A mongolok (1220-1500) - iszlam

A mongolok (1220-1500) - iszlám

A Távol-Keleten egy mongol fejedelem, Dzsingisz kán világbirodalom épí­té­sén fáradozott, ami elkerülhetetlenné tette, hogy a muszlimokkal is meg­mér­­közzék. A szeldzsukokkal ellentétben nomád hordáitól feltétlen en­ge­del­mességet és vasfegyelmet követelt, s seregét olyan hatékony hadi­gé­pe­zet­té kovácsolta, amilyet a világ még sohasem látott. A mongolokkal da­co­ló uralkodók bizton számíthattak városaik lerombolására és alattvalóik kiir­tá­sára. A mongolok kegyetlensége hódító arzenáljuk szerves részét ké­pez­te, ám jól kifejezte a nomádok és a letelepült lakosság nem éppen felhötlen vi­szonyát. A török származású Alá ad-Dín Mohamed khvárizmsáh (1200-1220) Iránt és az Oxuson túli területeket felölelö saját kalifátusról ál­mo­dott, ám nagyhatalmi ábrándjait Hülegü mongol hadvezér arcátlan pimasz­ság­nak minösítette. A mongol seregek 1219 és 1229 között a menekülö Mo­hamed és fia, Dzsalál al-Dín után kutatva keresztül-kasul bejárták Iránt, Azer­bajdzsánt és Szíriát, s nyomukban a halál és a pusztulás járt. 1231-ben új­fajta hadjáratok kezdödtek. Egyik büszke muszlim város esett el a másik után. Bukharát eltörölték a föld színéröl, Bagdad egyetlen ütközet nyomán ve­szett el, s vele együtt odalett a halódó kalifátus is. Az utcákat holttestek bo­rították, s az életben maradottak Szíria, Egyiptom vagy India felé vették az irányt. Az Alamutban magukat elsáncoló iszmáilitákat kardélre hányták, s bár a Rúmban létrejött új szeldzsuk állam gondolkodás nélkül fejet hajtott a mongolok elött, a megpróbáltatásokat képtelen volt kiheverni. Az elsö musz­lim uralkodó, aki megálljt bírt parancsolni a mongoloknak, az Egyip­tom­ban, török rabszolga katonák irányításával a történelem színpadára lépö bi­rodalom szultánja, Bajbarsz volt. A Szaladdin alapította Ajjúbida Bi­ro­da­lom seregét javarészt rabszolgák, mamlúk-ok adták. Az uralkodóházat 1250-ben puccsal megdöntö mamlúk emírek saját államot alapítottak a Közel-Keleten. Bajbarsz 1260-ban az észak-palesztinai Ajn Dzsalútnál sú­lyos vereséget mért a vele szemben álló mongol csapatokra. Indiában a Del­hiben székelö új szultán sikerrel üzte el országából a mongol be­to­la­ko­dókat. A mongol hódítók ezt követöen már csak korábbi gyözelmeik édes ízét élvezték, s az iszlám világának központi területein a Kínában uralkodó mongol kánnak hüséget esküdött birodalmak építésébe fogtak.

A mongolok négy nagy államot hoztak létre. Kezdetben nem úgy tünt, mint­ha a történeti forrásokban ilkhánoknak, a legföbb kán megbízottainak ne­ve­zett hülegidák belenyugodnának abba, hogy a hódítások kora végér­vé­nye­sen lezárult. Mielött visszavonultak volna a Tigris és az Eufrátesz vidé­két, valamint az iráni hegyvidéket magába foglaló országuk határai mögé, még egyszer támadásba lendültek és porig rombolták Damaszkuszt. Csaga­táj leszármazottai a Szír-darjá medencéjében rendezkedtek be, a Fehér Hor­da az Irtis vidékén, az Arany Horda pedig a Volga mentén hozta létre ön­ál­ló államát. A VII. századi arab hódítások óta nem volt ehhez fogható po­litikai mozgás a Közel-Keleten, ám az arabokkal ellentétben a mongolok nem hoztak semmi újat a spiritualitás t 929i85j erén. Maguk ugyan jobbára a budd­hiz­mus tanait követték, ám vallási türelmük vitán felül áll. A Dzsingisz kán­nak tulajdonított jogrend, a jásza leginkább csak a katonaságra vo­nat­ko­zott, a civileket nemigen érintette. A mongolok politikájának szerves ré­szét képezte, hogy a meghódított népek hagyományait érvényben hagyták, s így történhetett, hogy a XIII. század végére, a XIV. század elejére mind a négy államban az iszlám lett a hivatalos vallás.

A mongolok váltak ily módon az iszlám világ központi területein a leg­je­­lentösebb erövé. Külsöleg bármennyire is az iszlám hitét vallották, az ál­la­mi ideológiát a mongolok hatalmát és katonai erejét példaként állító és vi­lághódító terveket dédelgetö "mongolizmus" hatotta át. Az államokat ka­to­nai közigazgatás irányította. Az uralkodó egy személyben a hadsereg fö­pa­­rancsnoki tisztét is betöltötte, és elvárták töle, hogy harcosait ne bízza má­­sokra, hanem maga vezesse a csatába. A kezdetek kezdetén tehát ezek­ben az államokban fövárosról sem beszélhetünk. A közigazgatás központja min­dig ott volt, ahol éppen a kán és serege felütötte sátrát. Az állam in­téz­mény­rendszere sokban hasonlított a hadsereg felépítéséhez, s a köz­i­gaz­ga­tást irányító tisztségviselök háború esetén mindig a sereggel tartottak. A meg­lehetösen összetett tábor-közigazgatás, érdekes módon, hatékonynak bi­zonyult. A mongol utódállamok politikáját két alapvetö cél határozta meg, melyek szentesítették a kegyetlenséget és a vérontást: a világuralmi törekvések és a dinasztia uralmának fenntartása. Ideológiájuk sokban hasonlított a régi abszolutista uralkodói eszményhez, mely szerint minél korlátlanabb a király hatalma, annál nagyobb országában a béke és a nyugalom. Az uralkodóház tagjainak rendeletei, melyek minden más jogszabályt hatályon kívül helyeztek, csak a dinasztia bukásával veszítették érvényüket. A legfontosabb kormányzati posztokat a család tagjai, kliensei és pártfogoltjai töltötték be, akik valamennyien az állam középpontjában elhelyezkedö nomád hadsereg soraiba tartoztak.

Az iszlám egyenlöséget hirdetö eszményével jobban szembeállítható világszemléletet keresve sem lehetne találni, bár való igaz, hogy ez a rendszer bizonyos szempontból az Abbászida Kalifátus utolsó éveiben kezdödött militarizálódás egyenes folytatásának tekinthetö. Ekkor ugyanis a közigazgatást a helyörségekben székelö emírek irányították, a civil lakosságot és az ulamá-t pedig békén hagyták, hadd szervezze meg az iszlám elvei szerint saját életét. Ilyen körülmények között mindig fennállt a veszélye annak, hogy amennyiben egy-egy emír többé-kevésbé megszilárdította hatalmát, a hadsereg beleszól az emberek hétköznapjaiba is. Bizonyos mértékig ez történt a mongolok alatt, akik elég erösnek bizonyultak ahhoz, hogy az ulamá-t szük korlátok közé szorítsák. A saría, mint a lehetséges felforgató ideológia forrása, egyre kényelmetlenebbé vált. A XV. századra az álim-oknak megtiltották, hogy az egyes ügyekben saját jogérzékükre hagyatkozva hozzanak döntéseket (idzstihád), ahogy abban a korban mondták: "Az idzstihád kapui bezárultak." A muszlimok ettöl a pillanattól fogva csak és kizárólag a korábbi, elismert jogtudósok határozataira támaszkodhattak. A saría szigorú jogszabályok gyüjte­ményévé kövült, s már nem fenyegette többé az uralkodóházak sokkal rugalmasabb jogi szabályrendszerét.

A mongol hódítás a muszlimokra nézve tragikus következményekkel járt. Az elvonuló seregek a földdel egyenlövé tett városokat, porig rombolt könyv­tárakat és gazdasági visszaesést hagytak maguk után. Gyözelmüket kö­vetöen azonban a mongolok lenyügözö pompával állították helyre az el­pusz­tított városokat. Fényüzö fejedelmi udvaraik a tudomány, a mü­vé­sze­tek, az irodalom és a misztika fellegvárainak számítottak. Bár a mongol se­re­gek pusztítása soha be nem gyógyuló sebeket ejtett, a muszlimok nagy cso­dálattal adóztak mongol uraiknak. A politikai intézményrendszer még so­káig változatlan maradt, és amint a késöbbiekben látni fogjuk, több musz­lim birodalom irányítóit is megihlette. A mongolok hatalma új táv­la­tokat nyitott. Úgy tünt, hogy hódító törekvéseiknek senki sem állhat ellen, s kortársaik egy újfajta, az egész világra kiterjedö teljhatalom ígéretét a tö­me­gek elpusztításával elegyítö birodalmi politika fáklyavivöit látták ben­nük. Államaik pompája mindenkit elkápráztatott, s egyúttal rácáfolt a musz­limokban élö elöítéletekre. A muszlimokat sem az átélt borzalmak em­léke, sem a mongol államalakulatokban testet öltö politikai vereség nem tud­ta megtörni. Az iszlám rugalmasságra és kitartásra ösztönöz. Történetük so­rán az igazhívök gyakran kényszerültek arra, hogy bukásaikat ne ve­re­ség­ként éljék meg, s tapasztalataikat hitük megerösítésére használják. A mongol hódítás után is ez történt: az emberek úgy érezték, hogy a világ abban a formájában, ahogy megismerték, a végéhez közeledik, ám szilárdan hittek a megújulás lehetöségében.

Dzsalál ad-Dín Rúmí (1207-1273), a legendás szúfí misztikus világ­lá­tá­sá­ban is ez a felfogás tükrözödött. Rúmí maga is sok megpróbáltatáson ment keresztül, tanításai mégis a mongol hódítókkal érkezö korlátlan lehe­tö­­ségekre irányították a figyelmet. Rúmí Khurászánban látta meg a nap­vi­lá­got. Atyját, a neves álim-ot és szúfí tanítót sokan tisztelték, s Rúmí maga is eligazodott a fikh, a teológia, az arab és a perzsa irodalom világában. A mon­golok közeledtének hírére a család Konyába, az anatóliai szeldzsuk szul­tanátus fövárosába menekült. Nem csoda tehát, hogy Rúmí lelki útját vé­gigkíséri a kozmikus hontalanság és az Istentöl, a szentség forrásától va­ló elszakítottság kínzó érzése. Szerinte a legnagyobb szerencsétlenség, ami em­beri lényt sújthat, az, ha valaki nem tapasztalja meg az igazság ke­re­sé­sé­re ösztönzö fájdalmat, az elszakítottság kínját. Elsöként tehát saját gyar­ló­sá­gunkat kell felismernünk, s rá kell döbbennünk, hogy énünk illúzió csu­pán. Egónk elhomályosítja látásunkat, és nem vesszük észre a valóságot. Ha lehántjuk magunkról a gög és önzés burkát, alatta megtaláljuk az Istent.

Rúmí a "mámoros" szúfík életét élte. Lelki útját, hétköznapjait az ál­lan­dó csapongás, a szélsöséges érzelmek jellemezték. Mindenhol az eksztázist ke­reste, a táncban, az énekben, a költészetben és a zenében. Az általa ala­pí­tott szúfí rend tagjait, utalva a transzcendentális élményéhez vezetö, mél­tó­ság­teljes, forgó táncukra, gyakran emlegetik keringö dervisekként. Lelki la­bilitásával nem törödve tanítványai Mevláná-nak, a "mi urunknak" szó­lí­tot­ták, s az általa alapított Mevlevi-rend a mai napig töretlen tekintélynek ör­vend egész Törökországban. Fö müvét, a Masznaví-t sokan a szúfizmus szent könyvének tartják. Míg al-Arábí értelmiségieknek szánta munkáit, Rúmí mindenkihez szólt, s az embereket arra bátorította, hogy vetközzék le az énjük rájuk kényszerítette kötöttségeket és lépjenek túl a mindennapok korlátain. A Masznaví a szúfí életmód dicshimnusza, azé az életúté, melyen bárkiböl lehet a kozmoszban és az emberi lelkekben szüntelenül dúló háború rettenthetetlen bajnoka. A mongol hódítás egy olyan misztikus mozgalmat indított útjára, mely lehetöséget adott az embereknek a lelkük legmélyebb rétegeit emésztö tragédia feldolgozásához, s ennek az irányzatnak elsö és legkiemelkedöbb képviselöje Rúmí. A mongol korban alapított taríká-k mind az emberi élet végtelen lehetöségeit hangsúlyozzák. Lelki síkon a szúfík megtapasztalhatták mindazt, amit az e világi politiká­ban a mongoloknak hajszál híján sikerült elérniük.

A kor zajos változásaira másféle válaszok is léteztek. A hódítók roppant vesz­teségeket okozó rombolása megszilárdította a hagyományok tiszteletét, az agrártársadalmakra jellemzö életszemléletet. Kiapadó források mellett nem követelhetö meg az a fajta újítószellem és találékonyság, melyet a mai nyu­gati világ nap mint nap elvár, amikor arra ösztönöz, hogy a mi gene­rá­ciónk többet tudjon elödeinél, gyermekeink nemzedéke pedig még rajtunk is túltegyen. Legújabb kori civilizációnkat megelözöen egyetlen társa­da­lom sem bírta folyamatosan biztosítani a nagyarányú fejlödés két nélkülöz­he­­tetlen elemét, az állandóan változó követelményeknek megfelelöen kép­zett szakemberek utánpótlását és a szüntelenül megújuló infrastruktúrát. A ko­rábbi társadalmakban, köztük a mezögazdaságára támaszkodó Eu­ró­pá­ban az oktatás a már megszerzett ismeretek megörzésére és továbbadására he­lyezte a hangsúlyt, s minden eszközzel igyekezett gátat szabni az új fel­fe­­dezéseket befogadni és hasznosítani képtelen közösség stabilitását aláásó tu­dományos érdeklödésnek és az újító egyéni kezdeményezéseknek. A madraszá-kban például a diákok régi szövegeket és kommentárokat ma­gol­tak, s az oktatás nem lépett túl a tankönyvek szó szerinti magyarázatán.

Tudósok vitáinak hallatán a közvélemény mindig azt feltételezte, hogy az egyik félnek igaza van, a másiknak pedig nincs. A kérdés-felelet mód­sze­rére támaszkodó oktatásban nem volt lehetöség arra, hogy a két állás­pont ütköztetéséböl valódi szintézis születhessek. A madraszá-k a világ musz­limjait egyesíteni képes gondolatok elfogadására tanítottak, és kímé­letlenül irtották a különvéleményre lehetöséget adó, önálló gondolkodásra serkentö, heterodox eszméket.

A XIV. században a hitélet egyetlen, minden muszlim által - legyen bár szun­nita, síita, szúfí vagy fajlaszúf -, egyöntetüen helyesnek ítélt formáját a saría tanulmányozása és a szent törvény betartása jelentette. Az ulamá pe­dig szerette volna azt hinni, hogy ezek a jogi rendelkezések már az isz­lám születésének pillanatában érvényben voltak. Míg tehát egyes, Rúmihoz ha­sonló szúfík új távlatokat nyitottak meg, addig az álim-ok úgy tettek, mint­ha az elmúlt századok során semmi sem változott volna. Nekik jó volt úgy is, ha az "idzstihád kapui" bezárultak. Egy olyan helyzetben, amikor a múlt tudományos értékei tüntek el, pótolhatatlan kéziratok semmisültek meg, tudósok estek áldozatul a hódítók kegyetlenségének, a feladatok sor­rend­jében a veszteségek pótlása háttérbe szorította az újabb vál­toz­ta­tá­so­kat. Mivel a mongol jogrend csak a katonaságról rendelkezett, az igazhívök min­dennapjait továbbra is meglehetösen konzervatív felfogású álim-ok irá­nyí­tották. Rúmí és a hozzá hasonló szúfík minden vallást egyenértékünek mond­tak. Ezzel szemben az álim-ok a Korán szellemével összhangban álló plu­ralizmust a XIV. századra a más hitrendszereket a múlt kövületeinek bé­lyegzö, az iszlám kizárólagosságát hirdetö, keményvonalas állásponttá vál­toztatták. A más vallásúakat kitiltották a szent városokból, Mekkából és Me­dinából, s föbenjáró bünné lett, ha valaki illetlen megjegyzéseket tett a Pró­fétára. A mongol támadás során elszenvedett megpróbáltatások elbizony­talanították a muszlimokat, s ezen nincs mit csodálkozni. Az ide­ge­nek­ben nem pusztán gyanús ismeretleneket, hanem a mongolokhoz hasonlóan halálos veszély lehetséges hordozóit látták.

Az álim-ok között azonban akadtak olyanok, akik nem igazán örültek an­nak, hogy az "idzstihád kapui" bezárultak. Az iszlám történetének for­du­ló­pontjain, egy-egy súlyos politikai válság, elsösorban ellenséges támadás nyo­mán mindig elölépett egy vallásújító, mudzsaddid, aki a hitéletet a meg­változott körülményekhez igazította. A reformokat általában egy kapta­fára szabták: új megoldások helyett inkább a múltba tekintettek, és a gyö­ke­rekhez kívántak visszatérni. A Koránban meghirdetett ösiszlám és a szunna szellemiségét újra meghonosítani vágyó reformerek buzgalmukban gyakorta bizonyultak megalkuvást nem ismerö képrombolóknak, akik kíméletlenül lesöpörték az idöközben szentté magasztosult késöbbi, középkori eredményeket. Ki akartak irtani minden idegennek tünö eszmét és más vallásból átvett gondolatot, mely szerintük beárnyékolta az igaz hit tisztaságát. Az ilyesfajta vallásújítók mindennapossá váltak a muszlim társadalmakban. Napjaink "fundamentalistának" bélyegzett muszlimjai is a régi idök mudzsaddid-jait idézik.

A mongol hódítást követö idöszak egyik legjelentösebb újítójának a sokat szenvedett Damaszkuszban született álim-ot, Ahmad ibn Tajmijját (1263-1328) tartják. Ibn Tajmijja, aki egy, a hanbalita irányzatot követö, nagy múltú álim-családban látta meg a napvilágot, a saría eszményeit kíván­ta megszilárdítani. Vélekedése szerint hiába vették fel a mongolok az isz­lámot, mégis hitetlenek maradtak, hiszen a saría helyett a jaszá-t tolták elö­térbe. Igazi reformerhez híven éles hangon bírálta és hiteltelennek bélye­gezte a Próféta és a rasídún korát követö idöszak fejleményeit, a síát, a szú­fizmust és a falszafát. Tanítása azonban nem volt mentes a pozitív vo­ná­soktól sem. Elkerülhetetlennek látszott a saría átértékelése, ha nem akar­ták, hogy a megváltozott körülmények között a jogrend elszakadjon a musz­limok mindennapjait meghatározó valóságtól, s ezért az elmúlt év­szá­za­dok jogtudományi eredményeinek feláldozása sem tünt nagy árnak. Eb­ben a helyzetben nem lehetett megkerülni az idzstihád módszerét, vagyis azt, hogy a jogtudósok saját jogérzékükre hagyatkozva a saríá-nak meg­fe­le­lö döntéseket hozzanak, még akkor sem, ha esetenként határozataik nem vágtak egybe a korabeli jogértelmezéssel. Ibn Tajmijját az államapparátus nem fogadta kegyeibe. Tanítása, mely a Korán elöírásaihoz és a szunnához ka­nyarodott vissza és tagadta a késöbbiekben kialakult, muszlim filozófiai és spirituális irányzatok létjogosultságát, egyszerre volt vaskalapos és for­ra­­dalmi. Álláspontjával felháborította a maradi álim-okat, akik jottányit sem engedtek a tankönyvek betüjéböl, és maga ellen haragította a szíriai mam­lúk kormányzatot, melynek kormányzati gyakorlata sok esetben ellen­tétben állt az általa helyesnek ítélt jogértelmezéssel. Ibn Tajmijját börtönbe vetették, s a legenda szerint halálát az okozta, hogy fogva tartói nem engedték írni. Jogi reformjainak liberális szelleme és Damaszkusz lakóinak érdekeit szem elött tartó törekvései láttán a város népe a szívébe zárta. Temetése tömegtüntetésbe csapott át, mely népszerüségét bizonyította.

Minden változás izgalommal, de egyben feszültséggel is teli vára­ko­zás­sal jár. Tuniszban Abd al-Rahmán ibn Khaldún (1332-1406) látta, amint az isz­lám világának nyugati felében, a Magribban egyik dinasztia a másik után bukik meg. A pestis egész településeket néptelenített el. Egyiptomból no­mád törzsek vándoroltak el, s kerestek új otthont Észak-Afrikában. A nép­mozgás iszonyatos pusztítással járt, s megadta a kegyelemdöfést a ha­gyo­mányos berber társadalomnak. Ibn Khaldún maga Tuniszból az Ibériai-félszigetre költözött, ahol a sikert sikerre halmozó rekonkviszta egyre több muszlim területet juttatott keresztény kézre. 1236-ban elesett Córdoba, s 1248-ban Sevilla is megadta magát. Al-Andalúsz virágzó muszlim fejedelemségéböl nem maradt más, csak a XIV. század közepén épült Alhambráról is ismert granadai városállam, melyet a keresztény seregek 1492-ben vettek be. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az iszlám súlyos válságát éli. "Ha a körülmények gyökeres változáson mennek át, az olyan, mintha az egész teremtés átalakult volna és a világ más színben tünnék fel, mintha egy új teremtés zajlanék le, egyfajta újjászületés, egy új világ lépne a történelem színpadára" -írta Ibn Khaldún.[i]

Ibn Khaldún a változások felszín alatt rejtözö mozgatórugóját fürkészte. Nem jár távol az igazságtól, aki öt tartja az utolsó jelentös fajlaszúfnak az Ibériai-félszigeten. Újítása abban állt, hogy a racionális filozófia mód­sze­re­ire támaszkodva kísérelte meg a történelem tanulmányozását, melyet a köz­vélekedés addig a filozófusok érdeklödési körén kívül esö diszcip­lí­ná­nak gondolt, mivel az örök igazságokhoz képest rövid felvillanásnak tünö események és átmenetinek látszó folyamatok kötötték le a figyelmét. Ibn Khaldún szerint a történelem eseményeinek láncolata mögött rejlö, örök érvé­nyü törvények határozzák meg egy-egy társadalom sorsát. Úgy vélte, hogy a szilárd támaszt jelentö csoportszellem, aszabijja tesz életképessé egy-egy közösséget, és biztosítja, kedvezö körülmények között, azt az eröt, mely­nek révén másokat leigázhat. Értelmezésében a hódítás azt jelenti, hogy egy adott csoport megszerzi egy másik közösség eröforrásait, saját kul­túrát épít, és virágzó városi életet hoz létre. Az uralkodó osztály azon­ban a könnyü életet megszokva elkényelmesedik és elpuhul. Már nem for­dít kellö figyelmet alattvalóira, az irigység belviszályokat szül, és a gaz­da­ság hanyatlásnak indul. Az állam ily módon védtelenné válik a körfogás ele­jén járó, még sértetlen aszabijja birtokában rohamozó nomádok vagy más törzsek támadásaival szemben, és minden kezdödik elölröl. Ibn Khal­dún mestermüve, az Al-Mukaddima, "Bevezetés a történelembe" címet vi­se­lö munka ezt az elméletet használta fel az iszlám történetének ma­gya­rá­za­tához. Írását nemcsak muszlim uralkodók egész sora forgatta nagy lel­ke­se­déssel, hanem XIX. századi európai történészek is, akik Ibn Khaldúnban a történettudomány úttörö jelentöségü képviselöjét fedezték fel.

Ibn Khaldún a XIV. században szemtanúja lehetett az elméletét igazolni látszó folyamatnak, a mongol államok hanyatlásának és bukásának. A kezdeti aszabijja átbillent a csúcsponton, beköszöntött az elkényelmesedés kora, s minden készen állott ahhoz, hogy új hatalmi csoportosulások ragadják magukhoz a kezdeményezést. Valószínünek tünt, hogy az új vezetök nem az iszlám világának központi területeiröl érkeznek majd, hanem olyan peremvidékekröl, melyek nem állnak mongol uralom alatt. Ekkoriban jelentkeztek elöször az Egyiptomot és Szíriát ellenörzése alatt tartó Mamlúk Birodalom válságának elsö jelei is. A mamlúk társadalmat csúcspontján a pezsgés, a virágzó kultúra és az erös esprit de corps jellemezte. A XV. századra azonban az állam felélte tartalékait, s ahogy az ilyenkor a mezögazdaságra építö társadalmak esetében történni szokott, hanyatlásnak indult.

A kor kívánalmainak szinte tökéletesen megfelelö uralkodó egy, a Szír-darjá vidékéröl származó és a csagatajida mongol államban nevelkedett, a mon­gol eszményekért élö-haló török hadúr személyében bukkant elö. A nyu­gati világban Tamburlaine-ként, a perzsa forrásokban Timur-i Láng­ként, "Sánta Timurként" emlegetett, az egyik lábára valóban bicegö Timur (1336-1405) magához ragadta a hanyatlófélben lévö csagatajida állam kor­mány­rúdját, és a mongol hódítók mohóságával látott hozzá a mongol utód­ál­lamok területeinek bekebelezéséhez. Timur sikerhajhászását és csilla­pít­ha­tatlan vérszomját az iszlám iránti odaadással elegyítette, s mivel sokan a kor­ra jellemzö eltökéltség és lelkesedés élö mintaképének tekintették, alak­ja a népköltészetet is megihlette. Szamarkandban pompázatos épületeket emeltetett, s csillogó udvart rendezett be. Bigott, kegyetlen és kíméletet nem ismerö iszlámképe nem sokban emlékeztetett sem az álim-ok konzervatív felfogására, sem a szúfík szeretettöl átitatott tanítására. Timur Allah ostorának képzelte magát, akinek az a feladata, hogy meg­bün­tes­se a zsarnoki módon kormányzó muszlim emíreket. Igyekezett rendet te­rem­teni, és minden eszközzel azon volt, hogy gátat vessen a burjánzó kor­rup­ciónak. Alattvalói rettegtek kegyetlenségétöl, a politikai zürzavar év­ti­ze­­dei után mégis jó néven vették eröskezü kormányzását. Elödeihez, a mon­­golokhoz hasonlóan ö is megállíthatatlannak látszott, és egy jó darabig úgy tünt, hogy sikerül az egész világot meghódítania. Kr. u. 1387-re biro­dal­mához csatolta az iráni fennsíkot és a mezopotámiai síkságot. 1395-ben le­gyözte az Oroszország jelentös részét ellenörzése alatt tartó Arany Hor­dát. 1398-ban megtámadta Indiát, hindu hadifoglyok tömegét végeztette ki, és lerombolta Delhit. Két évvel késöbb meghódította Anatóliát, kifosztotta Damaszkuszt, és lemészároltatta Bagdad lakosságának jelentös részét. A Kína elleni hadjárat elökészületei közben érte a halál, 1405-ben.

Timur birodalmát egyetlen utóda sem volt képes egyben tartani. Az egész világ meghódítása ekkor még beteljesíthetetlen álomnak tünt, a lö­fegy­verek elterjedése a XV. században a muszlim uralkodók számára meg­te­remtette annak lehetöségét, hogy a XV. század végére, a XVI. század ele­jé­re hatalmas kiterjedésü, mégis könnyen kézben tartható birodalmakat hoz­zanak létre, melyek a mongol rendszert az iszlám eszményével ve­gyí­tették. Az új államok Indiában, Iránban és Anatóliában szökkentek szárba.

A Delhi Szultanátus a XIII. században alakult, és a XIV. századra az isz­lám elterjedt a Gangesz medencéjében, egészen Bengálig. A hegyek kö­zött a tösgyökeres indiai uralkodóosztály, a hindu vallású rádzsputok közül né­hány fejedelem még ellenállt a nyomásnak, ám a hinduk többsége fejet haj­tott a muszlimok elött. A fejlemények korántsem olyan váratlanok, mint ami­lyennek elsö pillantásra tünnek. A kasztrendszer a politikai hatalmat egy szük elit, mindössze néhány család kezébe adta, s ezek elfogytával a hin­duk bárkit szívesen láttak a trónon, aki hajlandó volt tiszteletben tartani a kasztokra vonatkozó elöírásokat. Kívülállókként a muszlimokat nem kor­lá­tozták ezek a kötöttségek, s maguk mögött tudhatták egy nemzetek feletti kö­zösség támogatását. A muszlimok Indiában sohasem kerültek többségbe. Né­hány alsóbb kaszt tagjai, az érinthetetlenek, vagy egy-egy lenézett fog­lal­kozás üzöi a szúfí pír-ek tanítását hallva szívesen tértek át az iszlámra. A több­ség azonban ragaszkodott hindu, buddhista vagy dzsajna hitéhez. Nem igaz az a gyakran hangoztatott állítás, hogy a buddhizmust az iszlám sö­pör­te ki a szubkontinens területéröl. Mindössze egyetlen kolostor elleni tá­ma­dás­ról maradt fenn adat, és nincs olyan bizonyíték, mely alátámasztaná a vé­res mészárlásokról beszámoló mendemondákat. Kr. u. 1330-ra a történeti India lakónaik nagy része elismerte a Delhiben székelö szultán föségét. Az ural­kodó rosszul megválasztott politikája azonban a muszlim emírek nem­tet­szésével találkozott. Lázadásaik megmutatták, hogy a szultanatus te­rü­le­te túl nagy ahhoz, hogy egyetlen ember kormányozza. Ahogy ilyen esetek­ben lenni szokott, a központi hatalom gyengülésével az emírek önálló álla­mocs­kák egész sorát hozták létre, melyeket az ulamá segítségével irá­nyí­tot­tak. A löpor megjelenéséig a Delhi Szultanatus egy volt az indiai musz­lim államok sorában. A mongol utódállamok peremén az uralkodónak hü­sé­get esküdött gází harcosok építgették saját birodalmaikat. A gází álla­mo­kat a szúfizmus felé kacsingató vallásosság jellemezte. Azerbajdzsán és Ana­tólia területén újabb, a szúfizmus radikálisabb irányzatait a sía for­ra­dal­mi eszméjével elegyítö taríká-k jelentek meg, melyek új életet leheltek a gulúv, a "túlzás" teológiájába. Ez az eszmerendszer a korai síitáknak nyúj­tott lelki táplálékot, akik Alit az isteni lény földi megtestesülésének ki­ál­tották ki, azt tanították, hogy az elhunyt emírek ideiglenesen a "mennyországba távoztak", és hittek benne, hogy vezetöjük az igazság ural­mát beharangozó Mahdíval azonos. Az Anatóliában roppant nép­sze­rü­ség­re szert tevö bektasi dervisek a régi vallási elvárásokat eltörlö új rend be­köszöntét hirdették. Hasonló, a hagyományos hitélet kereteit feszegetö esz­mékkel a tarsolyában jelent meg Azerbajdzsánban a szafavijja rend, mely kezdetben szunnita irányzatnak indult, de a XV. századra magáévá tett gulúv gondolatok hatására a Tizenkettes Síá-hoz csatlakozott. Állításuk sze­rint vezetöjük a hetedik imámtól származott, s mint ilyet, egyedül öt illette volna meg az umma irányításának joga. A XVI. század elején a rend élén álló pír, Iszmáíl, aki minden bizonnyal a Rejtözködö Imám reinkarnációjának hitte magát, egy síita állam alapjait vetette meg Iránban.

A mongol utódállamok összeomlásának pillanatában Anatólia területe ap­rócska gází államok között oszlott meg, melyek a XIII. századtól kez­dö­dö­en egyre több települést, várost hódítottak el Bizánctól. A legkisebb ilyen államocskát az Oszmánli-család kormányozta, mely a XIV. század ele­jére igencsak megerösödött. Az oszmánlik vagy ottománok 1326-ban el­fog­lalták Bursát, és a várost tették meg székhelyüknek. Kr. u. 1329-ben be­vet­ték Izniket, és 1372-re a Bizánci Birodalom területének java részét az el­lenörzésük alá vonták. Fövárosukat Edirnébe, az egykori Ad­ri­a­no­po­lisz­ba helyezték át, s a bizánci császárt szövetségkötésre kényszerítették. Az osz­mánli hadi sikerek zálogát a jól kiképzett gyalogosokból álló rab­szol­ga­had, az "új sereg", a jeni cseri jelentette. A korabeli nyugati muszlim ural­ko­dók legtekintélyesebbjének mondhatta magát I. Murád (1360-1389), aki 1372 körül már készen állt arra, hogy csapatai megkezdjék hadjáratukat a Bal­kánon, s megtámadják a félsziget két nagyhatalmát, a bolgár és a szerb ki­rályságot. A Rigómezön 1389-ben vívott csatában az oszmánli csapatok súlyos vereséget mértek a szerb seregekre. Murád az ütközetben meghalt, az oszmánli kézre került Lázár szerb herceget pedig a törökök kivégezték. Halálával odalett a szerbek függetlensége is, akik Lázárt mind a mai napig mártírként és nemzeti hösként tisztelik, az iszlámot pedig szívböl gyülölik. Az oszmánli seregek elörenyomulása azonban nem állt le, s nem lehet azt mondani, hogy Bizánc valamikori alattvalói kelletlenül fogadták volna az új hódítókat. Az egykor hatalmas birodalom romjaiban hevert, a törökök pedig rendet teremtettek, és életet leheltek a haldokló gazdaságba. Nem csoda, ha a helyiek közül sokan felvették az iszlámot. Az Oszmán Birodalomnak 1402-ben majdnem végzetesnek bizonyuló csapást kellett elszenvednie. Timur csapatai Ankara közelében megsemmisítö vereséget mértek az oszmánli seregekre. A nagy hódító halála után azonban az oszmánlik talpra álltak, megszilárdították hatalmukat, és tüzfegyverek bevetésével II. vagy "Hódító" Mehmed (1451-1481) megostromolta és bevette a bizánci fövárost, Konstantinápolyt.

A muszlim forrásokban Rúm, vagyis Róma néven szereplö Bizánci Bi­ro­dalom évszázadokon át sikerrel akadályozta az iszlám terjeszkedését. A ka­lifák egész sora volt kénytelen beletörödni a vereségbe. "Hódító" Meh­med egy régi álmot váltott valóra. Az iszlám világára új kor hajnala kö­szön­tött. A muszlimok túlélték a mongol hódítás jelentette meg­pró­bál­ta­tá­so­kat, és most új eröre kaptak. A XV. században a világ legnagyobb össze­füg­gö birodalmát az iszlám tartotta ellenörzése alatt. Az iszlám behatolt Eu­rópába, felbukkant az eurázsiai sztyeppeken, és a muszlim kereskedök nyo­mában megjelent a Szaharától délre fekvö afrikai területeken. A XIII. szá­zad folyamán muszlim kereskedök megvetették lábukat Kelet-Afrika dé­li partvidékén, Arábia déli részén és az indiai szubkontinens nyugati part­ján. A buddhizmus hanyatlását követöen nem sokkal missziós buz­ga­lom­mal telt lélekkel léptek partra muszlim kereskedök a maláj szigeteken, és hamarosan nagy tekintélyre tettek szert. A kereskedöket szúfí pré­di­ká­to­rok követték, és a XIV-XV. századra Malájföld lakóinak jelentös részét az isz­lám útjára térítették. Úgy látszott, az egész világ a muszlimoké lesz. A nem muszlim uralkodók alattvalói egyszer csak azt vették észre, hogy a ten­gereket is a muszlimok ellenörzik, s ha elhagyták hazájukat, szinte lépten-nyomon az iszlám világába ütköztek. A XV. század végén, XVI. szá­zad elején roppant jelentöségü felfedezésekkel dicsekedö európai ha­jó­sok sem tudták lesöpörni a muszlimokat a kereskedelmi útvonalakról. Az iszlám legyözhetetlen erönek látszott, és új, hatalmas, korszerü birodalmak voltak születöben.