A magyarok harmadik hazaja: Onogoria vagy Lebédia

A magyarok harmadik hazája: Onogoria vagy Lebédia

A magyarok harmadik hazája az a föld volt, amelyet két latin író Onogoria-nak, Konstantinus császár pedig Lebédiá-nak nevez. A IX. századbeli ravennai névtelen geográfus azt mondja, hogy a puntusi tenger mellett van egy ország, mely Onogoriának neveztetik. Világos, hogy Onogoria nem lehet más, mint az onogurok vagy unugurok földje, s hogy a föntebbi meghatározásból a Dnyeper és a Don alsó folyása között lévő területet lehet értenünk.

Bíborbanszületett Konstantinos 950 körül írt. A császári író a következő tudósítást adja a Lebédiában lakó magyarokról: A besenyők 424e48e eleitől fogva az Atil (Volga) és Jajk (Ural) folyók közt laktak... A turkok nemzete régen Khazariához közel szerzett magának lakást, azon a helyen, amely Lebédiának neveztetik. A besenyők, legyőzetvén a khazároktól, kénytelenek valának elfoglalni a turkok földét s ekkor a turkok egy része keletre, Persis felé telepedett, másik része pedig nyugat felé ment az Atelkuzu nevű helyre. Bizonyos idő múlva a besenyők innen is kiűzték a torkokat, akik ekkor Nagy- Moraviában telepedtek le.

Azonban az időszámítást összezavarta a császári író. A magyarok Lebédiából nem 895-ben költöztek ki, hanem jóval előbb. Ezt bizonyítják még meg nem cáfolt történeti adatok. A magyarok 839-ben, az egykorú görög György barát tudósítása szerint, már a Duna alsó folyása közelében laktak, mert itt a bolgárok felszólítására "nagy hirtelen megjelenve" megtámadták azoknak menekülni akaró macedón foglyait. Továbbá Hinkmár azt írja, hogy a 862. évben már Germániába is beütöttek, ami a legtermészetesebb észjárás szerint már Atelkuzuból történhetett. Azt is tudjuk, hogy ugyanezen időtájban a magyar fejedelem az Al-Duna mellékére ment, hogy Methodius-sal találkozhassék, amit bizonyára nem tett volna, ha akkor még Lebédiában laknak. Továbbá Sarkel várát 835-ben a besenyők beütéseinek meggátlása céljából építették a kazárok a Don bal partján. Tehát a besenyők már 835 előtt kiűzték a magyarokat Lebédiából, ahonnan egy részük a negyedik hazába, Atalkuzuba (Etelköz) költözött, a másik rész pedig keletre, Perzsia falé húzódott.

A magyar történettudomány "besenyő-komplexuma" akkor jött létre, amikor Konstantinos Porphyrogenitos sokszor idézett munkájában az erre vonatkozó közléseket felfedezték. Mindaddig "besenyő-komplexum" történelmünkben nem volt. Besenyő katasztrófára sem népi emlékezetünkben, sem középkori krónikáinkban nincs adat, de nincs adat más helyen sem, a besenyőket egyedül Ragino, prumi apát említi. Ennek az egyetlen kútfőadatnak az alapján egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai mohón kimondták, hogy őseinket besenyők, bolgárok egyaránt tönkreverték és a magyar Honfoglalás egy szétvert horda nyomorúságos menekülése volt.

Padányi Viktor kimutatta, hogy a "besenyő futás" nem volt és nem is lehetett. Mert ha lett volna, nem lett volna Honfoglalás. Ugyanis teljességgel kizárt, hogy a magyarsággal nagyjából egyenlő erőt képező kangár (besenyő) törzsszövetség támadásával egyidejűleg a kb. 400 000 ezernyi magyar nemzet (asszonyaival, gyerekeivel, legalább egy milliót kitevő barmával, összes málhájával) képes lett volna a Kárpátokon keresztül történt négy hónapot jelentő átvonulásra, ha egyidejűleg hadereje bizánci szövetségben a bolgár hadjárattal lett volna elfoglalva és a népet nem oltalmazta volna fegyveres erő. A kangár támadás nem egy eleve kizárt lehetőség. de az nem történhetett a IX. sz. végén, egyidejűleg a Honfoglalás hadműveleteivel.

A kangár támadást Czeglédy Károly a VII. század tájára helyezi és amellyel szoros összefüggésben említi Konstantin császár a magyarok törzseinek szétszakadását, de régi "sabartoi" nevünket is. László Gyula is úgy véli, hogy a Volga jobb partján hosszú sávban települt ősmagyarokat valahol szállásterületeik közepe táján érhette a kangár támadás, s amíg a délebbre lakó törzsek a Kaukázus irányába tértek ki, addig az északi szárny helyben maradhatott, esetleg csak valamivel északabbra húzódott. László Gyula ugyanebben az északi szárnyban látja a későbbi magyar honfoglalók elődeit.

Igen figyelemreméltó az is, amit László Gyula e rejtélyes "kangár" támadással kapcsolatosan kifejt. Szerinte a Volga-menti szállásterületek központi törzsei, akiket közvetlenül ért a támadás, nyugatra vonultak, s ezek lennének a hazánkban 670 körüli griffes-indás" késő-avarok vagy korai magyarok. Önkéntelenül is felvetődik itt a kérdés, hogy mi a különbség ezen ominózus,"`kangár" támadás és a Kovrát (Kurt)-féle onogur-bolgár birodalom bomlásához vezető, végeredményben szintén ismeretlen események között? Nem vethetjük el eleve azt a meggondolandó lehetőséget, hogy ez a kangár támadás szorosan összefügg az onogur-bolgár birodalom bukásával, népeinek szétszóródásával. Ebben az esetben viszont Konstantin császár közlése tulajdonképpen Kurt fiainak tragédiáját, népeik szétvándorlását beszélné el, csupán nem onogur-bolgár, hanem "sabartoi asphaloi" megnevezés alatt. E gondolat az eddigiekben bemutatott számos hun-bolgár, hun-onogur-szabir és egyéb idevágó összefüggés ismeretében szervesen beleilleszkedik a VII. század Délkelet-Európa történelmi körülményeinek képébe.