kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
A belsõ-ázsiai eredet kérdése
Ezzel elérkeztünk odáig, ahol a magyar õstörténet Belsõ-Ázsiában elkezdõdik. Közel száz esztendõ telt el azóta, hogy Thury József korszakalkotó munkáját: A magyarok eredete õshazája és kivándorlás c. könyvét Milleneum évében közzétette. Érdy Miklós-nak köszönhetjük, hogy "A m. kir. fõügyészség részére" adott "Köteles példány"-ról fénymásolatot készített és azt egy kaliforniai könyvkereskedõ, Fabó László révén közzétette.
Széchenyi és Kõrösi Csoma számára nagy titok volt a magyar eredet. Pedig Thury szerint: "Aligha van olya 848i83i n nemzet, melynek eredetére és õstörténetére vonatkozólag annyi és olyan természetû kútforrás maradt volna fenn, mint a magyarokra vonatkozólag, s mégis talán egy nemzetnek sem borítja olyan sûrû homály mind a mai napig, mint éppen a magyarokét.
Pedig az írásban fennmaradt történeti emlékek ékesszólóan bizonyítják, hogy az egykorú és közel korú történetírás mindig tisztában volt azokkal a dolgokkal, melyekbõl az újabb kori kutatók kérdéseket csináltak." Mindenek elõtt tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy mik voltak azok az okok, amelyek akadályozták tisztánlátásunkat.
Az eddigi kutatók nem használták fel azon forrásokat mind, amelyek a magyar nemzet õstörténetére vonatkoznak, s régóta rendelkezésre állanak.
A második ok: a történeti kritika hiánya, akarom mondani: mellõzése az eddigi történelmi kutatásokban. A történeti kritikának mindig egykorú, vagy közel korú, s az események színhelyéhez minél közelebb élõ írókra kell hivatkoznia, akik értesüléseinek útját-módját is ismerhetjük, nem pedig olyan szerzõkre, akik az általuk elbeszélt eseménynél sokkal késõbben, s annak színhelyétõl messze éltek. A hun-magyar kérdés eldöntésében csakis a VI. és VII. századbeli bizánci-görög írók lehetnek illetékes bírák A történeti kritika mellõzése szülte azt a hiedelmet, hogy a Pannóniát elfoglaló magyarok az ún. Nagy-Magyarországból költöztek ki, mint õshazából. A XIII. század közepéig egyetlen egy, még csak mesés színezetû történeti adat sem található, amely az ún. Nagy-Magyarországnak, mint õshazának, létezésérõl tanúskodnék.
A harmadik ok nem kisebb vétség, mint a történelem megtagadása. A valóság ugyanis az hogy a történelem mindig a török (turk) nép család egyik tagjának ismerte a Pannóniát elfoglaló magyarokat, s ezt a tanúskodást csak újabb idõben vonják kétségbe olyan kutatók, akik egy vagy más okból szerették mellõzni a történelmi kritikát.
Aki megakarja dönteni a bizánci, perzsa és arab írók állítását a magyarok a nemzetiségérõl annak más, mégpedig tekintélyesebb és hitelesebb írók tanúskodásaira kell hivatkoznia, akik egyenesen azt állítják, hogy a magyarok nem voltak turkok; mert ez a módszere a komoly történeti kutatásnak. De aki e nélkül tagadja Bölcs Leó, Konstantinus, Ibn Rosteh stb. állításának igaz voltát: az csak játéknak tekinti a tudományt, aki a határozott és egészen világos bizonyítékokat csûrés-csavarással, furfangos álokoskodással igyekszik megfosztani értéküktõl: annál már elõre, a históriai adatoktól függetlenül, készen van valamely végeredmény, amelynek igaz voltát akarja elhitetni másokkal, s ezért szeretné nyakát szegni az útjában álló régi szerzõknek.
Végre nagy akadályára vált õstörténetünk tisztázásának az ugor, ugur vagy ogor népnevezetnek teljesen önkényes, vagy a história nem tudásából származó fölcserélése a jögra, jogra vagy jugra nép- és helynévvel. A történelem t.i. elvitázhatatlanul amellett tanúskodik, hogy az ugor, ugur, ogor név jogosan csakis a török népcsalád egyik ágát_illeti, mégpedig azt, amelyik a Kr. u. I. sz. végén ázsiai õshazájából az Ural folyó, Kaspi- tenger és a Volga, mellékére költözött. De újabb idõben nem érték be annyival a történetbúvárok és nyelvtudósok, hogy ezt a nevet egészen alaptalanul azonosították a voguloknak és osztyákoknak jögra, jogra vagy jugra nevével, hanem - miután egynek vették ezt a két nevet elõbb a finnugor összetételben, késõbb egyszerûen ugor alakjában, mindazon népek megjelölésére alkalmazták, melyeket külön- külön finn, lapp, észt, mordvin, cseremisz, zürjén, votyák, vogul osztyák és magyar néven ismerünk. Ámbár az ugor, ugur név ezek közül kizárólag csak a magyart illeti meg, amint az ungar, hungar, hunugor, onogur, onogur összetett név is bizonyítja (unugur, on-ogur). Ez a két név eredetileg is teljesen különbözõ volt. Ennélfogva akár a Jögra folyó adott létet a jögra, jogra, jugra népnévnek és a Jogra ország névnek, akár nem: az az egy dolog históriailag bizonyos, hogy ennek a nevezetnek jogosan semmi köze sincs az ugor, ugur, ogor népnévhez, s önkényes fölcserélésüket nem lehet menteni.
A felsorolt hibáik miatt nem láthattuk tisztán nemzetünk õstörténetét úgy mint a történelemben, mégpedig írásban napjainkig fennmaradt kútfõkben meg van örökítve.
Mint tudjuk, Kõrösi Csoma Sándor Göttingában szerzett tudomást tanárától, Eichhom professzortól arról, hogy a középkori arab írók munkáiban népünk ázsiai történelmérõl sok adat van. Ezért kezdett Csoma a török, az arab és a perzsa nyelv tanulásához. Ott, az ázsiai irodalomban kell legyen népünk származásának titka - ezt gondolta.
Valamikor 1974-ben egy montreáli fiatalember Papp Zsolt, elhatározta, hogy nyelvészetbõl doktorátust szerez és Budapestre utazott, beiratkozott az egyetemre. A tanterv szerint fel kellett vegyen egy keleti nyelvet. Õ perzsát választotta. Vagy két hónapig szépen haladt a tanulmányaiban, amikor derült égbõl becsapott a villám: a mûvelõdési Minisztérium megtiltotta, hogy Papp Zsolt perzsát tanuljon.
Ha megértjük, hogy miféle "veszély" van abban, ha Papp Zsolt megtanul perzsául, egy lépéssel közelebb kerülünk a magyar nemzet eredete titkának megértéséhez.
Találat: 1483