A Szovjetunió Nagy Honvédö Haborújanak jelentösége

A Szovjetunió Nagy Honvédö Háborújának jelentösége

A Szovjetunió 1941-1945-ben megvívott Nagy Honvédö Háborúja, melyet a rabló német imperializmus kényszerített népünkre, a legsúlyosabb, s egyszersmind a leghösiesebb idöszak volt hazánk történelmében. Egyetlen más nép sem viselt el oly súlyos megpróbáltatásokat, mint amilyenek ezekben az években a szovjet embereknek kijutottak. A háború viharában új erövel mutatkozott meg a szocializmus országának ereje. A szovjet nép fegyvert ragadott, hogy visszaverje a nemzetközi imperializmusnak a külföldi intervenció és a polgárháború után immár második kisérletét a világ elsö szocialista államának megsemmisítésére. Ez a háború a Szovjetunió teljes gyözelmével és a kapitalista világ akkor leghatalmasabb hadseregének, a fasiszta Németország hadseregének szétverésével végzödött, amely szinte az egész burzsoá Európa katonai és gazdasági potenciáljára támaszkodott. Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának elsö titkára, a szovjet kormány elnöke, 1960. január 14-én, a Szovjetunió Legfelsöbb Tanácsának ülésén elhangzott beszámolójában a következöket mondotta: "Örök dicsöség fogja övezni népünknek azokat a hös fiait és leányait, akik a polgárháború és a Nagy Honvédö Háború idején vérüket hullatták, életüket áldozták a haza szabadságáért és függetlenségéért. A szovjet emberek mély hálát éreznek azok iránt, akik hösiesen visszaverték az ellenséges támadást, s erejüket nem kimélve gyarapították és gyarapítják hazájuk hatalmát, örködnek a szovjet nép békés munkája fölött."1 A szovjet nép, amely a kommunista párt vezetésével gyözelmet aratott a német fasizmus felett, világraszóló höstettet hajtott végre. Méltán vívta ki magának a hös, a gyözedelmes, a felszabadító, a dicsöséges nép nevet. A Szovjetunió gyözelme a hitleri Németország felett, jelentöségében és következményeiben nemzedékek sorsát meghatározó, kimagasló világtörténelmi esemény. Ez a gyözelem mentette meg a szocializmus vívmányait a Szovjetunióban a halálos veszedelemtöl, ez hárította el a szovjet nép nemzeti és állami létét fenyegetö fasiszta veszélyt. A Szovjetunió dolgozói szétzúzták az erös, kegyetlen, alattomos ellenséget, s ezzel teljesítették nemzetközi kötelességüket megakadályozták, hogy a német fasizmus seregei leigázzák az egész emberiséget. A szovjet nép porrá zúzta a világuralomra áhítozó német imperialisták vérgözös terveit. A Nagy Honvédö Háború súlyos megpróbáltatásai során óriási erövel nyilvánult meg a szocializmus fölénye a kapitalizmussal szemben. A szocialista társadalmi és állami rend adta a Szovjetuniónak azt a legyözhetetlen eröt, amely népének és hadseregének lehetövé tette, hogy még a leg2súlyosabb helyzetben is becsülettel védelmezze szabadságát és függetlenségét, megállítsa és szétverje a német fasiszta hordák támadását, és testvéri segítséget nyújtson a fasiszta járomban sínylödö európai népek felszabadulásához. A háború teljes erövel és meggyözöen bizonyította a szocializmus legyözhetetlenségét, azt, hogy az új társadalmi rend döntö fölényben van az önmagát túlélt kapitalizmussal szemben. A kommunista párt és a szovjet kormány köré tömörült szovjet nép a háború éveiben meggyözö tanúbizonyságot tett arról, hogy feltétlen odaadással és hüséggel ragaszkodik a kommunizmus eszméihez. A Nagy Honvédö Háború gigászi küzdelmeinek csataterein dölt el a szocialista társadalom további létezésének, a szovjet állam önállóságának és függetlenségének, a Szovjetunióban élö népek jövöjének, létének kérdése. "A Szovjetunió elleni háborúban mondotta Hruscsov a német imperialisták nemcsak rabló de egyszersmind osztálycélokat is követtek, a világ elsö szocialista államának megsemmisítésére törekedtek. Arra számítottak, hogy céljaikat rövid idö alatt és csekély véráldozattal elérhetik. Ennek megfelelöen állították össze az ismert >>ţBarbarossa-tervet<<, amely szerint a fasiszták már 1941 öszének végén el akarták foglalni országunkat."ţ A Szovjetunió és a fasiszta Németország roppant párviadalának kimenetelétöl függött a fasizmus által leigázott népek jövöje, korunk civilizációjának sorsa. A szocialista hazájukat védelmezö szovjet emberek egyszersmind az egész emberiséget, az egyetemes müveltség vívmányait is oltalmazták a fasiszta barbárság ellen. Ebben világosan kifejezésre jutott, hogy a mai társadalom történeti fejlödésében a szocializmusé a vezetö szerep. A hadra kelt szovjet nép nemzeti érdekei teljes mértékben egyeztek azzal a nemzetközi politikai irányvonallal, amely magából a szocialista rendszer lényegéböl, a proletár szolidaritás nemes elveiböl fakad. A Nagy Honvédö Háborúban a Szovjetunió népei nem maradtak magukra. Melléjük sorakoztak a világ összes haladó eröi. A külföldi országok dolgozói, saját nemzeti és nemzetközi érdekeikért felszabadító harcot kezdtek a fasizmus ellen, s erejükhöz mérten igyekeztek segíteni a szovjet népet. A fasizmus vereségét óhajtó népek hatalmas akarata és a hitlerista Németország ellen hadba lépett országok kormányzó köreinek az a törekvése, hogy elhárítsák a fejük fölött lebegö veszélyt, s megtartsák korábbi pozícióikat, a szabadságszeretö népek érdekközösségét eredményezte. A közös hadviselés követelményének megfelelöen létrejött a népek és kormányok antifasiszta koalíciója. De a háborús megpróbáltatásokat és a háború terheit korántsem egyformán viselték a koalíció résztvevöi. A fasiszta rablókkal való fegyveres harcban a Szovjetuniónak kellett a legnagyobb eröfeszítéseket tennie: a szovjet-német arcvonalon dölt el a háború sorsa. A fasiszta Németország vezetöi, akik azt a célt tüzték maguk elé, hogy megsemmisítik a szocializmust, és részint ki irtják, részint rabszolgasorba döntik a szovjet embereket, sok milliós, technikailag jól felszerelt hadsereget vetettek be a Szovjetunió ellen. A "villámháborút" tervezö Németország hitszegö módon, váratlanul támadott a Szovjetunióra, s ez kezdetben jelentös katonai fölényt biztosított számára. A Szovjetunió így a háború elején igen súlyos helyzetbe került. A Vörös Hadsereg keletre vonult vissza, és nekünk oly kedves népes városokat és falvakat kellett feladnia nagy anyagi és kultúrális értékeikkel együtt, amelyeket oroszok, ukránok, beloruszok, litvánok, lettek, észtek, moldvaiak és hazánk más népei nemzedékeken át alkottak. A szovjet csapatok átmeneti kudarcai és kényszerü visszavonulása következtében különleges jelentöségre tett szert a front és a hátország erkölcsi állapota. Nagyon súlyos körülmények között, az ellenség eröinek ideiglenes fölénye közepette kellett elöbb az ellenség nyomását feltartóztatni, majd visszaverni a hitlerista hordákat. Ehhez a hadsereg és a nép óriási fizikai és erkölcsi eröfeszítésére, önfeláldozó kitartására, hösies bátorságára volt szükség. Nemcsak arról volt szó, hogy útját álljuk az ellenségnek, hanem arról is, hogy kikergessük a szovjet földröl, szétverjük fegyveres eröit, és halálos csapást mérjünk a fasizmus egész rendszerére. Ezt azonban csak nagy gazdasági és katonai erövel, magasabb rendü katonai szervezettel és magas fokú hadmüvészettel lehetett elérni. Mindez elérhetönek és lehetségesnek bizonyult a hazáját határtalanul szeretö szovjet nép számára, amelyet a kommunista párt, a lenini eszmék jegyében a szocialista haza megvédésére, a nehézségek leküzdésére nevelt. Országunk nemcsak kiállta a háború borzalmait, amellyel bármely burzsoá államot összedöntöttek volna, hanem még jobban megerösödött és megedzödött a kemény harcokban. A lenini párt által nevelt és lelkesített egyszerü szovjet emberek millióinak hazafisága, állhatatossága és bátorsága alkotta azt a fö tényezöt, amely lehetövé tette a hitlerista Németország szétzúzását a második világháborúban. Miután a szovjet fegyveres erök teljesen megváltoztatták a háborús események eleinte kedvezötlen alakulását, visszavonulásból és védelemböl hatalmas erejü támadásba lendültek. Mind a védekezés, mind a támadás súlyos körülmények között ment végbe, s hihetetlen nehéz ségeket kellett leküzdeni. A háború az elsö naptól az utolsóig szilárd állhatatosságot, határtalan bátorságot és önfeláldozást, magas fokú katonai tudást és ellenállhatatlan gyözni akarást követelt meg a hadsereg katonáitól és tisztjeitöl. A szovjet fegyveres erök becsülettel teljesítették feladatukat, igazolták népünk bizalmát és azokat a reményeket, amelyeket a világ dolgozói hozzájuk füztek. A Nagy Honvédö Háborúban aratott gyözelem a szovjet harcosok müve, a szocializmus dolgozóié, akik magukra öltötték a legénységi vagy a tiszti köpenyt. A háború során teljes nagyságában bontakozott ki a Vörös Hadsereg valamennyi sajátossága; az, hogy egy szocialista állam új típusú hadserege, hogy a szovjet hazafiság és a proletár nemzetköziség szellemében nevelödött felszabadító hadsereg. A Nagy Honvédö Háborúban aratott gyözelem kivívásához dicsö munkásosztályunk, kolhozparasztságunk és értelmiségünk is nagymértékben hozzájárult a hátországban végzett hösies munkájával. A szocialista gazdasági rendszer fölénye a hanyatlásnak indult kapitalista rendszerrel szemben, a párt és a kormány köré tömörült szovjet nép szilárd egysége, hatalmas gyözni akarása, a világ haladó eröi részéröl jövö támogatás mindez megnyilvánult népünk hösi harcában, a hátország tevékenységében és szilárdságában, az ellenségen aratott gazdasági gyözelemben, az össznépi jelleget öltött fegyveres harc módjaiban és formáiban, a hátország és az arcvonal páratlan erkölcsi erejében. A német imperialisták és vez 414h77e érkaruk arra törekedett, hogy fölénybe kerüljön a Szovjetunióval szemben. Éppen ezért már jóval a Szovjetunió megtámadása elött haditermelésre állították át gazdaságukat, és az általuk leigázott európai országok gazdaságát is rabló terveiknek rendelték alá. Már jó elöre több milliós, technikailag jól felszerelt hadsereget szerveztek, melyet az embergyülölet szellemében neveltek, megmérgezték a fasizmus ideológiájával, azt hirdetve, hogy a németek mint "felsöbbrendü faj" a többi nép fölött uralkodni hivatottak. A német tábornoki kar azonban nem volt teljesen meggyözödve a fasiszta haderök fölényéröl, s ezért elhatározta, hogy biztosítja a maga számára azt az átmeneti elönyt is, amit a meglepetés szerü támadás jelent. A német vezérkar számításba vette ugyan a háború állandóan ható tényezöit, de még nagyobb jelentöséget tulajdonított azoknak az ideiglenes, átmeneti jellegü tényezöknek, melyeken a "villámháború" német fasiszta elmélete alapult. Ebben az elméletben a német imperialistáknak az a rögeszméje tükrözödött, hogy akkor fognak gyözni, ha minél gyorsabban vonultatják fel hadseregeiket, és azokat olyan eszközökkel szerelik fel, amelyek rémületbe ejthetik, meghökkenthetik, megbéníthatják az ellenfelet; ha kihasználják a támadó fél kezdeti elönyeit; ha az ellenfél egységeinek részenként való megsemmisítésére törekednek. A német imperialisták és tábornokaik ezekkel a megfontolásokkal kezdték el a Szovjetunió elleni háborút, és nem kételkedtek gyözelmükben. Osztály korlátaik és elfogultságuk következtében nem voltak képesek felmérni a Szovjetunió eröforrásait, amelyek a szocialista rendszernek a kapitalista rendszerrel szembeni fölényéböl fakadnak. S mivel nem tudták felismerni a szocialista társadalmi és állami rend szilárdságát, nem mérhették fel helyesen a Szovjetunió gazdasági és katonai potenciálját sem, nem láthatták meg azokat a tényezöket, amelyek megbonthatatlanul egységes, sziklakemény tömbbé kovácsolták az egész szovjet társadalmat. Ők is, meg a többi ország imperialistái is vajmi kevéssé ismerték a szovjet ember lelkületét, alábecsülték mélységes hazafiságát, szocialista hazája iránti mérhetetlen odaadását. Imperialista körökben az a nézet uralkodott, hogy a Szovjetunió csupán "földrajzi fogalom", hogy ez az "agyaglábakon álló óriás" a német hadsereg elsö csapásai alatt darabokra hull szét. Úgy gondolták, hogy a szovjet embereket "rabszolgatömeggé" változtatják, amelyet majd "az urak hierarchiája" fog kormányozni. A német imperialisták számításai melyek sok tekintetben más kapitalista hatalmak uralkodó köreinek véleményével is megegyeztek nem állták ki a háború próbatételét. A szovjet-német arcvonal helyzete az elsö naptól az utolsóig szembeötlöen más volt, mint a kapitalista Európában kialakult katonai helyzet. A szovjet emberek mérhetetlen önfeláldozással védelmezték a nekik mindennél drágább szovjetrendszert, amire a hitleristák korántsem számítottak. A szovjet nép rendíthetetlen akaratába ütköztek, amelyet a szocialista hazafiság eszméi, a fasiszta rablók elleni igazságos, felszabadító háború magasztos céljai lelkesítettek. Éppen ezért a szovjet nép volt az a döntö erö, mely szétzúzta a fasiszta Németország hadigépezetét. Németország veresége a Szovjetunió elleni háborúban nem volt véletlen. A német imperialisták megkísérelték, hogy szembeszegüljenek a társadalmi fejlödés objektív törvényszerüségeivel. Arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a szocializmust, visszafelé forgassák a történelem kerekét, a haladás helyébe a reakciót, a kultúra és civilizáció helyébe a gyülölködést és barbárságot ültessék. A régi, elavult, kivénhedt társadalmi rendet akarták diadalra juttatni az új, fiatal, egyre jobban izmosodó társadalmi rendszer felett. Arra számítottak, hogy rabságba hajthatnak szabad népeket, sárba tiporhatják sok ország nemzeti függetlenségét, csúfot üzhetnek egész nemzetek lelkiismeretéböl és becsületéböl. Szelet vetettek, s akkora vihart arattak, hogy az a német fasiszta hadigépezettel együtt az egész hitlerista rendszert is elsöpörte. "Fegyveres eröink, az egész szovjet nép mutatott rá Hruscsov hösiesen visszaverte a támadókat, a háború elhúzódott, és a történelem legvéresebb háborújává vált. Sok millió életet pusztított el, mérhetetlen szenvedéseket okozott a népeknek. A háború tüzében sok nemzedék munkájával alkotott óriási értékek semmisültek meg. De a népek megállták helyüket ebben a háborúban, szétzúzták a fasiszta `Németországot."3 A második világháború tanulságai megszívlelendök; jól jellemzik a történelem törvényeinek kérlelhetetlenségét. Csakhogy ezeket a tanulságokat még nem minden kapitalista országban értették meg. Csakis ezzel magyarázható, hogy az imperialista államok bizonyos politikusai "a kommunizmus rabjainak" nevezik a szocialista országok szabad dolgozóit, és megismétlik azokat a hibákat, amelyek a hitleristákat teljes katonai és politikai katasztrófába döntötték. A második világháború eredményeit és következményeit tudatosan eltorzítják azok a történelemhamisítók kapitalista beállítottságú történészek, propagandisták, tábornokok és politikusok -, akik az imperialista érdekek szolgálatába álltak. Minden tölük telhetöt elkövetnek, hogy az embermilliók tudatában elhomályosítsák a szovjet nép, a szovjet hadsereg halhatatlan höstetteinek nemes emlékét, mindenáron csökkenteni próbálják a szovjet fegyveres erök gyözelmeinek jelentöségét. Egyik kedvelt hamisítási módszerük abban áll, hogy kijelentik: a Vörös Hadsereg gyözelmei valamiféle történelmi véletlenböl fakadtak, s ez a "véletlen" úgymond még egyszer nem ismétlödhet meg. Az efféle "elméletek" szerzöi azonban akaratlanul is elárulják nézeteik aljas indítékait. Félre nem érthetö módon utalnak arra, hogy egy újabb háborúban a meglepetés tényezöi a másik oldalnak kedvezhetnek, következésképpen "újabb játszmát kell kezdeni", vagyis ismét meg kell próbálni a szocializmus fegyveres megdöntését. Kiváltképpen a nyugatnémet revansisták fejtenek ki nagy ügybuzgalmat ebben az irányban. De ne feledjék: ha a német militaristák újból világháborút próbálnak kirobbantani, országuk eltünne a föld színéröl. Azt a gyözelmet, amelyet a Szovjetunió a Nagy Honvédö Háborúban aratott, nem lehet lekicsinyelni. Senkinek sem fog sikerülni, hogy a népek emlékezetéböl, a történelemböl kitörölje a szovjet nép nagy höstettét! Nemcsak kortársaink, hanem a kései nemzedékek is kegyelettel fogják megörizni ama hös harcosoknak az emlékét, akik halálos csatákban zúzták szét a fasiszta hordákat, és megmentették az emberiség ragyogó jövöjét. Németország vereségét nem lehet egyedül azzal magyarázni, hogy a német tábornoki kar és bálványa, Hitler, számítási hibákat és tévedéseket követett el, bár ez a tényezö is fennforgott. A német imperializmus legnagyobb hibája az volt, hogy háborút robbantott ki, föleg pedig az, hogy a Szovjetunióra támadott. Az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország müncheni politikája tette lehetövé a háború kirobbantását. A háború tanulságai azt bizonyítják, hogy e politika megalkotói kegyetlenül elszámították magukat. A német imperialisták nem váltották be ama amerikai, angol és francia vezetö politikusok reményeit, akiket oly buzgón igyekeztek meggyözni a kapitalista Nyugat iránti "békeszeretetükröl". Mialatt nagy lármával hirdették szovjetellenes terveiket, egyre újabb és újabb engedményeket csikartak ki a nyugati hatalmaktól; ez utóbbiak uralkodó körei pedig a Szovjetunió elleni osztálygyülöletüktöl elvakítva belementek ezekbe az engedményekbe. Úgy vélekedtek, hogy Németországgal "legutolsó" igényeinek kielégítése után végül is majd megegyeznek és a hitlerista agressziót kelet felé, a szocializmus országa ellen "terelhetik". Az amerikai és angol monopóliumok ennélfogva segítették Németországot a fegyverkezésben, Anglia és Franciaország kormányai pedig, melyeket az Egyesült Államok befolyásos körei támogattak, lemondtak a kollektív biztonságról, megtisztították az utat az agresszor számára, és zsákmányul odadobtak neki több európai országot. Köztudomású, hogy mi lett a vége ennek a politikának. Németország megtámadta Lengyelországot, utána pedig Franciaországot, s már arra készült, hogy Angliát is tönkreverje. Ilyen ára volt a német imperialisták "megbékéltetésének", amelyet néhány kapitalista ország uralkodó körei oly buzgón hirdettek. Annál furcsább és érthetetlenebb, hogy a második világháború után az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormánya ugyanilyen bizalommal fogadja a nyugatnémet militaristák és revansisták "békenyilatkozatait". Az antifasiszta koalíció megalakulása a kommunista párt és a szovjet kormány külpolitikai irányvonalának helyességét bizonyította; ennek volt köszönhetö, hogy elhárult a kapitalista hatalmak Münchenben kitervelt szovjetellenes egységfrontjának fennálló veszélye. A párt és a kormány, háború elötti politikája olyan belsö és nemzetközi feltételeket teremtett, amelyekre támaszkodva a szovjet nép legyözhette a fasiszta Németországot és az imperialista Japánt. A Szovjetunió gyözelmét a párt és a nép gigantikus alkotó tevékenysége készítette elö, a párt bölcsessége és akarata, a párt és a nép egysége biztosította. Ez a világtörténelmi jelentöségü gyözelem a kommunista párt lenini politikájának diadala volt azé a politikáé, amely a szocializmus felépítésére, az ország gazdasági függetlenségének és védelmi képességének megszilárdítására, a nép alkotó eröinek fejlesztésére irányult. "Pártunk és az egész szovjet nép leküzdötte az útjában felmerült nehéz ségeket, megtörte az osztályellenség és ügynökei a trockisták, a jobboldali opportunisták, a burzsoá-nacionalisták és mások ellenállását, s történelmi jelentöségü gyözelmeket aratott, felépítette az új, szocialista társadalmat. Hazánk, mely a múltban elmaradott volt, szocialista ipari és kolhozhatalommá vált."4 A szocializmus gyözelmének köszönhetö, hogy a Szovjetunió nemcsak erkölcsileg és politikailag, hanem gazdaságilag is erösebbnek bizonyult a fasiszta Németországnál. Az a gazdasági segítség, melyet a háború napjaiban az Egyesült Államok, Anglia és Kanada nyújtott a Szovjetuniónak, pozitív jelentöségü volt ugyan, de a fegyveres harc méreteihez képest aránytalanul csekélynek bizonyult, és távolról sem volt döntö. Ténylegesen az volt a helyzet, hogy a Szovjetunió gazdasága és technikája egyedül vívott párharcot a hitlerista Németország, szövetségesei és az általa megszállt országok gazdaságával és technikájával. Ebböl a párviadalból a szovjet hátország dolgozói kerültek ki gyöztesen. Jóllehet a német fasiszták a háború elején elragadták országunk jelentös részét, annak sokmilliós lakosságát, gazdag természeti kincseit és ipari vállalatait, a Szovjetunió már 1942-ben több haditechnikai eszközt és fegyvert gyártott, mint a hitlerista Németország. Ebben a tényben is megmutatkozott a szovjet szocialista rendszer fölénye a kapitalista rendszerrel szemben. A szocializmus gyözelme hazánkban olyan gazdasági, erkölcsi és honvédelmi lehetöségeket teremtett, amelyek végsö soron biztosították a Szovjetunió eröfölényét a fasiszta tömb országaival szemben. A német imperializmuson aratott gyözelem bebizonyította a kommunista párt belés külpolitikájának helyességét, megmutatta a párt és a széles dolgozó tömegek eltéphetetlen kapcsolatát, s bizonyságot tett a párt köré tömörült szovjet nép egységéröl és sorainak megbonthatatlanságáról. A Szovjetunió Kommunista Pártja volt az ellenség visszaverésére irányuló népi akarat fö mozgató ereje. A párt szervezte, tömörítette és az egységes célnak megfelelöen irányította a fronton és a hátországban küzdö szovjet emberek millióinak eröfeszítéseit. Bátor harcra és önfeláldozó munkára buzdította öket, szívükbe oltotta a gyözelem biztos reményét, hajthatatlan elszántságot nevelt beléjük, hogy a szovjet föld minden rögét hösiesen védelmezzék, s addig verekedjenek, amíg végleg meg nem semmisítik az ellenséget. A párt központi bizottsága a haza sorsa és a szocializmus ügye iránti felelössége tudatában megingathatatlan bátorságot és bolsevik hozzáértést tanúsított, hogy leküzdje a fasiszta Németország hitszegö támadása folytán elöállott hihetetlen nehéz ségeket, és a párt, a nép minden erejét, az ország valamennyi eröforrását a gyözelem kivívására mozgósította. A megpróbáltatások súlyos óráiban a párt mindig öszintén feltárta a nép elött az országot fenyegetö veszedelmet, és felszólította a szovjet embereket, hogy keljenek a haza védelmére, minden erejüket állítsák a fasiszta agresszorok elleni szent háború szolgálatába. A párt központi bizottsága és a szovjet kormány a szocializmus gazdasági törvényeinek mélyreható ismeretében kidolgozta és tudományosan megalapozta, hogyan kell a népgazdaságot átállítani a háborús szükségletek kielégítésére. A háború alatt pártunk egész óriási szervezö és nevelö munkája arra irányult, hogy a szovjet nép gyözelmet arathasson a hitlerista területrablók és a japán imperialisták fölött. A párt legjobb fiait küldte az arcvonalra, legjobb eröit állította a gyözelem ügyének szolgálatába. A párt és az állam sok vezetöje került katonai munkakörbe. A központi bizottság tagjainak és póttagjainak majdnem egyharmada a honvédö háború frontjain küzdött. A fegyveres harc és a hátországi munka legjobb szervezöi és vezetöi e tekintélyes pártfunkcionáriusok, a központi bizottság tagjai, a helyi pártszervezetek vezetöi voltak. A párt a háború elsö napjától fogva minden eröfeszítést megtett, hogy a Vörös Hadsereget erösítse. A párt, a szovjetek, a szakszervezetek, a Komszomolszervezetek funkcionáriusai tízezerszámra mentek ki a frontra. A kommunisták önfeláldozó szocialista hazaszeretetre, az ellenség gyülöletére nevelték a szovjet harcosokat, megszilárdították a csapatoknál a forradalmi rendet és fegyelmet, fokozták állhatatosságukat és harckészségüket. Nagy tömegpolitikai munka folyt a hátországban a lakosság között is. A párt és a kormány legtekintélyesebb vezetöi, a helyi pártszervezetek és szovjetszervek funkcionáriusai, a tudomány és a kultúra munkásai, számtalan propagandista és népnevelö valamennyien azon fáradoztak, hogy lelkesítsék, bátorítsák a népet, beléje oltsák a gyözelembe vetett szilárd hitet, és a front megsegítésére, a hitlerista rablók megsemmisítésére mozgósítsák a dolgozók eröfeszítéseit. Az ellenség által megszállt területek lakossága között földalatti pártszervezetek végezték a politikai munkát. Az ellenséges megszállás körülményei között ök jelentették az irányító eröt, az ö vezetésükkel cselekedtek a szovjet hazafiak. A földalatti mozgalomban dolgozó kommunisták életük kockáztatásával, önfeláldozóan juttatták el a néphez a bolsevik igazság szavát, és a megszállók elleni harcra lelkesítették az embereket. A megszállt körzetekben müködö pártszervezetek vezetésével alakult meg és harcolt sok partizánosztag és egység, és tartotta rettegésben a német fasiszta rablókat. A kommunista pártnak az arcvonalon és a hátországban végzett hatalmas szervezö és eszmeinevelö munkája volt gyözelmünk legfontosabb tényezöje. A párt fáradhatatlan tömegmunkájának köszönhetö, hogy a Szovjetunió Nagy Honvédö Háborúja igazi népi háborúvá vált. Ezt a háborút bátor katonák vívták a fronton, a lakosságtól támogatott vakmerö partizánok az ellenség hátában, munkások az esztergapadoknál és kohóknál, vasutasok az acélsínek mellett, kolhozparasztok a mezökön, tudósok a laboratóriumokban és a tervezöirodákban. Szovjet állampolgárok milliói építették a védelmi vonalakat, hösiesen türve a háborús idök hihetetlen nélkülözéseit. A Vörös Hadsereg harcosaival együtt páratlan hösiességgel küzdöttek az ellenség ostromgyürüjébe szorult városok Ogyessza, Szevasztopol, Kijev, Leningrád, Sztálingrád (ma Volgográd) lakosai. A hazafiak százezrei védelmezték a hazát a német fasiszta repülögépek támadásaival, valamint az ellenség kémhálózatának próbálkozásaival szemben. A gyözelem kivívásában rendkívüli szerepük volt a szovjet nöknek és a fiataloknak, akik önfeláldozóan, erejüket nem kímélve dolgoztak, hogy az arcvonal szükségleteit kielégítsék. A háború során ország-világ elött teljes nagyságában feltárult a szovjet szocialista hazafiság ereje. Ez az éltetö hazafiság sajátos öntvényhez hasonlítható benne az orosz népnek és a Szovjetunió többi népének legjobb nemzeti, hazafias hagyományai egyesülnek a szocializmus iránt érzett rendíthetetlen hüséggel és a szovjet földön megvalósított nagy társadalmi vívmányok jogos büszkeségével. A szovjet hazafiság ereje felülmúlta a sovinizmus, a nacionalizmus mérgével átitatott német fasiszta hadsereg gépies drilljét és vakfegyelmét. A Nagy Honvédö Háború idején világosan megmutatkozott a kommunista párt által nevelt szovjet emberek erkölcsi fölénye. A nemzetközi imperialista reakció fö ütöerejét képviselö fasiszta államok szétzúzásának legfontosabb eredménye a szocializmus világrendszerré válása volt. Gyözelmünkkel a nemzetközi küzdötéren az eröviszonyok gyökeresen megváltoztak a szocializmus javára. Az októberi forradalom ügyét számos európai és ázsiai ország szocialista forradalma támogatta és folytatta. A szocializmus fényes útján halad a nagy kínai nép, azon járnak az európai népi demokratikus országok dolgozói, Mongólia, Észak-Korea, Észak-Vietnám népei is. A szocializmus világrendszere annak eredményeként jött létre, hogy egész sor európai és ázsiai ország kivált a kapitalizmusból, és a szocializmus útjára lépett. Ezek az országok az egyenlö jogú szocialista államok nagy családját alkotják. A szocialista tábor hatalmát és egységét mindenekelött a kommunista és munkáspártok egysége biztosítja, mely a marxizmus-leninizmus történelmi tapasztalatokkal igazolt rendíthetetlen elveire épül. Az európai és ázsiai szocialista államok megalakulása, valamint a gyarmati és függö országok nemzeti szabadságmozgalmának továbbfejlödése siettette az imperializmus gyarmati rendszerének széthullását. A háborút követö években mintegy másfélmilliárd ember rázta le a gyarmati elnyomás jármát. A volt ázsiai és afrikai gyarmatok vagy félgyarmatok helyén keletkezett nem szocialista államok békeszeretö politikát folytatnak, és ebben a tekintetben szolidárisak a szocialista államokkal. A Kelet országainak széles övezete nem az imperializmus tartaléka többé. Közeleg a gyarmati rendszer végórája, és Ázsia, Afrika, Latin-Amerika embermilliói kiharcolják nemzeti függetlenségüket. Az a tény, hogy a szocializmus világrendszerré lett, és a volt gyarmatbirodalmak széthullottak, örökre véget vetett annak a lehetöségnek, hogy a kapitalisták a Szovjetuniót bekeríthessék. A Szovjetunió szomszédai majdnem egész határa mentén baráti érzelmü szocialista országok, vagy olyan semleges, nem szocialista államok, amilyen Afganisztán és Finnország. Országunk kikerült a nemzetközi elszigeteltség állapotából, és a második világháború után kialakult eröviszonyok folytán örökre elenyészett a tökéseknek az a reménye, hogy külföldi katonai intervenció révén a Szovjetunióban visszaállítsák a kapitalizmust. "Ma nincs a világon olyan erö mondotta Hruscsov a XXI. pártkongresszuson -, amely visszaállíthatná hazánkban a kapitalizmust, szétzúzhatná a szocialista tábort. A Szovjetunióban a kapitalizmus restaurációjának veszélye ki van zárva. Ez azt jelenti, hogy a szocializmus nemcsak teljesen, hanem egyszersmind véglegesen gyözedelmeskedett." A Szovjetunió gyözelme a Nagy Honvédö Háborúban még jobban megszilárdította a szovjet társadalmi és állami rendszert. Népünk a kommunista pártnak és a párt lenini központi bizottságának vezetésével ismét megindulhatott a kommunizmusba vezetö úton, melyen a háború miatt egy idöre meg kellett állnia. Viszonylag rövid idö alatt lényegileg felszámolta a háború minden káros következményét, begyógyította a legsúlyosabb sebeket, melyeket a megszálló ellenség a szovjet népgazdaságnak okozott. A Szovjetunió ipari termelése már 1947-1948-ban nemcsak elérte, de túl is haladta a háború elötti színvonalat. Üszkös romjaikból feltámadtak a feldúlt szovjet városok: Kijev, Minszk, Szmolenszk, Ogyessza, Szevasztopol, Sztálingrád és még sok más elpusztult város. A kolhozfalvak is kilábaltak a háború súlyos következményeiböl. Nem volt könnyü dolguk a szovjet embereknek a háborút követö elsö esztendökben, de kimeríthetetlen energiájuk minden bajt és nehéz séget leküzdött. A szovjet nép hösies munkájának nem is maradt el az eredménye: az ország messze túlszárnyalta a gazdasági fejlödés háború elötti színvonalát, és új, kimagasló sikereket ért el a kommunizmus építésében. Az anyagi javak termelése terén az ipar, a közlekedés, a mezögazdaság soha nem tapasztalt fejlödési üteme jellemzi ezeket a sikereket. De ugyanilyen nagyszerü eredményeket ért el a Szovjetunió a tudomány és a technika fejlesztésében is, és a világon az elsö helyet foglalja el az olyan rendkívül fontos ágakban, mint az atomfizika és az atomenergetika, a sugárhajtású repülés és a rakétatechnika. A szocializmusnak a gazdaság, a tudomány és a kultúra fejlesztésében elért nagy eredményei tették lehetövé, hogy az elsö mesterséges bolygókat és kozmikus rakétákat a Szovjetunió bocsássa fel. A szovjet tudomány és technika vívmányai biztosították a kozmikus rakéták sikeres felbocsátását. Gagarin, Tyitov, Nyikolajev, Popovics kommunista ürhajósok megnyitották a végtelen kozmikus térségekbe való repülés korszakát. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXI. kongresszusa jóváhagyva a népgazdaság fejlesztésének hétéves tervét, hangsúlyozta, hogy ezzel országunk új, rendkívül fontos történeti szakaszába a kommunista társadalom építésének szélesen kibontakozó szakaszába lépett. Távlati programjaink a szovjet állam béketörekvéseit tükrözik; békeszeretetének lényéböl fakadnak, hiszen a dolgozók állama. A Szovjetunió, valamint az európai és ázsiai szocialista országok gazdasági terveinek megvalósítása megteremti azt a reális lehetöséget, hogy a háború már akkor is örökre eltünjék az emberiség életéböl, ha a földkerekség egy részén még fennmaradna a kapitalizmus. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa a világtörténelem kimagasló mérföldköve volt. A kongresszus minden oldalról megvitatta a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet perspektíváit, s elfogadta az új pártprogramot, amely korunk kommunista kiáltványa. A program a kommunizmus szovjetunióbeli felépítésének sokoldalú filozófiai, politikai és gazdasági megalapozása. E program megalkotása a párt kiemelkedö jelentöségü tudományos fegyverténye, mely ismét megmutatta, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja és annak leninista Központi Bizottsága vezetö szerepet játszik a marxi-lenini forradalmi gondolat továbbfejlesztésében. A pártprogram meghatározza a szocializmusról a magasabb fokra a kommunizmusra való áttérés legfontosabb feladatainak megoldási módjait. Ezek a feladatok a kommunizmus anyagi és technikai bázisának megteremtése, a kommunista társadalmi viszonyok kialakítása, a társadalom tagjainak kommunista öntudatra való nevelése szorosan összefüggnek egymással. A kommunizmus felépítésének döntö fontosságú feltétele az anyagi és technikai bázis megteremtése, amely a pártprogram szerint igen rövid történelmi idöszak húsz év alatt fog megvalósulni. Ez alatt az idö alatt alapjában véve felépül a kommunista társadalom a Szovjetunióban. Az elkövetkezö két évtized fontos szakasz lesz a szocializmus és a kapitalizmus versenyében. Ezalatt a Szovjetunió világviszonylatban elsö helyre kerül az egy före jutó termelés tekintetében, s eléri a munka termelékenységének, valamint a nép anyagi és kulturális életszínvonalának rendkívül magas fokát. A szocialista világrendszer országai többé-kevésbé egyidejüleg, azaz egy történelmi korszak határain belül valósítják meg a kommunizmusba való átmenetet. A XXII. pártkongresszus történelmi jelentöségü határozatai és a harmadik pártprogram jóváhagyása új korszakot nyitottak a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban, az emberiség egész történetében. A Szovjetunió, valamint a többi európai és ázsiai szocialista ország gazdasági terveinek megvalósulása, a szocialista tábor egyre összeforrottabb egysége, e tábornak minden ország demokrata és békeszeretö köreire gyakorolt nagy vonzóereje mindez reális feltételeket teremt ahhoz, hogy ki lehessen rekeszteni a világháborút a társadalom életéböl még akkor is, ha a földgolyó egy részén megmarad a kapitalizmus. A Szovjetunió Kommunista Pártjának programja minden nép számára megvilágítja a nemzeti függetlenséghez, a demokráciához és a társadalmi haladáshoz vezetö utat. Új erövel mutatja meg a Szovjetunió békés céljait, amelyek szervesen következnek a szocialista társadalom természetéböl, s megfelelnek minden nép létérdekének. A békeszeretö népek, a szocialista tábor erejére támaszkodva rákényszeríthetik a kardcsörtetö imperialistákat arra, hogy lemondjanak egy újabb háború kirobbantásának tervéröl. Ha pedig az imperialista kalandorok, minden józan megfontolás ellenére mégis háborút kezdenének a szocialista országok ellen, akkor ezzel csak siettetnék az egész kapitalista rendszer pusztulását. A Nagy Honvédö Háború után a Szovjetunió gyözelmét meghatározó törvényszerüségek hatóereje nem csökkent, ellenkezöleg, jelentösen növekedett. Az új szocialista országok megjelenése, a nemzeti szabadságmozgalmak gyözelmei az imperialista világrendszer szétesésének általános folyamatát tükrözik. Az imperializmus, amely vérbe borította a földet, és új irtóháborúval fenyeget, gyülöletessé vált a népek elött. Nem csoda, hogy a nemzetközi küzdötéren egyre érezhetöbb az agresszió terveit szövögetö imperialisták növekvö elszigetelödése. A háború éveiben és a rákövetkezö idöszakban mindenütt megnövekedett a kommunisták befolyása. A népek bennük látják a béke, a demokrácia és a szocializmus legállhatatosabb, legodaadóbb harcosait. A kommunista pártok befolyásának növekedése világosan tanúskodik a marxizmusleninizmus eszméinek óriási vonzóerejéröl, amelyek egyre nagyobb mértékben hatnak a világtörténelem alakulására. Hruscsov 1960 márciusában a következöket mondotta: "A marxizmus-leninizmus tanítása nem elvont elmélet, nem fantasztikus bibliai legenda a túlvilági paradicsomról. Mélységesen élö és igaz tanítás, amelynek helyességét mindennap igazolja kommunista építésünk gyakorlata, az emberek százmillióinak tapasztalata a szocialista országokban, ahol minden a népet szolgálja, ahol a szabad népek saját boldogságukat teremtik meg munkájukkal. És ezt a példát és tapasztalatot nagyra értékelik a saját függetlenségükért, a békéért és a jobb életért küzdö népek." s A Szovjetunió mérhetetlenül erössé vált, s rendelkezik a legkorszerübb védelmi eszközökkel. Fegyveres eröi, a gyöztes hadviselés élenjáró tapasztalatainak birtokában, éberen örködnek az ország állami érdekei fölött. Ma olyan a helyzet, hogy bármiféle katonai csoportot is szerveznének a szocializmus ellenségei, sohasem lennének képesek legyürni a szocialista tábor és a békeharcosok egyesített eröit. Aki újra akarná játszani a második világháborút, annak biztos vereség lenne a sorsa. A Szovjetunió Nagy Honvédö Háborúja már bevonult a történelembe, de emléke a szovjet népben, és az elkövetkezö nemzedékekben még sokáig elevenen fog élni. Nagyon is súlyos és véres volt ez a háború ahhoz, semhogy feledésbe merülhetne. Az 1941 és 1945 közt lezajlott nagy csaták millió és millió részvevöje eltávozik majd az élök sorából, de a gyermekek, az unokák, a dédunokák egymásnak fogják elbeszélni azoknak a harcosoknak höstetteit, akik hazánkat és az egész emberiséget megoltalmazták a rabságtól, akik leverték a német fasizmust és biztosították, hogy a Szovjetunió tovább folytathassa békés útját a kommunizmus felé. A Nagy Honvédö Háború és a fasizmus feletti világtörténelmi gyözelem nem csupán dicsö múlt. Olyan nagyszerü diadal ez, melynek eredményei még sokáig hatni fognak a világtörténelem egész menetére. 2. 2. A második világháború keletkezése és jellege. A fasiszta Németország támadása, amelyre a szovjet nép a Nagy Honvédö Háborúval válaszolt, a második világháború során történt. A Szovjetunió Nagy Honvédö Háborúja elválaszthatatlan és igen fontos része a második világháborúnak. Ezért a második világháború keletkezésének és jellegének kérdése nagyjelentöséggel bír. A második világháborút, miként az elsöt is, a modern kapitalizmus ellentmondásai szülték. Az imperializmus korában a kapitalista hatalmak már felosztották egymás között a világnak azt a részét, mely hozzáférhetö volt számukra. Osztozkodásuk a reális eröviszonyoknak megfelelöen, ádáz marakodás és harc közepette ment végbe. Az eröviszonyok azonban nem maradtak változatlanul. A különbözö országok gazdasági és politikai fejlödésének egyenlötlensége, mely a kapitalizmus abszolút érvényü törvényszerüsége, a tökés rendszer utolsó, imperialista szakaszában még élesebb formákat ölt. Az egyenlötlen fejlödés konfliktust eredményez: a kapitalista hatalmak reális eröviszonyainak alakulása már nem felel meg a gyarmatok és befolyási szférák elöbbi felosztásának. Az ilyen konfliktus elkerülhetetlenül háborús összecsapáshoz vezet, mivel az imperialista hatalmak közt a világ újbóli felosztásának más módja nincsen. Az elsö világháború kitörését elöidézö okokat elemezve, Lenin kijelentette: " . . . A kapitalizmus a föld kincseit egyes országok kezében összpontosította, felosztotta a földet az utolsó göröngyig; a további osztozkodás, a további gazdagodás már csak mások rovására történhet, az egyik ország érdekében a másik rovására. Ezt a kérdést kizárólag eröszakkal lehet megoldani és ezért a világrablók között a háború elkerülhetetlenné vált." Az imperialista hatalmak élükön az elsö világháborúban gyöztes Egyesült Államok, Anglia és Franciaország újra felosztották maguk között a világot, de az ellentétek nem szüntek meg, söt még tovább élezödtek. Az elsö világháború és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom következtében kibontakozott a kapitalizmus általános válsága, s ez még inkább elmélyítette a tökés rendszer belsö ellentmondásait. Különösen feszültté váltak az érdekellentétek a régi, valamint az egyenlötlen fejlödés következtében elöretörö fiatalabb imperialista államok között, illetve az elsö világháborúban gyöztes, valamint a vereséget szenvedett, revansra szomjazó országok között. Az elsö világháborúban legyözött Németország, valamint Olaszország és Japán úgy vélekedtek, hogy a hadizsákmányon megosztozó gyöztesek kisemmizték öket, ezért a világ újrafelosztását követelték. Csakhogy a régi gyarmattartó hatalmak (Anglia és Franciaország) és a legfiatalabb kapitalista ország (az Egyesült Államok, amelynek óriási monopoltökéje az elsö világháború által okozott nyomorúságon gazdagodott meg) egyáltalán nem mutattak hajlandóságot arra, hogy összébb húzódjanak. Éppen ellenkezöleg, arra törekedtek, hogy tovább terjeszkedjenek és a nemzetközi porondon végleg leszámoljanak a német, az olasz és a japán imperializmus konkurrenciájával. Az imperialista hatalmak e két csoportja között világuralmi harc lángolt fel, s a küzdelem egyre erösödött. Mint az elsö világháború elött, úgy ezúttal is a német imperializmus lett a legkövetelöbb és a legagresszívebb. A világ elsö szocialista országának, a Szovjetuniónak léte és gyors ütemü fejlödése volt az az új és döntö tényezö, amely élesen megkülönböztette a helyzetet és a második világháború elökészítésének feltételeit az elsö világháborúétól. Az imperialistákat megosztó ellentétek mellett most egy olyan ok is közrejátszott, amely egyesítette öket: a két társadalmi-gazdasági rendszernek, a kapitalizmusnak és a szocializmusnak a gyökeres ellentéte. Az amerikai-angol imperializmus vezetöi érthetö módon arra törekedtek, hogy a kapitalista tábor minden erejét az általuk gyülölt szocialista állam elleni harc lobogója alatt egyesítsék. Ezt a harcot azonban elsösorban vetélytársaik kezével akarták megvívni. A német imperializmus növekedésére nem csekély befolyással voltak az amerikai és az angol monopóliumok, amelyek arra számítottak, hogy Németország katonai hatalmának újjászületése erösíteni fogja a kapitalizmus pozícióit Európában, söt nemcsak Európában. A Szovjetunió elleni harc reális erejét az Amerikai Egyesült Államok és Anglia imperialistái mindenekelött a német militarizmusban látták. Ez a háborús fökolompos az elsö világháborúban elszenvedett veresége után csakis a nemzetközi reakciónak, elsösorban az Egyesült Államok monopóliumainak segítségével állhatott oly hamar talpra. E széles körü támogatás tette lehetövé a német imperialistáknak, hogy viszonylag rövid idö alatt felújítsák ipari berendezéseiket, megindítsák a fegyverkezést, és fokozatosan olyan hatalmas hadsereget szervezzenek, mely a Vörös Hadsereggel való összecsapása elött a legyözhetetlenség hitében állott. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország monopolista reakciós körei táplálták a hitlerizmust, segítették az új, fasiszta mezt öltött német militarizmust a "keleti hadjárat" elökészítésében, hogy megsemmisíthesse a Szovjetuniót. Az európai és amerikai imperialista burzsoázia rövidlátó, és a szocializmus féktelen gyülöletétöl fütött szovjetellenes politikája, melyet a jobboldali szociáldemokrata vezetök is támogattak, a fasiszta agresszió egyre jobban növekvö veszélyének körülményei között a nemzeti érdekek egyenes elárulásával volt határos, söt nem egy esetben túl is lépte ezt a határt. A második világháború elökészítésének egész története megrázó képet nyújt arról, hogy a reakciós burzsoázia osztálykorlátozottsága és a kommunizmus vak gyülölete miképpen sodorta Európa több országát szörnyü katasztrófába, a német fasiszta hódítók rabságába. A világuralomra törö fasiszta agresszorok gátlástalanul spekuláltak az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó köreinek szovjetellenes beállítottságára és terveire. Az antikommunizmus frázisát arra használták fel, hogy vetélytársaiktól hiteleket és technikai szabadalmakat csikarjanak ki, nyersanyagokat és hadászati anyagokat kapjanak, és egészen a nemzetközi rablásban való cinkosságig menö diplomáciai támogatásukat élvezzék. A német fasizmus a kommunizmus elleni "keresztes hadjárat" hangoztatásával álcázta világuralmi terveit, amelyek nemcsak a Szovjetuniót, hanem a nyugati világot is fenyegették. A véres fasiszta rendszert szülö német plutokráciának egyáltalán nem az volt a szándéka, hogy beérje a Szovjetunió megtámadásával. Ebben csupán fontos, döntö szakaszát látta a világuralom felé vezetö útnak; a világuralom programja a dollár és a font sterling hatalmának megdöntését is magában foglalta. A két társadalmi-gazdasági rendszer éles antagonizmusa természetesen nem tudta eltakarni, vagy akár csak gyengíteni a kapitalista rendszer belsö ellentmondásait, melyeket a társadalmi fejlödés objektív törvényszerüségei szabnak meg. Minél közelebb kerültek egymáshoz a szovjetellenes politikai irányvonalat követö imperialista államok ami szükségszerüen a fasiszta agresz`szorok további megerösödésére vezetett -, annál hevesebben lángolt fel köztük a világuralomért folyó harc. A második világháborút az imperialista rendszer törvényszerüségei szülték, s az e rendszeren belül is tört ki. Mialatt a világreakció háború útján akarta megoldani a két társadalmi rendszer ellentéteit, nem gondolva arra, hogy a történelem kerekét visszafelé forgatni nem lehet addig a Szovjetunióban a párt és a kormány Lenin örökének szellemében állhatatos szívóssággal törekedett a nemzetközi vitás kérdések békés úton való megoldására, abból a tételböl kiindulva, hogy a különbözö társadalmi rendszerü államok békében élhetnek egymás mellett. A világháború elökészítésének és kirobbantásának imperialista politikájával szemben a Szovjetunió politikája arra irányult, hogy a kollektív biztonság útján biztosítsa az általános békét, a népek függetlenségét, és megteremtse a szocializmus építésének békés feltételeit. A Szovjetunió körül tömörültek a béke és a demokrácia bajnokai. Miként az események fejlödése cáfolhatatlanul bebizonyította, a népek arra törekedtek, hogy a kirobbantott háborút nemzeti függetlenségük megvédésére, az imperialista és fasiszta hódítók megfékezésére irányuló igazságos felszabadító háborúvá változtassák. A biztos zsákmányra törekvö német tábornoki kar úgy határozott, hogy elöször azt kell megkaparintani, ami a világháborús konfliktus felidézésének kockázata nélkül megszerezhetö, majd a Németországnál gyengébb burzsoá államokkal való leszámolás következik, s csak ezután kerül sor a világuralomért folyó döntö hadjárat megkezdésére. A második világháború egyik sajátossága, hogy nem öltött egyszerre világméreteket. 1931 és 1939 között egész sor katonai konfliktus elözte meg, melyek egy láncolat lánc szemei voltak. Az Európában, Ázsiában és Afrikában kirobbantott "helyi háborúkat" az imperialista agresszorok azzal a céllal indították, hogy a megtámadott országok népeit leigázzák, és további rablásaik számára elönyös körülményeket teremtsenek. E háborúkban a megtámadott országok néptömegei bátran védelmezték nemzeti függetlenségüket és a demokrácia érdekeit az imperializmus reakciós rohamcsapata, a fasizmus ellen. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország imperialistái mindig elnézöek voltak az agresszorok iránt, mert abban reménykedtek, hogy elöbb vagy utóbb a háború élét a Szovjetunió ellen fordíthatják. Szemet hunytak a fasiszta államok megerösödése felett, amelyek pedig egyre nagyobb veszedelmet jelentettek a Nyugat úgynevezett "demokratikus" országaira. Söt mi több, még bizonyos áldozatokra is hajlandók voltak abban a reményben, hogy azok száz szorosan megtérülnek, ha majd Németország leverte a Szovjetuniót vagy a Szovjetunió meggyengítette Németországot. A nyugati "demokráciáknak" ez a politikája az 1938. évi müncheni egyezményben érte el tetöpontját. Ez az egyezmény "szabad" jelzést mutatott a német imperializmusnak a második világháborúhoz vezetö úton. A Szovjetunió elsönek figyelmeztette az emberiséget a világháború fenyegetö veszedelmére, erélyesen harcolt a békéért, határozottan és következetesen leleplezte a háborús uszítókat, és konkrét, hatékony rendszabályokat javasolt az általános biztonság érdekében. Felvetette a megnemtámadási és semlegességi egyezmények gondolatát, az általános és teljes leszerelés programját, és olyan kollektív biztonsági rendszert javasolt, amely megkötötte volna az agresszorok kezét. A szocializmus országának békeszeretö javaslatait az agresszorok és cinkosaik rendre visszautasították, de a dolgozók milliói lelkesen fogadták. Az 1939 nyarára kialakult helyzet és a közvélemény nyomása arra késztette Anglia és Franciaország kormányait, hogy tárgyalásokat kezdjenek a Szovjetunióval, amely ezeknek az országoknak kölcsönös segélynyújtási szerzödést ajánlott. Egy ilyen szerzödés megkötése legyözhetetlen akadályt állított volna a hitlerista agresszió útjába. A nyugati kapitalista hatalmak azonban nem akarták feltartóztatni a hitlerista Németországot. Őket csupán egy dolog érdekelte : hogyan fordítsák a német agresszió élét a Szovjetunió ellen. Anglia és Franciaország kormányai ennélfogva nem is óhajtottak a Szovjetunióval kölcsönös segélynyújtási szerzödést kötni a fasiszta agresszió ellen. Ilyen körülmények között a Szovjetunió számára csak egy kiút volt lehetséges: megnemtámadási egyezményt kötni Németországgal. Ez az egyezmény megakadályozta a kapitalista hatalmak szovjetellenes egységfrontjának kialakulását, és a Szovjetunió számára körülbelül kétesztendei békét biztosított; erre a két évre szüksége volt, hogy tovább építse a szocializmust, és megszilárdítsa védelmi képességét. A második világháború 1939. szeptember 1-én kezdödött, amikor a hitlerista Németország megtámadta Lengyelországot. A kapitalista nagyhatalmak két koalíciójának összecsapása volt ez a háború. Eredetét tekintve imperialista jellegü volt. Minden ország valamennyi imperialistája, az egész mai tökés rendszer felelös érte. Kitörését elösegítette azoknak a jobboldali szociáldemokrata vezetöknek a politikája, akik támogatták "saját" burzsoáziájukat, és megbontották a munkásosztály egységét. A háború kirobbantásáért külön felelösség terheli annak közvetlen kezdeményezöit a Németország vezette fasiszta tömbhöz tartozó államok kormányköreit. Lenin nemegyszer utalt arra, hogy a háború a politikának más (eröszakos) eszközökkel való folytatása, hogy "ugyanez volt mindig Marx és Engels álláspontja is, akik minden háborút az adott, érdekelt hatalmak és azokon belül a különbözö osztályok adott idöben követett politikájának folytatásaként fogtak fel." A második világháború sem volt egyéb, mint az imperialista hatalmak politikájának, annak a harcnak egyenes folytatása, amely a felvevöpiacokért és nyersanyagforrásokért, tökebefektetési szférákért, világuralomért s azért folyt, hogy a tökés rendszer hajdani egységét és osztatlan uralmát visszaállítsák. A fasiszta országok részéröl a háború mindvégig imperialista jellegü maradt. Azért kezdték és folytatták, hogy leigázzák a világot, gyarmati sorba süllyesszenek minden országot, és népet. A fasiszta rablók hallatlan kegyetlenkedéssel próbálták megtörni a politikájukkal szembeszálló néptömegek ellenállását, és az emberek millióit irtották ki. Több európai országot megfosztottak szuverenitásától és nemzeti függetlenségétöl. Söt mi több, az agresszorok Németország, Olaszország és Japán gyözelmük esetén az egész földön úgynevezett "új rendet" akartak megvalósítani, mely a megszállók legreakciósabb, féktelen diktatúráját és a népek legszörnyübb leigázását jelentette volna. Ez a fenyegetö veszedelem adta meg a potenciális lehetöségét annak, hogy a fasiszta államok elleni háború igazságos és felszabadító háborúvá váljon. Az elsö világháború idején az igazságos háborúnak néhány gócpontja volt (Szerbia, Belgium), ezek azonban nem befolyásolták lényegesen a háború általános jellegét. A második világháborúban viszont a fasizmus elleni fegyveres harc patakjai már kezdettöl fogva egymás felé áramlottak, s végül a népek és kormányok egységes, antifasiszta háborújának hatalmas áradatában egyesültek, mely gyökeresen megváltoztatta a világháború egész jellegét. A lengyel nép a német agresszió elsö napjától fogva felszabadító, igazságos, antifasiszta háborút vívott mindvégig, amíg a Vörös Hadsereg és a lengyel csapatok fel nem szabadították az országot; háborúja egyúttal harc volt az országban és az emigrációban tevékenykedö, a fasizmust kiszolgáló lengyel reakció ellen is. Ami az angol-francia-német háborút illeti, ez elsö szakaszában mindkét félrészéröl imperialistajellegü volt. A Lengyelország megvédésére való hivatkozás Anglia és Franciaország uralkodó körei részéröl csupán a hadüzenet formális ürügyéül szolgált. Németország elleni fellépésük igazi oka az volt, hogy meg kellett védeniük gyarmattartó nagyhatalmi helyzetüket és imperialista érdekeiket, melyekre megéhezett a német imperializmus, amelyet 1939-ben nem sikerült a Szovjetunió ellen irányítaniuk. 1939-1940-ben Anglia és Franciaország az úgynevezett "furcsa háborút" vagy amint a nyugati történészek manapság mondják "az elszalasztott lehetöségek háborúját" vívták Németország ellen, amikor is a két szövetséges 110 hadosztálya tétlenül fecsérelte az idöt, pedig 1939 szeptemberében csak 23 német hadosztály állt velük szemben. Ez a háborúk történetében ritkaságszámba menö paszszivitás azzal párosult, hogy az angol és a francia parancsnokság lázasan dolgozott a Szovjetunió elleni intervenció elökészítésén. Az intervencióra 1940 elején eszeltek ki ürügyet a német imperializmust kiszolgáló finn reakció segítségével. A Franciaország és Anglia részéröl kezdett háború imperialista jellege kormányaik belpolitikájából fakadt; e kormányok nagy hadjáratot indítottak a demokratikus erök ellen, és a háborús helyzetet a reakció megszilárdítására igyekeztek felhasználni. A jobboldali szociáldemokrata vezetök, akik a háború elött nem akartak bekapcsolódni a népek békeharcába, a háborús konfliktus kezdete óta saját imperialista kormányaikat támogatták, s ily módon ismét elárulták a munkásosztály ügyét. A Kommunista Internacionálé és a kommunista pártok már a második világháború elsö napjaiban a helyzet helyes, marxista értékelését adták. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom huszonkettedik évfordulója alkalmából a Komintern végrehajtó bizottsága kiáltványt bocsátott ki, melyben többek között a következök olvashatók: "A háború Európa szívében dúl. Anglia, Franciaország és Németország uralkodó körei a világuralomért hadakoznak. Ez a háború a kapitalizmus táborában hosszú évek óta folyó imperialista vetélkedés folytatása . . . Ennek az igazságtalan, reakciós, imperialista háborúnak ilyen a valódi értelme."9 Nagy-Britannia Kommunista Pártja kiáltványában hangsúlyozta, hogy ez a háború "az imperialista országok háborúja a profitért, a piacokért és a világuralomért."10 A Francia Kommunista Párt kijelentette: "A francia népre kényszerített háború a kapitalisták háborúja, olyan háború, melyet az angol és a német imperialisták viselnek egymás ellen . . ."xx Hasonlóan nyilatkozott az Egyesült Államok Kommunista Pártjának központi bizottsága is: "A mostani háború imperialista háború, amelyben egyformán vétkes minden ország burzsoáziája."xz A háborút megelözö idöszakban egyedül a kommunisták léptek fel következetesen és határozottan a béke érdekében, a fasiszta agresszorok ellen. Amikor pedig kirobbant a háború, Németország, Olaszország, Japán és a csatlós országok hazafias eröi a kommunisták vezetésével önfeláldozóan küzdöttek azért, hogy kormányaik vereséget szenvedjenek az igazságtalan, imperialista háborúban, illetve azért, hogy országuk szakítson Hitlerrel, s álljon az antifasiszta világkoalíció oldalára. Az illetö országok kommunista pártjainak politikáját az egész nemzetközi kommunista és munkásmozgalom támogatta. A fasiszta rablók ellen irányuló népi harc már a háború elsö napjaiban megkezdödött. Minthogy igazságos és felszabadító jellegü volt, egyre hatalmasabb méreteket öltött. Keleten a kínai nép vívta ezt a harcot a japán imperialisták ellen. A nemzeti szabadságmozgalom zászlaját, amelyet Európában elöször a spanyol köztársasági hazafiak emeltek magasra, most a kommunisták vezetésével a csehszlovák hazafiak, Lengyelország, Jugoszlávia, Franciaország és más országok szabadságszeretö népei vitték tovább, melyek áldozatul estek az agressziónak. A civilizációt pusztító, a népeket leigázó fasizmus ellen küzdö dolgozók harca a Szovjetunió léte folytán törvényszerüen arra vezetett, hogy a Németországgal, Olaszországgal és Japánnal vívott háború felszabadító, antifasiszta háborúvá vált. Ilyenformán tehát a második világháború bonyolultabb és összetettebb jelenség volt, mint az 1914-1918-as háború. Az események kibontakozása során meröben új törvényszerüség jelentkezett: a kapitalizmus általános válsága folytán egyrészt az agresszió áldozatául esett országok nagyburzsoáziája és földesurai elárulták nemzetüket, másrészt az agresszorok elleni felszabadító harcban megnött a néptömegek aktivitása. A fasiszta agresszió áldozatául esett kapitalista országok katonai vereségét a kormányok csödje és a népi ellenállás fokozódása kísérte. Igy történt például Lengyelországban, amelynek kormánya és katonai vezetése már a fasiszta agresszió legelsö napjaiban fejvesztetten menekült az országból, de a nép a megszállás dühöngö terrorja ellenére is egyre nagyobb erövel folytatta az ellenállási harcot. Franciaország, Norvégia, és más európai országok hazafiai a kommunisták vezetésével határozottan elítélték a kezdödö háborút és imperialista céljait. Amikor pedig az ö országaik fölött is megjelent a fasiszta hódítás veszedelme, bátran szembeszálltak az agresszorokkal, s antifasiszta háborúra próbálták kényszeríteni kormányaikat. Franciaország kommunista pártjának központi bizottsága 1940. június 6-án a kormányhoz fordult és követelte, hogy a háborút változtassa a szabadságért, a függetlenségért vívott népi háborúvá. A francia kommunisták lapja, a La Vie Ouvriére már a háború legkezdetén figyelmeztetett arra, hogy a saját népétöl rettegö kormányra biztos vereség vár. A kommunista pártok a helyzetet értékelve alkotó szellemben határozták meg feladataikat. Ez megnövekedett érettségük tanúbizonysága volt. A kapitalista világban nem volt olyan erö, mely képes lett volna megállítani a német fasiszta hadigépezetet. A hitlerista Németország rövid idö alatt az európai kontinensnek majdnem valamennyi burzsoá országát leigázva, azok rovására jelentösen megerösítette a maga katonai és gazdasági potenciálját. A fasiszta agresszorok sorra megszállták Nyugat-Európa országait, de ezzel együtt a népi ellenállás ereje is fokozódott. Amikor a fasiszta Olaszország 1940 októberében megtámadta Görögországot, a dolgozó tömegek egy emberként védekeztek; a görög kommunisták az elsö sorokban küzdöttek a betolakodók ellen. A népi felszabadító harc hatalmas aránya arra késztette a görög kormányt, hogy harcot szervezzen az agresszorok visszaverésére; a görög hazafiak eröfeszítéseit Albánia dolgozói is támogatták. Ennek eredményeként az olasz területrablók kiszorultak Görögországból. Az albán hazafiak saját területük egy részéröl szintén kiverték az olasz megszállókat. Amikor a hitlerista Németország 1941 áprilisában megrohanta Jugoszláviát és Görögországot, nagyarányú felszabadító harc bontakozott ki, amelybe a görög és az albán néppel együtt Jugoszlávia bátor fiai is bekapcsolódtak, s lekötötték Németországnak és szövetségeseinek jelentös eröit. Angliában és az Egyesült Államokban szintén egyre erösebbé vált a néptömegek ama elszánt akarata, hogy visszaverik a fasizmust. A tömegek nyomására az angol és az amerikai uralkodó körök kénytelenek voltak megváltoztatni csödöt mondott népellenes politikájukat. Amikor látták, hogy nemzeti függetlenségük és állami szuverenitásuk veszélyben forog, kénytelenek voltak igazi háborút kezdeni a fasiszta agresszorok ellen, bár a belsö fasisztabarát elemek, akiknek föleg az Egyesült Államokban volt nagy befolyásuk, ezt mindenképpen akadályozni igyekeztek. 1940 második felétöl, de különösen 1941 elejétöl fogva jelentösen gyorsult az a folyamat, melynek során a Németországgal szemben álló országok imperialista háborúja fokozatosan antifasiszta háborúvá alakult át. Ennek a folyamatnak döntö és legfontosabb tényezöje az volt, hogy a Szovjetunió, miután a hitlerista Németország megtámadta, szintén belépett a háborúba. A Szovjetunió belépése tette a háborút véglegesen felszabadító jellegüvé. Ez nem csupán abban mutatkozott meg, hogy a Szovjetunió harca új erövel és bizakodással töltötte el a fasizmussal küzdö többi népet. A Szovjetunió döntö szerepét itt az is bizonyítja, hogy a burzsoá államok és kormányaik, mindenekelött a fasiszta agresszorokkal hadat viselö nagyhatalmak, a körülmények nyomására kénytelenek voltak szövetségre, koalícióra lépni a Szovjetunióval. Kénytelenek voltak így vagy úgy segítségére lenni; mindazonáltal továbbra is eszmei, söt bizonyos fokig politikai gyülölettel viseltettek a szövetségesükké vált szocialista állammal szemben. De nem volt más választásuk. Semmi szín alatt sem gyözhettek a Szovjetunió nélkül, márpedig a Szovjetunió gyözelme azt jelentette, hogy a haladás és a szabadság diadalmaskodik a reakció felett. Az amerikai és angol vezetö körök politikájának imperialista lényege hadászati tekintetben is megnyilvánult, nevezetesen abban, hogy szándékosan sokáig halogatták az európai második front megnyitását a fasiszta Németország ellen. Az imperialista hatalmak kormányzó körei politikájának reakciós irányzata más esetekben is érvényre jutott, s ezzel végeredményben saját osztályérdekeiknek ártottak. Mert olyan helyzet alakult ki, hogy a Szovjetunió képes volt egymaga szétzúzni a fasiszta Németországot és elejét tudta venni, hogy a hitlerista járomtól megszabadított több európai országban az Egyesült Államok és Anglia imperialistái eröszakos úton reakciós rendszert teremtsenek. Annak, hogy a második világháború jellege megváltozott, nagy elméleti és politikai jelentösége van. A nyugati hatalmak háborúja azért vált antifasiszta, igazságos háborúvá, mert egész sor európai ország népe önálló eröként bekapcsolódott, és követelte létérdekeinek megvédését. Ebben is megmutatkozott a néptömegeknek a társadalom életében betöltött növekvö szerepe és jelentösége, tükrözve azoknak a társadalmi eröknek világtörténelmi fontosságú elöretörését, amelyek annak idején az októberi forradalom és a szocializmus felépítésének müvét véghezvitték a Szovjetunióban. A háború, amelyhez az imperialisták ellentéteik megoldása végett folyamodtak, az egyetlen elszigetelt, de hatalmas és életképes szocialista ország létezése folytán igazságos és lényegileg népi háborúvá alakult át. Ez a háború a fasiszta államok ellen irányult, amelyek akkor az imperialista reakció bástyái voltak. Az egyesült antifasiszta erök végül is legyözték Németországot, Olaszországot és Japánt. A gyözelem kivívásában a Szovjetunió és dicsö Vörös Hadserege oroszlánrészt vállalt. A fasiszta államok tömbje súlyos vereséget szenvedett. A második világháború egyúttal az egész kapitalista rendszer meggyengülését eredményezte. 3. 3. A második világháború idörendi felosztása A második világháború, amelynek igen fontos, döntö jelentöségü része volt a szovjet nép hösi harca, a legújabb történelem külön idöszakát alkotja. Tudományos vizsgálata szempontjából nagy jelentöségü a periódusok helyes meghatározása, mely objektíven tükrözi a történeti folyamat szakaszos fejlödését. A háború periódusait olyan idöszakok alkotják, melyek folyamán nagy változások mennek végbe a katonai és politikai helyzetben. A változásokat általános gazdasági és politikai tényezök szabják meg; ezek határozzák meg a fegyveres harc menetét és formáit, a hadmüveletek etapjait, a hadigazdaság állapotát és a hadviselö felek nemzetközi helyzetét. Egészen nyilvánvaló, hogy a második világháború történetében külön helyet foglal el az elsö periódus, amely a háború kezdetétöl a Szovjetunió elleni német támadásig terjed. A második világháború további periódusait a Nagy Honvédö Háború menete, annak fö szakaszai határozzák meg. A Nagy Honvédö Háború elsö periódusa (vagy másként: a második világháború második periódusa) 1941. június 22-töl 1942 novemberéig terjed. A szovjet állam számára ez volt a háború legsúlyosabb idöszaka: a Vörös Hadsereg kénytelen volt visszavonulni, közben elkeseredett csatákban meghiúsította a német fasiszták "villámháborús" tervét; ugyanakkor a hátországban és az arcvonalon megteremtette a háború sorsának megfordításához szükséges feltételeket. Ebben az idöszakban a szovjet állam fegyveres harcát föleg a védekezés jellemezte: a Vörös Hadsereg visszavonult az ország mélyébe, s közben véres csatákban igyekezett kifárasztani az ellenség eröit. Németország abban az idöben két ízben kísérelt meg nagyszabású támadó hadmüveletet a Szovjetunió ellen, de mindkét támadása megakadt, és a hitleristák hadászati végcéljai nem valósultak meg. A szovjet fegyveres erök a háború elsö szakaszában megállították a fasiszta támadást, elzárták az ellenség elöl az ország szívébe vezetö utat, és megteremtették a gyökeres fordulat elöfeltételeit. A Vörös Hadsereg 19411942 telén megindult támadása és a német fasiszta hadak Moszkva alatti szétzúzása jelentette Németország elsö nagy vereségét a második világháborúban, s egyben azt is, hogy a "villámháború" kalandor terve teljes kudarcot szenvedett. De ebben az idöben a szovjet fegyveres erök még nem voltak képesek arra, hogy a fegyveres harc menetében döntö fordulatot teremtsenek. A kommunista párt tevékenysége ebben az idöszakban arra irányult, hogy az ország életét a legrövidebb idö alatt teljesen átállítsa háborús vágányra, az országot egységes harci táborrá kovácsolja, meghiúsítsa a "villámháború" hitlerista terveit, és elökészítse a honvédö háború menetének fordulatát. A Szovjetunió Kommunista Pártjának óriási érdeme, hogy a háború elsö hónapjainak súlyos körülményei között sem riadt vissza a nehéz ségektöl, a kegyetlen és gonosz ellenség roppant erejü nyomására sem vesztette el a fejét, hanem a szocialista haza védelmére tudta mozgósítani az egész szovjet népet. A párt vezetésével már a hadmüveletek kezdetén kibontakozott az ellenség hátában a népi partizánmozgalom, amely oly nagy szerepet játszott a háború eseményeiben. A szovjet hadigazdaság már a háború elsö periódusában elökészítette azokat a feltételeket, ame lyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg magához ragadhassa a kezdeményezést. Ebben az idöszakban jött létre az antifasiszta koalíció is. A szovjet fegyveres erö

k hösi harcának eredményeként olyan helyzet alakult ki, mely kedvezett az antifasiszta koalícióhoz tartozó más országok fegyveres eröinek, hogy sikeresen tevékenykedjenek az észak-afrikai, az atlanti-óceáni és csendesóceáni hadszíntereken. A Nagy Honvédö Háború elsö periódusa egyben a szovjet hadmüvészet jelentös fejlödésének, a konkrét haditapasztalatok gyüjtésének és tanulmányozásának idöszaka is volt. Több kudarc elszenvedése után a szovjet csapatok a szerzett tapasztalatok alapján megtalálták a helyes módot arra, hogy mind védelemben, mind támadásban sikerrel hajtsák végre a hadmüveleti és harcászati feladatokat. Végeredményben a háború elsö szakaszában nemcsak megállítottuk a német fasiszta csapatok keleti elörenyomulását és nemcsak hadászati egyensúlyt értünk el, hanem megteremtettük azokat a feltételeket is, amelyek útján a kezdeményezést a Szovjetunió ragadhatta magához. A szóban forgó idöszak háborús eseményeinek egy-egy csúcspontja a német fasiszta csapatok Moszkva alatti szétverése és a Volga-part hösi védelme volt. Ez a két esemény a hitleristák támadási terveinek kudarcát eredményezte. A Nagy Honvédö Háború második periódusa (a második világháború harmadik periódusa) 1942. november 19-töl 1943 végéig terjed. Ez a háború gyökeres fordulatának éve, a Vörös Hadsereg történelmi jelentöségü nagy gyözelmeinek és a német fasiszta csapatok katasztrofális vereségeinek idöszaka volt. Az jellemezte, hogy ugrásszerüen megnövekedett a hadiipar termelése, kifejlödött a szovjet harcosok katonai tudása, és a hadászati kezdeményezés a Vörös Hadsereg kezébe ment át. Ebben az idöszakban a párt és az egész nép arra összpontosította eröfeszítéseit, hogy a népgazdaság termelö kapacitása jelentösen nöjön, fokozódjék a hadianyag-termelés, és az arcvonalat mindennel ellássák, ami a háború menetének megfordításához, a szovjet csapatok diadalmas támadásához szükséges. A párt fontos intézkedéseket tett a hadsereg fejlesztésére, biztosította a szovjet hadmüvészet további fejlödését, a Szovjetunió Fegyveres Eröi személyi állománya katonai szakértelmének tökéletesítését. A szóban forgó idöszakot a Szovjetunió külpolitikai helyzetében végbement új, nagy változások, s a Szovjetunió erejének további növekedése jellemzi. A háború második periódusának legkimagaslóbb eseményei azok a gyözelmek voltak, amelyeket a Vörös Hadsereg a Volgánál és Kurszk alatt aratott. A németek Sztálingrád alatt elszenvedett veresége nagy jelentöségü fordulópont volt a hitlerista Németország elleni harcban, és kezdetét jelentette a Nagy Honvédö Háború és az egész második világháború menetében bekövetkezett gyökeres fordulatnak. A Vörös Hadseregnek ebben a világraszóló gyözelmében az emberiség méltán látta a fasizmus feletti végsö és teljes gyözelem közeledö hajnalát. A szovjet fegyveres erök ellentámadást kezdtek Sztálingrád alatt (1942. november 19-én), majd 1942-43 telén folytatták a támadást a szovjet-német arcvonal déli szárnyán. Egyidejüleg áttörték a leningrádi blokádot, és más arcvonalszakaszokon megjavították hadmüveleti-hadászati helyzetüket. Megkezdödött az ellenségnek a szovjet földröl való tömeges kiüzése. 1943 februárjában és márciusában a német fasiszta parancsnokság megkísérelte, hogy a Vörös Hadsereg támadását megállítsa és ismét magához ragadja az elvesztett kezdeményezést. Ezért ellentámadást indított Harkov irányában és a Donyec-medence nyugati térségében. A szovjet csapatok kénytelenek voltak ideiglenesen védelembe átmenni. Aktív védelmi harcokban nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek, és ellentámadását március végére teljesen megállították. Ebben az irányban az arcvonal stabilizálódott. Július elején a német parancsnokság még egy kísérletet tett: nagyszabású támadást indított Kurszk körzetében, hogy megtorolja az elszenvedett veszteségeket. A németek sokat reméltek utolsó hadászati támadásuktól, de az súlyos kudarccal végzödött. A szovjet csapatok Kurszknál gigászi ütközetben szétverték az ellenséget, majd döntö ellentámadásba lendültek a szovjet-német arcvonal déli szárnyán és középsö szakaszán, felszabadították a Donyec-medencét, a bal parti Ukrajnát, az Orosz Szövetségi Szovjet Szocialista Köztársaság nyugati területeit, átkeltek a Dnyeperen, és hadászati hídföket létesítettek a jobb parti Ukrajnában. A Vörös Hadsereg gyözelmei kedvezö feltételeket teremtettek az Egyesült Államok és Anglía fegyveres eröi számára a fasiszta Németország és az imperialista Japán ellen folytatott háborújukban. Az amerikai és angol kormány azonban nem használta ki teljes mértékben ezeket a körülményeket, és 1943-ban nem nyitotta meg Európában a második frontot. A teheráni konferencián (1943. november 28-december 1.) az antifasiszta koalíció hatalmainak vezetöi között megegyezés jött létre annak a partraszállási müveletnek méreteit és idöpontjait illetöen, amelyet az amerikai-angol csapatok 1944-ben hajtottak végre Franciaország északi részén. A háború második periódusát a szovjet hátország összehangolt és hatékony munkája jellemzi, amely lehetövé tette a nagyszabású támadó hadmüveleteket folytató fegyveres erök megnövekedett szükségleteinek kielégítését. A Vörös Hadsereg ebben az idöszakban tovább tökéletesítette hadmüveleti és harcászati módszereit, melyeket a háború élenjáró tapasztalataira, a haditechnika fejlödésére és annak tömegméretü alkalmazására alapozott. A szovjet csapatok megszilárdították védelmi képességüket, és jelentös, sokoldalú tapasztalatokat szereztek a támadó hadmüveletek végrehajtásában is. A Nagy Honvédö Háború harmadik periódusa (a második világháború negyedik periódusa) 1943. végétöl 1945. május 9-ig terjed. Jellemzö vonásai: a Vörös Hadsereg teljesen kiüzte a fasiszta rablókat a szovjet földröl, felszabadította Keletés Délkelet-Európa népeit, és végleg leverte a hitlerista Németországot. A párt arra mozgósította a hátország dolgozóit, a Vörös Hadsereg és Flotta harcosait, hogy teljes gyözelemmel fejezzék be a háborút, a Szovjetunió egész területét szabadítsák meg a hitlerista rablóktól, állítsák helyre az ellenséges megszállás folytán elpusztult körzetek népgazdaságát és a fasizmus által leigázott európai népek felszabadításával teljesítsék magasztos történelmi hivatásukat. A katonai és politikai helyzetben további változások következtek be a Szovjetunió javára. A szovjet fegyveres erök az egyes irányokban végrehajtott támadásokról az arcvonal teljes hadászati kiterjedésében végrehajtott általános támadásra tértek át; az általános támadás részint egymást követö, részint egyidejü nagy támadó hadmüveletek formájában ment végbe. A Vörös Hadsereg számbeli és technikai fölénye, korlátlan hadászati kezdeményezése, valamint a szovjet légi fölény lehetövé tette, hogy óriási, egyre növekvö erejü csapásokat mérjen a német fasiszta csapatokra. 1943. december végén a szovjet csapatok megújították támadásukat a jobb parti Ukrajnában. 1944 januárjában a támadást a szovjet-német arcvonal északi szárnyára is kiterjesztették. Ennek eredményeként Ukrajna végleg felszabadult, a leningrádi blokád teljesen összeomlott, s a leningrádi körzetet, a Krímet és a Szovjetunió más területeit megtisztították a német megszállóktól. Csapataink támadása még szélesebben bontakozott ki 1944 nyarán: a szovjet fegyveres erök átlépték a hitlerista tömbhöz tartozó államok határait, és a hadmüveleteket már azok területén folytatták. Végül, az 1945-ös téli hadjáratban, a Vörös Hadsereg támadása az egész háborúban eladdig példátlan arányokat öltött. A Szovjetunió antifasiszta koalícióbeli szövetségesei megváltoztatták a hitlerista Németország elleni hadmüveletek formáit. 1944 júniusában az amerikai-angol csapatok partra szálltak ÉszakFranciaországban, s ezzel végre ha nagy késéssel is megnyitották a nyugat-európai második frontot. Ettöl fogva lehetöség nyílt a szovjet és az amerikai-angol fegyveres erök hadászati együttmüködésére. A fasiszta Németország helyzete a megszállása alatt tartott belga és francia területek elvesztésével súlyosbodott; a második front siettette vereségét, bár ebben egészen a háború befejezéséig továbbra is a szovjet fegyveres erök játszották a vezetö szerepet. A hadviselö felek hadigazdaságában is további gyökeres változások mentek végbe. A fasiszta Németország gazdasága 1944 júliusától rohamosan hanyatlott, ugyanakkor a Szovjetunió és az egész antifasiszta koalíció gazdasági ereje tovább növekedett. A háború harmadik idöszakában a szovjet csapatok teljesen kiüzték az ellenséget hazájuk földjéröl, és segítették Európa népeinek harcát a fasiszta iga lerázása végett. A hitlerista tömb ekkor véglegesen széthullott, több volt szövetségese a fasiszta Németország ellen fordította fegyvereit. Mindez mélyreható változásokat hozott a nemzetközi eröviszonyokban és a Szovjetunió külpolitikai helyzetében. A Szovjetunió tekintélyét még jobban emelte az a tény, hogy felszabadította a fasiszta rabságban sínylödö népeket. Az európai háború harmadik periódusa azzal a teljes gyözelemmel zárult le, melyet a Szovjetunió a fasiszta Németország felett aratott. Ez azonban még nem jelentette a második világháború teljes befejezését, mert a japán imperializmus ellen folyó fegyveres harc még nem ért véget. Japán az egész második világháború alatt a fasiszta Németország szövetségese és elvbarátja volt, vele együtt harcolt az antifasiszta koalíció hatalmai ellen a Csendes-óceán térségében és DélkeletÁzsiában. Bár több okból kifolyólag közvetlenül nem viselt hadat a Szovjetunió ellen, töle telhetöen mindvégig támogatta a német imperialistákat. A japán kormány szovjetellenes politikai irányvonala tényleges segítséget jelentett a fasiszta Németországnak, mivel körülbelül 40 szovjet hadosztályt elvont a szovjet-német arcvonalról. Japán hosszú és véres háborút viselt a nagy kínai nép ellen, mely bátran szembeszállt az ellenséges behatolással. Japán egész politikája a második világháborúban a militarista imperializmus rabló politikája volt, ugyanolyan, mint a hitlerista Németországé. Amikor ez utóbbi kapitulált, Japán folytatta a háborút az antifasiszta koalíció államai ellen, Kína ellen. Ilyen körülmények között a Szovjetunió, szövetségesi kötelezettségeihez híven, és a szovjet emberek, valamint az elnyomott ázsiai népek létérdekeitöl vezéreltetve, 1945. augusztus 8-án hadat üzent az imperialista Japánnak. A szovjet nép ezzel felszabadító küldetésének tett eleget, s szocialista hazája, az egész haladó emberiség érdekében folytatta a részéröl igazságos háborút. A kínai néppel, a kínai népi felszabadító hadsereggel, a mongol népi forradalmi hadsereggel együtt küzdött saját hazájáért, az imperializmus elnyomása alatt sínylödö Kína felszabadításáért, a második világháború mielöbbi befejezéséért. A Szovjetunió Japán elleni háborúja a Nagy Honvédö Háború közvetlen folytatását és szerves részét jelentette, s annak külön szakaszát alkotja; ugyanakkor ez a háború volt a második világháború ötödik és egyben utolsó szakaszának (1945. május 9-szeptember 2) legföbb eseménye. A szovjet fegyveres erök tevékenysége ebben a szakaszban új hadszíntéren, meröben új körülmények között, erösen megváltozott politikai és hadászati helyzetben, háromhónapos békés lélegzetvétel után zajlott le. A Szovjetunió Fegyveres Eröi támadásba mentek át Északkelet-Kína, ÉszakKorea, Dél-Szahalin és a Kurili-szigetsor térségében, pozdorjává zúzták a japán Kvantung-hadsereget és Japán bábállamainak hadait. A szovjet csapatok távol-keleti és az amerikai-angol fegyveres erök csendes-óceáni hadmüveleteinek eredményeképpen az imperialista Japán a Kelet akkori legföbb agresszora letette a fegyvert. Kapitulációja a Nagy Honvédö Háború és egyben az egész második világháború befejezését jelentette, biztosította a Japán által elragadott szovjet területek visszatérését, a Szovjetunió távolkeleti határainak megszilárdulását, és kedvezö elöfeltételeket teremtett az ázsiai gyarmati népek sikeres nemzeti szabadságharcához, a nagy kínai nép felszabadításához. "A Nagy Honvédö Háború története" c. hatkötetes mü a fent ismertetett periódusok szerint tagolódik. Elsö kötetének tartalma: a második világháború keletkezése; az imperialista hatalmak szovjetellenes támadásának elökészítése; a kommunista párt, a szovjet kormány és az egész nép eröfeszítése a hon védelem megerösítése érdekében. Idöben a kötet a harmincas évek elejétöl az új világháború két tüzfészkének kialakulásától 1941 júniusáig, vagyis a Szovjetunió Németország által történt megtámadásáig végbement eseményeket tárgyalja. Második kötete a Nagy Honvédö Háború elsö idöszakát (1941. június 22-1942. november) öleli fel: a fasiszta Németország hitszegö támadását a Szovjetunió ellen; a kommunista pártnak az agreszszió visszaverése érdekében végzett népmozgósító munkáját; a Vörös Hadsereg kényszerü visszavonulását és hösi ellenállását; a szovjet fegyveres erök elsö ellentámadását; a német "villámháború" kudarcát és a fordulat megvalósításához szükséges feltételek megteremtését. Harmadik kötete a Nagy Honvédö Háború második idöszakáról (1942. november 19-1943. december) számol be: a kommunista pártnak és a szovjet kormánynak az ellenség szétzúzására tett eröfeszítéseiröl; a háború menetének a sztálingrádi, a kurszki és 1943 más gyözelmes csatáinak eredményeként történt gyökeres megváltozásáról. Negyedik kötetének tartalma a háború harmadik idöszaka: a német területrablók teljes kiüzése a szovjet földröl; Keletés Délkelet-Európa népeinek felszabadítása. Ötödik kötete a Nagy Honvédö Háború harmadik idöszakának végén (1945) kivívott nagy gyözelmeket tartalmazza, melyek Európa népeinek felszabadulását és a hitlerista Németország végleges vereségét eredményezték, valamint az imperialista Japán leverésével kapcsolatos eseményeket. Hatodik kötetének tartalma: a Szovjetunió Nagy Honvédö Háborújának és az egész második világháborúnak világtörténelmi eredményei; a szovjet állam gyözelmének forrásai és azok elemzése; a Szovjetunió békeharca a háború utáni idöszakban. "A Nagy Honvédö Háború története" címü mü azt a célt szolgálja, hogy helyes elképzelést nyújtson a háború legfontosabb eseményeiröl és következményeiröl, és a marxizmusleninizmus eszmei alapján elemezze a háború okait, alakulását és kimenetelét. Ez a mü, amely a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága határozata folytán jelent meg, feltárja a háború történetének legfontosabb oldalait, megvilágítja az 1941-1945-ös háborús eseményeket, a Szovjetunió gazdasági, társadalmi és politikai fejlödésének folyamatait, valamint külpolitikájának problémáit az adott idöszakban. Továbbá általánosan jellemzi a fasiszta Németország és a többi imperialista hatalom Szovjetunió elleni agressziójának elökészítését, feltárja a szovjet nép lángoló hazafiságát, az arcvonalon és a hátországban vívott hösies harcát, ismerteti a Vörös Hadsereg és Hadiflotta legfontosabb hadmüveleteit, a szovjet fegyveres erök egyre növekvö ütöképességét és a szovjet hadmüvészet fölényét. "A Nagy Honvédö Háború története" felidézi annak a hösi harcnak nagyszerü képét, amelyet a szovjet nép az arcvonalon és a hátországban vívott erös, kegyetlen, gonosz ellenségével. A hatkötetes münek az a célja, hogy megmutassa a szovjet nép magasztos höstettét. Ezért egyaránt nagy figyelmet szentel mind a szovjet fegyveres erök és partizánok harccselekményeinek, mind a hátország tevékenységének. Tekintettel arra, hogy a második világháború a fasiszta agresszorok és szövetségeseik ellen küzdö szabadságszeretö népek óriási ütközetévé változott, a mü azt a bátor és önfeláldozó küzdelmet is megvilágítja, melyet a német és japán imperialisták által megszállt európai, illetve ázsiai országok néptömegei folytattak a fasiszta rablók és szövetségeseik ellen. Magában Németországban is indult antifasiszta mozgalom. A világ civilizációját és kultúráját veszélyeztetö fasiszta barbárság, eröszak és sötétség ellen a szabadságért és függetlenségért, a demokráciáért és szocializmusért küzdö népek hösies harcát mindenütt a kommunista és munkáspártok vezették és irányították. Önfeláldozó tevékenységük egyik fontos elöfeltétele volt annak, hogy a második világháború az antifasiszta koalíció diadalával fejezödött be. A háború idején több ország népe tett tanúbizonyságot arról, hogy töretlenül ragaszkodik szabadságához, nemzeti függetlenségéhez és súlyos áldozatokat hozott a szabadságért. A német fasizmus leverésének fö érdeme a szovjet népet illeti meg. A szocializmus adta a szovjet embereknek azt a hatalmas eröt, amellyel a háborúban felülmúlták Németországot és szövetségeseit. A szocialista társadalmi és állami rend gyözelme, a szovjet fegyveres erök diadala teljesen törvényszerüen következett be. Azt jelentette, hogy a társadalmi haladás gyözött a fasiszta reakción; egyben szigorú figyelmeztetés is volt minden néven nevezendö agresszor számára. S itt most ismét a szovjet nép millió és millió bátor fiára és leányára kell gondolnunk, akik a Nagy Honvédö Háborúban vérüket ontották, akik életüket áldozták a haza szabadságáért és függetlenségéért. Az ö páratlan hösiességüknek, áldozatkészségüknek, a kommunista párthoz való rendíthetetlen hüségüknek köszönhetö az emberiség ellenségein, a fasisztákon aratott dicsöséges gyözelem, mely olyannyira megkönnyítette az örök békéért és az emberek boldogságáért folyó harc nehéz ügyét. A szovjet nép és fegyveres eröi nem csupán azzal szereztek örök dicsöséget, hogy megvédelmezték saját szocialista hazájukat és teljes gyözelmet arattak a fasiszta hordákon, hanem azzal is, hogy testvéri segítö kezet nyújtottak Európa leigázott népeinek, köztük a német népnek is. A szovjet nép e gyözelmének és hösi tettének nagyszerü szimbóluma a berlini Treptow-parkban emelt emlékmü. A szovjet szobrászatnak ez a monumentális alkotása (J. Vucsetyics müve) a Vörös Hadsereget jelképezi az új típusú hadsereget, mely kardjával széthasogatja a fasiszta horogkeresztet, és megmenti az emberiség jövöjét. Jól mondja erröl az emlékmüröl a szovjet költö: Berlinben is, az ünnepi napon, Emléket emeltek, hogy örökké álljon, A szovjet katonának, Ki megmentett kislányt emel a karján. Ott áll a mü, dicsöségünk jelképe, Világító fárosz a homályban, Az én hatalmam katonája ö, Vigyázza békéjét az egész világnak. A szovjet nép gyözelme aranybetükkel írt fejezete az emberiség történelmének, és dicsösége örökké élni fog. 4. A Nagy Honvédö Háború utáni világtörténelmi változások az eröviszonyokban. A háború tanulságai A Nagy Honvédö Háború tanulságai valóban világtörténelmi jelentöségüek. Szemléltetöen bizonyítják a szocializmus és a haladás eröinek törhetetlenségét, a világuralomra törö imperialisták terveinek megvalósíthatatlanságát. A nemzetközi imperialista reakció, a szocializmus legádázabb ellensége két ízben elöször az intervenció és a polgárháború éveiben, másodszor a Nagy Honvédö Háború idején kísérelte meg, hogy fegyveres erövel szétzúzza a szovjet államot, és a Szovjetunió szabad népeit a töke rabságába hajtsa. De a hös szovjet nép mindkétszer gyöztesen került ki a háború súlyos megpróbáltatásaiból, és sikerrel folytatta tovább a szocializmus és kommunizmus építését. Az imperialista világreakciónak sem a Nagy Honvédö Háború elött, sem e háború folyamán nem sikerült egységfrontot alakítania a szocialista Szovjetunió ellen. A kapitalista hatalmak két csoportja között ható imperialista ellentétek, a fasiszta hódítás veszélye és a szabadságért, függetlenségért küzdö néptömegek harca végül is azt eredményezte, hogy a fegyveres harc folyamán létrejött a Hitler-ellenes koalíció. A Szovjetunió, figyelembe véve az antifasiszta szövetségesek közös harcának történelmi tapasztalatát, még a háború folyamán felvetette, hogy a háború utáni nemzetközi fejlödés érdekében meg kell hosszabbítani és meg kell szilárdítani az antifasiszta koalíció együttmüködését. Javaslatainak megfelelöen közös határozatokat hoztak és ünnepélyes kötelezettségeket vállaltak. De még véget sem ért a háború, az ünnepélyes kötelezettségvállalásokon még meg sem száradt a tinta mindez máris meghiúsult. A nemzetközi együttmüködés megszakításában az Amerikai Egyesült Államok imperialistáinak terjeszkedési politikája játszotta a vezetö szerepet. E politikában megnyilvánult az amerikai monopóliumok jellemzö sajátossága a világuralomra való törekvés. Közvetlenül a második világháború befejezése után Truman, az Egyesült Államok akkori elnöke, 1945. december 19-én "a fegyveres erök újjászervezése ügyében" üzenetet intézett a kongresszushoz, s ebben a többi között a következöket írta: "Mindannyiunknak fel kell ismernünk, hogy gyözelmünk a világ vezetéséért való állandó felelösség terhét rakta az amerikai nép vállára. A jövö békéje az egész világon attól függ majd, bebizonyítja-e az Egyesült Államok, hogy teljes elszántsággal meg akarja tartani a nemzetek vezetöjének szerepét."13 A valóság azonban rácáfolt az amerikai és egyéb imperialisták számításaira. Az elsö világháború után a nagy orosz nép a földkerekség egyhatodát kiragadta az imperialisták uralma alól, a második világháború után pedig létrejött a szocialista világtábor. 1946 márciusában Churchill agresszív hangú beszédet mondott Fulton amerikai városban, Truman elnök jelenlétében: Beszédében keresztes hadjáratra szólította fel az angolszász népeket a kommunizmus ellen, s ezzel kezdetét vette az úgynevezett "hidegháború". Még a kommunistafaló Bevin, akkori angol külügyminiszter, a Labour-párt jobbszárnyának vezetöje is a Szovjetunió elleni "preventív háború" doktrínájának nevezte 1950 márciusában Churchill fultoni beszédét. Az Egyesült Államok és partnerei sutba dobták ünnepélyes nyilatkozataikat, elutasították a szocialista országokkal való együttmüködést, és agresszív katonai tömböket NATO, `SEATO `stb. szerveztek a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen. Az imperializmus agresszív politikája nyílt kihívás a népekkel szemben. "Müködésre kész rakétakilövö berendezések, magfegyverrel töltött raktárak, hidrogénbombával a fedélzetükön levegöben örjáratozó repülögépek, tengereken és óceánokon úszó, támadásra kész hadihajók és tengeralattjárók, katonai támaszpontok idegen területeken íme, így fest ma gyakorlatilag az imperializmus . . . Az imperializmus egy maroknyi nagymonopólium és gyarmatosító önzö érdekeiért a háború szélére taszítja a világot."14 Az amerikai imperialisták nem akarták és nem tudták megérteni a történelem tanulságait. A szocializmussal szemben érzett osztálygyülöletüktöl elvakulva arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ha már nem képesek megsemmisíteni, legalább akadályozzák a szocialista államok dolgozóinak építö, alkotó tevékenységét. Az egyik amerikai liberális polgári folyóirat így jellemezte a washingtoni politikának ezt az irányvonalát: "A második világháborútól kezdve az amerikai külpolitika arra törekedett, hogy a világot éles határvonallal kommunista és antikommunista szektorokra ossza, mozgósítsa és felfegyverezze az antikommunista tábort, és végül megsemmisítse vagy legalább is reménytelen, másodrangú pozíciókba szorítsa vissza a kommunistákat."15 Az amerikai imperialisták felismerték, hogy hasztalan hirdetnek "hidegháborút" a Szovjetunió ellen, amelynek hösi eröfeszítései megmentették az egyetemes civilizációt a német fasizmus pusztításától és kivívták több ország szabadságát. Ráeszméltek arra, hogy hidegháborús politikájuk a népek határozott ellenállásába ütközik. Ezért a rágalmazás mérgezett fegyveréhez folyamodtak. Az imperialista propaganda egyszerre azt kezdte harsogni, hogy a Szovjetunió fegyveres rajtaütésre készülödik a tökés országok ellen. És ez a szennyes, ostoba rágalom ("Oroszország háborút akar") a háborút követö elsö években indult meg, amikor a szovjet nép minden erejét megfeszítve azon dolgozott, hogy a hitlerista pusztítások súlyos következményeit kiheverje. A háború utáni években az imperialista propaganda nagy buzgalommal folytatta sötét üzelmeit. Hogy az amerikai hivatalos kiadványok milyen példátlan hazudozásra vetemedtek abbeli igyekezetükben, hogy befeketítsék a Szovjetuniót, az a következö rövid idézetböl is kitünik. Az idézet a második világháború hivatalos történetéböl való, melyet az Egyesült Államok vezérkarának történeti osztálya tett közzé. E felháborító förmedvény szerzöi így jellemzik a Szovjetunió háború elötti és utáni politikáját: "A szabad nemzetek hírszerzö szolgálatai által összegyüjtött okmányszerü adatok cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy Szovjet-Oroszország világuralmi terveket szött, és szö ma is. A Moszkvában szerkesztett és nyomtatott rajzok és katonai térképek olyan óriási mérvü összeesküvést tárnak fel, amilyen még nem volt az emberiség történetében. Hivatalos kommunista nyilatkozatok megerösítik ezeket a tényeket. A kommunista kézikönyvek és egyéb kiadványok féktelenül háborúra uszítják a népet a demokratikus államok ellen."16 Természetesen ezek az állítólag meglevö dokumentumok sohasem kerültek elö, és soha senki sem bizonyíthatja ezeket az állításokat, hiszen mindez szemenszedett hazugság. Az efféle provokációs hamisítványok, melyeket Goebbelsnek, a "hazugság nagymesterének" receptjei szerint kotyvasztottak össze, a világ közvéleményének félrevezetését célozzák. A Pentagon történelemhamisítói emellett a rágalmazók ösrégi szokásához híven azt állítják, hogy minderre "bizonyítékaik" vannak. Ilyeneket persze nem tudnak felmutatni. Nem is lehet felmutatni azt, ami egyszerüen nem létezik. Egyetlen szovjet ember nem is beszélve a "kommunista kézikönyvekröl és egyéb kiadványokról" nem lépett fel és nem is léphet fel soha háborús gyújtogató szerepében. Erröl nagyon is meggyözödhettek a Szovjetunióba ellátogatott nyugati állampolgárok százezrei, köztük az amerikaiak tízezrei. Ami pedig az agressziós rajzokat és térképeket illeti, ilyeneket az amerikai katonai klikk szokott gyártani, és nemegyszer az amerikai sajtóban közzé is tenni. Igy például az Amerika-szerte igen elterjedt United States News and World Report címü folyóirat nemegyszer ábrázolta arcátlan elbizakodottsággal egy elképzelhetö amerikai agresszió nyilait, melyek mélyen behatolnak a Szovjetunió testébe. Ez a folyóirat, valamint a Colliers címü képeslap, amely 1951-ben fantasztikus "riportot" közölt arról, hogy az elkövetkezö háborúban amerikai repülögépek atombombákat dobnak Moszkvára, de a többi hasonló süttetü sajtókiadvány is nemegyszer "falta fel" a Szovjetuniót szenzációhajhászó hasábjain. Az amerikai imperialistákkal szöges ellentétben a Szovjetunió változatlan állhatatossággal vívja nemes harcát a béke, a békés együttélés jegyében. Kezdeményezö békepolitikája a nemzetközi élet igen fontos tényezöje lett. Ez a politika nyilvánult meg Hruscsov történelmi jelentöségü külföldi utazásaiban, abban a békeküldetésben, amelyet oly nagy sikerrel teljesített 1959 öszén, amikor ellátogatott az Amerikai Egyesült Államokba. A Szovjetunióval kapcsolatos amerikai politika, mely meröben hibás tételekböl és számításokból indul ki, a Dulles-féle "eröpolitika", a "háborús szakadék peremének" politikája kudarcba fulladt. Kiagyalói nem értették meg a szovjet szocialista rendszer erejét. Arra számítottak, hogy a "hidegháború" útján majd visszatarthatják a szocializmus fejlödését; ám ebben a tekintetben teljes vereséget szenvedtek. A Szovjetunió olyan eredményeket ért el gazdaságának, technikájának és tudományának fejlesztésében, a dolgozók anyagi és kulturális életszínvonalának emelésében, amelyek minöségileg új fokot jelentettek a két rendszer versenyében, és egyúttal a kommunizmus építésében is. Az amerikai agresszoroknak nem sikerült aláásniuk a szocialista országok megbonthatatlan egységét, nem sikerült megakadályozniuk a szocializmus világrendszerének további növekedését. Williams amerikai történész "Az amerikai diplomácia tragédiája" címü könyvében a washingtoni politika csödjéröl így ír: "A jövö történészei valószínüleg azt a következtetést fogják levonni, hogy a hidegháborút propagáló amerikai Żtotális diplomácia® hatása olyan volt, mint a bumerángé. Hiszen az Egyesült Államok valamivel több mint tíz esztendö alatt rájött, hogy a valóság majdnem teljesen ellenkezöje annak a világnak, amelynek az ö szilárd meggyözödése szerint programja és politikája végeredményeként ki kellett volna alakulnia."17 Ily módon tehát korunk fö tartalma az a harc, amely a két társadalmi világrendszer a kapitalista és a szocialista között folyik. Egyre világosabban rajzolódik ki a fejlödés két ellentétes útja. Az egyik út a társadalmi haladás, a béke és az alkotó munka útja; a másik a reakció, a kizsákmányolás és a háború útja. Korunk legégetöbb problémája a háború és a béke problémája. A háború eröi nemegyszer megpróbálták veszélybe sodorni az általános békét. Ilyen kísérletek voltak; háború Koreában, ellenforradalmi lázadás szervezése Magyarországon, támadás Egyiptom ellen, a Közel-Keletre való eröszakos behatolás többszöri megkísérlése; agresszív tevékenység a Kínai Népköztársaság ellen; kémrepülések a Szovjetunió területe fölött; a csúcstalálkozónak az Egyesült Államok részéröl történt megszakítása 1960 májusában; a kubai intervenció; csapatok küldése Laoszba stb. A második világháború után a legsúlyosabb válság 1962 októberében robbant ki a Karib-tenger térségében. Ezt a válságot az Egyesült Államok imperialista köreinek agressziós tettei idézték elö. "Kuba forradalmának gyözelme és az új élet építésében elért sikerei jegyezte meg Hruscsov dühödt tettre ingerelték az Amerikai Egyesült Államok imperialista köreit. Kuba a maga eszményeivel félelmetes az imperialisták számára. Ők nem akarnak beletörödni abba, hogy a kis Kubának volt bátorsága ahhoz, hogy önállóan éljen és fejlödjék úgy, amint a népe kívánja, nem pedig úgy, ahogyan azt az amerikai monopóliumok szeretnék."18 Az Egyesült Államok imperialistái a nemzetközi jog általánosan elfogadott normáinak durva megsértésével blokádot létesítettek a Karib-tengeren, és nyíltan a forradalmi Kuba elleni agresszióra készülödtek, hogy ott felszámolják a népi hatalmat. A karib-tengeri válság azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy rakéta-termonukleáris háborúba csap át. Szörnyü veszedelem lebegett az emberiség feje fölött. Az Amerikai Egyesült Államok részéröl megnyilvánuló, lázas ütemü készülödés láttán a forradalmi Kuba kénytelen volt megfelelö intézkedéseket foganatosítani védelmi erejének megszilárdítása érdekében. Ebben hatalmas segítséget kapott a Szovjetuniótól, mely mindenkor támogatja a szabadságukért és függetlenségükért, a reakció és a háború ellen küzdö népeket. Azokban a napokban, amikor izzásig hevült a nemzetközi légkör, a szovjet kormány mindkét fél számára elfogadható kompromisszumos javaslatokat terjesztett elö. Kijelentette: ha az Egyesült Államok kötelezi magát, hogy nem támadja meg Kubát, és szövetségeseit is visszatartja a kubai agressziótól, akkor a Szovjetunió hajlandó kivonni Kubából azokat a középhatósugarú rakétákat és "IL-28" típusú bombázó repülögépeket, amelyeket a kubai kormány kérésére szállított oda. A javaslat eredményeként "olyan kölcsönösen elfogadható döntést sikerült elérni, amely a józan értelem gyözelmét, a béke ügyének sikerét jelenti".19 Ezzel a Szovjetunió ismét bizonyságot tett az általános béke biztosítására irányuló békepolitikájáról. A világ közvéleménye sokra értékelte a szovjet kormánynak és elnökének, Hruscsovnak az állásfoglalását a karib-tengeri súlyos válság napjaiban, mivel ez elhárította a termonukleáris háborút annak minden tragikus következményével együtt. A Szovjetunió, a többi szocialista ország és a békeszeretö erök határozott állásfoglalása révén sikerült visszatartani a háborús gyújtogatókat, és megakadályozni egy újabb világháború kitörését. Ily módon ismét beigazolódott a XXII. pártkongresszus egyik fontos tételének helyessége. "Az új történelmi korszakban mondja a kongresszus által elfogadott program a néptömegek egyre aktívabban avatkoznak be a nemzetközi kérdések eldöntésébe . . . A hatalmas szocialista tábor, a békeszeretö nem szocialista államok, a nemzetközi munkásosztály és a béke ügyét védelmezö összes erök együttesen elháríthatják a világháborút. A szocializmus eröinek növekvö fölénye az imperializmus eröivel szemben, a béke eröinek fölénye a háború eröivel szemben oda vezet, hogy még a szocializmus teljes világméretü gyözelme elött tehát amikor a kapitalizmus a világ egy részén még fennmarad létrejön annak reális lehetösége, hogy a világháborút kiküszöböljük a társadalom `életéböl."20 Felmerülhet a kérdés: miért akarják az Egyesült Államok uralkodó körei mindenáron kiélezni a nemzetközi helyzetet? Azért, mert ezek a körök rettegnek a békétöl, félnek a forradalmi erök befolyásának növekedésétöl. Az imperialisták félnek, hogy a béke eröinek diadala megfosztja öket a fegyverkezési hajszában szerezhetö óriási profitoktól, hogy békés verseny esetén a szocializmus legyözi a kapitalizmust, hogy a szocializmus eröinek világszerte tapasztalható növekedése végül is csödbe juttatja az egész tökés rendszert. Hogy a béke ellenségei a legszörnyübb bünökre is képesek az emberiség ellen, arra szemléltetö például szolgálhat lord Dundee felszólalása az angol felsöházban. 1957. november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyvenedik évfordulójának napján, ez a harcias lord éles kirohanásokat intézett a kommunizmus ellen, s kijelentette: ö, valamint angol és amerikai barátai inkább kívánják "az atomháborúban félig elpusztult új világot, amelyben a megmaradt szabad emberek valamikor újra hozzákezdhetnek az építömunkához, mint azt a szabad világot, amelyben rabok módjára élnénk a kommunista iga alatt".21 A Dundee-féle emberek azért rettegnek a kommunizmustól, mert félnek a társadalom haladó fejlödésétöl, a történelem kérlelhetetlen törvényeitöl. Lord Dundee örült atomháborúról, a földkerekség fele lakosságának kiirtásáról ábrándozik, hogy a kapitalizmus fennmaradjon. Közeli rokonságban áll a hitleristákkal, annak idején ök is azt a kannibál-indulót tartották eszmei fegyverüknek, amelynek két sora így hangzott: "S ha az egész világ is összedöl, ördögbe is, köpünk rá!" A második világháborúban rengeteg vér ömlött azért, hogy a humanizmus gyözedelmeskedjék a fasiszta állatiasság és embergyülölet fölött. És most az imperializmus sötét eröi ismét fel akarnák állítani lerombolt bástyáikat, újra csak játszani kívánnak a népek sorsával. Kihívó, agresszív cselekedeteikjól megvilágítják az Egyesült Államok reakciós uralkodó köreinek lényegét az egész világ közvéleménye látja, hogy ök a béke ellenségei, akik gyalázatos terveket szövögetnek az emberiség ellen. És ezek a szégyentelen, minden tisztességérzetükböl kivetközött emberek mernek rágalmakat szórni a becsületes, nyílt, békeszeretö politikát folytató Szovjetunióra! A Szovjetunió Kommunista Pártja a szovjet társadalom irányító és vezetö ereje a szó legteljesebb értelmében "korunk esze, becsülete és lelkiismerete" (Lenin). Korunknak ezért a becsületéért és lelkiismeretéért, a párt bölcs és helyes politikájáért készek kiállni a dolgozók százmilliói, akik sorsukat örökre egybekötötték a kommunizmussal. Az amerikai monopoltöke egyik buzgó szekértolója a nyugatnémet klerikális-militarista állam. Az imperialista nyugati hatalmak védnöksége alatt ott visszaállították a nagyburzsoázia és fasiszta tábornokai uralmát, akik a revansizmus és a remilitarizálás politikáját folytatják abból a célból, hogy "bekebelezik a Német Demokratikus Köztársaságot, leigáznak más szomszédos országokat, revansot vesznek a második világháborúban elszenvedett vereségükért".22 A két világháború történeti tapasztalata nem hagy kétséget afelöl, hová juttathatják ismét Németországot a militarista körök. Ezt sokan megértik Amerikában is. Egy tekintélyes amerikai jogász, Taylor tábornok, a német militarizmus büneit elemezve a nürnbergi per tárgyalásán, beszédét a következö szavakkal fejezte be: "Ha a német militarizmus ismét fellép, nem feltétlenül a nácizmus égisze alatt fog jelentkezni. A német militaristák bármely személyhez vagy párthoz hajlandók csatlakozni, ha azok a német katonai hatalom feltámasztására törekednek. Mindent jó elöre és hidegvérüen számításba vesznek. Nem riadnak vissza semmiféle fanatikus ideológiától vagy undorító módszertöl; támadó törekvésükben büncselekményeket követnek el annak érdekében, hogy Németországot hatalmassá tegyék és rémuralmát kiterjesszék."23 Az elmúlt esztendök megmutatták, hogy a figyelmeztetés helyes volt. Csakhogy ez nem vonatkozik egész Németországra. Keleti részében a békeszeretö és demokratikus erök levonták a kellö történelmi tanulságokat. Itt a nép akaratából létrejött a Német Demokratikus Köztársaság, Németország történelmében az elsö munkás-paraszt állam, a békeszeretö szocialista államok és nemzetek nagy családjának egyenjogú tagja. Ez a német állam erélyesen szakított a revansizmussal, a militarizmussal, és nyílt, elvi alapokon álló, engesztelhetetlen harcot vív ellene. A Német Demokratikus Köztársaság politikája a Szovjetunióval és minden más országgal való béke és barátság politikája. Meröben más politika uralkodik Németország nyugati részében, amely az Egyesült Államok legföbb támadási bázisa lett Európában: a revans-háború hidegvérü elökészítésének politikája. Nyugat-Németország fölött ismét a horogkereszt baljós árnyéka lebeg, akárcsak a második világháborút megelözö években. S ugyanazok a monopolista körök, amelyek a fasiszta állam és annak európai meg tengerentúli pártfogói segítségével elökészítették, majd kirobbantották a második világháborút, vannak hatalmon most is a Német Szövetségi Köztársaságban; ök állnak a német tökét engedelmesen kiszolgáló kormány mögött, s az egykori fasiszta hivatalnokok és tábornokok segítségével nyíltan folytatják militarista politikájukat. Nyugat-Németországban betiltották a kommunista pártot, elnyomják a demokratikus eröket, üldözik a békeharcosokat. Kardcsörtetö szónokok ismét "keleti hadjáratot" emlegetnek a Német Demokratikus Köztársaság megdöntésére, Németország keleti határainak "felülvizsgálására", és a szocialista országok elleni háborúra uszítanak. Nyugat-Németországot felfegyverezték, csapatait atomés rakétafegyverekkel szerelik fel, és egyes európai országokban katonai támaszpontokat építenek, melyeket a német militaristák a második világháború tapasztalata szerint agressziójuk ugródeszkájául szándékoznak majd felhasználni. A mai német imperializmus ugyanarra az útra próbálja terelni az eseményeket, amely annak idején a második világháborúhoz vezetett. Akkor a háború kitörésének legföbb tényezöje az volt, hogy Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok monopóliumai és reakciós uralkodó körei elnézö engedékenységgel viseltettek a fasiszta agresszorok iránt, elárulták saját országuk nemzeti érdekeit, és az egyetemes béke ügyét. Nyugat-Németország mostani agresszív politikája sem volna lehetséges, ha nem támogatnák ugyanazok az imperialista erök. Az újjászületö német militarizmus föleg azért jelent nagy veszélyt, mert a nyugat-németországi revansisták esztelen terveik megvalósítása kedvéért újabb világháborút provokálhatnak ki. A világ népeinek nem szabad elfelejteniük a hitleristák egykori szörnyü provokációját amikor "lengyel katonák megtámadtak" egy német határszéli várost, Gleiwitzet, amely akkor Németországhoz tartozott. A német fasiszták azért rendezték meg ezt az aljas színjátékot, hogy ürügyük legyen a Lengyelország elleni fegyveres támadásra. Kevesen tudják azt is, hogy 1940 májusában a hitleristák provokációs légitámadást intéztek Freiburg német város ellen. A támadást a holland és a belga légierökre fogták, hogy ilyen ürüggyel betörhessenek ezekbe a semleges országokba."24 Ugyanazok a személyek, akik részt vettek ezekben a provokációkban, jelenleg vezetö állásokat töltenek be a nyugatnémet államban. A Bundeswehrt kizárólag hitlerista tábornokok vezénylik. Ki lehet biztos abban, hogy a német imperialisták ezúttal atomfegyverrel a kezükben nem folyamodnak-e újabb aljas provokációhoz abból a célból, hogy kirobbantsák a harmadik világháborút? Céljaik elérése érdekében készek arra, hogy atomháború színterévé változtassák Nyugat-Németországot és a németek tízmillióinak életét tegyék kockára. Ugyanezeket a célokat szolgálja az is, hogy Nyugat-Berlint a szocialista országok, föleg a Német Demokratikus Köztársaság ellen irányuló kémés diverziós tevékenység központjává változtatták. Reiter, Nyugat-Berlin volt polgármestere nem alaptalanul nevezte a várost "a legolcsóbb atombombának". Ismeretesek a nyugatnémet revansisták és militaristák ama tervei is, hogy NyugatBerlinböl támadnak a Német Demokratikus Köztársaságra. Ezért mind a nyugati hatalmak, mind a nyugatnémet imperialisták makacsul vonakodnak aláírni a békeszerzödést, s nem hajlandók Nyugat-Berlint demilitarizált szabad várossá tenni. A békeszeretö emberiség szerencséjére a második világháborút követö esztendökben óriási történelmi változások mentek végbe a földgolyón. A Szovjetunió kimagasló sikerei a kommunizmus építésében és az ország védelmi képességének megerösítésében; a szocialista világrendszer kialakulása és megszilárdulása; a munkásosztály helyzetének megerösödése a kapitalista országokban; a gyarmati népek és függö országok rohamosan fejlödö nemzeti szabadságmozgalma, mely a gyarmati rendszer széthullásához vezet mindez tovább mélyítette a kapitalizmus általános válságát, gyökeresen megváltoztatta a nemzetközi eröviszonyokat. A béketábor ereje most mérhetetlenül megnövekedett, és az eröfölény egyre inkább a békeszeretö államok felé tolódik. A nemzetközi helyzetben bekövetkezett gyökeres változások soha nem látott távlatokat nyitottak a békeharc számára. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa az új történelmi tények mélyreható elemzése és tudományos általánosítása alapján, a marxizmus-leninizmust alkotóan tovább fejlesztve kimondta azt a rendkívül fontos elméleti tételt, hogy korunkban meg lehet akadályozni a háborút. A XXI. és a XXII. pártkongresszus pedig arra a felismerésre jutott, hogy az emberiség életéböl ki lehet küszöbölni a világháborút még a szocializmus világméretü gyözelmének bekövetkezése elött akkor, amikor a világ egy részében még fennáll a kapitalizmus. A Szovjetunió a Nagy Honvédö Háború elött is a lenini békepolitikát folytatta. A második világháború küszöbén kialakult nemzetközi viszonyok elemzése meggyözöen bizonyítja, hogy a háborút az agresszív imperialista erök készítették elö és robbantották ki, hogy a Szovjetunió még az akkori körülmények közepette is állhatatosan küzdött a háború elkerüléséért, az agresszorok kollektív megfékezéséért. De a Szovjetunió akkor békeharcában egyedül volt az imperialista államok háborús készülödésével szemben. Ma azonban a béke eröi hatalmasak a Szovjetunió gazdasági és katonai ereje óriási, a szocialista táborba több mint egymilliárd ember tömörül, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom egyre erösebb, a békeharc-mozgalom szervezett eröinek minden országban nagy a befolyásuk. Számottevö fölényben vannak a fegyverkezési hajszában érdekelt agressziós erökkel szemben, amelyek újabb világháborút akarnak kirobbantani. Ezért olyan szilárd és erös a mi politikánk, amely szívósan küzd a békéért, a leszerelésért, a különbözö társadalmi rendszerü államok békés együttéléséért. A XX. és a XXI. pártkongresszusnak egy új világháború elkerülhetöségére vonatkozó tételei helyesek és megingathatatlanok. A XX., XXI. és XXII. kongresszus politikai irányvonalát az egész nemzetközi kommunista mozgalom támogatja, amiröl a kommunista és munkáspártok képviselöinek 1957-ben és 1960-ban tartott tanácskozásaival kapcsolatos dokumentumok is tanúskodnak. A kommunista és munkáspártoknak a marxizmus-leninizmus elveire épült egysége a békeszeretö erök tömörülése szempontjából hatalmas jelentöségü. "Az egység és az összeforrottság megtíz szerezi mozgalmunk erejét, és biztosan garantálja a kommunizmus nagy ügyének gyözelmes elönyomulását, valamint az ellenség minden támadásának sikeres visszaverését."25 A kommunista és munkáspártok képviselöinek 1960 novemberében megtartott moszkvai tanácskozásával kapcsolatban közzétett nyilatkozat kimondja, hogy a kommunista világmozgalomban a revizionizmus jelenti a fö veszélyt. A nyilatkozat ugyanakkor hangsúlyozza: "Az elméletben és a gyakorlatban megnyilvánuló dogmatizmus és szektásság, ha nem folyik ellenük következetes harc, szintén fö veszéllyé válhatnak az egyes pártok ilyen vagy olyan fejlödési szakaszában."26 Az SZKP és a többi marxista-leninista párt nemcsak a revizionizmus ellen harcolt és harcol, hanem a dogmatizmus ellen is. Az azóta eltelt idö alatt több kommunista pártban megnövekedett a dogmatizmus és a baloldali szektásság veszélye, amely a nacionalizmusból táplálkozik, s egyúttal a nacionalizmust táplálja. E veszély megnyilvánulása kiváltképpen a hatalmon levö pártok tevékenységében türhetetlen. "Különösen veszedelmes ez azért is, mert a kommunista mozgalom vonalvezetése ellen irányul olyan kérdésekben, amilyenek a háború és a béke kérdései, amelyek az egész emberiség sorsát érintik."27 Néhány politikai személyiség a békés együttélésre irányuló politikát, a leszerelésért vívott harcot úgy igyekszik feltüntetni, mintha az eltávolodást jelentene a marxizmus-leninizmustól, a proletariátus osztályharcától."28 El akarják hitetni, hogy az újabb világháború elkerülhetöségére vonatkozó pártkongresszusi határozatok nem helytállók. Az efféle tendenciákat nem lehet másnak tekinteni, mint dogmatikus, baloldali szektás tévelygéseknek. Az ilyen tendenciák abból fakadnak, hogy az illetök nem hisznek a munkásosztály alkotó képességében, nem bíznak a szocialista tábor erejében és hatalmában, alábecsülik a szocializmus nagy vonzóerejét, pedig az egyre meggyözöbben bizonyítja, hogy óriási fölényben van a kapitalizmussal szemben. A fiatal, egészséges szocialista társadalmi rend és a roskatag, önmagát túlélt kapitalista társadalmi rend békés versenyében a szocializmus és kommunizmus eszméi feltétlenül gyözni fognak. "A békés együttélés lenini elve ez a mi külpolitikánk általános irányvonala, ez a szocialista országok zászlaja, ez valamennyi nép hön óhajtott célja. Gyözzön a józan ész a meggondolatlanság fölött, a nemzetközi élet vitás kérdéseinek rendezésében a tárgyalások módszere váltsa fel örökre az Żeröpróba® veszélyes módszerét! A föld lakói kivívhatják végre és ki is kell vívniuk a békességet, s ne kelljen félniük attól, hogy a holnap termonukleáris konfliktust hoz nekik. Az emberiség nem füstölgö romhalmazokon akarja felépíteni a jövöjét, hanem azon az anyagi alapon, amelyet sok nemzedék munkája már megteremtett."29 jelentette ki Hruscsov. Ezért a kommunista párt és a szovjet kormány továbbra is következetesen és szívós állhatatossággal fog küzdeni egy újabb világháború megakadályozásáért, a békéért, a leszerelésért, a különbözö társadalmi rendszerü államok békés egymás mellett éléséért. A Szovjetunió, a békés együttélés lenini elvéböl kiindulva minden töle telhetöt megtesz a béke megszilárdítására, és ugyanakkor éberen figyeli az imperialista reakció próbálkozásait. A szovjet népet mindig is magas fokú forradalmi éberség jellemezte, de korunkban ennek különösen nagy jelentösége van. "A béke mondotta Hruscsov az emberek nyugodt és boldog életének elengedhetetlen feltétele. De ahhoz, hogy a béke valóban diadalmaskodjék, nélkülözhetetlen, hogy a béke katonái, az igaz ügy harcosai mindig készek legyenek az agresszor visszaverésére, a visszavágásra, ha a béke ellenségei támadást provokálnának országunk vagy a szocialista tábor bármely más országa ellen."30 Erre tanít a történelem minden tapasztalata, erre tanít a Nagy Honvédö Háborúnak és a Szovjetunió fasizmus feletti világtörténelmi jelentöségü gyözelmének tapasztalata.