kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
A rasídún (632-661) iszlám
Mohamed élete és müködése mindörökre rányomta bélyegét a muszlimok spirituális, politikai és erkölcsi világképére. A Próféta személye és ténykedése a muszlimok számára a "megváltást" jelentette, mely nem az Ádám által elkövetett "eredendö bünt" törölte el, megnyitva ezzel a túlvilági élet kapuit, hanem egy olyan társadalmat épített fel, mely beteljesíti mindazt, amit 737j91h az isteni akarat az emberiségnek kijelölt. Mindez nem egyszerüen lehetöséget teremtett az araboknak arra, hogy kitörhessenek az iszlám elötti Arábia politikai és társadalmi életének poklából. Ennél sokkal többröl volt szó. Mohamed ugyanis kedvezö közeget tudott teremteni ahhoz, hogy az arabok könnyü szívvel rendeljék alá lényüket Isten akaratának, vagyis ahhoz, hogy megtalálják az egyedüli utat, mely az igazi spirituális boldogulás felé vezetheti öket. Az isteni akarat odaadó elfogadásának a Próféta alakja lett a jelképe, és - amint azt látni fogjuk - a muszlimok mindig arra törekedtek, hogy lelkiekben is, és a közösségi lét mindennapjaiban is az ö példáját kövessék. Mohamedet sohasem tisztelték isteni személyként, de általánosan elfogadottá vált a nézet, mely a Tökéletes Embert látta benne. Lényét oly alázattal adta át Istennek, hogy sikerült megújítania a társadalmi viszonyokat, és az arabokat megajándékozta a békével, mely lehetövé tette, hogy jó viszonyban éljenek egymással. Etimológiáját tekintve az iszlám és a szálam (béke) szó egy töröl fakad, s ezekben a kezdeti években az iszlám valóban nagymértékben hozzájárult az összetartás és egyetértés erösítéséhez.
Mohamed sikerét az isteni kinyilatkoztatásnak köszönhette. Egész életét végigkísérték a látomások, s az ilyen alkalmak során kapott szövegrészletekböl állt össze a Korán. Válsághelyzetekben vagy ha kétségek gyötörték, a Próféta magába mélyedt, és az isteni sugallat mindig tudatta vele, mit kell tennie. Az élete hídként kötötte össze a transzcendens valóságot az eröszakkal teli, zürzavaros és riasztó e világi hétköznapokkal. A Korán tehát mindig követte az aktuális eseményeket, és a politikai történések szabta kereteket az isteni szándék fényével világította be. Mohamed utódai azonban nem kaptak prófétai küldetést, így ök csak átlagos emberi képességeikre támaszkodhattak. Hogyan érjék el, hogy a muszlimok ne forduljanak el az isteni akarat elöírásaitól, hogy odaadással kövessék a helyes utat? Az irányításuk alatt álló umma szépen gyarapodott, és egyre vegyesebbé, összetettebbé vált. Már nem a kicsiny medinai közösséget kellett kormányozniuk, ahol mindenki ismert mindenkit, s ezért a hivatalosságot és a bürokráciát könnyen lehetett mellözni. A fö kérdésnek az látszott, vajon képes lesz-e Mohamed megbízottja, a khalífa a körülmények megváltozása ellenére is megörizni az elsö umma szellemét.
A Mohamedet követö elsö négy kalifának ezekkel a nehézségekkel kellett megbirkóznia. Valamennyien a Próféta legszükebb köréhez tartoztak, és mindkét városban, Medinában is és Mekkában is fontos szerepet játszottak. A rasídún-ként - azaz a helyes úton járókként - emlegetett kalifák uralkodása legalább annyira meghatározónak számít az iszlám történetében, mint a Próféta müködésének korszaka. A muszlimok ugyanis ezen évek zürzavaros, dicsö és tragikus eseményeiröl alkotott véleményük alapján határozzák meg önazonosságukat és alakítják ki teológiai álláspontjukat.
A Próféta halála után a vezetö muszlimokra várt a feladat, hogy meghatározzák, az umma milyen úton haladjon tovább. Lehettek közöttük olyanok, akik nem tartották szükségesnek egy Arábiában elözmények nélkül álló "állam" létrehozását. Egyesek mintha azt támogatták volna, hogy minden törzs vagy közösség válassza meg a saját imámját - vezetöjét. Abu Bakr és Umar ibn Khattáb, a Próféta két társa azonban úgy vélekedett, hogy az umma maradjon egységes, a kormányrudat pedig - akárcsak a Próféta életében - egy ember tartsa a kezében. Hallatszottak olyan vélemények is, melyek szerint Mohamed legközelebbi férfi rokonát, Ali ibn Abi Tálibot látta volna legszívesebben utódjaként. Az arabok ugyanis, akik felettébb nagyra becsülték a vérségi kapcsolatokat, hittek benne, hogy egy-egy jeles fönök kiváló tulajdonságait leszármazottai megörökölhetik, s a muszlimok között nem kevesen akadtak olyanok, akik Aliban Mohamed karizmatikus erényeit vélték felfedezni. Ali jámborságát senki sem vonta kétségbe, ám fiatalsága és tapasztalatlansága ellene szólt. Így aztán a többség Abu Bakrt választotta a Próféta elsö utódának, kalifájának.
Abu Bakr uralkodása rövid (Kr. u. 632-634), mégis jelentös volt. Figyelmét jobbára a ridda-háborúk (ridda = hitehagyás) kötötték le, melyeket az ummá-ból kiválni szándékozó, függetlenedni akaró törzsek megregulázására indítottak. Hiba volna azonban ezeket az összecsapásokat vallásháborúnak vélni. A lázadásokat szigorúan politikai és gazdasági okok robbantották ki. Az Iszlám Szövetség kötelékébe lépö beduin törzseket nem igazán érdekelték Mohamed tanításának apró részletei. A két lábbal a földön járó Próféta teljes mértékig tisztában volt azzal, hogy szövetségesei jobbára politikai megfontolásokból csatlakoztak hozzá. Ezek a szerzödések tehát nem léptek túl az arab pusztában szokásos, törzsi vezetök között létrejött megállapodások keretein. Egyes törzsek elöljárói talán úgy gondolták, hogy személyesen Mohameddel és nem az utódával léptek szövetségre, s a Próféta halála után senkinek sem tartozván számadással nyugodt lélekkel háborgathatják a muszlimokat, kihíva ezzel maguk ellen az umma haragját.
Sokat elmond azonban az a tény, hogy a lázadók többsége igyekezett tettét vallási érvekkel is alátámasztani. A törzsfönökök közül több is prófétának vallotta magát, és a Koránhoz hasonló kinyilatkoztatásokkal igyekezett ügyének támogatókat szerezni. Az arabok meghatározó élménnyel lettek gazdagabbak. Ez a tapasztalás azonban a szó mai értelmében semmiképpen sem nevezhetö "vallásosnak", sokan nem egy bensö hangnak engedelmeskedve, meggyözödésböl hajoltak meg az iszlám elött. A Próféta mintha egy ösi átkot tört volna meg, s az arabok hirtelen - bár csak rövid idöre - egy egységes közösségben találták magukat, ahol nem kellett rettegniük az állandó és pusztító háborúk kegyetlenségeitöl. Mohamed rövid élete során bepillantást nyerhettek egy teljesen más életbe, melyet átitatott a vallás szelleme. Minden, ami velük történt, oly váratlan és olyannyira lélegzetelállító volt, hogy még az ummá-ból kiszakadni akarók sem vonhatták ki magukat e prófétai kor hatása alól. Nagy valószínüség szerint a ridda-háborúk idején az önjelölt prófétákkal küszködö muszlimok jelentették ki, hogy Mohamed volt a legnagyobb és egyben a legutolsó próféta. A Korán ezt sehol sem állítja.
Abu Bakr könyörületességgel párosuló bölcsességgel megálljt parancsolt a lázadásoknak, s ezzel végérvényesen egyesítette Arábiát. A felkelök panaszait igyekezett mindenki megelégedésére orvosolni, és annak, aki önszántából visszatért a közösség kebelére, nem esett bántódása. Egyeseket a második kalifa, Umar ibn Khattáb (634-644) uralkodása alatt a környezö területek megsarcolására indított, nagyarányú, gazdag zsákmánnyal kecsegtetö gazv portyák csábítottak vissza. A portyázások kiváló lehetöséget kínáltak az Arab-félszigetre köszöntö béke nyomán keletkezett súlyos gondok megoldására. Évszázadokon keresztül a gazv biztosította az arab törzsek szerény megélhetését, ám az iszlám megjelenése véget vetett a rabló hadjáratoknak, hiszen az umma törzsei nem emelhettek kezet egymásra. Mi vegye át a muszlimoknak szerény megélhetést biztosító gazv-ok szerepét? Umar felismerte, hogy az ummá-ban rendnek és fegyelemnek kell uralkodnia. A törvényszegöket kordában kell tartani, s az addig a portyázásokra és csetepatékra elpazarolt energiákat más, közös célokra kell fordítani. A megoldás szinte kínálta magát: a muszlimok szervezzenek gazv-okat a szomszédos vidékek nem muszlim lakóinak megsarcolására. A külsö ellenség ellen vezetett hadjáratok megörzik az umma egységét, és növelik a kalifa tekintélyét. Az arabok hagyományosan idegenkedtek a királyság gondolatától, és gyanakodva tekintettek volna egy uralkodóként viselkedö vezetöre. A hadjáratok során, vagy ha új legelökre vonultak, idölegesen hajlandónak mutatkoztak elfogadni egy-egy fönök irányítását. Umar ezért az amír al-múminín (az igazhivök vezére) címet vette fel, s a muszlimok az ummá-t illetöen elismerték föségét, de magánügyeikbe nem hagyták beleszólni.
Umar parancsnoksága alatt az arabok betörtek Irakba, Szíriába és Egyiptomba, s váratlan gyözelmek egész sorát aratták. A Kádiszijjánál megvívott ütközetben (Kr. u. 637) súlyos vereséget mértek a perzsákra, s ez a diadal megnyitotta elöttük a szászánida föváros, Ktésziphon elfoglalásához vezetö utat. Elegendö harcossal a soraikban a muszlim seregek hamarosan az egész Perzsa Birodalmat leigázzák. A Bizánci Birodalom már keményebb diónak bizonyult, és a muszlim hadaknak Anatóliában nem is sikerült újabb területeket elfoglalniuk. A palesztinai Jarmuknál azonban gyöztek (Kr. u. 636), 638-ban bevették Jeruzsálemet, és 641-re Szíria, Palesztina és Egyiptom teljes területét az ellenörzésük alá vonták. Majd hamarosan tovább folytatták elörenyomulásukat az észak-afrikai partvidéken, egészen Kirenaikáig. A badri csata után húsz évvel tehát a muszlimok egyszer csak egy tekintélyes birodalom urai lettek. A Próféta halálát követö elsö század végére az iszlám uralma a Pireneusoktól a Himalájáig terjedt. A muszlimok a váratlanul ölükbe hullott sikereket újabb csodaként, Isten kegyeként élték meg. Az iszlám megjelenése elött az arabokat mindenki csöcseléknek tartotta és mélyen lenézte, s most elképesztöen rövid idö alatt két világbirodalmat is a porba sújtottak. A diadalok élménye csak még inkább elmélyítette bennük a meggyözödést, hogy különleges és igen nagy jelentöségü esemény részesei lettek. Az ummá-hoz tartozás tehát ablakot nyitott a transzcendens világra, hiszen mindaz, amit az umma létrejötte óta megéltek, messze túltett a törzsi korszak tapasztalásain és reményein. Sikereik hitelt adtak a Korán szavainak, melyek azt tanították, hogy a helyes úton járó közösség virágzásnak indul, hisz Isten törvényei szerint él. Meghajoltak Isten akarata elött, és nézzétek csak, mi mindent elértek. Míg Jézus kereszthalála az eseményeket Isten vereségeként értékelö keresztényeket bizonytalanságba taszította, a muszlimok sikereiket szentként, az életüket irányító isteni jelenlét kinyilatkoztatásaként élték meg.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az Arábiából kiözönlö arab hadakat nem az iszlám vad hatalmi vágya hajtotta. Nyugaton sokakban olyan kép él, mely szerint az iszlám eröszakos, militarista vallás, mely kényszerrel, a fegyverek erejével "toborozza" híveit. Ez a tévhit a muszlim hódító háborúk félremagyarázásából táplálkozik. A vallásnak nem sok köze volt ezekhez a háborúkhoz, és Umar sem állította, hogy isteni felhatalmazást kapott a világ meghódítására. Umart és harcosait meglehetösen e világi, gyakorlatias célok mozgatták: zsákmányra éheztek és az umma egységének megörzését elösegítö vállalkozásokra vágytak. Az arabok már évszázadok óta kísérleteztek a félszigeten túli, gazdag területek fosztogatásával, ám most - az eddigiektöl eltéröen - a jelentös hatalmi vákuum is a segítségükre volt. Perzsia és Bizánc már évtizedek óta háborúban állt egymással, és a folytonos csatározások mindkét birodalmat megroggyantották. Készleteik kimerültek. Perzsiában polgárháború dúlt, és az áradások tönkretették az ország mezögazdaságát. A szászánida sereg föleg arab katonákból állt, akik az összecsapások során rendre átálltak a támadók oldalára. A Bizánci Birodalom szíriai és észak-afrikai tartományaiban a vallási türelmetlenség a görög ortodox állam ellen hangolta a helyieket, s ezért az arab támadás megindulásakor nem siettek habozás nélkül Bizánc segítségére, bár való igaz, a muszlimok tartós eredményt nem értek el a birodalom szívében fekvö Anatóliában.
A hatalmas kiterjedésü muszlim állam létrejötte után a hódításokat a jogtudósok vallási okfejtéssel támasztották alá, mely a világot két egymással állandó háborúságban álló részre, a dár al-iszlámra - az iszlám házára - és a dár ul-Harbra - a háború házára - osztotta. A muszlimok ekkortájt már gyakorlatilag belátták, hogy terjeszkedésük elérte végsö határait, és békés kapcsolatokra törekedtek a nem muszlim országokkal is. A Korán egy szóval sem isteníti a háborút. Beszél az általános emberi értékek védelmében folytatott, jogos, védekezö háborúról, de elítéli az eröszakot és a gyilkolást.[i] Ráadásul a félszigetet maguk mögött hagyva az arabok meglepetéssel látták, hogy majd minden nemzet az ahl al-kitáb - a könyv népe - családjába tartozik, mely közvetlenül Istentöl kapta szent iratait. Ezeket a népeket senki sem kényszerítette az iszlám felvételére, s valójában a VIII. század közepéig az áttérést még csak nem is igen támogatták. A muszlimok ugyanis úgy gondolták, hogy az iszlám Iszmáíl leszármazottainak hite, ahogy Izsák gyermekeié a judaizmus. Régi arab szokásnak számított, hogy az erösebbek védelmükbe vették gyámolításra szoruló, arabul maválí-nak mondott klienseiket. Attól a pillanattól fogva, hogy az új birodalom határain belül élö keresztényeket, zoroasztriánusokat és zsidókat zimmí-nek - védelem alá esö alattvalónak - minösítették, már nem számítottak szabad prédának: senki sem rabolhatta el vagyonukat vagy bántalmazhatta öket bármi más módon. Az. arabok mindig is hiúsági kérdést csináltak abból, hogy jól bánjanak klienseikkel, szükség esetén segítségükre siessenek vagy megbosszulják az öket ért sérelmeket. A katonai védelemért cserébe a zimmí-k fejadót fizettek, de - a Korán elöírásaival összhangban - szabadon gyakorolhatták vallásukat. Azok a keresztények például, akiket nézeteik miatt eretnekséggel vádoltak és ezért üldöztek az ortodox görög hatóságok, szívesebben éltek muszlim uralom alatt.
Umar vasfegyelmet tartott. Az arab harcosok nem élvezhették a gyözelem gyümölcseit, a hadvezérek nem kapták meg az elfoglalt területeket, melyeket továbbra is addigi gazdáik müveltek. A változás csupán annyi volt, hogy ezentúl bérleti díjat kellett fizetniük a muszlim államnak. A muszlimoknak megtiltották, hogy letelepedjenek a városokban. Számukra stratégiai fontosságú pontokon helyörségeket - amszár - emeltek. Ilyen katonai telepekböl nött ki az iraki Kúfa, a szíriai Baszra, Iránban Kum, vagy Fusztát a Nílus torkolatánál. Az egyetlen olyan muszlim központ, mely egy meghódított városban jött létre, Damaszkuszban rendezkedett be. Az amszár-okban mecsetek is épültek, hogy a katonáknak legyen hol elmondaniuk pénteki imájukat. A helyörségekben a harcosokat az iszlám elöírásai szerinti életre nevelték. Umar roppant fontosságot tulajdonított a családnak, mélyen elítélte a borisszaságot, és dicsöítette a hozzá hasonlóan mértékletes életet élö Próféta aszketizmusát. A helyörségek hamisítatlan arab települések voltak, melyek idegen földön is ápolták a Korán szellemével összhangban lévö hagyományokat. Az iszlám ekkoriban még alapvetöen az arabok vallásának számított. Az áttérni kívánó zimmí-t egy törzsnek kellett kliensévé fogadnia, hogy ily módon részévé válhasson az arab rendszernek. Kr. u. 644-ben a gyözelmek sorozatának váratlanul vége szakadt, amikor egy személyes sérelmét a kalifán megtorló perzsa hadifogoly a medinai mecsetben leszúrta Umart. A rasídún uralkodásának utolsó éveire az eröszak nyomta rá bélyegét. A Próféta hat társa Uszmán ibn Affánt választotta kalifának, aki határozottságban messze elmaradt elödjétöl, ám uralkodásának elsö hat évében az umma még így is virágzott. Uszmán jó vezetöként kormányozta birodalmát, és a muszlim seregek újabb területeket hódítottak meg. Bizánctól elhódították Ciprust, s ezzel kiszorították a nagy vetélytársat a Földközi-tenger nyugati medencéjéböl. Észak-Afrikában csapatai elérték Tripolit, a mai Líbiát. Keleten seregei meghódították Örményország területének nagy részét, benyomultak a Kaukázusba, muszlim ellenörzés alá vonták Kelet-Iránt egészen az Oxus - Amu-darja - folyóig, beleértve Herat környékét, és szilárdan megvetették lábukat az indiai szubkontinensen fekvö Szindh tartományban.
Sikereik ellenére egyre érezhetöbben nött a harcosok elégedetlensége. Meghatározó változásokon mentek keresztül. Mindössze egy évtized leforgása alatt az embert próbáló nomád életformát felcserélték a hivatásos kardforgató mindennapjaival. A nyarakat hadakozással töltötték, de a tél beszorította öket az otthonaiktól távol fekvö helyörségekbe. Hatalmas távolságokat kellett megtenniük, és a hadjáratok egyre jobban kiszívták erejüket, miközben a zsákmány mind kevesebb és kevesebb lett. Uszmán sem engedélyezte, hogy a hadvezérek vagy az elökelö mekkai családok magánbirtokokat szerezzenek maguknak a meghódított területeken, például Irakban, és hajlíthatatlansága sokak szemében népszerütlenné tette. Különösen állt ez a Kúfában és Fusztátban állomásozó csapatokra. Uszmán a legelökelöbb állásokat saját családja, az Umajjád-ház tagjainak tartotta fenn, s különösen a medinai muszlimok között szerzett sok ellenséget magának. Bár az általa kinevezett umajjád tisztségviselök között nem egynek kiváló képességeit még ellenfelei is elismerték, Uszmánnak mégis a nepotizmus vádjával kellett szembenéznie. Kinevezettjei között találjuk a Próféta egykori esküdt ellenségének, Abu Szufjánnak a fiát, Muaviját, akit Szíria kormányzójának tett meg. Jámborságát és a közigazgatásban való jártasságát senki sem vitatta, egyenes jellemét és körültekintö helyzetfelismerését mindenki becsülte. A medinai muszlimok, akik még mindig segítöi mivoltuk, anszár-ságuk fényében sütkéreztek, rossz néven vették, hogy a kalifa Abu Szufján fiát náluk többre tartja. A Korán-recitálókat, akik a szent szöveget kívülröl megtanulták, s ily módon vallási kérdésekben az egyik legföbb tekintélynek számítottak, szintén felettébb sértette, hogy Uszmán a helyörségekben a Koránnak csak egyetlen változatát engedélyezte, a többi, csak apróságokban eltérö, ám a recitálók között igen népszerü változatot pedig betiltotta. Az elégedetlenkedök a Próféta unokaöccsében látták testet ölteni reményeiket. Ali ibn Abi Tálib ugyanis Umar és Uszmán politikájában is talált kivetnivalót, és a központi hatalommal szemben kiállt a katonák jogaiért.
Kr. u. 656-ban az elégedetlenség nyílt lázadáshoz vezetett. Egy csapat arab katona Fusztátból Medinába érkezett, hogy kikövetelje jussát. Ám amikor el akarták zavarni öket, megostromolták Uszmán házát, az ajtókat betörték, és a kalifát meggyilkolták. A lázadók Alit kiáltották ki kalifának.
:
1681