A VÖRÖS HADSEREG ELSŐ GYŐZELMEINEK NEMZETKÖZI JELENTŐSÉGE

A VÖRÖS HADSEREG ELSŐ GYŐZELMEINEK NEMZETKÖZI JELENTŐSÉGE

1. Az antifasiszta koalíció erösödése és a Szovjetunió harca a második front létrehozásáért A Vörös Hadsereg 1941-1942. téli gyözelmeinek óriási nemzetközi jelentösége volt. A téli támadás sikere megmutatta, mennyire alaptalan az Egyesült Államok és Anglia imperialista köreinek az a feltevése, hogy a szocialista állam gyenge, és a Németország elleni háborúban elkerülhetetlenül vereséget szenved. A Németország, Olaszország és Japán által megszállt európai és ázsiai országok népei a Szovjetunióban látták azt az eröt, amely kimentheti öket az idegen rabságból. A Vörös Hadsereg sikere ezeket a népeket a nemzeti felszabadító és antifasiszta harc kiszélesítésére ösztönözték. A szovjet-német arcvonalon a Szovjetunió javára fordult helyzet kedvezö feltételeket teremtett a fasiszta Németország leveréséhez. Az antifasiszta koalíció vezetö hatalmai közötti, egyre erösödö politikai és gazdasági kapcsolatokat fegyveres erejük összehangolt tevékenységével kellett kiegészíteni. A kialakult helyzet nyomatékosan megkövetelte, hogy a Vörös Hadsereg támadását nyugatról a szövetséges hadseregek a fasiszta Németországra mért csapással támogassák. Ez az oka annak, hogy a második európai front létrehozásának a problémája már 1941 végén elsörendü szerepet töltött be a szövetségesek közötti viszonyban. A szovjet kormány az agresszor mielöbbi szétzúzásában érdekelt összes szabadságszeretö népek vágyát juttatta kifejezésre, amikor 1941 öszén ismételten javasolta az angol kormánynak: hozzanak létre egy második frontot Európában. "A németek írta szeptember 3-án Sztálin Churchillnek a nyugati veszélyt blöffnek tekintik, és büntetlenül dobják át eröiket nyugatról keletre, mert nyugaton semmiféle második front nincs, és meggyözödésük szerint nem is lesz." Minél hamarább létre kell hozni a második frontot, hangsúlyozta Sztálin, hogy ez 30-40 hadosztályt elvonva, megkönnyítse a helyzetet a szovjet-német arcvonalon. Churchill Sztálinhoz intézett szeptember 4-i válaszüzenetében kijelentette: ". . . jelenleg semmi lehetöség sincs arra, hogy olyan brit akciót hajtsunk végre nyugaton (a légi akciókon kívül), amely tél elött lehetövé tenné német erök elvonását a keleti frontról." Ebben az üzenetben az angol kormány vezetöje általában kétségesnek tartja a második front létrehozásának lehetöségét, mégpedig nemcsak 1941-re, hanem 1942-re vonatkozólag is; megjegyezte, hogy a nehezen elöre látható eseményektöl függ, vajon a brit hadsereg képes lesz-e arra, hogy 1942-ben betörjön az európai kontinensre. Az angol kormány legföbb érve a második front ellen az volt, hogy Angliának ehhez nincsen kellö ereje és eszköze. Mi is volt hát a helyzet valójában? Angliának akkoriban csakugyan hiányoztak a szükséges eröi ahhoz, hogy nyugaton hadmüveleteket folytasson? Anglia, mint ismeretes, 1939 szeptembere óta állt hadiállapotban Németországgal. 1941-ig az angol kormánynak módja volt arra, hogy jelentös haderöt hozzon létre, és az ország anyagi és embertartalékait aktív hadviselésre mozgósítsa. Ezt annál is inkább megtehette, mert az angol kormány két év alatt egyetlen nagyobb arányú támadó hadmüveletet sem folytatott. 1941 szeptemberében, amint azt emlékirataiban Churchill is bevallja, a brit szigeteken több, mint 2000000 katona állt fegyverben. Ezen kívül a helyi védelmi egységeknél 1500000, a lé 535d39f gierönél 750000 és a haditengerészetnél 500000 ember teljesített szolgálatot. 1941 öszéig a brit szigeteken 33 teljesen mozgósított angol hadosztályt vonultattak fel, számos megerösítö egységgel. A haditermelés Angliában elég magas színvonalon állott. A hivatalos statisztika szerint Anglia ipara 1941-ben 15325 harckocsit, páncélozott szállítójármüvet és páncélgépkocsit, 10741 tüzérségi, légvédelmi és páncéltörö löveget, 8300 aknavetöt, 53068 géppuskát, 29300000 lövedéket és sok más fegyvert gyártott. Egyes harceszköz-fajták (különösen repülögépek) gyártása tekintetében Anglia felülmúlta Németországot. Az angol repülögépipar egy év alatt 20093 harci repülögépet gyártott, a német ipar pedig 11030-at. Emellett Anglia jelentös mennyiségü repülögépet kapott az Egyesült Államokból. Óriási fölényben volt a brit hadiés kereskedelmi flotta. 1941 végén az angol kereskedelmi flotta hajótere 21324000 tonnára rúgott. Ezek szerint Angliának minden lehetösége megvolt arra, hogy Európában partra szálljon. Ezt sok angol államférfi is elismerte. Például, lord Beaverbrook, amikor 1941 októberében Moszkvából hazatért, azt írta, hogy a második front létrehozására megvan minden lehetöség. "Képtelen állítás az, hogy semmit sem tehetünk Oroszország érdekében jelentette ki teljes joggal. Erre megvan a lehetöségünk, mihelyt rászánjuk magunkat arra, hogy szakítsunk a hosszú lejáratú tervekkel és azzal az általános katonai koncepcióval, amely bármennyire dédelgetik is végérvényesen elavult már." Az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése után még reálisabb lehetöség kínálkozott arra, hogy nyugaton támadó hadjáratot szervezzenek. 1942 elején az amerikai haderö létszáma 2 173000 fö volt, s jelentös mennyiségü fegyverrel és hadianyaggal rendelkezett. 1940 júliusától 1941 decemberéig az Egyesült Államokban 23240 harci repülögépet, 12086 harckocsit és páncélozott szállítójármüvet, 11557 löveget és 9518 aknavetöt gyártottak. Anglia és az Egyesült Államok hatalmas hadigazdasági bázisa, haditermelésük magas színvonala lehetövé tette, hogy maradéktalanul ellássák hadseregüket mindennel, ami a kontinensen való partraszálláshoz szükséges. Végül, az európai második front létrehozásának rendkívül kedvezett az a tény, hogy a német haderö 70 százalékát, köztük a legharcképesebb és technikailag legjobban felszerelt magasabbegységeket, a szovjet-német arcvonalon lekötötte a Vörös Hadsereg aktív tevékenysége. Ily módon Angliában és az Egyesült Államokban minden feltétel megvolt ahhoz, hogy csapataik már 1941 végén partra szálljanak Európában. Ezeknek az államoknak a kormánya azonban nem sietett a második front közeli létrehozásával. A Szovjetuniónak továbbra is egyedül kellett harcolnia a fasiszta blokk hadseregeivel. De nem tanúsított az angol és amerikai kormány különösebb aktivitást a Szovjetuniónak hadianyaggal való megsegítésében sem. Söt, a Szovjetuniónak ilyen anyagokkal való ellátását országunk legnehezebb napjaiban rendszeresen meghiúsították. 1941-ben az Egyesült Államok és Anglia összesen 750 repülögépet (ebböl csak öt volt bombázó), 501 harckocsit és nyolc légvédelmi ágyút szállított. Ezzel szemben a szállításokra vonatkozó elsö jegyzökönyv értelmében a szövetségeseknek 1941 októberétöl decemberig bezárólag 1200 repülögépet, köztük 300 bombázót, 1500 harckocsit és körülbelül 50 légvédelmi ágyút kellett volna a Szovjetunió rendelkezésére bocsátaniuk." "Az Oroszországba irányuló hadianyag-szállítások (Angliából és az Egyesült Államokból Szerk.) 1941 végén és 1942 elsö hónapjaiban írta Deane tábornok, a Szovjetunióban müködö amerikai katonai misszió egykori vezetöje elkeserítöen lassú ütemben folytak." 1942 tavaszán a Szovjetunióba irányuló hadianyagszállítás csaknem teljesen megszünt. Churchill a szállítások csökkenését anyaghiánnyal próbálta magyarázni. Ez azonban nem állta meg a helyét. Nem véletlen, hogy 1942. január 27-i parlamenti beszédében kénytelen volt érveket keresni álláspontjának igazolására, mivel egyes felelös államférfiak, magának Churchillnek a megállapítása szerint, kijelentették, hogy Anglia ". . . jelenleg elegendö anyaggal rendelkezik ahhoz is, hogy Oroszországnak küldjünk belöle, ahhoz is, hogy a brit szigeteket megvédjük, megtartsuk a Közel-Keletet, és hathatósan megvédjük a Távol-Keletet." 1941 végén-1942 elején Washingtonban tanácskozásra ült össze az Egyesült Államok és Anglia kormányának vezetöje, s itt kifejezésre juttatták ama véleményüket, hogy a Japánnal való háború kitörése és a távol-keleti szállítmányok növekedése folytán, hajók hiányában esetleg 30%-kal csökkenteni kell majd a Szovjetunióba irányuló szállítmányokat. Hopkins azonban ezen a tanácskozáson hozzászólásában kifejtette, hogy az oroszországi szállítmányok 30%-a mindössze 7 hajót igényel, és hogy "a rendelkezésre álló 1200 kereskedelmi hajóból talán akad majd hét erre a célra". Kétségtelen, hogy a Szovjetunióba irányuló hadianyagszállítás nagy nehézségbe ütközött. A szállítások elmaradásának fö oka azonban mégis csak az volt, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánykörei arra törekedtek, hogy a háború során és a háború után a nemzetközi porondon minél kedvezöbb pozíciót foglaljanak el, és ezért politikájukban a háború elhúzására, mind Németország, mind pedig a Szovjetunió kimerítésére és legyengítésére spekuláltak. Samuel Hoare, Anglia egykori spanyolországi követe, Nagy-Britanniának a háború alatt folytatott politikájáról szólva bevallotta, hogy az angol kormány igyekezett a Németország feletti gyözelem pillanatára friss eröket tartalékolni, nemcsak "mint garanciát az anarchia és a káosz ellen", hanem azért is, hogy biztosítsa Anglia pozícióját Nyugat-Európában. Az ilyen politika, persze, nem tükrözte az amerikai és az angol nép érdekeit, s a dolgozók tevékenyen harcoltak is ellene. Az angol nép tudta, hogy a Szovjetunió támogatásának nagy jelentösége van magának Angliának a léte szempontjából, s ezért kiadta a jelszót: "Mentsük meg Londont azzal, hogy segítséget nyújtunk a Szovjetuniónak Moszkva megmentésében." Minthogy az angol közvélemény elégedetlen volt Churchill kormányának katonai politikájával, a második front kérdését a Lordok Háza elé terjesztették megvitatás céljából. Angliában nagyarányú mozgalom bontakozott ki a müncheni minisztereknek a kormányból való eltávolításáért. Amikor például a trade-unionok 1941. évi kongresszusán felolvasták D. MooreBrabason angol repülögépipari miniszter szovjetellenes nyilatkozatát, olyan hévvel tört ki a nép elégedetlensége, hogy Churchill kénytelen volt Moore-Brabasont meneszteni a kormányból. 1941. október 12-i számában még a Daily Mirror címü burzsoá lap is kényszerülten bevallotta, hogy az angol népet nyugtalanítja a kezdeményezökészségnek az a teljes hiánya, amelyet a kormány Oroszország megsegítése ügyében tanúsít, és a nép nem elégszik már meg ígérgetésekkel. Különösen nagyarányúvá fokozódott Anglia dolgozóinak a Szovjetunió támogatásáért és a második front létesítéséért vívott küzdelme a hitlerista csapatoknak Moszkva alatti veresége után. Harry Pollitt, az Angol Kommunista Párt fötitkára, a Szovjetunióval való szövetség érdekében az országban megindult mozgalmat értékelve, 1942 januárjában azt írta, hogy "a szovjet nép ellenállása valóban nagyszerü szolidaritási tömegmozgalmat váltott ki." Az angol munkások arra törekedtek, hogy siettessék az ellenség fölötti gyözelmet, és ezért fokozták a munka termelékenységét, igyekeztek minél több fegyvert gyártani. Különösen sokat nött a munka termelékenysége azokban a gyárakban, amelyek a Szovjetunió rendelésein dolgoztak. Az angol munkásosztálynak a közös ellenség elleni küzdelemben kifejtett tevékenységét különösen nagyra értékelte az a szovjet szakszervezeti küldöttség, amely Svernyik vezetésével 1942 elején Angliában járt. Egy londoni nagygyülésen Svernyik beszédében ezt mondotta: "A küldöttség munkásokkal és munkásnökkel folytatott beszélgetései alapján arra a meggyözödésre jutott, hogy NagyBritannia munkásosztálya tisztában van a helyzet komolyságával, és kész mindent megtenni a fegyvergyártás fokozása érdekében. Nagy lendülettel küzdött az amerikai nép is, hogy az Egyesült Államok és Anglia tevékenyen részt vegyen a fasiszta blokk országai elleni háborúban. Az Egyesült Államok kormánya ezrével kapta a határozatokat, leveleket és petíciókat, amelyekben amerikai emberek bejelentették, hogy segíteni kívánják a szovjet népet. A 200000 munkást képviselö chicagói szakszervezeti tanács határozatot fogadott el, amelyben az európai második front haladéktalan kiharcolását követelte, hogy 1942-ben ki lehessen vívni a gyözelmet. Az amerikai és angol lapok sok anyagot közöltek a Szovjetunióról, közzétették a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentéseit. Emellett sok burzsoá újságíró ismételten hangsúlyozta, hogy az antifasiszta blokk országai közötti harci szövetség megszilárdításának ügye szempontjából elengedhetetlen a Szovjetunió helyzetére vonatkozó helyes tájékoztatás. Az amerikai és az angol népnek a Szovjetunió támogatásáért és a második front létrehozásáért küzdö széles körü mozgalma e két ország politikai életének fontos tényezöje lett, és ugyanakkor jelentösen megerösítette a szovjet kormány pozícióját abban a küzdelemben, amelyet az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió erökifejtésének minél elöbb történö egyesítése érdekében folytatott, a fasiszta Németország és szövetségesei szétzúzásáért. A szovjet kormány ebben a vonatkozásban fontos diplomáciai kezdeményezéssel élt. Sztálin már 1941. november 8-án azt írta Churchillnek, hogy a Szovjetuniónak és Angliának szerzödést kellene kötnie a kölcsönös katonai segítségre és a világnak a háború utáni berendezésére vonatkozólag. "Amíg nem jött létre megállapodás ebben a két fö kérdésben olvasható az üzenetben -, addig nemcsak tisztázatlan dolgok lesznek az angolszovjet viszonyban, hanem egészen nyíltan szólva a kölcsönös bizalom sincs biztosítva. Természetesen a Szovjetunió katonai felszereléssel való ellátásának kérdésében kötött megállapodás nagyon pozitív jelentöségü, de ez nem dönti el a dolgot, és korántsem meríti ki az országaink közötti viszony kérdését. 1941. december második felében a szovjet kormány meghívására Moszkvába utazott Anthony Eden, Nagy-Britannia külügyminisztere. Az angol-szovjet közös nyilatkozat szerint, a megbeszélések eredményeképpen: "a két fél közös véleményre jutott a hadviselés kérdéseiben és különösen arra vonatkozóan, hogy a hitleri Németországot teljesen szét kell zúzni, és ezt követöen olyan rendszabályokat kell életbe léptetni, amelyek a jövöben egy újabb német agressziót teljesen lehetetlenné tesznek." A kialakított közös vélemény volt az alapja a barátsági és segélynyújtási szerzödés megkötését célzó további tárgyalásoknak. A több hónapig tartó tárgyalások sikerrel végzödtek. 1942. május 26-án Londonban aláírták a Szovjetunió és Nagy-Britannia közötti, a fasiszta Németország és európai csatlósai elleni háborúban való szövetségröl és a háború utáni kölcsönös segítségröl szóló szerzödést. Ez a szerzödés ragyogóan példázta, hogy különbözö társadalmi rendszerü államok kellö jóakarat mellett összeegyeztetett megoldást találhatnak a legbonyolultabb nemzetközi kérdésekben is. A szerzödés szerint mindkét fél "kötelezi magát arra, hogy a hitlerista kormánnyal vagy Németország bármilyen más olyan kormányával, amely nem szakít nyíltan mindenféle agresszív szándékkal, semmiféle tárgyalásba nem bocsátkozik, és csakis közös megegyezés alapján tárgyal, illetve köt fegyverszünetet vagy békeszerzödést Németországgal vagy bármely más, az európai agresszióban vele kapcsolatban álló állammal. A Szovjetunió és Nagy-Britannia vállalta, hogy a maga számára nem támaszt területi igényt, és nem avatkozik be más országok belügyeibe. A szerzödés leszögezte, hogy a Szovjetunió és Anglia a háború utáni idöszakban közösen lép fel Németország vagy a háborúban vele együtt részt vevö bármely más állam újabb agressziójának elhárítására. Az európai biztonság megörzése céljából a Szovjetunió és Anglia kötelezte magát arra, hogy kölcsönösen katonai segítséget nyújtanak egymásnak, és együttmüködnek abban az esetben, ha az egyik felet támadás érné. A szerzödésben kimondták, hogy a Szovjetunió és Anglia nem köthet semmiféle olyan szerzödést, és nem vehet részt olyan koalícióban, amely a másik fél ellen irányul. A Szovjetunió és Nagy-Britannia szövetségi szerzödését 1942. július 18-án a Szovjetunió Legfelsö Szovjetje, július 24-én pedig VI. György, Nagy-Britannia királya ratifikálta. Londoni tartózkodása alatt a szovjet küldöttség tárgyalt De Gaulle tábornokkal, a francia Nemzeti Bizottság elnökével is. A szovjet kormány nagyra értékelte a francia nép szerepét a fasiszta Németország elleni közös harcban, és öszintén kívánta, hogy Franciaországot mihamar, mint szabad országot üdvözölhesse, amely Európában és a világban ismét nagyhatalomként képes elfoglalnia maga megilletö helyét. A londoni tárgyalások után a szovjet küldöttség Washingtonba utazott, s ott 1942. június 11-én aláírta a Szovjetunió és az Egyesült Államok között létrejött egyezményt "Az agresszió elleni háborúban szükséges kölcsönös segélynyújtás elveiröl." A szovjet-angol és a szovjet-amerikai tárgyalások egyik fontos eredményeképp megállapodás született a második front kérdésében. A június 12-én közzétett angol-szovjet és szovjet-amerikai közlemény megállapítja, hogy "teljes megegyezés jött létre az európai második front 1942-ben való létrehozásának halaszthatatlan feladatai tekintetében". Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke a tárgyalások alatt két ízben is biztosította a szovjet kormány képviselöjét, hogy 1942-ben létrehozzák a második frontot. Marshall tábornok, a vezérkar fönöke szintén beismerte, hogy az Egyesült Államoknak minden lehetösége megvan a második front megteremtéséhez. "Nyíltan bevallhatjuk mondotta -, jól kiképzett csapataink, hadfelszerelésünk, repülöink és páncélos hadosztályaink vannak." Az angol-szovjet szerzödés és a szovjet-amerikai egyezmény megkötése a szovjet kormány nagy külpolitikai sikere volt. Országunk dolgozói népes gyüléseken és értekezleteken jóváhagyták a szovjet diplomáciának e fontos lépését, és kifejezésre juttatták meggyözödésüket, hogy a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok közös eröfeszítése, valamint a második front létrehozása közelebb hozza az ellenség fölötti gyözelem óráját. A gluhovi textilkombinát novotkacki, gyárának dolgozói a gyülésen hozott határozatukban megállapították: "A Szovjetunió Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal való fegyverbarátságának megszilárdulása megsokszorozza valamennyi szabadságszeretö nép erejét, és még nagyobb lángra lobbantja azt a hösies harcot, amelyet Európa népei a német fasiszta hódítók ellen vívnak." Lelkesen üdvözölte az angol--szovjet szerzödést az angol nép is. Anglia munkásai, alkalmazottai, diákjai azt követelték a kormánytól, hogy hagyja abba a második front szabotálását. Az egyik határozatban, amelyet egy 105000 londoni munkást képviselö küldöttség nyújtott át Churchillnek, ez olvasható: "Hitlert két európai fronton hamarább meg lehet semmisíteni, s minden áldozatra készek vagyunk e második front érdekében. Nem türhetjük tovább, hogy a Szovjetunióra egymagára háruljon minden áldozat . . . Tetteket követelünk." Az amerikai nép is nagy lelkesedéssel üdvözölte a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti egyezmény megkötését. 1942 júniusában 500000 New York-i munkás tüntetett az utcán, a Szovjetunióval való szolidaritása jeléül. A Daily Worker június 13-án azt írta, hogy ez a tüntetés volt a legnagyobb szabású tüntetés a város történetében. Júliusban a Madison square-en 60000 ember tüntetett, és jelszavukkal "a második front haladéktalan létrehozását" követelték. Anglia és az Egyesült Államok uralkodó köreinek azonban, amint azt a késöbbi események beigazolták, eszük ágában sem volt valóra váltani azt az egyezményt, hogy 1942-ben létrehozzák az európai második frontot. Churchill már 1942 augusztusában Moszkvába utazott, hogy ezt hivatalosan közölje a szovjet kormánnyal. Ez nem volt más, mint a szövetségesi kötelezettség nyílt megszegése, és még bonyolultabbá tette a Szovjetunió amúgy is nehéz helyzetét. A szovjet kormány emlékiratában, amelyet e bejelentésre válaszképpen Churchillnek átnyújtott, megállapította: ". . . a Szovjet Föparancsnokság a nyári és öszi hadmüveleteinek tervét az európai második front 1942-ben megvalósuló létrehozására számítva dolgozta ki. Nagy-Britannia kormányának lemondása az európai második front 1942-ben való létrehozásáról erkölcsi csapást jelent az egész szovjet közvéleményre, amely számított a második front létrehozására, és árt a Szovjet Föparancsnokság terveinek. . . . Azok a nehézségek, amelyek a második front 1942-ben való létrehozásának elutasítása folytán állnak elö a Vörös Hadsereg számára, kétségtelenül rontani fogják Anglia és valamennyi többi szövetséges katonai helyzetét." Ily módon Angliának és az Egyesült Államoknak a Szovjetunióval kapcsolatos külpolitikájában két irányzat volt kialakulóban. Egyfelöl a második világháború arcvonalain lejátszódó hadi események, a nemzetközi porond eröviszonyai, Anglia és az Egyesült Államok nemzeti érdekei nyomatékosan azt követelték Londontól és Washingtontól, hogy közeledjenek a Szovjetunióhoz, szilárdítsák meg az antifasiszta koalíciót, kössenek egyezményt a közös ellenség a hitleri Németország és szövetségesei elleni harc céljából. Ez az irányzat széles támogatásra talált Anglia és az Amerikai Egyesült Államok néptömegeinél. Másfelöl az amerikai és angol uralkodó körökben olyan erök is müködtek, amelyek meg akarták gátolni a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia közötti normális szövetségesi kapcsolatok kialakulását, amelyek a Szovjetuniót kedvezötlen körülmények közé akarták hozni, és el akarták véreztetni a Németország elleni háborúban. Anglia és az Egyesült Államok külpolitikájában azonban mindamellett az az irányzat kerekedett felül, amely a fasiszta Németország elleni közös harc sikere nevében, a Szovjetunióval való megegyezésre törekedett. Ennek, és föként a Vörös Hadsereg hösies harcának tudható be, hogy az antifasiszta koalíció tovább erösödött. Az antifasiszta tábor vezetö államai közötti kapcsolatok megszilárdulására nagy hatással volt a néptömegek mozgalma, a néptömegek politikai aktivitása viszont a koalíció erösödése arányában növekedett. Ez volt az elsö alkalom, hogy kapitalista államok dolgozói nyíltan támogathatták a Szovjetuniót, szabadon szembeszállhattak országuk uralkodó köreinek reakciós politikájával. A kommunista pártoknak nagy lehetöségük nyílt arra, hogy a fasizmus elleni harcba bevonják a lakosság különbözö rétegeit. A háború folyamán létrejött és egyre jobban megerösödött antifasiszta koalíció annak a lenini tudományos tételnek a helyességét igazolta, amely szerint megvan a lehetösége a különbözö társadalmi-gazdasági rendszerü államok együttmüködésének. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia társadalmi rendszerének különfélesége nem gátolta ezeket az országokat abban, hogy egyesüljenek és együttmüködjenek a közös ellenség elleni harcban. 2. A nemzeti felszabadító mozgalom fellendülése Európában A Vörös Hadsereg sikere az európai és ázsiai népek nemzeti felszabadító és antifasiszta küzdelmének hatalmas ösztönzöje és fellendítöje volt. A nemzeti felszabadító mozgalom mindinkább tömeges jelleget öltött. A parasztok és a városi középréteg fokozatosan felhagytak a várakozással, nem ingadoztak már, hanem bekapcsolódtak a fasiszta megszállók elleni harcba. A felszabadító mozgalom további fejlödése szempontjából nagy jelentösége volt annak, hogy sok országban 1941-1942-ben demokratikus tömegszervezetek jöttek létre. Ezek a Nemzeti Frontnak elnevezett szervezetek egyesítették a munkásokat, a parasztokat, a városi kispolgárságot és a középburzsoázia egy részét. Bennük a vezetö és szervezö szerepet a kommunista és munkáspártok töltötték be, amelyek a legkövetkezetesebben harcoltak a fasizmus ellen. A Nemzeti Fronthoz csatlakozó burzsoá pártok igyekeztek a maguk ellenörzése alá helyezni a néptömegek harcát, és korlátozni annak lendületét. Ennek ellenére a burzsoá pártoknak a Nemzeti Frontban való részvétele egészében véve pozitív szerepet játszott, elömozdította befolyásuk alatt álló néprétegeknek az ellenállási mozgalomhoz való csatlakozását. Jugoszlávia népe továbbra is hösiesen harcolt a német és az olasz megszállók ellen. A Vörös Hadsereg gyözelmeiböl új eröt merített, ezek megszilárdították meggyözödését, hogy a külföldi területrablók elkerülhetetlenül vereséget szenvednek. A német csapatoknak a szovjet-német arcvonalon elszenvedett veresége közvetlen hatással volt a jugoszláv partizánok fegyveres harcának menetére. A hitleristák a keleti veszteségek pótlása céljából arra kényszerültek, hogy az európai országokból, a többi között Jugoszláviából sok magasabbegységet dobjanak át a szovjet-német arcvonalra. 1941. december 16-án a jugoszláviai német fasiszta csapatok parancsnoksága azt az utasítást kapta, hogy küldjön minél több német egységet Jugoszláviából a keleti frontra. Mindamellett a hitlerista hadvezetésnek még volt elegendö ereje ahhoz, hogy újabb nagyarányú támadást indítson a kelet-boszniai partizánok ellen. 1942. január 15-én a német és az olasz katonai vezetés egyezményt kötött a csetnikek képviselöivel a partizánok elleni harcban való közremüködésükröl. A második büntetö hadjárat végén a megszállóknak újra sikerült elfoglalniuk olyan körzetet, amelyet a partizánok elöbb már felszabadítottak, s meggátolták a partizánosztagok betörését Kelet-Bosznia ipari és bányaközpontjaiba. Ez erösítette a csetnikeket. Egyes partizánok a befolyásuk alá kerültek, és elhagyták osztagukat. A partizánok föeröinek azonban ismét sikerült kitérni a csapás elöl, s újabb körzeteket foglaltak el. Az 1. proletárdandár a jugoszláv népi felszabadító hadsereg elsö reguláris egysége példás bátorságról és hösiességröl tett tanúbizonyságot, amikor kemény fagyban átkelt az Igman hegyláncon. Bosznia és Crna Gora partizánjaival együtt felszabadította Kelet-Bosznia területének jelentös részét. Ehhez a területhez kapcsolódott a már korábban felszabadított Sandzak, Crna Gora és Hercegovina. Igy a partizánmozgalomnak egy újabb fészke alakult ki. Márciusban szerb partizánzászlóaljakból megalakították a 2. proletárdandárt, majd a 3. sandzaki dandárt, két dandárt Crna Gorában és kettöt pedig Nyugat-Bosznia partizánjaiból. A Jugoszláv Kommunista Párt erélyesen hozzáfogott a népi hatalom szerveinek megszilárdításához. Népi felszabadító bizottságokat alakítottak, s ezek gyakorolták a végrehajtó hatalmat a felszabadított területen, gazdasági kérdéseket oldottak meg, megszervezték a partizánok élelmiszerés löszerellátását, kulturális felvilágosító munkát végeztek. A népi felszabadító bizottságok nagy tekintélynek örvendtek a lakosság körében. Tevékenységük elömozdította Jugoszlávia népének a nemzeti és szociális felszabadításáért vívott harca további fejlödését. 1942 tavaszán a megszállók újabb kísérletet tettek a jugoszláv felszabadító harc fö fészkeinek megsemmisítésére. Április 15-én német és olasz csapatok usztasaés csetnikosztagok támogatásával támadást indítottak a partizánok kelet-boszniai föeröi ellen. Körülbelül ugyanabban az idöben indultak meg a támadó hadmüveletek Crna Gorában, Sandzakban és Hercegovinában. A partizánoknak sikerült, feltartóztatva az ellenséget, átcsoportosítani eröiket, és nyugat felé, Bosanska Krajinában (Nyugat-Bosznia) áttörni. A proletárdandárok és a partizánosztagok ezúttal is megóvták föeröiket, és nemcsak hogy kitértek a csapás elöl, hanem ellencsapást is mértek az ellenségre. A Bosanska Krajinába való áttörés eredményeképpen sikerült jelentös területet és több nagyobb helységet felszabadítaniuk, a többi között Jajce és Bihac városát. A népi felszabadító mozgalom központja Boszniába helyezödött át. A megszállók nem tudták megvalósítani fö elgondolásukat: nem sikerült szétverniük a partizánokat. Ennek ellenére a harmadik ellenséges támadás, amely 1942 áprilisától júniusáig tartott, jelentösen megtépázta a Kelet-Boszniában, Sandzakban, Crna Gorában, Hercegovinában és Szerbiában harcoló partizánok eröit. A kelet-boszniai partizánosztagok igen gyengék voltak. Crna Gorából, Sandzakból és Hercegovinából vissza kellett vonulniuk. A Nyugat-Szerbiában és Sumadijában, valamint a Bánátban és Bácskában harcoló osztagokat szétverték. Nagy veszteséget okoztak a partizánoknak Keletés Dél-Szerbiában is. 1942 második felében Crna Gorában, Sandzakban és Hercegovinában a csetnikek uralkodtak. A csetnikeknek ott sikerült erös katonai egységeket alakítaniuk. A partizánosztagok maradványait megsemmisítették, a kommunistákat és hazafiakat kegyetlenül üldözték. A proletárdandároknak és partizánosztagoknak Nyugat-Boszniába való sikeres áttörése hozzájárult ahhoz, hogy Horvátországban és Szlavóniában aktivizálódott a fegyveres harc. 1942 nyarán és öszén fokozódott a népi felszabadító mozgalom Dalmáciában: rövid idö alatt 2000 ember csatlakozott a partizánosztagokhoz. 1942 november derekán Horvátországban 18000 partizán harcolt. Szlavóniában a partizánok felszabadítottak több körzetet Ljubljana a terület központja közvetlen közelében. Az olasz megszállók rávetették magukat a partizánokra, és sikerült több osztagot szétzúzniuk, sok illegális kommunista szervezetet felszámolniuk. A partizánok azonban nem hagyták el Szlavónia területét, és folytatták a harctevékenységet. A kommunisták Szerbiában 1942 második felében megindították a munkát a városi pártszervezetek helyreállítása, az épségben maradt partizánosztagok megerösítése és újak alakítása érdekében. Sikeresen müködtek a partizánok Szlavóniában is. A belgrád-zágrábi fontos vasúti fövonalon gyakori volt a diverziós cselekmény. Megindult a harc Kosovo és Metohija területén is. Magában Belgrádban illegális antifasiszta szervezetek müködtek. A partizánharc frontja Jugoszláviában napról napra szélesedett. 1942 végén a népi felszabadító hadsereg soraiban és a partizán-alakulatoknál körülbelül 110000 ember harcolt. A Szovjetunió elleni "villámháború" tervének meghiúsulása folytán a hitleristák fokozottan ránehezedtek a megszállt országokra, a többi között Csehés Morvaországra is. Az üzemek katonai felügyeletét megszigorították, sok munkást Csehországból és Morvaországból Németországba hajtottak át. Václav Král csehszlovák történész és közgazdász adatai szerint az ország megszállásától 1941 végéig 185000 munkást vittek el Csehszlovákiából Németországba, 1942 augusztusig pedig ez a szám már 261894-re emelkedett. A terror azonban nem törte meg a csehszlovák népnek és élcsapatának a kommunista pártnak az akaratát. 1942 márciusában a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága és az ellenállási mozgalomban részt vevö szervezetek kiadták "Csehszlovákia minden nemzetiségü népének esküjé"-t, amely az ellenség hátországának dezorganizálására, és élöerejének pusztítására mozgósított. Ugyanilyen értelmü felhívással fordult Csehszlovákia népeihez május 6-án 28, Moszkvában élö csehszlovák politikus, köztük Gottwald, Sverma, Kopecky: "A passzív ellenállás ideje elmúlt. Elérkezett a tettek órája. A cseh nép megmutatta nagyságát a szenvedésben. Most meg kell mutatnia nagyságát a tevékeny harcban. S mi szilárdan hisszük, hogy kiállja a történelmi próbát." A felhívás ezekkel a szavakkal zárult: "Népünk a szláv népek hatalmas családjának tagja, édes testvére a nagy orosz népnek, amely dicsö honvédö háborújával az élére állt az egész szlávság és az egész haladó emberiség harcának. Elöttünk lebeg a dicsö Vörös Hadsereg, és az ellenséget kíméletlenül pusztító hös szovjet partizánok lenyügözö példája." 1942 tavaszán egyre gyakoribb lett Csehországban és Morvaországban a megszállók elleni népi megmozdulás. Megalakultak az ellenállási mozgalom elsö fegyveres csoportjai. Az egyik ilyen csoport, amelynek zömét bányászok alkották, a Beszkidekben müködött. Késöbb ez a csoport lett a magva a Jan Cizka partizándandárnak. A népi felszabadító harcnak Csehszlovákiában nagy lendületet adott az, hogy 1941-ben a Szovjetunióban egy csehszlovák katonai egység szervezéséhez fogtak hozzá. Klement Gottwald 1942 májusában ennek az egységnek elöadást tartott, s ebben kifejtette a nemzeti felszabadító mozgalom három alapelvét, amelynek lényege a következö: a nép legszélesebb körü egysége a megszállók elleni harcban; a szövetségesekhez, elsösorban a Szovjetunióhoz való hüség; a felszabadított haza minden társadalmi, politikai és nemzeti problémájának maga a nép által való megoldása. Ezeknek az elveknek a következetes megvalósítása eredményeképpen a nemzeti felszabadító mozgalomban egyre jobban nött a kommunista párt tekintélye, és hanyatlott a burzsoá elemek befolyása. 1942. május 27-én meggyilkolták a fasiszták csehés morvaországi helytartóját, Heydrichet. A nép személyében Heydrich meggyilkolása igazságos bosszú volt gaztetteiért. A megszálló hatóságok azonban az esetet a terror jelentös fokozására használták ki, és újabb támadást indítottak a cseh nép ellen. A protektorátusban életbe léptették az ostromállapotot. Hitler barbár módon több ezer cseh letartóztatására és kivégzésére adott parancsot. Kegyetlen megtorlás hulláma söpört végig az országon. Rövid idö alatt a fasiszták több száz hazafit ítéltek halálra, a csehek ezreit mészárolták le, bírósági eljárás nélkül. Lidice községet eltörölték a föld színéröl, pusztán ama gyanú alapján, hogy ott bújtak meg Heydrich merénylöi. A fasiszták Lidicében felgyújtottak 95 házat, föbe löttek minden 15 évnél idösebb férfit, az asszonyokat és gyermekeket pedig koncentrációs táborba vitték. Lidice az egész világ szemében a fasizmus vandálságának szimbóluma lett. A kivégzések és letartóztatások jelentös veszteséget okoztak a csehés morvaországi ellenállási mozgalomnak. Az ellenállási mozgalom burzsoá csoportjai hosszú idöre beszüntették tevékenységüket. A legtöbbet a kommunista párt szenvedett. A Gestapo több kommunista csoportot megsemmisített, likvidálta az illegális Csehszlovák Kommunista Párt második központi bizottságát. A letartóztatottak között volt Julius Fucík, a központi bizottság tagja, az ország szabadságának és függetlenségének egyik kiemelkedö harcosa. Ámde semmiféle megtorlás nem kényszeríthette a cseh kommunistákat arra, hogy lemondjanak a megszállók elleni harcról. Éppen ezekben a napokban mutatkozott meg a legjobban, mennyire legyözhetetlen és életerös a kommunista pár t. Egy-egy letartóztatott vagy kivégzett harcos helyébe sok új lépett. 1942 végén megalakították a Csehszlovák Kommunista Párt harmadik illegális központi bizottságát (Molák, Aksamit, Brunslík és mások), amely helyreállította a megszakadt kapcsolatokat, és újból megindította a párt tevékenységét. A szabotázs abban az idöben olyan nagyarányúvá vált, hogy a hitleristák kénytelenek voltak fegyveres katonákat küldeni a Skoda-üzemekbe. Szlovákia népe is terror közepette indított harcot a hitleristák eszközéül szolgáló fasiszta TisoTuka-klikk ellen. A kommunista párt leleplezte a klikk áruló politikáját, és arra buzdította a nép széles tömegeit, hogy harcoljanak az ország szabadságáért és függetlenségéért. Megindult a partizánosztagok szervezése, s ezek magva az úgynevezett "Jánosik-különítmények" voltak, amelyeket a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának határozata alapján, még 1941 öszén alakítottak. Partizánosztagok elsösorban Keletés Közép-Szlovákia hegyvidékén jöttek létre. 1942 elején Banská Stiavnica körzetében megjelent Exnár partizánosztaga, Kelet-Szlovákiában pedig egy másik osztag müködött, Pavel Boros vezetésével. Márciusban, a kommunisták kezdeményezésére megszervezték a szlovák Központi Nemzeti Forradalmi Bizottságot, amelyben a polgári tábor egyes képviselöi is részt vettek. A Központi Nemzeti Forradalmi Bizottság arra szólította fel a nemzet minden tagját, hogy egyesüljenek a szlovákiai klerikális-fasiszta rezsim és a német megszállók elleni harcra, s alakítsanak helyi nemzeti forradalmi bizottságokat. A kommunisták vezette Központi Nemzeti Forradalmi Bizottság megalakulása jelentös lépés volt a nemzeti front létrehozása útján. 1942 tavaszán azonban bonyolulttá vált a helyzet Szlovákiában. A fasiszta klikk fokozta a hazafiak üldözését. 1942 áprilisában leleplezték és letartóztatták a Központi Nemzeti Forradalmi Bizottság tagjait és a Szlovák Kommunista Párt illegális központi bizottságát. A kommunisták óriási nehézségek leküzdésével, 1942 májusában megalakították a Szlovák Kommunista Párt harmadik központi bizottságát, amelynek Osoha, Lietavec és Dubcek lett a tagja. Miután ez a központi bizottság is lebukott, augusztusban egy újabb illegális központi bizottságot szerveztek. A kommunisták rendkívül nehéz viszonyok között folytatták a küzdelmet, a partizánmozgalom szervezésére fordítva fö figyelmüket. A szlovák kommunistáknak, a megszállók elleni harcra buzdítva népüket, minden törekvésük arra irányult, hogy a partizánmozgalmat össznépi fegyveres felkeléssé fejlesszék ki. Egy levélben, amelyet Viliam Siroky, a Szlovák Kommunista Párt egyik kiemelkedö vezetöje a börtönböl írt, ez olvasható: "Naponként alkalmazva a nemzeti felszabadító harc e formáit és módszereit . . . (szabotázs, partizánháború). . . sohase tévesszük szem elöl azt a belsö perspektivikus tervet, hogy ennek a mozgalomnak a szlovák nép össznépi felkelésébe kell torkollnia, s a nemzeti felszabadító harccal, egyesülve a Vörös Hadsereggel, a szövetséges hadseregekkel és a felkelt közép-európai népekkel vállvetve, egy utolsó halálos sebet kell ejtenie a német imperializmuson." A szlovák munkásosztály ellenállása a klerikális fasiszta rendszerrel szemben nöttön-nött. Egyre gyakrabban sztrájkoltak Cerny Balog és Iizní Slaná munkásai, s szaporodtak a szabotázscselekmények Brezno körzetében, a vasútvonalakon. A Szlovák Kommunista Párt jelentös munkát folytatott a hadseregben. A párt a szlovák katonákat arra szólította fel, hogy "fordítsák fegyverüket a nép igazi ellenségei ellen, és a szovjet testvérekkel vállvetve harcoljanak a német zsarnokság ellen." Dicsöség és tisztelet övezi Szlovákiában Ján Nálepka százados nevét. Nálepka megszervezte a katonák egy csoportjának a szovjet partizánok oldalára való átállását, és egy nagy szovjet partizánalegységet vezetett. Albániában is fellendült a nemzeti felszabadító mozgalom, a Vörös Hadseregnek a német fasiszta csapatokra mért elsö hatalmas csapásai nyomán. Az ország sok városában antifasiszta tüntetésekre és sztrájkokra került sor. Az 1941 novemberében alakult fiatal Albán Kommunista Párt eröteljes munkába fogott, hogy megszervezze a nép felszabadító harcát. A kommunista párt minden hazafit egyesülésre, a partizánmozgalomnak népi tömegmozgalommá való továbbfejlesztésére szólított fel. 1942 elején Albániában harci csoportok alakultak. Ezek megtámadták az ellenség kisebb helyörségeit, megsemmisítették raktárait, megrongálták a közlekedési vonalakat, elszedték a begyüjtöktöl a gabonát, és visszaadták a parasztoknak. Áprilisban az Albán Kommunista Párt országos tanácskozásra hívta össze a párt aktivistáit. A tanácskozáson elhatározták, hogy megalakítják a Nemzeti Felszabadító Frontot és annak helyi szerveit, a nemzeti felszabadító tanácsokat. Megállapodtak abban is, hogy növelik a partizánosztagok létszámát és hatékonyabbá teszik tevékenységüket. E határozatok nyomán a partizáncsoportok több sikeres akciót hajtottak végre az ellenség ellen Tiranban (Tirana), Shkodörben (Scutari) és más városokban. A harci csoportok 1942. július 24-én nagyszerü vállalkozást hajtottak végre. Ennek elökészítése során az Albán Kommunista Párt kiadta az utasítást: "Július 24-e éjszakáját tegye valamennyi pártszervezet az ellenség elleni általános támadás éjszakájává. Vágjátok el a vezetékeket, döntsétek ki a távíróés távbeszélövezetékek oszlopait nagy területeken. Üssétek az ellenséget, ahol éritek, s okozzatok neki minél nagyobb veszteséget." A harci csoportok, jól megszervezett kombinált csapásuk eredményeképpen, sikeresen teljesítették a központi bizottság utasítását. Július 25-én Albániában sehol sem müködött a távíró és a távbeszélö; a megszállók közigazgatási apparátusa megbénult. Az ellenség elleni harc során egyre nött a kommunista párt befolyása, s 1942 második felében már hozzálátott az ország összes antifasiszta eröinek gyakorlati egyesítéséhez, és a partizánmozgalomnak tömegmozgalommá való fejlesztéséhez. E feladat teljesítése szempontjából jelentös szerepet töltött be az antifasiszta szervezetek képviselöinek 1942 szeptemberében, Peza községben megtartott elsö konferenciája. A konferencia elfogadta a kommunista pártnak a Nemzeti Felszabadító Front megalakítására vonatkozó javaslatát. Végrehajtó szervként egy ideiglenes központi népi felszabadító tanácsot alakított. A városokban és a falvakban helyi népi felszabadító tanácsok alakultak. A konferencia megállapította, hogy a tanácsok a fel nem szabadított övezetekben katonai szervek, minden népi felszabadító eröt egyesítenek. A tanácsokra bízták a megszállók elleni politikai harc vezetését, a néptömegek és az anyagi eröforrások mozgósítását. A felszabadított övezetekben a tanácsok a népi hatalom közigazgatási szervei voltak. A konferenciának a népi felszabadító tanácsok megszervezésére vonatkozó határozata alapozta meg Albániában a népi demokratikus rendszert. A nemzeti felszabadítás szervezett frontjának kialakítása útján ez volt az elsö lépés. A fö figyelmet a tanácsoknak arra kellett fordítaniuk, hogy az albán népet a független népi demokratikus Albániáért vívandó harcra mozgósítsák. A konferencia megállapodott abban is, hogy a nemzeti felszabadító hadsereg megalakítása a legfontosabb feladat. A pártnak a konferencián elfogadott politikai célkitüzése széles távlatot tárt fel az albán nép nemzeti felszabadító harca elött. 1942 végén az országban már 20 partizánosztag müködött, s ezek felszabadították Peza, Tomorica, a Magas Hegy körzetét és más területeket a megszállás alól. Ezek az osztagok alkották az 1943-ban megalakult nemzeti felszabadító hadsereg magvát. 1941-1942-ben nagy arányokat öltött a nemzeti felszabadító mozgalom Görögországban. 1941 szeptemberében az ellenállási mozgalom különálló csoportjainak többsége megalakította az egységes Nemzeti Felszabadító Frontot, s ez hamarosan a kezébe vette a görög nép által a megszállók és bábjaik ellen vívott harc politikai és katonai vezetését. A Görög Kommunista Párt, Metaxasz fasiszta diktatúrája elleni négyéves küzdelem tapasztalataira támaszkodva, maga köré tömörítette az ellenállási mozgalom összes baloldali elemeit, elsösorban a munkásokat és a parasztokat. A kommunista párton kívül a Nemzeti Felszabadító Front tevékenységében aktívan részt vettek az ország különbözö haladó pártjainak és társadalmi-politikai szervezeteinek képviselöi is. A Nemzeti Felszabadító Front megalakulása elsö napjaitól arra mozgósította a görögöket, hogy harcoljanak a politikai és nemzeti elnyomás ellen. Országszerte létrehozták a Nemzeti Felszabadító Front bizottságait, amelyek a nép széles rétegeit vonták be a küzdelembe. A Nemzeti Felszabadító Front Központi Bizottsága több tömegsztrájkot szervezett. 1941 novemberében, a megszállók megtorlásaira válaszképpen, sztrájkba léptek a kikötömunkások. 1942 áprilisában Athénban, Peiraieusz Szalonikiben (Thesszalonikéi, Pátraszban (Petrai) általános sztrájkot kezdtek az állami tisztviselök. Fenyegetö figyelmeztetés volt a fasiszta német megszállók számára a föváros munkásainak és alkalmazottainak 1942 szeptemberi általános sztrájkja. A sztrájkolók, tiltakozásul életkörülményük romlása ellen is, kivonultak az utcára. A tömegböl felkelésre buzdító felhívások hallatszottak. A megrémült Csolakoglu-"kormány" félelmében megígérte a sztrájk részvevöinek gazdasági követeléseik teljesítését. A Nemzeti Felszabadító Front (EAM) kezdeményezésére 1941 decemberében megalakult a Görög Népi Felszabadító Hadsereg (ELASZ). A hadsereg amelynek parancsnokságát és elsö egységeit Észak-Görögország hegyeiben alakították meg 1942 elején megkezdte szervezett tevékenységét az ellenség ellen. Ebben az idöben két német és nyolc olasz hadosztály állomásozott Görögországban. Az ellenséges magasabbegységek nagy részét a görög hazafiak elleni kimerítö harc kötötte le. A nemzeti felszabadító harc vezetöi fáradhatatlanul buzdították a görög népet, hogy mérjen minél eröteljesebb csapásokat az ellenségre. Az egyik ilyen értelmü röplapban olvashatjuk a következöket: "Ne hódoljatok be! Küzdjetek! Romboljátok a hidakat, vasutakat, hajókat. Jobb a fenevad elleni harcban meghalni, mint éhen veszni. Ha csak három lépésre futja is az erödböl, tedd meg ezt, hogy a fasiszta az életével lakoljon." A partizánmozgalom Görögországban 1942 öszére olyannyira fenyegetövé vált, hogy az olasz parancsnokság kénytelen volt az északi körzetekben megindítani az elsö büntetö expedíciót. Ez az expedíció teljes kudarccal végzödött. Még magasabb fokra emelkedett Lengyelország nemzeti felszabadító mozgalma. 1940-1941 folyamán a kommunisták vezetése alatt álló illegális szervezetek nagy munkát végeztek, hogy leküzdjék a szervezeti és ideológiai szétforgácsoltságot, amely a Lengyel Kommunista Párt feloszlatásának a következménye volt. A pártépítés kérdése és a párt késöbbi programja vitás volt azoknak a kommunistáknak a körében is, akik a háború folytán a Szovjetunió területére kerültek. 1941 második felében a lengyel kommunisták a Szovjetunióban megalakítottak egy kezdeményezö csoportot a lengyel munkásosztály forradalmi pártjának létrehozása céljából. Ebbe a csoportba bekerült többek közört Marcell Nowotko, Pavel Finder, Anastazy Kowalczik, Augustin Mical, Feliks Paplinski, Roman Sliwa és Jan Turlejski. A megalakításra kerülö párt felhívásának elsö tervezetében ez állt: "A lengyel és a szovjet kormánynak a hitleri Németország elleni közös harcra vonatkozó történelmi jelentöségü egyezménye újabb nagy lehetöségeket tárt fel a lengyelek elött. Ennek az egyezménynek egyik legföbb eredménye az, hogy a Szovjetunióban lengyel haderöt hoznak létre, amely vállvetve harcol a Vörös Hadsereggel. A nagy Szovjetunió népeivel vívott közös harc eröt ad a lengyel népnek, és újabb reményeket ébreszt benne." A csoport hathatós küzdelemre szólította fel a dolgozókat a demokratikus Lengyelország megteremtéséért, "amelyben a munkások számára biztosítva van a nyolcórás munkanap, s a föld a lengyel paraszté lesz; amelyben megvalósul az egyenjogúság és valamennyi nemzetiség testvéri együttélése". 1941. december végén a csoport tagjai hazatértek Lengyelországba, s itt kapcsolatba léptek a kommunista szervezetek és csoportok vezetöségével. 1942. január elején Varsóban, az országban müködö néhány kommunista szervezet képviselöi és a kezdeményezö csoport tagjai történelmi jelentöségü ülést tartottak, amelyen határozatilag kimondták a Lengyel Munkáspárt a lengyel dolgozó tömegek forradalmi pártja megalakulását. A párt elsö titkára Marcell Nowotko ("Stary") lett. A központi bizottságba a lengyel forradalmi mozgalom kiemelkedö harcosai, a többi között Finder, Gomulka, Lornalska, Zagóra-Malinowszki, Józwiak kerültek be. 1942 januárjában a párt felhívást adott ki "A munkásokhoz, parasztokhoz és értelmiségiekhez! Valamennyi lengyel hazafihoz !" Ebben a dokumentumban közölték a lengyel néppel, hogy megalakult a Lengyel Munkáspárt, és ismertették programjának alapelveit. A párt arra szólította fel az egész lengyel népet, hogy folytasson engesztelhetetlen harcot a megszállók ellen, hozzon létre egy egységes nemzeti antifasiszta frontot, amely az árulók és kapitulánsok kivételével valamennyi osztályt és társadalmi csoportot, valamennyi népréteget egyesítené magában. A párt továbbra is kritikával fogadta az emigráns kormányt, de nem vonta kétségbe, hogy az emigráns kormánynak fontos szerepe lehet a megszállók ellení harc szervezésében, és a nemzetközi kapcsolatokban. Mindamellett nem ismerhette el azt a jogát, hogy a jövöben a lengyel nép egyetlen képviselöje legyen mind az országon belül, mind pedig nemzetközi viszonylatban. A párt haladéktalanul hozzáfogott a megszállók elleni fegyveres harc jelszavának valóra váltásához. Megalakították a Gwardia Ludowa nevü katonai szervezetet. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának határozata értelmében minden párttagnak a Gwardia Ludowa harcosai sorába kellett állnia. A Gwardia Ludowa elsö osztagai 1942 nyarán kezdték meg tevékenységüket. A Gwardia Ludowa parancsnoksága elsö parancsában meghatározta a lengyel partizánok által a megszállók ellen vívandó harc fö formáit, hangsúlyozva, hogy Lengyelország területén a vasúti közlekedés dezorganizálásával lehet különösen érzékeny csapást mérni a német megszállókra, és hathatós segítséget nyújtani a Vörös Hadseregnek. A Gwardia Ludowa volt a lengyel nép elsö katonai szervezete, amely az országban céltudatos fegyveres harcot indított a megszállók ellen. Tevékenységét az egész lengyel nép elismeréssel fogadta. Más volt a helyzet a londoni emigráns kormány által Lengyelországban és a Szovjetunióban alakított csapatokkal. Az emigráns kormány, megszegve a szovjet kormánnyal kötött olyan értelmü egyezményét, hogy Anders tábornok lengyel csapatai a Vörös Hadsereg kebelében részt vesznek a német megszállók elleni harcban, 1942 márciusában a Szovjetunióból Iránba szállította 32000 katonáját és tisztjét, valamint ezeknek több mint 12000 családtagját. Az év augusztusában további mintegy 70000 lengyelt szállítottak Iránba. Az emigráns kormány által Lengyelországban létrehozott illegális katonai szervezet az Armia Krajowa szintén nem fejtett ki aktív tevékenységet a fegyveres harcban. A kialakult helyzet és a közkatonák hangulata folytán azonban az Armia Krajowa parancsnoksága mégis néhány harci akció megszervezésére kényszerült. 1942 öszén megalakította a "Kedyw" ("Diverzáns vezetöség") nevü szervezetet, s ennek utasítására 1943 tavaszától megkezdték kisebb létszámú partizánosztagok szervezését. 1942 októberében a "Kedyw" csoportjai hat helyen felrobbantották a varsói csomópont vasútvonalait. Megtorlásképpen a megszállók Varsóban nyilvánosan kivégeztek 50 lengyel hazafit, akik többségükben a Lengyel Munkáspárt és a Gwardia Ludowa tagjai voltak. Az Armia Krajowa lapja, a "Biuletyn informacyjny" nyugalomra intett, azt bizonygatva, hogy "a mostani német terrorhullám, amely Lengyelország központi részén söpör végig, ugyanúgy elmúlik, ahogy már több ilyen terrorhullám elcsitult". Más álláspontot foglalt el a Lengyel Munkáspárt vezetösége és a Gwardia Ludowa parancsnoksága. Úgy döntöttek, hogy a német terrorra megtorlásokkal válaszolnak. Október 24-én a gárdisták gránátokkal támadást intéztek a varsói föpályaudvaron levö "KaféClub" és "Mitropa" nevü német étterem, valamint a "Nowy Kurier Warszawszki" a lakosság körében egyszerüen csak "undor"-nak nevezett német szennylap nyomdája ellen. A Gwardia Ludowa osztagainak höstettei arra kényszerítették a németeket, hogy átmenetileg kissé enyhítsék féktelen terrorjukat. Franciaországban a népi felszabadító harc 1942-ben a hazafias erök további tömörülése, a Nemzeti Front szerepének növelése és aktivitásának fokozódása jegyében fejlödött. 1942 januárjában a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága, az ellenállási mozgalom legközelebbi feladatait meghatározva hangsúlyozta, hogy a kommunisták továbbra is tántoríthatatlanul a nép egyesítésére törekszenek a közös cél a haza felszabadítása érdekében. Ezért "a Franciaország függetlenségéért vívandó harc céljából kiadtuk a Nemzeti Front megalakításának jelszavát olvasható a központi bizottság felhívásában -, olyanjelszó ez, amely ma valamennyi francia sajátjává vált . . ." A Nemzeti Frontba olvadt be számos munkásés parasztszervezet, a francia nöszövetség, az ifjúsági front, sok szakmai egyesülés. A Nemzeti Front élén két vezetö bizottság állott: az egyik Franciaországnak az északi, megszállt, a másik pedig a déli, meg nem szállt részének mozgalmát vezette, s ezekben az ellenállási mozgalom olyan kiemelkedö harcosai vettek részt, mint JoliotCurie, Pierre Villon, Yves Farge és mások. Frédéric és Iréne Joliot-Curie, a két világhírü tudós, jóformán a Gestapo orra elött készttette a Colége de France laboratóriumában a robbanóanyagot a partizánok számára. Frédéric JoliotCurie-t két ízben letartóztatták, de nem sikerült megijeszteniük a tudós hazafit. 1942 tavaszán belépett a Francia Kommunista Pártba, kijelentve: "Ha letartóztatnak és kivégeznek, mint kommunista akarok meghalni." Hösiesen küzdöttek a megszállók ellen olyan kommunista írók és tudósok, mint Louis Aragon, Jacques Decour, Georges Politzer, Claude Morgan. 1942-ben a francia írók nemzeti bizottságának lapja köré tömörült Franciaország sok írója. Köztük volt Paul Eluard, Elsa Triolet, Georges Sadoul. Aragon már 1941 augusztusában közzétett egy költeményt, "Itt az idö Moszkva" címmel, amelyben a nácik elleni harcra hívta fel honfitársait. A versben ez olvasható: "Ébreszd fel, aki alszik. Ki csügged, meg ne törjön. Bánatunk ne sziszegjen, a jókedv ne körözzön. Példánk is az orosz bátorság itt a földön." A nemzeti felszabadító mozgalom egységéért folyó harc olyan viszonyok között bontakozott ki, amikor az országban egyre fokozódott a gazdasági válság. A szovjet nép történelmi jelentöségü moszkvai gyözelmének francia földön is visszhangja volt. "Egész Franciaország mondotta Maurice Thorez lelkesedéssel és elragadtatással üdvözölte a Vörös Hadsereg elsö gyözelmeit, az 19411942-es téli szovjet támadás sikerét." Az a tény, hogy Franciaország néptömegei egyre határozottabban fordultak a felszabadító harc hatékony módszerei felé, Pétain politikájának csödjéröl és társadalmi alapjának szüküléséröl tanúskodott. Az elmélyült politikai válság egyik félreérthetetlen jele a harmadik köztársaság politikusainak úgynevezett riomi pere volt, amelyet a vichyi kormány Berlin egyenes parancsára, 1942 elején rendezett meg. Ezzel megkísérelték kiköszörülni a Vichy-politikusokon és német pártfogóikon esett csorbát, s meggyözni a franciákat arról, hogy Franciaország vereségéért és minden késöbbi bajáért a Népfront a felelös, amelynek programját annak idején Léon Blum és Daladier a riomi per fövádlottjai is aláírták. Ám Maurice Thorez megállapítása szerint: "A per kellemetlen fordulatot vett Hitler és vichyi lakájai szempontjából. A vádlottak, a tanúk, még a vád tanúi is olyan vallomásokat tettek . . . amelyek rávilágítottak Pétain és klikkje bünösségére, és cáfolhatatlanul bebizonyították Németország felelösségét." A riomi bírósági komédia közvetlen eredménye az volt, hogy Hitler Lavalnak a hatalomba való visszahelyezését és a francia hazafiak fokozottabb üldözését követelte. A Londonban székelö francia Nemzeti Bizottság 1942. július 23-í közleménye szerint a megszálló hatóságok a túszok tömeges kivégzése, és rengeteg ember koncentrációs táborba zárása mellett, most már az ellenállási mozgalom részvevöinek családtagjaival szemben is megtorlást alkalmaztak. Különösen vad terrorhoz folyamodtak a Francia Kommunista Párttal szemben. A kommunisták ezrei áldozták életüket a haza becsületéért és függetlenségéért. Garreau, Franciaország Nemzeti Bizottságának moszkvai képviselöje kijelentette, hogy a kommunista párt szerepe annál is inkább figyelemre méltó, mert mind a németek, mind a vichyi kormány megtorlásai elsösorban ez ellen a párt ellen irányultak. Jacques Duclos "A kommunisták harca a haza felszabadításáért" címü cikkében, amely a Cahier du communism címü folyóiratban jelent meg, a kommunisták höstetteiröl írt, s példaképül Gabriel Péri-nek, Franciaország hösének, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága 1941-ben kivégzett tagjának az életét hozta fel. Duclos ezt írta: "Nemes szellemre és a kommunízmus ügye iránti hüségre valló, halála elötti levelében Gabriel Pérí gyönyörüen kifejezésre juttatja, miben is rejlik a kommunista életének értelme. Gabriel Péri politikai végrendelete a becsület mezején elesett összes kommunistáknak, a franctireur és a partizánosztagok mindazon katonáinak és tisztjeinek a végrendelete, akiket a nácik kivégeztek, a vichyi árulók guillotine-ja alá kerültek, akiket Laval és Pétain rendörsége vagy a Gestapo halálra kínzott. A hösök mindegyike, halála elött, Gabriel Péri-vel így szólhatott volna: "Tudják meg társaim, hogy hü maradtam ahhoz az eszméhez, amelyet egész életemen át szolgáltam; tudják meg honfitársaim, azért halok meg, hogy Franciaország éljen." A haladó erök elleni terror együtt járt a nép életszínvonalának további csökkenésével. A kommunista párt és a Nemzeti Front az éhségrendszer elleni harcra mozgósította a népet. A nök 1942 tavaszán, Franciaország sok városában "Kenyeret és szabadságot" követelve tüntettek. A parasztok fegyveresen ellenszegültek a gabonát harácsoló hatósági tisztviselöknek. Az egész lakosság támogatásával a munkások megtagadták, hogy Németországba menjenek munkára. A tiltakozó kampányt Yves Farge-zsal az élén, egy külön bizottság vezette. A megszállók és a Vichy-rendszer elleni tömeges megmozdulások szervezése mellett a kommunista párt és a Nemzeti Front nagyarányú fegyveres harchoz is folyamodott. A kommunista párt felhívására a Nemzeti Front partizánosztagai aktív "pályaháborút" indítottak, hogy meghiúsítsák a francia termékek Németországba való kiszállítását. A partizánok parancsnokságának 1942. évi jelentései lépten-nyomon arról számoltak be, hogy a partizánok és franc-tireurök csoportjai a városokban és a vasútvonalakon vállalkozásokat hajtottak végre. A kommunista párt következetesen valamennyi partizáncsoport akcióegységének politikáját folytatta, s azt ajánlotta nekik, hogy csatlakozzanak a francia nép általános Nemzeti Frontjához. 1941 végén jelentkezett már az egymástól elszigetelten müködö csoportok egyesülési irányzata. Ebben az idöben alakultak az olyan szervezetek, mint a "Combat" és a "Libératíon", amelyek Franciaország déli, meg nem szállt övezetében tevékenykedtek. A "Combat"-csoport volt az ellenállási mozgalom egyik legkonzervatívabb szervezete. Föképpen katolikusokból és a francia hadsereg tisztjeiböl állott. A "Combat" hosszú ideig fenntartotta a kapcsolatot a vichyi kormánykörökkel, arra számítva, hogy azokat, kiváltképpen Pétaint, a megszálló hatóságokkal való határozott ellenszegülésre bírhatja rá. Henri Frenay még 1942 januárjában is tárgyalásokat folytatott Pucheu-vel, a vichyi kormány belügyminiszterével. Ugyanakkor a szervezet tartózkodó álláspontot foglalt el a "Szabad Franciaország" mozgalom irányában. A "Combat" csak 1942 végén állt át végleg De Gaulle oldalára, mikor Frenay Londonba utazott. A "Combat" 1941 derekán kezdte meg a fegyveres osztagok szervezését. A "Libération"-csoport az ellenállási mozgalom balszárnyához tartozott. Élén Emmanuel d'Astier de la Vigerie, a neves antifasiszta író állott. A "Libération" vezetösége felismerte, hogy a nemzeti felszabadító harc sikerének egyik feltétele a tömegek részvétele. A "Libération" fö feladatát abban látta, hogy parancsnokokat képezzen ki, akik megszervezik a népnek a megszállók elleni fegyveres felkelését. 1942-ben a csoport maga is hozzáfogott önálló katonai szervezetének megalakításához. Franciaország megszállt övezetében, a Nemzeti Fronttal együtt, az ellenállási mozgalom néhány burzsoá és kispolgári csoportja is müködött. A legnagyobb létszámú ezek közül a "Polgári és katonai szervezet" (OCM) volt, amelyet 1940 végén alakítottak meg. Ez a szervezet a nagyés középburzsoázia képviselöiböl, tisztekböl, szabadfoglalkozásúakból, állami hivatalnokokból állott. 1941-1942-ben a "Szabad Franciaország" Nemzeti Bizottsággal szoros kapcsolatban levö OCM hírszerzö kampányt indított. Az északi övezet városaiban 1942-ben olyan aktív hazafias csoportok müködtek, mint például a "Libération-Nord", amely a szocialistákat és a keresztény szakszervezetek tagjait egyesítette. Ebböl a szervezetböl alakították újjá késöbb a Francia Szocialista Pártot. Párizsban müködött egy "Défense de la France" nevü diákszervezet és több más szervezet. Ezek a megszállókkal való együttmüködés ellen küzdö illegális irodalmi termékek kiadásával szították az ellenállást, és segítséget nyújtottak a letartóztatással fe

nyegetett franciáknak. 1942 folyamán az ellenállási mozgalom sok szervezete megerösítette kapcsolatait a "Szabad Franciaország" Nemzeti Bizottsággal, amelynek az év júniusától "Harcoló Franciaország" Nemzeti Bizottság volt a neve. A De Gaulle tábornok vezetése alatt álló Nemzeti Bizottság pozíciójának megszilárdulását nagymértékben elösegítette, hogy a szovjet kormány 1942. szeptember 29-én elismerte a bizottságot, mint "az egyetlen szervet, amelynek joga van a francia polgárokat a háborúban való részvételre megszervezni, valamint a francia területet a háborúba bevonni, és a Szovjetunió kormányánál érdekeit képviselni, különösképpen a hadviselést érintö kérdésekben". De Gaulle-nak a francia nép nemzeti felszabadító harca érdekében folytatott politikája azonban tele volt ellentmondással. De Gaulle tisztában volt azzal, hogy a Nemzeti Bizottság csak abban az esetben képviselheti Franciaországot, ha az ellenállási mozgalom eröinek zöme támogatja azt. Ezért igyekezett az ellenállás eröit a maga ellenörzése alá vonni. 1942 januárjában Franciaország déli övezetébe érkezett De Gaulle képviselöje, Jean Moulin, és hosszas tárgyalásokba bocsátkozott a "Combat", a "Libération" és a "Franc-Tireur" csoport vezetöivel. Ezek a csoportok 1942 öszén egyesültek. Valamivel késöbb katonai szervezetük is összeolvadt, és megalakult a Titkos Hadsereg. De Gaulle úgy számolt, hogy ha kihasználja a nép hazafias érzelmeit és hazája függetlenségére irányuló harckészségét, élére állhat ennek a harcnak, és úgy irányíthatja azt, hogy a francia burzsoázia osztályérdekeit szolgálja vele. Ebböl adódott stratégiája is: a megszállókkal szemben passzív ellenállás, és erögyüjtés arra a pillanatra, amikor a szövetséges csapatok partra szállnak Franciaországban. A Francia Kommunista Párt látta ennek a politikának a lényegét, de a kialakult helyzetben szükségesnek tartotta, hogy együttmüködjön a "Harcoló Franciaország" mozgalommal, s így biztosítsa a nemzet összes eröinek egyesítését a hitlerizmus elleni harcra. Ugyanakkor határozottan elítélte a kivárás politikáját, amely távol tartotta a néptömegeket az ország felszabadításában való tevékeny részvételtöl. A kommunista párt, valamint a nemzeti felszabadító mozgalom más baloldali elemeinek következetes egységpolitikája eredményeképpen 1942 végére kialakultak az elöfeltételek ahhoz, hogy létrehozzák az ellenállási mozgalom egységes vezetö szervét. A fasiszta elnyomók ellen erélyes harcot folytatott Belgium népe is. A Belga Kommunista Párt már a megszállás elsö hónapjaiban kidolgozta az ellenállás taktikáját. Felszólította a dolgozókat, hogy minden lehetö módon hiúsítsák meg a hitleristáknak azt a kísérletét, hogy Belgiumot hadiipari ř és nyersanyag-bázisukká tegyék. A kommunisták kezdeményezésére és az ö vezetésükkel, a gyárakban és a vasutaknál szakszervezeti harci bizottságokat alakítottak. A bizottságoknak, amelyekben a kommunistákkal vállvetve ezrével harcoltak más pártok tagjai és pártonkívüliek is, az volt a feladatuk, hogy az ipar és a közlekedés terén sztrájkokat és szabotázscselekményeket szervezzenek. A kommunista párt, az összes antifasiszta erök tömörítését célzó következetes politikájával elérte, hogy megalakult a Függetlenségi Front, amely egyesítette az ellenállási mozgalom csoportjainak és szervezeteinek jelentös részét. 1942 tavaszán összeült a front konferenciája, s megválasztotta vezetö bizottságát, amelynek az lett a feladata, hogy koordinálja az antifasiszta csoportok tevékenységét. A konferencia részvevöi azzal a felhívással fordultak a belga néphez, hogy kövesse az orosz partizánok példáját, harcoljon aktívabban a hitlerista betolakodók ellen, készüljön fel egy általános népi felkelésre. "A Függetlenségi Front mondja a felhívás arra szólít fel minden lakost, fövárosit és vidékit, flamandot és vallont, hogy alakítsanak ellenállási csoportokat és készüljenek fel a döntö harcra." Norvégiában az 1942-es évet a hazafiak harci tevékenysége jellemezte. Az országban több partizánosztag müködött. Ezek az ellenség közlekedési vonalait rombolták, német szállítmányokat, repülötereket és osztagokat támadtak meg és katonai objektumokat semmisítettek meg. A partizánokat a lakosság messzemenöen támogatta. A norvég népnek a megszállók és helyi kiszolgálóik ellen vívott harca olyan méreteket öltött, hogy még a quislingista sajtó is kénytelen volt elismerni: Norvégiában valóságos polgárháború dúl. Az országban "láthatatlan osztagok" müködtek, és sok kellemetlen percet okoztak a megszállóknak. Országos hírnévnek örvendett Larsen, egy partizánosztag parancsnoka és Nordhal Grieg repülö, a költö és katona, aki életét áldozta a hazáért. Neki tulajdonította a nép a norvég hazafiak körében akkoriban igen népszerü egyik dal szövegét: "Ha norvég vagy, ne feledd el Sir, zokog az ország. Számolj le a németekkel, Hogy átkozza sorsát. Hívd a jövöt reménységül, Felkel a nép végül." Az 1942-es évet tehát az jellemezte, hogy Európa országaiban tovább növekedett a nemzeti felszabadító mozgalom. Az antifasiszta harc egyre nagyobb tömegeket ragadott magával, és egyre aktívabb jelleget öltött. A kommunista és munkáspártok a nép ügye iránti feltétlen odaadásukkal, magas fokú szervezettségükkel és a megszállók ellen vívott bátor harcukkal kivívták maguknak a tömegek bizalmát, és vezetö szerepet foglaltak el az ellenállási mozgalomban. A nemzeti felszabadító mozgalom tovább gyarapította az antifasiszta koalíció harci eröit, egyre jobban gyengítette a hitleri Németország hátországát, és ezzel jelentös segítséget nyújtott a Szovjetuniónak a német fasiszta hódítók ellen vívott igazságos harcában. 3. A fasiszta blokk a német hadseregnek a szovjet-német arcvonalon elszenvedett veresége után A német fasiszta csapatoknak Moszkva alatt és a szovjet-német arcvonal más szakaszain elszenvedett veresége válságot idézett elö a fasiszta blokk országaiban. A német hadsereg óriási veszteségei kiélezték a viszonyt Hitler és tábornoki kara között, s arra kényszerítették a fasisztákat, hogy egyre több embert hívjanak be katonának és növeljék a fegyvergyártást. Hitler, miután néhány ismert tábornokát leváltotta beosztásából, viszonylag hamar leküzdötte a katonai vezetésben keletkezett válságot. A hadkötelesek mozgósításával (Németország akkor még jelentös embertartalékokkal rendelkezett) pótolhatták a veszteségeket. Igaz, hogy most már zömében az iparban dolgozó férfiakat hívták be a hadseregbe, s ez károsan hatott ki a német hadigazdaságra. Sokkal bonyolultabb feladatnak bizonyult azonban az, hogy gyors ütemben növeljék a harci technikai eszközök és a fegyverzet gyártását. Ez most már nemcsak az elöre nem látott nagy veszteségek pótlása, hanem az elhúzódó háború folytatása céljából is szükségesnek mutatkozott; a háború elhúzódása pedig nyilvánvaló volt. A fegyverprobléma a fasiszta vezetöség számára eddig nem volt égetö, hiszen a nyugati hadjáratok viszonylag rövid ideig tartottak, és a felhalmozott készletböl böven futotta a veszteségek pótlására. A német fasiszta hadsereg elsö nagy vereségéböl kitünt az is, hogy a hitleri Németország hadigazdasága nem készült fel arra, hogy hosszan tartó háborút folytasson olyan erös ellenséggel, mint a Szovjetunió. "Az a válság, amelybe a német hadsereg 1941 telén Oroszországban jutott írta Kehrl, a hadigazdaság kérdéseinek egyik hitlerista szakértöje -, rendkívül nehéz helyzetet teremtett a fegyverprobléma területén is. A német hadsereg Oroszországban igen sok harci technikai eszközt vesztett. Egész hadosztályokat, söt hadseregeket kellett újra felfegyverezni. Emellett újabb egységeket és magasabbegységeket is kellett alakítani és fegyverrel ellátni." A hitlerista vezetöknek sürgös rendszabályokat kellett életbe léptetniük, hogy egyrészt jelentösen kiszélesítsék a termelést magában Németországban, másrészt pedig a megszállt országokban növeljék a nyersanyag-termelést, újabb embertartalékokat kutassanak fel az ipar és a többi hadigazdasági ág számára. A hadigazdaság átszervezésére és irányítására is szükség volt, hogy valamiképpen enyhítsék a hadfelszerelést gyártó sok monopólium ellentéteinek a hadigazdaság fejlödésére gyakorolt hatását. A fegyvergyártás irányítását egy új szervezetre bízták. Ennek az volt a célja, hogy centralizálják a hadirendeléseket és azoknak, a fegyverés löszerügyi minisztérium útján, az iparvállalatok közötti elosztását. A termelés megtervezésével és a hadigazdaság gyakorlati irányításával most bizottságok és központok foglalkoztak. A bizottságok nagyjából a fegyverzetet (harckocsikat, fegyvert, löszert, gépkocsikat, hajókat stb.) gyártó üzemeket egyesítették, a központok pedig a hadianyagot szállító üzemeket irányították. Ezeknek a szerveknek az élén a monopóliumok képviselöi vagy maguk a monopolisták állottak. Az országnak csaknem az egész gazdaságát átfogó bizottságok és központok adminisztratív szempontból a fegyverés löszerügyi minisztériumnak voltak alárendelve. 1942 tavaszán hozzáfogtak a haditermelés vezetésének további centralizálásához. Április 22-én Göring rendeletet adott ki egy központi tervezöosztály alakítására, s ezt Speer birodalmi fegyverés löszerügyi miniszter irányította. Ezzel egyidejüleg a fegyverés löszerügyi minisztérium kebelében fegyverkezési tanácsot létesítettek. A tanácsba, a Wehrmacht a képviselöi mellett, a többi között olyan iparmágnások kerültek be, mint Vögler, az acéltröszt vezérigazgatója, Bücher, egy nehézipari konszern tulajdonosa, Pleiger, a Hermann Göring Werke egyik vezetöje és Zangen, a Mannesmann konszern vezérigazgatója. A tanács elnökének tisztségét Speer töltötte be. A fegyverkezési tanács javaslatokat dolgozott ki a fegyvergyártás megszervezésére és a rendelések elosztására. A legtöbb hadirendelést a nagy monopóliumok kapták. Hitler május 7-én az egész hadigazdaságot egységes vezetés alá helyezte, s annak élére Speert áhította. A fegyveres erök vezérkarának kötelékéböl a háború tartamára közvetlenül neki rendeltek alá több hadigazdasági és fegyverügyi csoportfönökséget, s ezekböl megalakították a fegyverkezési igazgatóságot, amely a fegyverés löszerügyi minisztérium állományába került. A megszállt területek hadiipari felügyelöségeit és igazgatóságait e minisztérium helyi szerveivé alakították át. Ennek eredményeképpen az ország gazdasága még nagyobb függöségbe került a finánctöke mágnásaival szemben. A régi monopóliumok (I. G. Farbenindustrie konszern, Krupp acéltröszt) mellett, egyre nagyobb szerepet töltöttek be az új monopóliumok. Erre utal többek között az is, hogy óriási mértékben megnött a Hermann Göring Werke konszern, amely Németország nehézipari termelésének tetemes részét adta. 1942 májusában e konszern vállalatai szállították az egész vasércmennyiség 43 százalékát, a köszén 15 százalékát és a barnaszén 8 százalékát, a nyersvas 17 százalékát és a nyersacél 13 százalékát. A monopóliumok a fegyvergyártási program teljesítéséért vívott harc lobogója alatt heves támadást indítottak gyengébb versenytársaik ellen, és így erösítették pozícióikat az országban. Minden lehetöséget kihasználtak, hogy mesés profitokat zsebeljenek be. Az állammonopolista jellegü intézkedések elömozdították a haditermelés viszonylag gyors kibontakozását, mindamellett nem küszöbölhették ki a kapitalista gazdaságra jellemzö ellentmondásokat, 1942-ben Németország szénés acéltermelése 1941-hez viszonyítva jelentéktelen mértékben emelkedett: a széné 246 millió tonnáról 258 millióra, az acélé 31,8 millió tonnáról 32,1 millióra. Némi növekedés mutatkozott a réz, alumínium és más nyersanyagok termelése terén is. Jelentösen kibövült a hadianyaggyártás. Ezt tanúsítja a legfontosabb fegyverés löszerfajták termelését szemléltetö, következö táblázat. Fegyverfajta 1941-ben 1942-ben Tüzérségi és gyalogsági fegyverek: aknavetö 4000 10000 légvédelmi löveg és automata repülögépfegyver 23000 57000 75 mm-en felüli ürméretü löveg 7000 12000 Páncélozott gépek: könnyü páncélgépkocsi és harckocsi 2300 3600 közepes harckocsi 2900 5600 szupernehéz harckocsi - 100 Repülögép 11300 14700 Gépkocsi (teher) 62400 78200 Löszer (ezer tonna) 540 1270 Az új behívások és a haditermelés kiszélesítése nyomán emberhiány jelentkezett. 1941-1942 telén a munkaeröhiány lett a német hadigazdaság fö problémája. A munkásutánpótlás fö forrását a fasiszta vezérek a keleti megszállt területek munkaerejének kihasználásában és a hadifoglyok munkájában látták. 1941. november 7-én Göring e kérdés megtárgyalására külön értekezletet hívott össze. A hadviselés nemzetközi törvényeivel mit sem törödve, azt követelte, hogy a szovjet-német arcvonalon ejtett hadifoglyokat a hadmüveleti övezetben utak építésére, repülöterek helyreállítására és aknamentesítésre használják fel. Javasolta, hogy a német építö zászlóaljakat oszlassák fel, az így felszabaduló német szakmunkásokat pedig irányítsák át a hadiiparba. "Az orosz hadifoglyok mellett mondotta Göring fel kell használni a szabad orosz munkaeröt is", vagyis a megszállt területen kényszerrel mozgósított szovjet polgárokat. "A munkások felhasználásának és a velük való bánásmódnak hangoztatta gyakorlatilag az orosz hadifoglyokéval azonosnak kell lennie." A fasiszta kormány 1942. március 21-én Sauckel gauleitert munkaeröügyi fömegbízottá nevezte ki. Az ö hatáskörébe került a hadigazdaságnak munkaerövel való ellátása. Ezt a munkaerönek mind magában Németországban, mind pedig a megszállt területeken történö mozgósításával kellett biztosítania. Sauckel adatai szerint Németország pótlólagos munkaeröszükséglete 1600000 före rúgott. Sauckel egyik beszédében ezt mondotta: "Egy millió oroszt minél hamarább át kell szállítani Németországba, s a hadifoglyokat is mielöbb munkára kell fogni. A Szovjetunió és más országok megszállt területein megindult a munkaerö felhajtása. 1942. júliusig a Szovjetunió megszállt területéröl 1300000 embert, Lengyelország, Belgium, Franciaország, Hollandia, Jugoszlávia és más országok területéröl pedig további 339999 embert szállítottak Németországba. Németországban a munkások összetétele gyorsan változott. 1939-ben a német iparban és mezögazdaságban 39100000 ember dolgozott, s ezekböl mindössze 300000 volt külföldi munkás és hadifogoly. 1942-ben a munkások összlétszáma 31300000-re csökkent, a külföldi munkások és hadifoglyok száma viszont már 4200000-re emelkedett. A hitleristáknak így 1942-ben sikerült bizonyos fokig megoldaniuk az emberhiány problémáját. A német hadseregnek a szovjet-német arcvonalon elszenvedett veresége nemcsak Németország gazdasági életére volt nagy hatással, hanem népe erkölcsi színvonalára is. A nyugaton aratott könnyü gyözelmekböl fakadó soviniszta mámor eltünt. A lakosság elött mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy Németországnak egy hosszan tartó háborút kell vívnia. A hitleristák, minden tiltakozási mozgalom elfojtása céljából, fokozták a terrort. A német sajtó csaknem naponta számolt be letartóztatásról és kivégzésröl. 1942. április 26-án a Reichstag határozatot fogadott el, amely Hitlert feljogosította arra, hogy bírósági eljárás nélkül ítélje el mindazokat, akik elégedetlenségüket fejezik ki a fasiszta politikával szemben. Németország haladó gondolkodású emberei azonban a fokozott terror ellenére sem szüntették be a harcot. A fasizmus és a háború elleni harc élén a kommunista párt haladt, amely következetesen védelmezte a német nép nemzeti érdekeit. Németország Kommunista Pártjának Központi Bizottsága folytatta az antifasiszta népfront szervezésére irányuló politikát, amelyet a brüsszeli és a berlini konferencia dolgozott ki. Még 1941 októberében a német néphez és fegyveres erökhöz intézett egyik felhívásában arra szólította fel a munkásokat, parasztokat, s általában az összes dolgozókat, hogy minden erejükböl harcoljanak a Szovjetunió elleni háború beszüntetéséért. 1942 januárjában Németország Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagjai és más kiemelkedö közéleti személyiségei és politikusai, akik külföldön tartózkodtak, felhívást intéztek a német néphez, s ebben ez olvasható: "Teljes szolidaritást vállalunk a nagy szovjet néppel, határtalan lelkesedéssel tölt el annak hös Vörös Hadserege, amely testével, életével oltalmazza a támadó barbárokkal szemben az egész emberiséget. Tudjuk, mivel tartozunk népünknek, s eleget teszünk kötelességünknek. Utolsó leheletünkig, erönket és életünket nem kímélve, harcolunk a népek nagy frontjának soraiban, míg földig le nem romboljuk, gyökerestül ki nem irtjuk a hitlerista zsarnokságot." A felhívás aláírói között szerepel Pieck, Ulbricht, Florin, Becher, Bredel, Kurella és mások. Jóllehet a kommunista párt mély illegalitásban dolgozott, hangja mégis eljutott a német néphez. A Német Kommunista Párt illegális röplapok, brosúrák és a rádió útján helyesen tájékoztatta a kommunistákat és a nácizmus más ellenségeit a helyzetröl, és meghatározta idöszerü feladatukat a fasizmus elleni küzdelemben. A Gestapo adatainak tanúsága szerint az antifasiszták által kiadott röplapok és brosúrák havi példányszáma 1941 júliusában 3797, októberében pedig 10227 volt. A "Vörös Kórus" antifasiszta csoport által német, francia, olasz, orosz, cseh és lengyel nyelven kiadott Belsö Front címü folyóirat havonta egyszer-kétszer jelent meg. A folyóirat szerkesztösége nemcsak a német, hanem a külföldi munkásokhoz, valamint a katonákhoz és a rendörökhöz is szólt. A "Vörös Kórus" kapcsolatot létesített más antifasiszta szervezetekkel, így a Herbert Baum vezette kis ifjúsági csoporttal is, amely különösen nagyarányú munkát végzett a berlini Siemens Müveknél. Amikor Goebbels hivatala 1942 tavaszán Berlinben rágalmazó kiállítást rendezett "A szovjet paradicsom" címmel, a Baum-csoport elhatározta, hogy azt megsemmisíti. Az antifasiszták gyújtóbombákkal fényes nappal felgyújtották a kiállítást. Ennek nemcsak Németországban volt nagy hatása, külföldön is elterjedt a híre. Egy Gestapo-spicli besúgta a Baum-csoportot. Az egész csoportot letartóztatták, 30 tagját meggyilkolták vagy agyonkínozták. A Gestapo idövel a "Vörös Zenekar" csoportnak is a nyomára jutott, és több mint 600 embert letartóztatott. Nagy veszteséget szenvedtek más antifasiszta szervezetek is. A Gestapo adatai szerint 1941 júniusában 1169, július-szeptemberében 1337, októberében 1305, novemberben 1088, decemberben 658 antifasisztát tartóztattak le. A kommunisták és antifasiszták ennek ellenére nem tették le a fegyvert. A szabadlábon maradt földalatti harcosok folytatták a küzdelmet. Jelentösen fokozódott a még 1938-ban alakult "Roby" nevü antifasiszta csoport tevékenysége. A csoport amely kommunisták vezette, föként berlini nagyüzemi munkásokból állt kapcsolatot tartott fenn Essen, Hannover, München, Dortmund, Hamburg és Hildesheim antifasisztáival, valamint Tirol, Bajorország, Csehország, Hollandia és Dánia illegális harcosaival. 1942-ben a Gestapo e csoport tagjai közül 200-at letartóztatott, de többségük szabadlábon maradt, és késöbb egyesült Saefkow antifasiszta csoportjával. Nagy jelentösége volt annak a tevékenységnek, amelyet Németország Kommunista Pártja Központi Bizottságának instruktorcsoportja végzett Wilhelm Knöchelnek, a központi bizottság tagjának a vezetésével, aki 1942 januárjában érkezett Amszterdamból Berlinbe. Ez a csoport folytatta egy hazai központi operatív vezetö csoport létrehozására irányuló eröfeszítéseit, amelyeket még 1940-ben Willi Gall kezdett meg. Szászországban, a lipcsei ipari üzemek munkásai körében, a "Leunawerke" és a "Bunawerke" vegyiüzemeiben, valamint Mansfeld szénbányáiban egy antifasiszta csoport müködött, amelyet Georg Schumann, a kommunista párt volt parlamenti képviselöje szervezett. A csoport kapcsolatban állott Drezdával, Halléval, Magdeburggal és Közép-Németország más városaival. Türingiában is müködött egy antifasiszta szervezet, amelyet Theodor Neubauer, a kommunista párt volt parlamenti képviselöje alakított. A régi antifasiszták mellett a harcban fiatal kommunisták is részt vettek: a Kommunista Ifjúsági Szövetség és a Szocialista Munkásifjúság tagjai. Dél-Németországban, föképpen Mannheimben, a nagy Benz és Lanz gyárakban, a hajógyárakban és a folyami kikötöben fejtettek ki antifasiszta tevékenységet olyan tapasztalt munkás pártfunkcionáriusok, mint Lechleiter, Langendorf és Faulhaber. Hamburgi kommunisták Jakob, Bestlein, Abshagen, és mások 1941 decemberében antifasiszta szervezetet hoztak létre, amely több mint 30 nagy gyárban, a város hajógyáraiban, és a fasiszta hadsereg katonái között végzett munkát. E csoport tagjai a katonai egységeknél leveleket terjesztettek; ezekben felszólították a katonákat, hogy álljanak át a Vörös Hadsereg oldalára. Az antifasiszták megmagyarázták a náci Németország háborújának bünös voltát, veresége elkerülhetetlenségét, valamint a Szovjetuniónak, mint a nemzetközi haladó erök harci támaszának jelentöségét, s a szovjet néppel való szolidaritásra hívták fel a német dolgozókat. Németország nyugati területén az antifasiszták Knöchel és Komalka, a berlini földalatti központ két vezetöje közvetlen részvételével, újabb illegális újságok kiadását szervezték meg. "Minden németnek olvasható a Düsseldorfban megjelent Der Friedenskempfer címü lap februári számában segítséget kell nyújtania abban, hogy véget vessünk a háborúnak. Mindenütt alakítsatok békeharcos bizottságokat . . . Vegyetek részt a háború elleni illegális népszavazásban . . . A házak falaira és a `keritésekre fessetek nagy F betüket. (Frieden, magyarul Béke Szerk.) Mutassuk meg, mennyire gyülöljük a háborút és a hitlerista rendszert. Szabotáljátok a haditermelést és a szállítást . . . Ne feledjétek, hogy a közeli, becsületes békének Hitler és háborúra szomjazó klikkje állja útját." A fasizmussal szembeni ellenállás legelterjedtebb formája a haditermelés szabotálása volt. Amikor 1942 derekán Németország vasútvonalain vagonés mozdonyhiány érzödött, a hitlerista kormány kiadta a jelszót: "Gyözelemért forogjon minden kerék" s azt követelte a vasutasoktól, hogy gyorsítsák a mozdonyok és a kocsik fordulóidejét. A kommunisták erre a maguk jelszavával válaszoltak: "Ha nem forog a kerék, a háború véget ér!" "Ha egy kocsi nem indul, az csak német vért spórol!" 1942-ben egyre gyakoribbá váltak az önkényes munkabeszüntetések. Egyre több munkás szállt szembe a fokozódó kizsákmányolással és a náci kormány háborús politikájával. A fasiszta titkos rendörség nem teljes adatai szerint: 1941 júliusában, augusztusában és szeptemberében 25957 munkás sztrájkolt. 1942 májusától szeptemberéig a sztrájkolók száma 88225 före emelkedett. A sztrájkolók között sok volt az eröszakkal Németországba hajtott külföldi munkás, s ezek a haladó német munkásokkal együtt, a fasisztákkal szemben egységes harci frontot alkottak. A Gestapo kegyetlenül leszámolt a sztrájkolókkal, 1942. májustól szeptemberig 6695 hazafit tartóztattak le. Az antifasiszták befolyása azonban viszonylag gyenge volt. A német nép nagy többsége 1941-1942 telén, a hitlerista csapatok veresége ellenére, még mindig a soviniszta náci propaganda hatása alatt állott. Az antifasiszta erök egyesítését komolyan akadályozta a szociáldemokraták emigrációban élö jobboldali vezéreinek politikája; ezek ugyanis ellenezték a kommunistákkal való együttmüködést. Emellett a szüntelenül fokozódó terror ritkította a német hazafiak sorait, s ez szükségképpen szintén kihatott az antifasiszta mozgalom lendületére, Az elhúzódó háború, és Németországnak a szovjet-német arcvonalon elszenvedett súlyos veresége a fasiszta blokkhoz tartozó más országokban is kiélezte a belpolitikai helyzetet. Nagy nehézségekkel küzdött a gazdaságilag gyenge fasiszta Olaszország. A háború elött Olasz ország más országokból szerezte be tüzelöanyaga zömét, 1941-1942-ben tüzelöanyaghiány folytántöbb mint 700 hadiipari vállalatnál szünetelt a munka. A repülögépipar és a hajógyártás nyersanyaghiány miatt nem dolgozott teljes kapacitással, és így nem pótolhatta a háborús veszteségeket. A szárazföldi közlekedés dezorganizálódott. A vasúti teherszállítás 42 százalékkal, a személyszállítás pedig 50 százalékkal csökkent már a háború elején, Olaszország ipara mellett a mezögazdaságban is hanyatlás mutatkozott. A gabonatermelés 1940töl 1942-ig 10 százalékkal csökkent. Sokkal alacsonyabb lett a dolgozók életszínvonala. A piacról teljesen eltünt a liszt, a zsiradék, a hús és a kenyér. A lakosság éhezett. Rintelen, volt német katonai attasé, a helyzetet jellemezve, ezt írta: "Az élelmezési helyzet 1941-1942 telén csakugyan válságosra fordult. Velencében és Dél-Olaszországban éhséglázadásokra került sor. A lakosság egyre nagyobb arányokban lépett fel a háború és a háborús politikát folytató fasiszta párt ellen." A fasiszta rendszer miatti elégedetlenség a dolgozók nagy tömegeiröl a burzsoázia egyes rétegeire is átragadt. Az Olasz Kommunista Párt erélyesen hozzáfogott az antifasiszta erök tömörítéséhez. A néphez intézett felhívásaiban a Németországgal kötött szerzödés érvénytelenítéséért, a háború beszüntetéséért, és a Szovjetunióval való baráti kapcsolatok kiépítéséért folyó küzdelemre buzdított. Az olasz hazafiak, a kegyetlen fasiszta terror ellenére, a Palmiro Togliatti vezette kommunista párttal az élen, férfiasan küzdöttek országuk szabadságáért. A harc fö formája a szabotázs volt. A FIAT gyárakban a termelés 30 százaléka havonként selejt volt. A kommunista párt földalatti központjai és Matteotti csoportjai illegális lapot adtak ki Italia Libera és Matteotti címmel. Ezekben leleplezték Olaszország fasiszta kormányférfiainak kalandorpolitikáját, és a haladó eröket összefogásra mozgósították a fasizmus és a háború ellen. 1941 októberében, Toulouse-ban (Franciaország) tárgyalásokat folytattak az Olasz Kommunista Pártnak, a szocialista pártnak és az "Igazság és szabadság" kispolgári csoportjainak a képviselöi. A tárgyalások eredményeképpen megalakították az akcióbizottságot, amelynek az olasz nép egyesítése volt a feladata. A bizottság felhívással fordult Olaszország dolgozóihoz, s ebben leleplezte a Szovjetunió elleni háború agresszív jellegét, mint a "legbünösebb, végzetes és nemzetellenes háború"-ét, és konkrét programot adott a fasizmus és a háború elleni harcra. A programban a következö föbb követelések szerepeltek: a Hitlerrel kötött szövetségi szerzödés felbontása; a különbéke haladéktalan megkötése Angliával, a Szovjetunióval, és az antifasiszta koalíció más országaival; valamennyi olasz harcoló és megszálló csapat hazaszállítása; a hitleristák kiüzése Olaszországból, Mussolini eltávolítása; sajtó-, gyülekezési és szólásszabadság; az olasz nép visszahelyezése az akaratának és érdekeinek megfelelö kormány létrehozására való legföbb jogába. A bizottság egyre inkább maga köré gyüjtötte az antifasiszta eröket. A német és az olasz csapatok veresége, a gazdasági nehézségek, és Olaszország hadba lépése az Egyesült Államok ellen (1941. december 11-én), tovább fokozták az országban az elégedetlenséget. A háború során kiélezödtek az ellentétek Olaszország és Németország között. Hitler egyre újabb és újabb hadosztályokat követelt a szovjet-német frontra, az olasz imperialisták viszont nem nagyon siettek a csapatok odaszállításával, minthogy külön érdekeik füzödtek a Földközi-tenger medencéjéhez, és egy afrikai gyarmatbirodalom létrehozásához. 1942 márciusában újból megindították a kampányt olyan francia területek elszakítására, mint Nizza, Korzika és Savoia. Az olasz fasiszták igényei azonban nem álltak arányban a lehetöségeikkel. Mi sem igazolta ezt újból jobban, mint az olasz csapatok téli észak-afrikai veresége. Olaszország az agresszív háborúban való részvételével egyre nagyobb függöségbe került Németországgal szemben. Azok a kudarcok, amelyek a szovjet-német arcvonalon a német fasiszta csapatokat 1941-1942 telén érték, a fasiszta koalíció más országaiban: Romániában, Magyarországon, Finnországban és Bulgáriában is elégedetlenséget keltettek a hitleristákkal és a kormánykörök politikájával szemben. Romániát ügyefogyott kormányférfiai a Szovjetunió elleni háborúba sodorták, és így az ország a német imperialisták vadászterületévé vált. Azt követelték Romániától, hogy havonta 50000 tonna nyersolajat és 40000 tonna pakurát szállítson Németországnak. "Kompenzációképpen", amint azt Marinescu gazdaságügyi miniszter, a minisztertanács 1942. február 4-i ülésén elmondotta, Németország megígérte, hogy Románia rendelkezésére bocsátja "a keleti térség" köolajvidékét, vagyis a Szovjetunió területén levöt, de csak akkor, amikor "a román olaj fogyóban lesz". A háborúban való részvétel, valamint az, hogy Romániának sok olajat és mezögazdasági terméket kellett Németországba szállítania, növelte az ország gazdasági nehézségeit, és jelentösen csökkentette a nép amúgy is alacsony életszínvonalát. Különösen nehéz helyzet alakult ki az ország hegyvidékén. Még Antonescu is azt írta, hogy ott szomorú kép tárult eléje: "Szegényes kis házak, mindenütt nyomor, rendkívül rosszul öltözött emberek . . . A hegyvidék lakói . . . tuberkulózisban szenvednek, éheznek, rongyos ruhában, rossz lábbeliben járnak . . . A nyomor és ínség folytán megbetegednek és éhen pusztulnak". Az országban nött a drágaság. A parasztok által termelt termékek ára a három-négyszeresére emelkedett, a parasztok által vásárolt iparcikkeké pedig a 10-szeresére. "A lábbeli-probléma jelentette ki Antonescu a minisztertanács 1942. március 11-i ülésén a legégetöbbek közé tartozik." A román kormánykörök tisztában voltak azzal, hogy a városi és falusi lakosság ellátásának további romlása "rendkívül rossz hatással lesz erkölcsi színvonalukra". A súlyos gazdasági helyzet, és a háborúval való elégedetlenség nagyarányú ellenállást indított meg Antonescu fasiszta klikkjével szemben. A nemzeti felszabadító harcot Romániában a Román Kommunista Párt vezette. 1941. szeptember 6-án a Román Kommunista Párt közzétette programját, amely arra szólította fel a román népet, hogy harcoljon a Szovjetunió elleni háború beszüntetéséért; küzdjön azért, hogy Románia a Szovjetunióval, Angliával és más demokratikus országgal és szabadságszeretö néppel együtt, részt vegyen a Németország elleni háborúban; harcoljon a hitlerista betolakodók elüzéséért, Románia nemzeti függetlenségének helyreállításáért, Erdély északi részének felszabadításáért, Antonescu katonai-fasiszta rendszerének megdöntéséért, és a nemzeti függetlenséget szolgáló olyan kormány létrehozásáért, amelyben az összes hazafias erök képviselöi részt vesznek. A párt felhívására a munkások tömeges megmozdulásokkal válaszoltak. Resicában (Resita) megrongálták az erömüvet, következésképpen egyes hadiüzemekben hosszú idöre megszünt a munka. A Prahova folyó völgyében, az olajtelepeken tüz ütött ki. 1942 januárjában, a háború elleni tiltakozás jeléül, 12000 bányász sztrájkolt. Az antifasiszta hangulat a hadseregre is átterjedt. A német csapatok moszkvai veresége és a román csapatoknak Ogyesszánál és a Krímben elszenvedett veszteségei, erösen megingatták a román hadsereg erkölcsi szellemét. Erösödött az antifasiszta mozgalom Magyarországon is. Amikor a Horthy-klikk az országot a Szovjetunió elleni háborúba sodorta, a Kommunisták Magyarországi Pártja harci programot dolgozott ki, amelyben a Németországgal való haladéktalan szakításra, a bünös háborút folytató kormány megdöntésére, a demokratikus Magyarországért vívandó harcra buzdított. A párt volt a kezdeményezöje az antifasiszta mozgalomnak, a harcos nemzeti front kialakításának, amelynek fö feladata az lett, hogy egy táborba tömörítse a nemzeti függetlenség igazi híveit, és kiszakítsa Magyarországot a fasiszta blokkból. 1942 februárjában a KMP illegális központi bizottsága megkezdte a Szabad Nép kiadását. A lap ismertette az ország haladó eröinek a harcát. Nagy figyelmet fordítottak a párt sorainak megszilárdítására is. Március 15-én, az 1848-1849-es magyar forradalom évfordulóján, a kommunisták a baloldali szociáldemokratákkal együtt, Budapesten, a Petöfi-szobornál antifasiszta tömegtüntetést rendeztek, amely a bünös háború elleni és a független demokratikus Magyarországért vívandó harc jelszavainak jegyében zajlott le. A magyar nép felszabadító harca szempontjából nagyjelentösége volt a Szovjetunióban élö magyar emigráns kommunisták tevékenységének. A Kossuth-rádió útján rendszeres müsort sugároztak a magyar nép számára. Arra szólították fel a munkásokat, hogy szabotálják a haditermelést, harcoljanak a magyar katonáknak a frontra való kiküldése ellen. Horthy fasiszta klikkje kegyetlenül üldözte az ország haladó elemeit. 1942 tavaszán elfogták és meggyilkolták Rózsa Ferencet, a kommunista párt egyik vezetöjét, és az illegális Szabad Nép szerkesztöjét. A horthysta pribékek elfogták és kivégezték Schönherz Zoltánt, a Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának titkárát. A német hadsereg moszkvai veresége kiélezte a fasiszta blokk országai közötti ellentéteket. Magyarország és Románia kormányférfiai, igyekezvén a maguk javára kihasználni Németország nehézségeit, újból vitát kezdtek Erdély miatt. 1941-1942 telén mindkét ország csapatokat vont össze a magyarromán határon. A román kormányférfiak, a Szovjetunió elleni háborúban szerzett "érdemeikre" hivatkozva, nemcsak Erdély északi részének visszaadását követelték, hanem azt is, hogy a magyar területnek csaknem a felét "Nagy"-Romániához csatolják. A magyar kormányférfiak viszont arra támasztottak igényt, hogy adják oda nekik Erdély déli részét és Bánátot, és csatolják "Nagy"Magyarországhoz egész Szlovákiát és Horvátországot. A hitleristák igyekeztek a magyar-román ellentétböl minél több hasznot húzni. Ribbentrop és Horthy, 1942. januári tárgyalásuk eredményeképpen, meghosszabbították Németország és Magyarország katonai és gazdasági egyezményét. A magyar sajtó a végsökig kihasználta ezt az egyezményt arra, hogy heves kampányt indítson Románia ellen. Ribbentrop szereplése nagy elégedetlenséget keltett Románia kormányköreiben. Ez azonban nem gátolta a román államférfiakat abban, hogy Berlin nyomására újabb kötelezettséget ne vállaljanak. Megígérték, hogy a német fasiszta hadsereg nyári támadásához friss csapatokat küldenek a szovjet-német arcvonalra. A Szovjetunió elleni "villámháború" csödje Finnország helyzetére is kihatott. A finn államférfiak úgy számoltak, hogy a német fasiszta hadseregnek a finn csapatok részvételével folytatott keleti hadjárata során a Szovjetunió hamarosan vereséget szenved, Finnország pedig megkaparinthatja a szomszédos szovjet területeket, és így megalakíthatja az úgynevezett "Nagy"-Finnországot. A németeknek a Szovjetunió elleni elsö sikerei megszédítették a finn reakciósokat. 1941. novemberében Finnország csatlakozott az úgynevezett antikomintern paktumhoz. A reakciós finn államférfiak, a német imperializmus hadiszekerének a jármába szegödve, annak bérenceivé, az ország nemzeti érdekeinek árulóivá váltak. A háború azonban egyelöre csak az ország valamennyi iparágának a hanyatlását vonta maga után. A háború elött 200000 munkás dolgozott fakitermelésen, 1942 tavaszán viszont már csak 60000. A cellulózés papíripar termelése 1942 derekáig a normális termelés volumenének 35 százalékára csökkent. Az 1941-1942-es tél folyamán, jelentösen romlott az ország élelmezési helyzete. A Vörös Hadseregnek a német fasiszta csapatokra mért hatalmas csapásai, és azok a nagy veszteségek, amelyeket a finn hadsereg Leningrádnál és Karéliában szenvedett, aggodalmat keltettek Finnország kormányköreiben. Szertefoszlott a "keleti hadjárat" gyors befejezésének reménye. Kényszerülten tehát Finnország is az elhúzódó háború részvevöjévé vált. Az ország ellenzéki elemei egyre aktívabb tevékenységet fejtettek ki a háború ellen. A lakosság egyre ellenségesebben viseltetett a hitleristákkal szemben, akik mind nyíltabban garázdálkodtak a finn földön. A kormány fokozta a terrort, hogy elfojtsa az ellenzék mozgalmát. 1942 februárjában sokéves börtönbüntetésre ítélték a szociáldemokraták hat képviselöjét. Ám semmiféle megtorlás nem állhatta útját az egyre fokozódó elégedetlenségnek. Bulgária fasiszta államférfiai Borisz cár és Filov miniszterelnök nem mertek nyíltan hadat üzenni a Szovjetuniónak. Valójában azonban az ország eröforrásai Németország szolgálatában álltak. A 140000 fönyi bolgár hadsereg megszállta Nyugat-Thrácia, Macedónia területét, Szerbia egy részét, valamint Jugoszlávia és Görögország más vidékeit, és ezzel német csapatokat tett szabaddá a Szovjetunió elleni háború számára. A bolgár hadsereg a megszállt területen részt vett a fasiszta elnyomó rendszer bevezetésében, és a népi felszabadító mozgalom elfojtásában. 1941 decemberében Bulgária hadat üzent Angliának és az Egyesült Államoknak, és hivatalosan csatlakozott az antikomintern paktumhoz. A reakciós bolgár lapok rágalmakat szórtak a Szovjetunióra, és dicsöítették Németországnak a Szovjetunió ellen folytatott bünös háborúját. Az ilyen nemzetellenes politikának az volt az eredménye, hogy a német imperialisták leigázták az országot, kifosztották, feldúlták a bolgár gazdaságot, és nyomorba döntötték a népet. Az ország népe gyülölettel szembefordult az uralkodó fasiszta klikkel és a náci megszállókkal. A Bolgár Munkáspárt rendkívül nehéz és sajátos körülmények között hiszen Bulgária Németország szövetségesének számított aktív tevékenységet fejtett ki, hogy megszervezze a fasisztákkal szembeni fegyveres ellenállást. A katonai tevékenység irányítására még 1941-ben a Bolgár Munkáspárt Központi Bizottsága kebelében megalakították a Központi Katonai Bizottságot, amely késöbb a népi felszabadító erök vezérkarává vált. 1941. augusztus-szeptember hónapokban a Szovjetunióból Bulgáriába érkezett a politikai emigránsok egy csoportja, s ez hamarosan a nemzeti felszabadító mozgalom élére állt. 1941 novemberében megváltozott a KB Katonai Bizottságának az összetétele. A bizottság élére Cvjatko Radojnov ezredes, a kitünö katonai szervezö került, tagjai pedig a többi között Anton Ivanov, Atanas Romanov, Nikola Vapcarov ismert antifasiszták lettek. A Bolgár Munkáspárt vezetésével partizánosztagok és rajok (kis fegyveres csoportok) alakultak Razlog, Dupnica (ma Sztanke Dimitrov), Pestera, Batak, Plovdiv, Csehlare község körzetében. 1942 májusában megalakult a "Csavdar" osztag, amely a Murgas-hegység lankáin kezdte meg tevékenységét. A bataki és a kricsimi illegális csoport egyesült, és megalakította az "Anton Ivanov" osztagot. A Plovdiv, Kazanlik és Karlovo vidékén küzdö partizánok megalakították a középhegységi "Hriszto Botev" partízánosztagot. A Bolgár Munkáspárt nagy jelentöséget tulajdonított a csapatoknál folyó munkának; jelszava volt: "Egyetlen katonát sem a keleti frontnak!" E munka vezetését Hriszto Mihajlovra, a Katonai Bizottság tagjára bízták. A kommunisták már 1941 nyarán kapcsolatot létesítettek sok katonai egységgel. Hivatalos adatok szerint 1942 kilenc hónapja alatt a katonai egységekböl 633 katona szökött meg, s ezeknek a többsége a partizánokhoz csatlakozott. Az 1942. nyár derekán Bulgáriában kialakultak a feltételek az antifasiszta erök egységes Hazafias Arcvonalának létrehozásához; ennek szervezöje a Bolgár Munkáspárt lett. A Hazafias Arcvonalban az ország összes haladó eröi egyesültek. Bekapcsolódott a munkába a szociáldemokrata párt, a Bolgár Földmüves Népi Szövetség, a "Zveno" párt és több más szervezet. 1942. július 17-én a "Hriszto Botev"-rádió ismertette a Hazafias Arcvonal programját, amelyet a nemzetközi kommunista mozgalom egyik vezetöje, a bolgár nép nagy fia, Georgi Dimitrov dolgozott ki. A program hangsúlyozta: "a bolgár népnek, hadseregének és hazafias értelmiségének a jelen történelmi pillanatban a legföbb kötelessége: Bulgária megmentése érdekében hatalmas Hazafias Arcvonalba tömörülni". A program követelte, hogy bontsák fel Bulgáriának a hitleri Németországgal és a fasiszta blokk más országaival kötött szövetségét, tisztítsák meg a bolgár földet a német fasiszta betolakodóktól, oszlassák fel az országban müködö fasiszta szervezeteket, szabadítsák ki a politikai foglyokat, döntsék meg a népellenes áruló kormányt, és állítsák helyre a politikai szabadságot, alakítsanak egy valóban nemzeti bolgár kormányt. Georgi Dimitrov, a Hazafias Arcvonal programjának a jelentöségét Bulgária szempontjából méltatva hangsúlyozta, hogy az "pártunknak a háború idejére szóló, és az országnak a fasizmus és a német megszállás alól való felszabadítását célzó, gyakorlati össznemzeti demokratikus platformja" volt, döntö szakasz "országunk további fejlödésében a mélyen szántó politikai, gazdasági és szociális átalakítások útján". A Bolgár Munkáspárt minden energiáját arra fordította, hogy megszilárdítsa a Hazafias Arcvonalat, mint a bolgár hazafiak harci szövetségét. Itt hasznosította az Egységfront 1923. évi, és a Népfront 1937-1938. évi megalakítása során szerzett gazdag tapasztalatokat. A kommunisták vezetésével a városokban és falvakban megindult a Hazafias Arcvonal bizottságainak megalakítása. * A Vörös Hadsereg téli támadása megmozgatta az egész világot. Sok külföldi politikust a Szovjetunió erejére és lehetöségeire vonatkozó nézetének a felülvizsgálatára és annak az elismerésére kényszerített, hogy a hitleri Németország elleni harcban övé a vezetö szerep. A szovjet fegyveres erök gyözelmei nagy lehetöségeket tártak fel az antifasiszta koalíció megszilárdítására, a Németország és szövetségesei elleni határozottabb közös harctevékenységre. Kedvezö feltételek alakultak ki ahhoz, hogy Európában egy második frontot hozzanak létre. A második front megteremtéséért folyó küzdelem lett a szovjet külpolitika fö tartalma. Ez a politika az egész világ dolgozóinál támogatásra talált. Csak az önös, osztályérdeküket követö angol és amerikai reakciós körök gáncsolták minden erejükkel a második front megteremtését. A szovjet-német arcvonal eseményei hatalmas lendületet adtak az európai országok nemzeti felszabadító és antifasiszta harcának. A legerélyesebben és a legkövetkezetesebben a kommunista és munkáspártok szálltak szembe a fasizmussal. Ott voltak az ellenállási mozgalom élcsapatában, és példát mutattak népük önfeláldozó szolgálatában. Európa népeinek a politikai szabadságért és függetlenségért folytatott nemzeti felszabadító harca egyben internacionális jellegü volt, hiszen az ö sorsukkal az egész emberiség sorsa is eldölt. A német hadsereg elsö vereségei megváltoztatták a helyzetet a fasiszta blokk országaiban. Kiélezödtek az ellentétek Németország és vazallusai között. Magában Németországban a munkaeröhiány folytán, és a korlátozott nyersanyagkészletek miatt nehézségek támadtak a haditermelés fejlödése terén, romlott a lakosság helyzete. Mindez, s kiváltképpen az elhúzódó háború perspektívája egyre fokozta a Hitler politikája miatti elégedetlenséget. A fasiszta klikk csak úgy tudta megszilárdítani megingott helyzetét, hogy mozgósította Németország összes belsö tartalékát, tovább fosztogatta a megszállt országokat, politikailag elnyomta a vazallus államokat, és tömeges terrorral sújtotta az ellenállási mozgalom harcosait. A német hátország mind otthon, mind Európában a hadsereg elsö veresége hírére félelmetesen labilissá vált. Kiviláglott, hogy az a társadalmi bázis, amelyre Németország fasiszta vezetöi az "új rendet" építették, fölöttébb ingatag. Nyilvánvaló volt, hogy a német hadsereget érö további csapások politikailag, gazdaságilag és katonailag tovább gyengítik majd a fasiszta tömböt.