A VÖRÖS HADSEREG ÁLTALÁNOS TÁMADÁSA

A VÖRÖS HADSEREG ÁLTALÁNOS TÁMADÁSA

1. Az ország és az arcvonal helyzete 1942 elején Az egész világ feszült figyelemmel kísérte a szovjet-német arcvonalon végbemenö eseményeket. A második világháború éveiben most vonult vissza elöször a "legyözhetetlen" német fasiszta hadsereg. Napról napra újabb biztató hírek érkeztek a Vörös Hadsereg sikereiröl. A szovjet emberek kitörö örömmel értesültek arról, hogy elérkezett az óra, amikor a német fasiszta seregeknek lakolniuk kell véres gaztetteikért. A felszabadított városok és falvak lakossága elragadtatással fogadta szeretett hadseregét, amely kimentette a hitlerista megszállás borzalmaiból. A sajtó beszámolóiból, a megszállt területekröl elmenekült emberek elbeszéléséböl harcosaink és parancsnokaink korábban is tudtak már a fasiszták vandálságáról. De most, amikor szülöföldjük városait és falvait felszabadították, saját szemükkel láthatták e gaztettek nyomait: az akasztófákat a tereken, a Gestapo kínzókamráiban meggyötört emberek holttesteit, a romba döntött épületeket. 1942. január 6-án a szovjet kormány jegyzékben közölte a világgal, milyen fosztogatást és dúlást, milyen iszonyatos gaztetteket vittek véghez a német hatóságok a megszállt területeken. A szovjet katonák attól a vágytól fütve vetették bele magukat a harcba, hogy bosszút álljanak a hitlerista betolakodókon gaztetteikért. Decemberben a Vörös Hadsereg visszavetette az ellenséget Moszkvától a Lama, Ruza, Oka folyók vonalára, Volhovtól és Tyihvintöl pedig a Volhov folyó terepszakaszára (13. sz. térkép). A Krímben megtisztították az ellenségtöl a Kercs-félszigetet. A szovjet csapatok szétzúzták a fasiszták Moszkvát veszélyeztetö csapásmérö csoportosításait, és megszüntették a fövárost fenyegetö bekerítés veszélyét. December második felében megszünt a vállalati berendezések és a lakosság Moszkvából való evakuálása is, és megjavították a hadianyaggyártást. A Szövetségek Házában 1942. január 1 és 10 között már 13000 kis moszkvai szórakozott a hagyományos újévi fenyöünnepen. A moszkvai pártszervezet, az SZK(b)P Központi Bizottságának és az Állami Honvédelmi Bizottságnak a front minden irányú megsegítésére vonatkozó határozata alapján a fegyver, löszer és más hadianyag gyártási tervek teljesítésére és túlteljesítésére mozgósította a föváros dolgozóit. Január 5-én a moszkvai vasutasok átadták a Nyugati Front parancsnoksága képviselöinek a "Komisszar Lesztyev" nevü, maguk gyártotta páncélvonatot. A Moszkvai Autógyár dolgozói vállalták, hogy a Vörös Hadsereg fennállásának 24. évfordulójára terven felül három-négy hadosztály teljes felszereléséhez elegendö fegyvert gyártanak. A gyár komszomolista ifjúsági frontbrigádjai szocialista versenyt indítottak hadianyagok terven felüli gyártása érdekében. 1941 decemberében és 1942 januárjában a moszkvaiak csak a Moszkvai Védelmi Övezet csapatainak 9000 géppisztolyt és körülbelül 1800 aknavetöt adtak át. Egészében véve a moszkvai ipar 1941 decemberében és 1942 elsö negyedévében a Vörös Hadseregnek, föképpen a Nyugati Front csapatainak, 76000 géppisztolyt és 10000 aknavetöt szállított. Ezenfelül elvégezték 1000 harckocsi és páncélgépkocsi javítását. Moszkva komszomolistái és fiataljai szabad idejükben elkészítettek és a Nyugati Frontnak átadtak egy századra való PE-2 típusú repülögépet, 53 gépkocsit, egy hangátviteli állomást és egy agitációs gépkocsit. A haza hös védöinek az egész ország a segítségére volt. Január elsö napjaiban Lunyin, az országszerte ismert mozdonyvezetö, Moszkvába hozott egy fölöttébb súlyos szerelvényt a Kuznyeckimedence bányászai által terven felül kitermelt szénnel. A Novoszibirszki terület krapivinszki körzetének "Novij Sztroj" artelje Szibériában széles körü mozgalmat indított azzal a céllal, hogy minden kolhozcsalád a front számára egy-egy juhot, borjút vagy sertést neveljen. Minden szovjet ember igyekezett a lehetöségeihez képest hozzájárulni a haza védelméhez, és elömozdítani a Vörös Hadsereg újabb gyözelmeit. Az egész nép segítségére támaszkodva, a Vörös Hadsereg január elejére gyökeres változást ért el a szovjet-német arcvonalon. Különösen nagyot változott a hadviselö felek helyzete a nyugati irányban. A Kalinyini és a Nyugati Front csapatai az ellentámadás eredményeképpen átkarolták a "Közér" hadseregcsoport szárnyait. A Brjanszki Front csapatai, miután december végén elérték a Belev, Livni terepszakaszt, veszélyes helyzetbe hozták az ellenség orjoli csoportosítását. Jelentösen javult a szovjet csapatok helyzete az északnyugati és a déli arcvonalszakaszon is. A hitleristákat mindenekelött az az egyre növekvö veszély aggasztotta, hogy a szovjet csapatok elvágják a "Közép" hadseregcsoport közlekedési útjait. E csoport bekerítését elkerülendö, a német hadvezetés kétségbeesett eröfeszítést tett hadserege visszavonulásának megállítására, és annak a lehetöségnek a megteremtésére, hogy a védelemre alkalmas terepszakaszokon megkapaszkodjon. A német hadvezetés a Balkánról és Nyugat-Európából hadosztályokat, Németországból pedig menetzászlóaljakat dobott át sietve a szovjet-német arcvonalra. Már december második felében megérkeztek a müködö hadsereghez az elsö erösítések. A hitlerista hadsereg nagy veszteségei, a szovjet csapatok egyre erösebb csapásai, és a szokatlan éghajlati viszonyok csüggesztöleg hatottak a német katonákra és tisztekre. Erröl tanúskodnak leveleik és naplójuk, valamint a hadifoglyok vallomása. Streit, egy hadifogságba került katona, aki a 268. német gyaloghadosztály 499. ezredének 7. századában teljesített szolgálatot, elmondotta, hogy a szovjet csapatok támadása "végleg elvette a katonák harci kedvét . . . Az utóbbi napokban több tiszt öngyilkosságot követett el. Egyre gyakrabban tüntek el katonák. Senki sem tudta, vajon megadják-e magukat vagy dezertálnak. De az ilyen esetek egyre gyakoribbak." A hitlerista hadvezetés, hogy elejét vegye az ilyen jelenségeknek, parancsot adott arra, hogy el kell ítélni és föbe kell lövetni mindazokat, akik kísérletet tesznek a megadásra. Katonái megfélemlítésére a német tájékoztatási hivatal 1942. január 12-én közleményt adott ki, amelyben azt állította, hogy a bolsevikok "nem viszik hadifogságba a németeket, hanem kíméletlenül kiírtják öket". Ezt a szemérmetlen hazugságot maguk a német hadifoglyok cáfolták meg, akik a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságához intézett levelükben ezt írták: "Más-más arcvonalszakaszon . . . és más-más idöben estünk hadifogságba. De velünk, a levél aláíróival és azokkal, akikkel egy táborban élünk, soha senki nem bánt igazságtalanul, senkit sem büntettek, senkivel nem durváskodtak vagy kegyetlenkedtek, senkit nem sértegettek." Mindazonáltal a német hadsereg, bármily számottevö veszteséget szenvedett, és bármennyire romlott is a csapatok szelleme, egészében nem vesztette el harcképességét, és továbbra is jelentös eröt képviselt. Január 1-én a szovjet-német arcvonalon Németországnak és szövetségeseinek 183 hadosztálya (köztük 17 páncélos és 15 gépesített hadosztály) és 18 dandárja volt. Emellett a szárazföldi csapatok föparancsnokságának tartalékában és a hadseregcsoportoknál további nyolc hadosztály és hat dandár kiegészítése folyt. A szovjet-német arcvonalon müködö összes ellenséges magasabbegységekböl 156 hadosztály és hét dandár német volt. A német hadosztályok átlagos feltöltöttsége 60 és 70 százalék között mozgott. A német fasiszta hadsereg megörizte fölényét a páncéltörö tüzérségben és a nagy ürméretü (105 mm és azon felüli) lövegekben. Mindez lehetövé tette az ellenséges csapatoknak, hogy erös védelmet hozzanak létre. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság elhatározta, hogy az ellentámadás során elért sikert tovább fejleszti, és utasította a Vörös Hadsereget, hogy valamennyi hadászati irányban menjen át támadásba. Az általános támadás célja az volt, hogy Leningrád alatt, Moszkvától nyugatra és az ország déli részén szétzúzzák az ellenség föcsoportosításait. A Vörös Hadseregnek eröteljes tevékenységével rá kellett kényszerítenie a hitlerista hadvezetést arra, hogy még a tavasz beállta elött felhasználja létrehozott tartalékait. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság azon a véleményen volt, hogy a német fasiszta csapatoknak ellentámadásuk során elszenvedett veresége kialakította a szükséges elöfeltételeket ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg teljesíthesse ezt a feladatot. A szovjet parancsnokság a sikerbe vetett hitét a szovjet nép és a Vörös Hadsereg kiváló szellemére, a szovjet gazdaság egyre növekvö lehetöségeire, a szovjet csapatok szüntelenül növekvö létszámára és tökéletesedö harci müvészetére alapozta. 1942 elején a Vörös Hadseregnek az egész szovjet-német arcvonalon körülbelül ugyanannyi gyalogsága és tüzérsége volt, mint az ellenségnek, és bizonyos fölénybe került harckocsik tekintetében (1,6 : 1). Miután a csapatok támogatására jelentös eröt vontak be a honi légvédelemnek, különösen a moszkvai légvédelmi körzetnek a légierejéböl, és egyre több új repülögép is érkezett a fegyveres erökhöz, légierö tekintetében is bizonyos fölény (1,4 : 1) alakult ki az ellenséggel szemben. A föcsapást a terv szerint a "Közép" hadseregcsoport ellen kellett mérni. Ennek szétzúzását úgy tervezték, hogy két oldalról átkarolják, majd Rzsev, Vjazma, Szmolenszk térségében bekerítik és megsemmisítik föeröit. A föcsapást a Nyugati és a Kalinyini Front csapatainak kellett mérniük, együttmüködve az Északnyugati és a Brjanszki Fronttal. Nagy és felelösségteljes feladat hárult a többi frontra is. A Leningrádi és a Volhovi Front csapatainak, valamint az Északnyugati Front jobbszárny-csapatainak a Balti Flotta támogatásával szét kellett zúzniuk az "Észak" hadseregcsoport föeröit, és meg kellett szüntetniük Leningrád blokádját. A Délnyugati és a Déli Front csapatainak az volt a feladatuk, hogy megverjék a "Dél" hadseregcsoportot, és felszabadítsák a Donyec-medencét. A Kaukázusi Front és a Fekete-tengeri Flotta csapatai azt a parancsot kapták, hogy szabadítsák fel a Krímet. A Vörös Hadsereg általános támadása elökészítésének az volt az egyik sajátossága, hogy a tervek kidolgozásával és a küszöbönálló hadmüveletek biztosításával kapcsolatos föbb rendszabályokat az ellentámadás során, igen rövid idö alatt hajtották végre. Január 10-én a föhadiszállás a támadás megszervezésére és a végrehajtás módszereire vonatkozó irányelveket adott ki a frontoknak. Ezekben kifejtette az ellentámadás tapasztalatai alapján levont következtetéseket, és feltárta a csapatok tevékenységében mutatkozó komoly hadmüveleti és harcászati fogyatékosságokat is. A föhadiszállás utasításokat adott a frontoknak arra vonatkozólag, hogy miképpen szervezzék meg a föirányokban müködö csapásmérö csoportosításokat, miképpen oldják meg a tüzérség és a harckocsik tömeges alkalmazását, és hogyan szervezzék meg az egyes fegyvernemek együttmüködését a támadás egész mélységében. Az ellentámadás tapasztalatainak levonása és általánosítása, valamint a csapatokkal való ismertetésük elönyösen hatott a téli támadás menetére és eredményeire. A téli támadás elökészítésének idöszakában nagy jelentösége volt a káderek kiképzésének. 1942 elején a müködö hadseregnél a parancsnok és vezetök továbbképzésére fronttanfolyamokat indítottak, katonai-politikai iskolákat létesítettek. A Nyugati Fronton például öt ilyen tanfolyam és iskola müködött. Ám a legjobb iskola a parancsnokok számára maga a háború volt. A harcok során világosan megmutatkozott a katonák akaratereje és szervezökészsége. A legjobban felkészült harcosokat parancsnoki és politikai munkára emelték ki. 1942 februárjában a Honvédelmi Népbiztosság parancsára a katonai kiképzés keretében külön komszomolista alegységeket alakítottak meg, amelyekben páncélvadászokat, géppuskásokat, utászokat és aknavetöket képeztek ki. Az ilyen kiképzésben részesült fiatalok a müködö hadsereg tartalékát alkották, vagy pedig a frontra küldték öket. A téli támadás idöszakában a Komszomol legjobb tagjainak újabb osztagait küldte a müködö hadseregbe. A harcmezön 1941-1942 telén 27 komszomolista zászlóalj müködött, összesen 15400 fö, akiket a Komszomol Központi Bizottságának 1942. január 21-i határozata alapján a helyi Komszomol-bizottságok válogattak ki. A támadás elökészítése során és a támadás idején a csapatoknál nagyarányú pártpolitikai munka folyt. Az egységeket és a magasabbegységeket mind gyakrabban látogatták meg a párt és a szovjet kormány vezetöi. 1942. január 11-én például Kalinyin ellátogatott a csapataink által felszabadított Kalinyinba, ott részt vett a városi pártaktivisták munkájában, s felkereste a Kalinyini Front csapatait. Kalinyin elmondta a katonáknak, hogy milyen a helyzet a többi arcvonalon, s milyen önfeláldozó munkát végeznek a szovjet emberek a hátországban. A müködö hadsereg egységeinek és magasabbegységeinek politikai szervei, pártés Komszomolszervezetei különös figyelmet fordítottak arra, hogy fokozzák a csapatok támadó kedvét, gondoskodtak a katonák szükségleteinek kielégítéséröl, és a hadtápegységek és intézmények munkájának a megjavításáról. Óriási szerepe volt a politikai szervek munkájában a szóbeli, a sajtóés a szemléltetö agitációnak. Ennek a munkának az volt a célja, hogy általánosítsák a Vörös Hadseregnek a nagyarányú támadó tevékenység folyamán szerzett elsö tapasztalatait, és megismertessék e tapasztalatokat a katonákkal és parancsnokokkal. A csapatok szellemének erösítése, a heves támadókedv kialakítása terén nagy segítséget nyújtottak azok a látogatások, amelyeket a dolgozók küldöttségei a frontokon tettek. Az 1. csapásmérö hadseregnél az újévi ajándékot hozó küldöttségek elmentek a lövészárkokba és az elöretolt állásokba, megismerkedtek a harcosok és parancsnokok életével, elmondták nekik; milyen munkát végeznek a dolgozók a hátországban. Január elsö felében a 3. csapásmérö hadsereghez látogatott egy delegáció a Szverdlovszki és Cseljabinszki területröl. A hátország dolgozóival való találkozásaikon a vöröskatonák és parancsnokok kijelentették, hogy lelkesedéssel tölti el öket a szovjet nép hösies munkája, és esküvel fogadták, hogy erejüket és vérüket nem kímélve harcolnak, míg tönkre nem verik a német hadsereget. Kapulda Kalpebajev, a 105. lövészezred 3. századának vöröskatonája ezt mondotta: "Én, mint kazah, együtt küzdök az ukránokkal, a beloruszokkal és az oroszokkal a fasiszta iga ellen, szeretett hazánk felszabadításáért. Valamennyien egy nagy szocialista családot alkotunk. Egy ilyen családot soha senki nem gyözhet le. A gyözelem a miénk lesz." A hadsereg pártpolitikai munkásai a felszabadított lakosság körében is nagyarányú munkát végeztek: segítséget nyújtottak a szovjethatalom szerveinek helyreállításában, a pártszervezetek megalakításában, a háború szétrombolta gazdaság helyreállításában. A politikai szerveknek a helyi pártés szovjetszervekkel való állandó kapcsolata hozzájárult a Vörös Hadsereg hátországának megszilárdulásához és harcképességének fokozás 717f57h ához. Az új, 1942-es év elsö napjait a szovjet fegyverek újabb kiemelkedö sikerei tették emlékezetessé. Ezek a sikerek a szovjet emberekben és az egész haladó emberiségben megszilárdították a német fasizmus legyözésébe vetett hitet. 2.A Vörös Hadsereg támadása nyugati irányba 1942. január elején a szovjet-német arcvonalon müködö valamennyi hadseregcsoport közül a legerösebb továbbra is a "Közép" hadseregcsoport volt. Ennek állományába 49 gyalogos, 18 páncélos, nyolc gépesített, három biztosító hadosztály és három dandár tartozott. Ezeknek a hadosztályoknak nagy része, ha jelentös veszteséget szenvedett is a decemberi harcokban, harcképességét nem vesztette el. Az ellenség legerösebb csoportosításai Rzsev, Mozsajszk és Juhnov körzetében álltak. A moszkva-minszki országúttól délre az ellenség védelme a nagy veszteségek miatt gyenge volt, a Borovszk és Belev közötti sávban pedig olyan arcvonalszakaszok is voltak, amelyeket csapatokkal egyáltalán nem fedezett. A nyugati irányban támadó szovjet csapatok január elején a "Közép" hadseregcsoport föeröivel szemben átkaroló helyzetben voltak. Mindkét hadviselö fél egységeinek és magasabbegységeinek létszáma csaknem egyforma volt. Harckocsikban a Vörös Hadsereg jelentéktelen fölénye (1,3 : 1) alakult ki. A tüzérséget illetöen a számszerü arány körülbelül egyforma lehetett; kivéve a páncéltörö tüzérséget (ebben a hitleristáknak csaknem háromszoros fölényük volt). Az általános támadás megindulása pillanatában tehát a Vörös Hadsereg nem rendelkezett a kellö eröfölénnyel. A szovjet csapatok támadása rossz idöjárási viszonyok között bontakozott ki. A január 1942-ben igen hideg volt. A hömérséklet 20-25 fokra süllyedt. Magas hó takarta a Moszkva-vidék mezöit. A hófúvások csökkentették az utak átbocsátóképességét, rajtuk kívül pedig szinte lehetetlenné vált a közlekedés. Az erös hófúvás rendkívül megnehezítette a csapatok harci technikai eszközökkel, löszerrel és élelmiszerrel való ellátását. Emellett csapatainknak igen kevés közlekedési eszközük volt. Minthogy a harctevékenység föképpen az utak mentén és a lakott települések körül bontakozott ki, az ellenség zárakkal fedezte az utakat, az útcsomópontokon fekvö falvakat pedig nehezen megközelíthetö megerödített támpontokká építette ki. A német fasiszta hadvezetés igyekezett Moszkva közelében megtartani az állásait, és ezért különös figyelmet fordított arra, hogy a rzsev-vjazma-brjanszki vasútvonal és több fontos támpont (Zubcov, Gzsatszk, Juhnov, Szuhinyicsi és Bolhov) a kezén maradjon. A németek ezeket a városokat hatalmas ellenállási csomópontokká fejlesztették ki. Ezzel egyidejüleg sietve hozzáfogtak a "Közép" hadseregcsoport megerösítéséhez: így sebtében összetákolt magasabbegységek, hadtápés tartalékegységek érkeztek a frontra, valamint téli ruházatot szállítottak ki a csapatoknak. Ám a hitleristák nem voltak bizonyosak benne, hogy sikerül is megtartaniuk e fontos hadmüveleti terepszakaszt. Visszavonulás esetére Hitler megparancsolta a csapatoknak, hogy perzseljenek fel minden lakott települést, robbantsák fel a köépületeket és a lakóhelyiségek kemencéit. Nehéz viszonyok között kellett müködnie a légierönek is. A Vörös Hadsereg nyugat felé való elönyomulásával kapcsolatban nehézségbe ütközött a repülöterek elöretelepítése, mert hiányoztak a repülöterek kiszolgálásához szükséges személyzet és eszközök. Bármilyen bonyolult volt is a helyzet, a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság úgy döntött, hogy folytatja az elönyomulást. Döntését a föhadiszállás az 1942. január 7-i direktívájában közölte, amelyben meghatározta minden frontnak a konkrét feladatát (14. sz. térkép). A Kalinyini Front azt a parancsot kapta, hogy eröinek egy részével zúzza szét a rzsevi ellenséges csoportosftást, és foglalja el Rzsevet. Emellett két hadsereg és egy lovas hadtest eröivel, valamint a harckocsik nagyobb részével mérjen csapást Szícsevka, Vjazma irányában, Vjazmától nyugatra vágja el a moszkva-minszki vasútvonalat és országutat, s fossza meg az ellenséget fö közlekedési vonalától. A Nyugati Frontnak az volt a feladata, hogy legkésöbb január 11-ig verje meg a Juhnov és Moszalszk körzetében levö német fasiszta csapatokat, majd az 50. hadseregnek és az 1. gárdalovashadtestnek Vjazma irányában mért csapásával, a Kalinyini Fronttal együttmüködve fejezze be az ellenség mozsajszk-gzsatszk-vjazmai csoportosítása bekerítését. A 20. hadsereg föeröivel törje át az ellenség védelmét Volokolamszk körzetében, Sahovszkaja (Volokolamszk Ny 25 km), Gzsatszk irányában mért csapással vágja ketté az ellenséget és eröinek egy részével támadja hátba a lotosinói csoportosítást, hogy a Kalinyini Front 30. hadseregével együtt bekerítse és megsemmisítse azt. A Kalinyini és a Nyugati Frontnak adott utasításból kitünik, hogy a föhadiszállásnak a "Közép" hadseregcsoport bekerítésével egyidejüleg szándékában állt azt feldarabolni, és részenként megsemmisíteni. A Kalinyini és a Nyugati Front csapatainak e feladat végrehajtásában való támogatása, és a "Közép" hadseregcsoport északnyugatfelöl való mélyebb átkarolása céljából, a föhadiszállás az Északnyugati Front parancsnokának azt az utasítást adta, hogy a front balszárnyán alakítson egy csapásmérö csoportosítást, és támadjon Toropec, Velizs, Rudnya irányában. Erre a célra december végén a föhadiszállás tartalékából a front rendelkezésére bocsátottak négy lövészhadosztályt, négy sítalpas zászlóaljat és két sorozatvetö tüzérosztályt. Emellett az Északnyugati Front állományába osztották be a 3. csapásmérö hadsereget. A Brjanszki Front azt az utasítást kapta, hogy bontakoztasson ki támadást Orjol irányában, északnyugat felöl kerülje meg Bolhovot, zúzza szét a német csapatokat Belev körzetében, és délröl fedezze a Nyugati Front csapásmérö csoportosítását. Hogy a német fasiszta csapatoknak ne legyen módjuk megkapaszkodni a közbeesö terepszakaszokon, a föhadiszállás megkövetelte a frontparancsnokoktól, hogy haladéktalanul indítsanak újabb támadó hadmüveleteket, nem várva be a csapásmérö csoportosítások összpontosítását. A föhadiszállás utasításai alapján minden frontparancsnok kidolgozta a jövendö hadmüveletek tervét, és meghatározta a csapatok feladatát. Az Északnyugati Front parancsnoka úgy határozott, hogy a Purkajev altábornagy parancsnoksága alatt álló 3. csapásmérö hadsereggel a Szeliger-tó körzetéböl Holm, Velikije Luki irányában támad. A Jeremenko vezérezredes parancsnoksága alatt müködö 4. csapásmérö hadsereg csapatainak Toropec, Velizs irányában kellett csapást mérniük. A Kalinyini Front parancsnoka úgy döntött, hogy miután a 39. hadsereggel Rzsevtöl nyugatra áttörte az ellenség védelmét a támadást Szicsevka, Vjazma általános irányban fejleszti ki, és a 30., valamint a 39. hadsereggel szétzúzza a szicsevka-rzsevi csoportosítást. A 29. és 31. hadsereg azt a parancsot kapta, hogy foglalja el Rzsevet, és semmisítse meg a várost védö csapatokat. A sikernek Vjazma irányában való továbbfejlesztése, valamint a vasútvonalnak és országútnak a várostól nyugatra való elvágása céljából, a 39. hadsereg sávjában szándékozták ütközetbe vetni a 11. lovas hadtestet. A 22. hadsereg azt a parancsot kapta, hogy Nyelidovo körzetében vágja el a rzsevi, Velikije Luki-i vasútvonalat, és nyugat felöl biztosítva a front csapásmérö csoportosítását fejlessze tovább a támadást, Belij irányában. A Nyugati Front parancsnoka a következö feladatok elé állította csapatait: az 1. csapásmérö hadsereg, a 20. és a 16. hadsereg indítson támadást Szicsevka irányában, és a Kalinyini Front csapataival együttmüködve, zúzza szét a szicsevka-rzsevi csoportosítást; az 5. és a 33. hadsereg támadjon Mozsajszk, Gzsatszk általános irányban; a 43., a 49. és az 50. hadsereg mérjen csapást Juhnov irányában, zúzza szét az ellenség csoportosítását Kondrovo (Mediny D 15 km), Juhnov körzetében, és fejlessze ki a támadást Vjazma felé. Vjazma körzetébe irányították az 1. gárdalovashadtestet is, amelynek ott egyesülnie kellett a Kalinyini Front 11. lovas hadtestének egységeivel. A Kirov irányában támadó 10. hadseregnek fedeznie kellett a Nyugati Front déli csapásmérö csoportosításának a balszárnyát. A szovjet csapatok támadását a nyugati irányban a Kalinyini, a Nyugati, a Brjanszki Front légiereje, a moszkvai légvédelem repülöi és a Legfelsöbb Föparancsnokság távolbombázói támogatták. A szovjet csapatok januári támadása decemberi támadó hadmüveletük folytatása volt, és ezt sok szakaszon szünet nélkül fejlesztették tovább. A támadás arcvonala azonban jelentösen kiszélesedett. Január 9-én támadásba mentek át az Északnyugati Front 3. és 4. csapásmérö hadseregének csapatai. Az elsö német állások viszonylag gyors elfoglalása után a támadó egységek a védelem mélységében, különösen a 3. csapásmérö hadsereg jobbszárnyán, ellenállásba ütköztek. A 3. csapásmérö hadsereg jobbszárnyának fedezésére új eröket kellett kikülöníteni. Ez a föcsapást gyengítette. A támadás arcvonala egyre jobban megnyúlt, és január 16-án estére csaknem a kétszeresére nött. Ez alatt az idö alatt a hadsereg csapatainak a jobbszárnyon 22-40 kilométernyit, a középsö részen és a balszárnyon pedig 60-90 kilométernyit sikerült elörenyomulniuk. Nagyobb sikerrel haladt a 4. csapásmérö hadsereg támadása. E hadsereg Taraszov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 249. lövészhadosztálya áttörte az ellenség védelmét, 25 kilométernyire nyomult be állásainak mélységébe, és felszabadította Peno városát. Sikerét tovább fejlesztve, a hadosztály január 15-én elérte Andreapolt, és 30 perces tüzérségi elökészítés után megrohamozta a városban fészkelö ellenséges csapatokat. A városért vívott harcban különösen kitünt a Polovesenyi százados parancsnoksága alatt álló 141. önálló harckocsizászlóalj. A szovjet csapatok, leküzdve az ellenség makacs ellenállását, január 16-án szétzúzták a hitleristákat, és felszabadították Andreapolt. A hadsereg balszárny-magasabbegységei, a szelizsarovói megerödített körletet védö ellenséges egységeket megkerülve, visszavonulásra kényszerítették. A Kalinyini Front 22. hadseregének csapatai január 15-én lendületes csapással kiverték az ellenséget Szelizsarovóból, s másnap ebben a körzetben átkeltek a Volgán. Január 16-án estére a 4. csapásmérö hadseregnek erdös és úttalan terepen harcoló csapatai magas hóban 60-80 kilométernyit nyomultak elöre, E hadsereg arcvonala csaknem a kétszeresére nött. Emellett jelentös hézag támadt közte és a 3. csapásmérö hadsereg, illetve a 22. hadsereg között. Az Északnyugati Front parancsnokát a leginkább a 3. csapásmérö hadsereg jobbszárnya nyugtalanította, ahol a legnagyobb volt a hézag. Január 17-én a frontparancsnok azzal a kéréssel fordult a föhadiszálláshoz, hogy erösítse meg e hadsereget három lövészhadosztállyal, öt lövészdandárral, lovassággal és harckocsikkal. A kérést azonban a föhadiszállás nem tudta teljesíteni, mert ebben az idöben a Vörös Hadsereg Leningrádtól a Krímig az egész arcvonalon támadott, és a hadászati tartalékokkal rendkívül takarékosan kellett bánni. Minthogy a 3. csapásmérö hadsereg széles arcvonalon kevés erövel támadt, január második felében igen lassan haladt elöre. Jobbszárny-magasabbegységeit hosszú idöre lekötötték Vatolino, Molvotici (Gyemjanszktól D-re) körzetében. A hadsereg támadási sávjának középsö részén heves harc dúlt a Holm körzetében bekerített 218. német gyaloghadosztállyal. A hadsereg balszárnyán támadó csapatok leküzdötték az ellenség ellenállását, és január 21-re elérték Maloje Jelnót. Akkor a hadsereg támadási sávja már mintegy 200 kilométerre megnyúlt. A kevés híradóeszköz megnehezítette a csapatok vezetését. A 4. csapásmérö hadsereg, tovább fejlesztve sikeresen megkezdett támadását, folytatta a visszavonuló ellenség üldözését, és január 21-re kiverte az ellenséget Toropecböl és Zapadnaja Dviából. Toropecnek, ennek az ösi orosz városnak a felszabadításában a szovjet csapatok nagy segítségére voltak a helybeli partizánok. Amint a város térségében megindult a harc, a partizánok az ellenség hátában felrobbantottak három hidat, és ezzel használhatatlanná tették a közlekedési fövonalat; amikor pedig megkezdödött a roham, hátba támadták az ellenséget, betörtek a városba, és segítettek a Vörös Hadsereg katonáinak a várost megtisztítani a hitleristáktól. Minthogy az Északnyugati Front januárban két eltérö irányban (északnyugat és délnyugat felé) folytatott támadást, és a déli csapásmérö csoportosítása a Kalinyini Fronttal közös feladatot oldott meg, a föhadiszállás január 22-én a 3. és a 4. csapásmérö hadsereget a Kalinyini Frontnak adta át. Ez jobb feltételeket teremtett az Északnyugati Front csapatainak a vezetéséhez, és lehetövé tette, hogy a Kalinyini Front parancsnoka a "Közép" hadseregcsoport szárnyára és hátába a csapásmérö csapatok együttmüködését feszesebben szervezze meg. Január derekára a Kalinyini Front 22. hadserege északnyugat felöl mélyen átkarolta az ellenség olenyinói csoportosítását. A 39. hadsereg addigra kijutott Szicsevka körzetébe, az ellenség rzsevi csoportosításának hátába. A 39. hadsereg által tört résbe bevetették a 29. hadsereget és a 11. lovas hadtestet, amely Vjazma irányában fejlesztette tovább a támadást. Az ellenség szívós ellenállást tanúsított a front csapataival szemben, s eközben igyekezett a 39. és a 29. hadsereg, valamint a 11. lovas hadtest közlekedési útjait elvágni. A Kalinyini Front parancsnoka, a kialakult helyzet és a front feladata figyelembevételével azt a parancsot adta a 3. és 4. csapásmérö hadseregnek, hogy fejlesszék eröteljesen tovább támadásukat, és nyomuljanak mélyen be a "Közép" hadseregcsoport föeröinek a hátába. A január végén vívott harcokban különösen kitünt a 4. csapásmérö hadsereg 358. lövészhadosztálya. A Kuprijanov örnagy parancsnoksága alatt álló 1187. ezred azt a feladatot kapta, hogy foglalja el Kreszti erösen megerödített lakott települést (Velizs ÉK 25 km). Az ezred alegységei megkerülték a helységet, és hátba támadták az ellenséget. Kreszti utcáira elsöként a Volkov hadnagy parancsnoksága alatt álló 3. zászlóalj tört be, Az ellenséges csapatok az országúton igyekeztek Velizsbe menekülni, de ott egy lesállásba ütköztek, és megsemmisítették öket. Kresztiben az ellenség több mint 1000 katonát és tisztet vesztett. A szovjet katonák gazdag zsákmányt ejtettek: 21 géppuskát és 25 golyószórót, 684 puskát, 38 aknavetöt, 11 löveget, 20 teherés 22 személygépkocsit és sok más hadfelszerelést. Február elsö napjaiban a 3. és a 4. csapásmérö hadsereg elérte Velikije Luki és Gyemidov térségét, a 4. csapásmérö hadsereg 249. lövészhadosztálya pedig egészen közel jutott Vityebszkhez. A támadás megindulása óta a csapásmérö hadseregek csaknem 250 kilométert nyomultak elöre, és megbontották a hadmüveleti együttmüködést az "Észak" és a "Közép" hadseregcsoport között. A támadás során a 3. és a 4. csapásmérö hadsereg felszabadított több mint 1000 helységet, köztük több várost is: Penót, Andreapolt, Zapadnaja Dvinát és Toropecet. Ebben az idöben a 22. hadsereg heves harcot vívott Belij városáért, nyugat felöl átkarolva az ellenség olenyinói csoportosítását. Nagy sikert ért el a 11. lovas hadtest, amely február elején északnyugat felöl elöretört Vjazma térségébe. Szívósan harcolva nyomult elöre dél felé a 39. és a 29. hadsereg. Ezek nyugat felöl átkarolták a német csapatok rzsevi és szicsevkai csoportosítását. Csak a Kalinyini Front balszárnyának csapatai, amelyek közvetlenül Rzsev ellen támadtak, nem tudták leküzdeni az ellenség ellenállását, és így nem nyertek tért. Január 10-én, kisebb szünet után a Nyugati Frontjobbszárny-hadseregei újra támadásra indultak. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának utasításai értelmében a 20. hadseregböl és az 1. csapásmérö hadsereg eröinek egy részéböl csapásmérö csoportot alakítottak, hogy azzal Volokolamszk körzetében áttörjék a német védelmet. Az áttörés Sahovszkaja irányában való továbbfejlesztésére a 22. harckocsidandárral és öt sítalpas zászlóaljjal megerösített 2. gárda-lovashadtestet jelölték ki. A súlyképzés eredményeképpen a 20. hadsereg parancsnokságának sikerült az áttörés szakaszán jelentös fölényre szert tennie: emberben 2,4-szeres, harckocsikban 5,6-szeres, tüzérségben 2,3-szeres, automata fegyverekben 3,3-szeres túleröben volt az ellenséggel szemben. A front csapásmérö csoportjának támadása másfélórás tüzérségi elökészítéssel kezdödött. A repülésre alkalmatlan idö miatt a légieröt ezen a napon nem vetették be. Az ellenség makacs ellenállást tanúsított a támadó csapatokkal szemben, igyekezett feltartóztatni nyugati és délnyugati irányú elönyomulásukat. A szovjet katonák ennek ellenére továbbra is teljesítették feladatukat. Az elsö sorokban a kommunisták és a komszomolisták harcoltak. Az 1. csapásmérö hadsereg támadása során a 74. lövészdandár heves harcokba bocsátkozott Sztyepanova községért. Az ellenség csapataink több rohamát visszaverte, kishitüség ütötte fel a fejét. E dandár 1. zászlóaljának Komszomol-titkára ezért összehívta a Komszomol-vezetöség tagjait és a Komszomol-szervezöket. A zászlóalj politikai biztosa beszédet mondott elöttük, kifejtve a helyzet súlyosságát, és feladatul tüzve ki azt, hogy lelkesítsék a harcosokat, ragadják magukkal öket a döntö harcokban. A Komszomol-vezetöség és a Komszomol-szervezök visszamentek alegységeikhez, és elbeszélgettek a katonákkal. Amikor a parancsnok újabb utasítást adott a támadásra, a kommunisták és komszomolisták elsökként indultak rohamra, magukkal ragadva az egész zászlóaljat. A zászlóalj, bátor és határozott tevékenysége eredményeként, elfoglalta a falut. Önfeláldozóan küzdöttek az 1. csapásmérö hadsereg más egységeinek és magasabbegységeinek katonái is. Két napig tartó szívós harc után, a 20. hadsereg és az 1. csapásmérö hadsereg magasabbegységei áttörték az ellenség védelmét. Január 13-án bevetették a résen át a 2. gárda-lovashadtestet, amelynek parancsnoka, Dovator vezérörnagy halála után Plijev vezérörnagy lett. Kihasználva a 20. hadsereg sikerét, január 14-én a 16. hadsereg is támadásba ment át. Ugyanazon a napon a 20. hadsereg csapatai átvágták a volokolamszk-sahovszkajai vasútvonalat. A Lama folyó mentén védö német csapatok, a bekerítéstöl tartva, megkezdték a visszavonulást a mögöttes területen elöre elökészített második védelmi terepszakaszra, amely a Pogoreloje Gorodiscse (Zubcov K 25 km), Iaurikino, Sanszkij Zavod (Medixiy ÉNy 22 km) vonalban húzódott. A 20. hadsereg és az 1. csapásméröhadsereg csapatai, áttérve az ellenség üldözésére, január 16-án felszámolták a Lama folyó mentén az utolsó támpontjait is, és ennek során elfoglalták ellenállásának egyik fontos csomópontját: Lotosinót. Másnap a 20. hadsereg csapatai felszabadították a Moszkvai terület egyik körzeti székhelyét, Sahovszkaját, s itt elvágták a moszkva-rzsevi vasútvonalat. A Vörös Hadsereg támadó egységeinek ebben az irányban is nagy segítséget nyújtottak a partizánok. Különösen aktív tevékenységet fejtettek ki a Moszkvai terület volokolamszki, osztaskovi, uvarovszki, sahovszkajai és lotosinszki körzetének partizánjai. Tagunov partizánosztaga (volokolamszki körzet) rövid idö alatt több mint 300 hitleristát és 46 gépkocsit semmisített meg. Az osztaskovi körzet három partizánosztaga megsemmisített 535 fasisztát, köztük 34 tisztet, felrobbantott 5 hidat, kilött 4 harckocsit és 63 gépkocsit. A Moszkva-vidék partizánjai gátolták az ellenség löszer-, fegyver-, élelmiszerés személyszállítását a frontra. A Vörös Hadsereg nagy sikerei és a szovjet csapatok növekvö erejü csapásai komoly aggodalmat keltettek az ellenség táborában. Füstbe ment a német fasiszta hadvezetés ama reménye, hogy majd visszaveri a Vörös Hadsereg támadását, és megtartja a Moszkva közelében levö kedvezö védelmi terepszakaszokat. Egyre kézzelfoghatóbbá vált a veszély, hogy az arcvonal középsö szakaszán a német védelem egész rendszere összeomlik. Ezen a körzeten vezettek

át a "Közép" hadseregcsoport legföbb híradási és ellátási vonalai, itt voltak a legnagyobb hadtápintézményei és a legfontosabb repülöterei. Szmolenszk körzetében helyezkedett el a "Közép" hadseregcsoport vezérkara. A fasiszta hadvezetés különösen nagy jelentöséget tulajdonított a szmolenszki "kapu" elötere védelmének, s ezért már január derekán a szmolenszki irányba dobott át négy gyaloghadosztályt Franciaországból. Ámde ezek az erök is elégtelennek bizonyultak. A szovjet csapatok egyre mélyebben karolták át a "Közép" hadseregcsoportot, s ezzel egyidejüleg elszigetelt csoportosításokra szaggatták szét. Félig bekerítve harcolt már hét hadosztály Olenyino, kilenc hadosztály Rzsev és Szicsevka körzetében, és körülbelül 13 hadosztály Juhnov térségében. 1942. január 15-én Hitler, a háború kirobbantása óta elöször adott parancsot nagyarányú visszavonulásra. A "Közép" hadseregcsoportnak azt az utasítást adta, hogy vonuljon vissza a Rzsevtöl, Gzsatszktól és Juhnovtól keletre húzódó terepszakaszra. A német fasiszta hadseregben uralkodó hangulatot jellemezte egy utasítás, amelyet Halder adott a Keleti Front valamennyi vezérkari fönökének. Az utasítás megállapította, hogy a csapatoknál még a tisztek körében is zürzavar és pánik uralkodik. A fasiszta Németország szárazföldi csapatainak vezérkari fönöke felszólította a törzstiszteket, hogy akadályozzák meg ennek a hangulatnak az elterjedését. Beosztottjaiban próbálta erösíteni a német hadsereg legyözhetetlenségébe vetett hitet és azt a reményt, hogy a szovjet támadás hamarosan kifullad, és a csapatok lélegzethez jutnak. A hitlerista hadvezetés egész propagandaapparátusát a csapatok erkölcsi szellemének megjavítására mozgósította, s szigorú büntetö rendszabályokat alkalmazott azokkal a katonákkal és parancsnokokkal szemben, akik önkényesen hagyták el állásaikat, valamint azokkal az alegységekkel és egységekkel szemben, amelyek parancs nélkül visszavonultak. A legszigorúbban büntették azokat, akik megszöktek vagy megadást kíséreltek meg. Ezek a rendszabályok, valamint a csapatoknak tartalékokkal való megerösítése azt eredményezte, hogy a német csapatok ellenállása valamennyi arcvonalszakaszon jelentösen megnövekedett. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság mindezt nem vette eléggé figyelembe. Abban a feltevésben, hogy a Nyugati Frontnak a jobbszárnyon elegendö ereje van a támadás kifejlesztéséhez, a föhadiszállás január 19-én elhatározta, hogy az 1. csapásmérö hadsereget kivonják a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékába. Január 21-én a front jobbszárnyának állományából kivonták a 16. hadsereg törzsét is, a hadsereg közvetlen egységekkel együtt. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a széles arcvonalon támadó 20. hadsereg, amely január 25-én elérte Gzsatszk északkeleti térségét, nem tudta letörni az ellenség ellenállását, és kénytelen volt beszüntetni a támadást. A Nyugati Front jobbszárnyának magasabbegységei egy fél hónap alatt 50-70 kilométernyit nyomultak elöre. A támadás során csak a 20. hadsereg 212 helységet szabadított fel, sok német katonát és tisztet semmisített meg vagy ejtett fogságba. Az arcvonal középsö szakaszán támadó 5. és 33. hadsereg legközelebbi feladata a Vereja és Mozsajszk körzetében levö ellenség szétzúzása volt. Ezt a feladatot sikeresen teljesítették. Az 5. hadsereg csapatai január 17-én felszabadították Ruzát és Dorohovót, s kijutottak Mozsajszkhoz. A város elöterében vívott háromnapos harc után az 5. hadsereg magasabbegységei megtörték az ellenség ellenállását, és január 20-án felszabadították Mozsajszkot. Az elsö, ami a romba döntött város terein és utcáin a szovjet katonák szeme elé tárult: akasztófák, kivégzett szovjet polgárok holttesteivel. Január 22-én és 23-án Mozsajszkban a város dolgozói a Vörös Hadsereg egységeinek képviselöivel közösen, gyüléseket tartottak. Ezeken a gyüléseken Mozsajszk lakosai felszólították a Vörös Hadsereg katonáit, hogy álljanak bosszút a fasiszta barbárokon azokért a gaztettekért és kegyetlenkedésekért, amelyeket a békés szovjet lakossággal szemben elkövettek. Január 16-án a 39. hadsereg egységei elérték Vereja déli és délkeleti peremét. Heves harc bontakozott ki itt is, és január 19-ig tartott. Ezen a napon a szovjet csapatok felszabadították Vereját. A támadó csapatokat aktív módon segítette a front légiereje. A légierö a legfontosabb irányokban, az ellenség csapatait támadta. A távolbombázók az ellenség vasútvonalait és autóútjait támadták, föképpen a vjazma-orsai, a rzsev-vjazma-brjanszki, a szuhinyicsi jelnyai országutat, valamint a varsói és a minszki müutat. Ezzel egyidejüleg a bombázórepülök csapást mértek a Vjazma, Szmolenszk, Vityebszk és Orsa körzetében levö ellenséges repülöterekre is. Január 19-én a 43. és a 49. hadsereg csapatai elérték a Seloki, Samanova, Pljuszkovo terepszakaszt, és északkelet és dél felöl átkarolták az ellenség juhnovi csoportosítását. A közlekedési útvonalak elvágása, és a juhnov-vjazmai irányban müködö csapatok támogatása céljából, Zselanyje körzetében (Vjazma D 40 km) január 18-tól 22-ig repülögépröl ledobták a 201. légideszantdandár két zászlóalját és a 250. lövészezredet (összesen 1943 föt). Január 20-án a Nyugati Front parancsnoka utasítást adott a csapatoknak, hogy a 33. hadsereg arcvonalszakaszán fejlesszék tovább az áttörést Juhnovtól északi irányban, és az 1. gárda-lovashadtesttel együttmüködve, foglalják el Vjazmát (14. sz. `ténkép). A Nyugati Front balszárnyán is sikeresen fejlödött a támadás. Január 10-re a 10. hadsereg csapatai felszabadították Moszalszkot, és délnyugatról átkarolva az ellenség juhnovi csoportosítását, kijutottak Kirov, Ljugyinovo, Zsizdra térségébe. Az 50. hadsereg és az 1. gárda-lovashadtest egységei délröl átkarolták a várost. Január derekára a szovjet csapatok megtisztították a német betolakodóktól az egész Tulai területet. A hitleristák a terület 29 körzetéböl 27-ben jártak, ezekben több mint 37000 kolhozportát perzseltek fel, és 625 falut földig leromboltak. A megszállók a kolhozokból és a kolhozparasztoktól 15700 lovat, 19100 darab szarvasmarhát és 16400 sertést vittek el, s 316 ipari üzemet romboltak szét. Január 17-én Tulában területi nagygyülésre sereglettek össze a dolgozók, az ellenségnek a területröl történt kiüzése alkalmából, A gyülés szónoka Zsavoronkov, a területi pártbizottság titkára, a pártszervezeteknek és a terület összes dolgozóinak elsörendü feladatává tette, hogy indítsák meg a munkát a háborúban szétdúlt népgazdaság helyreállítása érdekében. Két nappal késöbb összeült az SZK(b)P Tulai területi bizottságának plénuma; megvitatta a megszállás következményeinek felszámolását, és a front fokozottabb megsegítését célzó rendszabályok tervét. Különös figyelmet fordított a plénum a Moszkva-vidéki szénmedence helyreállitására. Ebben az idöben a Nyugati Front balszárnyán a helyzet egyre feszültebbé vált. A széles arcvonalon támadó 50. hadseregnek nem volt elég ereje ahhoz, hogy szétzúzza a juhnovi csoportosítást. Az ugyancsak széles arcvonalon támadó 10. hadseregnek pedig már nem telt az erejéböl arra, hogy állóképessé tegye legyengült szárnyait, amelyeken az ellenség tevékenysége aktívvá vált. Január 12-én az ellenség Zsizdra körzetéböl egy gépesített hadtesttel erös ellencsapást mért a 10. hadsereg szárnyára, és visszaszorította magasabbegységeit. A Nyugati Front balszárnyának jobb biztosítása céljából a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása január 13-án a front állományába helyezte át a Brjanszki Front 61. hadseregét, amely a bolhovi irányban müködött. A Nyugati Front parancsnoka, hogy megkönnyítse a széles arcvonalon szétbontakozott 10. hadsereg és a Szuhinyicsi körzetében összpontosított magasabbegységek vezetését, a front balszárnyára dobta át a 16. hadsereg törzsét és a hadsereg közvetleneket. A további események azt mutatták, hogy ez az intézkedés nem nagyon befolyásolta a harcok menetét, mivel a csapatok sürüsége a Nyugati Front balszárnyán változatlanul kicsi maradt. Ugyanakkor az ellenség tevékenysége ezen az arcvonalszakaszon aktivvá vált. Január 24-én a hitleristáknak sikerült felmenteniük a Szuhínyicsi körzetében bekerített csapataik maradványát. A 16. hadsereg csapatai az ellenséget üldözve, január 29-én felszabadították Szuhinyicsit. A következö napokban a 10., a 16. és a 61. hadsereg támadásának üteme, a német csapatok egyre nagyobb ellenállása folytán fokozatosan lassult. Január végén ezeknek a hadseregeknek az elönyomulása gyakorlatilag megszünt. ů Az 50., a 49. és a 43. hadsereg csapatai továbbra is súlyos harcokat vívtak a Juhnov körzetében félig bekerített nagy ellenséges csoportosítással, és lekötötték eröit; ezzel módot adtak az 1. gárdalovashadtestnek és a 33. hadseregnek arra, hogy áttörjön az ellenség juhnovi csoportosításának hátába, és csapást mérjen Vjazmára. Január 27-én az 1. gárda-lovashadtest magasabbegységei Juhnovtól 35 kilométerre délnyugatra elvágták a varsói müutat, január 30-án pedig Juhnovtól 40-50 kilométerre nyugatra egyesültek azokkal a deszant-alegységekkel, amelyeket egy héttel elöbb dobtak le ebbe a körzetbe, Február 2-án a hadtest Vjazma térségébe ért. Elözö este a 33. hadsereg elörevetett egységei már megkezdték a harcot a városért. Január végére befejezödött a Moszkvai terület körzeteinek felszabadítása a német megszállás alól. Január 28-án összehívták a Moszkvai terület szovjetjének ülésszakát, amely megvitatta a Vörös Hadsereg által felszabadított városok és körzetek népgazdaságának és kulturális, szociális intézményeinek helyreállításával kapcsolatos kérdéseket. Az ülésszak határozatában megállapította, hogy az ellenség a rövid ideig tartó megszállás alatt romba döntötte Isztra, Klin és Rogacsev városát, felperzselte a falvak százait, 600 iskolát és több mint 100 kórházat, 70 gyermekintézményt, 22 villanytelepet, 188 áruházat, 400 klubot és olvasótermet dúlt fel. Az ülésszak határozatában megjelölte a feldúlt vidékek népgazdaságának helyreállítását célzó elsö rendszabályokat, és pontosan kifejtette, milyen feladatok hárulnak Moszkva és a keleti körzetek szovjetszerveire és dolgozóira a felszabadított vidékek megsegítése terén. Moszkva dolgozói erre a határozatra válaszolva, vállalták a felszabadított körzetek patronálását. Február elején annak eredményeképpen, hogy a Kalinyini Front jobbszárnyának csapatai északról, s a Nyugati Front balszárnyának csapatai délröl mélyen átkarolták a "Közép" hadseregcsoport föeröit, kedvezö feltételek alakultak ki a nyugati irányban müködö német fasiszta csapatok bekerítéséhez és szétzúzásához. A föhadiszállás döntése értelmében egy újabb deszant ledobását tervezték a január 27 és február 1 közötti idöben a 4. légideszant-hadtest csapataiból. A deszantnak az lett volna a feladata, hogy Vjazmától közvetlenül nyugatra átvágja a vasútvonalat és a vjazma-szmolenszki autóutat, s ezeket a körzeteket addig tartsa a kezében, amíg oda ki nem jut a Kalinyini Front 11. lovas hadteste és a Nyugati Front 1. gárda-lovashadteste. Ámde csak a 8. légideszant-dandárt sikerült ledobni, amelynek létszáma körülbelül 2100 fö volt. Február 1-én a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása visszaállította a Nyugati Irány Föparancsnokságát. Föparancsnokká Zsukov hadseregtábornokot nevezte ki (egyben megmaradt a Nyugati Front parancsnoki posztján is). A Nyugati Front parancsnokának helyettese Golikov altábornagy lett. A föhadiszállás utasította a Nyugati Irány föparancsnokát, legyen minden erejével azon, hogy a legrövidebb idö alatt megoldja a legfontosabb hadászati feladatot: a "Közép" hadseregcsoport föeröinek teljes szétzúzását. Ugyanakkor a föhadiszállás arra utasította a légieröt, hogy biztosítsa az ellenség hátában müködö csapatok fennakadás nélküli ellátását. Mind a szovjet, mind pedig a fasiszta hadvezetés figyelmének középpontjában a vjazmai német védelmi csomópont állt. Vjazma elvesztése a "Közép" hadseregcsoport számára katasztrofális lett volna, ezért a hitlerista hadvezetés igyekezett mindenáron megtartani ezt a körzetet. A német csapatok Vjazma elöterében az elöre elkészített és jól megerödített állásokban szívósan ellenálltak. Az ellenség heves ellentevékenységébe ütközött a szovjet csapatoknak minden olyan kísérlete, hogy Vjazmát menetböl elfoglalja. A küzdelem elhúzódó jelleget öltött. A "Közép" hadseregcsoport parancsnoka tartalékokat vont elöre Vjazma és Juhnov körzetébe, és aktív tevékenységre tért át. Január végén-február elején néhány erös ellencsapást mért a 33. hadsereg és az 1. gárda-lovashadtest csapataira, és február 2-án és 3-án Juhnovtól északra és délre elvágta közlekedési útvonalaikat. A Vjazma körzetében harcoló szovjet csapatok súlyos helyzetbe kerültek. A vjazmai arcvonalszakaszon a helyzetet csak úgy lehetett volna megváltoztatni, ha a 43., 49. és 50. hadsereg eröi Juhnov körzetében szétzúzzák az ellenséget. Ezt a feladatot azonban a hadseregek nem teljesítették. A két hónapja szüntelenül támadó csapatokon a fáradtság jelei mutatkoztak, és éreztette hatását az is, hogy nagy fennakadások voltak a löszer-, élelmiszer-, és takarmányutánpótlásban. Utánpótlási zavarok más hadseregeknél is mutatkoztak. Például a 31. hadsereg hadtápja január elején 250 kilométerre nyúlt el, s a hófúvások miatt nem tudott megbirkózni a löszer-, az üzemanyag-, az élelmiszerés a sebesültszállítással. A front parancsnoksága mindent elkövetett, hogy megjavítsa a hadtápszervek munkáját. A Nyugati Front haditanácsa és politikai csoportfönöksége direktívát adott ki, amelyben megjelölte a hadtápegységeknél folyó pártpolitikai munka megjavításának konkrét útjait. Különös figyelmet fordítottak a gépkocsiszállító ezredekben és zászlóaljakban folyó munkára. A Nyugati Front hadtápjának politikai osztálya tanácskozásra hívta össze a hadtápegységek és alegységek pártszervezeteinek titkárait. A hadtápegységeknél és alegységekben folyó pártpolitikai munka fokozása jó hatással volt azok tevékenységére, de nem küszöbölhette ki teljesen azokat a nehézségeket, amelyeket a téli támadás bonyolult viszonyai a csapatok ellátása terén támasztottak. Február 5-én a német fasiszta csapatok Rzsevtöl nyugatra támadást indítottak a Kalinyini Front 29. hadseregének magasabbegységei ellen, és azokat február 6-án elvágták a 39. hadseregtöl. Ezzel egyidejüleg a német légierö 15-20 repülögépböl álló csoportokban bombázni kezdte a 33. és a 39. hadsereg csapatainak harcrendjeit. E hadseregek csapatai a front föerejéböl elszakadva müködtek, és így félbekerítésben kénytelenek voltak védelembe átmenni. Bonyolult helyzet alakult ki. A Nyugati Irány csapatai már közel álltak az elöttük álló feladat teljesítéséhez, de támadó lehetöségeik észrevehetöen megcsappantak. Ez komoly aggodalmat keltett a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásán. Február 16-án a föhadiszállás a Kalinyini és a Nyugati Front parancsnokának kötelességévé tette, hogy mozgósítsák frontjuk minden erejét az ellenség szétzúzására. A Nyugati Front azt a parancsot kapta, hogy a Kalinyini Fronttal együttmüködve zúzza szét a Rzsev, Vjazma, Juhnov körzetében müködö ellenséget, és március 5-ére érje el az Olenyino, Dnyeper folyó, Jelnya és tovább a Gyeszna folyó terepszakaszát egészen Sznopotyiig (Roszlavl K 40 km). Ugyanakkor a Nyugati Front balszárny-csapatainak szét kellett volna verniük az ellenséges csoportosítást Bolhov, Zsizdra, Brjanszk körzetben, és fel kellett volna szabadítaniuk Brjanszkot. A kitüzött feladat teljesítése érdekében a föhadiszállás intézkedésére a Kalinyini Frontot hét lövészhadosztállyal, egy gárda-lövészhadtesttel és négy repülöezreddel erösítették meg. A Nyugati Front állományába 60000 fönyi menetkiegészítés mellett, három lövészhadosztályt, egy gárda-lövészhadtestet, két légideszant-dandárt, 200 harckocsit és 40 repülögépet adtak át. A föhadiszállás irányelvei alapján, a Nyugati Irány föparancsnoka arra utasította a Kalinyini Front 22., 30. és 39. hadseregét, hogy zúzza szét az ellenséget Olenyino körzetében, a Nyugati Front 43., 49. és 50. hadseregét pedig, hogy verje szét az ellenség juhnovi csoportosítását. A 16. és a 61. hadsereg csapatai azt a parancsot kapták, hogy támadjanak a brjanszki irányban. E feladatok teljesítése után a Kalinyini és a Nyugati Frontnak be kellett volna kerítenie és szét kellett volna zúznia az ellenséget Rzsev és Vjazma körzetében. Azok az újabb erök azonban, amelyeket a föhadiszállás a Nyugati és a Kalinyini Front rendelkezésére bocsátott, nem egy idöben érkeztek, s összpontosításuk elhúzódott. Emellett Brjanszk felszabadításának feladata, amelyet a Nyugati Front balszárnyának csapatai elé állítottak, szétforgácsolta a front eröit, és elvonta a fö feladat megoldásától: a vjazmai irányban müködö ellenség szétzúzásától. Ugyanakkor az ellenség aktivitása tovább fokozódott. Február 17-én megerösödtek a német fasiszta csapatok rohamai a 29. hadsereg ellen, és bekerítésének gyürüje bezárult. A 30. hadsereg által északról és a 39. hadsereg által délröl indított támadások elvonták ugyan az ellenség eröit, és gyengítették a 29. hadsereg csapataira mért csapásait, de nem annyira, hogy e hadsereg bekerített magasabbegységei sikeresen elháríthatták volna az ellenség rohamait. A 29. hadsereg helyzetének romlására való tekintettel a hadsereg parancsnoka, a Kalinyini Front parancsnokságának engedélyével, utasította csapatait, hogy déli irányban törjenek ki a bekerítésböl, és egyesüljenek a 39. hadsereggel. A kitörés pillanatában a 29. hadseregnek már csak körülbelül 6000 embere volt. A bekerítés utolsó három napján a csapatoknak már nem volt élelmük és löszerük. A kitörés február 18-án kezdödött és február 28-ára fejezödött be. A bekerítésböl 3200 fö került ki és csatlakozott a 39. hadsereghez, köztük 800 sebesült. Miután a 29. hadsereg egységei dél felé elvonultak, még jobban megnött a 39. hadsereg csapatait a front zömétöl elválasztó távolság, s a hadseregnek még bonyolultabb viszonyok között kellett a harcot folytatnia. Súlyos helyzet alakult ki a Vjazmától délre és délnyugatra levö körzetben, ahol az 1. gárdalovashadtest csapatai a deszant-egységekkel és a szmolenszki partizánokkal müködtek együtt. A hadtest egységei északi irányban próbáltak áttörni, hogy a 11. lovas hadtest csapataival egyesüljenek, de ez nem sikerült. Éreztette a hatását az, hogy a hadtest megfogyatkozott, nem volt harckocsija, kevés volt a tüzérsége és a löszere. A Nyugati Front parancsnoka, hogy gyengítse az ellenségnek a "Közép" hadseregcsoport hátában harcoló szovjet csapatokra gyakorolt nyomását, a front valamennyi hadseregét aktívabb tevékenységre utasította. Február második felében heves harcok bontakoztak ki a Nyugati Front Gzsatszk ellen támadásra indult 5. hadseregének sávjában. E hadsereg 144. lövészhadosztályának 612. lövészezrede, áttörve az ellenség védelmét, a Gzsatszkot védö német egységek hátába jutott, és a várostól 25 kilométerre keletre elvágta a minszki müutat. Az ellenség egymás után indította harckocsirohamait, hogy a szovjet csapatokat visszavesse a müúttól. A véres harc három napon át változatlan hevességgel tombolt. A Zjumcsenko föhadnagy parancsnoksága alatt álló zászlóalj súlyos veszteséget szenvedett. A harcban a zászlóaljparancsnok is elesett. Az életben maradottak esküvel fogadták, hogy nem engedik át az ellenséget. S esküjüket megtartották: 23 ellenséges harckocsit löttek ki, és utolsó leheletükig védték a müút elfoglalt szakaszát. Erröl az eseményröl a küzdelem egyik hös részvevöjének Alekszandr Vinogradovnak a levélkéje számol be nekünk. A levélkét 1958-ban egy nyírfa törzsébe vert puskatöltény-hüvelyben találták meg. Vinogradov a következöket írta: "Tizenkettönket kiküldtek a minszki müútra, hogy álljuk el az útját az ellenségnek, különösen páncélosainak. Szilárdan tartottuk magunkat. S már csak hárman maradtunk: Kolja, Vologya és én Alekszandr . . . De kitartunk, amíg szusszal bírjuk . . . Végül is egyedül maradtam, fejés kézsérüléssel. A harckocsik száma is nött. Már huszonhárom áll itt. Lehet, hogy meghalok. Valaki esetleg megtalálja majd levelemet és megemlékezik rólam. Frunzei vagyok, orosz. Szüleim nincsenek. A viszontlátásra, drága testvérek. Alekszandr Vinogradov. 1942. II. 22. Ilyen önfeláldozóan védték a szovjet katonák utolsó leheletükig hazájukat. Február végén a Nyugati Front parancsnoksága kísérletet tett arra, hogy az 50. hadsereg eröivel arcból, a 4. légideszant-hadtest eröivel pedig hátulról áttörje az ellenség védelmét Juhnov körzetében, és így a Vjazmától nyugatra harcolók egyesüljenek a várostól délre és keletre müködö egységekkel. Ez a kísérlet azonban kudarccal végzödött. Március elején a 49. és az 50. hadsereg újból megindította a támadást, hogy szétzúzza a juhnovi csoportosítást. A heves harcok eredményeképpen a szovjet csapatok átvágták a juhnovi kiszögellést és felszabadították Juhnovot, de a 33. hadsereg egységeivel egyesülni nem tudtak. A helyzet a nyugati irányban egyre bonyolultabb lett. Azok a csapások, amelyeket a Kalinyini és a Nyugati Front csapatai februárban és márciusban az ellenségre mértek, arra kényszerítették a német hadvezetést, hogy minden ereje latbavetésével tartsa az elfoglalt állásokat, és meggátolja a "Közép" hadseregcsoport bekerítését. A fasiszta hadvezetés, csapatainak erösítése és a rzsevi, az olenyinói és a juhnovi csoportosítás veszteségeinek pótlása céljából, a középsö irányba rendelte Nyugat-Európából átdobott tartalékainak legnagyobb részét. Éppen ezért a hosszas támadásban kifáradt szovjet csapatok egyre nehezebben tudták leküzdeni az ellenség egyre növekvö ellenállását. A Kalinyini és a Nyugati Frontnak, bár februárban és márciusban jelentös sikereket értek el, mégsem sikerült maradéktalanul végrehajtaniuk a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának a rzsev-vjazmai és a bolhov-brjanszki ellenséges csoportosítás szétzúzására vonatkozó február 16-i utasítását. Március 20-án a föhadiszállás újabb direktívát adott ki, s ebben megparancsolta a Nyugati és a Kalinyini Front csapatainak, hogy folytassák korábbi feladatuk teljesítését: április 20-ra érjék el a Belij, Dorogobuzs, Jelnya, Krasznoje (Brjanszk ÉNy 45 km) terepszakaszt, és ott ássák be magukat. A frontok legközelebbi feladata a következö volt: a Nyugati Front azt a parancsot kapta, hogy a 43., a 49. és az 50. hadsereg eröi legkésöbb március 27-re állítsák helyre a kapcsolatot az ellenség hátában müködö csapatokkal, egyesüljenek velük és a továbbiakban semmisítsék meg az ellenséget Riljaki, Miljatyino (Moszalszk Ny 45 km) és Vjazma körletében. Ugyanakkor az 5. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy Gzsatszktól északkeletre fejezze be az ellenséges védelem áttörését, és április 1-ig foglalja el a várost. Utána a hadseregnek Vjazmára mért csapással támogatnia kellett a 43., 49. és 50. hadsereg csapatait a Vjazma körzetében harcoló ellenség megsemmisítésében. A 16. és a 61. hadsereget utasították, hogy teljesítse korábbi feladatát, semmisítse meg a brjanszkbolhovi csoportosítást, és szabadítsa fel Brjanszkot. A Kalinyini Frontnak a föhadiszállás azt a parancsot adta, hogy a 39. és a 30. hadsereg eröivel március 28-ig vágja el az ellenség olenyinói csoportosítását a rzsevitöl és a 22. hadsereggel együttmüködve, semmisítse meg azt. A 29. és a 31. hadseregnek, a 30. hadsereg eröinek egy részével együtt, szét kellett volna zúznia a rzsevi csoportosítást, és legkésöbb április 5-ig fel kellett volna szabadítani Rzsevet. A front az ellenségre mérendö csapáshoz Belij kör zetében, Kolpakcsi vezérörnagy parancsnoksága alatt, öt lövészhadosztályból egy csapásmérö csoportot szervezett. A frontok csapásmérö csoportjait a föhadiszállás tartalékából lövészhadosztályokkal és harckocsidandárokkal erösítették meg. Megerösítették a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának a nyugati irányban müködö repülöcsoportjait is. Március végén és április elsö felében a Kalinyini és a Nyugati Front csapatai még egy kísérletet tettek az ellenség rzsevi, olenyinói és vjazmai csoportositásának szétzúzására, és az ennek hátában, Vjazmától északnyugatra és délnyugatra müködö csapatokkal való egyesülésre. Ámde ez a kísérlet sem járt sikerrel. Az ellenség szilárdan ellenállt és a támadó magasabbegységeknek nem sikerült leküzdeniük védelmét. Minél távolabb jutottak csapataink Moszkvától nyugat felé, annál bonyolultabbá vált a szovjet légierö helyzete is. A légierö repülöterei elmaradtak a csapatok mögött. A moszkvai légvédelmi övezet repülöi a távolság miatt nem vehettek már részt a csapatok harctevékenységének biztosításában. Következésképpen a Nyugati Front csapatai egyre gyakrabban maradtak légi oltalmazás és támogatás nélkül. Az ellenség kedvezöbb helyzetben volt. Visszavonulása folytán arcvonala mind közelebb került repülötér-hálózatához. A fasiszta repülöeröknek így lehetöségük nyílt arra, hogy aktívan támogassák csapataikat, és csapást mérjenek a Vörös Hadsereg támadó magasabbegységeire. A tavaszi sáros idöszak kezdete rendkívül megnehezítette a hadtápszervek munkáját. Az anyagi eszközöknek a csapatokhoz való rendszeres utánszállítása felborult. Egyre gyakrabban mutatkozott fennakadás a csapatok löszerés élelmiszer-ellátásában. Nyilvánvaló volt, hogy a további támadás nem változtathat a helyzeten, és csak felesleges áldozatokat követel. Mindezt figyelembe véve, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása úgy határozott, hogy a Kalinyini és a Nyugati Front csapatai rendezkedjenek be védelemre az elért terepszakaszokon. (14. sz. térkép). A Kalinyini Front 39. hadseregének és 11. lovas hadtestének, valamint a Nyugati Front 33. hadseregének, 1. gárda-lovashadtestének és 4. légideszant-hadtestének csapatai, a partizánosztagokkal együttmüködve folytatták a harcot az ellenség hátában. Az ellenség hadtápjának dezorganizálásával, közlekedésének megzavarásával hosszú idön át jelentös számú német magasabbegységet kötöttek le. Késöbb a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság utasítására a szovjet csapatokjelentös része elvonult a német hadtápterületröl és egyesült a Nyugati, illetve a Kalinyini Front föeröivel. Egyes magasabbegységek az ellenség hátában maradtak és partizánharcot folytattak. A Kalinyini és a Nyugati Front csapatai a támadó tevékenység befejeztével beásták magukat az elért terepszakaszon, átcsoportosítást hajtottak végre, kiegészítették létszámukat, harci technikai eszközeiket és fegyverzetüket. A törzsek és csapatok tanulmányozták a támadó harcok és hadmüveletek vezetésében szerzett tapasztalatokat, és gondosan felkészültek arra, hogy ezeket a tapasztalatokat az 1942. év nyári ütközeteiben hasznosítsák. A Vörös Hadsereg 1942 január-áprilisi támadó hadmüveleteit újabb jelentös sikerek koronázták. Ez alatt az idö alatt a Kalinyini Front csapatai a vityebszki irányban 250 kilométernyit nyomultak elöre. A Nyugati Front csapatai a gzsatszki és juhnovi irányban 80-100 kilométerre vetették vissza az ellenséget. Teljesen kiüzték a hitlerista betolakodókat a Moszkvai és a Tulai területröl, valamint a Kalinyini és a Szmolenszki terület sok körzetéböl. A városok tucatjait és a falvak százait ragadták ki az ellenség kezéböl. A Vörös Hadsereg több százezer szovjet polgárt szabadított ki a fasiszta rabságból. Miután a Nyugati és a Kalinyini Front csapatai 1941 decemberében szétzúzták a Moszkvát bekerítéssel fenyegetö német csapásmérö csoportosításokat, az Északnyugati és a Brjanszki Front csapatainak támogatásával ismét megverték a hitleristákat. Január-áprilisban a "Közép" hadseregcsoport 16 hadosztályát és egy dandárát verték szét. Blumentrittnek, a 4. hadsereg vezérkari fönökének az adatai szerint, az ö 214000 fönyi létszámú hadserege ez alatt az idö alatt 97000 katonát és tisztet vesztett. Hasonló veszteséget szenvedett a "Közép" hadseregcsoport többi hadserege is. E veszteségek pótlására az ellenséges hadvezetés kénytelen volt felhasználni tartalékait, és NyugatEurópából január-februárban a 3. és 4. csapásmérö hadsereg támadási sávjába átdobni négy gyalogos hadosztályt, február-áprilisban pedig a "Közép" hadseregcsoporthoz nyolc gyalogos hadosztályt és két biztosító dandárt. A Vörös Hadsereg, amellett, hogy eröben és eszközökben nagy veszteséget okozott az ellenségnek, csapatainak központi csoportosítását elönytelen hadmüveleti helyzetbe is hozta. A Kalinyini Front csapatai, azzal, hogy északról és nyugatról mélyen átkarolták a "Közép" hadseregcsoport balszárnyát, megbontották az "Észak" hadseregcsoporttal való együttmüködését. A szovjet csapatok több mint 200 kilométer hosszú szakaszon ellenörzésük alatt tartották a rzsev-Velikije Luki-i vasútvonalat, s ezzel megnehezítették a 9. német hadsereg csapatainak ellátását. Minthogy a Vörös Hadsereg a "Közép" hadseregcsoport föeröihez viszonyítva átkaroló helyzetben volt, ez azzal a veszéllyel fenyegette a német hadvezetést, hogy a szovjet csapatok mélyen betörnek a nyugati irányban müködö egész német csoportosítás hátába. Ilyen eredményekkel zárult a Vörös Hadsereg téli támadása a nyugati hadászati irányban. 3. A Vörös Hadsereg támadása északnyugati irányban 1941-1942 tele Leningrád hös védöi számára a legnehezebb megpróbáltatások, nélkülözések és áldozatok ideje volt. Naponta légitámadások érték a várost. A messzehordó tüzérség barbár módon nemcsak a csapatokat tartotta továbbra is tüz alatt, hanem a lakónegyedet is. A hideg beálltával még kevesebb tüzelöanyagot és élelmiszert tudtak Leningrádba szállítani. A villamos energiával való takarékoskodás céljából december 9-én korlátozták a villamosközlekedést. Hamarosan megszünt az egész városi közlekedés. Anyag, nyersanyag, villamos energia és szakképzett munkások hiányában a honvédelmi ipar üzemei föképpen hajók, harckocsik, tüzérségi eszközök, aknavetök és löfegyverek javítására tértek át. A legégetöbb és a legsúlyosabb probléma azonban továbbra is az élelmezés volt. A leningrádiak Ladoga-tó déli partjait, és ott a legrövidebb idön belül meg kellett szervezni az élelmiszer-szállítást. A téli katonai gépkocsiút szállítási tervét januárig nem teljesítették, pedig az itt folyó munkától függött az ostromolt város helyzete. Az útvonalon a helyzet rendkívül feszült volt: a tél Leningrád térségében különösen keménynek bizonyult, a Ladoga-tón hófergeteg tombolt. Az ellenség repülöbombái és a tüzérségi tüze fel-feltörte a tó jegét. Leningrádba olyan kevés élelmiszer jutott, hogy még a legminimálisabb szükségletet sem tudták kielégíteni. A városban nött a halálozás. Az üzemekben egymásután megállt a munka. Minél hamarább meg kellett szüntetni Leningrád blokádját, ehhez viszont szét kellett zúzni a várost ostromló német csapatokat. 1942 január elején Leningrád közvetlen elöterében, valamint a Ladoga-tótól a Volhov folyó mentén Osztaskovig terjedö sávban, a Leningrádi, a Volhovi Frontnak és az Északnyugati Front jobbszárnyának a csapataival szemben, az "Észak" hadseregcsoport védett (15. sz. térkép). E hadseregcsoport 18. és 16. hadseregének állományába összesen 26 gyalogos, három gépesített és három biztosító hadosztály tartozott. Az ellenség legerösebb csoportosításai Leningrád alatt, Kirisi, Novgorod és Gyemjanszk körzetében voltak. A német fasiszta csapatok, Hitler december 16-i parancsát teljesítve, szívósan védték az elfoglalt terepszakaszokat; igyekeztek mindenáron feltartóztatni a Leningrádi Front föeröit és fenntartani Leningrád blokádját. Leningrád csapatainak és lakosságának súlyos helyzetére való tekintettel, a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság mindent elkövetett, hogy minél hamarább megszüntesse az ostromolt város blokádját. Jóllehet a föhadiszállásnak nagy szüksége volt a tartalékra, hogy a fö, nyugati irányban tovább fejleszthesse a támadást, mégis két hadsereget küldött Leningrád alá. Ennek eredményeképpen az általános eröviszonyok az északnyugati irányban január elejére már a szovjet csapatok javára fordultak. A szovjet csapatok fölénye emberben 1,5-szeres, lövegekben és aknavetökben 1,6-szeres és repülögépekben 1,3-szeres volt. Harckocsikban a szovjet csapatoknak még csak jelentéktelen fölényt sikerült elérniük. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása megparancsolta a Volhovi és a Leningrádi Front csapatainak, hogy verjék meg Mga körzetében a Ladoga-tóhoz kijutott ellenséges csoportosítást, és szüntessék meg Leningrád blokádját. Az Északnyugati Front jobbszárnyának csapatai még az ellentámadás során azt a parancsot kapták, hogy zúzzák szét az ellenséges egységeket Sztaraja Russza körzetében, Dno és Szolci irányában mért csapással pedig, a Volhovi Front csapataival együttmüködve, vágják el az ellenség Novgorodtól és Lugától való visszavonulásának útját. Leningrádnak a blokádból való kiszabadításában a fö szerep a Volhovi Frontnak jutott. A front csapatainak északnyugati irányú támadással, a Leningrádi Front 54. hadseregével együttmüködve, be kellett keríteniük, és meg kellett semmisíteniük a Ladoga-tóhoz elönyomult nagy német csoportosítást, eröik egy részével pedig csapást kellett mérniük Luga és Szolci irányában, szét kellett zúzniuk az ellenség novgorodi csoportosítását, és fel kellett szabaditaniuk Novgorodot, az ösi orosz várost. A feladat végrehajtásának megkönnyítésére, a Volhovi Frontot két összfegyvernemi hadsereggel (a 2. csapásmérö hadsereggel és az 59. hadsereggel), valamint szakegységekkel és alegységekkel erösítették meg. Erösítést kapott az Északnyugati Front is. Minthogy azonban a tartalékok összevonása lassú ütemben haladt, e frontok támadási sávjában a támadás megindulásáig nem sikerült az ellenséggel szemben döntö fölényt elérni. A támadás elökészítése során különösen nagy nehézségekkel küzdött a Leningrádi Front: nem volt elegendö löszere és élelmiszere. Éppen ezért a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása és a helyi pártszervezetek, a támadás elökészítésének és magának a támadásnak az idöszakában is, különösen nagy figyelmet fordítottak a Leningrádi Fronthoz tartozó csapatok anyagi ellátásának biztosítására. Az SZK(b)P leningrádi városi bizottsága január 5-én egy felhívásjellegü levelében felszólította a jégen létesített útvonal dolgozóit, minden erejükkel azon munkálkodjanak, hogy "Minél elöbb megszervezzék a Leningrádba és a frontra irányuló szállítmányok tervszerü továbbítását". "Fáradozásaitokat olvasható a felhívásban a haza és Leningrád soha nem felejti el." Ezzel kapcsolatban a hadsereg politikai szervei és a leningrádi pártszervezet nagyarányú felvilágosító munkát végeztek az útvonal dolgozói körében. Leningrádból 700 kommunistát küldtek ki a Ladoga-tóhoz. Január elsö felében a leningrádiak, a már meglevök mellett, még egy 60 darab háromtonnás tehergépkocsiból álló oszlopot hoztak létre, hogy az a vojbokalo-oszinoveci (Leningrád ÉK `4~5 km) , vonalon szállítson. A kommunisták és a komszomolisták álltak az élére annak a mozgalomnak, amely a többfordulós szállitást tüzte ki céljául. E mozgalom egyik kezdeményezöje, Vasziljev gépkocsivezetö, két nap alatt nyolcszor fordult, és több mint 1000 kilométeres utat megtéve, 12 tonna élelmiszert szállított Leningrádba. Vasziljev példáját a gépkocsivezetök százai követték. Ennek az önfeláldozó munkának az eredménye nyomban megmutatkozott. Január 7-töl 19-ig, Leningrádba kétszer annyi rakományt szállítottak, mint az elözö 12 nap alatt. A leningrádi szállítmányok meggyorsítása céljából az Állami Honvédelmi Bizottságjanuár 11-én elhatározta a 34 kilométer hosszú vojbokalo-lavrovo-loszai vasútvonal megépítését. Február elsö felében kész is lett a vasútvonal. Az átrakóhelyeket közvetlenül a Ladoga-tó partjára telepítették. A jégpáncélon szünet nélkül folyt a szállítás. A közlekedési vonalat a légvédelmi tüzérség és a vadászgépek megbízhatóan oltalmazták. A híradást vezetékkel, rádióval és mozgó eszközökkel biztosították. Az útvonalon komendánsi szolgálat és étkeztetö-melegedö állomások müködtek. A jégen létesített útvonalnak nagy szerepe volt az ostromolt Leningrád lakóinak evakuálásában is. A városba élelmiszert és hadianyagot szállító gépkocsik visszafelé nöket, öregeket és gyermekeket vittek magukkal. 1942 elején Leningrádnak 2116000 lakosa volt, s ezeknek 32,5 százaléka munkaképtelenekböl állott. Január 22-én az Állami Honvédelmi Bizottság Leningrádból 500000 ember evakuálását határozta el. A kiürítés közvetlen irányítására Leningrádba érkezett Koszigin, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese. A jégútvonal jól megszervezett munkája eredményeképpen, január 22-töl április 15-ig sikerült 550000 embert elszállítani Leningrádból. Valamennyi szovjet ember aggódva figyelte a leningrádiak sorsát. Az SZK(b)P Központi Bizottsága, a szövetségi köztársasági kommunista pártok központi bizottságai, a párt határterületi és területi bizottságai az egész népet Leningrád megsegítésére mozgósították. A leningrádi védök élelmiszerellátásának közvetlen irányítását az SZK(b)P Központi Bizottsága és az Állami Honvédelmi Bizottság Mikojanra, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettesére bízta. Az ország valamennyi vidékén élelmiszeradományokat gyüjtöttek Lenin városának dolgozói számára. Az ostromolt városba küldöttségek érkeztek. A küldöttségek élelmiszert hoztak magukkal a Volga-vidékröl, a közép-ázsiai köztársaságokból és Szibériából, a Távol-Keletröl és a Szovjetunió más területeiröl. Leningrád lakói érezték, hogy az egész szovjet nép támogatja és segíti öket. E segítségnek és a Ladoga-útvonaljobb munkáját elömozdító rendszabályoknak az eredményeképpen, sok szállítmány érkezett az ostromolt városba, és a város élelmezése jelentösen megjavult. 1942. január 24-töl emelték a város csapatainak és lakosságának kenyérfejadagját. Az elsö vonalban harcoló csapatok most napi 600, a hadtápegységek 400 gramm kenyeret kaptak fejenként; a leningrádiak napi fejadagja pedig munkásjegyre 400, alkalmazotti jegyre 300, gyermek és családtagi jegyre 250 gramm kenyér volt. A városban kéthónapi szükségletnek megfelelö "vastartalékot" hoztak létre élelmiszerböl. Ennek ellenére Leningrád felmentése továbbra is az Állami Honvédelmi Bizottságnak és a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának a legföbb gondja volt. Január elején a Volhovi, a Leningrádi és az Északnyugati Front csapatai, a hadmüveleti tervnek megfelelöen, támadásba mentek át. A legaktívabb támadó tevékenység a ljubanyi, a gyemjanszki és a Sztaraja Russza-i irányban bontakozott ki. Január 7-én megindult a Volhovi Front csapatainak a támadása. A föcsapást a Novgorodtól északra levö körzetböl Ljubany irányában a 2. csapásmérö hadsereg mérte. Ezt a hadsereget szárnyai felöl az 59. és az 52. hadsereg támogatta. A 4. hadsereg a moszkva-leningrádi vasútvonaltól északra támadt; támadásának általános iránya szintén Ljubany volt. A front csapatai már a támadás elsö napján több szakaszon ellenséges tüzben átkeltek a Volhovon, és harcba bocsátkoztak a part menti településekért. Minthogy azonban a csapatokat nem egyidejüleg vetették harcba, a támadás az elsö öt napon lassan fejlödött ki. Január 13-án a támadó magasabbegységeknek, másfél órás tüzérségi elökészítés és a tartalékból kapott friss erök harcbavetése után, sikerült áttörniük az ellenség elsö védelmi terepszakaszát, és 10-15 kilométer mélyen benyomulniuk az ellenséges állásokba. A támadás megszervezésében mutatkozó súlyos fogyatékosságok, az erök szétforgácsolása és a csapatok tevékenységét megnehezítö bonyolult terepviszonyok, nem adtak módot a siker továbbfejlesztésére. A 4. és az 52. hadsereg nem teljesítette feladatát, és már január 14-15-én védelembe ment át. A frontparancsnok kénytelen volt újra átcsoportosítani a csapatokat, hogy megerösítse a 2. csapásmérö hadsereget, amelynek sikerült valamelyest elörenyomulni. Január végén a 2. csapásmérö hadsereg és az 59. hadsereg balszárnyának csapatai áttörték az ellenség védelmét, és 75 kilométert nyomultak elöre Ljubany irányában, délröl és délnyugatról átkarolva az ellenséges csoportosítást. Februárban ezek a hadseregek megkísérelték támadásukat Ljubany irányában tovább fejleszteni, de jelentös eredményt nem értek el. A Ljubany körzetében levö német csoportosttás mielöbbi szétzúzása érdekében, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása február 28-i direktívájában utasította a Volhovi Front parancsnokát, hogy alakítson egy erös csapásmérö csoportosítást, legalább öt lövészhadosztályból, négy lövészdandárból és egy lovas hadosztályból, harckocsikkal, tüzérséggel és légierövel megerösítve. A leningrádi müútnak és vasútvonalnak Torfjanoje vasútállomás körzetében (Csudovo ÉNy 8 km) való átvágása és az ellenség csudovói csoportosításának megsemmisítése céljából. A parancs szerint a frontnak meg kellett alakítania az 59. hadsereg csapásmérö csoportját. Ugyanakkor a Leningrádi Front parancsnoka a föhadiszállástól azt a parancsot kapta, hogy az 54. hadsereg eröivel fejlessze ki a támadást északról Ljubany irányában a Volhovi Front csapásmérö csoportosításával szemben. A Volhovi Front támogatása céljából a frontok és a föparancsnokság légiereje köteles volt összpontosított csapásokat mérni az ellenség harcrendjeire és védelmi berendezéseire. Ljubanytól északkeletre a Volhovi és a Leningrádi Front csapásmérö csoportosításai más-más idöben indultak támadásra. Az 54. hadsereg megerösítésére rendelt csapatok és harceszközök nem érkeztek be a támadás kezdetére. A légierö támadásait nem hangolták kellöképpen össze a földi csapatok tevékenységével. Az ellenség kihasználta a támadás megszervezésében mutatkozó fogyatékosságokat, és elhárította egységeink rohamait. Az "Észak" hadseregcsoport parancsnoksága más arcvonalszakaszokról öt hadosztályt dobott át ebbe az irányba. Március végén a németek erös ellencsapást mértek a 2. csapásmérö hadsereg áttörésének szárnyára. A hadsereg közlekedési vonalait elvágták. Minthogy a Volhovi Front légierejének csak korlátozott lehetöségei voltak, nem nyújthatott lényeges támogatást a csapatoknak. Csak a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának erélyes beavatkozásával sikerült elhárítani azt a veszélyt, hogy csapatainkat a Volhov folyótól nyugatra bekerítsék. Április elején erös olvadás kezdödött. Az összes utak, valamint a mocsaras terepszakaszokon és az erdöségeken épített oszlopurak járhatatlanná váltak. Gyakori lett a fennakadás a csapatok ellátásában. Nem volt elegendö löszer és élelmiszer. A csapatok közötti összeköttetés és a csapatok vezetése meg-megszakadt. A Leningrádi és a Volhovi Front kénytelen volt védelembe átmenni. A Volhovi Front parancsnoksága most minden figyelmét a 2. csapásmérö hadsereget bekerítéssel fenyegetö ellenség elleni harcra összpontosította. Április végén a volhovi hadmüveleti csoporttá átszervezett Volhovi Frontot a Leningrádi Front állományába olvasztották be. A Leningrádi és a Volhovi Front csapatai négy hónapon át szívósan harcoltak az ellenséggel. Ez a harc kiváló erkölcsi tulajdonságokat, merészséget és óriási fizikai eröfeszítést követelt meg tölük. Az úttalan, erdös-mocsaras terepen, olykor derékig hóban támadó szovjet csapatok, jelentös eredményeket értek el. Ljubany körzetébe kijutva, az ellenséget válságos helyzetbe juttatták. Csak a Volhovi Front és a Leningrádi Front 54. hadsereg parancsnokságának a támadás megszervezése terén elkövetett hibáin múlott, hogy a Kirisi, Csudovo, Ljubany körletét védö nagy ellenséges csoportosítást nem sikerült bekeríteni és megsemmisíteni. Bekerítésbe került ellenben a 2. csapásmérö hadsereg, s csapatai csak súlyos harcok árán tudtak egy szük résen át kitörni, hogy egyesüljenek a Leningrádi Front volhovi hadmüveleti csoportjának föeröivel. * Január 7-én, a Volhovi Frontnak a Ljubany irányában csapásmérö csapataival egyidejüleg, támadásba lendültek az Északnyugati Front 11. és 34. hadseregének csapatai is, Sztaraja Russza és Gyemjanszk irányában. A 11. hadsereg Morozov altábornagy parancsnoksága alatt már a támadás elsö napján 6-7 kilométer mélységben áttörte az ellenség védelmét, január 8-án estére több mint 50 kilométert nyomult elöre, és harcba bocsátkozott Sztaraja Russzáért. Sítalpas alegységek a Ilmeny-tó jegén átkelve, észak felöl megkerülték Sztaraja Russzát, átvágták a Sztaraja Russzából Simszkbe vezetö utat, és elérték Simszk körzetét. A hadsereg eröinek egy része blokád alá vette a Lovaty folyónál levö támpontokat. A 11. hadsereg további tevékenysége azonban lassan fejlödött. A német csapatok a városok, söt kisebb települések elött is heves és szervezett ellenállást tanúsítottak, Ezért a településekért, különösen a Sztaraja Russzáért vívott harcok elhúzódtak. Nehéz harcok bontakoztak ki a levegöben is. Sztaraja Russza alatt a légiharcokban mesteri tudásról és példátlan hösiességröl tett tanúbizonyságot Frunzénak, a kíváló forradalmárnak és a polgárháború nagy hadvezérének fia Tyimur Frunze. Január 19-én Frunze, Sutov hadnaggyal, párosrepülésben oltalmazta a szárazföldi csapatok tevékenységét. Amikor észrevették, hogy 30 ellenséges bombázóés nyolc vadászgép közeledik, bátran felvették velük a harcot, lelötték a vezérgépet, s megbontották az ellenséges gépek alakzatát. A német bombázók a saját csapataikra kezdték szórni halált hozó terhüket. Ám az eröviszonyok túlontúl egyenlötlenek voltak. A fasiszták lelötték Sutov hadnagy repülögépét. Tyimur Frunze egyedül maradt és élete utolsó pillanatáig harcolt. A szovjet kormány nagyra értékelte Tyimur Frunze höstettét, és halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntette ki. A 34. hadsereg csapatai, amelyeknek Berzarin vezérörnagy volt a parancsnokuk, támadást indítottak a gyemjanszki irányban, s január végére kijutottak a Votolino, Molvotici, Novaja körletbe, és keletröl meg délröl átkarolták a gyemjanszkí csoportosítást. A Sztaraja Russza-i és a gyemjanszki ellenséges csoportosítás minél gyorsabb bekerítése és megsemmisítése végett a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása az Északnyugati Frontot az 1. csapásmérö hadsereggel és két gárda-lövészhadtesttel erösítette meg. A front jobbszárnyának csapatai azt a parancsot kapták, hogy kerítsék be és semmisítsék meg az ellenség gyemjanszki csoportosítását. A 11. hadseregnek és az 1. csapásmérö hadseregnek az volt a feladata, hogy érje el Szolci, Simszk körzetét, és vágja át a Sztaraja Russza-i és a novgorodi csoportosítás közlekedési útvonalait (15. sz. térkép). A front csapatai az ellenség gyemjanszki csoportosításának szárnyai ellen összpontosították föerejüket és két találkozó csapást mértek rá. Február 20-án az 1. gárda-lövészhadosztály egységei, amelyek északról Ramusevo irányában fejlesztették ki támadásukat, Zalucsjeben egyesültek a 34. hadsereg dél felöli csapásmérö csapataival. A 16. hadsereg mintegy hét hadosztályból (6000070000 fö) álló gyemjanszki csoportosítását elvágták a Sztaraja Russza-í csoportosítástól és bekerítették. A bekerített ellenség ellen vívott harc során csapataink három német hadosztályt szétvertek. Az ellenség körülbelül 12000 halottat hagyott a harcmezön. Csapataink 185 löveget, 135 aknavetöt, 340 géppuskát, 450 gépkocsit, 125 megrakott vagont, sok löszert, felszerelést, élelmiszert és hadianyaggal telt raktárakat zsákmányoltak. Az ellenség gyemjanszki csoportosításának bekerítése után az Északnyugati Frontnak az volt a feladata, hogy minél hamarább felszámolja ezt a csoportosítást, majd pedig segítséget nyújtson a Leningrádi és a Volhovi Frontnak Leningrád blokádjának áttörésében. Itt az idötényezönek elsörendü jelentösége volt. Haladéktalanul meg kellett kezdeni a bekerített ellenség szétzúzását, nehogy az elszenvedett veszteségek után ismét összeszedhesse erejét, és körkörös védelemre rendezkedhessen be. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása február 25-i direktívájával az Északnyugati Front parancsnokának a kezében egyesítette a Gyemjanszk körzetében bekerített csoportosítás felgöngyölítésében részt vett csapatok vezetését. Ugyancsak az Északnyugati Front parancsnokának rendelték alá hadmüveleti tekintetben a Kalinyini Front 3. csapásmérö hadseregének jobbszárnymagasabbegységeit is. A bekerített csoportosítás felszámolását a 34. hadsereg csapataira, az 1. gárda-lövészhadtestre és a 3. csapásmérö hadsereg jobbszárny-hadosztályaira bízták. Március elején az Északnyugati Front a föhadiszállás tartalékából öt tüzérés három aknavetö ezredet kapott. Emellett, a szárazföldi csapatoknak a gyemjanszki csoportosítás szétzúzásában való támogatására, a front légierejét megerösítették a föhadiszállás egy csapásmérö repülöcsoportjával. Ennek ellenére nem sikerült a bekerített csoportosítást a levegöböl elreteszelni. Az erös wadászés szállítórepülöerökkel rendelkezö ellenségnek továbbra is lehetösége nyílt arra, hogy a bekerített csapatokat légi úton ellássa. A 34. hadsereg legyengült magasabbegységeinek a tevékenysége nem volt eléggé határozott, s ez lehetövé tette a német fasiszta parancsnokságnak, hogy március második felében Sztaraja Russzától délre öt gyalogos hadosztályt vonjon össze. Március 20-án az ellenség ellenlökésekkel próbálkozott Ramusevo irányában, április elsö felében pedig csapást mért Gyemjanszk körzetéböl. Április 21-én a németeknek nagy veszteségek árán sikerült áttörni a szovjet csapatok arcvonalát, és egyesülni a bekerített csoportosítással. A 11. hadsereg és az 1. csapásmérö hadsereg egységeinek a hitleristák által létrehozott úgynevezett "ramusevói folyosó" megszüntetésére irányuló kísérletei nem jártak sikerrel. Az ellenségnek így módjában volt megerösíteni Gyemjanszkban levö csapatait, és egészen 1942 végéig fenntartotta ezt a folyosót. A szovjet csapatok által északnyugati irányban folytatott hadmüveletek a Vörös Hadsereg 1941-1942 téli általános támadásának részét alkották. E hadmüveletek során a Leningrádi, a Volhovi és az Északnyugati Front csapatai emberben és harceszközökben nagy veszteséget okoztak az ellenségnek. Lekötötték az "Észak" hadseregcsoport valamennyi magasabbegységét, és így a fasiszta hadvezetés e csoportból nem erösíthette meg más irányokban küzdö csapatait. Söt, mivelhogy a fö, a nyugati irányban hiányzott a kellö tartaléka, kénytelen volt a veszteségek pótlására 1942. januármárciusban hat hadosztályt és egy dandárt Nyugat-Európából átszállítani az "Észak" hadseregcsoport megerösítésére. A német hadvezetésnek az a szándéka, hogy télen újból megindítja a hadmüveleteket Leningrád összekötö közlekedési vonalának elvágása végett meghiúsult. Ezek a legfontosabb eredményei az északnyugati irányban végrehajtott téli támadásunknak. Mindamellett, a nyugati irányhoz hasonlóan, ebben az irányban sem sikerült a támadó hadmüveleteket végig befejezni. A szovjet csapatok nem mentették fel Leningrádot a blokád alól. Az ellenség Leningrádtól délkeletre, Novgorod, Sztaraja Russza és Gyemjanszk körzetében súlyos veszteséget szenvedett ugyan, de csoportosításait a szovjet csapatoknak nem sikerült szétzúzniuk. A hadmüveletek befejezetlensége föképpen támadásunk lassú ütemében leli magyarázatát. Az erdös-mocsaras terep megnehezítette a csapatok tevékenységét, és a támadó magasabbegységek anyaggal és technikai eszközökkel gyengén voltak ellátva. A szovjet csapatoknak azért nem sikerült feladatukat befejezni, mert a frontok és hadseregek parancsnokságának még nem volt tapasztalatuk nagyarányú támadó hadmüveletek elökészítésében és végrehajtásában, a bekerítés megszervezésében és a bekerített csoportosítások megsemmisítésében. Tapasztalathiánnyal és gyakran az ellenség védelmi lehetöségeinek a lebecsülésével magyarázható az is, hogy az eröket viszonylag egyenletesen osztották el az arcvonalon, és széles sávban igyekeztek a támadást kibontakoztatni. Csapásaink gyengesége és támadásunk lassú üteme lehetövé tette a németek számára, hogy átcsoportosítsák eröiket és feltartóztassák támadásunkat. A támadó tevékenység során szerzett sok hasznos tapasztalatot, valamint a téli hadmüveletek megszervezésének és vezetésének fogyatékosságait gondosan elemezték és általánosították. Amikor az arcvonalon viszonylag csend uralkodott, és folytak az elökészületek az 1942. nyári harcokra, a Leningrádi, a Volhovi és az Északnyugati Front magasabbegységeinél és törzseinél lázasan folyt a kiképzés, s ennek során a csapatok magukévá tették a szerzett tapasztalatokat, és tökéletesítették harci mesterségbeli tudásukat. 4. A Vörös Hadsereg támadása délnyugati irányban és a Krímben 1942. január elején a délnyugati irányban, a Mcenszk, Volcsanszk, Izjum és tovább délre a Taganrogig terjedö arcvonalon, az ellenség "Dél" hadseregcsoportjának csapatai védtek (13. sz. térkép). Ennek a csoportnak, a Krímben müködö 11. hadsereg nélkül, 40 hadosztálya, köztük három páncélos és négy gépesített hadosztálya volt. A legerösebb csoportositás a Déli Front sávjában müködött. Az ellenségnek egy jelentékeny csoportosítása harcolt a Krímben is. A német hadvezetésnek az volt a szándéka, hogy megtartja a Donyec-medence széntermelö vidékét és elfoglalja Szevasztopolt, s így a 11. hadsereget más irányú alkalmazásra szabaditja fel. Ámde a Vörös Hadsereg moszkvai és tyihvini ellentámadásának sikeres kifejlödése, az 1. páncélos hadsereg rosztovi veresége, valamint a szovjet csapatoknak a Krímben és a Brjanszki Front jobbszárnyán kifejtett aktív tevékenysége december végén arra kényszerítette az ellenséget, hogy eröinek és eszközeinek egy részét a Brjanszki Front sávjába dobja át, és lemondjon az aktív tevékenységröl a szovjet-német arcvonal egész déli szárnyán. Ezen a szakaszon nyílt és sík a terep, ezért a fasiszta hadvezetés a város jellegü településeket, a vasúti csomópontokat és városokat különös gonddal készítette elö a védelemre: támpontokká és ellenállási csomópontokká alakította át azokat. Január 1-én a Déli és a Délnyugati Front csapatainak körülbelül ugyanannyi gyalogságuk és harckocsijuk volt, mint az ellenségnek, és csak légieröben múlták felül 1,4-szeresen. Ugyanakkor azonban számba kell vennünk azt is, hogy repülögépeinknek körülbelül a fele szerkezetileg már elavult. A német csapatok tüzérségi lövegek és aknavetök tekintetében 1,2-szeres, illetve háromszoros, a légvédelmi tüzérséget illetöen pedig 4,5-szeres fölényben voltak a szovjet csapatokkal szemben. Ez a Vörös Hadsereg támadó csapatai számára nehezen leküzdhetövé tette az ellenség védelmét. A Délnyugati Irány parancsnoksága a szovjet-német arcvonalon december végére kialakult helyzetet mérlegelve, úgy látta, hogy a Moszkvánál, Tulánál és Jelecnél megvert német hadseregek további visszavonulása megteremti az elöfeltételeket a Brjanszki, a Délnyugati és a Déli Front csapataínak nagyarányú támadásához. Ennek megfelelöen a Délnyugatí Irány parancsnoksága 1942 január-februárra két, egymást követö támadó hadmüvelet végrehajtását tervezte. Az egyik hadmüveletet a Brjanszki Frontnak és Kosztyenko altábornagy csoportjának az eröi hajtották volna végre azzal a céllal, hogy mélyen átkarolják a moszkvai irányban müködö ellenséges csoportosítást, s ennek során a Brjanszki Front föeröi elérjék a Brjanszk, Szevszk terepszakaszt, Kosztyenko csoportja pedig Szuma körzetét. A második hadmüveletet a Déli Frontnak és a Délnyugati Front balszárnyának eröi hajtották volna végre azzal a céllal, hogy felszabadítsák a Donyec-medencét, és ezt követöen kijussanak a Dnyeper vonalára. E hadmüveletet észak felöl a Délnyugati Front eröinek egy Harkov körzetének elfoglalására irányuló korlátolt célú hadmüvelet biztositotta volna. A Délnyugati Irány parancsnoksága azzal a kéréssel fordult a föhadiszálláshoz, hogy bocsássanak a rendelkezésére körülbelül félmillió fönyi menetkiegészítést, valamint 10 lövészhadosztályt, 24 tüzér-, 25 repülöezredet és 15 harckocsidandárt. A föhadiszállás a kérésnek nem tehetett eleget, mivel ilyen eröi nem voltak. Ezért a frontok feladatát mérsékelték. A Brjanszki Frontnak parancsnoka Cserevicsenko vezérezredes, a haditanács tagja Kolobjakov hadtestkomisszár, törzsfönöke Kolpakcsi vezérörnagy és a Délnyugati Front jobbszárnyának (40. és 21. hadsereg) folytatnia kellett a támadást a nyugati irányban, elfoglalva Orjolt és Kurszkot. A Délnyugati Front parancsnoka Kosztyenko altábornagy, a haditanács tagja Gurov hadosztálykomisszár, törzsfönöke Bogyin altábornagy azt az utasítást kapta, hogy készítsen elö támadó hadmüveletet a 38. és a 6. hadsereg eröivel, zúzza szét az ellenséget Csugejev, Balakleja, Izjum körletében, s északnyugat felöl biztosítva a Déli Front csapásmérö csoportosításának tevékenységét foglalja el Harkovot és Krasznográdot. A Déli Front parancsnoka Malinovszkij altábornagy, a haditanács tagja Larin dandárkomiszszár, törzsfönöke Antonov altábornagy azt a parancsot kapta, hogy az 57., a 37. és a 9. hadsereg eröivel mérjen csapást Pavlovgrád irányában, és Dnyepropetrovszknál és Zaporozsjenél foglalja el a Dnyeper átkelöhelyeit. A föcsapást a parancs értelmében a Déli Front 57. és 37. hadseregének kellett mérnie. A Rjabisev altábornagy parancsnoksága alatt álló 57. hadsereg csapatainak a védelem áttörése után, Barvenkovón és Pavlovgrád felé kellett támadniuk, a Lopatyin altábornagy parancsnoksága alatt müködö 37. hadsereg csapatainak pedig Krasznoarmejszkojén át Bolsoj Tokmak felé. A föirányban mért csapás továbbfejlesztésére a Déli Front parancsnoksága az 1. és az újonnan alakult 5. lovas hadtestet és a 9. hadsereget akarta felhasználni; ez utóbbi, az ütközetbevetés elött, az irány föparancsnokának tartalékában volt. A frontok által a hadmüveleti tervnek megfelelöen végrehajtott átcsoportositás nem változtatta meg lényegesen az eröviszonyokat. Csak a hadseregek föcsapásának szakaszán jutottak csapataink élöeröben némi fölénybe. Január 7-én a Brjanszki Front 61. hadserege újból megindította a támadást, majd január 10-én a 3. és a 13. hadsereg is támadásba ment át. A támadó csapatoknak az volt a feladatuk, hogy Bolhov, Orjol, Kromi körletében szétzúzzák az ellenséges csoportosítást. A 61. hadsereg, az ellenség ellenállását letörve, január 13-ig elfoglalt néhány települést, és átkarolta a bolhovi csoportosítás jobbszárnyát. A 3. és a 13. hadsereg nem ért el sikert, és beszüntette a támadást. Január 1-én reggel támadásba mentek át a Délnyugati Front 40. és 21. hadseregének csapatai. Ezek a kurszki és az obojanyi irányban mértek csapást. Elkeseredett harcok bontakoztak ki. Különösen a Szejm terepszakaszán harcoltak szívósan. A 40. hadsereg csapatai tíz nap alatt 40-45 kilométert haladtak elöre a balszárnyon. A jobbszárnyon és a középsö szakaszon nem tudtak elönyomulni, és ezért kénytelenek voltak beszüntetni a támadást. A 21. hadsereg csapatai január 3-án átvágták a belgorod-kurszki müutat és megkezdték a harcot. A Délnyugati Irány föparancsnoka utasította a Délnyugati Front parancsnokát, hogy a 21. hadsereg eröivel, a 38. hadsereg csapataival együttmüködve, január 5-re virradó éjjel foglalja el Belgorodot. A belgorodi irányban Maszlov vezérörnagy, a 38. hadsereg parancsnoka vezette a harctevékenységet. Maszlov elkésett a támadás megszervezésével, és azt csak január 5-én este 10 órakor indította meg. A meglepetésszerü csapásra alkalmas pillanatot elszalasztották, s az ellenség, átlátva tervünkön, felkészült e csapás elhárítására. Ennek következtében a 21. hadsereg támadása sikertelen maradt, s a 169. lövészhadosztálynak és a 10. harckocsidandárnak Obojany felszabadítását célzó harctevékenysége elhúzódott. A hitleristák január 10-re Obojany körzetében jelentös eröket vontak össze, és visszavetve a 169. hadosztály egységeit, támadást indítottak a 21. hadsereg csapásmérö csoportosításának hátába. Ezzel egyidejüleg az ellenség csapást mért a 40. és a 21. hadsereg csatlakozására, ami visszavonulásra kényszerítette a 21. hadsereg egységeit. Január 18-án támadásba mentek át a Délnyugati és a Déli Front szomszédos szárnyai (a 38., a 6., az 57. és a 37. hadsereg). A 6. és az 57. hadsereg már a támadás elsö napjaiban áttörte az ellenség védelmét, és négynapi harc után 25 kilométernyit nyomult elöre. Az ellenség mindamellett továbbra is szilárdan tartotta Balakleja és Szlavjanszk körzetét, s ezzel megakadályozta, hogy csapataink a szárnyak felé kiszélesítsék az áttörést. A Délnyugati Irány föparancsnoka föként a csapás mélységében történö továbbfejlesztésére ügyelt, és nem tulajdonított kellö jelentöséget a szárnyak idejében való biztosításának, ami károsan hatott a harctevékenység menetére. A hadmüvelet elején az ellenség Balakleja és Szlavjanszk körzetében még nem volt olyan erös, hogy elönyomuló csapataink ezeket a városokat könnyen el ne foglalhatták volna, késöbb azonban itt jelentösen megerösödött, és így Balakleja és Szlavjanszk elfoglalására tett kísérleteink nem jártak sikerrel. A 38. és 37. hadsereg csapatainak támadása már kezdettöl fogva nem fejlödött kellöképpen. A 38. hadsereg balszárny-magasabbegységei; súlyos harcok árán 5-10 km tért nyertek, és Csugejevtöl északkeletre felszabadítottak néhány települést, tovább elönyomulni azonban nem tudtak. Ez, az áttörés szakaszától északra, az arcvonal megszilárdulásával járt, és így a németek erösítést vonhattak elöre Balakleja körzetébe. A 37. hadsereg Szlavjanszktól keletre mindössze 10-20 km mélységben ékelödött be az ellenség védelmébe. A 12. hadsereg csapatainak január 21-én megindított támadása sem fejlödött ki. A szovjet csapatok támadási sávjában az ellenség idejében megszervezte a védelmet, amelynek alapját a körkörös védelemre elökészített nagy települések és városok alkották. Csapatainknak mély hadmüveleti felépítésben kellett volna támadniuk, hogy idejében növelhessék az elsö lépcsök erejét, és mentesíthessék öket a csapataink hátában bekerített ellenséges gócok elreteszelésének és megsemmisítésének a feladata alól. A támadó hadseregek ilyen lépcsözése azonban hiányzott. Sekély hadmüveleti mélységük volt, és egymástól távoli szakaszon mértek csapást. Például az 57. és a 37. hadsereg föcsapásának a szakasza között 60 kilométeres hézag volt. A támadó hadseregek ereje elönyomulásuk arányában egyre csökkent. Az erö növelése és a sikernek a mélységbe való továbbfejlesztése érdekében, ütközetbe vetették a frontparancsnokok rendelkezésére álló 6., 5., és 1. lovas hadtestet. A január 22 és 24 közötti idöszakban az 1. és a 6. lovas hadtest kijutott a Krasznij Liman-szlavjanszki vasútvonalra. Az 5. lovas hadtest jobbszárny-egységei, az 57. hadsereg csapataival együtt, január 24-én elfoglalták Barvenkovdt. A légierö tevékenyen támogatta a földi csapatok támadását, oltalmazta a lovas hadtesteket, harcolt a német légierö ellen, pusztította a mélységböl felvonuló ellenséges tartalékokat, és bombázta az ellenség közlekedési vonalait. Háromnapi harcban, január 22-töl 24-ig, a szovjet repülök légiharcban és a repülötereken 9 ellenséges repülögépet semmisítettek meg, és 60 vagont, 1 mozdonyt, valamint több mint 350 gépkocsit bombáztak szét. A 6. hadsereg jobbszárny-magasabbegységeí szívósan harcoltak Balaklejáért, amelynek védelmére az ellenség Harkov alól körülbelül négy hadosztályt dobott át. Ugyanakkor a front déli szakaszáról megkezdödött az ellenség páncélos hadseregének Barenkovo és Lozovaja körzetébe való felvonulása. Január 24-én a Délnyugati Irány föparancsnoka jelentette a föhadiszállásnak a haditanács ama döntését, hogy az 57. és 37. hadsereg eröivel folytatja a támadást, és január 26-án reggel ütközetbe veti a tartalékban levö 9. hadsereget. Ezt a hadsereget az 57. és a 37. hadsereg csatlakozásán szándékoztak bevetni. A 38. és a 6. hadsereg csapatainak, a Délnyugati Front 6. lovas hadtestével együtt, korábbi feladatukat kellett volna teljesíteniük: délröl és délnyugatról megkerülni Harkovot, felszabadítani a várost, és kijutni Krasznográd körzetébe. A Délnyugati Irány Haditanácsa kérte a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállását, erösítse meg az irány csapatait harckocsikkal, légierövel, lövész-magasabbegységekkel (négy hadosztállyal) és menetkiegészítéssel. Január 26-án a föhadiszállás jóváhagyta a Délnyugati Irány Haditanácsának elhatározását, és pontosabban meghatározta a Déli és a Délnyugati Front feladatait. A föhadiszállás direktívájában rögzítette, hogy e frontok csapatainak közelebbi feladata Szlavjanszk, Csisztjakovo (Makejevka K 50 km) körzetében elvágni az ellenség föcsoportosításának legfontosabb közlekedési útjait, az ellenséget "az erödítményekböl nyugat felé csalni, és nyílt harcban szétzúzni . . ." A föhadiszállás a csapatok egyik csoportjának azt az utasítást adta, hogy foglalja el a Dnyeper nyugati partját, a másiknak pedig, hogy nyomuljon elöre déli irányban, és a helyzettöl függöen foglalja el a Mariupoltól nyugatra vagy a Melitopoltól nyugatra levö körzetet. A Délnyugati Irányt megerösítették a föhadiszállás tartalékaival. Február 1-ig az irány föparancsnokának a rendelkezésére bocsátottak 315 harckocsit és 4 lövészdandárt. A föhadiszállás parancsának megfelelöen, a frontparancsnokok pontosan meghatározták a magasabbegységek és egységek feladatait, és tovább fejlesztették a támadást. Január 26-án a 6. hadsereg csapatai, a 6. lovas hadtest egységeivel együtt, átvágták a harkov-lozovajai vasútvonalat, kijutottak az Orjol folyó terepszakaszára, és másnap elfoglalták Lozovaja városát, a nagy vasúti gócpontot. A hitleristák Lozovaját koncentrációs táborrá változtatták át, A fasiszták a város szélén levö hideg barakkokba zártak több mint 7000 szovjet polgárt. A betolakodók módszeresen és hidegvérrel kínozták és pusztították a szovjet hadifoglyokat. A kínzások, a hideg és a gyatra táplálkozás következtében naponta 50-100 fogoly halt meg. A Vörös Hadsereg meghozta a szabadságot a bezárt embereknek. Lozovaját elvesztve, a 17. német hadseregparancsnokság kénytelen volt a január 27-én Pavlovgrádból Krasznoarmejszkojébe áttelepülni, és a csoportosítását ezen szakaszon megerösíteni. A német fasiszta csapatok ellenállása újból jelentösen megnövekedett, s a harctevékenység elhúzódó jelleget öltött. Amikor a Délnyugati Front csapatai kijutottak az Orjol és Lozovaja folyók terepszakaszára, az 57. hadsereg balszárny-magasabbegységei pedig a Barvenkovótól délre levö körzetbe, a szovjet csapatok harctevékenységük súlyát az áttörés szárnyaira helyezték át. A 6. hadsereg egységei az áttörés szakaszától észak felé, Harkov irányában próbálták továbbfejleszteni sikerüket, majd a 38. hadsereggel együtt levágni a balaklejai kiszögellést. Ám itt is elhúzódtak a harcok. M

indez a támadó hadmüvelet fokozatos elerötlenedésével járt, és az arcvonal az áttörés szakaszától északra megmerevedett. Délen, Szlavjanszk és Artyomovszk körzetében az ellenség szintén makacsul ellenállt. A Déli Front parancsnoka úgy döntött, hogy a lovas hadtestek és a 9. hadsereg eröivel az ellenség artyomovszki csoportosításának hátába mért csapással letöri ezt az ellenállást. Az volt a terv, hogy e csapatokkal nyugat felöl és a 37. hadsereggel kelet felöl közre fogva az ellenséget, szétzúzzák a németek egész Donyec-medencei csoportosítását. Az 57. hadsereg csapatai azt a parancsot kapták, hogy támadjanak délnyugati irányban, és biztosítsák a frontjobbszárnyát, az 5. és az 1. lovas hadtest csapatait pedig arra utasították, hogy január 29-én érjék el a Krasznoarmejszkoje, Gavrilovka (Sztalino Ny 85 km) körzetet. Csapataink azonban nem tudták ezt a feladatot teljes egészében teljesíteni. Január végére a fasiszták az áttörési szakaszokra újabb magasabbegységeket vonultattak fel. Délröl Kramatorszkhoz és Krasznoarmejszkojétöl északra rendelték a 3. gépesített hadtest föeröit. Az 57. hadsereg és az 5. lovas hadtest leküzdve a hitlerista csapatok növekvö ellenállását, valamelyest elönyomult déli irányban, de Krasznoarmejszkojét és az ebböl a körzetböl Pavlovgrádhoz vezetö vasútvonalat nem tudta elfoglalni. Az 57. hadsereg harctevékenységére károsan hatott a Déli Front más hadseregeinek szakaszán végbement változás. A 9. hadsereg csapatai az ellenség megerösített településeinek elfoglalásáért hosszadalmas harcokba bonyolódtak. A 37. hadsereg támadása nem járt sikerrel. Eredménytelenek maradtak a 12. hadsereg csapatainak azok a kísérletei is, hogy a támadást tovább fejlesszék Krasznoarmejszkoje irányában. Február elején a szovjet csapatok támadása az arcvonal déli szakaszán mindinkább megakadt. A Délnyugati Front 6. hadseregének és a Déli Front 57. és 9. hadseregének csapatai, amelyek a lovas hadtestekkel együtt 90 kilométer mélyen nyomultak elöre, beásták magukat a Balakleja, Lozovaja és Szlavjanszk közötti terepszakaszon. A Délnyugati Irány csapatai másfél hónapos támadó harcok eredményeképpen az Északi-Donyec jobb partján egy kiterjedt hídföt foglaltak el, amelyböl a továbbiakban szárnycsapásokat mérhettek az ellenség harkovi és Donyec-medencei csoportosítására. Emellett a szovjet csapatok jelentös ellenséges eröket kötöttek le Balakleja, Lozovaja, Szlavjanszk körzetében, és megfosztották a hitlerista hadvezetést attól a lehetöségtöl, hogy a szovjet-német arcvonal déli szárnyáról kénye-kedve szerint vonhasson el magasabbegységeket más irányba. A támadás során csapataink súlyos csapást mértek az ellenségre. Gyalogos hadosztályai szervezetszerü állományának csupán a 30-50 százaléka maradt meg, ami 430000 fö létszámhiánynak felelt meg. Mindamellett a Donyec-medencei és harkovi csoportosítás szétzúzását célzó támadó hadmüveletet nem sikerült befejezni. Ennek oka elsösorban abban rejlik, hogy a szovjet csapatok a hadmüvelet elején lassan nyomultak elöre. Igy a németek meg tudták erösíteni a balaklejai és szlavjanszki csoportosításukat. Az ellenséges csapatok szilárdan tartották ezeket a védelemre jól elökészített helységeket, és ellenlökésekkel veszélyeztették a Délnyugati és a Déli Front támadó hadseregeinek szárnyait és hátát. A Déli Front parancsnoksága kénytelen volt lemondani arról, hogy a 9. hadsereget a siker továbbfejlesztésére használja fel, és csak az ellenség ellenlökéseinek és ellencsapásainak az elhárítására alkalmazta. A 9. hadsereg segítségére be kellett vonni az 57. hadsereg eröinek jelentös részét is. A szovjet csapatok csapásmérö csoportosításának tevékenységi sávja a támadás során 229 kilométerröl 440 kilométerre szélesedett ki. Emiatt sok hadosztály kénytelen volt széles arcvonalon harcolni anélkül, hogy szomszédaival közvetlen összeköttetése lett volna. A támadó hadmüveletek tovább fejlödését károsan befolyásolta az is, hogy a lovas hadtesteket nem tudták kellöképpen harckocsikkal és tüzérséggel megerösíteni. A lovas hadtesteket nem fogta össze közös parancsnokság, és ezek önálló irányokban müködve voltaképpen szétforgácsolták erejüket. A csapatok támadása során, a kevés gépkocsi és a vontatóeszköz-hiány miatt, a tüzéregységek gyakran löszer, üzemanyag és élelmiszer nélkül maradtak, és így nem tudták követni a támadó magasabbegységeket. Gyakran ez volt a fö oka annak, hogy a támadás lelassult, söt olykor meg is állt. * 1942. január-márciusban folytatódott a szovjet csapatok élénk harctevékenysége a Krímben. A Kaukázusi Front parancsnokságának a föhadiszállás által 1942. január 2-án jóváhagyott terve szerint, a Kercs-félszigeten levö csapatoknak támadásba kellett átmenniük a Krím felszabadítása céljából. A föerökkel Dzsankoj, Perekop, Csongar, az erök egy részével pedig Szimferopol ellen kellett csapást mérni; Alusta, Jalta, Perekop és Jevpatorija körzetében deszantnak kellett partra szállnia, hogy elvágja a német csapatok visszavonulási útját a Krímböl, majd megsemmisítse az egész krími ellenséges csoportosítást. A föhadiszállás utasította a front parancsnokát, hogy "minden lehetö módon gyorsítsa meg a csapatok összpontosítását, és minél elöbb indítsa meg az általános támadást". Ámde a Kaukázusi (január 28-tól: Krími) Front parancsnoksága parancsnok Kozlov altábornagy, a haditanács tagja Samanyin hadosztálykomisszár nem tudta idejében elökészíteni és megkezdeni a tervezett támadást. Január 15-én az ellenség ment át támadásba, Feodoszija irányában. Az 51. és 44. hadsereg csapatai nem tanúsítottak szívós ellenállást az ellenséggel szemben, és feladva Feodosziját, az ok-monaji állásokhoz vonultak vissza. Ezáltal a Krím felszabadítására irányuló hadmüvelet elökészítésének a feltételei jelentösen megromlottak. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása 1942. január 28-i direktívájában kötelességévé tette a Krími Front parancsnokságának, hogy nyújtson segítséget a Szevasztopoli Védelmi Körlet csapatainak. A front föcsoportosítása azt a parancsot kapta, hogy a föcsapást Karaszubazar (Feodoszija Ny 60 km) irányában mérje, és kijutva ebbe a körzetbe, kösse le a Szevasztopolt blokád alatt tartó ellenséges csapatokat. A Fekete-tengeri Flotta parancsnokságának az volt a feladata, hogy Szudak körzetében (Feodoszija DNy 40 km) tegyen partra egy nagy deszantot, és emellett a hajótüzérség tüzével és a légierö csapásaival támogassa a 44. hadsereg csapatainak elönyomulását. Az általános támadás megindítását február 13-re tüzték ki. A front parancsnoksága és törzse erre a napra nem tudta elökészíteni a támadást. A hadmüvelet csak február 27-én kezdödött. A frontnak a szükséges erök rendelkezésére álltak a kitüzött feladat teljesítéséhez, de a támadás rossz megszervezése miatt a csapatok a kívánt eredményt nem bírták elérni. Nem sikerült áttörniük az ellenség védelmét, és így megnyitni az utat a Kercs-félszigettöl a Krím felé. A támadás folytatására márciusban és áprilisban tett kísérletek nem jártak sikerrel. A Krími Front csapatainak balsikere ellenére, a Vörös Hadsereg téli támadása a délnyugati irányban pozitív eredménnyel zárult. A szovjet csapatok nagy hadmüveleti hídföt foglaltak el Barvenkovo körzetében. A széles arcvonalon lekötött ellenség a Moszkva alatti leghevesebb ütközetek idöszakában nem tudott szabadon manöverezni tartalékaival. Le kellett mondania a Szevasztopol elleni téli támadásról is. Mindez azt tanúsítja, hogy a Délnyugati Irány csapatai méltóképpen kivették a részüket a Vörös Hadsereg 1941-1942 telén elért általános sikereinek kivívásában. 5. A szovjet nép harcának erösödése az ellenség hátában 1941-1942 telén a szovjet nép harca az ellenség hátában lankadatlan erövel tovább fejlödött, s a megszállt területek lakosságának egyre szélesebb rétegeit ragadta magával. A szovjet partizánok és földalatti csoportok továbbra is állandó feszültségben tartották a német hadsereget az egész arcvonal mögötti területen. Népünk harca a kegyetlen megszállási rendszer viszonyai között bontakozott ki. Ez a rendszer egyre vandálabb formákat öltött, a büntetö szervek hálózata szüntelenül bövült. A biztosító csapatok, a csendörség, a Gestapo és a rendörség most már nemcsak a legfontosabb körzetekben és a nagy helységekben müködött. Mindenütt be akarták vezetni "az új rendet", amelynek a hitlerista klikk számítása szerint meg kellett volna félemlítenie a megszállt körzetek lakosságát és letörni ellenállóképességüket. A szovjet emberek százezreit lemészárolták, börtönbe és koncentrációs táborba vetették. Felperzselt falvak, akasztófák és agyonlött békés lakosokkal teli gödrök, a lakosság kényszerü mozgósítása és Németországba szállítása, tömeges rablás és eröszakoskodás, éhezés és kényszermunka íme, ilyen volt a hitleristák "új rend" je. A szovjet emberek tömeges kiírtása nem egyszerüen a megszálló hatóságok önkényeskedésén múlott. Jó elöre kiagyalt politika volt ez, amelynek az volt a célja, hogy megsemmisítsék a Szovjetuniót mint önálló szocialista államot, kiírtsák lakosságának jelentös részét, a többit pedig a német gyarmatosítók rabszolgáívá tegyék. A hitlerista klikknek ez a bünös elgondolása több olyan utasításban is kifejezésre jutott, amelyet a "Barbarossa-terv" végrehajtása kapcsán adtak ki. A hitlerista hadvezetés átfogó rendszabályokat irányzott elö a Szovjetunió megszállás alá kerülö területeinek kifosztása és lakosságuk kiírtása céljából. A Kelet hatalmas térségeinek elfoglalására és gyarmatosítására külön terveket dolgoztak ki, a többi között az "Ost"-tervet a kelet-európai népek kiirtásának iszonyatos tervét. Az "Ost"-tervhez füzött megjegyzéseiben Wetzel, a keleti minisztérium gyarmatosítási osztályának vezetöje, az orosz néphez való viszonyról ezt írta: "Itt nemcsak annak az államnak a szétzúzásáról van szó, amelynek központja Moszkva. E történelmi cél elérése még egyáltalán nem jelentené a probléma teljes megoldását. Itt mindenekelött arról van szó, hogy az oroszokat, mint népet kell szétzúzni, meg kell osztani öket. Az orosz nép részéröl bennünket fenyegetö veszély elhárítására csak akkor nyílik lehetöség, ha ezt a problémát biológiai, elsösorban fajbiológiai szempontból vizsgáljuk, és ha ennek megfelelöen folytatunk német politikát a keleti területeken." Ilyen kannibáli "eszmék" alkották a megszállt területek hitlerista "új rendjének" politikai alapját. Az "Ost"-terv a meghódított szovjet területek "birtoklásának" hosszú idöszakára szólott. A hitleristák arra törekedtek, minél több szovjet embert irtsanak ki, még a háború befejezése elött, hogy így mihamarább teljesíthessék gyarmatosító terveiket. Éppen ezért a megszállók a partizánok elleni harc ürügyén ezrével lötték föbe és akasztották fel a békés szovjet embereket. "A partizánháborúnak jelentette ki Hitler az 1941. július 16-i tanácskozáson megvannak a maga elönyei is: lehetövé teszi, hogy kiírtsuk mindazokat, akik ellenszegülnek nekünk." Németország fegyveres eröinek föparancsnoksága, a Jodl által megszövegezett és Keitel aláírásával kiadott, július 23-i parancsában leszögezte, hogy "a fegyveres erökkel olyan terrort kell kifejteni, amely kielégítö tényezö lesz a lakosság mindennemü ellenállási kísérletének elfojtásához". A szovjet emberek irtására felszólító, 1941. szeptember 16-i parancsában Keitel magyarázatképpen ezt mondja: "Itt figyelembe kell venni, hogy azokban az országokban, amelyeket ez érint, az emberi élet abszolúte semmit sem ér, megfélemlítö hatást csak a legnagyobb kíméletlenséggel lehet elérni." Az imént idézett dokumentumokból kitünik, hogy milyen szánalmas módon próbálták a fasiszta tábornokok elhárítani magukról a felelösséget a szovjet földön elkövetett véres gaztettekért. A német fasiszta hadsereg tábornokainak és tisztjeinek egyenruháján éppúgy, mint az SS-ekén békés polgárok százezreinek vére ejtett foltot. S bármennyire buzgólkodnak is a hitleristák kései utódai, akik ma a nyugatnémet Bundeswehrben és a NATO-ban tevékenykednek, a történelem elmarasztaló ítéletét nem tudják megváltoztatni. A hitleristák, a föparancsnokság iszonyúan kegyetlen parancsait teljesítve, mindenekelött családostul kiírtották a pártés a szovjetszervek funkcionáriusait. Belorusszija és Ukrajna nyugati körzeteiben, valamint a Baltikumban elpusztították mindazokat a szovjet embereket, akik a Szovjetunió keleti vidékeiröl származtak. Gondosan elökészített terv szerint egész népcsoportokat irtottak ki. A német csapatok által elfoglalt egész szovjet területet két részre osztották. Az egyik rész az arcvonaltól a hadseregcsoportok hadtápterületének határáig terjedt. Itt a hatalom a katonai parancsnokságé volt. A megszállt terület másik részét egy katonai közigazgatás alatt álló övezet alkotta, s ez két Reichskommissariatra (birodalmi komisszariátusra) oszlott: "Ostland"-re és "Ukraine"re, ezek pedig körzetekre, kerületekre és járásokra voltak felosztva. Ezeknek a közigazgatási egységeknek az élén Berlinböl kinevezett gauleiterek (körzetvezetök) és gebietskommissarek (területi komisszárok) állottak. A katonai parancsnokság is, a közigazgatási hatóságok is Hitlernek, Himmlernek, Rosenbergnek és a hitlerista politikai vezetés más fökolomposainak a megfelelö "instrukciói" szellemében müködtek. A városokban a megszállók úgynevezett városi elöljáróságot szerveztek, amely a német közigazgatás ellenörzése alatt állt, és a fasiszta katonai városparancsnokságnak a függvénye volt. Ezeknek az elöljáróságoknak voltak adminisztratív osztályai, amelyek a rendörség funkcióját töltötték be, földosztályai, amelyek útján a hitleristák a mezögazdaságban érvényesítették politíkájukat, és "munkaügyí irodái", amelyek kényszer útján mozgósították a lakosságot különféle helyi és németországi munkákra. A "helyi igazgatás" szerveinek élén a városokban és körzetekben polgármester, a járásokban elöljáró, a községekben bíró állott, és ezeknek a segítségére "kisegitö rendörség"-et szerveztek. A megszállt területen titkos ügynökök szerteágazó hálózata müködött. A nép leigázását és a szovjet hazafiak kiírtását célzó összes rendszabályok végrehajtásában a fasiszták hü lakájai voltak Észtország, Lettország, Litvánia, a nyugati belorusz és ukrán területek burzsoá nacionalistái, a többi között az a nacionalista söpredék, amely a hitlerista hadsereg nyomában érkezett. A megszállt területen élö lakosságot pontos helyi nyilvántartásba vették. A városokba vagy falvakba érkezö új személyeknek haladéktalanul jelentkezniük kellett a rendörségen. Megtiltották, hogy a helyi hatóságok külön engedélye nélkül bárki elhagyja a lakóhelyét. Tilos volt német helyörségek közelében levö kutakból és víztartályokból vizet meríteni. Az utcán csak nappal lehetett szabadon közlekedni; éjjel a fasiszta járörök figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a járókelökre. Terrorakciókra és a szovjet emberek vandál irtására különleges csoportokat, osztagokat és különítményeket szerveztek. A német fasiszta hadvezetés úgy számított, hogy ezek az alakulatok megbirkóznak a partizánokkal. Már 1941 öszén azonban kénytelenek voltak a betolakodók a partizánok elleni harcba a katonaságot is bevetni. A katonai kényszermunka-rendszer bevezetésével egyidejüleg a hitleristák a lakosság körében széles körü fasiszta propagandát folytattak. Újságjaik, folyóirataik, röplapjaik, hirdetményeik és rendeleteik révén próbálták elhitetni a szovjet emberekkel, hogy a német hadsereg legyözhetetlen, Németország ellen minden további harc reménytelen. Széles körben terjesztették a hírt, hogy a Vörös Hadsereget már megsemmisítették, és második front nem lesz. A szovjet embereknek azt ajánlották, hogy minél elöbb szüntessenek be minden ellenállást a megszálló hatóságokkal szemben. A megszállt szovjet területre falkákban özönlöttek a nagy német monopolista egyesülések érdekeit képviselö tisztviselök. "A gazdaság irányítása az újonnan megszállt keleti területeken" címmel kiadott utasítás alapján, már 1941-ben különféle részvénytársaságok alakultak, mint például a Keleti Szénipari Föigazgatóság, a Keleti Kohászati Egyesülés stb. Ezeknek az egyesüléseknek a segítségével a német monopolisták, a hitlerista tisztviselökkel és katonai parancsnokságokkal karöltve, elrabolták a szovjet nép kincseit, tökés viszonyokat honosítottak meg az elfoglalt területeken. A fasiszta betolakodók igyekeztek a Szovjetunióból elszállítani az ipari berendezést, az ipari és mezögazdasági nyersanyagkészletet, a jószágot, a gabonát és a kulturális értékeket. A hitleristák a megszállt területen feloszlatták a kolhozokat, vagyonukat pedig, akárcsak a szovhozok, valamint a gépés traktorállomások vagyonát, a fasiszta állam tulajdonává nyilvánították. A megszállók szempontjából "megbízhatatlan" személyeket megfosztották a földbirtoklás jogától. Azok, akik a megszállók szolgálatába szegödtek, nagyobb parcellákat kaptak, a kolhozföldek jelentös része német gyarmatosítók kezére került. A szovhozföldeket és a kolhozföldek egy részét sok körzetben német földbirtokosoknak adták át. A Leningrádi terület lugai körzetébe például visszatért von Bilderlig báró, akinek itt a forradalom elött nagy birtokai voltak. Egykori birtokai helyén a szovjethatalom éveiben a "Volodarszkoje" szovhoz keletkezett. A szovhoz földjének birtokába jutva, a báró-földesúr nyomban bevezette a robotot, elszedte a közeli falvak parasztjaitól a jószágot és a mezögazdasági felszerelést. A doni kerületben a "Gari", a "Visenka", az "Iszkra" és a "Dnovszkij massziv" szovhoz földjein Beck birtokos vetette meg a lábát. 5700 hektárt kaparintott magához, és a 14 környezö falu parasztjait robotra kényszerítette. A megszállók azzal, hogy az "új rend" ürügyén visszaállították a forradalom elötti földesúri és kulák földbirtokot, igyekeztek tönkretenni a parasztokat, s a német földesurak jogfosztott rabszolgáivá süllyeszteni öket. A megszálló hatóságok a gabona és más mezögazdasági termékek után járó természetbeni adón felül bevezették a fejadót, megadóztatták a lakóházakat és gazdasági épületeket, mégpedig úgy, hogy minden egyes ablak után kellett adózni. A kutyaés macskatartás is külön adó alá esett. Ám sem a tömeges terror, sem az arcvonal helyzetéröl hazug híreket terjesztö állandó fasiszta propaganda nem tudta letörni a szovjet ember ellenállását, nem tudta megingatni a német betolakodók elkerülhetetlen vereségébe vetett hitét. 1941-1942 telén a partizánmozgalom a megszállt terület jelentös részére terjedt ki (8. sz. térkép). A partizánosztagok és földalatti csoportok vasutakat és hidakat robbantottak fel, mozdonyokat és gépjármüveket tettek üzemképtelenné, megrongálták a híradást, felgyújtották a katonai raktárakat, a német fasiszta csapatok hadtápegységeit megtámadták, és pusztították a megszállók szolgálatába szegödött hazaárulókat. A megszállt körzetekben létrehozott illegális pártszervek vezetö szerepe, a dolgozók nagy tömegeivel való szoros kapcsolatuk már ebben az idöben is biztosította a partizánok tevékenységének hatékonyságát, és soraik szakadatlan növekedését. A kommunista párt a megszállt területek lakossága körében nagyarányú politikai nevelömunkát végzett. A párt újságok, röplapok, rádióadások útján ismertette a lakossággal az arcvonal és a hátország valóságos helyzetét, leleplezte a hazug ellenséges propagandát, meghatározta a német fasiszta területrablók elleni harc útját. Moszkvában a hitleristák által megszállt terület lakossága számára kiadták a Moszkovszkije Izvesztyija címü lapot, 100000 példányban. A Kalinyini területen a megszállt körzetek lakossága számára külön is megjelentették a Proletarszkaja Pravda címü lapot. A brjanszki partizánvidéken lap jelent meg, Partizanszkaja Pravda címmel. Ukrajna megszállt részein nagy példányszámban terjesztették a Szovjetszkaja Ukrajna, Belorusszijában a Szovjetszkaja Belorusszija címü lapot. Sok partizánosztagnak és földalatti szervezetnek volt rádiókészüléke. A Nagy Földröl érkezö híreket a rádiósok feljegyezték, és az osztagokban kézzel vagy nyomdai úton sokszorosították. Nagy agitációs és propagandamunkát végeztek a lakosság körében a partizánosztagok pártszervezetei is. A szovjet emberek napról napra jobban gyülölték az ellenséget. Bojkottálták a megszálló hatóságok intézkedéseit, gáncsolták öket az üzemek munkájának beindításában, kivonták magukat a munkaszolgálat alól. S amikor a fasisztáknak mégis sikerült egy-egy üzemben megszervezni a termelést, az eröszakkal munkába állított munkások, saját kezdeményezésükre, vagy pedig a földalatti pártszervezetek megbízásából és azok vezetésével, a szabotázs és a diverzió legváltozatosabb formáihoz folyamodtak. Aktív ellenállásba ütköztek a hitleristák a falvakban is. A kolhozparasztok minden lehetö módon kivonták magukat az élelmiszer beszolgáltatása alól, szabotálták a megszálló hatóságok intézkedéseit, és támogatták a partizánokat, akiknek a segítségével gyakran leszámoltak a legkegyetlenebb tisztviselökkel. Az egyik német lap bevallása szerint "nem egy mezögazdasági vezetönek kellett életével fizetnie tevékenységéért". A vasutasok is tevékenyen harcoltak a fasiszta betolakodók ellen. 1941 decemberében a minszki illegális harcosok megrongálták a minszki vasúti gócpont két vízszivattyúját és vízvezetékét, s így az egész gócpont és mintegy 50 mozdony 10 napig víz nélkül maradt. A fasisztáknak közvetlenül a Szviszlocs folyóból kellett a mozdonyokat vízzel ellátniuk. A vasúti gócpont átbocsátó képessége így jelentösen csökkent. A Zaszlonov vezetése alatt müködö kis létszámú földalatti szervezet különleges aknák segítségével tett üzemképtelenné ellenséges mozdonyokat, vonatokat siklatott ki a nagy orsai vasúti gócponton, s ezzel zavarta a "Közép" hadseregcsoport katonai szállítmányainak továbbítását. A vasúti és gépkocsi-közlekedést a javítómühelyek munkásai is gáncsolták. Aktívan tevékenykedtek a földalatti csoportok. A poltavai munkások hosszú idön át megakadályozták a mozdonyjavító mühely helyreállítását. A krjukovói vagonjavító mühely munkásai késleltették a vagonok javítását. Ogyesszában a földalatti harcosok felrobbantották az orvosi készülékek gyárának alapjait. Nyikolajevben a földalatti harcosok 1942 januárjában 30 tonna üzemanyagot és 20 gépkocsit gyújtottak fel. Februárban a daugavpilsi mozdonyjavító mühelyben dolgozó földalatti harcosok felgyújtották a teherpályaudvart. Ventspilsztöl 30 kilométernyire a földalatti harcosok kisiklattak egy szerelvényt, amely löszert szállított a frontra. Rigában szovjet hazafiak felgyújtottak egy raktárt, amelyben zsákmányolt hadfelszerelést tároltak, és sok diverziót szerveztek a gyárakban. Igen nagy arányokat öltöttek a szabotázscselekmények Ukrajna sztyeppés vidékein, ahol a partizánok fegyveres tevékenysége a megszállók ellen különösen nagy nehézségbe ütközött. Hösies küzdelmet folytattak a megszállókkal a Donyec-medence bányászai és kohászai. Olyan ügyesen szabotálták a munkát, hogy a németek nem tudták a Donyecmedencében megindítani a szénés vastermelést. A szenet kénytelenek voltak Nyugat-Európából Úkrajnába szállítani. A lakosság, a hitleristák kegyetlen terrorja ellenére, egyre tevékenyebben segítette a partizánosztagokat és földalatti szervezeteket az ellenség ellen vívott harcukban. Számottevöen segítette a megszállt területek lakossága a szovjet ejtöernyösöket és felderítöket; rejtegették, élelmiszerrel látták el öket, úti vezetöket állítottak melléjük, gyakran még harcfeladataik végrehajtásában is közremüködtek. A lakosság nagy segítséget nyújtott a partizánoknak, amikor beköszöntött a tél, s így azok híjával voltak az élelmiszernek, a meleg ruházatnak és a közlekedési eszközöknek. Különösen nehéz helyzetbe hozta a tél a krími partizánokat. Már 1941 decemberében élelmiszerhiánnyal küzdöttek. A megszállóknak sikerült kézre keríteniük a partizánok több élelmiszerés fegyverraktárát, és az erdös hegyvidéken, valamint a köbányák körzetében szük helyre szorítani öket. De a krími partizánok ennek ellenére is folytatták a heves harcot, és a Szevasztopolt ostromló német-román csapatok jelentös eröit kötötték le. 1942 januárjában a partizánok rádiókapcsolatot létesítettek a szovjet hátországgal. S a Nagy Földröl érkezett a segítség: a repülögépek az arcvonalon át fegyvert és élelmiszert szállítottak nekik. Ez fokozta a partizánosztagok harci aktivitását. Az SZK(b)P Központi Bizottsága, a szövetségi köztársasági kommunista pártok központi bizottságai és a párt területi bizottságai sikeresen megszüntették a partizánmozgalom szervezésében mutatkozó fogyatékosságokat, megerösítették harci alakulatait és földalatti szervezeteit, kiépítették és fenntartották vele a kapcsolatot. A tél folyamán az osztagok és magasabbegységek újabb szakképzett kiegészítést kaptak a Nagy Földröl. Az arcvonalon támadt réseken át és légi úton rádiósok és aknászok, valamint pártés Komszomol-funkcionáriusok érkeztek, akik a partizánharc vezetésére különleges kiképzésben részesültek. A Kurszki terület pártbizottsága földalatti munkára, a korábban létrehozott szervezetekkel való kapcsolat kiépítésére és e szervezetek aktivitásának fokozására, hat illegális körzeti bizottsági titkárt, három területi bizottsági tagot és 22 csoportvezetöt küldött ki. Az UK(b)P Központi Bizottsága és a területi pártszervezetek 1942 januárjától májusig a partizánmozgalomszervezökböl 38 csoportot és 151 diverzáns csoportot képeztek ki. A kiképzetteket az ellenség hátába, a Harkovi, Donyecki, Poltavai és Dnyepropetrovszki területre dobták át. Az új partizánosztagok alakításában és a meglevök erösítésében jelentös segítséget nyújtott több város illegális pártszervezete. Minszkben 1941 végén, 1942 elején sikeres harcot folytatott az ellenség ellen sok földalatti csoport, amely több száz kommunistából, komszomolistából és pártonkívüliböl állott. A minszki földalatti pártszervezetek élén a városi központ: a Belorusz K(b)P városi bizottsága állott, amely öt földalatti kerületi pártbizottság (a "Vorosilov", a "Donyeck", az "Oktyabr" és a vasúti kerület, valamint a getto kerület pártbizottsága) révén vezette a minszki illegálisak munkáját. A városi bizottsággal szoros kapcsolatot tartott fenn a Belorusz K(b)P Minszk vidéki illegális körzeti bizottsága, a dzerzsinszki antifasiszta bizottság és Ozero község (uzgyenszki körzet) antifasiszta csoportja. A minszki földalatti szervezet a közeli körzetekben müködö partizánosztagoknak is küldött embereket. Kuznyecovnak, a minszki teherpályaudvar fütöháza egykori fönökének a csoportja kapcsolatot létesített Voronyanszkijnak, a Vörös Hadsereg egyik bekerítésböl kitört parancsnokának a partizáncsoportjával. A csoport 130 minszki vasutast küldött át a partizánokhoz, áprilisban pedig maga Kuznyecov is a soraikba állt, további 20 emberrel együtt. A krasznopolszki körzet földalatti bizottsága a szumi körzetben megalakította az elsö partizánosztagot, amelynek segítségével késöbb megszervezték a jampoli, homutovói és szevszki osztagot. A kommunista párt nagyarányú munkája eredményeképpen a meglevö partizánalakulatok létszáma csaknem az egész megszállt területen már december végén gyorsan szaporodott. Sok új osztagot szerveztek. A tél folyamán a partizánok létszáma Szmolenszk vidékén a háromszorosára emelkedett, az órjóli partizánoké több mint háromszorosára, a brjanszki partizánoké csaknem kétszeresére. Ukrajnában is nagy arányokat öltött a mozgalom. 1942 tavaszán a partizánmozgalom ukrán törzse több száz partizánosztagot és csoportot tartott nyilván, amelyeknek zöme a köztársaság déli, délnyugati és keleti körzetében müködött. Ezeknek az osztagoknak és csoportoknak az állományába több mint 36000 harcos tartozott. A partizánok összlétszámának növekedése lehetövé tette, hogy egyes körzetben partizándandárokat és más nagyobb magasabbegységeket alakítsanak. 1942 elsö felében Belorusszijában 227 partizánosztag müködött, s ezeknek a jelentös része 19 partizándandárba tömörült. A legnagyobb dandárok a következök voltak: az 1. Belorusz dandár (parancsnoka Smirev, komisszárja Skredo volt); az "Alekszeja" dandár (parancsnoka Danukolov, komisszárja Mironyenko volt); a 2. Belorusz dandár (parancsnoka Gyacskov, komisszárja Barszukov volt); a "Szmerty fasizmu" (halál a fasizmusra) dandár (parancsnoka Melnyikov, komisszárja Korenyevszkij volt; a "Dzerzsinszkij" dandár (parancsnoka Korotkin, komisszárja Frolov volt); a "Vorosilov" dandár (parancsnoka Kapuszta, komisszárja Zsizsik volt); a "Csekiszt" dandár (parancsnoka Kirpics, komisszárja Szedleckij volt); a "Scsorsz" dandár (parancsnoka Pavlovszkij, komisszárja Mahanyko volt). A partizánok összlétszáma Belorusszijában ebben az idöben 23000 fö körül mozgott. A Leningrádi terület megszállt részein sikeresen harcolt a betolakodók ellen a 2. partizándandár (parancsnoka Vasziljev, komisszárja Orlov volt), amelynek a létszáma körülbelül 2000 fö volt. A Szmolenszk vidéken 1942 áprilisában több nagy partizánalakulat müködött, többek között az I. Szmolenszki partizánhadosztály (parancsnoka Voroncsenko, majd Iljicsev, komisszárja Gyemenkov, majd Mihalcev volt); több mint 5000 fönyi létszámmal. A Vörös Hadsereg fennállásának 24. évfordulójáról elnevezett partizánezrednek (parancsnoka Gnyezgyilov, komisszárja Amirov volt), 2363 harcos, a "Laza" partizánezrednek (parancsnoka Kazubszkij, komisszárja Jugyenkov volt) 2143 harcos és a Zsabo parancsnoksága alatt álló osztagoknak 1749 harcos tartozott az állományába. A szmolenszki partizánok összlétszáma 1942 tavaszán elérte a 19500 föt. A brjanszki partizánvidéken 48 partizánosztag (9776 fö), 83 önvédelmi csoport (7449 fö) és 13 ukrán partizánosztag (több mint 3600 fönyi létszámmal) müködött. Egyes körzetekben a partizánharc vezetése céljából hadmüveleti csoportokat alakítottak. A leningrádi partizánvidéken például a partizántörzs funkcióját hosszú ideig az Északnyugati Front törzsének munkatársaiból alakult csoport, Aszmolovval, a front politikai csoportfönöksége egyik osztályának vezetöjével az élén látta el. A brjanszki partizánvidéken a tél folyamán megalakult egy hadmüveleti csoport, 1942 tavaszán pedig Jemljutyin vezetése alatt (parancsnok) megszervezték az Orjoli terület délnyugati körzetei egyesült partizánosztagainak törzsét. A partizánok és földalatti szervezetek fö feladata 1941-1942 telén az volt, hogy segítsék az elönyomuló Vörös Hadsereget; levegöbe röpítsék az ellenség hadmüveleti és ellátási szállítmányait, és elviselhetetlen körülményeket teremtsenek a megszállók számára. A partizánok és földalatti harcosok felderítési adatokat szolgáltattak a Vörös Hadseregnek az ellenséges csapatok állapotáról és csoportosításáról, mozgásáról és összpontosításáról. A partizánok az elsö télen föleg az arcvonal közelében folytattak felderítö tevékenységet, jelentösen kevesebbet a csapatok hadtápkörzetében, és nagyon keveset a megszállt terület mélységében. Ez azzal magyarázható, hogy a partizánoknak és a földalatti harcosoknak még nem volt rádióhíradó-eszközük. A felderítésben nagy szerepet vállaltak az ifjúsági szervezetek. A Tyelesev vezette rzsevi földalatti Komszomol-szervezet igen fontos értesüléseket szerzett az ellenségröl a Vörös Hadsereg számára. A földalatti harcosok légitámadás idején fényjelzéssel irányították a repülöket az ellenség fontos objektumai felé. Sikeresen tevékenykedett az Orjoli (ma Kalugai) terület komszomolista ifjúsági csoportja, amelynek vezetöje "Orjol" (Sas) Sumavcov volt. A csoportot Szurovcev, az SZK(b)P ljugyinovói körzeti bizottságának titkára és Zolotuh, egy partizánosztag parancsnoka szervezte. A ljugyinovói földalatti harcosok értékes adatokat szolgáltattak a Vörös Hadseregnek és a partizánoknak az ellenségröl, s nagyarányú politikai tömegmunkát folytattak a lakosság körében. Az 1941-1942-es tél folyamán a partizánok az ellenségnek több nagy és kis helyörségét zúzták szét. A betolakodókat kiüzték a Leningrádi, Szmolenszki, Orjoli és Kurszki terület körzetéböl. A leningrádi partizánok január-februárban szétverték a helyörséget Gyedovicsiben, Jasszkiban, Tyurikovban, Holmban és más helységekben, és kiterjesztették a partizánvidék határait. A Szmolenszki területen három, az Orjoli és Kurszki területen négy partizánvidék keletkezett. A Vörös Hadsereg fennállásának 24. évfordulójáról elnevezett partizánezred, amely Vjazmától délnyugatra müködött, a Szmolenszki területen 16 falusi szovjet müködési körzetében helyreállította a szovjethatalmat és a kolhozokat. A "Laza" partizánezred, a lakosság aktív tevékenységére támaszkodva, 58 falusi szovjet területén állította helyre a szovjethatalmat. A Szmolenszki terület vagyinszki partizánosztagai január-februárban több támadást szerveztek kis létszámú ellenséges helyörségek ellen, és köztük sokat a falvak elhagyására kényszerítettek. A partizánoktól való félelmükben a hitleristák még a járási székhelyt, Holm-Zsirkovszkijt is elhagyták. 1941-1942 telén a partizánok ellenörzése alá került Vagyinszk vidéke. Ugyanakkor partizánvidékek alakultak ki a Minszki, Mogiljovi, Vityebszki és Poleszjei területen, valamint Belorusszija más területein. Március végén a Mogiljovi terület klicsevi körzetének partizánosztagai szétverték a rendöri helyörséget Klicsev körzeti székhelyen (a megszállók utolsó támpontjában ebben a körzetben). A körzeti pártbizottság és a szovjet végrehajtó bizottsága ezek után egy közös gyülésen nyomban határozatot hozott arra, hogy az egész körzetben helyreállítsa a szovjethatalmat. A Poleszjei terület oktyabrszki körzetében is partizánvidék keletkezett, s ennek központja Rudobelka lett. Az orosz és az ukrán partizánok fegyverbarátságának nagyszerü példája volt a Brjanszk-vidéken a hitlerista megszállók ellen folytatott közös harc. Az orjoli és a brjanszki partizánok, ukrán osztagok segítségével, szétzúzták a német helyörségeket olyan nagy helységekben, mint Trubcsevszk, Szuzemka és Lókta. 1941 öszén és 1941-1942 telén a Brjanszk-vidék partizánjai a német fasíszta megszállás alól több mint 500 falut szabadítottak fel, és újabb nagy területet vontak ellenörzésük alá. A partizánvidék kiterjedése észak-déli irányban 260 kilométer, kelet-nyugati irányban pedig 40-50 kilométer volt. Ezen a területen több tucatnyi partizánosztag müködött, köztük a Borovik, Voroncov, Gudzenko, Duki, Dimnyihov, Jemljutyin, Koselov, Kovpak, Kazankov, Pokrovszkij, Pogorelov, Panaszenkov, Romasin, Szaburov, Sztrelec parancsnoksága alatt álló osztag és más osztagok. A brjanszki partizánvidék létrehozásában a vezetö szerepet az orjoli pártbizottság töltötte be. A területi pártbizottság létrehozása érdekében nagyarányú politikai és szervezö munkát végzett az ellenség hátában Alesinszkij, Bondarenko és Szuszlin. A partizánkörzetekböl és vidékekröl teljesen elüzték az ellenség helyörségeit és a megszállók közigazgatási szerveit. E körzetekben és vidékeken, amelyek az ellenség megszállta területen a szovjethatalom "oázisait" alkották, nyíltan müködtek a párt és szovjet szervek, helyreállították a kolhozokat, újságokat és röplapokat adtak ki, harckiképzésben részesítették a partizánosztagokat. A leningrádi partizánvidék partizánjai és kolhozparasztjai a Vörös Hadsereg fennállásának 24. évfordulója tiszteletére élelmiszert szállítottak az ostromolt Leningrádba. Március 5-én, a gyedovicsi körzet Nyivki községéböl, partizánok örizete alatt egy 223 szekérböl álló oszlop indult útnak. A hajtók között 30 kolhozparaszt-asszony is volt. A kocsioszlopot küldöttség kísérte, amely több mint 3000 partizán és kolhozparaszt aláírásával levelet vitt Leningrád védöinek. Az oszlop éjszaka, sürü erdöben és mocsaras vidéken menetelve, szerencsésen átvergödött az arcvonalon. Április 4-én a Szmolnijban fogadást rendeztek a küldöttség tiszteletére, és érdemrenddel tüntették ki a partizánokat. A partizánok által felszabadított körzetek (vidékek) voltak a partizánok legföbb területi és gazdasági bázisai. A partizánok e körzetekre támaszkodva, mélyen az ellenség hátában zavarták a fasiszta csapatok hadtápjának munkáját. A kedvezö természeti és földrajzi adottságok kihasználásával a partizánok szívósan védték a felszabadított körzeteket. Az ellenség jól tudta, milyen veszélyt jelentenek számára az arcvonal mögötti partizánkörzetek és vidékek. Éppen ezért a hitleristák, ahol csak tehették, büntetö expedíciókat szerveztek. Decemberben nagyarányú hadmüveletet indítottak a leningrádi partizánvidék ellen. A megszállók két hét alatt 39 falut felperzseltek, 486 kolhozparaszt-gazdaságot feldúltak, 107 helyi lakost agyonkínoztak, de a partizánokat a vidékröl kiírtani mégsem tudták. Azzal, hogy 1941-1942 telén partizánkörzetek és vidékek létesültek, egyes partizánosztagok szinte odaláncolták magukat az elfoglalt területhez, és így az ellenség közlekedési útvonalain csökkent az aktivitásuk. Az orjoli partizánok például az 1941 decembere és 1942 áprilisa közötti idöszakban csak 19 vonatot siklattak ki. Amikor az 1. szmolenszki partizánhadosztályt hadmüveleti szempontból a Vjazmától délre müködö lovas hadtest parancsnokának rendelték alá, egy korlátozott feladattal, a partizánvidék védelmével bízták meg. Ez béklyóba verte a partizánok harci kezdeményezését, megfosztotta öket rugalmasságuktól és manöverezö képességüktöl. A védelmi harcmód elötérbe helyezése, s ennek következtében az ellenség közlekedési útvonalain a partizántevékenység lanyhulása annak tudható be, hogy egyes partizánvezetök nem követték a párt központi bizottságának június 29-i utasításában, július 18-i határozatában és más dokumentumaiban kifejtett irányelveket. Az SZK(b)P Központi Bizottsága helytelenítette azt, hogy a partizánok a védelmet helyezzék elötérbe. Az orjoli partizánok megváltoztatták harcmódjukat, és 1942 májusában, egyetlen hónap alatt több ellenséges szerelvényt siklattak ki, mint azt megelözöen négy hónap alatt. A tél folyamán a partizánosztagok és magasabbegységek több portyára vállalkoztak, hogy messze a német csapatok arcvonala mögött, más körzetekben is megszervezzék a partizánmozgalmat. A Leningrádi területen, föként a Leningrádi Testnevelési Föiskola hallgatóiból álló partizánosztag sikeres portyát hajtott végre az ellenség hátában. Ez az osztag áprilisig 24 támadást intézett ellenséges repülöterek ellen, 23 vonatot siklatott ki, megsemmisített vagy megrongált 18 harckocsit, 2 repülögépet, 143 teherés 84 személygépkocsit. Az osztag sok német katonát és tisztet semmisített meg. A partizánok 97 géppuskát, 800 puskát, 7 löveget stb. zsákmányoltak. Ezeket a fegyvereket a helyi osztagoknak adták át. Január 18-re virradó éjjel a 2. leningrádi partizándandár, miután négy nap alatt több mint 100 kilométert tett meg, a kalinyin-területi Holm városában megtámadta az ellenség helyörségét. Nyolc óra hosszat tartó harcban a partizánok több mint 400 ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg, 70 gépkocsit, 2 rádióállomást és híradó központot romboltak szét. A harcban a többi között hösi halált halt Barulin, a szlavkovi körzet pártbizottságának titkára és Gorjajnov, a "Pojevoj" osztag parancsnoka. A leningrádi partizánosztagok 1942 elsö felében 114 vasúti és közúti hidat romboltak szét és gyújtottak fel, valamint 533 ellenséges gépkocsit tettek üzemképtelenné. A Belorusz Köztársaság sok körzetében decembertöl kezdve két hónapon át hosszú portyákra vállalkoztak a Belorusz K(b)P Minszk-területi földalatti bizottsága vezetése alatt álló partizánosztagok. Ezeket a portyákat azzal a céllal hajtották végre, hogy létrehozzák a kapcsolatot a területi földalatti központ és a helyi pártszervezetek és partizánosztagok között, s aktivizálják azok tevékenységét. Az osztagok elöre kijelölt menetvonalon haladtak, s közben kisebb ellenséges helyörségeket, rendörörsöket és közigazgatási intézményeket semmisítettek meg. A Gresszk körzeti székhely ellen (Szluck É 17 km) intézett rajtaütés alkalmával a partizánok az egész német helyörséget foglyul ejtették. A lakosság lelkesen üdvözölte a partizánokat, és mindenben támogatta öket. A portya során a partizánok nagyarányú politikai tömegmunkát végeztek a lakosság körében. A tél folyamán sikeresen portyázott a Medvegyev parancsnoksága alatt álló osztag, valamint néhány szmolenszki partizánosztag. Ennek eredményeképpen a partizántevékenység övezete Belorusszüában jelentösen kiszélesedett. December végén Kovpak osztaga, portyája után, újból megjelent ott, ahol megalakult, Gluhov és Putyivl körzetében. Februárban a hitleristák a Gluhov-Putyiv-Krolevec (Gluhov DNy 40 km) háromszögben müködö partizánok ellen bevetették a 105. magyar hadosztály egységeit. Ebben az idöben az 500 fönyi putyivli partizánosztag fegyverzete, a puskákon kívül, mindössze három géppuskából és hét golyószóróból, valamint két 82 mm-es aknavetöböl állott. Löszerük is kevés volt. Február 28-án az ellenség egy zászlóaljnyi erövel Veszeloje községben (saligini körzet, Szumszki terület) bekerítette az osztagot. A támadók által elvágott 30 fönyi partizáncsoport, Kocsemazov és Cimbal parancsnoksága alatt hátba támadta az ellenséget. A büntetö különítmény meghátrált. Márciusban az osztag elérte a brjanszki erdöket. A portya során a partizánok jelentös veszteségeket okoztak az ellenségnek. A lakott településeken áthaladva, a partizánok gyüléseket rendeztek, elbeszélgettek a lakossággal, mozgósították a népet a megszállók elleni harcra. Rendkívül tevékenyen harcoltak a karéliai partizánok. Például az 1. partizándandár osztagai (a dandár parancsnoka Grigorjev, komisszárja Arisztov volt), decemberben az Onyega-tó közelében több ellenséges helyörséget szétvertek. Február 24-én a partizánosztagok egy összevont csoportja, amely az Onyega-tó jegén kemény fagyban megtett 80 kilométeres út után került az ellenség hátába, három katonai raktárt, két üzemanyagtartályt megsemmisített, és felrobbantotta a vasúti pályatestet. December 29-én éjjel a Kalinyini terület szerezsinói körzetének partizánosztaga szétzúzta az ellenséges helyörséget Uszagyba községben. A partizánok felszámolták a körzet valamennyi járási elöljáróságát. Kuropotkinnak, a cári hadsereg tábornokának egykori segédtisztje, aki visszatért a szerezsinói körzetbe, ahol a forradalom elött birtokai voltak, a toropeci parancsnoksághoz intézett egyik levelében ezt írta: "Minthogy nálunk az utóbbi napokban ezek a vad örültek, a partizánok, már nagyon aggasztóvá tették a helyzetet, nyomatékosan kérem önt, küldjön szerezsinói körzetükbe egy német büntetö különítményt." Különösen hatékonyan müködtek a partizánosztagok a "Közép" hadseregcsoport hátában. Csapásokat mértek az útvonalak közlekedésére, olykor helységeket foglaltak el a német csapatok visszavonulási útjain, és gátolták öket abban, hogy ezeknek a településeknek a körzetében megkapaszkodjanak. Február 15-én partizánosztagok ("Uragan", "Gyeduska" és mások) egy csoportja felszabadította a Szmolenszki területen Dorogobuzs városát. Öt nappal késöbb a városba bevonultak a Baranov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló lovas hadosztály egységei. Sok partizánosztag, miután a Vörös Hadsereg felszabadította müködési körzetét, nem oszlott fel, hanem újra az ellenség mögé férközött, hogy ott harcával segítse a szovjet csapatok támadását. A partizánok és földalatti csoportok közlekedést gátló tevékenysége már nemcsak a fronton levö német csapatok parancsnokságát nyugtalanította, hanem a vezérkart is. December 14-én Halder szolgálati naplójában feljegyezte, hogy Velikije Lukiban a partizánok felgyújtották a mozdonyés vagonjavító mühelyeket, Vjazmában pedig nagyarányú vasúti szerencsétlenséget okoztak, és három napra üzemképtelenné tették az állomást. 1942. január 26-án Halder már azt írta, hogy "a szállítások terén katasztrofális a helyzet". A brjanszki partizánok is tevékenyen harcoltak az ellenséggel. December 19-re virradó éjjel elfoglalták és hat napig megszállva tartották Zsukovka községet. A körzet több falusi szovjetjének területén helyreállították a szovjethatalmat. December 25-re virradó éjjel a bezsicki osztagok partizánjai rajtaütöttek Szugyimir vasútállomáson. A partizánok gránátesöt zúdítottak egy katonai szerelvényre, és aláaknázva a pályatestet, egy harckocsikat és tüzérséget szállító szerelvényt kisiklattak. December 30-án a gyatykovói körzet partizánjai Sztar község közelében öt gépkocsin utazó 35 pilótát semmisítettek meg. Két géppuskát, egy légvédelmi löveget, 15 puskát és 2000 töltényt zsákmányoltak. Február 1-én a ljugyinovói és bitesevi partizánosztag egy csoportja a brjanszk-zsizdrai országúton lesállásból tüz alá vett egy nagy szállítóoszlopot, 36 német katonát megsemmisített, 19-et foglyul ejtett és hét géppuskát, pisztolyokat, puskákat, gránátokat, robbanóanyagot és 14 élelmiszerrel megrakott szekeret zsákmányolt. Február 14-én a partizánok elfoglalták Gyatykovo városát, és az egész gyatykovói körzetben helyreállították a szovjethatalmat. Gyatykovóban körkörös védelemre rendezkedtek be, a város megközelítési útjain pedig torlaszokat és aknamezöket létesítettek. Itt valamennyi partizánosztagot és csoportot a gyatykovói körzet védelmét irányító törzs vezette. A csernyigovi partizánok egyre nagy-obb erejü csapásokat mértek az ellenség közlekedési vonalaira, Különösen kitünt a Szadolenko mé-r nök vezetése alatt álló diverzáns szakasz. Szadolenko a fegyverforgatás mellett robbantásra is kiképezte a partizánokat, s ez jelentösen növelte a vasútvonalakon és az országutakon végrehajtott diverziós cselekmények hatékonyságát. Decemberben az ogyesszai partizánok két katonai szerelvényt siklattak ki. A román kormányzó bevallotta, hogy képtelen a területen rendet és nyugalmat biztosítani. 1942 februárjában a rosztovi partizánok, a Vörös Hadsereg kisebb alegységeivel együtt, a Taganrogi-öböl jegén rendszeresen átjártak az ellenség hadtápterületére. Lehetetlenné tették a közlekedést a partmenti országúton, megzavarták a híradást és diverziós müködésükkel zaklatták a német helyörségeket. Az egyik diverzáns csoport Bugyennovkában (Taganrog Ny 55 km) szétzúzott egy német parancsnokságot. A partizánoknak és a hadsereg alegységeinek a tevékenysége arra kényszerítette az ellenséget, hogy az öböl északi partján jelentös eröket vonjon össze, és a part mentén beszüntesse az éjszakai közlekedést. Mindez csak néhány példája annak a tevékenységnek, amelyet a partizánok és földalatti csoportok a megszállt területen folytattak. Már ezekböl is kitünik azonban, hogy a partizánmozgalom egyre szélesedett és erösödött. A német fasiszta betolakodók a tömeges terror fokozása, a büntetö expedíciók és más megtorló intézkedések ellenére sem érezhették magukat biztonságban egyetlen megszállt faluban sem. A partizánok mind hatékonyabban müködtek, különösen az ellenség közlekedési útvonalain. 1941-1942 telén a partizánok 224 vonatot siklattak ki, felrobbantottak vagy felgyújtottak körülbelül 650 hidat, megsemmisítettek vagy megrongáltak 1850 gépkocsit. 1941. december 1-töl 1942. április 1-ig az ellenség hátában a vasutakon összesen 180 napra szakították meg a közlekedést. A partizánok a vasútvonalakra mért csapásaikkal gátolták a német csapatok ellátását, és az ellenség hadmüveleti szállításait, pusztították élöerejét és eszközeit. A partizánok diverziós tevékenysége lett az egyik leghathatósabb módszere az ellenség hátában kifejtett harctevékenységnek. Az ellenség hátában küzdö szovjet emberek erkölcsi-politikai színvonalának emelése és a partizánmozgalom fejlödése szempontjából különösen nagy jelentösége volt a szovjet csapatok moszkvai gyözelmének. A megszállt terület városaiban és falvaiban futótüzként terjedt el a hír: a föváros térségében szétzúzták a hitleristákat. A Vörös Hadsereg kiemelkedö gyözelme még aktívabb harcra lelkesítette a megszállt körzetek lakosságát. A fasiszta iga alatt nyögö szovjet emberek igyekeztek tölük telhetöen a Vörös Hadsereg segítségére lenni, hogy minél hamarább kiüzzék a német betolakodókat hazánkból. Egyesek otthagyták otthonukat, és a partizánok közé álltak, mások a földalatti pártszervezetek és partizánosztagok tevékeny segítségével és vezetésével helyi önvédelmi csoportokat vagy osztagokat alakítottak. Különösen sok önvédelmi csoportot szerveztek az Orjoli és a Szmolenszki terület erdös vidékein, Belorusszijában és Ukrajnában. A helyi önvédelmi osztagok oltalmazták lakóhelyüket kisebb ellenséges alegységek rajtaütésével szemben, figyelmeztették a partizánokat nagyobb büntetö csoportok felbukkanására, söt harcba is bocsátkoztak velük. A nép nagy tömegét felölelö helyi önvédelmi osztagok a partizánalakulatok hatalmas tartalékát alkották. A partizánok a tél folyamán nagy körzeteket szabadítottak fel, s ezek területe 1942. tavaszra már akkora volt, mint Belgium, Hollandia és Dánia együttvéve. Az ellenség kénytelen volt egyre nagyobb erökkel öriztetni hadtápját. A partizánok és a földalatti harcosok által a német fasiszta hadseregnek okozott kár nem mérhetö fel csupán a megsemmisített katonák és harci technikai eszközök mennyiségével. A partizánok és földalatti harcosok tevékenysége a német fasiszta hadsereg katonáinak és tisztjeinek az erkölcsi színvonalára is erösen kihatott. A megszállt terület közigazgatása állandó feszültségben élt. Az idegenben harcoló hitleristák minden szovjet emberben partizánt vagy földalatti harcost láttak. A fasisztáknak 1942 tavaszáig jelentösen fel kellett emelniük rendörségük létszámát, és összesen mintegy 22 tábori és biztosító hadosztályt kényszerültek a partizánok elleni harcba bevetni. A fasiszta Németország propagandaminisztere naplójában ezt írta: "A partizánok részéröl fenyegetö veszély hétröl hétre nö. A partizánok osztatlan uralmuk alatt tartják a megszállt Oroszország nagy részét . . . Ezen a télen nagy nehézségek elé állítottak bennünket, és ezek a nehézségek a tavasz beálltával korántsem csökkentek." Az a hösies harc, amelyet a szovjet nép a háború elsö telén az ellenség hátában folytatott, tanúbizonyságát adta magas erkölcsi színvonalának, hazaszeretetének, a kommunista párt iránti feltétlen odaadásának. A partizánok határtalan bátorsággal és kezdeményezökészséggel harcoltak. Sikeresen valóra váltották a kommunista párt jelszavát: "Tegyük elviselhetetlenné az ellenség életét szovjet földön". 6. Az 1941-1942-es téli hadjárat katonai és politikai eredményei 1941-1942 telén zajlott le a Vörös Hadsereg elsö támadó hadjárata a Nagy Honvédö Háborúban. Hadseregünk elözöleg 1941 nyarán és öszén súlyos védelmi ütközetben kimerítette a német fasiszta csapatokat és nagy vérveszteséget okozott nekik, majd novemberben az arcvonal szárnyain eröteljes csapásokat mért a német hadseregre, decemberben pedig a döntö, nyugati irányban ellentámadásba ment át, és kiragadta az ellenség kezéböl a támadó kezdeményezést. Az ellentámadás során a szovjet csapatok szétzúzták a Moszkva ellen támadó német csapásmérö csoportosításokat, és meghiúsították a Leningrád teljes bekerítésére és a Kaukázusba való betörésre irányuló német terveket. Januárban a Vörös Hadsereg megindította általános támadását. Ebben kilenc front, a Feketetengeri és a Balti Flotta, valamint a Legfelsöbb Föparancsnokság teljes légiereje vett részt. A Vörös Hadsereg 1941-1942. téli általános támadásának arcvonala mintegy 2000 kilométer hosszú volt. A Vörös Hadsereg a négy téli hónap alatt 150-400 kilométerre vetette vissza az ellenséget. Teljesen megtisztította a német fasiszta megszállóktól a Moszkvai és a Tulai területet, s részben a Leningrádi, Kalinyini, Szmolenszki, Orjoli, Kurszki, Harkovi, Donyecki területet és a Kercs-félszigetet. A szovjet csapatok több mint 60 várost és mintegy 11000 más lakott helyet szabadítottak fel. A szovjet emberek milliói szabadultak ki a fasiszta rabságból. A honvédö háború új szakaszba lépett: a szovjet föld felszabadításának szakaszába. A téli támadás során a német hadsereg súlyos vereséget szenvedett. A szovjet csapatok körülbelül 50 hadosztályt zúztak szét. A német fasiszta csapatok összvesztesége a szovjet-német arcvonalon a háború kitörésétöl 1942. február 28-ig, a hitlerista hadvezetés nyilvánvalóan kisebbített adatai szerint, több mint 1000000 före rúgott. Ezen felül fagyás következtében 112627 fasiszta katona és tiszt vált harcképtelenné, ami annak tudható be, hogy a hitlerista hadsereg nem készült fel a téli háborúra. A német hadvezetés a veszteségek pótlására 1941 decemberétöl 1942 áprilisáig sok menetkiegészítést, továbbá 39 hadosztályt és hat dandárt kényszerült a szovjet-német arcvonalra átdobni, közülük 11 hadosztályt és három dandárt Németországból, 16 hadosztályt Franciaországból, négy hadosztályt és két dandárt Romániából, három hadosztályt és egy dandárt Magyarországról, két hadosztályt pedig Jugoszláviából. A hitleristáknak tehát csak úgy sikerült megszilárdítaniuk a szovjet-német arcvonalat és megmenteniük csapataikat a katasztrófától, hogy gyengítették eröiket Európában, ahol abban az idöben nem folytak aktív hadmüveletek. Az 1941-1942-es téli hadjárat döntö eseménye a Vörös Hadsereg Moszkva alatt indított ellentámadása, és a fövárost bekerítéssel fenyegetö válogatott német fasiszta hadseregek szétzúzása volt. Moszkva elfoglalásával kapcsolták össze a fasiszta Németország politikai és katonai vezetöi egész keleti hadjáratuk sorsát, erre alapozták a Szovjetunió vereségébe vetett hitüket. A moszkvai bevonulást Hitler és klikkje a "villámháború" diadalmenetévé akarta tenni, ismételten elkápráztatva a világot a német fegyverek erejével és legyözhetetlenségével. Úgy számoltak, hogy Moszkva elfoglalása politikai hatással lesz azokra, akik továbbra is várakozó álláspontra helyezkedtek és óvakodtak nyíltan a fasiszta Németország mellé állni. A Vörös Hadsereg Moszkváért vívott küzdelmével nemcsak az egyik legjelentösebb hadászati pontot védte, amelynek megtartása a szovjet-német arcvonal középsö szakaszának szilárdságát biztosította. A szovjet csapatok Moszkva alatt azért harcoltak az utolsó csepp vérig, mert itt hazájuk becsületét és szabadságát védték, hiszen annak megtestesítöje az ösi orosz föváros, a világ elsö szocialista államának szíve volt. Ez tette a Moszkva elöterében vívott nagy csatát olyan hevessé, nagy méretüvé és hosszan tartóvá. S éppen, mert a moszkvai csatában jutott végérvényesen csödbe a "villámháború", és itt hiúsult meg a hitlerista hadvezetésnek minden olyan számítása, hogy hamar befejezi a Szovjetunió elleni háborút éppen ezért tett szert ez a csata olyan nagy politikai és erkölcsi jelentöségre. Az egész világ a Vörös Hadsereg sikereiben nemcsak a Szovjetunió erejének és kitartásának megnyilvánulását látta, hanem a fasiszta Németország elkerülhetetlen vereségének zálogát is. A második világháború történetében elöször érte a hitlerista csapatokat megsemmisítö csapás. A szovjet fegyveres erök szétoszlatták a német fasiszta hadsereg legyözhetetlenségének mítoszát. "Az oroszok ellenállása összetörte a német seregek gerincét" jelentette ki Churchill. ". . . A háború folytatása szempontjából írta késöbb Tippelskirch a téli hadjárat kimenetelének végzetes következményei voltak . . ." Fuller, aki valamennyi munkájában igyekezett fehérre mosni a fasiszta Németország vezetöit, és igazolni kudarcaikat, kénytelen volt bevallani, hogy az 1941-1942-es tél után "a német hadsereg nem is nyerte már vissza régi energiáját, s az egész világ szemében elvesztette a legyözhetetlen hadsereg dicsfényét". Azok a hitlerista tábornokok, akik az 1941-1942-es telet a keleti fronton élték át, ma már nem titkolják, hogy a német fasiszta hadsereg akkor súlyos erkölcsi válságba került, és sokáig nem tudta kiheverni a Vörös Hadsereg csapását. A német fasiszta csapatok veresége a szovjet-német arcvonalon, lehangolta a német népet. Hitler, hogy elhárítsa magáról a felelösséget a "villámháború" csödjéért, minden elkövetett hibát tábornokai nyakába varrt és a szigorú megtorlás eszközéhez folyamodott. Brauchitsch tábornagyot, a szárazföldi csapatok föparancsnokát, valamennyi hadseregcsoport, valamint a 2. és 4. páncélos, illetve a 9. és 17. tábori hadsereg parancsnokát leváltották. December és április között összesen 35 tábornokot mozdítottak el beosztásából. "A tábornokok ilyen bukására írja Fuller a merne-i csata óta nem volt példa." A hitlerista tábornokok azonban tagadják bünösségüket. Egyesek nyíltan hangoztatják, hogy mindenért Hitler a felelös, mert nem hallgatott tanácsaikra és késlekedett a Moszkva elleni támadással. "A Moszkva elleni csapás . . . amelyröl augusztusban átmenetileg lemondtunk, úgy döntve, hogy elöször Ukrajnát foglaljuk el írja Mellenthin -, talán meghozta volna a döntö sikert, ha azt mindig a föcsapásnak tekintettük volna, amelytöl az egész háború kimenetele függ. Az Oroszország szívén halálos sebet ejtett volna . . ." A legtöbb volt hitlerista tábornok (Gott, Guderian, Tippelskirch és mások) a Moszkva elleni támadás kudarcának fö okát a kemény orosz télben látja. Ugyanezt hirdeti könyveiben még ma is a második világháború sok amerikai és angol burzsoá kutatója (Fuller, Liddell Hart, Bradley és mások). Alig néhány külföldi katonai író mert szembenézni az igazsággal és bevallani, hogy a német hadsereg 1941-1942 téli katasztrófájának fö oka a szovjet nép szinte hihetetlen kitartásában, a szovjet csapatok példátlan hösiességében és bátorságában, a szovjet hadvezetés müvészetében, a Vörös Hadsereg csapásainak a hitlerista hadvezetés minden számítását keresztülhúzó óriási erejében és lendületében rejlik. Az a tény, hogy a német tábornoki kar súlyos hibákat követett el a szovjet-német arcvonalon folytatott hadmüveletek megtervezésében, és helytelenül értékelte a Vörös Hadsereg erejét és lehetöségeit, rácáfol a német vezérkar "csalhatatlanságát" és a német hadmüvészet rendkívül magas színvonalát hírdetö legendára. Ugyanakkor a Vörös Hadseregnek az a képessége, hogy gyorsan kiheverte a súlyos balsikereket, és a kemény tél fölöttébb nehéz körülményei között nagyarányú támadást indított, a szovjet hadmüvészetnek a német hadmüvészettel szembeni fölényét és a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság tisztánlátását hangsúlyozza. A német hadseregnek 1941-1942 telén elszenvedett veresége törvényszerü jelenség volt. Már a téli hadjárat során, különösen a moszkvai csatában kitünt a szovjet társadalmi és állami rend óriási elönye, amely lehetövé tette, hogy az ellenség szétzúzása érdekében rövid idö alatt mozgósítsák a szovjet nép alkotó energiáját és erejét, valamint az állam anyagi eszközeit és a Vörös Hadsereg javára gyökeresen megváltoztassák a helyzetet. A szovjet csapatok gyözelme jelentösen emelte a szovjet állam és fegyveres eröi nemzetközi tekintélyét, döntöen elömozdította az antifasiszta koalíció tömörülését és a Németország megszállta, valamint a töle függö országokban a nemzeti felszabadító mozgalom fellendülését. A német fasiszta hadsereg veresége arra késztette Japán és Törökország kormányát, hogy késöbbre halassza a Szovjetunió megtámadását. Úgy azután valamelyest enyhült a feszültség a Távol-Keleten és a Kaukázusontúl. A szovjet fegyveres erök gyözelme nagy politikai és munkalendületet váltott ki az országban, megszilárdította a szovjet nép igaz ügye diadalába vetett hitét, újabb forrása volt a munkatermelékenység emeléséért és a haditermelés növeléséért küzdö hazafias mozgalomnak. Azzal, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította a szovjet terület jelentös részét, megjavította a hátország munkájának feltételeit, és elömozdította a gazdaság haditermelésre való átállítását. Megszünt az iparvállalatok berendezésének és a lakosságnak keletre való evakuálása. Megkezdödött a felszabadított területekre való visszatelepítés, és a szétrombolt gazdaság helyreállítása. A Vörös Hadsereg 1941-1942-es téli támadása rendkívül nehéz viszonyok között zajlott le. A hadsereg tapasztalatlan volt még a nagyarányú támadó hadmüveletek megszervezésében. A kemény tél, a mély hótakaró és a ritka úthálózat megnehezítette a manöverezést. A csapatoknak anyagi eszközökkel való ellátása és a légierö repülötéri kiszolgálásának megszervezése óriási nehézségekbe ütközött. Az ország még nem tudta a hadseregét a szükségletnek megfelelöen harci technikai eszközökkel, fegyverzettel és löszerrel ellátni. Mindez hátráltatta a csapatok harctevékenységét, a támadás gyorsaságát és gyakran nem tette lehetövé, hogy kihasználják a helyzet adta kedvezö feltételeket a nagy ellenséges csoportosítások teljes szétzúzására. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, a frontok és a hadseregek parancsnoksága, a hadászati ellentámadás megszervezésére és végrehajtására, majd az egész arcvonalra kiterjedö támadás kibontakoztatására tett elsö kísérlete folyamán, persze, súlyos hibákat is követett el. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, túlbecsülve az ellentámadás során elért sikereket, támadást indított valamennyi fontosabb irányban, ami a hadászati tartalékok szétforgácsolásával járt. A téli hadjárat során a föhadiszállás tartalékából kilenc hadsereget bocsátottak a frontok rendelkezésére (a Volhovi Frontnak egyet, a Nyugati Frontnak hármat, a Brjanszki és a Délnyugati Frontnak egyet-egyet). Amikor a moszkvai csata befejezö szakaszában kedvezö feltételek alakultak ki ahhoz, hogy a "Közép" hadseregcsoport föeröit teljesen bekerítsék és szétzúzzák, a föhadiszállásnak nem volt megfelelö tartaléka, s így a sikeresen kibontakozott hadászati müveletet nem tudta betetözni. Ha ezeket az óriási eröket akkor föleg a döntö, nyugati irányban alkalmazzák, vitathatatlan, hogy a "Közép" hadseregcsoportot szétzúzták volna. A frontés a hadseregparancsnokságok nem használták fel mindig helyesen a tartalékokat. A menetkiegészítéseket gyakran kellö elökészítés nélkül, menetböl vezették harcba. 1942. március 16-án az Állami Honvédelmi Bizottság új rendszert vezetett be, amely szerint a menetkiegészítések zömét a tartalékba vont hadtestek, hadosztályok és dandárok feltöltésére kellett felhasználni, és ott elözetes kiképzésben kellett részesíteni. A parancsnokságoknak és a törzseknek még nem volt kellö tapasztalatuk a támadó hadmüveletek és harcok megszervezésében. A Nyugati Front parancsnoksága például a Juhnov és Vjazma körzetében lezajlott válságos események idején nem használta ki azokat a nagy hadmüveleti lehetöségeket, amelyek annak eredményeképpen kínálkoztak, hogy a 10. hadsereg kijutott Kirov és Ljugyinovo körzetébe, s nem mért csapást Dorogobuzs irányában a Vjazmától nyugatra levö ellenséges csoportosítás teljes bekerítése céljából. Sok parancsnok egyidejüleg több irányban is próbált támadni, anélkül, hogy kellö ereje lett volna hozzá. Ez az erök és eszközök szétforgácsolásával járt, és nem biztosított a föcsapás irányában az ellenséggel szemben szükséges fölényt. Az 1941 decemberében végrehajtott támadó hadmüveletek tapasztalatait a föhadiszállás 1942. január 10-i direktívájában foglalta össze. Ebben megállapították, hogy nemcsak erök és eszközök hiányában leli a magyarázatát, hogy a Vörös Hadsereg lassú ütemben törte át az ellenség védelmének harcászati mélységét. Ennek egyik fö oka az volt, hogy a csapatok tevékenységét is szétforgácsolták, és a tüzérséget csupán tüzérségi elökészítésre használták fel. A föhadiszállás a front és a hadseregparancsnokok kötelességévé tette, hogy a hadosztályokat ne osszák el egyenletesen az egész arcvonalon, hanem a föirányokban alakítsanak erös csapásmérö csoportokat, a tüzérségi elökészítésröl pedig térjenek át az úgynevezett tüzérségi támadásra. A tüzérségi támadás lehetövé tette, hogy ne csak a gyalogság és a harckocsik rohamát biztosítsák tüzzel, hanem szüntelenül támogassák is öket az ellenséges védelem teljes áttöréséig. A szovjet csapatok, a föhadiszállás utasítását követve, meggyorsították a védelem harcászati mélységének áttörését s következésképpen az egész támadás ütemét is. A fegyveres harc menetét 1941-1942 telén károsan befolyásolta az is, hogy a hadseregnek és a frontoknak nem voltak még nagy gépesített és harckocsi-magasabbegységeik. Ez csökkentette a szovjet csapatok ütöerejét, és lassította elönyomulásuk ütemét. A harckocsikat elosztották az egyes hadosztályok és dandárok között. Emellett az összfegyvernemi parancsnokok gyakran a lövészegységek és alegységek között is elaprózták a harckocsikat. Ez gátolta a páncélos csapatok olyan irányú céltudatos alkalmazását, hogy segítségükkel a harcászati sikert hadmüveleti sikerré fejlesszék, bekerítsék és megsemmisítsék az ellenség nagy csoportosításait. Az ellenség viszont a szovjet csapatok csapásai ellen a harckocsik tömör csoportosításával védekezett, és így elönyhöz is jutott. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása 1942. január 22-én megparancsolta, hogy a harckocsidandárokat és önálló harckocsizászlóaljakat általában osztatlanul alkalmazzák a harcban, mégpedig úgy, hogy a gyalogsággal, a tüzérséggel és a légierövel szorosan együttmüködjenek. Ugyanakkor megtiltotta, hogy elözetes felderítés és parancsnoki szemrevételezés nélkül vessék harcba a harckocsikat. Ez a parancs vetette meg az alapját a szovjet páncélos csapatok tömeges alkalmazásának. A támadó harcokban nem használták fel eléggé céltudatosan a légieröt sem. A moszkvai ellentámadás kezdetén a szovjet légieröt tömegesen alkalmazták. A légierö együttmüködését mind a frontokon belül, mind a szomszédos frontok között, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának egységes vezetése biztosította. Ámde a Vörös Hadsereg általános támadásának továbbfejlödése arányában a légieröt az egyes frontok mindinkább csak a saját sávjukban használták fel. A Vörös Hadsereg elsö nagy gyözelmeit jelentösen elösegítették az ellenség hátában harcoló szovjet emberek. A szovjet partizánok aktív tevékenységének nagy jelentöségét még azok a német tábornokok is elismerik, akik a szovjet-német arcvonalon részt vettek a harcokban. Guderian tábornok emlékirataiban ezt írja: ". . . a háború elhúzódása és a harcok egyre hevesebbé válása arányában a partizánháború valóságos csapásként hatott, és erösen befolyásolta a frontkatonák harci szellemét." A partizánharc szervezésében azonban fogyatékosságok is mutatkoztak. Korai volt még, például, nagy partizánegységeket szervezni. Az ilyen magasabbegységnek rendszerint hiányoztak a híradáshoz és a harc vezetéséhez szükséges eszközei, s nem volt eléggé képz

ett parancsnokuk sem, vesztettek mozgékonyságukból és manöverezö képességükböl, s egy helyben tevékenykedtek. Ez mentesítette az ellenséget az alól, hogy számos megfoghatatlan partizánosztag ellen kényszerüljön harcolni. A hitleristák a partizán-magasabbegységek müködési körzetéhez csapatokat vontak össze, és nagy erökkel támadtak rájuk. A partizánok kénytelenek voltak áttérni a védelmi harcmódra, ami a partizánharc jellegével összeegyeztethetetlen, s azért súlyos veszteségeket szenvedtek. A partizánosztagoknak az ellenség hátában folytatott fegyveres harca nem biztosíthatta a kívánt eredményt, ha azokban nem szervezték meg alaposan a politikai tömegmunkát, és nem vezette öket szilárdan a párt. Ezt igazolták a szovjet embereknek az ellenség hátában folytatott harcuk során szerzett tapasztalatai. E tapasztalatok figyelembevétele lehetövé tette pártunknak, hogy kiküszöbölje a partizánmozgalom szervezésében és a földalatti szervezetek munkájában mutatkozó súlyos fogyatékosságokat, és fokozza a partizánharc aktivitását. Ezek a legföbb eredményei a Vörös Hadsereg téli támadásának. * A szovjet nép és fegyveres eröi minden gyözelmének ihletöje és szervezöje a kommunista párt volt. A párt vezetésével és a hátország dolgozóinak önfeláldozó munkája révén sikerült megállítani az ipari termelés csökkenését, amelyet a kedvezötlenül indult háború nehézségei okoztak, és komoly sikereket értünk el a haditermelésben. Iparunk termelési üteme 1942 elsö negyedévében a harckocsik, a repülögépek, a löfegyverek és tüzérségi eszközök, valamint a löszer gyártás terén szüntelenül fokozódott. Fegyverés harceszközfajta Január I Február Március Aknavetö (valamennyi ürméretü) . . . . . . . 17581 18235 20126 Löveg .......... ..... ...... 3427 3971 5971 Harckocsi ............................ 1564 1607 1690 Repülögép .......................... 1039 915 1647 A Vörös Hadsereg gyözelmeinek a kivívásában a szovjet fegyveres erök anyagi technikai bázisának megszilárdulása mellett, amely megteremtette az elöfeltételeket az ellenség technikai fölényének leküzdéséhez, döntö jelentösége volt a hadászati tartalékok hátországi elökészítésének is. Ezeknek a tartalékoknak óriási szerepük volt a védelemböl az ellentámadásba való átmenet idején a hadászati kezdeményezésért vívott harcban. Az a tény, hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékokkal rendelkezett, lehetövé tette számára, hogy az 1941-1942-es tél folyamán az egész szovjet-német arcvonalon megszervezze a támadást. A támadás során a Vörös Hadsereg súlyos vereséget mért az ellenségre. A szovjet fegyveres erök által a téli támadás során elért sikerek elképzelhetetlenek lettek volna, ha a párt a hadseregben és a hadiflottánál nem folytat nagyarányú katonai szervezö és ideológiai munkát. A Vörös Hadsereg azért tudta megvalósítani a katonai vezetés hadászati elgondolását, mert a párt egybeforrasztotta sorait, höstettekre lelkesítette, nevelte a katonákat, erösítette önbizalmukat és a gyözelembe vetett hitüket. A párt a legjobb kádereit küldte a hadseregbe és a hadiflottához. A párttagoknak több, mint a fele a fronton volt. 1941 nyarától 1942 májusáig politikai harcosként 132000 kommunistát és komszomolistát küldtek a müködö hadsereghez. A Vörös Hadsereg pártszervezeteit nemcsak a hátországból érkezett kommunistákkal erösítették. Az SZK(b)P Központi Bizottságának 1941. augusztus 19-i és december 9-i határozata megkönnyítette azoknak a harcosoknak és parancsnokoknak a pártba való felvételét, akik nehéz harchelyzetben bolsevik tulajdonságokról tettek tanúságot. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hadseregben gyarapodtak a párt sorai: 1941. július 1-töl 1942. január 1-ig a párt tagjai és tagjelöltjei sorába 176606 föt, 1942. január 1-töl 1942.július 1-ig pedig 580888 föt vettek fel. A hadsereg pártszervezeteinek 1941-1942 telén történt növekedését a Nyugati Front föirányban müködö csapatainak a példáján követhetjük nyomon. Itt januárban 2190 tagés 6459 tagjelöltfelvételi kérelmet nyújtottak be, márciusban viszont az ilyen kérelmek száma már 2940-re, illetve 10073-re szaporodott. A pártszervezetekkel párhuzamosan gyarapodtak a Komszomol-szervezetek is. A Nyugati Front egységeinél és magasabbegységeinél a Komszomolba való felvételre január folyamán 4575, áprilisban pedig már 9349 kérelmet nyújtottak be. Megerösödött a párt vezetö szerepe is a Komszomolban. Ennek egyik legföbb bizonysága, hogy megnövekedett a pártba belépö komszomolisták száma. A politikai szervek és a pártszervezetek fáradhatatlan munkát végeztek a hadsereg és a hadiflotta tagjainak eszmei-politikai nevelése terén. A politikai munkások megmagyarázták a szovjet katonáknak, milyen politikai és katonai jelentösége van annak, hogy a Vörös Hadsereg védelemböl támadásba ment át, s kifejlesztették a csapatokban a magas fokú támadókedvet. A harcok során javult a szóbeli agitáció és propaganda. A harci tapasztalatok általánosításának és terjesztésének óriási jelentöséget tulajdonítottak. A politikai szervek és a pártszervezetek nagy figyelmet fordítottak arra, hogy erösítsék a parancsnokok tekintélyét. Elöadásokat tartottak és beszélgetéseket folytattak a parancsnokoknak a harcban játszott szerepéröl, népszerüsítették a legjobb parancsnokok höstetteit és tapasztalatait, megmagyarázták milyen követelményeket támaszt a harcossal szemben a katonai eskü. A Vörös Hadsereg téli támadása során újabb erövel mutatkozott meg a szovjet katonák tömeges hösiessége. Rendkívüli bátorságért és hösiességéért a Vörös Hadsereg 110 katonájának és parancsnokának a Szovjetunió Höse címet adományozták, 36000 harcost érdemrenddel és érdeméremmel tüntettek ki. A harcokban nemcsak egyes katonák, hanem egész egységek és magasabbegységek is kitüntek. A harcfeladatok példás teljesítéséért, hösies és bátor tevékenységéért a szovjet kormány 14 lövészhadosztálynak, három lovas hadtestnek, hét lovas hadosztálynak, két lövészés öt harckocsidandárnak, kilenc tüzérés hat repülöezrednek, valamint más szakegységeknek a megtisztelö "gárda" címet adományozta. A szovjet fegyveres erök 1941-1942 telén aratott nagyszerü gyözelmei megteremtették az elöfeltételeket ahhoz, hogy újabb megsemmisítö csapásokat mérjenek az ellenségre. A szovjet nép el volt szánva arra, hogy minden erejét latba veti a szovjet földnek a német fasiszta megszállók alól való teljes felszabadítása végett.