AZ ÁLMOS-ÁRPÁDI HONFOGLALÓK KIALAKULÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI

AZ ÁLMOS-ÁRPÁDI HONFOGLALÓK KIALAKULÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI.

Ebben a kutatásban ki kell zárnunk minden "finnugorosítási és eltörökösítési" törekvést. A finnugorizmust már felszámoltuk. Most azt kell felismernünk, hogy a magyar nyelvnek és a magyarságnak mint etnikumnak a törökségbe való beillesztése azért nem sikerült, mert a magyar nyelv és a magyar nép régibb és ösibb, mint a török.

László Gyula szerint baj van a török öshazával, mert azt eddig megtalálni nem sikerült. Csak feltételezésekre alapul, melyek igen labilisak. "A török östörténet kérdését sokkal kidolgozatlanabbak, mint a finnugoroké, és így sok a kérdöjel. Például fel sem vetödött a török nyelvek esetében, hogy az is valamilyen közös közvetítö nyelvként alakult volna ki"... írja. Id. m. 97. old.)

Ugyanitt felteszi azt a kérdést is, hogy: "HOL VOLT az a török öskultúra, amely két nagy csoportra oszlott, és meddig tudjuk idöben visszafelé követni...?" A "nyelvtudomány" eddig elfogadott azon megállapítására teszi fel ezt a kiértékelö kérdését, mely szerint a török nyelvek az oguz és az ogur törökség csoportjára oszlanának és a magyar nyelvben lévö török szavak nagy része is az oguz ághoz tartoznék. Nyelvészeink persze bele vannak ragadva a finnugorizmusba és azt tanítják, hogy öseink mindenünnen összeszedegették nyelvüket. Bármelyik "finnugoros" szerzö szófejtö szótárával tanácskozunk, láthatjuk, hogy nyelvünk szavainak 80%-a - szerintük - más nyelvekböl "kölcsön vett" szó. De kérdezem: hogyan lehetett az a sok nyelvet beszélö angol nyelvtudós - Sir John BROWING - más véleményen...? Hogyan írhatta nyelvünkröl azt, hogy: " A magyar nyelv eredete nagyon messzire megy vissza. Rendkívül különleges módon fejlödött és struktúrája visszanyúlik arra az idöre, amikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek. Egy olyan nyelv, mely szilárdan és határozottan fejlesztette magát, matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos és erös hangzatokkal.

Az angol ember büszke Lehet anyanyelvére, mely az emberiség történetére és múltjára utal. Az eredetén meglátszik az a különbözö nemzetektöl származó réteg, melynek összességéböl kialakult. Ezzel szemben a magyar nyelv egy tömör ködarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem hagyták. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz és nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitöl. Ez a nyelv a legrégibb és legdicsöségesebb monumentje egy nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek." /The Poetry of Magyar.)

Talán meg kellene fordítani a nyelvtudomány által alkalmazott módszert, és azt vizsgálni, hogy pl. a magyar nyelvben török "kölcsönszónak" vélt szavak nem magyar "kölcsönszavak"-e a törökben...? Minden munkámban azt igyekezem bizonyítani, hogy a mai sumírnak nevezett nyelv volt nyelvünknek, tehát a magyarok nyelvének nyelvemlékekkel ellenörizhetö és bizonyítható, 5000 év távlatában megtalált ösi formája. A ma sumírnak nevezett ösnyelv és a ma beszélt magyar nyelvünk nyelvtanának azonosságát dr. Varga Zsigmond bebizonyította és a MTA munkáját (Ötezer év távolából) 1942-ben a nagydíjjal jutalmazta - elismerve a két nyelv nyelvtani azonosságát.

Dr. Gosztonyi - aki egész életét a sumír nyelvvel való foglalkozásban töltötte, és a Sorbonne-i École Francaise des Hautes Études tanára volt csaknem három évtizeden át - ebben a tárgyban írt szakkönyvében- a szótári azonosság és hasonlóság bemutatására felsorol kb. 1000 sumír szót. (Gyök, rag és képzök.) Ez az 1000 szó hangtanilag és jelentésben a mai magyar nyelvvel csaknem 70%-os egyezést mutat. Ugyancsak felsorolja a sumír nyelv alaktani és nyelvtani jellegzetességeit, és azokat 22 nyelvvel hasonlítja össze. A sumír nyelv 53 nyelvtani jellegzetességéböl 51 van meg a mai magyar nyelvben és csak 29 a törökben. Tehát ez is ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar nyelv gazdagabb, mint a török és csak az adhat kölcsön, aki "gazdagabb". (A megnevezett munka: C. G. GOSTONY: Dictionnaire d'etimologie Sumerlenne et Grammaire Comparée. Paris, 1975.)

Gosztonyi nyelvészeti bizonyítékai is alátámasztják azon állításunkat, hogy a Kárpát-medence-Közel-Kelet nagy térségében, idecsatolva Közép-Ázsiát is, a ma sumírnak nevezett nyelvnek az ázsiai ragozó nyelvek hangtana szerinti formája volt az az idióma, amit egynyelvüségnek mondunk. Ezzel a módszerváltoztatással pedig minden probléma megszünik, melyet a "finnugorosítás" és "törökösítés" köde okozott Álmos-Árpád honfoglaló népének kialakulásában. De az avarok identitása is tisztázódik, és László Gyula valóságot állított, amidön az i. sz. 670 körül a Kárpát-medencébe érkezett "avarokat" is magyar nyelvüeknek ismerte fel. Feleletet kap Ligeti Lajos is, amikor a török nyelv vizsgálatánál azt mondja:

A Legszembetünöbb az alaktani vizsgálatok elmaradása, az egyes fontosabb török nyelvek történetének feldolgozása... A török szókészlet történetének kutatása még a kezdet kezdetén tart... Honfoglalás elötti török jövevényszavaink olyan török nyelvekböl és nyelvjárásokból származnak, amelyeknek ebböl a korból nincsenek más emlékei." (A magyar nyelv török kapcsolatai és ami mögöttük van. Bp. 1977.)

Ezek szerint a magyar szavak képezik a "török" nyelvemlékeket. Nem fából vaskarika ez a következtetés? Lehet ezt a módszert "nyelvtudománynak" nevezni? De Ligeti agyafúrtsága igazolja a mi javasolt azon módszerünket, mely szerint a sumírnak nevezett "mah-gar" nyelvet kell minden "törökség" alapnyelvének felismerni, mert a dialektikus változások erre az ösnyelvre vannak felépítve. Így kap igazat Bíborban született Konstantin is, amikor azt állítja, hogy a kabarok, kazárok és magyarok nyelve csak szintén nyelvjárásilag különbözött egymástól.

De térjünk vissza László Gyula téziséhez. Az i. sz. 670 körüli "elsö" magyar honfoglaláshoz, amit eddig "avarnak" ismertünk. Az egynyelvüség ékes bizonyítéka a szarvasi avar tütartó rovásírásos szövege, mely magyarul beszél - még akkor is, ha a hazai finnugoristák elhallgatják a megfejtését. Ennek ideje kb. i. sz. 600. Az "egynyelvüség" valósága pedig beleszól az eredetkérdésbe is. Ugyanis - ha Fehér M. Jenönek adunk igazat, aki azt állítja, hogy Baján "avarjai" a Pártos Birodalomból települtek a Kárpát-medencébe, és föleg manicheus vallású, a sasanida-perzsák által üldözöttek voltak - csakúgy a mah-gar (sumír) nyelv valamelyik dialektusát beszélték, mint azok, akik az Aral-tó környékén feltételezett avar öshazából juthattak be a Kárpát-Honba. A sumírnak nevezett egy-nyelv használatát bizonyítja a néppel-beérkezett sumír hagyomány. Ugyanis az Ister-Gami szentélyben a falra festett 14 oroszlán ösiségét az említett "DESATÍR" nevü mágus-kánonban leljük meg, melynek eredete Adzsemben van, tehát a nimrudi örökség tartozéka. Ez a hagyomány egyik részlete. A másik - az a misztikus kalendárium, mely az Ister-Gami oroszlán-szimbólumokon található, ahol is az életfa 19 fokos elhajlása pontosan megjelöli - a precessziós idöszámítás szerint- a szentély építésének idejét és ez egyezik László Gyula régészeti adataival. (Bövebb felvilágosítást ad: Az Ister-Gami Oroszlánok titka c. könyvem.)

Az álmos-árpádi magyarság kialakulásában döntö szerepe a napról napra erösödö izlámnak van. Ugyanis ez a kegyetlen hódító hatalom, a mai Irak és Irán déli részéröl kiindulva- egyre gyorsabb ütemben tör észak felé. És itt most sorba kell vennünk a honfoglalóknak, krónikáink által ismertetett népelnevezések szerinti történetét, vagyis azt, hogy miképpen tudtak kiszabadulni az arab hódításból, és tulajdonképpen mi volt kialakulásuknak és "új honfoglalásra való indulásuknak" az indítéka...?

Kezdjük a szabírokon.

Mindenki által ismert és tudott dolog az, hogy álmos-árpádi honfoglaló magyarság egyik nép-összetevöje a szabírság volt. Bár Bíborban született Konstantin császár (i. sz. 905-959) az egész magyarságra (akiket ö "türk" néven különböztetett meg) mondja, hogy azelött öket SABARTOI-ASPHALOI néven ismerték. Ebben a görög szóban az elsö rész kétségtelenül a sabar-szabír népre vonatkozik. A második részre - "asphal" - igen sok értelmezés van forgalomban, de senki sem gondolt még arra, hogy éppenúgy "alsó" a jelentése, miképpen az "alsó ZAB" folyót nevezik az arabok "Zab el asphal" néven. Tehát valószínüleg, hogy a "SABAR ASPHAL" a Kaukázus alatti szabírság megkülönböztetö neve volt, hiszen a Kaukázus felett is volt SABIRIA. Boldogult tudósunk-dr. Padányi: DENTU-MAGYARIA c. könyve igen sok adatot bizonyít a szabírság történetében, és ha az ö adatait kiegészítjük dr. Bobula azon kutatásaival, melyben a "magyar vándorlásokat" írja le a kaukázusi térben, hivatkozva arra is, hogy "a korai orosz krónikák- több évszázaddal a bizánci írók után - még a Kaukázust MAGYAR HEGYSÉGNEK hívják"-láthatjuk, hogy a Sumériából indult MAD AR (magyar) és a Kaukázus alatti térben (SUBARTU) élö SUBAR-SZABÍR nép összeötvözödésének folyamata történik 131j96b meg a vándorlás hosszú évszázadai alatt. Dr. Bobula hivatkozik Theophylaktos Simonkattes-re (i, sz. 610-640 körül), aki leírja az Arménia délnyugati részén lévö MATZAR-MAGYAR város várának újraépítését i sz. 587. évben. Tudjuk azt is a szabírokról, hogy nagyszerü tudásukkal a legkiválóbb harci eszközök kitalálói és építöi voltak, amiért az egymással hadakozó bizánci és perzsa uralmak egyformán versengtek szövetségükért.

A szabírok nyelvére vonatkozólag egyöntetü az álláspont. MAGYARUL beszéltek. A mai "finnugoros" történelemszemlélet azt állítja, hogy a szabírok mellett a "törökül beszélö" ONOGUR TÖRZSSZÖVETSÉG lakozott, és így született meg az "onogur elmélet", mely a Hóman-féle történelemírásra van építve. Hóman állította azt, hogy a Kárpát-medencébe honfoglalóként érkezö "onogurok szabír elemeket is hoztak magukkal", ami egy onogur többséget is jelenthet. Ezt pedig történelmi tényadatokkal igazolni nem lehet. Ugyanis: Hóman "tíz onogur törzset" említ, melyböl "öt" törzs már az i. sz. 570 év körül a Közép-Volga vidékére vándorolt- azaz a Juliánus-féle "MAGNA-HUNGARIÁBA" költözött, ahol Juliánus meg is találta öket az i. sz. 13. században, és még ebben az idöben is magyarul beszéltek ezek a "török" onogurok. Tehát jogosan tesszük fel azt a kérdést, hogy - ha törökök voltak az onogurok, a Volga mellett kitöl tanultak meg magyarul az eltelt 800 év alatt...? Úgy véljük, hogy ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy az onogurnak nevezett nép nem volt török, hanem MAGYAR, még azon a területen is, melyet Konstantin császár Lebédiának nevezett el.

Minden történész AL MASZUDI, arab íróra hivatkozik, aki leírja, hogy: "Kazáriától nyugatra négy "türk" nemzet fekszik, akik eredetüket közös öshöz vezetik vissza. Nagyon bátrak és mindegyiknek királya van. Az elsö nemzet: BAZSNA. A második: BASKIRD, a harmadik: BAZSNÁK és a negyedik: UNUKARDA." (Muruj al-Dhabab, Paris, 1961.)

Ez az utolsó nemzet - UNUKARDA - lenne az onogur...? Így állítják a történészek. De, ha elfogadjuk al-Maszudi írását, akkor igazat kell adni dr. Gosztonyinak, aki az idézett munkájában, a "KAZÁR SZÓJEGYZÉK"-ben közli az "onogur" népnév eredetijét így: UNUGUR(u). Gosztonyi szerint: UNUG... a sumériai "URUK" város ékírással írt neve és URU : VÁROS. UNUGURU : URUK VÁROSA és UNUG-URI : URUK városi, Urukból való. Al-Maszudi által közölt név: UNUGAR-DA - a sumírnak nevezett egy nyelven - annyit jelent, mint "letelepedett URUK városiak".

Tehát semmiképpen sem török, hanem a sumériai kivándorlók, akik az évszázados öldöklés elöl menekültek a Kaukázus alá és onnan a Káspi-térségbe, és - mint al-Maszudi írja: "Tartományuknak egy része érinti a Fekete-tengert. Támadó hadjárataik Róma országáig, söt csaknem Spanyolországig elérnek. Uralkodnak ezeken a területeken minden más nemzet felett. Köztük és a kazárok királya között egyezség van. A terület, amelyen élnek, közvetlen Kazária mellett van."

Talán itt lenne már az ideje annak, hogy végre nem "török" szemszögböl hanem a sumírnak nevezett nyelv szerinti "egynyelvüség" valóságának és létezésének felismerésével értékeljük ki a történelmi adatokat, mert ezek az "onogur"-nak elnevezett UNUG-URI-ak megtartották a mai sumírnak nevezett MAH-GAR nyelvet. Ez pedig azonos a szarvasi tütartó rovásszövegével is és a nagyszentmiklósi aranykincs - szintén rovásírásos - szövegével, és mondhatjuk, hogy talán éppen azért kapta a MADZSAR város és vára is ezt a nevet, mert létezett az a nyelv és nép, amelyet szintén MADZSAR-MAGYAR néven ismertek.

Ennek az URUK-i népnek észak felé való vándorlása azért is érthetö, mert már évezredek óta szoros kapcsolat füzte egybe öket a Káspi-térségben lévö ARATTA-i néppel, akikkel "egy nyelven" leveleztek az ékiratos agyagtáblák tanúsága szerint, és hiedelemviláguk is azonos volt. Egyformán INNANA Szüzanyát dicsérték és imádták. De ök hozzák nyelvükben azokat az "akkád" elemeket, melyek a mai magyar nyelvben megtalálhatók - ékes bizonyítékaként annak, hogy átélték (talán átszenvedték) a semita Hamurábi (i. e. 1700 körüli) "nyelvújítását". Vagyis azt a diktatórikus rendelkezést, mellyel az akkád beszéd lett ennek a - kusiták által késöbb legyözött - uralomnak a hivatalos nyelve. Ugyanis ez az egyetlen lehetöség a magyar nyelvben fellelhetö "akkád" nyomok indokolására.

A szabírokat és az onoguroknak nevezett Urukiakat azért sem lehet elválasztani egymástól és egyiket "magyarnak", a másikat "töröknek" mondani, mert Priszkhosz még Atilla életében megemlékezik az "együtt lakó onogurokról és szabírokról", mint a hunok elöbbi hazájában lakó népekröl, és a bizánci írók is hozzáteszik, hogy ezek a népek mind "hunok". A szabírok és onogurok tehát már Atilla életében is "Szkítiában maradt hunoknak számítanak". (A "HUN" elnevezés eredeti értelmét nem tudjuk. Ősrégi sumír-maghar szó, de a sumír szószedetekben csak az akkádok által használt jelentése található. Egyetlen régi és káld-kus-sumír név a "mul LU-HUN-GA"... azaz "a Hun ember háza". Így nevezték a káld sumírok a KOS CSILLAGKÉPÉT.)

A szabírság és az unug-uruk egynemüsége és egynyelvüsége szinte természetes indítékát szolgáltatja az álmos-árpádi nép összefonódásának. Van azonban itt a Káspi-térben még sok érdekes felderíteni való történelmi adat és esemény is.

Eddig nem sokat törödtek történészeink ÜGEK-el és Khorezmböl választott feleségével - EMESÉVEL -, akinek személyéhez füzödik a TURUL MONDA, vagyis az Árpádok karizmatikus öntudata.

Anonymus Krónikájában Álmos édesanyjának apja EUNE DU BÉLI ANNI néven szerepel. Természetesen a latin szövegü krónikában ez a név is latin fonetikával van írva. Káld-sumir nyelven ugyanez a név így hangzik: ENE DU BÉLI ANNA, és jelentése: "az égi király fia", vagy "király - az ég fia". Ez az elnevezés visszavezet minket a sumír királylistának ahhoz a szövegéhez, hogy "az égi hatalom ismét az égböl küldetett a földre". Ez a király KHOREZM uralkodója.

Sztrabo szerint MEOTISZ nem az Azovi-tenger kömyéke, hanem az ARALTÓ déli része, és ez pontosan egybeesik KHOREZM állam területével. Ha "meotiszi mocsarakról" beszél a történelem, akkor tengert érteni nem lehet, mert a tenger környéke sehol sem "mocsaras". Mocsarak csak tavak, állóvizek mentén képzödnek. Jordanesz írása szerint "az onogurok és a szabírok korábban a Meotisz nyugati partján laktak és így öshazájuk ugyanaz, mint Atilla hunjaié". Masudi arab író azt mondja, hogy: a kazárokat "türk" nyelven szabiroknak, perzsául kazároknak nevezik. Tolsztov szerint: "a magyar név a IX. században az Aral-tó mentén bukkan fel". (id, m. 246, o.)

A Meotiszba... azaz Khorezm-be települt öseink egyik része lehetett talán ÜGEK apjának népe, akik a szomszédos szabír-kazárokkal éppen olyan szövetségben éltek a faji, népi és nyelvi homogenitás alapján, miként Kazária másik oldalán lévö Dentu-Magyaria szabír és Uruki (unugur) nemzetségek. Csakis ezen egybetartozás eredménye lehetett az, hogy Álmos majd felépíti Kievet, az acélkardgyártás központját, és az egybetartozási szövetséget északra is kiterjeszti. Ne felejtsük el azt, hogy ebben a korban is élet-halál harc tombol az "egynyelvüség" életterében. A kegyetlen hódító arab erök nyomulnak egyre hevesebben észak felé. A kardkovácsok városának - Kievnek - kiépítése talán a közös védelem nagy tervének egyik késöi része lehetett.

Ugyanis Kazária és Khorezm politikai egysége kb. 760-ig fennállt. Addig, míg Khorezmben az oda menekült talmudista zsidóság át nem alakítja a társadalom szervezetét, és a törzsi vezetö családokkal való házasodás útján ki nem alakít egy feudálkapitalista és a köznépet kizsákmányoló uralmi rendszert. Tolsztov tudósít megnevezett könyvében arról, hogy mi történt Khorezmben, ahol a khorezmiek és a velük élö szabírság (vagy unugorság) összekeveredése útján kialakult egy mazdakista törzsi rend, mely - éppen a keveredés következtében-önmagát "kavar"-nak (tehát kavart, kevert népnek) nevezi. Ezt a nevet az arab és egyéb írók aztán említik "chvar, choval. chal" néven, és a magyar krónikák "kabar" szóval emlékeznek róluk. Khorezmben ebbe a törzsi rendbe tartozó népnek megvan a saját papi testülete, akik a tudást örizték, ápolták a hagyományokat és leírták Khorezm történetét. Tolsztov tudósít minket arról is, hogy a Khorezmbe betörö arabok éppen ezeket a tudósokat (máguspapokat) irtották. (Id. m. 9. old.) Hogy a tudást mentsék, ezek a tudósok menekülnek át legelöször Khorezmböl Kazáriába az arab pusztítás elöl. Ezek mind "kavar-kabarok", mert Tolsztov úgy írja, hogy "a kabar név a Khorezmiak népneve". Lehetséges, hogy e népben kell felismernünk Álmos édesapját - ÜGEKET - is, de már a Kazáriába áttelepedett idöben. Abban az idöben, amikor a kazár pénzérmeken az a felírás van: "A KAZÁR KIRÁLY AZ ÉG FIA". (Tolsztov ezt így értelmezi: "az áldott kazár király úr". Helytelen fordítás.)

Tabari arab történetírónál a khorezmi papság és írástudók neve "habr" (többesszámban "AHBAR"). Ez arab nyelvtechnikai szó, melynek jelentése: "írástudó, tudós" (latinul magus és magi). Az arabok vérfürdöt rendeznek Khorezmben, és a "kabar-kavarok" után a Khorezmtben uralkodó és - Tolsztov szerint-"egy sajátságos szinkretisztikus judaizmust kialakító" uralkodó osztály is áttelepedik Kazáriába. Ezzel- amit a kazáriai "Bulán-Korszaknak" neveznek a történészek- indul meg Kazária judaizálása. Ettöl az idöponttól kezdödik a talmudista zsidó papságnak Kazáriába való tömeges bevándorlása-Tolsztov szerint- föleg Bagdadból és görög földröl.

Az álmos-árpádi nép kialakulása tekintetében új képet állítunk az olvasó elé. Ugyanis Adzsemböl a régi Khorezmbe vezet a nimrudi hagyomány és a Csodaszarvas mítoszi ereje még abban az idöben, amikor a khorezmi uralkodó is az "Ég Fia" volt, és a társadalmi rendet nem változtatta meg a Tolsztov által említett szinkrétisztikus judaizmus. Az i. sz. VIII, és IX. század történelmi eseményei, melyek Káspi-Kaukázus terében lezajlottak, valóban csodává avatják az álmos-árpádi nép további sorsát.

Ugyanis-Kazáriában a VIII-IX. század fordulóján-Artamonov tudósítása szerint - egy talmudista államcsíny történik, ami annyit jelent, hogy az uralkodó - Obadja - a talmudista zsidó papságra támaszkodva, eltörli a vallásszabadságot, és az állami törvénykezés alapja a Talmud lesz. Kazáriában a nép forradalomba lendül, és abban részt vesznek a Khorezmböl oda települt "kabar-avarok" is. A forradalmat vérbe fojtják az idegen zsoldosok, és a "kabarok" nyugatra menekülnek. (Régi hazájukat Khorezmt - már elfoglalták az arabok, és ott a nép már muzulmán lett.)

Az álmos-árpádi - népi és nyelvi azonosságúak helyzete - a honfoglalásra való indulás elött - a következö volt:

Álmos Kiev ura. - Kazáriától nyugatra vannak a kazár szövetséget megszakító URUK-lak (onogurok), és mellettük Dentu-Magyaria szabírjai. Ezekhez csatlakozva települtek az Azovi-tenger környékén a Kazáriából menekült "kabar-kavarok" - akik a Khorezmböl átmentett tudást örzö "írástudók" utódai. Mindezek a népek mentesek az izlám és a judaizmus tanaitól. Nagyrészük nesztoriánus és a manicheus vallást törzsi rendszerbe szervezett "mazdekista". Mindnyájan egyformán "tisztelik az elemeket, de csak azt az Egyetlent imádják, aki az eget és a földet teremtette". Az Egyetlen Élö Istenhez, a Nap felé fordulnak, és ösvallásuk Istenasszonya a Boldogasszony.

A Bölcsek bölcse - Álmos - tisztán látja a helyzetet. Ismeri a nagy, hatalmas népének még megmaradt erejét és hitét, mely eddig megszabadította mindnyájukat a judaizmus és az izlám harapófogójától. Talán isteni sugallat útján jut arra a felfedezésre, hogy ebben a térségben a nép élete veszélyben van, mert vagy meghajtja fejét, beadja a derekát az idegen eröszaknak és oda felszívódik, vagy - ha háborúba indul és ellenáll - akkor a túlerö legyözi mindnyájukat. Kitér tehát minden támadás elöl. Ügyes diplomáciával elhárít minden ellenkezést, és készül a Kárpát-medencébe való áttelepülésre. A bölcs Álmos azzal a tettével, hogy fiát - Árpádot - az ösi szertartás szerint pajzsra emelteti, az ösvallás melletti hitvallást hirdeti: a már egyesült és szövetségbe tömörült népének, akik egyformán titokként örzik a honfoglalásra indulás elhatározását, melyért dolgoznak és készülnek. A talmudista rendszerü Kazária minden igyekezete az, hogy fenntartsa az eddigi szövetséget Álmos népével. Ígéretek és fenyegetések halmaza következik, és amikor a nagy nép elindul a Kárpát-medence felé, a kazáriai talmudista hatalom fizetett és zsoldos "besenyöi" ellen kell a jó kievi magyar kardoknak hadakozni. De a Honfoglalás megtörtént.

Dr. Zakar András írja "A kazáriai államcsíny" c. munkájában azt, hogy Álmost üldözte a kazár talmudista bosszú, s ha "áldozat" lett, úgy nem népe "áldozta fel", hanem a bosszú érte utol. A történelemben minden lehetséges.

A következö fejezetekben majd kellöleg kiegészítem az itt leírt adatokat. Elmondom a honfoglalásnak nevezett "Hazatérésünk" történetét is. Igen sokat fogok Álmos személyével foglalkozni, mert igaz történelmünkben ö az, aki bölcs, elörelátó, istenes, szakrális királyunk volt, és megtartotta, átmentette a magyarságot, és méltó fiat nevelt Árpádban.

Az "Elöszó"-ban említettem a Belgiumba áttelepedett, "vonaldíszes-kerámiájú" népünket. Itt, az "Alapelvek"-ben pedig a "Körös-Tordos" kultúránk népét. Közlök tehát egy térképet itt, hogy az olvasó tájékozott legyen öshonosságuk földrajzi helyéröl.

A SZKÍTÁKRÓL ÉS HITVILÁGUKRÓL

Mielött az Idegen uralkodóink által a "magyar" tudományos világ és közoktatásügy irányítására kinevezett idegen egyetemi tanárok és akadémikusok nem eröszakolták népünkre a finnugor származás hipotézisét, a nép és az egész magyarság úgy hitte, úgy tudta, hogy annak a hatalmas és müvelt "szittya népnek" vagyunk utódai, akiket a görögök - a maguk nyelvén "skytha"-nak neveztek.

Ennek a nagy népnek igazi nevét illetöen még ma is csak találgatásokra vagyunk utalva. Mindenki azt keresi, hogy honnan ered a görög "skytha" szó...?

Egyik feltevés az, hogy a "KUTA" vagy "KUSA" népnév "u" betüjét a görögék "ü"-nek hangoztatták, és a szó elé tették az ö szokásos "sz" hangjukat. Így lett a "KUTA"-ból "szküta".

Gosztonyi viszont a sumír "SAK" (fej, fö) segítségével képzett és a történelemben jól ismert "SZAKA" népnév elgörögösítését látja a "szkíta" szóban.

Ha már Gosztonyival a sumír nyelvhez nyúlunk, ide írom a magam elgondolását is, mely talán a legegyszerübb. A görögök ugyanis átvették a sumírnak nevezett mezopotámiai tudáskincs legnagyobb részét, hiszen léteznek kétnyelvü írásadatok, ahol az ékírás és annak görög azonosa található. Könnyen feltételezhetö tehát, hogy a sumír "KI-TA" szó, mely "földönjárót" és talán "vándort" is jelenthet, kapta meg a görög "sz" elöhangot, s így lett a sumír KI-TA görögül "szkíta".

De e sorok írója szerint mindezek a névkövetkeztetések csak másodrendü jellegüek. Ugyanis a magunk sorsából láthatjuk, hogy a tér, hely, ország változással nemcsak az egyének, hanem a népek is más elnevezést kapnak, viszont a személy vagy a nép ugyanaz marad,

A szittya-szkíta nép azonosításához vezetö módszer tehát nem a népnév körüli barangolás, hanem a nép jellegzetességeinek, fennmaradt hagyományainak és az ezzel kapcsolatos szimbólumoknak felderítése és a történelem elötti korba való visszavezetése.

Ne akadjon fel senki azon a kijelentésen, hogy a "történelem elötti" korba való visszavezetése, mert akármelyik régi történész írásait vesszük figyelembe a szkítába vonatkozólag, egyöntetüen azt mondják, hogy:

1. A szkíták a legrégibb nép. Még az egyiptomiaknál is elöbbiek.
2. A síkságok - sztyeppék - lakói.
3. Nagyon sok és hatalmas nemzetségekböl fonódnak egybe.
4. Végül meg kell említenem itt Erdélyi Istvánt, aki öket egyszerüen csak a "rénszarvasok" népének nevezi iszonyú sok szarvasos ábrázolásuk és a birtokunkban lévö aranyba öntött szarvasos szimbólumaik nyomán.

Keressük hát együtt a Szkítákat - Szittya öseinket.

Amikor ezt a szót olvasom: "rénszarvasok népe" - Gáboriné Csánk Vera: "Az ösember Magyarországon" c. könyvének ilyen címü fejezetére gondolok, ahol a nagyszerü kutató az alábbi érdekes megállapítást teszi, amit az elöbbi fejezetben részletesen ismertettem: "Visszahúzódott a jégtakaró, a csordák felhúzódtak északra: ekkor népesedett be Észak-Európa. Magas szintü kultúrák, fejlett müvészet és életforma kapcsolódott a rénszarvashoz. A régi irodalomban úgy is nevezték ezt a korszakot: "a rénszarvas kora."... (206. old.)

Azt is megtudjuk, hogy ez a nép alakította ki az ún. "síkvidéki életformát" (209. old.), és "igen fejlett vadászgazdálkodásukkal olyan nagyarányú változást indítottak el, amely a civilizáció fejlödését évezredekre meghatározta". (207. old.)

Magyarországon a ságvári és zalaegerszegi rénszarvas táborok korát i. e. 12.000-re teszi Gáboriné. Miután pedig nemcsak Közép-Európában, hanem az ázsiai sztyeppéken is megtaláljuk ezt a kultúrát, hiszen - Gáboriné szerint - ez a nép alakította ki az elsö népvándorlást- felteszem a kérdést:

Nem lehetnek ezek az "ösemberek" azoknak a népeknek valódi ösei, melyeket a történelmi korszakokban már szkítáknak nevezünk...? Így ugyanis megmagyarázhatók azok a megállapítások, hogy

1. minden népnél idösebbek és
2. a síkvidékeken lakoztak.

Engem erre a következtetésre az ebböl az öskorból származó és a rénszarvas agancsaiból formált tárgyaknak, eszközöknek a történelem szkítáinál fellelhetö szarvas ábrázolások tömegének összevetése vezetett. Nem állítok, hanem feltételezem egy síkvidéki népnek a rénszarvas vadászatán és feldolgozásán kezdett kultúrtörténetének a lehetöségét, mely a történelmi korban élö szkítaság - már igen magas fokra szökö müveltségének - ösi alapja lehetett. Lehet, hogy tévedek, de ebben az öskorban már találunk oly hagyatékot, mely feltárja elöttünk egy hitvilág létezését. Ugyanis Gáboriné szerint: "mintegy százötven "Vénuszt" találtak Közép- és Kelet-Európában". Mondja, hogy alakjuk azonos, kultikus szerepük volt és a termékenység szimbólumai voltak.

Hitvilági nyomozásunk tehát máris eredményes, mert a "síkvidéki" kultúra ösemberénél ott Van az "Istenanya" fogalma és szimbóluma, ami annyit jelent, hogy éppen úgy hittek a termékenység isteni eredetében és vonatkozásában, miként ezt a hiedelmet és szimbólumait böségesen megtaláljuk a görögök által szkítának nevezett népeknél.

Itt aztán gondoljunk magunkra azon a kérdésen keresztül, hogy kiket is hívnak ma a történészek szkíta leszármazottaknak...?

A görögök mindazokat a népeket, melyek tölük északra lakoztak, és népnevüket nem ismerték, egyszerüen csak "achytának" nevezték. Panaszkodik is emiatt Strabo, de aztán ennek a görög szokásnak, mely nem törödött azzal, hogy a népek saját magukat miképpen nevezik, az lett a következménye, hogy Pelloutier keltákat, Pinterton gótokat, Bonfini és Deseritz pedig hunokat és magyarokat lát a "schytákban" A mi felderítésünkben igen érdekes az, hogy annak a hatalmas "schyta" birodalomnak a kiterjedése, amit Herodotos ír le, pontosan fedi azt a területet, melyet mi HUN-MAH-GAR-RI-A néven ismertettünk, vagyis a Kárpát-medence- Káspi- Aral- térség és Közel-Kelet egységét.

De Herodotos még arról is tudósít, hogy a hatalmas "schyta" birodalom népeinek "saját nyelvük" is volt, és mint mondja- "a sarmaták és a transsylvaniai agatirsok is a schyta nyelvet beszélték".

Itt két népre találunk, akiket Herodotos a szkhytákhoz sorol.

A massagétákat már Strabo is schytáknak nevezte. de állítása még kiegészül Curtius által írt történelemmel, aki a dahákat, massagétákat és a szakákat is azonos nemzetnek tudósítja. Tehát ezek is "schyták".

A szkíta nyelvre keresésében legelöször Gordon Childe-re hivatkozom, aki igen meggyözöen fejezi ki a nyelv hatalmát, amikor így ír: "a nyelv az eszköz, mely által és melynek segítségével a tapasztalat társadalmi öröksége megmarad és átadódik... így a nyelv ésszerüsíti a tradíciót".

Így mondhatjuk azt, hogy "azonos nyelv - azonos hagyományörökséget biztosít". Tehát a "schyta" nyelv azoknál a népeknél maradt fenn, akiknél a schyta hagyományok megtalálhatók.

Felsorolom a (9) alatti jegyzetben a régi történészek adatait arra vonatkozóan, hogy azok a népek, akik megörizték a szkíta hagyományt, és a görög elnevezés szerint öket "schyta" népeknek tartották, a következök: "a már említett sarmata, saka, daha, massagéták, a pártusok, hunok, avarok, szabirok és magyarok". - Ezek az idézetek azt is bizonyítják, hogy a régi - mondjuk így =96 korabeli történészek a hun-avar-magyar népeket egy-azonos nemzetségünek ismerték el. Tehát nem "rokonság", hanem "azonosság" füzi egybe öket.

De elöttünk áll a nagy kérdés: hogyan találjuk meg a "schyta" nyelvet...? - De nemcsak "nyelvet" keresünk, hanem annak rögzítö tartozékát, az írást is!

Nyelvkutatásunkban két végpontunk van, melyben "két" nyelvállapotot tudunk rögzíteni. Egyiket: a kezünkben lévö 4-7000 éves nyelvemlékek képezik, melyek a ma "sumer"-nak nevezett mah-gar nyelven íródtak és a Kárpát-medence - Káspi-Aral-térség - Tigris-Eufratesz területéröl valók.

Másik végpontunk a mai magyar nyelv, melynek grammatikája (agglutináció és morfológia) azonos ezzel a ma "sumer"-nek nevezett ösnyelvvel és legalább 500 szógyökazonosság is kimutatható.

Az írás tekintetében: Herodotoshoz kell visszatérni, aki a "transsylvániai "agatirs"-okat említi schyta népként". Az "agatirs" népet azonosítják az itáliai "etruszkokkal". És mindkettönek "rovásírása" volt. "AGATIRS" elnevezésben az "S" a többesszám ragja. Tehát a népnév összetevödik az "AGA" és a "TIR" szavakból. Miután az emberiség "elsö" írása (a tatárlakai amuletten) éppen onnan való, ahol Herodotos megjelöli az "agatirs" nép hazáját Transsylvániát - (vagyis a mai Erdélyt), és ezt az írást - miként majd a következökben látni fogjuk- a sumir nyelv segítségével sikerült elolvasni, úgy vélem, hogy itt is ugyanezt a módot alkalmazhatjuk. De az "agattirs" népnek Itáliában "etrusk" nevet adtak. Ez a változás felveti azt a gondolatot, hogy talán mindkét névnek eredeti szógyöke a sumir "TÚR" és az "agaturs"-ból lett az "etrusk".

Vizsgáljuk meg mind a két lehetöséget. Mindkettöben egyezik az "AGA". A sumirban "AGA" (L. 347) jelentése: "korona". "TIR" (L. 374) "erdö". "AGA-TIR" tehát jelentheti az "erdöség kiváló embereit": (Tekintve, hogy Erdély valóban az erdök birodalma, talán ez fedi is Herodotos megállapítását.) De ha a sumír "TÚR" szót illesszük a "TIR" helyébe, akkor nap, hatalmas népünkkel hozzuk kapcsolatba ezt a nevüket is. A "'TURUL"-t tárgyaló fejezetben részletesen kifejtem a "TÚR NEMZETSÉG"-nek írásban is kifejezett karizmatikus kötelességét és kiválóságát. - Ha az "AGA-TÚR" megoldást választjuk, akkor erre a népre a "koronás túr-ivadék" elnevezés vonatkozik.

De Herodotos közli (IV. könyv 10.) a görög mitológiának azt a megállapítását, mely így mondja: "Herkulesnek három fia volt: Agatirs, Gelon és Schyta." Itt aztán már a mitológiai változtatást is számba kell venni, mert közismert a szakkörökben az a tény, hogy a görögök, mint "hellének", átvették annak a népnek a kultúráját, melyre rátelepedtek. Ez a "pelazg" nép volt. Erröl a népröl így emlékezik meg Herodotos (I. 57.): ..semmi pozitívumot nem tudunk mondani arra vonatkozóan, hogy milyen volt a pelazgok nyelve... de valami barbár nyelvet kellett beszélni a pelazg eredetü attikai népnek. Mikor egyesültek a hellénekkel, el kellett hagyni nyelvüket, és meg kellett tanulniok a hellénekét."

Herodotos tehát világosan megmondja, hogy két különféle népröl és két különbözö nyelvröl van szó Görögország östörténetében. Miután pedig az attikaiaknak sokkal magasabb kultúrájuk volt, mint a helléneknek. Hiába nevezi nyelvüket "barbárnak" a történetírás atyja. mert írásuk is volt, ami még máig sincs megfejtve. (Linear "A" és "B".)

A hellénekböl lett "görög" élettérbe viszont csak a Kr. e. S. Évszázadban vezetödik be az írás. És ez az ún. "föníciai" Herodotos tudósítása valójában két életperiódust határoz meg, mert a görög félszigeten a nyelv- és írásváltozás ezt eredményezi. A hagyományok azonban élnek, mert az alacsonyabb kultúrfokú nép a magasabbra fejlödöttek hagyományát veszi át. Ez történt a hellén-görögökkel is, akik rátelepedtek az attikaiakra, és ezeknek kultúrája szorosan kapcsolódik ahhoz a sumír hatáshoz, mely a Kárpát-medence és Közel-Kelet nyelvi és népi azonosságából sugárzott szét. Így a görögöknél is megtaláljuk az un. "sumír mitológia" részleteit, és ma már köztudomású a szakkörökben az, hogy a görög HERKULES a sumír NIMRUD (Gilgames) azonosak.

Herkulesnek a fiai tehát "nimrudi ivadékok".

Herodotos sohasem járt azokon a területeken, melyek népeiröl "történelmet" írt. Így nem tudhatta azt, hogy a Tordos-Körös kultúrák népe Transsylvaniában már Kr. e. 5500-ben fütöberendezéssel ellátott köházakban lakott, ismerte a boltívet, rendszerbe foglalt társadalomban élt, szerszámai voltak, az agyagedény-készítést és azok díszítését müvészi fokra emelte, kozmológikus vallása az "anyaistennö" tiszteletében jutott kifejezésre", és az emberiség elsö írása az ö kezéböl ered.

Miután pedig ennek a népnek nyelve és írása megelözi a ma "sumer"-nek nevezett "mah-gar" nyelvünk ékiratait, bátorságot vettem ahhoz, hogy az elöbbi fejezetben "proto-magyarnak" nevezzem ezt a Kárpát-medencei, transsylvániai népet. A következökben szeretném bebizonyítani azt, hogy Herodotos által a "schyták"-hoz csatolt "agatirs"-ok éppen úgy rátelepedtek erre a körös-tordosi népre, mint a hellének a pelazgokra, azzal a különbséggel, hogy Herodotos "agatirs"einek nyelve és faji sajátossága azonos volt a Körös-Tordos kultúra népével. Ezek azonban nem az "agatirs", hanem "sicul", "sekel" néven ismeretesek és pontosan olyan rovásírást használnak, mint amit a szakirodalom "föníciai"-nak ismer.

De mit értünk tulajdonképpen "föníciai" elnevezés alatt? Fel kell derítenünk ezt is, mert másképpen ismeretlen marad a "sicul" is.

Ki kell térnünk tehát azoknak a "déli" népeknek a történelmére, melyeket "phöniciai vagy tengeri népek" közé sorol a tudományos ismeret.

A legújabb kiadású és az összes nemzetközi szakirodalmat összefoglaló, tehát - mondhatni - a legmodernebb Bibliai Szótárból veszem át ezt a tanítást, és ezt a hatalmas munkát mindig így (*) jelölöm a hivatkozásaimban. Itt a "Phoenician" és "Philistines" elnevezésekhez írt megállapításokat közlöm, az angol szöveg értelmezése szerint.

PHOENICIA: "Phönicia" név görög eredetü. A görögök nevezték így az öslakos "Kánánitákat", akikkel kereskedtek. Így már Kr. e. 1200-ban a "Cananita" vagy "Phöniciai" elnevezés azonos népre. a "Kananiakra" vonatkozik, akik a legrégibb hajósnépek voltak. A legrégibb idöben "Kánán" elnevezés alatt az egész szíriai-palesztinai part területét értették.

(Ide be kell szúrnom azt, amit ez a Bibliai Szótár nem mond. vagyis azt, hogy mit jelent a sumír-arámi nyelven "kánan"? "Kan" vagy "Ka-an" jelentése "kapu". A legrégibb írásokban így találjuk ezt a nevet: "Ka-an-an", ami a sumír-arami nyelvben: "ÉG KAPUJA" jelentést ad. De az is lehet, hogy ezt a földet az öslakos "arámiak" nem "KANAN", hanem "KANAM" szóval jelölték, és ez nagyon valószínü, mert "KANAM" jelentése "HAZA". Így "KANAM-ARAM" - az "ISTENANYA NÉPÉNEK HAZÁJA". [L. Deimel 133. és 312. sz. ékjeleit. Labatnál ugyanaz.])

A görögök azért nevezték "CANANT" "Phönicia"-rak, mert e kifejezés náluk "bíborszínü területre" vonatkozik. Ugyanis a kánáni népnek már évezredes gyapjú- és gyapjúfestési ipara volt, és ök a bíborszínü gyapjúval is kereskedtek, már a Kr. e. 18-19. században, mert a kánának a "hurita" (kurita) népekböl váltak ki. Késöbben csak a Földközi-tenger keleti partvidékét nevezik "Phöniciának", ahol Byblos, Sidon, Tyrus és a mai Beirut voltak a legnagyobb kikötöi ennek a kiváló hajós, tengeri népnek, de a KARMEL~hegy is Phöniciához tartozott. Történelme összeköti ezt a kánáni népet a sumériai URUK-kultúra népével, tehát a Kr. e. 4. évezred második felével. A kánának is fallal körülvett városokban laktak, ahol templomokat is építettek. Házaik négyszögletes alakúak voltak, és ök is végigszenvedték a semita népek támadásait. de a Hykszoszokkal és Egyiptommal is kapcsolataik voltak, mint az a Tell-Amarna textusok bizonyítják. Királyaik címe: "NAPKIRÁLY". amint a fáraókkal történt levelezések mutatják. A Kr. e. 2. évezred közepén a "SA-GAZ" (gyilkos nép) támadja a kanánitákat. Ez a "hapiru" vagy "habira" nomád, müveletlen tömege. (B. J. F. beszúrása: a "hebraisztika" a "habiru" elnevezésböl eredezteti a "héber" szót!)

Az asszírok is be akarják kebelezni Phöniciát, de megint megszerzik szabadságukat és kolonizálják a spanyol félszigetet. Málta és Kréta is az ö fennhatóságukhoz tartozott. Vallásuk: Baál és Astoret hite. (Tehát a "Napisten" és az "Isten-anya" tiszteleten alapuló és kozmikus szemléletü Istenhez való közlekedés, hiszen már nevükben: "ÁR-AM" hordják vallásukat, lévén "ÁR" : "nép" és "AM": "ANYA" (ISTENANYA NÉPE : ÁRAM.)

Most azt is írjuk ki, amit ír ez az összesítés a másik "tenger népröl" a következö elnevezés alatt: vagyis a "filiszteusok". Elnevezésük legelöször az egyiptomi írásokban fordul elö így: "PRST", ami - az egyiptológusok szerint - annyit jelent: "tengeri nép", akik elárasztották Egyiptomot III. Ramses (1185 B. C.) idejében és letelepedtek a palesztinai parton, ott, ahol "Phönicia" van. A következöket szóról szóra fordítom az angol szövegböl: "A tengeri népek közül egyedül a filiszteusok telepedtek le a palesztinai parton és a TJEKER-ek. A többiek: SHEKELES (siculi), DENYEN (DUNAOI, akkádul DAMUNA, phöniciai DUNYM), SCHERDEN (szardíniai?) és a WESWES csak idölegesen ismerhetö fel.

Ezek a népek - egy nagy kiterjedésü népvándorlás következtében - át lettek helyezve az ö eredeti hazájukból a kelet-mediterráni és dél-kelet-európai területekbe, a Kr. e. 2. évezred utolsó felében."

A pre-hellén filiszteusok ázsiai eredetüek, turáni királyokkal

Értékeljük ki ezeket az adatokat. Észrevehetjük a népelnevezések zürzavarát, mely szerint: "Phöniciaiak" mint "nemzet" nem léteznek, mert ök a "kánaániak". de mégis a "phöníciai" a legjobb hajósnép, annak ellenére, hogy "phöníciai", "kánaáni", "Filiszteus", "tengeri nép" és "SHEKELES" (siculi) ugyancsak az, "tengeri nép", mely a 2. évezred második felében Európa délkeleti részébe települ.

E sorok írója úgy véli, hogy a "SHEKELES-SICULI" volt "tengert nép", azonosítható a székelyekkel. akiket latinul még ma is "SICULI" néven ismernek. (Ez a többesszámú kifejezése a "SICULUS" népnévnek, éppen úgy, mint a "MÁGUS"-nak a "MAGI".) - Ezzel a bizonyítékkal igen jól kiegészíthetö dr. Forrainak az az írástudománybeli meghatározása, hogy a "székely' rovásírás déli eredetü". mert azt a "SICULI-székely" nép hozta magával akkor, amikor az ezt az írást használó és "phöníciai", vagy "tengeri népek"-nek nevezettek között élt, és onnan Dél-Kelet-Európába vándorolt. De talán azok is átveszik ezeket a hiteles adatokat, akik "filiszteus hunokat" látnak a palesztinai partokon, hiszen itt a "bibliai-hebraisztika" nevezi "ázsiai népnek" a filiszteusokat és turáni királyaikat. Talán a hun-avar-magyar rovásírásnak a székelyek (SHEKELES : "székelyes"?) írásával való azonossága is innen származtatható? Mindenesetre annyit már tudunk szembeállítani a "héber" érdekü Komoróczy állításával, hogy: a phöniciai gyüjtönévvel illetett un. "tengeri népek" írása már a héberek elött létezett. Miután ezt az írást viszik magukkal a "siculi"-nak nevezett "tengeri népek" és utódaik megtartják ezt az írást, bátran mondhatjuk itt is, hogy a rovásírás tekintetében a székely-hun-magyar az átadó és a héber az átvevö vagy eltulajdonító itt is, mint mindenben.

Az itt közölt kép a filiszteus nemzeti viseletü ruhát ábrázolja. "Székely"-azonossága szembetünö. (Átveszem a "P" 792. oldaláról.)

A tisztánlátás érdekében ki kell egészítenem a (')-gal jelölt forrásmunkám alapján írt fenti adatokat a következökkel:

A philistian, harcos, hunhoz hasonló lovasnépet az egyiptomi írások "prst" néven és a phöníciai írásban "plst" névvel tüntetik fel. Miután S. N. Kramer megállapította, hogy a bibliai Genesis 11, 1-9 részében írottak: "mind az egész földnek pedig egy nyelve és egy beszéde volt"... valóban a mezopotámiai élettérre vonatkozik - tehát Káldeától-Anatólia-Palesztina-Elam-Khorezmia-transzkaukázusi területek, egészen fel az Ister-Dunáig, miképpen az Oxford-Ashmolean Museum Ash. 1924475. sz. cuneiform táblájának szövege igazolja, indokolt, hogy az összes szkíta elnevezéseket a sumír nyelv alapján elemezzük. Így "prst" : sumíri "para-su-tu" : parast : földmívelö. "plst" : sumíri "pala-su-tu" : palást - "királyi hatalommal beborított terület". "tur-an" : az ég kisebbik fia. (Másik elnevezése annak a fogalomnak, ahogy a sumír nép önmagát nevezte. Eredetije ENHI-GIR... KI-EN-GIR, amiböl származik a KA-AN-GAR- HU-UNGAR, és sumír nyelven mindegyik "Isten gyermekeit" jelenti.)

A történelem a szkíta népet "géta"-nak is nevezi, és megkülönböztet "massagétákat és thyssagetalsat". Mindhárom elgörögösített szava a sumír nyelvnek. Tudjuk jól, hogy a görögök minden nevet a maguk nyelve szerint formáltak át, s ha mást nem tudtak tenni, egy "s" hangot tettek a szó elejére vagy végére. Így lett a sumír "ki-ta" görögül "s-ki-ta".

KI-TA sumer szó. Jelentése "vándorló". (KI : föld, Ta : eltávolodni.)
Mas-sa-gé-ta sumír nyelven : Mah-Sar-Ki-Ta : Nagy-Király-Kita.
Thys-sa-gé-ta sumír nyelven : Tur-Sar-Ki-Ta : Kisebbik Királyi Kita.
Atilla - a nagy hun király- a Massagéták királya is volt s így a "királyi szkíták" felett is uralkodott.

Amikor aztán megtudjuk, hogy ök a "sarmata" nép is, mert "sar-mata" babilóni nyelven : "királyi föld", és azt is hozzávesszük, hogy V.Orbán és XI. Gergely római pápák, valamint Nicholas Mysticos bizánci patriarka a magyarokat nevezik "királyi szkítáknak"... mintha bezárulna a származás és utódlás köre a szkitákra vonatkozóan. " És ne beszéljünk többé görögökröl, hiszen a Tolsztov-expedíció megállapította, hogy a "szkítáknak" nevezett nép a mezopotámiai sumír kultúrát vitte magával észak felé, és ez a hurrian-subarean-subur-rabár-sabír nép volt, a mezopotámiai "Zab el Asphal" folyó mellöl, és ezért nevezték öket a görögök megint görögösen "sabartoi-asphaloi" népnek.

Az "Ermitázs" Múzeum Budapesten is bemutatta a birtokában lévö "szkíta kincseket". Véletlen lenne, hogy a koronás agancsú, lerogyott szarvast felragadó, hatalmas "Napmadár" (mely a címlapon látható), "hiányzott" a kiállítás tárgyai közül? Ugyanis Los Angeles-i, New York-i kiállításokon a föhelyre volt kitéve.

A kiállításról szóló tudósítások így tájékoztatták a látogatókat: "...a csodás kiállítási tárgyak készítöi görög rabszolgák voltak, akiket leigáztak a kegyetlen, barbár szkíták"... de hozzáteszi azt is, hogy: "...a kiállítás sok aranykincse a Schyta, Urartui, Altai és Sarmata nomád civilizációk terméke".

Ezeket a kijelentéseket egyedül az az öntelt és soviniszta tudat sugalmazza, mely a "müvelt nyugat" emberében megszilárdult és azt hiszi, hogy ez a "nyugati müveltség" felette áll mindennek, de indokolásul mást felhozni nem tud, mint azt, hogy a "nyugati müveltséget" a görögöktöl származtatja.

Így tévesztik meg a közvéleményt a "szkíta mükincsekre" vonatkozóan is akkor, amikor azok nagy részének kivitelezöit és alkotóit görögöknek nevezik egyrészt, és másrészt magát a mütárgyat az "URARTIAN" néptöl eredezteti. Ez már magában egy ellentmondás. Ugyanis a "görög" müveltség mint elmondtam - legjobb esetben a VII. évszázadban Kr. e. kezdödik. Ezen idöpont elött "hellén kultúra" még nem létezik, csak "pelazg és atticai", de ezekhez a helléneknek és a késöbbi görögöknek semmi közük nincsen.

Az UR-AR-TU népet minden tudományos szakmunka azonosítja a "hurrians-subareans" néppel, amelyik Samuel Kramer szerint "özönvíz elötti". Ugyanis csak az asszír krónikák nevezik ezt a területet UR-AR-TU-nak. Az asszírok elött HURU a neve, és Sir Woolley & Hawkes így ír róluk: "a subar nép kapcsolatos - mondhatni azonos - a hurriens (hurri) néppel... Dél-Mezopotámiában hurrita nevekkel találkozunk, és ugyanök vannak Palesztinában is a patriarkák elötti korban..."

Tehát a "szkíta müvészetnek" az a része, amit "Urartean civllization" néven nevez a megnevezett kiállítás informátora, a sumeroktól ered. Viszont Gordon CHILDE ezt a "sumer kultúrát" 3500 Kr. e. évben már a Duna-medencében-Magyarországon - meglévönek bizonyítja... így "the Land of the Scythians" kiterjedését Mezopotámiától a Kárpát-medencéig az archeológia bizonyítja, s így igaza van Sir Rawlinsonnak, amikor az ékírást "scytha írásnak" nevezte már 1854-ben.

Ez a sumír- szkíta kultúra pedig már a 3500 Kr, e. évben Magyarország területén él és tündököl. Megérthetjük tehát Sir Leonard Woolley elragadtatását, amikor így ír róluk: "az egyiptomiak, babilóniak, asszírok, phöniciaiak, héberek és végsö fokon a görögök tudásának és müvészetének legnagyobb részét a sumírokig tudjuk visszavezetni.""

Ne nevezzük tehát a "sumír-szkíta" népet barbárnak, mert ha vándorlásukban csak egy emberöltöt megálltak, azonnal hatalmas városokat építettek, és a müveltség igen magas fokát gyakorolták- az írástól a fémmüvességig és az öntözörendszeren alapuló földmüvelésig. Ne feledjük, hogy övék a bronz, az acél feltalálásának érdeme, és ök az elsö szönyeg készítöi és a "hun selyem" alkotói is.

És mindezt a "görögök" elött sok-sok évvel.

Itt nem "törzsekröl" van szó, hanem egy "hatalmas nemzetségröl", mely Közép-Ázsiától a Dunáig és innen Mezopotámiáig települt. Gordon Childe nevezi öket "egy azonos nagy népnek". De megmaradt a nevük is, ahogyan önmagukat nevezték; a "CHOREZM" elnevezésében, és prof. Djakanov egyetért velünk abban az etimológiában, ahogyan ezt a sumír nyelvböl levezettük így: a KU-MAH-GAR-RI-ES-MA... vagyis a "nagy, hatalmas nemzetség földje".

Most, hogy így részletesen ismertettük a szkíták kilétét, nem csodálkozhatunk azon, hogy a mi "székelyeink" is hozzájuk tartoznak.

Ennek a fejezetnek tehát nyugodtan adhatjuk ezt a címet is: "A székelyek eredete". Mert kánáni eredetüek és magukkal hozzák azt a rovásírást, amit aztán az összes "szkítának" nevezett testvérnépeik használtak.

De - miképpen a Bibliai Szótár tudósítja - hagyományaik a sumer URUK kultúrából erednek, tehát ök is a mah-gar nyelvet viszik a kánaáni nyelvjárásban. A laikus azt kérdezheti, hogy: "miért nem írnak ök is úgy, mint az urukiak, ékírással...? - A felelet egyszerü: "Itt nincs agyagtábla, hanem van fa, amire róni lehet, és a mészkö, amibe vésni lehet a rovásjeleket". Ez a "sekel" (székely), "sicul" nép az, amit Herodotos "agatirs"-ként küld Transsylvaniába.

Ne felejtsük el, hogy a Kr. e. 2. évezred végén vagyunk. A Tigris és Eufrates melléki, régi, boldog "Suméria" mahgarjai a semita terror elöl már az északi területekre és a Kaukázusba húzódtak. Segítöik az ázsiai síkságon, a Káspi-Aral-térségben és Belsö-Ázsiában birodalmakat alapító testvérnépeik voltak, akiket Herodotos idejében (Kr. e. 450 körül) a görögök "barbár szkítáknak" neveznek. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az a jezsuita pap, aki Herodotos munkáját görögböl spanyolra fordította - P. Bartolomé Pou S. J. - arra a részre, ahol Herodotos leírja a szkítáknak a kegyetlenségeit, vértivását, emberáldozatait, az I. köt. 375. old. [1] jegyzetében felvilágosítja az olvasót arról, hogy: "a görögök sokat hazudtak az ö nagy ellenségeikröl, a szkítákról... és aki nem volt görög, az nekik mind 'barbár' nép volt".)

Tehát ne adjunk hitelt azoknak az írásoknak, melyekben a mi szkíta-szittya öseink kegyetlen és müveletlen társadalommal rendelkezö népnek vannak feltüntetve. Annak sem, hogy "sátorlakók" voltak, hiszen hatalmas városokat hagytak az utókorra. De ez nemcsak e sorok írójának a véleménye, mert megöriztem a "MIAMI HERALD" 1973, ápr. 21, számának egy cikkét, melynek címe: "Az igazságtalanul rágalmazott Schyták". A cikkíró

(Dev Murarka) tudósít az 1971-ben, a Dnyeper-könyökben kiásott szkíta királysír csodáiról, ahol 15 000 köbméter földet szedtek ki a sír feltárásában. A cikkíró így foglalja össze az archeológusok véleményét: "I. Mindaz, amit Herodotos - szóbeszéd és híresztelés szerint - írt a szkítáknak az életéröl és kultúrájáról, nem fogadható el és elejtendö ennek a hatalmas sírnak kiértékelése alapján, és

2. a szkíták nem voltak vérengzö és vérszomjas vadak, hanem tisztességes, mesterien müvelt és bölcs nép."

Majd bemutatom, hogy a Kr. u.-i görög íróknak is hasonló volt a véleménye a szkítákról, de elébb azt szeretném még hangsúlyozni, hogy Kánánban, vagyis a mai Palesztinában megtelepült szkíták alapították a görögök által "Schytopolis"-nak nevezett várost, ami az alapító és "szkítának" nevezett nép nyelvén "BITSA-AN" néven volt ismeretes és a héberek "BETH-SAN"-ként ismerik. A "mi" mahgar nyelvünkön "BIT" : "építmény", épület. "SA" _ "arc", és "AN" _ "ég", (mennyország). "BITSA-AN": "égarcúak városa". De szintén a szkítának nevezett kánániak alapították Jeruzsálemet is, aminek "URU-SOLYMA" nevet adtak. Itt "URU" _ "város" és "SOLYMA" : "sólyma". Tudjuk, hogy hiedelmükben a "napmadár", a "fehér sólyom" volt a szent állatuk (mely már akkor a hiedelem titkos nyelvén "TURUL"-ként volt tisztelve, mint majd látni fogjuk a "TURUL" c. fejezetben), így Jeruzsálem szkíta neve: "URU-SOLYMA" : a "szent sólyom városa". Ezt változtatták meg a héberek "URUSALEMRE"-re.

A görög történelmi irodalom következetesen nevezte az összes "Turáni népeinket" schytának. Így a Kárpát-medence-Káspi-Aral-térség és Mezopotámia összes népei ezen görög meghatározás részesei voltak, mely azután a népeink birodalmi megnyilatkozásaival kiegészítödött a "HUN" elnevezéssel, és akkor "szkíta-hun"-ok lettünk. De ne feledjük el, hogy hatalmas, nagy nemzetségünk a Kárpát-medencétöl Belsö-Ázsiáig és délen a ma Perzsa-öbölnek nevezett tengerig (beleértve a mai Palesztinát is) lakozott már a Kr. e.-i évezredekben. Ezt a hatalmas népet a görögök egyesítették azzal, hogy "schyta" nevet adtak nekik. Így, mivel az "utókor" már nem ismerte népeink eredett nevét, mely - mint a következö fejezetekben látni fogjuk majd- "SA-PÍR" (szabír) és "AN-SA AN" (Adzsem) volt, joggal mondják a régi történészek azt, hogy a "schyták a legrégibb nép, még az egyiptomiaknál is régebbiek", mert ök minket csak a "schyta" néven ismertek meg. - De nem mindegyikük úgy ír, mint a gonoszkodó Herodotos.

Nézzük meg együtt, hogy milyen volt a jóakaratú RÉGI TÖRTÉNÉSZEK VÉLEMÉNYE A "SCHYTÁKRÓL"

Laertius Diogenes írja: "Midön szabadon beszélt valaki, azt mondták róla, hogy a skytha beszédmódot utánozza."

Anacharsis skytha bölcs arra a kérdésre, hogy micsoda a jó is meg a rossz is az emberben, így felelt: -A nyelv. - Ő állította azt is, hogy jobb egy sokat érö barát, mint a sok semmirevaló!

Aeschylus elnevezése a szittyákról: "A jótörvényü skythák".

Scynmus azt írja a pásztor szittyákról, hogy közülük senki sem bánt semminemü állatot s igavonó barmot. Tejjel táplálkoznak. Úgy élnek, hogy mindnyájuk birtoka és minden vagyona közös.

Strabo (Kr. u. 24.) azt írja a szittyákról, hogy igen egyszerü gondolkodásúak, azaz öszintén becsületesek és a legkevésbé sem ármányos észjárásúak voltak, "nálunk sokkal szerényebb igényüek, kevesebbel megelégedök". De azért nagy hírü filozófusaik voltak, mint: Abaris; Toxaris, Anacharsis. Abaris és Anacharsis nagy becsületben éltek, mert honfitársaiknak barátságos, romlatlan és igazságos jellemet tanúsítottak. "...A skythák- írja Strabo - jeles és igazságos emberek. Nem ismernek jövedelem megtakarítást, sem szatócskodást, kivéve az árucserét."

Anacharsis és Abaris szittya bölcsek a könnyedség, tökély és igazság nemzeti sajátosságait személyesítették meg. Strabónál olvassuk Euphorus következö kijelentését: "A bölcs Anacharsis a nagyon istenfélö pásztor skytháktól származott. A skythák a legigazságosabb erkölcsökben élnek. Vannak némelyek a pásztor skythák között, akik igazságuk által mindenek fölött kitünnek."

Anacharsis szittya bölcs találta fel a fúvót, a kéthegyü horgonyt és a fazekas korongot.

Xenophon írja az abius skcythákról, hogy Ázsiában laknak, saját törvényeik szerint élnek, leginkább szegénységükkel és igazságuk által tünnek ki.

Homeros az abiusoknak nevezett skythákat a legigazságosabb embereknek mondja. Így ír róluk: "A tejevö skythák a legigazságosabb emberek."

Choirilus (Kr, e. 472-399.) megállapítja: A juhlegeltetö sákok származásra nézve skythák - lakták a búzatermö Ázsiát s a vándor pásztoroknak, ama igazságos embereknek voltak gyarmatosaik.

Philarchos (Kr. e. 210.) a következöket jegyezte fel: A skythák, midön aludni készülnek, tegezt vesznek elö, és ha bú nélkül találták eltölteni azt a napot, fehér kövecskét dobnak bele, ha pedig bajjal, akkor feketét. A meghaltaknak tegezeit kihozzák és megszámlálják a kövecskéket, és ha a fehérek nagyobb számban találtatnak, mint a feketék, boldognak magasztalják az elhunytat. Innen keletkezett az a közmondás, hogy "jó napunk a tegezböl van".

Lucianus (Kr. e. 120) többi között az alábbiakat írta fel a szittyákról:

Toxaris skytha bölcsnek az athéniek, mint vendégbarát orvosnak síremléke mellett, fehér lovat áldoztak. Az emlékoszlopba skytha férfialakot véstek; ez bal kezében kifeszített íjat tart, jobbjában pedig, úgy látszik, könyvet. Az oszlop a földön fekszik, de mégis mindig megkoszorúzzák. Toxaris szavai a skytha barátságról: "A skytha barátok sokkal hívebbek, mint a görög barátok, s amazok többre becsülik a barátságot, mint emezek. Ti görögök, jobb beszédeket tudtok mondani a barátságról, mint mások, de a barátság tetteit nem gyakoroljátok a szavak méltósága szerint, hanem megelégedtek azzal, hogy dicséritek és kimutatjátok, milyen nagy jó az; a szükségben pedig elárulván beszédeiteket, elszöktök a tettek elöl. Mi ellenben, amennyire fogyatékosak vagyunk a barátságról való beszédekben, annyira felülmúlunk titeket annak tetteiben... Én azt gondolom, hogy párviadalban legyözetvén sokkal szívesebben hagynám levágatni a jobb kezemet - ami a skytha nép legnagyobb büntetése -, mint hogy a barátságban silányabbnak tartsanak másnál. Nálunk folytonosak a háborúk. Ekkor van leginkább szükség jó barátokra s ezért kötünk minél szilárdabb barátságot, azt tartván egyedüli legyözhetetlen és felülmúlhatatlan fegyvernek...

Elmondom, miként szerzünk barátokat: Nem ivás közben, mint ti, sem úgy, hogy valaki ifjúkori társunk vagy szomszédunk, hanem, ha látunk olyan jeles férfiút, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan. Sokat utánuk járva mindent elkövetünk, hogy el ne vétsük a barátságot, s ne tünjünk fel megvetendönek. Ha pedig már barátul választottunk valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. És így is cselekszünk, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét belemártván, egyszerre iszunk mindketten belöle, semmi sincs, ami ezután minket szétválaszthatna."

Nicolaus Damascenus feljegyzése szerint a szittyáknál évenként nyilvánosan bírálják el az ifjakat és a szüzeket, és az az ifjú, akit legjobbnak ítélnek, azt a szüzet veszi nöül, amelyiket akarja.

Amianus Marcellinus ezeket a magasztaló szavakat írja: "A skythák, ez az igen jámbor faj, hozzászoktak ahhoz, hogy minden halandó dolgot megvessenek."

Menander szerint az európai szittyák vagy másként a Fekete-tenger innensö partján lakó géták, önmegtartóztatásukról voltak híresek. Menander görög vígjátékíró közülük származott, s feljegyzése annál inkább hitelesnek mondható.

Cicero feltünöen magasztalja Anacharsisnak, a szittya filozófusnak csodálatos bölcsességét.

Plinius tanúsága szerint Anacharsis képmására ezt az emlékmondást szokták írni: "Beszédben, evésben mértékletesek legyünk, szégyenteljes dolgoktól tartózkodjunk."

Cassius, az egyházatyák iratainak híres összegyüjtöje, Aranyszájú Szent János híres tanítványa - szittya volt.

Justinius nyomán Mátyás Király nagynevü történetírója, Bonfmius gyüjti csokorba a szittyák erkölcsi értékeit: "A skythák nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást, a legyözöttektöl semmit sem követelt a dicsöségen kívül. Tejjel és mézzel éltek. Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadva, hanem jellemükbe volt oltva. Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál. Ezüst, arany után- erkölcsüknél fogva- nem futottak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartóztatók és természettöl fogva becsületesek voltak."

Desericius neves magyar történetíró írja: "Jegyezzünk fel valamit az utókor számára a skythák természetes tehetségéröl is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a skythák sarjadékai, igen tehetségesek. A régi skythák természetes tehetségétöl se vonandó meg a legfényesebb dicséret. Hadi taktikával gyözték le Cirust, Dariust és Perosust. Szellemes képes példázatokban, burkoltsággal játszották ki magát Dariust; választékos és finom szavakban szóltak Nagy Sándorhoz..."

De nemcsak választékos szavakban szóltak Nagy Sándorhoz, hanem meg is küzdöttek vele az ázsiai szittyák a Jaxartes folyó mellett rendes és szabályos csatában s a gyözelem a földkerekség legyözöje és a le nem gyözött szittyák között kétes, eldöntetlen maradt.

Csodálatosan gazdag volt a szittya lélek erkölcsiekben, egyszerüségben s állhatatosságban, de még nagyobb volt a hüségben, az adott szó megtartásában.

Toxaris szittya bölcs a következöképpen beszéli el a görögöknek két szittya- Dandamis és Amizok-barátságának történetét: -Elmondom Dandamis és Amazok történetét, de elöbb esküdni fogom a mi eskünket: Esküszöm a Szélre és Kardra, hogy semmi hazugságot nem mondok a skytha barátokról... Ha a Szélre és Kardra esküszünk, azt annyiban tesszük, amennyiben a Szél (levegö) az élet oka, a Kard pedig halált eszközöl.

..Tehát negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának. Ekkor ellenség tört a skythák vidékére, s mivel azoknak a támadásról sejtelmük se volt, mindnyájukat megfutamította vagy elfogta az ellenség, kivéve azokat, akik gyorsan a folyam túlpartjára úsztak. Akkor t.i. a Don folyó két partján táboroztak a skythák. Az ellenség kirabolta sátraikat s feldúlta mindenüket. Ezért a skythák nagyon szomorkodtak.

Amizok foglyul esett. Kiáltozta barátja nevét s emlékeztette a serlegre és vérre. Mikor Dandamis ezt hallotta, tüstént visszaúszott az ellenséghez s visszakérte barátját. Az ellenség azonban nagy váltságdíjat követelt érte. Dandamis akkor így szólt: "Mindenemet, amim volt, elraboltátok, de ha képes vagyok szegénységben valamit tenni, kész vagyok rá. Ha pedig akarjátok, tartsatok meg engem barátom helyett, s úgy bánjatok velem, ahogy nektek kedves." Az ellenség erre szemeit kérte váltságul. Dandamis azonnal odatartotta, hogy szúrják ki. S mikor kiszúrták, átvette barátját, s azzal együtt úszott vissza a folyón keresztül. Az ellenség megrémült e hösiesség láttán, mert meggondolta, hogy minö jellemü férfiak ellen kell majd a jövöben harcolnia.

Regyno, a prümi apát, évkönyvében így szól a szittyákról: "A férfiak vitézsége mögött nem maradt el az asszonyoké sem, minthogy amazok a párthusok és bactriaiak országát, asszonyaik pedig az amazonok országát alapították meg, úgyhogy ha az ember a férfiak és asszonyok viselt dolgait szemügyre veszi, egyenesen bizonytalan, melyik volt náluk a híresebb nem."

(Igen, volt nekünk is Zrínyi Ilonánk, Dobó Katicánk, a 48-as szabadságharc fegyvert forgató asszonyai: Bányai Júlia, Pfeiffner Paula, Lebstück Mária, ki a huszárhadnagyi rangig vitte, hogy csak néhányat említsünk.)

Priszkosz híradása Atilla hunjairól:

Priszkosznak egy, a hunok közé került, és a hun életmódot felvevö görög beszéli el fogadott népének szokásait, tulajdonságait: "A skytha (hun) föld lakói ugyanis háború után nyugodalomban élnek, amennyiben mindenki élvezi vagyonát és éppen nem vagy csak kis mértékben van terhére másnak, vagy más neki." Ezután fölpanaszolja, hogy a dolgok bizony nem így állnak a rómaiaknál, annak igazolására, hogy jelenlegi életét jobbnak tartja az elöbbinél: "Békében pedig még keservesebb az életük folyása, a túl szigorú adóztatás és a gonoszoktól szenvedett károk miatt, mert a törvény nem áll mindenki fölött, hanem ha a bünös a gazdagok közül való, megtörténik, hogy nem lakol gazságáért, ha pedig szegény és nem tudja ügyét védelmezni, ki kell állania törvény által kiszabott büntetést, hogyan még ítélet hozatala elött el nem hal, mert a per lefolyásához sok idö kell és sok költség. Ami az egészben a legkeservesebb: csak pénzért nyerhetni igazságot, mert senki a megsértettnek igazságot nem szolgáltat, hacsak pénzt nem ad a bírónak és a bíró környezetének. Szépek a törvények s jó a római alkotmány, de ezt bemocskolják a hatalom birtokosai, mert nem olyan lelkületüek, mint az elödjeik voltak hajdanában..."

A hunok erkölcse, életmódja, társadalmi rendje ezer év leforgása alatt mit sem változott. Nincs oltunk kételkedni tehát abban, hogy Árpád magyarjaira más törvények vonatkoztak volna. Azt is láthatjuk, hogy a görögök a hunokban szittyákat láttak, mint ahogy szittyáknak, hunoknak, avaroknak vélték a kor szemtanúi a magyarokat is. S ebben szintén ne kételkedjünk, mert az említettek egynyelvü - egy fajtájú népek- magyarok voltak. Bár külön törzsekben, törzsszövetségekben éltek, némelyiküket nagy földrajzi távolságok választották el egymástól, ennek következtében különbözö idegen népekkel érintkeztek, keveredtek, mégis megtartották azonos müveltségüket, alapvetö faji és lelki tulajdonságaikat, vérükbe gyökerezett társadalmi törvényeiket.

Haló poraiban is hálával emlékezem meg hajdani munkatársamról, aki így csokorba kötötte a régi írók emlékezéseit a szkítákról. Szöllösy Sándornak egy régi tanulmányából vettem át.

Mielött tovább gombolyítanám a szkíta történelem és hitvilág fonalát, be akarom mutatni az olvasóknak az ö erkölcsi felfogásuk és emberbaráti szeretetük legnagyobb pecsétjét, melyet a vérszerzödés kötésével végeztek. Azért hivatkozom erre, mert Herodotosz is említi, és hitem szerint, a mi Urunk Jézus is hasonló, de csak az Istenfia által végezhetö módon egyesítette erejét tanítványaival. A szkiták aranybaverten örökítették meg két olyan embernek az egységét, akik testvériséget fogadtak egymással úgy, amint az elöbbiekben olvashattuk. (A bemutatott aranyszobrocska a királyi szkíták Kerch melletti kurgánjából való. Az Ermitázs múzeumban van.)

Azt hiszem, mindenki látta azt a vándorkiállítást, amit a Szovjetunió rendezett az Ermitázs múzeum tulajdonát képezö szkíta aranykincsekböl. A rendezök saját magukat egyenes örökösöknek tartják. Az indoeurópaiak is szkita leszármazottaknak tartják magukat, és csak a magyarok vannak ebböl az örökségböl kitagadva - annak ellenére, hogy Nikolaos Mysticos patriarka (915-925.) pásztorleveleiben és V. Orbán, valamint XI. Gergely pápák bulláikban "királyi szkytáknak" nevezik a magyarokat. Minket a csaknem 400 éves Habsburg uralom elfinnugorosított.

Közben- nyelvünk tekintetében- sumír- magyar nyelvazonosságról vagy legalábbis nyelvrokonságról beszélünk. Ez azért fontos - szkíta szempontból - mert az asszírológia atyja, Sir Craswick Rawlinson, a sumír ékiratos szövegeket nevezte "szkyta írásnak". De - ha a "KUTA" név elgörögösítéséböl vesszük a "szkíta" elnevezést, akkor csak le kell menni Mezopotámiába, hiszen KUTA városa itt van, és - majd mint látni fogjuk- éppen hitvilági szempontból igen fontosak a kutaiak, akiket - a bibliai ószövetség szerint a nagy asszír király telepített át - a deportált izraeliták helyébe - Mezopotámiából Palesztinába. De szkíta írásnak vélik a 7000 éves GOZEL-i rovásírásokat is, ahol a rovás mellett sok szarvas ábrázolást is találunk.

E helyeket csupán azért említem, mert mondanivalómat ezeken a földrajzi helyeken található hagyományokból szedtem össze.

GONDOLATOK A SZKÍTA HITVILÁGRÓL

A szkíta hitvilágban tulajdonképpen azt az érdekes valóságot szeretném felderíteni, ami ennél a népnél- szinte érthetetlenül- különleges. Történelmi korukból fennmaradt ábrázolások szerint ugyanis jóságos, békeszeretö és embertársaikon segítö emberek és nép voltak, akik - ha valakit testvérül fogadtak életüket adták érte, miképpen azt a régi történészek le is írják. Ugyanakkor pedig a harcban legyözhetetlen és félelmet nem ismerö, szinte kegyetlen harcosoknak mutatkoztak, akik könyörtelenül irtották ellenségeiket - illetöleg azokat a népeket, akik bántották öket s ellenük fordultak. Azt a hiedelmet keresem, amelyik így a jóságot a békében és a kegyetlenséget a háborúban egymásba tudta illeszteni. Keresem azért, mert az "anyaistennö"- tisztelet megvolt náluk, miképpen azt számos aranykincsük ábrázolása bizonyítja. Az anyaistennö kultusz édesanya-tiszteletet és szeretetet biztosít. Keresem tehát azt, hogy ez a jóságos, békés és a harcban kegyetlen nép imádkozott-e, s ha igen - miképpen...'?

Azt már biztosan tudjuk, hogy az "istenanyát" tisztelték, de benne nem úgy, mint sok szakember írja, a "Földanya" fogalmát rejtették, mert az ábrázolása szerint, az "Istenanya" szkíta hitvilág szerint - az az égi világossághoz, az életet adó "Fényhez" kapcsolt Isten-személy. - Szintén a királyi szkíták birodalmában, Kerch melletti kurgánból került elö, 1858. évben, az itt bemutatott arany "Istenanya" szobrocska, ami azért nagyon fontos nekünk, mert a fejdísze éppen olyan rozetta, mint amit az Ister-Gami oroszlánok combján találunk. Ez pedig már igen magas kozmológikus ismereteket bizonyít, hogy ez a rozetta a Vénusz planétának a "kalászcsillaggal", a "Szüz" csillagképben való együttállásának a szimbóluma, miként azt egyik könyvemben már leírtam.

Ha egy nép hitvilágát és abban lehetséges Imaformáját akarjuk megismerni, akkor fel kell deríteni múltját, és napvilágra hozni kultikus hagyományait. Ugyanis minden kultusznak megvannak a maga szimbólumai. Nézzük csak meg a mai vallásokat, melyeknek templomai tele vannak különféle szimbólumokkal. Ezeknek ismerete és a szerintük való hiedelem maga a kultusz-vagyis a hitvilág.

Ezt a kiértékelést kell lefolytatni a történelmi kor szkítáival. Ha a Szovjetunió vándorkiállításának óriási leletanyagát vesszük vizsgálat alá, láthatjuk, hogy a szkíta gondolkodás világát- az Istenanya ábrázolás nyílt és félreérthetetlen valósága mellett - állatszimbólumok telítik. Ezek között is leggyakoribb és dominálónak három állat ismerhetö fel: a szarvas. a párduc és a ló.

E három közül a szkíta emberhez legközelebbi a LÓ, hiszen hatalmas lótenyésztésük volt, és a szkítákról szóló történeti leírások azt mondják, hogy szinte sohasem szálltak le a lóról. Én azt hiszem, hogy a LÓ - mint jelkép - magát az ÉLETET jelenti, hiszen a szkíta ember életének fele valóban a LÓ volt. Ha valaki azt mondja, hogy a szkíták barbárok és gonoszok voltak, az nem ismeri a lovat. Ugyanis a ló oly nemes állat, hogy azt tenyészteni, nevelni úgy, hogy a harcban küzdötárs legyen csak hozzá hasonló nemes ember képes, hiszen a ló a szkíta életnek éppen olyan alkotója volt, mint a rajta ülö gazdája. A kettö együtt élt - és együtt halt.

A SZKÍTA EMBER ÉS A LOVA

A szkítaság szimbólumainak megfejtésével nem sokat foglalkoztak a szakemberek. Egy nomádnak nevezett nép egyszerü állatábrázolásainak tekintették, pedig már magas fejlettségü ötvösmüvészetük is megkívánná, hogy hitvilági misztériumok kifejezöinek tekintsük. Itt bemutatok egyet, mely már azért is érdekes, mert maga az élet - tehát az ember és a ló - együtt van ábrázolva az életet adó Istenanyával - a Termékenység Istennöjével. A Los Angeles-i kiállítás katalógusában a 95. számú kiállított tárgy volt, és másik érdekessége az, hogy ezt az ábrázolást a katalógus összehozza egy magyar folklóri legendával mondva, hogy: "a magyarok népi és nyelvi tekintetben a steppei nomádok leszármazottai, akik a korai középkorban érkeztek Közép-Európába".

De mit mutat nekünk ez az ábrázolás?

Két szittya harcost a harc után. Az egyik halott, és felsöteste a fejével az Istenanya ölében nyugszik, kinek feje táplálja az élet fájának erejét. Az életfa egyik oldala az "élet", ahol az élö harcos és a két ló van. Az Istenanya oldala - a "másvilág", melyet az "életfa" választ el az élettöl. Ismerve a szkíta hitvilágot - sok minden kiolvasható lenne ebböl az ábrázolásból, mely valóban magában rejti az élet és a halál misztériumát, de nyíltan kifejezi azt, hogy a halál tulajdonképpen az élet tartozéka.

De talán valami sokkal magasztosabb következtetés vonható le ennek a szimbólumnak abból a kis részletéböl, hogy az életfa az örökké élö Isten-Anya fejéböl indulva hajtja ágait. Így az életfa táplálója az örökké élö Istenanya, akit Gáboriné már az i. e. húszezer év körüli, Kárpát-medencei ösembernél is megtalált.

Tehát az életfa is örökké él az örökkön élö Istenanyával, akit mi - profánul - a "termékenység Istennöjének" nevezünk. Én úgy vélem, hogy ez a sokatmondó ábrázolás ékesen kifejezi azt, hogy készítöi - a szkíták -, a mi szittya öseink bizony hittek az örök életben és a magunk világából, a mi keresztényi felfogásunkból következtettünk szittya öseinknek e hitvilági elemére. Mert az, aki hisz az örök életben egy magasabbrendü lelkiséggel rendelkezik, s ez a lelkiség irányítja birtokosát egy tiszta és istenes élet betöltésére, gyakorlására. Tehát a mi szittya öseink sem voltak nálunk rosszabbak- hanem talán jobbak... gondolom én e feltételezésemben.

A következökben látni fogjuk azonban azt is, hogy ök másképpen értelmezték az "örök élet" fogalmát, mint mi. Talán azért létezik egy különbség, mert a szkítaság életben és gondolkodásban elválaszthatatlan volt a lovától. - Ezt csak az tudja megérteni ma, akinek van lova vagy a lónevelést ismeri. Persze a mai városi és materialista élettöl igen messze esik ez a gondolat, hiszen a judai kereszténységünk tanítása szerint az állatnak nincs lelke, csak ösztöne. - Ezeknek azt üzenem: a ló nem állat, hanem "LÓ". (Természetesen nem "anyagias" értelmezéssel, hanem a "lélekkeresés" módján mondom ezt így.) A szkíta társadalomnak-mint majd a következökben látni fogjuk - teljesen más fogalma volt a "másvilágra" való költözéssel megkezdett "örök életröl", mint nekünk van. Ez magyarázza meg a lóval való temetkezéseket is. Ugyanis a szkíta harcosnak a "másvilágon" is szüksége volt a lovára. Hüséges társára, akit emberként becsült és nagyon szeretett. Hite szerint: ahogyan a földi cselekedeteinek társa és részese a lova, hasonlóképpen a másvilági következményeket is együtt viselik. Ez a "másvilági együttlét" azonban csak akkor teljesülhet, ha az ember, lovának társa, istenes életet élt a földön, és minden hibáját, amit elkövetett, életében jóvá tette.

Ha nem így élt, akkor a másvilágon az embernek vezekelnie kell, és lovát elveszíti. - De nemcsak elveszíti, hanem az ö vezeklése miatt, gazdátlan lova a nergáli alvilág bestiáinak, szörnyeinek martalékává válik.

A következö fejezetben majd megismerjük NERGÁL-t is és birodalmát is, de ezt a hiedelmet legjobban mutatja aranybavert valósága, amit a szkíta királynö, 1100 gr. súlyú arany nyakékének szimbolikájáról olvashatunk le. (Kicsinyítve bemutatom.)

Ezen a nyakéken 48 alakot látunk. A belsö kör mutatja az "életet", a maga minden valóságával. A középen lévö emberalak kezében ott a tü, melyet a varráshoz használ. Az élet minden állatját is feltünteti az ábrázolás.

A külsö kör figyelmeztet a "másvilágra". Kegyetlenül mutatja be azt, hogy a földi hivatását be nem töltö, istenes életét megtagadó és a "másvilágon vezeklésre ítélt" ember lova miképpen szenved, gazdája jóvá nem tett bünei miatt, a "halálbirodalmi" szörnyek marcangolásában.

A királynö nyakéke: a Dnyeper melletti szkíta királysírból. Kr. e. 4. szd. A kievi történeti múzeum örzi.

Ez a hiedelem azért nevezhetö magasztosnak, mert itt a ló nem áldozat. Nem a zsidóság "bünbak"-jához hasonló. A hibás, bünös szkíta nem hivatkozhat arra, hogy "büneim miatt majd szenved a lovam", mert a hiedelem szerint ö, mint bünös és vétkeit földi életében jóvá nem tett, másvilágra költözött emberként vezeklésre ítéltetik, melytöl lovának sorsa öt megszabadítani nem tudja. -Tehát a földi hivatását be nem töltö és hibáit jóvá nem tevö szkíta nemcsak önmagát, hanem hüséges társát, a lovát is kizárja az örök életre fordulásból.

A történészek által annyiszor példaként említett szkíta erkölcsösség és emberbaráti szeretet, hüség, szótartás és istenes életet követelö hiedelem szerint élö társadalom kialakulásának csak egyik, de jelentös követelménye volt ez az itt említett tudatosítás, mely az emberhez-szinte karizmatikus erövel- odakapcsolta azt a földi teremtményt - a LOVAT -, mely valóságosan és minden feltételt kielégítve, életet adott a szkíta társadalomnak. Ezért írom így: a szkítáknál a ló nem jelkép, hanem maga a valóságos élet, vagy az "élet valósága".

Ezek után térjünk rá a következö jelképre, és nézzük meg együtt, hogy mit is jelenthet

A SZARVAS SZIMBÓLUMA.

Az elsö vizsgálatunk máris egy nagyon érdekes megállapítást eredményez. Ugyanis az összes szkíta szarvas ábrázolások egy "lerogyott", tehát összehajtott lábakkal fekvö szarvast ábrázolnak... és csak ilyen szarvasszimbólumokat talált a régészet az ázsiai sztyeppéktöl kezdve a Kárpát-medencéig. Hazánkban is találtak-Tápiószentmártonban-egy ilyen aranyszarvast.

Szinte hihetetlen az, hogy a szakemberek egyáltalában nem foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miért ilyen formában ábrázolták mindig a szkíták a szarvast. Ugyanis ez az egyöntetü ábrázolás nem lehet véletlen, hanem a tudatos következetességgel ábrázolt azonos formának feltétlenül valami fontos és az élet folyamatát meghatározni szándékozó jelentése van. A titkot talán megoldja az az egészen különös és egyedülálló különlegességnek vehetö ábrázolás, ahol egy kiterjesztett szárnyú madáróriás magasba lendülni látszik a karmaiba fogott lerogyó szarvassal. (Lásd: a borítólapon is.)

A szkíta "Napmadár": közép-ázsiai szkíta királysírból. Kr. e. 4-3. szd. (Ermitázs. Nagy Péter-gyüjteményböl.)

Sajnos László Gyula sem vette tekintetbe e szimbólumnak azt a részletét, ahol az óriásmadár karmai közt lévö "lerogyott" állat szarva látszik és a szarv formája valóban szarvasnak minösíti ezt az állatot és nem "hegyikecskének", miképpen ö írja magyarázatában.

De az "anyaistennö" hatalmas madarát megtaláljuk a nagyszentmiklósi aranykincs 2. és 7. sz. korsóján is, - Ez az ábrázolás azonban külön tanulmányt követel. Itt csak azt akarom megállapítani erre vonatkozólag, hogy a mahgar-káld hagyomány él és megmaradt az álmos-árpádi hon-visszafoglalóknak már Jézus Urunkhoz kapcsolt hiedelmében is.

Az pedig nem véletlen, hogy az istenes szkíta társadalom termelte ki azokat a kiválasztottakat, kik a "gyengülések" idején Isten felé fordították az embert lelkeket. Ma "vallásalapítóknak" nevezi öket a profán történelemszemlélet. De pozitív valóság az, hogy a szkítaság adta az emberiségnek öket. A Melkisedek-rendbelieket, Zaratustrát, Konfuciust, Buddhát, és az Istennek földre szállt Fia is szkíta-pártus vérrel öltött testet, mint azt bebizonyítom a "Bethlehemi Herceg" c. könyvemben. Ezért nevezte a zsidó származású Ephiphanius "egyházatya" a minden Saul-páti zsidó gyökértöl és zsidó vonatkozástól mentes jézusi tanítást "jézusi szkítizmusnak".

De térjünk vissza a szkíta Napmadárhoz.

E szimbólumnak a megfejtéséhez a mezopotámiai - ma sumírnak nevezett - szkíta hagyományt kell elövennünk, ahol nagyon sok írott mítosz tudósít arról, hogy a sumír Istenanyának- "INNANA"-nak-van az IM-DUGUD nevü hatalmas madara, mely magasba emeli az erejét vesztett Napot a téli napforduló idején. Dr. Bobula találta meg az ékiratokon azt, hogy ennek a magasba emelt Napnak - azaz a visszatérö naperönek - neve sumír nyelven: TUR-UL, vagy TUR-ULLU. De a görögöknél akik átvették a sumír hagyományt és saját hiedelmükhöz idomították annak részleteit - szintén megtaláljuk ezt a madáróriást PHŐNIX néven.

Én azt hiszem, hogy ez a szkíta szimbólum pontosan a sumír hitvilág azon részletét ábrázolja, amikor az életet adó Istenanya óriás madara segít az erejét vesztett Napnak a feltámadásban, és így találjuk meg ebben a jelképben a rómaiak hitvilágában élt "legyözhetetlen Istent" is, aki szintén a téli napfordulókor új életre támadó Nap volt... s akinek ezt a napját fényes ünnepségekkel díszítették.

A "lerogyott" vagy "feltápászkodó" aranyszarvasok tehát az új eröre kélö, a sötétség világát legyözö Napistent jelképezik, és itt van elöttünk hagyományunk szent madara, melyet talán már szittya öseink is TURUL-nak hívtak, hisz az IM-DUGUD nevet alig 100 éve ismerjük a megfejtett ékiratokról. Lehetséges. Én is csak feltételezek, és történelmi nyomozásomban igyekszem logikus következtetésekre helyezkedni. Így az a valóság, hogy szittya öseink- most már úgy mondom- "fekvésböl felemelkedni szándékozó szarvasokat" ábrázoltak, és csak ilyeneket - engem arra a következtetésre vezet, hogy ebben a "legyözhetetlen Napistenben" való hitük csak megerösíti az "örök Élet" náluk lévö hiedelmét. De arra is mutat, hogy kalendáriumi évüket a téli napfordulóval indították.

Ennek alapján biztosan mondhatjuk, hogy kozmológikus vallásszemlélettel rendelkeztek, amit bizonyít a - szintén az Ermitázs múzeum tulajdonát képezö - aranylemez, melyen 24 ilyen szarvas ábrázolást találunk. A 24-es szám ugyanis az alapját képezi a kozmológiában a Nap és Hold periódusok szinkronizálási idöpontjának. Ezt természetesen egy külön fejezetben kellene letárgyalni és megismerni. A bemutatott szimbólumokból kapott kiértékelésünk mindenesetre kétségteleníti a szarvasábrázolás kozmológikus rendeltetését.

Az aranyszarvas tehát a Napisten örökkévalóságát jelképezi, és számunkra milyen érdekes és szép, hogy e napon mi mindnyájan a mi "legyözhetetlen Istenünknek", a Világ Világosságának, a mi Jézus Urunknak születését ünnepeljük. Én úgy vélem, hogy nekünk - "Jézus hitüeknek" - és a Jézus hitü szittya utódoknak ez a legnagyobb és legszentebb hagyomány, hiszen a turini lepedö antropológiai kiértékelése már felfedte a názáreti Jézus faji hovatartozandóságának igazságát.

Az eddigiekböl már felelhetünk arra a kérdésre is - részben hogy: "Kihez és hogyan imádkoztak a szkíták"...?

Imaforma nem maradt utánuk. Azt azonban már tudjuk, hogy tisztelték az Isten-Anyát és a Nap sugárzása mögött hitték az Örök és Hatalmas, Legyözhetetlen Istent. Aki szembe áll a

Nappal - nem lát árnyékot. A Napot senki sem tudja magának kisajátítani. Mindenkire egyformán ragyog. Mindenkit egyformán éltet. A Naptisztelet annyit jelent, hogy a tisztelö a Nap által rendelt kozmikus törvényeket felismerte és azokhoz alkalmazkodik. Ez a kozmikus világszemlélet pedig a legtisztább és legerkölcsösebb Istenhit, és ez, valamint a hozzá kapcsolódó Isten-Anya tisztelet és talán imádat - ad magyarázatot szittya öseink jóságos és önfeláldozó lelkivilágára, tiszta és erkölcsös életükre, az adott szó betartására-hol csak a régi történészek által rájuk vonatkoztatott jellemvonásaikat érintsem.

Az eddigiekböl megtudjuk tehát azt, hogy szkíta öseinknél a lerogyott szarvas kozmológikus ismeretüknek egyik jelentös bizonyítéka. Azonban eddig még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy: "miért fárad el annyira a szarvas, miért van összerogyó állapotban annyira, hogy az Istenanya hatalmas madarának kell felemelnie...?" (Felhívom a figyelmet arra is, hogy a Napmadár karmaiban lévö összerogyott szarvas szarvai "koronaszerüen" vannak ábrázolva, ami különleges voltát jelképezd)

Az egyetlen helyes választ a mi "Csodaszarvas" hagyományunk adja, azzal, hogy a "Csodaszarvas" az agancsai közt viszi a Napot, és ezt nem szabad egyszerüen "mondának" nevezni, mert ez valójában a precessziós, nagy napciklus megismerésének népies tanítása, amiként majd azt részletesen kifejtem a "TURUL" c. fejezetben.

De éppen ez a valóság, hogy a "Csodaszarvas" agancsai között viszi a Napot, lesz bizonysága annak a hiedelemnek, mely szerint az életet adó NAP eredeztetöje öseink tüztiszteletének.

Ugyanis szkítáknak nevezett öseink éppen úgy, mint a hunok és az avarok, a ceremoniálisan, vagyis imádkozás kíséretében meggyújtott, és így szentnek nevezett tüzben tisztelték Urunk Istenünk örök és véghetetlen hatalmát. - Úgy hitték, hogy a "szent tüz" a rossz emberi gondolatok elégetöje, és általa nyernek új eröt a "fénylátók". Ez volt fogadalmaiknak megtartója, esküvéseik megpecsételöje és önvizsgálatukban a "tisztítótüz" is. Ezért találjuk meg nyomukban mindenütt a fémüstöket, melyeket általában csak "áldozati üst"-nek neveznek a kutatók. De ezek nem lehetnek "áldozati üstök", hiszen öseink nem áldoztak még lovat sem, hanem- mint mondám" tisztultak" az Isten erejét és örök hatalmát jelképezö "szent tüz" által.

Az egyetlen tudósunk, aki öseinknek ezen "tüztiszteletét" okosan észrevette, boldog emlékü Magyar Adorján volt. Idézni fogok "Csodaszarvas" c. könyvének 31-32. oldalairól, de hálásan köszönöm Dudás Rudolf munkatársamnak, hogy erre felhívta figyelmemet. Így ír Magyar Adorján:" "...az avaroknál, akik tüztisztelök voltak, BÁRAPA vagy BARISA a Nap- és Tüz-Istennek (neve), és jelképei ezen jelek voltak. Az egyenlö szárú kereszt a tüz jelképe volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé, nagyis ez a Napban székelö tüzet is jelentette... mivel minden földi tüz a Napból származott erö megnyilvánulása, vagyis tehát minden földi tüz is tulajdonképpen a Napból származott. A keresztes Napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképezö szent állat, a Csodaszarvas, valamint a náluk ezt többnyire helyettesítö öskori óriás kos szarvai közé is odaábrázolták."

Magyar Adorján adataiból "három" vonatkozást emelhetünk ki, melyeknek mindegyike a ma sumírnak nevezett mahgar-szkíta öseinkhez vezet.

1. "BARISA": az egyenlö szárú kereszt a legrégibb képjelünk. (L. 74.) Jelentése: "BAR" : "pár", vagy "más". (Valaminek "pár"-ja, vagy "más"-a.) De a "keresztet" is jelenti. "IZI" (L. 172.) _ "tüz". "BAR-IZ(i)-A", vagy BARIZA : "tüzkereszt"... jelképe a tüznek.

2. "BÁRAPA": már így is van jelentése: "APA Párja". Ha a Napot vesszük "APA"-nak, akkor a "párja" a földi tüz. De sumír etimológia szerint is megtaláljuk jelentését így: "BAR" : mint fent. "RA" (L. 381.) : "fény, pír", "PA" (L. 295) : "fö". "BARRAPA" : a "fö-fényesség". Tehát ez a "tüz" maga.

3. Az öskori óriáskost, ahogy Magyar Adorján írja: "egyenes és kötél módjára csavart szarvai voltak" -ez pontosan ráillik az UR-i királysírban talált és az életfa elött álló, szintén csavart szarvú aranykosra, hol az arany, mint a Nap féme szintén ide vonatkozik. De ennél a "kosnál" az a legérdekesebb, hogy a legösibb sumír képjele a "körben lévö egyenlö szárú kereszt". Minden összejön tehát, és ha még kiegészítjük mindezt a "sumír teremtéstörténet" azon részével, hogy a sumír Ádám-Évát, az ékirat szerinti "EM-BAR"-t, a szárnyas HŐS vezette a Tudás Fájához, akkor elmélkedhetünk szent hagyományaink ösiségéröl. (Ez a képjel megtalálható L. 537. alatt.) E kitérö után folytassuk a szkíta hitvilág feltárását.

Ez a jóságos és békeszeretö nép tehát imádkozott és Istenfélö volt. Az eddigi szimbólumok szerint a feltett kérdésem felére tehát választ tudok adni. Most azt szeretném felderíteni még, hogy e jóságos és istenfélö nép hogyan lehetett a harcban- még magával szemben is - oly kegyetlen, hogy halálfélelmet nem ismerve- "mint a pokol ördögei" -harcoltak. Legalábbis így írják róluk az idegen történészek.

Itt az alvilági ügyeknél két érdekes megfigyelést végezhetünk. Egyik a szittya-hun-magyar lóval való temetkezés szokása, mely azt a hiedelmet látszik megerösíteni, hogy a földi harcos lovával együtt költözik át a "másvilágra" azért, hogy a megholt ösök seregébe sorakozzon, élve maradt népe segítségére. Ebböl azt a hiedelmet is észlelhetjük, hogy a "másvilág" nem azonos a keresztényt felfogás szerinti "pokollal", hanem a megholt ösök birodalma. Lakói nem emberábrázatú, de szarvakat viselö ördögök tehát, hanem a feltámadásra, az örök életre váró olyan árnyéklelkek, akik földi szeretteiknek segítséget nyújtanak a bajban, veszedelem idején.

Hát most a szkítaságra vonatkoztatott ezen különös jellemvonásaikat szeretném - szintén a szimbolizmus segítségével megérteni és megmagyarázni.

Meg kell vizsgálnunk tehát ismét együtt azt, hogy honnan ered a szkítáknál és mit rejt a

PÁRDUC SZIMBÓLUMA.

Itt nehezebb feladattal állunk szemben, mint az eddigi szimbólumok vizsgálatánál. Ugyanis, ha totemállatnak feltételezzük a párducot, úgy meg kell keresnünk azt a nemzeti höst, akire vonatkoztatják. Ha szimbólumnak véljük-akkor a mögötte rejlö misztériumokat kell felderítenünk. Akármelyik utat választjuk is, elsö kérdésnek azt kell feltennünk, hogy találunk-e párducot a szkíta hagyományban...?

Bizony találunk egy hatalmas arany párducot az Ermitázs múzeumban, Nagy Péter cár gyüjteményében, melynek képét itt bemutatom.