööv áttörésének üteme. Mind nagyobb eröt képviseltek a szovjet harckocsiés gépesített csapatok. 1945 elején egy harcoló hadseregnek 15100 harckocsija és rohamlövege volt, míg 1944 elején csak 5628. A harckocsik száma a Vörös Hadseregben 1944-ben 13,1 százalékkal, a rohamlövegeké pedig több mint ötszörösére nött. A T-34-es közepes harckocsi, a 122 milliméteres löveggel felszerelt ISZ-2-es nehéz harckocsi, az ISZU-152-es, az ISZU-122-es, a SZAU-85-ös és a SZAU-100-as rohamlöveg, harcászattechnikai adatait tekintve felülmúlta a német harckocsikat és rohamlövegeket. A közepes és nehéz harckocsik, valamint a rohamlövegek számának szaporításával a szovjet parancsnokság megerösítette a harckocsiés gépesített csapatok harcoló egységeit és magasabbegységeit, továbbá új nagy alakulatokat szervezett. Lehetöség nyílt arra is, hogy a harckocsiés gépesített hadtesteknél 2-3 rohamlövegezredet rendszeresítsenek. A harckocsiés gépesített csapatok szervezete is továbbfejlödött. 1944-ben a szovjet hadvezetés tüzérséggel, müszaki egységekkel és magasabbegységekkel, valamint más fegyvernemi csapatokkal erösítette meg a harckocsi-hadseregeket. Minden harckocsi-hadseregnél egy három ezredböl álló könnyütüzér-dandárt, a harckocsihadtesteknél pedig könnyütüzér-ezredet szerveztek. Egyes harckocsihadtesteknél a rohamlövegek száma 49-röl 63-ra, a lövegeké pedig 58-ról 80-ra nött. A gépesített hadtesteknél a rohamlövegek száma 49-röl 63-ra emelkedett. Azzal a céllal, hogy a harckocsicsapatokat tömegesen alkalmazhassák az ellenséges védelem harcászati övének áttörésekor és a hadmüveleti mélységben való tevékenység folyamán, a vezérkar 1944. december 1-i direktívája alapján megkezdték a gárda nehéz harckocsidandárok megalakítását. A rohamlövegek támadásban való tömeges alkalmazásának biztosítása végett 1944 második felében könnyü, közepes és nehéz rohamlövegdandárokat szerveztek. Az új harci technikai eszközökkel való ellátásnak és azoknak a szervezeti változtatásoknak az eredményeként, amelyeket a harckocsiés gépesített csapatoknál 1944-ben végrehajtottak, megnött e csapatok tüzereje, ütöereje, mozgékonysága és manöverképessége. A lövészegységeknek és magasabbegységeknek azonban a háború végéig sem voltak saját harckocsijaik, a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékából a lövészhadtestek és hadosztályok megerösítésére adott dandárok pedig nem voltak elegendök a szükséges harckocsisürüség létrehozására. Ezért az ellenséges védelem harcászati övének áttörésére be kellett vetni a nagy harckocsi-magasabbegységeket és hadseregeket, pedig ezek feladata a siker továbbfejlesztése lett volna. Ez gyengítette a harckocsikkal mért csapás erejét, és károsan hatott a hadmüvelet menetére. A Vörös Hadsereg új harci technikai eszközökkel és fegyverzettel való ellátása, valamint a támadás ütemének meggyorsulása következtében mind jobban megnövekedett a müszaki csapatok jelentösége a háborúban. A különbözö müszaki dandárok száma 1945-re az 1944-eshez képest csaknem megkétszerezödött. A gyorsanmozgó hadseregek és magasabbegységek alkalmazásával végrehajtott támadó hadmüveletek óriási lendülete és döntö jellege hatással volt a híradó csapatok technikai felszerelésének és szervezetének fejlödésére is. A tüzéregységek és magasabbegységek tökéletesített A-7-A típusú rádióállomást kaptak. Ezenkívül tökéletesebb távírókészülékeket rendszeresítettek, s ezeket a nagy megterheléssel dolgozó vonalakon alkalmazták. A csapatok új, központi hadsereg-távbeszélöállomásokat kaptak. A rádióállomások száma az 1944 elejihez képest több mint kétszeresére nött. A lövészhadosztályoknál a híradó századok helyett híradó zászlóaljakat szerveztek. A híradó csapatok szervezetének megjavítása és az új technikai eszközök rendszeresítése lehetövé tette, hogy a parancsnokságok a harcban és a hadmüveletben megszakítás nélkül vezessék a csapatokat. Megnövekedett a légierö ütöképessége is. A tökéletesebb harci repülögépek gyártása, valamint a repülöszemélyzet harci tudásának gyarapodása lehetövé tette, hogy a szovjet légierö szilárdan kezében tartsa a légi uralmat. 1945. január 1-én a harcoló légi hadseregeknek 15815 repülögépük volt, szemben az 1944 elején meglevö 8818 repülögéppel. A repülögépparkot olyan harci gépekkel egészítették ki, mint a JAK-3-as, JAK-9-es és LA-7-es vadászgépek, a PE-2-es bombázó és az IL-2-es csatarepülögépek. 1944 második felében a légieröt a TU-2-es bombázókkal és IL-10-es csatarepülögépekkel kezdték ellátni. Ezzel egyidejüleg kivonták a légierö csapataitól az elavult repülögépeket, és teljesen beszüntették a JAK-1-es és a JAK-7-es repülögépek gyártását. A repülö-magasabbegységek új, tökéletesebb irányító berendezéseket kaptak. Megnövekedett a rádiólokátorok és a kölcsönös felismerés biztosítását szolgáló müszerek mennyisége. 1944-ben egész éven át folytatódott a légierö szervezeti formáinak tökéletesítése. Az addigi vegyes szervezetü repülö-magasabbegységeket egy típusú magasabbegységekké alakították át. Új repülöhadtesteket szerveztek a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékának állományában. 1944 decemberében a nagy hatósugarú légieröt 18. légi hadsereggé szervezték át, és a légierö föparancsnokának rendelték alá. Ezentúl a távolbombázókat nemcsak a távoli célok elleni harcra alkalmazták, hanem egyre gyakrabban vetették be a támadó csapatok támogatására és a frontok légi hadseregei által mért csapások erejének növelésére is. A varsó-berlini föirányban indítandó nagy támadás elökészítése során a föhadiszállás az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front légierejét megerösítette. A 16. és a 2. légi hadsereg állományát olyan repülöhadtestekkel egészítették ki, amelyek korábban a föhadiszállás tartalékát alkották. Légierönk további mennyiségi és minöségi fejlödésével, valamint szervezeti formáinak tökéletesítésével tovább növekedtek harci lehetöségei. A szovjet légierö osztatlan légi uralma és az ellenségre mért hatalmas csapásai elösegítették, hogy a szárazföldi csapatok nagyobb mélységben és gyorsabb ütemben hajtsák végre a támadó hadmüveleteket. A szovjet fegyveres eröket feladataik sikeres megoldásában jelentösen segítették a honi légvédelmi csapatok, amelyeknek föeröi továbbra is a hátországi nagy közigazgatási és ipari központokat Moszkvát, Leningrádot, Kijevet, Bakut és a Donyec-medencét védték. De most, miután légierönk uralta a légteret és megszüntek az ellenséges légierök támadásai a távoli hátországi objektumok ellen, a honi légvédelmi csapatok nagyobb eröket tudtak összpontosítani az arcvonal menti utak és a felszabadított Balti-tenger melléki, Belorusszija, Ukrajna, Románia, Bulgária és Magyarország területén levö nagy objektumok oltalmazására. Ezzel nemcsak a honi légvédelmi feladatokat teljesítették, hanem a nagy támadó hadmüveletek biztosításában is közremüködtek. A honi légvédelmi magasabbegységeket és egységeket további légvédelmi eszközökkel és új típusú vadászrepülögépekkel látták el. A honi légvédelmi egységeknél és magasabbegységeknél a légvédelmi lövegek száma az 1944. elejihez képest több mint kétszeresére növekedett. A Vörös Hadsereg hadtápjának szervezeti felépítése is tökéletesedett. Tekintettel az egységek és magasabbegységek gyors elönyomulására, olyan hadtápcsapatokra és intézetekre volt szükség, amelyek könnyen tudtak manöverezni. E célból csökkentették a helyhez kötött intézetek számát a harcoló hadseregeknél, növelték a gépkocsik számát és terepjáró képességüket, s nagyobb mértékben alkalmazták a szállító repülögépeket. Amíg 1943-ban a frontok állományába 5 gépkocsiszállító ezred, 195 önálló gépkocsiszállító zászlóalj és 40 önálló gépkocsiszállító század tartozott, addig 1945. január 1-én már 35 gépkocsiszállító ezredük, 173 önálló gépkocsiszállító zászlóaljuk és 31 önálló gépkocsiszállító századuk volt. Jelentösen megnövekedett a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának tartalékát alkotó gépkocsiszállító egységek száma. A gépkocsicsapatok létszáma 63125 föröl (1943. január 1.) 164773 före emelkedett (1945. február 1.). A frontoknak a sebesültek szállítására 1942-ben csupán egy-egy repülöszázaduk, 1944-ben viszont már egy-egy repülöezredük és egy-két repülöszázaduk volt. 1945 elejére kiszélesedett a csapathadtáp munkája. Az ellátás biztosítására szolgáló szállítmányok aránya, amely 1943-ban az összes katonai szállítások 58 százalékát tette ki, 70 százalékra emelkedett. 1944-ben a harcoló frontok részére 15 ezer vagon löszerrel többet szállítottak, mint 1943-ban. 1943-ban a Vörös Hadsereg 3 millió 261 ezer tonna üzemés kenöanyagot használt fel, 1944-ben pedig 3 millió 864 ezer tonnát. Minthogy a csapathadtápnak a vasútvonalak helyreállításával és átépítésével, az országutak és földutak javításával, építésével és karbantartásával kapcsolatos munkái megszüntek, emelni kellett a vasútés útépítö csapatok létszámát. 1943 elején a vasútépítö csapatok létszáma 208 ezer fö volt, 1944 decemberében pedig már elérte a 253 ezret. Az útépítö csapatoknál 1942-ben 60 ezer fö szolgált, 1945 elején pedig már több mint 250 ezer. A hadtáp vezetö szervei a háború folyamán nagy tapasztalatra tettek szert, és a széles körü manöverezés viszonyai között is sikeresen irányították a csapatok anyagi, technikai és egészségügyi ellátását. A nagyobb mozgékonyság biztosításával kapcsolatos feladatot azonban mindvégig nem oldották meg. A hadtáp továbbra is a vasútvonalakhoz volt kötve. Sok munkaigényes munkafolyamat gépesítése alacsony fokon maradt. A hadosztálynál, az ezrednél és a zászlóaljnál a gépkocsiszállítás mellett a fogatos jármüveket is alkalmazták. Ezért egyes gyors ütemü hadmüveletek során a hadtápcsapatok és intézetek lemaradtak az egységektöl. 1945-re mennyiségi és minöségi változások történtek a haditengerészeti eröknél is. A flották állományában növekedett a légierö és a kis hadihajók részaránya, jelentösen megszaporodtak a tengeralattjáróelhárító és az aknaszedö hajók, valamint torpedónaszádok. Az év elején a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottának és az Északi Flottának egyenként több mint 700 repülögépe volt. Ugyanerre az idöre a müködö flották sok hajóját új technikai eszközökkel hidroakusztikai és rádiólokációs készülékekkel, valamint tökéletesebb aknakeresö berendezésekkel szerelték fel. Az Északi Flotta állománya jelentösen megnövekedett. Bizonyos mértékben megerösödött a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta is, miután a Fekete-tengerröl repülögépeket és naszádokat csoportosítottak át a Balti-tengerre. A Vörös Hadsereg új technikai eszközökkel való ellátása és szervezeti formáinak tökéletesítése következtében tehát megnött a már müködö és az újonnan alakított magasabbegységek és hadmüveleti magasabbegységek harci ereje. 1945 elején a Vörös Hadsereg csapatainak szervezete megfelelt a Nagy Honvédö Háború harmadik idöszaka hadviselési követelményeinek. A csapatok technikai ellátásában és szervezetében azonban hiányosságok is voltak. Nem volt még kielégítö például a hadsereg gépesítése. A hadsereg harci erejének megszilárdítása szempontjából nagy jelentösége volt a kommunista párt nevelte káderek fejlödésének. A Vörös Hadsereg háborús tapasztalatokban gazdag, s kemény csatákban megedzödött parancsnokai képesek voltak a legbonyolultabb hadászati, hadmüveleti, harcászati feladatok megoldására és arra, hogy gyözelmesen fejezzék be az ellenséggel vívott harcot. A kommunista párt és a szovjet kormány mindig rendkívül nagy figyelmet fordított a korszerü harc és hadmüvelet jellegét mélyen megértö, a harctevékenységek vezetésének módszereit jól ismerö s azokat a konkrét helyzetben alkalmazni tudó parancsnokok kiképzésére. A szovjet fegyveres erök a tanfolyamok, a középés felsöfokú katonai tanintézetek kiterjedt hálózatával rendelkeztek. A földi csapatok és a légierö számára 17 katonai akadémián, 2 katonai föiskolán, a polgári föiskolák 8 fakultásán, a szárazföldi csapatok 184 tiszti iskoláján és több mint 200 különbözö kiképzö és átképzö tanfolyamán képezték ki a parancsnokokat. Ezek a katonai tanintézetek rövidített és rendes kiképzési idö mellett, évente 4-500 ezer föt bocsátottak ki. A tiszti állomány létszáma az 1944. évi nagy veszteségek ellenére 1945 elejére 10,8 százalékkal növekedett. A haditengerészeti erök számára két katonai akadémia, öt magasabb haditengerészeti iskola, a polgári föiskolákon két haditengerészeti fakultás, nyolc haditengerészeti tiszti iskola és hét továbbképzö és átképzö tanfolyam müködött. A katonai káderek kiképzésének rendszere nagy szerepet játszott a háború idején. A valódi harcedzettség iskolája azonban a parancsnokok számára továbbra is a harcoló hadsereg, a parancsnoki és más beosztásban töltött csapatszolgálat maradt. Itt módjuk volt képzettségük növelésére és a katonai tanintézetek falai között szerzett tudásuk ellenörzésére. A Vörös Hadsereg egész személyi állományának magas fokú harcképzettségét és hösiességét tükrözi a Szovjetunió érdemrendjeivel és érdemérmeivel kitüntetett katonák száma is. A háború éveiben végrehajtott höstettekért 1945. január 1-ig 3351448 szovjet katonát tüntettek ki és 6138-an kapták meg a Szovjetunió Höse címet. A Vörös Hadsereg technikai ellátottságának javulása, a tábornokok, tisztek, tiszthelyettesek és katonák katonai tudásának emelkedése elösegítette a hadászat, a hadmüveleti müvészet és a harcászat további fejlödését. A Vörös Hadsereg és a Haditengerészeti Flotta rendkívül gazdag hadviselési tapasztalatokat szerzett, és széleskörüen alkalmazta azokat a harctevékenység során. A szovjet csapatok megtanulták a mélyen lépcsözött ellenséges védelem áttörését, a siker továbbfejlesztését és az ellenség lendületes üldözését. Rendkívül megnött a mozgékonyságuk és fokozódott támadásuk üteme, mesteri hozzáértéssel kerítették be és semmisítették meg a nagy ellenséges csoportosításokat a különbözö harchelyzetekben. A szovjet fegyveres erök sikeres támadásának döntö feltétele volt a Szovjetunió népei erkölcsipolitikai egységének és barátságának további megszilárdulása, s törhetetlen gyözni akarásuk. Ennek eredményeképp egyre növekedett a katonák hazafias lelkesedése, a csapatok erkölcsi-politikai állapotának és fegyelmének magas színvonala, s a szovjet katonák önzetlen odaadása a kommunista párt és a szocialista haza iránt. A katonákat a hadseregben és a flottánál folyó nagyarányú pártpolitikai munka során állhatatosságra és bátorságra, a haza és a párt iránti szeretetre nevelték. A parancsnokok, a politikai szervek, a pártés Komszomol-szervezetek a kommunista párt központi bizottsága utasításainak megfelelöen szüntelenül emelték a pártpolitikai munka színvonalát a csapatoknál, erösítették a katonák harci szellemét, megszilárdították bennük a háború gyözelmes kimenetelébe vetett mélységes hitet, és tökéletesítették harci tudásukat. A politikai szervek konkrét példákkal mutatták be, hogy milyen fölényben van a szovjet szocialista rend a kapitalista rend felett, s lángoló hazaszeretetre és az ellenség gyülöletére nevelték a harcosokat. 1944-ben a hadsereg és a flotta pártszervezetei tovább erösödtek. A kommunisták száma a szovjet fegyveres eröknél 1945 elején 3 millió 325 ezer fö volt. Ekkor volt a legnagyobb a párttagok száma a Nagy Honvédö Háború kezdete óta. A pártalapszervezetek száma 1943 szeptemberében 60414 volt, 1945 februárjáig pedig 73616-ra emelkedett. Ez lehetövé tette, hogy a kommunista befolyás a hadsereg és a flotta személyi állományának legszélesebb rétegei között érvényesüljön. A frontok és a hadseregek haditanácsai és politikai szervei a kommunistákat a hadtápcsapatoktól és alegységektöl áthelyezték az elsö vonalban harcoló alakulatokhoz, és megerösítették az alapszervezeteket, a csapatoknál folyó pártpolitikai munka e fontos láncszemeit. A frontoknál a komszomolisták létszáma 1944-ben 1123740 föröl 1258848 före emelkedett. A Komszomol-alapszervezetek száma 1945. január 1-én 62791 volt, a század Komszomol-szervezeteké pedig 106550. A csapatoknál az egész pártpolitikai munka céltudatosan, a kialakult helyzet figyelembevételével folyt. Amint a harctevékenység színtere áthelyezödött hazánk határain túlra, a frontok és hadseregek haditanácsai, a politikai szervek, a pártés Komszomol-szervezetek elött új feladatok merültek fel. Még nagyobb figyelmet kellett fordítani arra, hogy a szovjet katonákat azoknak az országoknak a dolgozói iránti testvéri, nemzetközi szolidaritás szellemében neveljék, amelyeknek területén csapataink harcoltak. Tanítani kellett öket arra is, hogy a legszigorúbban örizzék meg a katonai titkokat. A szovjet csapatok 1944. évi sikeres támadása néhány parancsnokot és harcost megszédített. Az elbizakodottság hangulata a katonai fegyelem és harckészség gyengülését, a csapatok támadási lehetöségeinek csökkenését eredményezhette volna. Ezért a kommunista párt és a Legfelsöbb Föparancsnokság az egész személyi állománytól megkövetelte, hogy a következö támadó hadmüveletek elökészítése és végrehajtása során fokozza az éberséget és a szervezettséget. 1945. február 21-én, a Vörös Hadsereg megteremtésének 27. évfordulóján a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága felhívást intézett a szovjet katonákhoz : "Ne hagyjatok lélegzetet az ellenségnek! Verjétek irgalmatlanul, a szovjet fegyverek teljes erejével! Elöre, nyugat felé . . .! Mint felszabadítókat várnak benneteket a szovjet emberek milliói, akiket a németek kényszermunkára hurcoltak. Kiszabadítjuk a fasiszták rabságából fivéreinket és növéreinket! Letöröljük a föld színéröl a germán imperializmust! Biztosítjuk a tartós békét az egész világ népeinek!" A kommunista párt e jelszavaival indult a Vörös Hadsereg az utolsó, döntö harcra. A pártpolitikai munka a csapatoknál elösegítette a kommunisták élenjáró szerepének megszilárdítását, a katonák és tisztek tömörítését a párt, a szovjet nép összes gyözelmének szervezöje és lelkesítöje köré. A kommunista pártnak és központi bizottságának vezetése és irányítása volt a legfontosabb feltétele a Vörös Hadsereg harci ereje növelésének, a parancsnoki állomány, a pártés a Komszomol-szervezetek fejlödésének és megszilárdulásának. A szovjet fegyveres erök 1945 elején teljes harckészültségben voltak, hogy végsö, befejezö csapásokat mérjenek az ellenségre.