AZ ANTIFASISZTA KOALÍCIÓ MEGSZILÁRDULÁSA ÉS KIBŐVÜLÉSE. A SZOVJETUNIÓ HARCA A VILÁG HÁBORÚ UTÁNI DEMOKRATIKUS BERENDEZÉSÉÉRT ÉS A NÉPEK BIZTONSÁGÁÉRT

AZ ANTIFASISZTA KOALÍCIÓ MEGSZILÁRDULÁSA ÉS KIBŐVÜLÉSE. A SZOVJETUNIÓ HARCA A VILÁG HÁBORÚ UTÁNI DEMOKRATIKUS BERENDEZÉSÉÉRT ÉS A NÉPEK BIZTONSÁGÁÉRT

1. A szovjet fegyveres erök 1944. évi gyözelmeinek nemzetközi jelentösége A szovjet-német arcvonalon 1944-ben lejátszódó történelmi jelentöségü események gyökeresen megváltoztatták az európai hadászati és politikai helyzetet, és igen nagy nemzetközi jelentöségük volt. A szovjet fegyveres erök hatalmas csapásaitól a hitleri Németország alapjaiban rendült meg. A Vörös Hadsereg, miután a szovjet-német arcvonal különbözö szakaszain egy év alatt szétzúzta a németek védelmét, áthúzta azt a számításukat, hogy hosszú idön át védelmi tevékenységet folytathatnak, kiüzte a megszállókat a Szovjetunió területéröl, és sok tízmillió szovjet embert szabadított fel. A szovjet csapatok 1944 áprilisában Románia északkeleti területeire léptek, augusztus-szeptemberben pedig az egész országban megkezdték a harcot. Szeptember elsö napjaiban átlépték Bulgária határát, szeptember végén a magyar, majd októberben a német határt. A Vörös Hadsereg harctevékenységével kiléptette a Németország oldalán viselt háborúból a csatlósokat: Romániát, Bulgáriát, Finnországot és Magyarországot, amelyeknek 778 ezer négyzetkilométernyi területén 1937-ben 34 millió 434 ezer lakos élt. Az év végén Németországnak Európában már egyetlen szövetségese sem volt. Ez azt jelentette, hogy lényegében elvesztette a Szovjetunió és az antifasiszta koalíció más államai ellen háborút viselö országok fegyveres eröit, nagy iparvidékeit, valamint jelentös nyersanyagés élelmiszerkészleteit. A szovjet fegyveres erök, amelyek kötelékében az 1. lengyel hadsereg is harcolt, Lengyelországnak a Visztulától keletre esö csaknem egész területét felszabadították. A Vörös Hadsereg az 1. csehszlovák hadtesttel, valamint a 4. és 1. román hadsereg csapataival együtt kikergette a német fasiszta megszállókat Csehszlovákia keleti részéböl. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereggel és a bolgár csapatokkal együttmüködve megtisztította az ellenségtöl Jugoszlávia keleti vidékeit, és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereggel közösen felszabadította Belgrádot. Az albán nép, kihasználva a balkáni német csapatok szétzúzása következtében kialakult helyzetet, kikergette a megszállókat hazája földjéröl. A hitlerista tömb csödje súlyos helyzetbe juttatta Németországot. Olyan államok is kezdtek elfordulni töle, mint Törökország, Argentína és Svédország, amelyek korábban jelentösen támogatták. A fasiszta Németország mind politikai, mind gazdasági szempontból majdnem teljesen elszigetelödött. Ugyanakkor a Szovjetunió gyözelmei elösegítették az antifasiszta koalíció kibövülését és megszilárdulását. Románia és Bulgária, majd késöbb Magyarország is, miután megszabadult a fasiszta járomtól, hadba lépett Németország ellen. A megszállt országokban erösödött az ellenállási mozgalom. Igaz, hogy e sikerek az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreiböl, különösen Churchillböl egyre nagyobb bizalmatlanságot váltottak ki a Szovjetunióval szemben, 1944-ben egészében véve mégis megszilárdult a koalíció vezetö hatalmai a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia harci együttmüködése. Ennek volt bizonyítéka az, hogy 1944 júniusában Nyugat-Európában megnyitották a második frontot. A háború alatt elsö ízben a Vörös Hadsereg megsemmisítö csapásai mellett a szövetséges csapatok is támadó hadmüveleteket folytattak a hitleristák ellen Nyugat-Európában. Annak ellenére, hogy a második frontot jókora késedelemmel nyitották meg, és nem vonta el a csapatok egy részét a szovjetnémet arcvonalról, a szövetségesek tevékenysége lekötötte a Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában levö német eröket, elvonta a német hadászati tartalékok egy részét, majd utána megfosztotta Németországot számos gazdaságilag fontos megszállt területtöl. Kétségtelen, hogy az európai második front megnyitása nagy német eröket kötött le (júniusban a szövetségesekkel hatvan, az év végén pedig 73 ellenséges hadosztály állt szemben). Ez a tény segítségére volt a szovjet csapatoknak, így rövid idö alatt befejezhették hazájuk felszabadítását. Teljesen nyilvánvaló azonban, hogy a Vörös Hadsereg 1944 nyarán végrehajtott hatalmas támadó hadmüveletei nélkül, amelyek óriási eröket kötöttek le, a szövetséges csapatok nem tudták volna kiüzni a német fasiszta csapatokat Észak-Olaszországból, Franciaországból és Belgiumból. A szovjet és az angol-amerikai csapatoknak a fasiszta agresszor ellen keletröl, nyugatról és délröl indított egybehangolt hadmüveletei igen eredményesek voltak. Németország végül két arcvonal harapófogójába került. 1944 második felében tehát kezdtek megvalósulni a három hatalom ama határozatai, amelyeket az 1943 végén tartott teheráni értekezleten a Németország elleni közös hadviselésröl hoztak. A szövetségesek katonai együttmüködése nem csupán ebben nyilvánult meg, hanem más, kevésbé fontos formákban is. Így pl. a szovjet hadvezetés elösegítette az amerikai és angol légierö Németország elleni bombázó hadmüveleteit. E célból Poltava körzetében több repülöteret adott át az amerikai és angol légierönek. A földközi-tengeri szövetséges légierö parancsnoka, aki 1944 júniusában ellátogatott a Szovjetunióba, köszönetét fejezte ki a szovjet kormánynak "azokért a nagyszerü támaszpontokért, amelyeket a Szovjetunió bocsátott rendelkezésére". 1944-ben a szövetségesek egyre gyakrabban kicserélték a haditechnikában és harcászatban szerzett tapasztalataikat. A második front megnyitása utá 333j94d n a szovjet fegyveres erök vezérkara és a szövetséges vezérkar rendszeresen tájékoztatta egymást a hadmüveletek menetéröl. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság 1944 júliusában engedélyt adott Cannon vezérörnagynak, az amerikai harcászati légierö parancsnokának, hogy tanulmányozza "a szovjet csapatok és légierö együttmüködésének módszereit az arcvonalon". Ebben az idöszakban tovább erösödött a kapcsolat a Szovjetunió és Franciaország között. Ennek bizonysága elsösorban az 1944. december 10-én megkötött szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerzödés volt. A Szovjetunió Franciaország irányában követett politikája azt a célt szolgálta, hogy Franciaország ismét nagyhatalom legyen. Erösödött a kapcsolat a Szovjetunió és más nyugat-európai országok Belgium, Hollandia, Norvégia és Luxemburg között is. Újfajta kapcsolat alakult ki a Szovjetunió és a közép-, valamint délkelet-európai országok között. A világnak ezen a részén Németország katasztrofális vereségei következtében gyökeresen megváltozott a politikai helyzet. A fasizmustól megszabadult népek a kommunista munkáspártok vezetésével hozzáláttak a nagy forradalmi átalakításokhoz, az új élet építéséhez. Egyes országokban, mint például Bulgáriában és Lengyelországban már 1944-ben népi demokratikus kormány alakult, más országokban pedig olyan kormányok kerültek hatalomra, amelyek lehetövé tették, hogy a tömegek megkezdhessék harcukat a valóban népi demokratikus rendszer megteremtéséért. A Szovjetunió a felszabadult népek belügyeibe való be nem avatkozás politikáját folytatta, tiszteletben tartotta nemzeti érdekeiket. Amikor a szovjet csapatok idegen államok területére léptek, a szovjet kormány nyilatkozatot tett, amely szerint nem áll szándékában a területszerzés vagy az adott országok társadalmi rendjének megváltoztatása. Nyomban azután, hogy a felszabadult területek megszüntek közvetlen hadmüveleti övezet lenni, igazgatásukat átadták az illetö ország hatóságainak. A Szovjetunió fáradozásainak eredményeképpen a szövetségesek Romániával, Bulgáriával, majd Magyarországgal fegyverszüneti egyezményt kötöttek, s garantálták az említett országok függetlenségét és demokratikus fejlödését. Az egyezmények egyik fö feltétele a hitleri Németországgal való szakítás és a hadüzenet lehetövé tette, hogy ezek az országok hozzájáruljanak a fasizmus végleges szétzúzásához, és helyreállítsák nemzeti függetlenségüket. A politikai élet demokratizálása szempontjából nagyon fontosak voltak a fegyverszüneti egyezményeknek azok a cikkelyei, amelyek elrendelték a Hitler-barát szervezetek feloszlatását, az antifasiszta koalíció elleni propaganda betiltását, a politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását és a háborús bünösök bíróság elé állítását. Ez aláaknázta a reakció hadállásait, megbénította a reakciós eröket, ugyanakkor felszabadította a néptömegek kezdeményezését, elösegítette, hogy aktívan bekapcsolódjanak a politikai életbe. Azok a cikkelyek, amelyek kimondták, hogy az arcvonal menti sáv kivételével az ellenségtöl megtisztított egész területen helyre kell állítani a nemzeti közigazgatást, a felszabadított országok szuverenitását biztosították. A fegyverszüneti egyezmények ezen elvi tételei alapján a Szovjetunió képviselöi a Szövetséges Ellenörzö Bizottságokban meghiúsították az angol-amerikai megbízottak minden olyan kísérletét, hogy antidemokratikus kormányokat alakítsanak, és a nép akarata ellenére visszaállítsák a reakciós rendszert. A szovjet kormány minden módon erösítette a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság, a Jugoszláv Nemzeti Felszabadítási Bizottság, az albán demokratikus kormány és a bulgáriai Hazafias Front kormányának nemzetközi helyzetét. A Szovjetunió, híven korábbi politikájához, a kis népek függetlenségét védelmezve nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is segítette a középés délkelet-európai országokat. A háború okozta nagy gazdasági nehézségek ellenére segített nekik, hogy gyorsabban helyreállíthassák szétdúlt gazdaságukat, és megindulhasson a mindennapi élet. Ezzel mély hálára kötelezte azoknak az országoknak a dolgozó tömegeit. Spychalski, az 1944 októberében Moszkvába érkezett varsói küldöttség vezetöje, kijelentette: "Varsót és Pragát (Praga Varsó elövárosa a szerk.) nemcsak közösen szabadította fel a Vörös Hadsereg és a lengyel sereg, hanem nyomban felszabadulásuk után bökezü segítséget is kaptak a testvéri Szovjetuniótól." Zdenék Fierlinger, Csehszlovákia moszkvai nagykövete a Szovjetunió Külügyi Népbiztosságához intézett 1944. november 5-i jegyzékében ezt írta: "Mélységesen meghat a szovjet kormánynak az a figyelme, amellyel a Vörös Hadsereg példátlan höstettei révén felszabadult terület lakosságát segíti. Legyen szabad mindenki nevében, aki segélyben részesült, mély hálámat kifejeznem a szovjet kormánynak." Tito, Jugoszláv kormányfö az Antifasiszta Vecse 1945. augusztus 8-i ülésén tartott beszédében megállapította: "A Szovjetunió nagy mennyiségü különféle korszerü fegyvert adott nekünk a puskáktól egészen a harckocsikig és a repülögépekig. Ezzel sok hadosztályunkat fel tudtuk fegyverezni, és képessé tudtuk tenni az elöttünk álló nehéz feladat végrehajtására. A dicsö Vörös Hadsereg segítségével gyorsan felszabadult Belgrád és Szerbia." A Szovjetunió és a demokratikus fejlödés útjára lépett országok között teljesen új kapcsolatok kezdtek kialakulni : a proletár nemzetköziség elvén alapuló testvériség, barátság és kölcsönös segítség kapcsolatai. A Szovjetunió arra törekedett, hogy a felszabadult államokhoz füzödö kapcsolatából kizárjon mindent, ami bármilyen konfliktust, elégedetlenséget, bizalmatlanságot és intrikát szülhet. A párt ebben gazdag tapasztalataira, a marxizmus-leninizmus halhatatlan tanítására támaszkodott. Lenin már 1922 októberében ezt írta: "Tapasztalataink alapján az a megingathatatlan meggyözödés alakult ki bennünk, hogy csakis a nemzetek érdekei iránt tanúsított legnagyobb fokú figyelem küszöböli ki a konfliktusok talaját, a kölcsönös bizalmatlanságot és a különféle intrikákkal kapcsolatos aggodalmakat, s teremti meg azt a bizalmat különösen a különbözö nyelvet beszélö munkások és parasztok között -, amely nélkül teljesen lehetetlen akár a népek közti békés viszony, akár valamennyire is eredményes fejlödése mindannak, ami értékes a modern civilizációban." Megkönnyítette a nagy Lenin e tanításának követését az, hogy a felszabadult országokban a kommunista és munkáspártoké volt a vezetö szerep. E pártok és az SZK(b)P törekvései és céljai megegyeztek, a marxizmus-leninizmus megdönthetetlen alapjára épült ideológiai egység füzte öket össze. A Vörös Hadsereg kimagasló gyözelmei és a szovjet kormány helyes külpolitikája folytán 1944-ben mérhetetlenül megnövekedett a Szovjetunió nemzetközi tekintélye, és megszilárdultak nemzetközi kapcsolatai. Az év folyamán a Szovjetunió diplomáciai kapcsolatot létesített Olaszországgal, Dániával, Új-Zélanddal, az önálló fejlödés útjára lépö ázsiai országokkal: Szíriával, Libanonnal és Irakkal, valamint több latin-amerikai országgal: Chilével, Nicaraguával és Costa Ricával. A Nagy Honvédö Háború kezdetén a Szovjetuniónak 17, 1944 végén pedig már 41 országgal volt diplomáciai kapcsolata. A szovjet fegyveres erök óriási gyözelmei megnövelték a szocializmus országának nemzetközi tekintélyét, és megszilárdult az antifasiszta koalíció. Kudarcra volt ítélve a német és a japán kormány minden olyan diplomáciai mesterkedése, hogy kiaknázza a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia közti ellentéteket, és megbontsa a koalíciót. A hitlerista klikk több intézkedést tett, megpróbált kompromisszumos békét kötni Angliával és az Egyesült Államokkal. Japán is nagyszabású "békemanöverekbe" kezdett Németország érdekében. A Szovjetunió meghiúsította Németország és Japán minden olyan kísérletét, hogy éket verjen a szövetségesek közé. A szovjet kormány több ízben is kijelentette, hogy csak Németország feltétel nélküli fegyverletétele teremtheti meg a békét Európában. A világ népei a fasiszta Németország teljes szétzúzását követelték. Éppen ezért kudarcba fulladt az ellenséges államok minden kísérlete a szövetségesek egységének megbontására. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Anglia és az Egyesült Államok vezetö körei teljesen lojálisak voltak a Szovjetunió iránt, és véglegesen elvetették a német különbéke lehetöségét. Nem véletlen, hogy az 1944. július 20-i németországi összeesküvés Anglia és az Egyesült Államok legmagasabb köreivel állt kapcsolatban, amelyek szerették volna megmenteni a német imperializmust a teljes megsemmisüléstöl. Az angol-amerikai vezetö körök hajlandók lettek volna a Szovjetunió háta mögött különbékét kötni Németországgal. Az összeesküvés kudarca azonban megakadályozta tervük végrehajtását. Az 1944. esztendöt a Szovjetunió és a szövetségesek tárgyalásainak újabb sikerei tették emlékezetessé. A társadalmi rendszerek különbözösége

és a nemzetközi kérdések megoldásának ebböl következö eltérö elgondolásai ellenére a szövetségesek, föként a Szovjetunió fáradozásainak eredményeként, megtalálták a háború, a béke és a biztonság kérdéseinek mindkét fél számára elfogadható igazságos, demokratikus elveken alapuló megoldásait. Ezt mutatják többek között azok a határozatok, amelyeket a három hatalom képviselöi a londoni megbeszéléseken (az Európai Tanácskozó Bizottságban), Moszkvában és a Dumbarton Oaks-i értekezleten hoztak. 2. Az Európai Tanácskozó Bizottság 1944. évi munkája A Németország elleni háborúban aratott sorozatos gyözelmek az antifasiszta koalíció vezetö államai elött felvetették azt a kérdést, hogy valamilyen állandó szervet kell alakítani, amely megvitatja az ellenséges államok fegyverszüneti feltételeinek kidolgozásával és a háború utáni béke elökészítésével és megteremtésével összefüggö legfontosabb nemzetközi problémákat. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia külügyminisztereinek 1943. októberi értekezlete elhatározta, hogy Európai Tanácskozó Bizottságot hoz létre. Ez a bizottság kezdetben három hatalom a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia képviselöiböl állt. Késöbb Franciaország is tagja lett. A bizottság munkáját 1944. január 14-én Londonban kezdte meg, és több kérdéssel foglalkozott. Az európai hadmüveletek gyors fejlödése folytán a bizottság figyelmét föleg a német és az osztrák kérdésre irányította. Kidolgozta Németország fegyverletételi feltételeit, a Németország megszállására és a szövetséges ellenörzö rendszerre vonatkozó egyezmény feltételeit, és foglalkozott Ausztria függetlenségének helyreállításával. Ezenkívül egybehangolta a Bulgáriával kötendö fegyverszünet feltételeit. Mialatt ezeket a kérdéseket és elsösorban a német kérdést tárgyalták, világosan megmutatkozott, hogy a nemzetközi politikában két vonal érvényesül. A Szovjetunió arra törekedett, hogy mihamarabb és minél teljesebben szétzúzzák a fasiszta Németországot, az európai népek, köztük a német nép is felszabaduljon a hitlerista zsarnokság alól, és Németország békeszeretö és demokratikus állammá váljék; ezzel szemben az Egyesült Államok és Anglia vezetö körei csupán veszélyes imperialista vetélytársuktól akartak megszabadulni. Amikor a feltétel nélküli német fegyverletételt tárgyalták, Anglia küldöttsége (1944. január 15-én) és az Egyesült Államok küldöttsége (január 25-én és február 15-én) egyezménytervezetet terjesztett a bizottság elé. A közvetlenül a fegyverletételre vonatkozó katonai cikkelyeken kívül (a harctevékenység beszüntetése, Németországot megszállják a szövetségesek csapatai, Németország a szövetségeseknek kiszolgáltat mindenféle hadianyagot stb.) ezek a tervezetek politikai és gazdasági követeléseket is tartalmaztak, amelyek az Egyesült Államok és Anglia messzemenö céljait szolgálták. A január 25-i amerikai tervezetben például az állt, hogy "a megszállás idötartamát nem szabad meghatározott idöre korlátozni". E javaslat célja az volt, hogy tartósítsa Németország megszállását. A február 15-i amerikai tervezetben többek között az szerepelt, hogy Németország minden eröforrását a szövetségesek rendelkezésére kell bocsátani. Az angol tervezet megállapította, hogy a háborúnak mind Németország, mind pedig az Egyesült Nemzetek részéröl egy idöben kell befejezödnie. Ez a szövetségeseket formailag megfosztotta volna attól a jogtól, hogy harcoljanak egyes olyan német magasabbegységek vagy irreguláris alakulatok ellen, amelyek nem hajlandók végrehajtani a német föparancsnokságnak az általános fegyverletételt elrendelö parancsát. Jellemzö, hogy az angol és az amerikai tervezet megengedte volna, hogy Németországban akár náci szervezetek is létezzenek, amelyek "kívánatosnak látszanak" és "megtarthatók és átállíthatók gazdasági, illetve szociális feladatok ellátására". Az Európai Tanácskozó Bizottság szovjet küldöttsége nem járulhatott hozzá ezekhez az amerikai és angol javaslatokhoz. Guszev, szovjet megbízott, február 15-én a szovjet kormány megbízásából tervezetet adott át a bizottságnak Németország feltétel nélküli fegyverletételéröl. Ez csak katonai követelményeket tartalmazott. A szovjet fél abból indult ki, hogy Németország fegyverletételi feltételeinek elsösorban a fegyveres erök, köztük az SS-, az SAés a Gestapo-egységek és magasabbegységek teljes fegyverletételét kell elöírniuk. Ezzel kapcsolatban a szovjet tervezet követelte, hogy Németország fegyveres eröi minden hadszíntéren haladéktalanul szüntessék be a harcot az Egyesült Nemzetek ellen. Az angol tervezettöl eltéröen a szovjet tervezet csak Németországot kötelezte arra, hogy szüntesse be a harctevékenységet, de nem írta ezt elö az antifasiszta koalíció államainak. Kimondta, hogy valamennyi német csapatot azonnal le kell fegyverezni, és fegyverzetüket, valamint hadianyagukat át kell adni a szövetséges parancsnokságnak. A Szovjetuniót a bizottságban képviselö küldöttség vezetöje hangsúlyozta, hogy a fegyverletételre vonatkozó dokumentum célja meggyorsítani a szövetségesek gyözelmét és közelebb hozni a háború befejezését. "Németországnak mondta van hadserege, légiereje és flottája, amelyek Németország fegyveres eröit alkotják. Ezenkívül azonban vannak SS-, SAés Gestapo-magasabbegységek és egységek, amelyek félig polgáriak, félig pedig katonaiak. Németország polgári életét áthatja és megbénítja a katonai vagy félig katonai apparátus. Ezért a szövetségesek feladatai nemcsak abban állnak, hogy nyílt harcban szétverjék Németország fegyveres eröit, hanem össze kell törniük és szét kell zúzniuk a német állam egész katonai gépezetét is." A szovjet küldöttség tiltakozott az ellen, hogy a fegyverletétel közé politikai és gazdasági követeléseket iktassanak be, ahogy azt az angol és az amerikai kormány javasolta. A szovjet megbízott hangsúlyozta: amennyiben a fegyverletételi okmány tartalmazni fogja azt az amerikai követelést, hogy Németország minden eszközét és eröforrását bocsássák a szövetségesek rendelkezésére, ezt a német kormány arra használhatja fel, hogy a szövetségesek elleni háború folytatására kényszeríti a német népet. A Szovjetunió küldöttségének megalapozott álláspontja azt eredményezte, hogy a további vita során a szovjet javaslatokat fogadták el alapul. Az Egyesült Államok küldöttsége április 18-án általános tervezetet terjesztett a bizottság elé Németország feltétel nélküli fegyverletételéröl. Még Winant, az amerikai megbízott is elismerte, hogy "az új tervezet négyötödét a szovjet fegyverletételi tervezetböl vették". Az Európai Tanácskozó Bizottság 1944. július 25-én aláírta a Németország feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozó okmányt. Ez elsösorban a fegyverletétel katonai cikkelyeit rögzítette, ahogy ezt a Szovjetunió küldöttsége kívánta. Az okmány utolsó pontját úgy fogalmazták meg, hogy a szövetséges kormányoknak "teljes szabadságuk van arra, hogy késöbb pótlólag olyan újabb követeléseket támaszszanak, amelyek szükségesnek bizonyulhatnak". Az Európai Tanácskozó Bizottság márciustól szeptember-ig tárgyalta a németországi megszállási övezetek kérdését. Megállapodtak, hogy Németország területén az 1937-es határokon belül három megszállási övezetet hoznak létre: a szovjet csapatok Németország keleti, az angolok az északnyugati, az amerikaiak pedig a délnyugati részét szállják meg. Ezzel kapcsolatban az angol és amerikai kormány közti kétoldalú tárgyalás eredményeképpen az Egyesült Államoknak sikerült elérnie, hogy az angol zónába esö Bremen és Bremerhaven kikötöket az amerikaiak ellenörizzék, s hogy az amerikai csapatok átjárhassanak az angol megszállási övezeten. Az Európai Tanácskozó Bizottság március-november hónapokban a németországi ellenörzö gépezet kérdését tárgyalta. A bizottság megvizsgálta a fegyverletételt közvetlenül követö idöszak ellenörzési mechanizmusára vonatkozó szovjet tervezetet. A vita során nem merültek fel jelentös nézeteltérések, és a szovjet javaslatok zömét felvették a németországi ellenörzö gépezetre vonatkozó egyezménybe. A bizottság ezt 1944. november 14-én írta alá. Az egyezmény kimondta, hogy mialatt Németország a feltétel nélküli fegyverletétel fö követelményeit teljesíti, a föhatalmat a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia fegyveres eröinek föparancsnokai gyakorolják, mindegyik a maga megszállási övezetében. A Németország egészét érintö kérdésekben Németország legfelsö ellenörzö szerve: az Ellenörzö Tanács tagjaiként közösen kellett eljárniuk. Az egyezmény a következöképpen fogalmazta meg az Ellenörzö Tanács feladatait: az egyes övezetek föparancsnokai egybehangolt eljárásának biztosítása; tervek kidolgozása a fö katonai, politikai és gazdasági, valamint más, egész Németországra vonatkozó kérdések közös megoldására; a német központi közigazgatás ellenörzése. Ezenkívül lerögzítette az Ellenörzö Tanács mellett müködö koordinációs bizottság feladatait. Az a jelentés, amelyet a szovjet küldöttség javaslatára a három hatalom kormánya számára szerkesztettek, megállapította: az ellenörzö és igazgatási szervek feladatai közé fog tartozni "Németország lefegyverzésének ellenörzése, beleértve a gazdasági leszerelésnek és a náci rendszer felszámolásának a leghalaszthatatlanabb feladatait is, valamint a feltételek megteremtése ahhoz, hogy Németországban demokratikus elvek alapján müködö szervek alakuljanak". A fegyverletétel feltételeinek kidolgozása közben az angol és az amerikai küldöttség kezdettöl fokozott érdeklödést tanúsított Németország feldarabolása iránt. A Szovjetunió szilárd állásfoglalása azonban meghiúsította a Németország feldarabolására irányuló terveket. A kérdés tárgyalását elhalasztották, és késöbb az Európai Tanácskozó Bizottság már nem is foglalkozott vele. A német probléma megvitatása eredményeként 1944-ben az Európai Tanácskozó Bizottság a szovjet kormány eröfeszítései révén tehát olyan egyezményeket dolgozott ki, amelyek végrehajtásuk esetén elösegíthették volna, hogy Németország békeszeretö, demokratikus állammá váljék. A nyugati hatalmak képviselöi, tekintettel a Szovjetuniónak a háborúban játszott döntö szerepére, kénytelenek voltak elfogadni ezeket az egyezménytervezeteket. Késöbb ezeket a három hatalom jaltai értekezlete is jóváhagyta, és némi módosítással amely azzal függött össze, hogy Franciaország negyedik megszálló hatalom lett alapul szolgáltak a négy hatalom Németország vereségére, megszállására és háború utáni ellenörzö gépezetére vonatkozó egyezményei számára. Az Európai Tanácskozó Bizottság 1944-ben elözetesen megvitatta az osztrák kérdést. Mint ismeretes, a három hatalom külügyminisztereinek 1943. októberi moszkvai értekezlete nyilatkozatot fogadott el, amelyben a három hatalom kijelentette, hogy helyre kell állítani a szabad és független Ausztriát. Amikor a bizottság ezt a kérdést tárgyalta, a küldöttek célszerünek tartották, hogy Ausztriát felszabadítása után szövetséges csapatok szállják meg. De a német fegyverletételi feltételek kidolgozásakor az angol és az amerikai küldöttség megpróbált olyan határozatot elfogadtatni, hogy Ausztriát csak amerikai és angol csapatok szállják meg. A Németország fegyverletételére vonatkozó 1944. január 15-i angol tervezet szerint "javasolják az Egyesült Államok kormányának, hogy amennyiben kívánja, vállalja a fö felelösséget Ausztria megszállásáért". Ebben feltétlenül meg kellett látni a nyugati hatalmak ama törekvését, hogy megakadályozzák Ausztriának a szovjet csapatok által való felszabadítását, és távol tartsák a Szovjetuniót attól, hogy részt vegyen Ausztria sorsának eldöntésében. A szovjet küldöttség természetesen nem érthetett egyet ezzel. Felhívta a bizottság figyelmét, hogy ez a javaslat ellenkezik a moszkvai értekezlet nyilatkozatával, amely hangsúlyozta, hogy "Ausztriát a három hatalom eröfeszítéseivel kell helyreállítani". A szovjet küldöttség 1944. június 29-én egyezménytervezetet terjesztett az Európai Tanácskozó Bizottság elé, amely szerint "Ausztria területét az 1937. december 31-i határoknak megfelelöen a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok csapatai együttesen szállják meg". Az angol és az amerikai kormány kénytelen volt elfogadni ezt a javaslatot. Késöbb, 1945-ben az Európai Tanácskozó Bizottság konkrét egyezményeket dolgozott ki Ausztria megszállásáról és Bécs igazgatásáról, valamint az ausztriai ellenörzö gépezetröl. Ezeket az egyezményeket a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormánya jóváhagyta. 1944 szeptember-októberében az Európai Tanácskozó Bizottság nagy figyelmet szentelt a Bulgáriával kötendö fegyverszünet feltételei egybehangolásának. Miután a Szovjetunió hadba lépett a cári Bulgária ellen, meghiúsultak az Egyesült Államok és Anglia Bulgáriára vonatkozó tervei. A nyugati hatalmak kormányai kénytelenek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy a bolgár fegyverszüneti feltételeket a Szovjetunió megbízottaival közösen tárgyalják meg. A kérdés megvitatása közben azonban a három kormány között jelentös nézeteltérések támadtak. A szovjet kormány javasolta, hogy iktassák be a fegyverszüneti egyezménybe a következö pontot: "Bulgária hadat fog viselni a szövetségesek oldalán, és katonai eröket bocsát rendelkezésükre, amelyek hadmüveleteket fognak folytatni a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság közös parancsnoksága alatt". Ez a javaslat megfelelt a tényleges helyzetnek. A Hazafias Frontnak a bolgár nép szeptemberi felkelésének eredményeképpen megalakult kormánya hadat üzent Németországnak, a bolgár csapatok a Vörös Hadsereggel együtt már harcban álltak Jugoszlávia és Magyarország felszabadításáért. De az angol és az amerikai megbízottak nem akarták az egyezményben kifejezésre juttatni azt a tényt, hogy a népi Bulgária a szövetségesek oldalán részt vesz a Németország elleni háborúban. Csupán ahhoz járultak hozzá, hogy a bolgár fegyveres erök egy részét bocsássák a Szövetséges (szovjet) Legfelsöbb Föparancsnokság rendelkezésére azzal a feltétellel, hogy "ilyen fegyveres eröket semmilyen körülmények között sem fognak felhasználni a szövetségesek területén az érdekelt szövetséges kormányok hozzájárulása nélkül". A bolgár kormány késöbb rávilágított a nyugati hatalmak ilyen álláspontjának okaira és megállapította: "Nem tudtak belenyugodni abba a gondolatba, hogy Bulgária azzal, hogy közös szovjet föparancsnokság alatt részt vesz a háborúban, garantálja létét, és támogatásban részesül a nagy Szovjetunió részéröl területi épségének és önállóságának megörzésében. Látták, hogy Bulgária kiválik az imperialista rendszerböl." Ugyanakkor az angol és az amerikai tervezet olyan pontokat tartalmazott, amelyek arra jogosították volna fel a szövetséges csapatokat, hogy bolgár területet szálljanak meg. Ilyen pont a finn és román fegyverszüneti feltételek között nem szerepelt. Természetes, hogy a Szovjetunió kormánya ezt elfogadhatatlannak tartotta. A szovjetjavaslatokban az is benne volt, hogy a fegyverszüneti feltételek végrehajtását a Szövetséges Ellenörzö Bizottság révén a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság fogja ellenörizni. Az Egyesült Államok és Anglia képviselöi tiltakoztak az ellen, hogy a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságnak vezetö szerepe legyen a bulgáriai Szövetséges Ellenörzö Bizottságban. Ragaszkodtak ahhoz is, hogy a bolgár fegyverszüneti feltételeket noha Bulgáriában csak szovjet csapatok tartózkodtak az angol-amerikai földközi-tengeri parancsnokság képviselöi írják alá. Amikor pedig a szovjet fél rámutatott, hogy ennek a követelésnek semmi alapja sincs, azt javasolták, hogy a fegyverszüneti egyezményt a szovjet és az angol-amerikai parancsnokság képviselöi írják alá. Az Egyesült Államok és Anglia küldöttsége azt is indítványozta, hogy iktassanak be a fegyverszüneti feltételek közé egy pontot, amely arra kötelezi a bolgár kormányt, hogy ne csak a fegyverszüneti feltételek teljesítésére vonatkozó instrukciókat hajtsa végre, hanem a szövetségeseknek a béke és a biztonság helyreállítására vonatkozó további követeléseit is. Ez azt jelentette volna, hogy a szövetségesek a fegyverszüneti egyezmény megkötése után korlátlanul beavatkozhatnak Bulgária belügyeibe. A Szovjetunió kormánya tiltakozott az ellen, hogy Bulgáriára olyan feltételeket kényszerítsenek rá, amelyek rosszabb helyzetbe juttatnák, mint amilyenben Németország egykori szövetségesei voltak. A nyugati hatalmak a Szovjetunió szilárd álláspontja következtében kénytelenek voltak elállni követeléseiktöl. Az angol és az amerikai küldöttség ahhoz is hozzájárult, hogy a fegyverszünet idöszakában a bulgáriai Szövetséges Ellenörzö Bizottságot a Szövetséges (szovjet) Legfelsöbb Föparancsnokság irányítsa. A felek megegyeztek abban, hogy a fegyverszüneti egyezményt a szovjet parancsnokság és az angol-amerikai parancsnokság képviselöje írja alá. 1944. október 22-én az Európai Tanácskozó Bizottságban aláírták a bolgár fegyverszüneti feltételek egybehangolt tervezetét. Ennek a tervezetnek az alapján kötötték meg 1944. október 23-án az egyezményt egyfelöl a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok, másfelöl Bulgária között. Az Európai Tanácskozó Bizottság 1944-ben tehát nagy munkát végzett, hogy kidolgozza a Németország feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozó rendelkezéseket, több dokumentumot készített az osztrák kérdésben, és elökészítette a bolgár fegyverszüneti feltételeket. Mindez azt mutatta, hogy lehetséges a megegyezés a három hatalom között nemcsak a háború, hanem a béke kérdéseiben is. 3. Az angol, az amerikai és a szovjet kormány tárgyalásai 1944 öszén 1944 nyarán a hadiesemények, különösen a szovjet-német arcvonalon, gyorsan és kedvezöen fejlödtek. Ez szükségessé tette a szovjet, az amerikai és az angol kormányfö újabb találkozóját, hogy döntsenek az idöszerüvé vált európai és ázsiai katonai és politikai kérdésekben. Roosevelt és Churchill azt javasolta Sztálinnak, hogy a találkozót Skóciában tartsák, hozzávetölegesen 1944. szeptember 10. és 15. között. A szovjet kormány nem volt ellene egy újabb angol-amerikai-szovjet értekezletnek. De az idöpont nem volt alkalmas arra, hogy a szovjet kormányfö elhagyja az országot, amikor Belorusszijában és Ukrajna nyugati területein nagy ütközetek folytak, s a szovjet csapatok támadásra készülödtek Moldavában, Romániában és a balti országokban is. Akkor Churchill és Roosevelt úgy határozott, hogy Quebecben külön, kétoldalú értekezletet tart. Az 1944. szeptember 11-töl 16-ig tartó quebeci értekezleten az Egyesült Államok elnöke és az angol miniszterelnök megtárgyalta a további európai és ázsiai hadviselés kérdéseit. Mint már említettük, az angol parancsnokság terve az volt, hogy elfoglalja Nyugat-Európát és megelözi a Vörös Hadsereget Közép-Európában és a Balkánon. Ez volt a magyarázata annak, hogy az angol kormányt különösen érdekelte a földközi-tengeri hadszíntér. Az angol imperialisták a Balkánnak mint Európa gazdasági és hadászati szempontból fontos részének nagy jelentöséget tulajdonítottak. Churchill és tanácsadói pedig a Balkánt a legrövidebb útnak tekintették, amelyen az angol-amerikai fegyveres erök behatolhatnak Magyarországra és Ausztriába. Az amerikai küldöttség elvben egyetértett Churchill terveivel, de elsösorban a nyugati támadás meggyorsítását tartotta fontosnak, hogy miután Franciaországból, Belgiumból és Hollandiából elkergették a németeket, lehetöleg minél nagyobb területet foglaljanak el Németországból. A quebeci értekezlet határozata kimondta, hogy a szövetségesek a fö eröfeszítéseket a balszárnyon fogják összpontosítani, vagyis Európa északnyugati részén. "Szándékunk az írta Roosevelt és Churchill Sztálinnak -, hogy elönyomulással megsemmisítsük a német fegyveres eröket, és behatoljunk Németország szívébe." S kielégítették Churchillnek azt az állhatatos követelését is, hogy meg kell gyorsítani az olaszországi hadmüveleteket, és partraszállást kell elökészíteni az Isztriai-félszigeten. A quebeci értekezlet a csendes-óceáni hadviselés kérdéseit is megtárgyalta. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya abban a feltevésben, hogy a Japán elleni háború Németország leverése után még másfél évig tart, igyekezett meggyorsítani a Szovjetunió hadba lépését Japán ellen. Nekik nem állt szándékukban nagyszabású szárazföldi hadmüveleteket indítani. Ezt maga Churchill ismeri be a második világháborúról szóló emlékirataiban. A quebeci értekezletröl írva megállapítja, hogy az angolamerikai csapatok tengeri és légi fölénye lehetövé tette számukra, hogy "kerüljék a szárazföldi harcokat, amelyek nagy veszteséggel járhattak volna". Jóllehet a szovjet kormány kijelentette, hogy Távol-Keleten csak a fasiszta Németország leverése után lép hadba, a nyugati hatalmak 1944-ben arra próbálták kényszeríteni a Szovjetuniót, hogy lemondjon erröl a feltételröl. Ismeretes, hogy Harriman, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete még a második front megnyitása elött állandóan sürgette, hogy tárgyalják meg a Japán elleni közös hadmüveletek tervét. Az Egyesült Államok hivatalos körei abban a törekvésükben, hogy a Szovjetuniót idö elött háborúba sodorják a Távol-Keleten, még bizonyos nyomástól sem riadtak vissza. A moszkvai amerikai nagykövetség és katonai misszió többek között azt javasolta Washingtonnak, hogy változtasson a Szovjetunióval kapcsolatos politikáján: csökkentse a lend-lesse szállítmányokat, és alkalmazzon vele szemben megkülönböztetö intézkedéseket. E politika igazi célja az volt, hogy a Szovjetuniót arra kényszerítsék: egy idöben viseljen hadat Németország és Japán ellen, lelassítsa csapatai európai támadásának ütemét, és ezzel megkönnyítse az angol-amerikai imperializmus európai terveinek végrehajtását. A szovjet-német arcvonal déli szárnyán augusztus végétöl október elejéig történt események felborították a balkáni angol-amerikai terveket. Kudarcba fulladt Churchill balkáni "stratégiája". Mint ismeretes, a Vörös Hadsereg csapatai 1944. szeptember 15-én bevonultak Szófiába, szeptember 28-án pedig Jugoszlávia területére léptek, hogy segítsenek a jugoszláv népnek lerázni a fasiszta igát. Az angol-amerikai csapatok olaszországi támadása pedig ebben az idöben igen lassan haladt. Október elején Churchill és Eden Moszkvába utazott, hogy megtárgyalja a szovjet kormánnyal a délkeletés közép-európai felszabadult országokban követendö politikát, és ha csak részben is, de megpróbálja megörizni az ottani angol befolyást. Az angol kormány azt remélte, hogy miután Lengyelországból, Csehszlovákiából és Jugoszláviából elkergetik a megszállókat, visszatérnek a Londonban székelö emigráns kormányok, és ismét rákényszerítik a népre a burzsoá rendszert. Churchill és Sztálin megbeszélései 1944. október 9-én kezdödtek. Már az elsö ülésen elhatározták, hogy Harriman, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete "megfigyelöként részt vesz minden olyan találkozón, amelyen fontos dolgokról lesz szó", és hogy Dean tábornok, a moszkvai amerikai katonai misszió vezetöje "köteles jelen lenni a katonai kérdések megtárgyalásánál". Churchill és Sztálin közölte Roosevelttel, hogy tájékoztatni fogják a tárgyalások menetéröl. Mindenekelött a lengyel kérdést vitatták meg. Churchill javaslatára a felek elhatározták, hogy ismét meghívják Moszkvába a lengyel emigráns kormány, valamint a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság képviselöit. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság küldöttsége, amelynek vezetöje akárcsak 1944 augusztusában ismét Bierut volt, kijelentette, hogy hajlandó megegyezni az emigráns kormány képviselöivel, ha hatályon kívül helyezik az 1935. évi fasiszta alkotmányt, és helyreállítják az 1921. évi alkotmányt, amely deklarálta az elemi demokratikus szabadságjogokat. Bierut megállapította, hogy a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság küldöttsége "mindig fö feladatának tartotta a lengyel nép egységének megvalósítását, és ennek jegyében hajlandó együttmüködni mindenkivel, aki öszintén törekszik az egység megteremtésére". A küldöttség tagjai kijelentették, hogy baráti viszonyt óhajtanak a Szovjetunió és egy erös Lengyelország között, amelynek határa keleten a Curzon-vonal, nyugaton pedig az ösi lengyel földeket határoló vonal. Hozzájárultak, hogy Mikolajczykkal az élén lengyel egységkormány alakuljon, de azzal a feltétellel, hogy a kormányban a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság kapja a tárcák többségét. A szovjet kormány támogatta a Lengyel Felszabadítási Bizottság álláspontját. A lengyel emigráns kormány képviselöi és maga Mikolajczyk határozottan elutasította ezt a javaslatot. Azzal a céllal, hogy a jövendö kormány összetételére vonatkozójavaslatukat elfogadtassák, megpróbálták alku tárgyává tenni a Curzon-vonal menti szovjet-lengyel határt. Ebben Churchill és Eden is támogatta öket. Az angol miniszterelnök a tárgyalások alatt hangsúlyozta: kormánya támogatja azt a javaslatot, hogy a Szovjetunió és Lengyelország között a határt a Curzon-vonal mentén vonják meg. Churchill kijelentette, hogy a szovjet-lengyel határ kérdése már eldölt, és amikor a szövetségesek a fegyverszüneti értekezlet tárgyalóasztala mellett találkoznak, ö támogatni fogja az oroszok igényét arra a határvonalra amelyet Teheránban elötte megjelöltek. Ezt a szándékát, mondta Churchill, a kormány jóváhagyta. Churchill azonban október 16-án egyezménytervezetet terjesztett a szovjet kormány elé, de ebben csak a nyugati lengyel határra vonatkozó korábbi egységes nézetek szerepeltek. A tervezet megállapította, hogy "Németország feltétel nélküli fegyverletétele után Lengyelország területe nyugaton magában fogja foglalni Danzig szabadvárost, Kelet-Poroszország területét Königsbergtöl nyugatra és délre, Oppelnt, Szilézia közigazgatási központját, és azokat a földeket, amelyekre Lengyelország az Odera vonalától keletre igényt tart . . ." A keleti határt illetöen a tervezetben csupán arról volt szó, hogy "a lengyel kormány a Szovjetunió és Lengyelország közti demarkációs vonalként elfogadja a Curzon-vonalat". A szovjet kormány nem érthetett egyet az angol tervezettel. Az a fogalmazás, hogy a Curzon-vonal demarkációs vonal legyen, elfogadhatatlan volt számára, minthogy nyitva hagyta a határ kérdését. Churchill kijelentette, hogy ez a maximum, amit sikerült kicsikarnia Mikolajczykból. Ugyanakkor Mikolajczyk azt mondta, hogy "Londonba utazik, hogy tanácskozzék kollégáival". Így tehát semmiféle megegyezés sem jött létre a lengyel kérdésben. A tárgyalások során azonban mindenesetre tisztázódtak a felek nézetei, és ez kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a jövöben igazságosan oldják meg a lengyel problémát. Churchill számára a Moszkvában megtárgyalt kérdések közül az volt a legfontosabb, hogy milyen politikát folytassanak a balkáni országok irányában. Churchill, amikor elöször találkozott Sztálinnal, közölte, hogy "egy meglehetösen piszkos és goromba okmányt szerkesztett, amely bemutatja a Szovjetunió és Nagy-Britannia befolyásának megoszlását Romániában, Görögországban, Jugoszláviában és Bulgáriában. A táblázatot azért állította össze, hogy szemléltesse, mit gondolnak ezzel kapcsolatban az angolok". A szovjet kormány változatlanul azt a politikát követte, hogy nem avatkozik be más népek belügyeibe, és tiszteletben tartja nemzeti szuverenitásukat. Ezért természetesen nem fogadhatta el Churchill javaslatát, és nem engedhette meg az angol imperialistáknak, hogy rákényszerítsék akaratukat a felszabadult népekre. Churchill emlékiratainak az a megállapítása, hogy 1944 októberében Moszkvában megegyeztek a Szovjetunió és Anglia befolyási övezeteinek felosztásáról a balkáni államokban, nem egyéb, mint koholmány. A szovjet és az angol kormányfö Moszkvában megtárgyalt sok, a balkáni államokra vonatkozó eldöntetlen problémát, és közös megegyezésre jutott. Így megvitatták a bolgár fegyverszüneti feltételeket. Churchill és Eden azt követelte, hogy az ellenörzö bizottságban az Egyesült Államok és Anglia képviselöinek ugyanolyan joga legyen, mint a Szovjetunió képviselöjének. A szovjet kormány ebbe nem egyezett bele. Hivatkozott az olaszországi ellenörzö bizottság példájára, amelyben az irányítást az angol-amerikai parancsnokság képviselöje gyakorolta, és a romániai ellenörzö bizottságra, amelynek elnöke Malinovszkij marsall volt. A szovjet kormánynak az volt a véleménye, hogy a kialakult gyakorlatnak megfelelöen a bulgáriai szövetséges ellenörzö bizottságban a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság képviselöjének kell elnökölnie. A felek a vita során megegyeztek a bolgár fegyverszüneti feltételekben. A tárgyalásokon Jugoszlávia helyzete is szóba került. Az angolok kijelentették, hogy Jugoszláviával kapcsolatosan egybehangolt politikát kell folytatni. Nem titkolták: elégedetlenek amiatt, hogy Tito 1944 szeptemberében Moszkvába utazott. Eden javasolta, küldjenek Titónak és Subasicnak üzenetet, indítványozzák, hogy találkozzanak jugoszláv területen, és egyezzenek meg a jugoszláv egységkormány megalakítását illetöen. A szovjet kormány ezt nem ellenezte. Nagy-Britannia képviselöi javasolták: tárgyalják meg Németország jövöjét is, arra hivatkozva, hogy Teheránban erröl "nagyon felületesen" volt szó. Churchill és Eden ismertette "Németország három államra való felosztásának tervét. Ezek : Poroszország, a Ruhr-vidékböl, Vesztfáliából és a Saarvidékböl álló nemzetközi ellenörzési övezet és az osztrák-bajor állam, amely magában foglalja a délnémet tartományokat". Churchill, amikor megindokolta Németország felosztását, kijelentette, hogy véleménye szerint "minden rossz oka Poroszország, ezért Poroszországot el kell különíteni Németországtól". A nemzetközi ellenörzési övezet megteremtését azzal támasztotta alá, hogy Németországot meg kell fosztani ipari potenciáljától, amely lehetövé tette, hogy az elsö világháború után magához térjen. Churchill igazságosnak tartotta "a Szovjetunió nyugati területeinek helyreállítását a német ipartól elvett felszereléssel". De Anglia valójában azért törekedett Németország felosztására, hogy megszabaduljon töle, mint imperialista versenytárstól. Churchill ugyanakkor kifejtette azt a gondolatát, hogy "egy csoportba (konföderációba vagy föderációba a szerk.) kell egyesíteni Lengyelországot, Csehszlovákiát, Ausztriát és Magyarországot". A szovjet kormány támogatta azt a véleményt, hogy meg kell semmisíteni Németország hadiipari potenciálját, mert csak így lehet garantálni Európa biztonságát, de nem vállalt semmiféle kötelezettséget a felosztással kapcsolatban. A német kérdés további tárgyalását elnapolták a három hatalom konferenciájáig. Ami Churchillnek azt a kijelentését illeti, hogy több államot egyesíteni kell, a szovjet kormány ezt nem tekinthette másnak, mint egy olyan tervnek, amelynek a célja szovjetellenes "egészségügyi kordon" létesítése a háború után. E kérdés tárgyalásakor Sztálin kijelentette Churchillnek és Edennek, hogy "most nem lehet egyesítésekre gondolni, annál kevésbé, mert a fasiszta járomtól megszabadult népek természetesen teljes, korlátok nélküli nemzeti életet akarnak élni". Az értekezlet a hadviselés perspektíváival is foglalkozott. Anglia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok képviselöi áttekintették az arcvonalak helyzetét és megállapították, hogy végrehajtották azokat a katonai terveket, amelyeket korábban Teheránban egybehangoltak. Szilárd meggyözödésüket nyilvánították, hogy a szövetségesek hadmüveletei minden arcvonalon sikeresen fognak fejlödni. Ezzel kapcsolatban az angol-amerikai megbízottak szerették volna elérni, hogy a Szovjetunió mihamarabb hadba lépjen Japán ellen. A szovjet kormány ismét kijelentette, hogy hajlandó erre, de csak körülbelül három hónappal az európai háború befejezése után. A távol-keleti kérdésekben végleges döntést a három hatalom kormányföi értekezletének kellett hoznia. Ezt akkor 1944 novemberére tervezték. A Szovjetunió és Anglia kormányföinek 1944. októberi értekezletén nem születtek konkrét döntések, de nem is ez volt a feladat. A tárgyalásokon tisztázódott a felek álláspontja az eldöntetlen problémákkal kapcsolatban. Ez megkönnyítette a kérdések egybehangolását a három kormányfö következö találkozóján, amelyre 1945 februárjában a Krímben került sor. Ezért az 1944. októberi moszkvai tárgyalásokat pozitívan kell értékelnünk, mert hozzájárultak az antifasiszta koalíció megszilárdulásához. 4. A Dumbarton Oaks-i konferencia A hitleri Németország és csatlósai elleni háború közben a szövetséges államoknak elkerülhetetlenül foglalkozniuk kellett azzal, hogyan biztosítsák a békét és a nemzetek biztonságát a háború után. A háború megnyerése ugyanis még nem jelentette azt, hogy a népek a jövöben tartós békében élhetnek. A három hatalom külügyminisztereinek moszkvai értekezlete még 1943 októberében deklarációt fogadott el az általános biztonságról. A deklaráció hangsúlyozta, hogy lehetöleg rövid idön belül általános nemzetközi szervezetet kell alakítani a béke és a biztonság fenntartására. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Kína képviselöi 1944. augusztus 21-töl október 7-ig Dumbarton Oaksban (Egyesült Államok) elözetesen tárgyaltak e szervezet megalakításáról. Augusztus 21-töl szeptember 29-ig a szovjet, amerikai és angol kormány képviselöi, szeptember 29-töl október 7-ig pedig az angol, amerikai és kínai kormány képviselöi között folyt tárgyalás. A Dumbarton Oaks-i konferencián a megbeszélések alapját a szovjet tervezet képezte. Ez az új nemzetközi szervezetet egyetemes szervezetnek képzelte el, amely valamennyi békeszeretö állam szuverén egyenlöségén alapszik. A szervezet az "Egyesült Nemzetek" elnevezést kapta. A konferencia részvevöi javaslatokat dolgoztak ki az általános nemzetközi biztonsági szervezet megalakítására. Ennek céljai a "Javaslatok" szerint a következök voltak: a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, a nemzetek közti baráti kapcsolatok fejlesztése és együttmüködés a nemzetközi gazdasági, szociális és az emberiséget általánosan érintö egyéb problémák megoldásában. Az Egyesült Nemzetek Szervezetére az a feladat várt, hogy "olyan központ legyen, amely e közös célok érdekében egybehangolja a nemzetek cselekedeteit". A konferencián meghatározták, hogy az ENSZ fö szervei a következök lesznek: a Közgyülés, a Biztonsági Tanács, a Nemzetközi Bíróság, a Titkárság, továbbá a közgyülés irányításával müködö Gazdasági és Szociális Tanács. A "Javaslatok" szerint a Közgyülés, amelyben a szervezet minden tagjának képviselve kell lennie, a béke és a biztonság fenntartását érintö általános kérdésekkel foglalkozik, és javaslatokat dolgoz ki ezeket a kérdéseket illetöen. A dokumentum azonban hangsúlyozta, hogy a szükséges intézkedéseket csak a Biztonsági Tanács határozata alapján lehet megtenni. A Közgyülés egyéb feladatai a következök : tagok felvétele, illetve kizárása, és megfosztásuk a tagsággal járó jogoktól (a Biztonsági Tanács javaslatára); javaslatok elöterjesztése a nemzetközi együttmüködés ösztönzésére politikai, gazdasági és szociális téren és olyan helyzetek rendezésére, amelyek árthatnak az általános jólétnek; a Biztonsági Tanács nem állandó tagjainak, a Gazdasági és Szociális Tanács tagjainak és az ENSZ fötitkárának a megválasztása (a Biztonsági Tanács javaslata alapján) ; a költségvetés jóváhagyása; javaslatok tétele a szakosított intézmények müködésének egybehangolására; a Biztonsági Tanács éves és különleges beszámolóinak megtárgyalása. A "Javaslatok" kimondták, hogy olyan fontos kérdésekben, mint a béke és a biztonság fenntartására vonatkozó javaslatok, új tagok felvétele vagy kizárása és a fö szervek tagjainak megválasztása, a tanács kétharmados szótöbbséggel határoz, a többi kérdésben pedig egyszerü szótöbbséggel. A Közgyülésnek évente kell üléseznie, de ha szükség van rá, akkor különleges ülésszakot kell tartania. A konferencián nem sikerült megegyezni a jövendö szervezet alapító tagjainak összetételében. Többek között nyitva maradt az a szovjet küldöttség által felvetett kérdés, hogy a szovjet szövetségi köztársaságok tagjai lesznek-e a szervezetnek. A Biztonsági Tanács olyan szervként alakult meg, amelyre a fö felelösség hárul a béke és a biztonság fenntartásában. Tagjainak számát 11-ben állapították meg, ezek közül öt állandó a Szovjetunió, Anglia, az Egyesült Államok és Kína (késöbb Franciaország is), hat pedig nem állandó. Az utóbbiakat két évi idötartamra választják. A tanács feladata: a békét fenyegetö vitás helyzetek kivizsgálása és gondoskodás a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáról a viták békés rendezése útján, vagy ha szükséges, az agresszió felszámolásával. A tanács felhatalmazást kapott, hogy diplomáciai, gazdasági és egyéb olyan szankciókat hajtson végre, amelyek nem járnak fegyveres erök alkalmazásával. De amennyiben a tanács úgy látja állapították meg a "Javaslatok" -, hogy az ilyen intézkedések nem elegendök, joga van olyan intézkedéseket tenni légi, tengeri vagy szárazföldi fegyveres erök segítségével, amelyek a nemzetközi béke és biztonság fenntartására vagy helyreállítására szükségessé válhatnak". A szervezet valamennyi tagja köteles a tanács rendelkezésére bocsátani a szükséges fegyveres eröket és eszközöket az említett kényszerítö intézkedések végrehajtására. A konferencia részvevöi a Biztonsági Tanács szavazási rendjét is megtárgyalták. Ez a kérdés fontos helyet foglalt el a három hatalom kormányának a konferenciát megelözö levelezésében. Valamennyien az egyhangúság hívei voltak. Cordell Hull, az Egyesült Államok volt külügyminisztere, emlékirataiban a következöket írja: ". . . a legkevésbé sem kételkedtünk abban, hogy a tanács állandó tagjai szavazatának a biztonságot érintö kérdésekben egyhangúnak kell lennie. Szó volt az úgynevezett vétójogról". De az amerikai és angol küldöttség Dumbarton Oaksban több javaslatot terjesztett elö, amelyek korlátozni kívánták ezt az elvet. Így az augusztus 28-i ülésen Stettinius, a konferencia amerikai elnöke olyan javaslattal állt elö, hogy az a fél, a tanácsban elfoglalt helyzetétöl függetlenül, amely valamely kérdésben érdekelt, e kérdés eldöntésénél ne szavazhasson. Az angolok hasonló álláspontra helyezkedtek. A szovjet küldöttség nem érthetett egyet ezzel a javaslattal, mivel elfogadása azt jelentette volna, hogy a békét és biztonságot érintö létfontosságú kérdések tárgyalásánál az angol-amerikai többség a tanácsban rákényszerítheti akaratát a többi tagra. Gromiko, a Szovjetunió küldötte a megegyezést keresve azt javasolta, hogy dolgozzanak ki különleges eljárási szabályokat arra az esetre, amikor a nagyhatalmak valamelyike szerepel a vitában. Ugyanakkor a tanács állandó tagjai minden körülmények között szavazzanak. A szovjet kormányfö a következökben fejtette ki a Szovjetunió álláspontját ebben a kérdésben: ". . . a Nemzetközi Biztonsági Szervezet eredményes tevékenysége szempontjából nem csekélyjelentösége lesz a tanácsban való szavazás rendjének, mivel fontos, hogy a tanács a négy vezetö hatalom minden kérdésben megnyilvánuló kölcsönös megegyezésének és egyetértésének elve alapján dolgozzék, a szóban forgó országok egyikét közvetlenül érintö kérdéseket is beleértve. . . Ellenkezö esetben semmivé válik az az elvi megállapodás, amelyre a teheráni értekezleten jutottunk, s amely szerint elsösorban a négy hatalomnak a jövöbeli agresszió elleni harchoz szükséges cselekvési egységét kell biztosítani". Ennek ellenére a konferencia nem oldotta meg azt a kérdést, hogyan kell alkalmazni az egyhangúság elvét abban az esetben, ha a Biztonsági Tanácsban olyan vitában kell dönteni, amelyben az egyik vagy több nagyhatalom is szerepel. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia képviselöi elvben megegyeztek abban, hogy a tanácsban minden fontos kérdésben kétharmados szótöbbséggel döntenek, az állandó tagok szavazatait is beleértve, az eljárásjogi és egyéb nem fontos kérdésekben pedig egyszerü szótöbbséggel. A Dumbarton Oaks-i konferencia határozatain nyugszik az ENSZ Alapokmánya. Erre a szervezetre az a feladat hárult, hogy a háború után biztosítsa a népek békéjét és biztonságát. A konferencián voltak nézeteltérések, késöbb azonban ezeket kiküszöbölték. * Az 1944-es esztendöt, amelyben a szovjet fegyveres erök a Nagy Honvédö Háború arcvonalain kimagasló gyözelmeket arattak, azok az újabb külpolitikai sikerek is emlékezetessé teszik, amelyeket a Szovjetunió a fasiszta Németország mihamarabbi leveréséért, az európai népeknek a hitleri zsarnokságtól való megmentéséért, a felszabadult országok állami függetlenségének helyreállításáért és a népek háború utáni demokratikus fejlödése és biztonsága feltételeinek megteremtéséért vívott harcban ért el. A Szovjetunió minden segítséget és támogatást megadott Albánia, Bulgária, Magyarország, Lengyelország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia népeinek ahhoz, hogy megszabaduljanak a fasiszta rabságtól, és hozzálássanak az új, népi demokratikus rendszer megteremtéséhez. A Szovjetunió szembeszállt az angol és amerikai imperialistáknak minden olyan kísérletével, hogy beavatkozzanak a délkelet-európai országok belügyeibe. A szovjet kormány támogatta Franciaországot nagyhatalmi helyzetének visszaszerzésében. A Szovjetunió ezenkívül tovább erösítette kapcsolatait az Egyesült Államokkal és Angliával. A Szovjetunió fáradozásai révén 1944-ben sikerült a hadviseléssel és a világ háború utáni berendezésével összefüggö sok problémát megoldani. Annak eredményeképpen, hogy a fasizmus elleni igazságos, felszabadító háborúban a Szovjetunió játszotta a vezetö szerepet, a szövetségesek a béke megteremtésének és a világ háború utáni berendezésének sok kérdésében demokratikus döntéseket hoztak. Az Európai Tanácskozó Bizottságban a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia képviselöi kidolgozták Németország feltétel nélküli fegyverletételének pontjait, és elvileg döntöttek az osztrák kérdésben. A Dumbarton Oaks-i konferencia nagy és eredményes munkát végzett az Egyesült Nemzetek Szervezete, a nemzetközi béke és biztonság fenntartását szolgáló új nemzetközi szervezet megalakítása érdekében. Az Európai Tanácskozó Bizottság és a Dumbarton Oaks-i konferencia eredményes munkája megmutatta, hogy megvan a lehetöség a jó együttmüködésre a Szovjetunió és az Egyesült Államok és Anglia között a nemzetközi politika legfontosabb kérdéseiben. Az antifasiszta koalíció vezetö hatalmainak katonai szövetsége is erösödött. 1944 nyarától kezdve a Vörös Hadsereg nem egymaga harcolt, hanem hadászatilag együttmüködött az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország fegyveres eröivel. Észak-Franciaországban a nyugat-európai népek fokozódó harca közepette kibontakozott az angol-amerikai csapatok támadása. A szovjet fegyveres erök és a szövetségesek csapatai az 1944. évi nyári-öszi hadjárat végéig olyan megindulási állásokat foglaltak el, amelyekröl megkezdödtek az 1945. évi befejezö hadmüveletek. A Csendes-óceánon szintén kedvezöen alakult az antifasiszta koalíció helyzete. Az amerikai-angol fegyveres erök 1944-ben Távol-Keleten jelentös sikereket értek el. A Csendes-óceán középsö és délnyugati részén úgyszólván valamennyi szigetre kiterjesztették ellenörzésüket. A harc fokozatosan közeledett Japán partjaihoz. Nyilvánvalóvá vált, hogy amint az európai háború befejezödik, létrejönnek annak a feltételei, hogy az utolsó csapásokat mérjék a távol-keleti agresszorra. A szabadságszeretö népek hatalmas antifasiszta frontja magabiztosan haladt a teljes és végsö gyözelem felé.