A magyar allam és a Hasburg birodalom

A magyar állam és a Hasburg birodalom

Az 1867-es kiegyezéssel közel két évszázados küzdelem ért véget a Hasburg-dinasztia és a magyar nemzet között, és új alapokra helyezték az osztrák-magyar viszonyt, a Hasburg birodalom két államból állt a Magyar királyságból és az osztrák császárságból.

Mind a kettő rendelkezet parlamenttel, kormánnyal és közigazgatással, de az állami szuverenitás valamennyi attribútuma felett egyik sem diszponált.

Az államélet három alapvető ügyköre összekötötte a két állam ott il 959b15j yen volt a hadügy, a pénzügy, külügy.

A három miniszter közül a külügy vagy a pénzügy mindig magyar volt, a hadügy viszont soha.

A legjelentősebb a külügy volt, amely hatásköre kiterjedt a külpolitikára, a diplomáciai kar irányítására, a birodalom képviselete külföldön és jogaikra terjed ki, a követségek és konzulátusok mellett alárendeltségbe tartozott még a bécsi konzulátusi akadémia, valamint a házi, udvari és az állami levéltár.

A birodalom egyik legsikeresebb illetve utolsó külügyminisztere egy-egy Andrássy volt.

A közös hadügyminiszter hatásköre csak a hadügyi igazgatásra terjed ki a hadsereg irányítására nem, a közös haderő irányításában, szervezésével kapcsolatos ügyekben maga az uralkodó döntött, mint a legfőbb hadúr az uralkodó rendelkezett a hadüzenetküldés és a békekötés jogával.

A közös hadsereg fejlesztéséről fejlesztésének finanszírozásáról a két ország parlamentje külön, de egységes fejlesztési koncepció alapján döntött.

A közös pénzügyminisztérium kezdetben a közös ügyek költségvetésének összeállítására és a jóváhagyott összegek folyósítására korlátozódott, bosznia-hercegovinai 1878-as okkupációja után azonban e terület közigazgatásának irányítása is feladatává vált, e tárcát leghosszabb ideig Kállay Benjamin irányította.

A három közös miniszter nem alkotott közös kormányt, közös minisztertanácsi üléseket viszont igen, a közös miniszteri értekezleteken általában a közös külügyminiszter elnökölt, előfordult, hogy az uralkodó vállalta magára ezt a feladatott, amely esetben az ülést koronatanácsnak nevezték.

A közös miniszterek a két ország delegációs bizottságának tartoznak felelősséggel, a delegációk 60-60-főből álltak és külön-külön tanácskoztak és szavaztak, a szerepköre a gyakorlatban a költségvetés megtárgyalása és elfogadására redukálódott.

A külügy, a hadügy és a pénzügy mellett közös volt még a vám, bank, pénzrendszer is.

Ezekről a szabályokról 10 évente kellet megújítani, és 10 évente a költségvetés hozzá járulás mértékéről is, Ausztria részesedése az első 10 évben 70%, Magyarországé 30% volt.

Minden más ügy a birodalom két országára törvényhozó, végrehajtó és egyéb szerveire tarozott.

Magyarországon a képviselőházból és főrendiházból állt, kétkamrás országgyűlés a királlyal együtt gyakorolta.

A képviselőház 413 tagját az ország felnőtt férfilakosságának mintegy negyede választotta, a választó jogról az 1874. évi XXXIII. Törvénycikk intézkedett.

A főrendiház csekély súllyal rendelkezett, a törvényhozás folyamatában általában a konzervatív fék szerepét töltötte be, a minisztertanács előterjesztése alapján a király 50 főrendiházi tagot nevezett ki.

A főrendiház tagjai érdekcsoportokba, a képviselőházé pártokba tömörültek, a pártstruktúra alapvető rendező elve a kiegyezéshez való viszony volt.

A kiegyezés támogató párt, amely a szabadelvű pártnak neveztek 1875-től 1905-ig mindig 60% fölötti reprezentációval rendelkezett a parlamentben.

A kiegyezést bíráló s a magyar állam önállóságát növelni akaró ellenzéki párt a függetlenségi és 48-as párt viszont rendszerint csak 20% körül eredményt ért el.

E két nagy párt mellett több kisebb ellenzéki vagy kormánytámogató párt is alakult a korban, de együtt sem tudtak 20%-nál magasabb képviseletet elérni.

Az uralkodó, mint az állam feje írta ki a választásokat ő hívat össze az országgyűlést, feloszlatását és elnapolását, a törvényalkotás folyamatába kétszer is beavatkozhatót, először mikkor a törvényjavaslatok csak akkor kerülhettek a honatyák elé ha az uralkodó azokat előzetesen jóváhagyta, másodszor pedig hatályba lépésük előtt ha Ferenc József is ellátta kézjegyével és szentesítette.

A mindenkori kormányfejét, a miniszterelnököt az uralkodó jelöli ki a párt vezetőjének elképzelésével összhangban, a kormány összetételére megbízott miniszterelnök tett javaslatot, de a miniszterek kinevezése uralkodói kompetencia volt.

A dualizmus kori magyar kormányok a miniszterelnökből és 9 miniszterből álltak ezek a következők:

Ø      A király személye körüli

Ø      A belügyi

Ø      A pénzügyi

Ø      A földművelési

Ø      A kereskedelemügyi,

Ø      A vallás-és közoktatásügyi,

Ø      Az igazságügyi

Ø      A honvédelmi

Ø      És a tárca nélküli horvát-szlovón-dalmát miniszter

A gazdasági szakminiszterek közül legfontosabb szerep a pénzügyminiszternek jutott aki a kormány egész működését biztosító költségvetést előkészítette és az adórendszer és adóbeszedés elveit kialakította.

Az iparügyek és a közlekedésügy a kereskedelemügyi miniszterhez tartoztak, a király körüli miniszter feladat a reprezentatív és formális ügyekre korlátozódott, a horvát-szlavón-dalmát miniszter feladata Horvátországgal való kapcsolattartás volt.

A horvát törvényhozás szerve a szábor , a végrehajtó hatalom feje pedig a bán volt.

Horvátország különös jogállása fejlődött ki abban, hogy a képviselőházba 40 a főrendiházban pedig 2 képviselőt delegálhatott, akik anyanyelvűkön szólalhattak fel, Magyarországgal közös ügy volt a hadügy és a pénzügy volt.

A közigazgatási feladatok megvalósítását a követlen alárendelt közigazgatási szervek valamint az önkormányzatok illetve a tisztviselőkön keresztül látták el.

Az önkormányzatoknak középfokon két pillére volt vármegye (63) és törvényhatóságú városra tagolódót (25).

A vármegye élén a főispán állt, aki a belügyminiszter javaslatára a király nevezet ki és mentet fel, a vármegyék fontos belügyeibe az önkormányzati szervek döntöttek.

A legfontososabb a törvényhatósági bizottság volt, amelynek a hatáskörében tartozott például a költségvetés megvitatása és a tisztviselők megválasztása törvényhatósági bizottság választotta az alispánt is aki az önkormányzati apparátust élén állt s szűkség esetén a főispánt is helyettesítette.

A törvényhatósági jogú városok jogállása és beigazgatása lényegében megegyezett a vármegyéével, a különbség az volt, hogy a második embert és a tisztviselőjét nem alispánnak hívták, hanem polgármesternek hívták.

A főváros első emberét a főpolgármestert a belügyminiszter javaslata alapján a király által előterjesztett három személy közül a törvényhatósági biztosság választotta.

A vármegyék járásokra és rendezett tanácsú városokra, a járások pedig kis- és nagyközségekre, azaz falvakra tagosodtak, a járások élén a vármegyének alárendelt főszolgabíró állt a városok és a községek belső életét pedig a képviselőtestület szabályozta s a főjegyző illetve a jegyző adminisztrálta.

A közigazgatás szálai legfelsőbb szinte a belügyminisztérium kezében futottak össze.

A közbiztonság védelmét a kiegyezést követő másfél évtizedben, a városokban a rendőrség egyébként pedig a vármegyéknek alárendelt pandúrszervezet látta el, amit a csendőrség váltót fel, mint új fegyveres testület, ami a belügyminisztérium és a honvédelmi miniszter alárendeltségébe tartozott.

A kiegyezést követő években megtörtént az igazságszolgáltatás teljes elválasztása a törvényhozástól, első jelentő lépés az új polgári perrendtartás törvénybe iktatása volt 1868-ban.

Ez előírta a nemesi jogok teljes megszüntetését s az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, szabályozták a bírok függetlenségének, hatalmának és felelősségének kérdéseit, ezek a törvények kimondták a bírók elmozdíthatatlanságát s egyben eltiltották őket a politikai tevékenységtől.

Az 1871.éviXXXII. tc.a magyar bírói szervezeten belül három illetve négy szintet különített el , az úgynevezett első folyamodási tehát alsó fokú bíróságok közé a járásbíróságok és a súlyosabb vagyonjogi és bűnügyekkel foglalkozó törvényszékek soroltattak.

A legfelsőbb bíróságot, amely Budapesten székelt kúriának nevezték a büntetőjog koherens modernizációját az úgynevezett csemege-kódex végzet el.

A büntetések nemei a következők voltak:

Ø      Halálbüntetés

Ø      Fegyház

Ø      Államfogház

Ø      Börtön

Ø      Fogház

Ø      Pénzbüntetés

1896-ban újbűnvádi perrendtartást vezettek be, amelynek egyik leglényegesebb újítása az esküdtbíróság intézményének rendszeresítése volt.