A boldogsag keresése

A boldogság keresése

Az 1700-as századfordulóra ismét elötérbe kerültek a németajkú országok.

A német föld természetes ereje, meg a sajátos német társadalmi szervezet jóvoltából két tevékenységi területen, a zenében és az építészetben is ragyogó tettekkel gazdagították Európa civilizációját.

Ebben a korban, amikor a költészet haldokolt, a muzsika fejezte ki a kor legmélyebb gondolatait és indíttatásait.

A 17. századi muzsika néhány jellegzetessége - melodikus áradása, bonyolult szimmetriája 353f56d , dekoratív leleménye - tükrözödik a kor építészetében is; a zene érzelmi hatása már kevésbé.

A rokokó stílusnak megvan a saját helye a civilizációban: örömszerzésre szánódott.

A boldogság keresése helyes célja az emberiségnek és a rokokó építészet fejezi ki legjobban a boldogság és a szerelem keresését.

Elözmények:

Vagy hatvan esztendön át Franciaország uralta az európai színtért, s ez egy ridegen centralizált, tekintélyelvü kormányt, s egy szigorúan klasszikus stílust jelentett.

Két pompás drámaírót teremtett ez az éra: Corneille-t és Racine-t.

Racine abban páratlan a világirodalomban, hogy az emberi szív legtitkosabb rezdüléseit hibátlan tökélyü, emelkedett nyelvbe tudta önteni.

Ekkor alkotott egy nemes festö is: Poussin, aki az antik irodalmon és a sztoikus filozófián nevelkedett lelkét is bele tudta vonni a festömesterségbe.

A francia klasszicizmusnak az építészete is magasztos volt.

A klasszicizmus egyik jellemzöje az, hogy nem exportálható, ellentétben a barokkal, amely rugalmas és könnyen adaptálható.

A német zeneszerzök munkásságában fellelhetök az olaszok, elsösorban Alessandro Scarlatti nemzetközi stílusának hatása.

Hosszan ívelö, mesteri dallam soraival, gondosan kordában tartott díszítményeivel, tökélyre vitt részleteivel Scarlatti zenéje meglepöen közel áll Borromini építészetéhez.

Borromini stílusa megfelelt a német észak kézmüves-hagyományainak; ezek a hagyományok egy olyan társadalmi rendet szolgáltak, amely szöges ellentéte a francia centralizált bürokráciának.

A kor legszebb német épületei nem paloták, hanem a zarándoktemplomok.

A Bachok is ilyen zenész-kézmüvesek voltak, s közülük emelkedett ki egyszer csak Nyugat-Európa egyik legnagyobb lángelméje: Johann Sebastian Bach.

A kor nagy müvészete vallásos müvészet volt.

A gondolkodás vallásellenes volt, az élet hivalkodóan profán.

Bizonyos tekintetben Bach zenéje is az itáliai stílusból nött ki, ahogy az észak barokk építészet Borrominiböl.

Volt azonban egy másik zenei tradíció is Németországban, melynek gyökerei a reformáció koráig nyúltak vissza.

Maga Luther is jó muzsikus volt.

Az orgonának sokféle szerepe volt az európai civilizációban.

A 19. században a frissen szerzett vagyon jelképe volt; a 17. és 18. században azonban még a városi polgárság büszke függetlenségét testesítette meg.

Az orgonákat, a legjobb helyi kézmüvesek remekeit gyakran dekoratív szobrokkal és faragványokkal ékesítették, az orgonisták a közösség megbecsült tagjai voltak.

A 17. századi holland festészetnek támaszt adó demokratikus polgári szellem játszott közre a német muzsika megszületésében: ez a társadalom öszintébb és aktívabb részese volt az eseményeknek, mint a holland connoisseur-ök tábora.

Ez a provinciális társadalom lett a háttere Bachnak.

Egyetemes jelenség volt.

Bachban nem a barokkos bonyolultságot értékeljük a legtöbbre.

A Bach-passiók bizonyos nagy pillanatai ünnepélyes egyszerüségükben és mély vallásos érzésükben Giotto freskóival vetekednek.

Szárnyaló polifóniája a gótikus építészetet idézi.

A német barokk építészei elsösorban köfaragók vagy stukkómüvészek voltak.

Neumann-nak (Nojman) azonban mérnök volt a mestersége.

Épületeit nézve, komplex terv ragad meg bennünket, amelyet Neumann a legbonyolultabb matematikai problémához méltó ügybuzgalommal oldott meg.

Legszebb épületbelsöit a kor egyik legnagyobb dekorátora, a velencei Giovanni Battista Tiepolo díszítette.

Neumann egyik nagy munkájában, a würzburgi érseki palotában látható Tiepolo mestermunkája, a hatalmas lépcsöház feletti mennyezetfreskó.

A freskó a négy földrészt ábrázolja; ilyesféle témákkal helyettesítette a dekoratív müvészet a keresztény hit hajdan oly divatos allegóriáit.

A kora 18. század két nagy muzsikusa Bach és Handel (Hendel) egymással ellentétes, de egymást kiegészítö párt alkot.

Bach idötlenségével szemben Handel mindenestül kora gyermeke volt.

Vagyonokat keresett és vesztett el színházi impresszárióként.

Roubillac Handel szobrát a vauxhalli mutatványos park hálás tulajdonosai emeltették.

Handel zenéje révén a park egyik fö vonzereje.

Handel mindvégig hü marad az itáliai barokk stílushoz.

Benne az a rendkívüli, hogy amikor ezeknek az áradó, könnyed daloknak és hatásos kórusoknak a szerzöje az operáról átnyergelt az oratóriumokra valódi, nagy vallásos zenét tudott alkotni.

A barokk, bármennyit módosult is Németországban és Ausztriában, itáliai találmány.

Vallásos építészeti stílusként született, s a katolikus egyház érzelmi törekvéseit volt hivatva kifejezni.

A rokokó ezzel szemben javarészt párizsi müfaj, jellegében pedig sajátosan világi.

A rokokó Versailles súlyos klasszicizmusa ellen lázadt.

Az antikvitástól kölcsönzött statikus oszloprend helyett a szabad vonalvezetésü természeti tárgyakból, kagylókból, virágokból, tengeri növényekböl merítette ihletét, s különösen kedvelte a kettös csavarodásokat.

A müvészi érzékenység csak nyert általa.

Mindezt a legszebben egyetlen müvész, Watteau munkája teljesíti ki.

Technikáját Rubenstöl örökölte.

Watteau rátapintott a múlandóság érzetére, s ezáltal az örömök súlyos jelentöségére.

A csillogó felszín mögött ott bujkált a melankólia.

Mestermüve, Indulás Cythere szigetére 1712-ben készült, még a XVI. Lajos életében.

A festmény könnyed élessége egy Mozart-opera világát idézi, s emberi drámával teljes.

Ez az újszerü érzelmesség, melynek Watteau volt a prófétája, elsösorban férfiak és nök viszonyának rezdülékenyebb megértésében mutatkozott meg. Érzelem: devalválódott ez a szó, minden szavak szokása szerint, de a maga idejében civilizáló erö rejlett benne.

A szerelem után Watteau legjobban a zenét szerette; barátai szerint igen jó füle volt hozzá.

Szinte minden jelenetét a muzsika kíséri.

Watteau színei irizálnak, vibrálnak: az emberek akaratlanul is zenei analógiák jutnak eszébe.

A rokokó is a kis uralkodói udvarok müvészete volt, s inkább az eleganciának hódolt, mintsem a nagyságnak; a vallásos témákat szintén érzelmesen és kecsesen kezelte, nem pedig ünnepélyes meggyözödéssel.

A rokokó még Angliára is átterjedt, bár nem engedte túl meredek szélsöségekben tobzódni.

Egy valódi nemzetközi stílus mindennek megszabja a formáját.

Elöírásait kötelezö érvényüek és semmibe veszik a kényelmet, meg azt, amit funkcionalizmusnak szokás hívni.

A rokokó annak ellenére, hogy odáig volt tengeri kagylókért, kevésbé volt deskriptív, mint a gótika; tárgyainak nyersanyagát mindig egyazon dallamra táncoltatta.

A ritmus, az összehangzás, a textúra mind-mind a muzsika rangjára törekedett.

Néhány ütem alapján nem mindig lehet megkülönböztetni Haydn és Mozart zenéjét, pedig a 18. század második felének legnevesebb két muzsikusa igencsak eltérö alkat volt, s alkati különbségeik zenéjükre is rányomják bélyegüket.

Haydn muzsikájából az a naiv öröm csendül ki, amit talán az élet táncának nevezhetnénk, s ami alkotásra ihlette a bajor kézmüveseket.

Haydn korábbi müvei, különösen kis zenekarokra és a húros hangszerekre szerzett darabjai pontosan abban a rokokó stílusban íródtak, miként a termek készültek, melyek eladták öket.

Haydnnak jól kellett lakatnia a nehezen kielégíthetö hercegi étvágyát: több mint negyven kvartettot, száznál is több szimfóniát, és sok száz alkalmi darabot komponált Esterházy hercegnek.

Mozart persze müvei java részét az egykorú 18. századi stílusban írta.

Annyira otthon érezte magát ebben a zenei aranykorban, s annyira mestere volt a formának, hogy nem érezte szükségét a formabontásnak.

Mozart formai tökélye azonban két olyan jellegzetességet fejez ki, amelyek igen távol állnak a rokokó szellemtöl.

Egyfajta különös mélabú az egyik, amely szinte a rettegésig fajul, s amely oly gyakori vendége az elszigetelt lángésznek.

Mozart igen fiatalon tapasztalta meg ezt az érzést.

A másik jellegzetesség szinte ellentéte az elöbbinek: az emberek és az emberi kapcsolatok drámája iránti szenvedélyes érdeklödés.

Az opera - a gótikus építészetet nem számítva - a nyugati ember egyik legtalányosabb alkotása.

Semmiféle logikai következtetéssel nem lehetett elöre látni.

A rokokó legnagyobb müvészi alkotása mindenestül irracionális.

Az operát persze a 17. században találták ki, s müfaj Monteverdi profetikus lánglelke által lett belöle; a katolikus Itáliából került északra, s az északi katolikus fövárosokban, Bécsben, Münchenben, Prágában élte virágkorát.

Az operaházak akkor jöttek divatba, amikor a templomok kimentek a divatból, s olyan tökéletes kifejezöi lettek az új, profán vallásnak, hogy kerek száz éven át továbbra is rokokó stílusban épültek, noha ez a stílus rég divatját múlta.

A boldogság és a szerelem kergetése, amely oly egyszerünek és életadónak tetszett egykor, bonyolult és destruktív tevékenység lett.