A Vallasi Mozgalom - iszlam

A Vallási Mozgalom - iszlám

A polgárháborúk nyomán számtalan lényegi kérdés merült fel. Miként ál­lít­­hatja az a társadalom, mely meggyilkolja hitükhöz hü, istenfélö vezetöit - imámjait -, hogy az Úr útján jár? Milyen ember álljon az umma élén? Fel­tétlenül a kalifának kell-e a legjámborabbnak lennie a muszlimok között - ahogy a kháridzsiták követelték -, vagy szükséges-e, hogy a Próféta csa­lád­jából származzék, amint azt a síiták elengedhetetlen feltételként szab­ták? Esetleg a béke és az egység érdekében hibáik ellenére is fogadják-e el az Umajjádok uralmát? Az igazság Ali vagy Muávija oldalán állt-e az elsö fitna során? Megfelel-e az Umajjád Birodalom az iszlám elöírásainak? Igaz muszlim lehet-e az az uralkodó, aki nem törödik a szegények nyomorával, míg maga jólétben dözsöl? Mi legyen a nem arab muszlimokkal, akik arab törzsek klienseivé - maválí-vá - szegödtek? Elképzelhetö-e, hogy ez a rendszer talán rasszista és csak az egyenlötlenségeket mélyíti el, s nem is áll összhangban a Korán tanításaival?

A kérdések megválaszolása során kerekedett heves, politikától sem men­­tes vitákból nött 838g69i ki az iszlám vallásrendszere és a muszlimok hit­gya­kor­lata az általunk is ismert formájában. Korán-recitátorok és az ese­mé­nye­ket hozzájuk hasonló aggodalommal szemlélök azt firtatták, mit is je­lent muszlimnak lenni. Azt szerették volna, ha a közösség elsösorban musz­lim és csak másodsorban arab. A Koránban fontos fogalom a tavhíd, az "egységessé tétel", mely azt tanítja, hogy az egyes ember az életével vagy az ember által létrehozott intézményrendszer müködésével minden pil­lanatban az isteni akarat elötti meghajlásról tegyen tanúságot. A ke­resz­ténység történelmében hasonló fordulópontot jelentö korszakban a jámbor keresztények késhegyig menö vitákat folytattak Jézus személyéröl, emberi vagy isteni lényegéröl, s ezek az eszmecserék nagyban elösegítették a keresztény Isten-kép, a megváltásról és az emberi világról szóló keresztény hitelvek kiérlelését. A muszlimok heves szócsatái, melyek a testvérháború utáni umma politikai berendezkedésének mikéntje körül forogtak, a IV-V. századi krisztológiai vitákat idézik.

Az újsütetü jámborság megtestesítöje és legnevesebb képviselöje Haszan al-Baszrí (meghalt 728) volt, aki Medinában, a Próféta családjával szo­­ros kapcsolatban álló közegben nevelkedett. Uszmán halálát követöen Basz­­rába költözött, ahol a Próféta aszketikus életfelfogását tükrözö, az e vi­­lági javakat megvetö szellemi útra tért. Haszan a legnépszerübb pré­di­ká­tor lett új otthonában, minden fölösleges kényelmet nélkülözö, mértékletes élet­módjában pedig sokan az udvar pompaszeretetének ékesszóló és meg­sem­­misítö kritikáját látták. Baszrában Haszan vallási reformokat indított el, s követöit a Korán tanításainak elmélyült végiggondolására szólította fel. Pré­­dikációiban azt hirdette, hogy csak az e világi vágyakat kioltó öszinte imád­­ság, az odaadó önvizsgálat és Isten akaratának szüntelen fürkészése ve­­zethet el arra a tökéletes boldogságra, melyet az Úr minden férfinak és nö­nek osztályrészéül szánt. Haszan kiállt az Umajjádok mellett, ám fönn­tar­totta magának a jogot, hogy ha erre rászolgálnak, bírálja uralmukat. Vok­sát a kadarijja irányzat mellett tette le, melynek középpontjában az iste­ni szándékok - kadar - állandó figyelemmel kísérése állott. Ez a te­o­ló­gi­ai iskola azt tanította, hogy az emberek szabad akarattal bírnak és felelösek cse­lekedeteikért. Sorsuk tehát nem eleve elrendelt, hiszen az Úr igazságos, és senkit nem kényszerítene arra, hogy az igaz úton járjon, ha ehhez nincse­nek meg az adottságai. A kalifák tehát nem mentesülhetnek tetteik kö­vet­kezményei alól, s nem kerülhetik el a felelösségre vonást, ha nem en­ge­del­meskednek az isteni akarat elöírásainak. Abd al-Malik értesülvén e szá­má­ra felettébb veszélyes nézetekröl, Haszant az udvarba hívatta, ám a pré­di­kátor ekkoriban már akkora népszerüségnek örvendett, hogy a kalifa nem mer­te bántani. Haszan volt az elsö azon muszlim férfiak hosszú sorában, a­kik a lemondásokkal teli, fegyelmezett lelkiség követelményét a kormányzat politikai bírálatával ötvözték.

A kadariták csak azért türték el az umajjád uralmat, mert nem láttak más olyan eröt, mely képes lett volna szavatolni az umma egységét. A khá­ri­dzsitákat, akik az Umajjádokat halált érdemlö hitehagyottaknak tartották, épp ezen megfontolás alapján ítélték el. Haszan tanítványa, Vaszan ibn Ata (megh. 748) nevéhez füzödik az a mérsékelt irányzat, mely "távol tartotta" (i'tazala) magát mindkét szélsöségtöl. A mutaziliták a szabad akarat kérdésében, az udvar pompaszeretetével és a muszlimok egyenlöségével kap­csolatban a kadaritákhoz hasonló nézeteket vallottak. Isten igaz­sá­gos­sá­gát hangsúlyozó tanításuk alapján azonban mélyen elítélték a mások hely­ze­tével visszaélö muszlimokat. Ha politikára került a szó, "tartózkodtak" at­tól, hogy igazságot tegyenek Ali és Muávija vitájában, hiszen szerintük csak és kizárólag Isten tudhatja, mi rejlik az emberek szívében. Nézeteik szem­mel láthatóan szöges ellentétben álltak a kháridzsiták ra­di­ka­liz­mu­sá­val, ám a mutaziliták minden engedékenységük ellenére gyakran fontos sze­re­pet játszottak a kor politikai propagandájában. A Korán óva inti a musz­limokat attól, hogy "maguk határozzák meg, mi a jó, a szerintük ros­szat pedig tüzzel-vassal üldözzék".[i] A kháridzsiták - számos mutazilitával egyetértésben - komolyan vették a figyelmeztetést. Egyesek a síita lázadások mellé álltak, mások - mint például Haszan al-Baszrí - a koráni eszményeknek hátat fordító uralkodókat ostorozták. A mutazila több mint egy évszázadon keresztül a szellemi élet vezetö erejének számított Irakban. A mutaziliták egy olyan racionális teológiai rendszert (kalám) dolgoztak ki, mely az Isten egyszerüségét és egységét hangsúlyozta és állította az umma elé követendö példaként.

A murdzsiták szintén nem foglaltak állást Ali és Muávija ügyében, mert sze­rintük az ember belsö hozzáállása az, ami igazán számít. Azt hirdették, hogy a muszlimok - a Korán elvárásaival összhangban - maradjanak csend­ben (radzsá), s a döntéssel várjanak egy kicsit.[ii] Az Umajjádokat anél­kül, hogy megérdemelnék, nem szabad elítélni és illegitim ural­ko­dók­nak bélyegezni, ám ha vétenek a szent irat szelleme ellen, büntetésüket nem kerülik el. Ezen irányzat véleményének legjelentösebb kép­vi­se­lö­je­ként tartjuk számon Abu Hanífát (699-767), aki pályafutását egyszerü kú­fai kalmárként kezdte. Az iszlám felvétele után a kibontakozóban lévö musz­lim jogtudomány (fikh) elismert szakértöjévé képezte magát. Nem kis mér­tékben az ö úttörö jelentöségü munkásságának köszönhetöen a jog­tu­do­mány maradandó nyomokat hagyott a jámborságról alkotott muszlim el­kép­zeléseken, és hamarosan a muszlim felsöoktatás egyik fö tantárgyává lé­­pett elö. A fikh a polgárháborúkat követö általános elégedetlenségböl nött ki. Mecsetekben, magánházaknál férfiak gyültek össze, hogy az Umajjádok al­­kalmatlanságát elemezzék. A visszatérö kérdés mindig az volt, hogy mi­ként lehetne egy közösséget az iszlám szellemével összhangban irányítani. A jogászok egy olyan rendszer kidolgozására törekedtek, mely az isteni aka­rat utasításait pontosan betartó, igazságos társadalom felépítését szor­gal­­mazó koráni parancsokat az álmok világából a valóság talajára helyezi. Az elsö jogászok - fakíhok - Baszrában, Kúfában, Medinában és Da­masz­kusz­ban a helyi viszonyokat figyelembe vevö jogrendeket alakítottak ki. Leg­nagyobb gondjukat az jelentette, hogy a Korán csekély mennyiségü jog­anyagot tartalmazott, s ez a kevés is csak egy alacsonyabb szinten álló tár­sadalom szükségleteit elégíthette ki. A jogászok egy része ezért a Pró­fé­tá­ról és társairól szóló "elbeszélések", "történetek" (ahádisz, e. sz. hadísz) gyüj­tésébe fogott, hogy lássák, ök mit tettek egy-egy helyzetben. Mások la­kóhelyük muszlim népességének szokásait (szunna) vették górcsö alá, s ezek eredetét kísérelték meg visszavezetni egy-egy, a városban hajdan le­te­le­pedett Társra. Reményeik szerint így megbízható tudásra - ilm-re - te­het­tek szert, mely segíthetett eldönteni, hogy mi jó és mi rossz. Abu Hanifa az umaj­jád kor legelismertebb jogtudósává nötte ki magát, s az általa le­fek­te­tett alapelveken nyugvó jogi irányzat - mazhab - tanításait napjainkban is szá­mos muszlim követi. Ő maga ugyan nem sokat írt, de nézeteit ta­nít­vá­nyai megörizték az utókor számára. Késöbb más, némiképp eltérö ál­lás­pontot képviselö jogtudósok új irányzatokat - mazhab-okat - hoztak létre.

A muszlim történetírás is a hasonló vitakörök talajából sarjadt ki. A musz­­limok mindennapjaik kínzó kérdéseinek megoldásához a Próféta és a ra­sídún korának eseményeiben kerestek útmutatást. Vajon a kalifának fel­tét­­lenül a kurajs törzsböl kell-e származnia, vagy a segítök - anszár - egyik le­származottja is irányíthatja a közösséget? Mohamed mondott-e ez­zel kap­csolatban bármit is? Mi történt valójában Uszmán halála után? Mo­ha­­med ibn Iszhak és történésztársai olyan történetekre - hadísz-okra - kezd­­tek vadászni, melyek azáltal, hogy megrajzolták a Próféta egy-egy lá­to­­má­sá­nak és a hozzá füzödö Korán-vers kinyilatkoztatásának történeti hát­terét, kö­zelebb segítették a muszlimokat a vonatkozó szövegrészek helyes ér­tel­me­zéséhez. Ibn Isznak megírta a Próféta részletes életrajzát (szíra), mely­ben kidomborította a segítök - anszár - erényeit, és mélyen elítélte a Mo­ha­meddel szembeszálló mekkaiak megátalkodottságát. A szerzö bizonyos mértékig osztani látszott a síiták álláspontját, s igencsak ellenezte, hogy a muszlimokat Abu Szufján leszármazottai kormányozzák. A történetírás tehát olyan vallásos cselekedetté magasztosult, mely szilárd hivatkozási alapot nyújtott a fennálló rendszert elvi megfontolásokból ellenzöknek.

Az umma politikai állapota tehát az alakulófélben lévö muszlim hitélet egyik sarkalatos pontjává lett. A kalifa és az irányítása alatt álló köz­igaz­ga­tás azon fáradozott, hogy megoldja a mezögazdaságra támaszkodó biroda­lom égetö gondjait és egy erös királyságot építsen fel, ám a jámbor muszli­mok eltökélt ellenállásába ütközött. Az uralkodó cselekedeteinek és politi­ká­já­nak megítélése tehát már az iszlám történetének korai szakaszában olyan vallási jelentöséget nyert, mely alaposan rányomta bélyegét az aszketikus és misztikus gondolkodásra, a vallásjog rendszerére és a korai muszlim közösség teológiai nézeteire.