A belső-azsiai eredet kérdése

A belső-ázsiai eredet kérdése

Ezzel elérkeztünk odáig, ahol a magyar őstörténet Belső-Ázsiában elkezdődik. Közel száz esztendő telt el azóta, hogy Thury József korszakalkotó munkáját: A magyarok eredete őshazája és kivándorlás c. könyvét Milleneum évében közzétette. Érdy Miklós-nak köszönhetjük, hogy "A m. kir. főügyészség részére" adott "Köteles példány"-ról fénymásolatot készített és azt egy kaliforniai könyvkereskedő, Fabó László révén közzétette.

Széchenyi és Kőrösi Csoma számára nagy titok volt a magyar eredet. Pedig Thury szerint: "Aligha van olya 848i83i n nemzet, melynek eredetére és őstörténetére vonatkozólag annyi és olyan természetű kútforrás maradt volna fenn, mint a magyarokra vonatkozólag, s mégis talán egy nemzetnek sem borítja olyan sűrű homály mind a mai napig, mint éppen a magyarokét.

Pedig az írásban fennmaradt történeti emlékek ékesszólóan bizonyítják, hogy az egykorú és közel korú történetírás mindig tisztában volt azokkal a dolgokkal, melyekből az újabb kori kutatók kérdéseket csináltak." Mindenek előtt tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy mik voltak azok az okok, amelyek akadályozták tisztánlátásunkat.

Az eddigi kutatók nem használták fel azon forrásokat mind, amelyek a magyar nemzet őstörténetére vonatkoznak, s régóta rendelkezésre állanak.

A második ok: a történeti kritika hiánya, akarom mondani: mellőzése az eddigi történelmi kutatásokban. A történeti kritikának mindig egykorú, vagy közel korú, s az események színhelyéhez minél közelebb élő írókra kell hivatkoznia, akik értesüléseinek útját-módját is ismerhetjük, nem pedig olyan szerzőkre, akik az általuk elbeszélt eseménynél sokkal későbben, s annak színhelyétől messze éltek. A hun-magyar kérdés eldöntésében csakis a VI. és VII. századbeli bizánci-görög írók lehetnek illetékes bírák A történeti kritika mellőzése szülte azt a hiedelmet, hogy a Pannóniát elfoglaló magyarok az ún. Nagy-Magyarországból költöztek ki, mint őshazából. A XIII. század közepéig egyetlen egy, még csak mesés színezetű történeti adat sem található, amely az ún. Nagy-Magyarországnak, mint őshazának, létezéséről tanúskodnék.

A harmadik ok nem kisebb vétség, mint a történelem megtagadása. A valóság ugyanis az hogy a történelem mindig a török (turk) nép család egyik tagjának ismerte a Pannóniát elfoglaló magyarokat, s ezt a tanúskodást csak újabb időben vonják kétségbe olyan kutatók, akik egy vagy más okból szerették mellőzni a történelmi kritikát.

Aki megakarja dönteni a bizánci, perzsa és arab írók állítását a magyarok a nemzetiségéről annak más, mégpedig tekintélyesebb és hitelesebb írók tanúskodásaira kell hivatkoznia, akik egyenesen azt állítják, hogy a magyarok nem voltak turkok; mert ez a módszere a komoly történeti kutatásnak. De aki e nélkül tagadja Bölcs Leó, Konstantinus, Ibn Rosteh stb. állításának igaz voltát: az csak játéknak tekinti a tudományt, aki a határozott és egészen világos bizonyítékokat csűrés-csavarással, furfangos álokoskodással igyekszik megfosztani értéküktől: annál már előre, a históriai adatoktól függetlenül, készen van valamely végeredmény, amelynek igaz voltát akarja elhitetni másokkal, s ezért szeretné nyakát szegni az útjában álló régi szerzőknek.

Végre nagy akadályára vált őstörténetünk tisztázásának az ugor, ugur vagy ogor népnevezetnek teljesen önkényes, vagy a história nem tudásából származó fölcserélése a jögra, jogra vagy jugra nép- és helynévvel. A történelem t.i. elvitázhatatlanul amellett tanúskodik, hogy az ugor, ugur, ogor név jogosan csakis a török népcsalád egyik ágát_illeti, mégpedig azt, amelyik a Kr. u. I. sz. végén ázsiai őshazájából az Ural folyó, Kaspi- tenger és a Volga, mellékére költözött. De újabb időben nem érték be annyival a történetbúvárok és nyelvtudósok, hogy ezt a nevet egészen alaptalanul azonosították a voguloknak és osztyákoknak jögra, jogra vagy jugra nevével, hanem - miután egynek vették ezt a két nevet előbb a finnugor összetételben, később egyszerűen ugor alakjában, mindazon népek megjelölésére alkalmazták, melyeket külön- külön finn, lapp, észt, mordvin, cseremisz, zürjén, votyák, vogul osztyák és magyar néven ismerünk. Ámbár az ugor, ugur név ezek közül kizárólag csak a magyart illeti meg, amint az ungar, hungar, hunugor, onogur, onogur összetett név is bizonyítja (unugur, on-ogur). Ez a két név eredetileg is teljesen különböző volt. Ennélfogva akár a Jögra folyó adott létet a jögra, jogra, jugra népnévnek és a Jogra ország névnek, akár nem: az az egy dolog históriailag bizonyos, hogy ennek a nevezetnek jogosan semmi köze sincs az ugor, ugur, ogor népnévhez, s önkényes fölcserélésüket nem lehet menteni.

A felsorolt hibáik miatt nem láthattuk tisztán nemzetünk őstörténetét úgy mint a történelemben, mégpedig írásban napjainkig fennmaradt kútfőkben meg van örökítve.

Mint tudjuk, Kőrösi Csoma Sándor Göttingában szerzett tudomást tanárától, Eichhom professzortól arról, hogy a középkori arab írók munkáiban népünk ázsiai történelméről sok adat van. Ezért kezdett Csoma a török, az arab és a perzsa nyelv tanulásához. Ott, az ázsiai irodalomban kell legyen népünk származásának titka - ezt gondolta.

Valamikor 1974-ben egy montreáli fiatalember Papp Zsolt, elhatározta, hogy nyelvészetből doktorátust szerez és Budapestre utazott, beiratkozott az egyetemre. A tanterv szerint fel kellett vegyen egy keleti nyelvet. Ő perzsát választotta. Vagy két hónapig szépen haladt a tanulmányaiban, amikor derült égből becsapott a villám: a művelődési Minisztérium megtiltotta, hogy Papp Zsolt perzsát tanuljon.

Ha megértjük, hogy miféle "veszély" van abban, ha Papp Zsolt megtanul perzsául, egy lépéssel közelebb kerülünk a magyar nemzet eredete titkának megértéséhez.