A rasídún (632-661) iszlam

A rasídún (632-661) iszlám

Mohamed élete és müködése mindörökre rányomta bélyegét a muszlimok spi­ri­tuális, politikai és erkölcsi világképére. A Próféta személye és tény­ke­dé­se a muszlimok számára a "megváltást" jelentette, mely nem az Ádám ál­tal elkövetett "eredendö bünt" törölte el, megnyitva ezzel a túlvilági élet ka­puit, hanem egy olyan társadalmat épített fel, mely beteljesíti mindazt, amit 737j91h az isteni akarat az emberiségnek kijelölt. Mindez nem egyszerüen lehe­töséget teremtett az araboknak arra, hogy kitörhessenek az iszlám elötti Ará­bia politikai és társadalmi életének poklából. Ennél sokkal többröl volt szó. Mohamed ugyanis kedvezö közeget tudott teremteni ahhoz, hogy az ara­bok könnyü szívvel rendeljék alá lényüket Isten akaratának, vagyis ah­hoz, hogy megtalálják az egyedüli utat, mely az igazi spirituális boldogulás fe­lé vezetheti öket. Az isteni akarat odaadó elfogadásának a Próféta alakja lett a jelképe, és - amint azt látni fogjuk - a muszlimok mindig arra tö­re­ked­tek, hogy lelkiekben is, és a közösségi lét mindennapjaiban is az ö pél­dá­ját kövessék. Mohamedet sohasem tisztelték isteni személyként, de ál­ta­lá­nosan elfogadottá vált a nézet, mely a Tökéletes Embert látta benne. Lé­nyét oly alázattal adta át Istennek, hogy sikerült megújítania a társadalmi vi­szonyokat, és az arabokat megajándékozta a békével, mely lehetövé tette, hogy jó viszonyban éljenek egymással. Etimológiáját tekintve az iszlám és a szálam (béke) szó egy töröl fakad, s ezekben a kezdeti években az iszlám va­­­ló­ban nagymértékben hozzájárult az összetartás és egyetértés erösítéséhez.

Mohamed sikerét az isteni kinyilatkoztatásnak köszönhette. Egész életét vé­gig­kísérték a látomások, s az ilyen alkalmak során kapott szöveg­rész­le­tek­böl állt össze a Korán. Válsághelyzetekben vagy ha kétségek gyötörték, a Próféta magába mélyedt, és az isteni sugallat mindig tudatta vele, mit kell ten­nie. Az élete hídként kötötte össze a transzcendens valóságot az erö­szak­kal teli, zürzavaros és riasztó e világi hétköznapokkal. A Korán tehát min­dig követte az aktuális eseményeket, és a politikai történések szabta ke­re­teket az isteni szándék fényével világította be. Mohamed utódai azonban nem kaptak prófétai küldetést, így ök csak átlagos emberi képességeikre tá­masz­kodhattak. Hogyan érjék el, hogy a muszlimok ne forduljanak el az is­te­ni akarat elöírásaitól, hogy odaadással kövessék a helyes utat? Az irá­nyí­tá­suk alatt álló umma szépen gyarapodott, és egyre vegyesebbé, össze­tet­teb­bé vált. Már nem a kicsiny medinai közösséget kellett kormányozniuk, ahol mindenki ismert mindenkit, s ezért a hivatalosságot és a bürokráciát könnyen lehetett mellözni. A fö kérdésnek az látszott, vajon képes lesz-e Mohamed megbízottja, a khalífa a körülmények megváltozása ellenére is megörizni az elsö umma szellemét.

A Mohamedet követö elsö négy kalifának ezekkel a nehézségekkel kel­lett megbirkóznia. Valamennyien a Próféta legszükebb köréhez tartoztak, és mindkét városban, Medinában is és Mekkában is fontos szerepet ját­szot­tak. A rasídún-ként - azaz a helyes úton járókként - emlegetett kalifák ural­kodása legalább annyira meghatározónak számít az iszlám tör­té­ne­té­ben, mint a Próféta müködésének korszaka. A muszlimok ugyanis ezen é­vek zürzavaros, dicsö és tragikus eseményeiröl alkotott véleményük alap­ján határozzák meg önazonosságukat és alakítják ki teológiai állás­pontjukat.

A Próféta halála után a vezetö muszlimokra várt a feladat, hogy meg­ha­tá­rozzák, az umma milyen úton haladjon tovább. Lehettek közöttük olya­nok, akik nem tartották szükségesnek egy Arábiában elözmények nélkül ál­ló "állam" létrehozását. Egyesek mintha azt támogatták volna, hogy min­den törzs vagy közösség válassza meg a saját imámját - vezetöjét. Abu Bakr és Umar ibn Khattáb, a Próféta két társa azonban úgy vélekedett, hogy az umma maradjon egységes, a kormányrudat pedig - akárcsak a Pró­féta életében - egy ember tartsa a kezében. Hallatszottak olyan vélemények is, melyek szerint Mohamed legközelebbi férfi rokonát, Ali ibn Abi Tálibot látta volna legszívesebben utódjaként. Az arabok ugyanis, akik felettébb nagyra becsülték a vérségi kapcsolatokat, hittek benne, hogy egy-egy jeles fönök kiváló tulajdonságait leszármazottai megörökölhetik, s a muszlimok között nem kevesen akadtak olyanok, akik Aliban Mohamed karizmatikus erényeit vélték felfedezni. Ali jámborságát senki sem vonta kétségbe, ám fiatalsága és tapasztalatlansága ellene szólt. Így aztán a többség Abu Bakrt választotta a Próféta elsö utódának, kalifájának.

Abu Bakr uralkodása rövid (Kr. u. 632-634), mégis jelentös volt. Fi­gyel­­mét jobbára a ridda-háborúk (ridda = hitehagyás) kötötték le, me­lye­ket az ummá-ból kiválni szándékozó, függetlenedni akaró törzsek megre­gu­lázására indítottak. Hiba volna azonban ezeket az összecsapásokat val­lás­háborúnak vélni. A lázadásokat szigorúan politikai és gazdasági okok rob­bantották ki. Az Iszlám Szövetség kötelékébe lépö beduin törzseket nem igazán érdekelték Mohamed tanításának apró részletei. A két lábbal a föl­dön járó Próféta teljes mértékig tisztában volt azzal, hogy szövetségesei job­bára politikai megfontolásokból csatlakoztak hozzá. Ezek a szerzödések te­hát nem léptek túl az arab pusztában szokásos, törzsi vezetök között lét­re­jött megállapodások keretein. Egyes törzsek elöljárói talán úgy gon­dol­ták, hogy személyesen Mohameddel és nem az utódával léptek szövetség­re, s a Próféta halála után senkinek sem tartozván számadással nyugodt lé­lek­kel háborgathatják a muszlimokat, kihíva ezzel maguk ellen az umma haragját.

Sokat elmond azonban az a tény, hogy a lázadók többsége igyekezett tet­tét vallási érvekkel is alátámasztani. A törzsfönökök közül több is pró­fé­tá­nak vallotta magát, és a Koránhoz hasonló kinyilatkoztatásokkal igye­ke­zett ügyének támogatókat szerezni. Az arabok meghatározó élménnyel let­tek gazdagabbak. Ez a tapasztalás azonban a szó mai értelmében semmi­kép­pen sem nevezhetö "vallásosnak", sokan nem egy bensö hangnak en­ge­del­meskedve, meggyözödésböl hajoltak meg az iszlám elött. A Próféta mint­ha egy ösi átkot tört volna meg, s az arabok hirtelen - bár csak rövid idö­re - egy egységes közösségben találták magukat, ahol nem kellett ret­teg­niük az állandó és pusztító háborúk kegyetlenségeitöl. Mohamed rövid éle­te során bepillantást nyerhettek egy teljesen más életbe, melyet átitatott a vallás szelleme. Minden, ami velük történt, oly váratlan és olyannyira lé­leg­zetelállító volt, hogy még az ummá-ból kiszakadni akarók sem von­hat­ták ki magukat e prófétai kor hatása alól. Nagy valószínüség szerint a ridda-háborúk idején az önjelölt prófétákkal küszködö muszlimok je­len­tették ki, hogy Mohamed volt a legnagyobb és egyben a legutolsó próféta. A Korán ezt sehol sem állítja.

Abu Bakr könyörületességgel párosuló bölcsességgel megálljt pa­ran­csolt a lázadásoknak, s ezzel végérvényesen egyesítette Arábiát. A felkelök pa­naszait igyekezett mindenki megelégedésére orvosolni, és annak, aki ön­szán­tából visszatért a közösség kebelére, nem esett bántódása. Egyeseket a má­sodik kalifa, Umar ibn Khattáb (634-644) uralkodása alatt a környezö te­rületek megsarcolására indított, nagyarányú, gazdag zsákmánnyal ke­cseg­tetö gazv portyák csábítottak vissza. A portyázások kiváló lehetöséget kí­náltak az Arab-félszigetre köszöntö béke nyomán keletkezett súlyos gon­dok megoldására. Évszázadokon keresztül a gazv biztosította az arab tör­zsek szerény megélhetését, ám az iszlám megjelenése véget vetett a rabló had­járatoknak, hiszen az umma törzsei nem emelhettek kezet egymásra. Mi vegye át a muszlimoknak szerény megélhetést biztosító gazv-ok szerepét? Umar felismerte, hogy az ummá-ban rendnek és fegyelemnek kell ural­kod­nia. A törvényszegöket kordában kell tartani, s az addig a portyázásokra és cse­tepatékra elpazarolt energiákat más, közös célokra kell fordítani. A meg­oldás szinte kínálta magát: a muszlimok szervezzenek gazv-okat a szom­szédos vidékek nem muszlim lakóinak megsarcolására. A külsö ellen­ség ellen vezetett hadjáratok megörzik az umma egységét, és növelik a ka­li­fa tekintélyét. Az arabok hagyományosan idegenkedtek a királyság gon­do­latától, és gyanakodva tekintettek volna egy uralkodóként viselkedö ve­ze­töre. A hadjáratok során, vagy ha új legelökre vonultak, idölegesen haj­lan­dónak mutatkoztak elfogadni egy-egy fönök irányítását. Umar ezért az amír al-múminín (az igazhivök vezére) címet vette fel, s a muszlimok az ummá-t illetöen elismerték föségét, de magánügyeikbe nem hagyták beleszólni.

Umar parancsnoksága alatt az arabok betörtek Irakba, Szíriába és Egyip­tomba, s váratlan gyözelmek egész sorát aratták. A Kádiszijjánál meg­­vívott ütközetben (Kr. u. 637) súlyos vereséget mértek a perzsákra, s ez a diadal megnyitotta elöttük a szászánida föváros, Ktésziphon el­fog­la­lá­sá­hoz vezetö utat. Elegendö harcossal a soraikban a muszlim seregek ha­ma­rosan az egész Perzsa Birodalmat leigázzák. A Bizánci Birodalom már ke­ményebb diónak bizonyult, és a muszlim hadaknak Anatóliában nem is si­került újabb területeket elfoglalniuk. A palesztinai Jarmuknál azonban gyöz­tek (Kr. u. 636), 638-ban bevették Jeruzsálemet, és 641-re Szíria, Pa­lesz­tina és Egyiptom teljes területét az ellenörzésük alá vonták. Majd ha­ma­rosan tovább folytatták elörenyomulásukat az észak-afrikai partvidéken, egé­szen Kirenaikáig. A badri csata után húsz évvel tehát a muszlimok egy­szer csak egy tekintélyes birodalom urai lettek. A Próféta halálát követö el­sö század végére az iszlám uralma a Pireneusoktól a Himalájáig terjedt. A musz­limok a váratlanul ölükbe hullott sikereket újabb csodaként, Isten ke­gye­ként élték meg. Az iszlám megjelenése elött az arabokat mindenki csö­cse­léknek tartotta és mélyen lenézte, s most elképesztöen rövid idö alatt két vi­lágbirodalmat is a porba sújtottak. A diadalok élménye csak még inkább el­mélyítette bennük a meggyözödést, hogy különleges és igen nagy je­len­tö­ségü esemény részesei lettek. Az ummá-hoz tartozás tehát ablakot nyitott a transzcendens világra, hiszen mindaz, amit az umma létrejötte óta meg­él­tek, messze túltett a törzsi korszak tapasztalásain és reményein. Sikereik hi­telt adtak a Korán szavainak, melyek azt tanították, hogy a helyes úton já­ró közösség virágzásnak indul, hisz Isten törvényei szerint él. Meg­ha­joltak Isten akarata elött, és nézzétek csak, mi mindent elértek. Míg Jézus kereszthalála az eseményeket Isten vereségeként értékelö keresztényeket bizonytalanságba taszította, a muszlimok sikereiket szentként, az életüket irányító isteni jelenlét kinyilatkoztatásaként élték meg.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az Arábiából kiözönlö arab ha­da­kat nem az iszlám vad hatalmi vágya hajtotta. Nyugaton sokakban olyan kép él, mely szerint az iszlám eröszakos, militarista vallás, mely kény­szer­rel, a fegyverek erejével "toborozza" híveit. Ez a tévhit a muszlim hódító há­­borúk félremagyarázásából táplálkozik. A vallásnak nem sok köze volt ezek­­hez a háborúkhoz, és Umar sem állította, hogy isteni felhatalmazást ka­­pott a világ meghódítására. Umart és harcosait meglehetösen e világi, gya­­korlatias célok mozgatták: zsákmányra éheztek és az umma egységének meg­­örzését elösegítö vállalkozásokra vágytak. Az arabok már évszázadok óta kísérleteztek a félszigeten túli, gazdag területek fosztogatásával, ám most - az eddigiektöl eltéröen - a jelentös hatalmi vákuum is a segítségük­re volt. Perzsia és Bizánc már évtizedek óta háborúban állt egymással, és a foly­tonos csatározások mindkét birodalmat megroggyantották. Készleteik ki­merültek. Perzsiában polgárháború dúlt, és az áradások tönkretették az or­szág mezögazdaságát. A szászánida sereg föleg arab katonákból állt, akik az összecsapások során rendre átálltak a támadók oldalára. A Bizánci Bi­ro­da­lom szíriai és észak-afrikai tartományaiban a vallási türelmetlenség a gö­rög ortodox állam ellen hangolta a helyieket, s ezért az arab támadás meg­in­dulásakor nem siettek habozás nélkül Bizánc segítségére, bár való igaz, a musz­limok tartós eredményt nem értek el a birodalom szívében fekvö Anatóliában.

A hatalmas kiterjedésü muszlim állam létrejötte után a hódításokat a jog­tudósok vallási okfejtéssel támasztották alá, mely a világot két egy­más­sal állandó háborúságban álló részre, a dár al-iszlámra - az iszlám házára - és a dár ul-Harbra - a háború házára - osztotta. A muszlimok ekkortájt már gya­korlatilag belátták, hogy terjeszkedésük elérte végsö határait, és békés kap­csolatokra törekedtek a nem muszlim országokkal is. A Korán egy szó­val sem isteníti a háborút. Beszél az általános emberi értékek védelmében foly­tatott, jogos, védekezö háborúról, de elítéli az eröszakot és a gyilko­lást.[i] Ráadásul a félszigetet maguk mögött hagyva az arabok meg­le­pe­tés­sel látták, hogy majd minden nemzet az ahl al-kitáb - a könyv népe - csa­lád­jába tartozik, mely közvetlenül Istentöl kapta szent iratait. Ezeket a népe­ket senki sem kényszerítette az iszlám felvételére, s valójában a VIII. szá­zad közepéig az áttérést még csak nem is igen támogatták. A musz­li­mok ugyanis úgy gondolták, hogy az iszlám Iszmáíl leszármazottainak hite, ahogy Izsák gyermekeié a judaizmus. Régi arab szokásnak számított, hogy az erösebbek védelmükbe vették gyámolításra szoruló, arabul maválí-nak mondott klienseiket. Attól a pillanattól fogva, hogy az új birodalom ha­tárain belül élö keresztényeket, zoroasztriánusokat és zsidókat zimmí-nek - védelem alá esö alattvalónak - minösítették, már nem számítottak szabad pré­dának: senki sem rabolhatta el vagyonukat vagy bántalmazhatta öket bármi más módon. Az. arabok mindig is hiúsági kérdést csináltak abból, hogy jól bánjanak klienseikkel, szükség esetén segítségükre siessenek vagy megbosszulják az öket ért sérelmeket. A katonai védelemért cserébe a zimmí-k fejadót fizettek, de - a Korán elöírásaival összhangban - szabadon gyakorolhatták vallásukat. Azok a keresztények például, akiket nézeteik miatt eretnekséggel vádoltak és ezért üldöztek az ortodox görög hatóságok, szívesebben éltek muszlim uralom alatt.

Umar vasfegyelmet tartott. Az arab harcosok nem élvezhették a gyöze­lem gyümölcseit, a hadvezérek nem kapták meg az elfoglalt területeket, me­lyeket továbbra is addigi gazdáik müveltek. A változás csupán annyi volt, hogy ezentúl bérleti díjat kellett fizetniük a muszlim államnak. A musz­limoknak megtiltották, hogy letelepedjenek a városokban. Számukra stra­tégiai fontosságú pontokon helyörségeket - amszár - emeltek. Ilyen ka­to­nai telepekböl nött ki az iraki Kúfa, a szíriai Baszra, Iránban Kum, vagy Fusz­tát a Nílus torkolatánál. Az egyetlen olyan muszlim központ, mely egy meg­hódított városban jött létre, Damaszkuszban rendezkedett be. Az amszár-okban mecsetek is épültek, hogy a katonáknak legyen hol el­mon­da­niuk pénteki imájukat. A helyörségekben a harcosokat az iszlám elö­írá­sai szerinti életre nevelték. Umar roppant fontosságot tulajdonított a csa­lád­nak, mélyen elítélte a borisszaságot, és dicsöítette a hozzá hasonlóan mér­tékletes életet élö Próféta aszketizmusát. A helyörségek hamisítatlan arab települések voltak, melyek idegen földön is ápolták a Korán szel­le­mé­vel összhangban lévö hagyományokat. Az iszlám ekkoriban még alap­ve­tö­en az arabok vallásának számított. Az áttérni kívánó zimmí-t egy törzsnek kel­lett kliensévé fogadnia, hogy ily módon részévé válhasson az arab rend­szer­nek. Kr. u. 644-ben a gyözelmek sorozatának váratlanul vége szakadt, ami­­kor egy személyes sérelmét a kalifán megtorló perzsa hadifogoly a me­di­nai mecsetben leszúrta Umart. A rasídún uralkodásának utolsó éveire az erö­szak nyomta rá bélyegét. A Próféta hat társa Uszmán ibn Affánt vá­lasz­tot­ta kalifának, aki határozottságban messze elmaradt elödjétöl, ám ural­ko­dá­sának elsö hat évében az umma még így is virágzott. Uszmán jó vezetö­ként kormányozta birodalmát, és a muszlim seregek újabb területeket hó­dí­tot­tak meg. Bizánctól elhódították Ciprust, s ezzel kiszorították a nagy ve­tély­társat a Földközi-tenger nyugati medencéjéböl. Észak-Afrikában csa­pa­tai elérték Tripolit, a mai Líbiát. Keleten seregei meghódították Ör­mény­or­szág területének nagy részét, benyomultak a Kaukázusba, muszlim ellen­ör­zés alá vonták Kelet-Iránt egészen az Oxus - Amu-darja - folyóig, beleért­ve Herat környékét, és szilárdan megvetették lábukat az indiai szub­kon­ti­nen­sen fekvö Szindh tartományban.

Sikereik ellenére egyre érezhetöbben nött a harcosok elégedetlensége. Meg­határozó változásokon mentek keresztül. Mindössze egy évtized le­for­gá­sa alatt az embert próbáló nomád életformát felcserélték a hivatásos kard­forgató mindennapjaival. A nyarakat hadakozással töltötték, de a tél be­­szorította öket az otthonaiktól távol fekvö helyörségekbe. Hatalmas tá­vol­ságokat kellett megtenniük, és a hadjáratok egyre jobban kiszívták ere­jü­ket, miközben a zsákmány mind kevesebb és kevesebb lett. Uszmán sem en­gedélyezte, hogy a hadvezérek vagy az elökelö mekkai családok ma­gán­bir­tokokat szerezzenek maguknak a meghódított területeken, például Irak­ban, és hajlíthatatlansága sokak szemében népszerütlenné tette. Különösen állt ez a Kúfában és Fusztátban állomásozó csapatokra. Uszmán a leg­e­lö­ke­löbb állásokat saját családja, az Umajjád-ház tagjainak tartotta fenn, s kü­lönösen a medinai muszlimok között szerzett sok ellenséget magának. Bár az általa kinevezett umajjád tisztségviselök között nem egynek kiváló ké­pességeit még ellenfelei is elismerték, Uszmánnak mégis a nepotizmus vád­jával kellett szembenéznie. Kinevezettjei között találjuk a Próféta egy­ko­ri esküdt ellenségének, Abu Szufjánnak a fiát, Muaviját, akit Szíria kor­mány­zójának tett meg. Jámborságát és a közigazgatásban való jártasságát sen­ki sem vitatta, egyenes jellemét és körültekintö helyzetfelismerését min­den­ki becsülte. A medinai muszlimok, akik még mindig segítöi mivoltuk, anszár-ságuk fényében sütkéreztek, rossz néven vették, hogy a kalifa Abu Szuf­ján fiát náluk többre tartja. A Korán-recitálókat, akik a szent szöveget kí­vülröl megtanulták, s ily módon vallási kérdésekben az egyik legföbb te­kin­télynek számítottak, szintén felettébb sértette, hogy Uszmán a hely­ör­sé­gek­ben a Koránnak csak egyetlen változatát engedélyezte, a többi, csak ap­ró­­ságokban eltérö, ám a recitálók között igen népszerü változatot pedig be­til­totta. Az elégedetlenkedök a Próféta unokaöccsében látták testet ölteni re­ményeiket. Ali ibn Abi Tálib ugyanis Umar és Uszmán politikájában is ta­­lált kivetnivalót, és a központi hatalommal szemben kiállt a katonák jogaiért.

Kr. u. 656-ban az elégedetlenség nyílt lázadáshoz vezetett. Egy csapat arab katona Fusztátból Medinába érkezett, hogy kikövetelje jussát. Ám amikor el akarták zavarni öket, megostromolták Uszmán házát, az ajtókat betörték, és a kalifát meggyilkolták. A lázadók Alit kiáltották ki kalifának.