A hun birodalom bukasa

A hun birodalom bukása

A kínai politika mesteri húzásokkal játszotta ki egymás ellen Bátor (Mao-tun) utódait: ellensennyők állításával. A hatodik generációban Hoansza és Csitki (Csi-csi) álltak egymással szemben. Az ország háromfelé szakadt. Csitki volna jogosabb a trónra, mint idősebb. A nemzet java és többsége is mellé állott. Megütköztek; Hoansz 636i82g a futva menekül a vesztett csatából és Kr. e. 53-ban elismerte Kína fennhatóságát a hunok fölött.

Csitki is törekedett a kínai császárral fenntartani az érintkezést, amelyet Hoansza igyekezett megakadályozni. Egyébként Csitki messze északon maradt, ahol megtartotta, sőt megnövelte hatalmát. Hoansza meghódolásakor ugyanis Libok alkirály elszakadt Hoanszá-tól, nem ment hódolni, hanem sennyővé kiáltotta ki magát. Az összetűzéskor csatát vesztett, elesett, népe pedig Csitkihez csatlakozott. Erre a hírre Kína Hoanszát óriási sereggel és élelemmel támogatva Csitki ellen akarta küldeni, ki érezve gyengeségét, Kr. e. 48-ban elhagyta országát.

Csitki-nek az lehetett a számítása, hogy a testvér Oszun népével egyesülve erősíti meg birodalmát. Mint emlékszünk, Mao Tun sennyőt Kiok nevű fia követte a trónon, ki ekkor felvette a Las Sang nevet. Kis-oszun a Fergana- völgyben volt és lakói a Las Sang által levert és előzött "nagy jüe-csi" nép volt. Csitka követeket küldött hozzájuk s fölhívta szövetkezésre Kis-oszun királyát, aki hatalmas megerősítését Kínának köszönhette, s a földönfutó Csitkivel nem akart szövetkezni. Ezért követeit lefejezteti, fejeiket elküldi Kína turkesztáni megbízottjának, s 8000 embert küld Csitki ellen, aki a csapatot leveri, de az egyesülési tervet feladva északnak fordul. Az Irtis felső folyásánál lakó ujgurokhoz (ogurokhoz) megy, legyőzi őket, majd nyugatnak fordul a kin- kunok (kirgizek) ellen. Csitki hódolásra kényszeríti őket. Azután északnak fordulva a ting-lingeket is leveri. E három ország egyesítéséből alapítja meg független hun birodalmát, amely Turkesztán egész északi részét magában foglalta, nyugatra pedig a Volga és a Káspi vidékig terjedt. Fővárosa a mai Szamarkand környékén volt.

Csitki több támadást intéz az Oszun-ok ellen és követeli Kínától a béke-kezesként ott tartott fiát. 44 végén a császár Ku-Ki nevű táborszernagy kíséretében vissza is küldi. Nem tudjuk miért, Csitki a követet kivégezteti.

Csitki Kína turkesztáni uralmát veszélyeztette: rövid idő alatt félelmetes hatalommá nőtte ki magát. Azért gyűlölte annyira Oszun-t, mert annak lakói, a Kiuszu-k, a "tusó ujgurok" leszármazottai útban voltak a déli irányú terjeszkedése számára. Ekkor történt, hogy K'ang-Kiü királya segítséget kér és szövetséget ajánl Oszun ellen.

Ez az ország, K'ang-Kiü (Khang-Ki), a mai Taskent és Szamarkand vidékén feküdt. Nem volt Kína alattvalója, de korábban Bátor birodalmához tartozott. Oszuntól sokat szenvedett. (Nagy kár, hogy ezen események leírása Kutejba pusztítása következtében elveszett.) Csitka elfogadta K'ang-Kiü ajánlatát, megkötötték a szövetséget, Csitki hunjai és a K'ang-kiü-i csapatok betörtek a Fergana- völgybe és nagy pusztítást vittek végbe.

Csitki megnövekedett hatalma veszedelmes volt Kína számára is: turkesztáni uralma megingott, s nagy része Csitki fönnhatósága alá került. Kína behálózta a Csitki által meghódított régi országok uralkodóit, s titkos koalícióban egyesítette őket a meggyűlölt Csitki ellen. A turkesztáni kínai hadsereghez még 15 ország királya csatlakozott. Tervüket ügyes ravaszsággal hajtották végre, Csitki-nek sejtelme sem volt arról. Várában legfeljebb pár ezer embere lehetett, mikor az egyesült csapatok meglepték: kelepcébe került. Elszánta magát a végsőkre, állta a harcot, amely a hun történelem egyik legnagyszerűbb tragikus küzdelme. A hunok kétségbeesetten védekeznek, de az ostromlók felgyújtják a várost. A végén pár száz férfi és nő élt már csak, akik a hárembe vonultak, s az ostromlók itt sem bírtak addig velük, amíg ezt is föl nem gyújtották. Csitki utolsó leheletéig védekezett. Sebektől borítva rohant szembe a benyomuló ellenséggel, amely végre mégis megölte. Az utolsók közül egyetlen egy ember vagy asszony sem maradt életben. A halott hős sennyőnek egy kínai tiszt levágta a fejét. Így halt meg a hunságnak utolsó független nagy sennyője, aki saját hibájából bukik el, de bukásában is nagy és tiszteletreméltó maradt. Hogy milyen kevesen voltak a hunok, azt bizonyítja a kínai hivatalos hadijelentés, amely 1518 elesettről és 145 élve elfogottról számol be. Csitki fejét a császári fővárosba vitték, és közszemlére függesztették ki.

Mikor Csitki legyőzését elmesélik, a krónikák nem tesznek említést arról, hogy népét megsemmisítették. Ha figyelembe vesszük a szám szerint megadott halottak és foglyok mennyiségét (amellyel fejvesztés terhe alatt kellett elszámolni), lehetetlen az, hogy Csitki népét megsemmisítették volna. A várost bevették, Csitkit megölték, s ezzel megelégedtek. Az állattenyésztő nép nem lakhatik a városban, s így Csitki hunjai is bizonyára szerteszét voltak téli szállásaikon. Csitki népéről a kínai források nem tudnak semmit. De mint tudjuk, a kínai történetírók a környező lakosságról megállapították, hogy öltözetük, szokásaik, életmódjuk, kinézésük olyan, mint a hunoké, de nyelveik is igen közel állnak egymáshoz. Cseng K'ien külön kiemeli, hogy kölcsönösen megértik egymást. Tehát nincs kétség: a hun zöm túlélte a tragédiát, de K'ang Kiü-ben nem maradhattak. Ellenséges gyűrű vette körül őket. Egy út maradt nyitva előttük, amely észak-északnyugatnak, a Baks- patakon és a szteppén át volt nyitva. Csak erre menekülhettek, hogy a körülvevő ellenség ollójából kikerüljenek, s valahol téli szállást nyerjenek.