A SZOVJETUNIÓ NÉPGAZDASÁGÁNAK HADITERMELÉSRE VALÓ ÁTÁLLITÁSA, ÉS A HÁTORSZÁG MUNKÁJA 1941-BEN

A SZOVJETUNIÓ NÉPGAZDASÁGÁNAK HADITERMELÉSRE VALÓ ÁTÁLLITÁSA, ÉS A HÁTORSZÁG MUNKÁJA 1941-BEN

1. A háborús idök elsö népgazdasági tervei. A termelöerök áthelyezése az ország keleti területeire Amikor a Szovjetunió és a fasiszta Németország között kitört a háború, megvoltak az anyagi-termelési lehetöségeink ahhoz, hogy egy modern háborúban az országot sikeresen megvédjük és az agresszort szétzúzzuk. A békés szocialista építés éveiben a nehézipar a technikai fejlödésben magas színvonalat ért el, létrejött egy nagy hadiipar. Azt az idöt, amelyet a Szovjetunió az 1939 augusztusában megkötött megnemtámadási szerzödéssel nyert, a kommunista párt és a kormány a repülögépeket, harckocsikat és tüzérségi eszközöket készítö gyárak termelési kapacitásának további növelésére használta fel. Miután a háború kirobbant, az volt a feladat, hogy az egész gazdasági életet rövid idö alatt a békés termelésröl haditermelésre állítsák át, mozgósítsák az ország összes anyagi és munkatartalékait, s ezeket az ellenség feletti gyözelem kivívása érdekében használják fel. A polgárháború éveiben Lenin többször is figyelmeztette a pártot, hogy az erös ellenség csak akkor zúzható szét, ha a frontot egy gazdasági és erkölcsi lehetöségeinek minden erejét latba vetö szilárd és szervezett hátország támogatja. A kommunista párt és a szovjet kormány, Lenin útmutatásait követve, nyomban a fasiszta Németországnak a Szovjetunió ellen intézett támadása után a Szovjetunió népeihez fordult azzal a felhívással, hogy az országot egyetlen haditáborrá alakítsák át, állítsák át a hátország munkáját háborús vágányokra, a front érdekeinek rendelve alá minden tevékenységüket. "Minden a frontért, minden a gyözelemért!" zengett végig a pártjelszava nagy hazánkon. Ez felrázta és hösies önfeláldozó munkára lelkesítette a szovjet hazafiak millióit. Az ország hatalmas arányú munkájában és aktív politikai életében vezetö szerepet töltött be a munkásosztály, a szovjet társadalom legforradalmibb, legöntudatosabb és legszervezettebb csapata. A pártnak a népgazdaság' `átállitását és a háború szükségleteinek kielégítését célzó szervezö tevékenysége a gazdasági tervek felülvizsgálatával és a kialakult helyzethez való hozzáidomításával kezdödött. Június 23-án érvénybe lépett a löszerés tölténygyártásra vonatkozó mozgósítási terv, amelyet a kormány 1941. június 6-án hagyott jóvá. Június 30-án az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa jóváhagyta, az 1941. III. negyedére vonatkozó mozgósítási népgazdasági tervet. Ezt a tervet, amelyet a Szovjetunió Állami Tervbizottsága az SZK(b)P Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának június 23-i útmutatásai alapján dolgozott ki, a békés idöre vonatkozó és a kormány által 1941. június 14-én megerösített negyedévi terv helyett fogadták el. A mozgósítási terv a szén és ásványolaj, a nyersvas és a finom acél, a színesfémek és a fémforgácsoló szerszámgépek termelésének jelentös növelését irányozta elö. A beruházás jellegü építkezéseket szigorúan meghatározott számú, különösen fontos építkezésre korlátozták (hadiüzemek, villanytelepek, tüzelöanyag-, kohóés vegyiüzemek, vasutak). A fö figyelmet a hadiiparra fordították. Elsösorban ezt látták el munkaerövel. A hadiipar javára módosították a fém, a szén, a villamos energia és a berendezések elosztását. A mozgósítási tartalékokból a hadiüzemek jelentös fémkészleteket kaptak, és az összes iparágak között elosztható fémforgácsoló szerszámgépek 75 százalékát is nekik adták át. A harci technikai eszközök és a fegyverzet termelésének arányait illetöen, a III. negyedévre vonatkozóan még a háború elött kidolgozott állami népgazdaságfejlesztési tervhez viszonyítva, 26 százalékos emelést irányoztak elö. A hadiesemények kedvezötlen alakulása lényeges módosításokat tett szükségessé a gazdasági tervezésben. Már nyomban a háború kitörése után világossá vált, hogy a haditermelés elöirányzott színvonala nem biztosítja a háború elsö napjaiban elszenvedett óriási anyagi-technikai veszteségek pótlását, és nem elégítheti ki a Vörös Hadsereg szüntelenül növekvö szükségleteit fegyverben, löszerben és harci technikai eszközökben. Sok, hadigazdasági szempontból fontos terület elvesztése és az a közvetlen veszély, hogy az ellenség elfoglalja az ország déli és központi részében levö nagy iparvidékeket, amelyek a Szovjetunió fö hadiipari bázisául szolgáltak, gyökeresen megváltoztatták a népgazdaság átszervezésének feltételeit. A haditermelés további növelése és az egész hadiipar fejlesztése most attól függött, hogy sikerül-e a legnagyobb nehézipari üzemeket gyors ütemben az OSZFSZK északnyugati és központi körzeteiböl és Ukrajna keleti részéböl a hátország mélyébe telepíteni, és új helyükön idejében felállítani. Minthogy ezt a feladatot a lehetö legrövidebb idö alatt kellett megoldani, a párt és a kormány szilárdan és következetesen törekedett arra, hogy az ország keleti részét a Szovjetunió fö hadigazdasági bázisává alakítsa át. Július 4-én az Állami Honvédelmi Bizottság Voznyeszenszkijnak, a Szovjetunió Állami Tervbizottsága elnökének a vezetésével egy különleges bizottságot hozott létre, amely azt a feladatot kapta, hogy "dolgozza ki az ország védelmének biztosítását szolgáló hadigazdasági tervet, figyelembe véve a Volga-vidéken, Nyugat-Szibériában és az Urálban levö készleteknek és vállalatoknak, valamint a kiürítés során az említett körzetekbe átszállított készleteknek és vállalatoknak a felhasználását. A terv kidolgozásánál számításba kell venni mind az alapvetö vállalatokat, mind pedig az együttmüködö vállalatokat, hogy biztosítható legyen a minél teljesebb termelés." A termelöeröknek az ország keleti részébe való tömeges áttelepítése során, az Állami Honvédelmi Bizottság különösen nagy jelentöséget tulajdonított annak, hogy tartós termelési kapcsolatok alakuljanak ki az egyes vállalatok és egész iparágak között. A vállalatok helyes együttmüködése és szakosítása volt a népgazdaság háborús átszervezésének egyik legfontosabb feladata. A korábban kialakult együttmüködés a hadmüveletek következtében részben megbomlott, részben pedig nem felelt már meg sok vállalat új szakosításának. A hadihelyzet sürgösen megkövetelte a helyi eröforrások jobb kihasználását, a nyersanyag, az anyagok, a félkész gyártmányok szállítási távolságának rövidítését, továbbá új ipari-termelési komplexumok létrehozását. Éppen ezért a vállalatok áttelepítésére vonatkozó tervek kidolgozásánál a meglevö nyersanyagbázis mellett azt is számba vették, hogy az új helyen vannak-e kooperáló üzemek, illetve lehetséges-e ilyen üzemek létrehozása. A gazdaság átszervezésének irányítására a távoli hátországba küldték az Állami Honvédelmi Bizottság meghatalmazottait, a népbiztosokat, azok helyetteseit és a föigazgatóságok vezetöit. Az Állami Honvédelmi Bizottság képviselöi ezt követöen rendszeresen kiszálltak a helyszínre és a felmerült gazdasági kérdéseket ott oldották meg. Paton akadémikus visszaemlékezéseiben leírja, hogyan találkozott Malisevvel, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettesével, aki akkoriban az Állami Honvédelmi Bizottság megbízottjaként az Urálba látogatott: "Meglepett, hogy kormányunk alig néhány nappal a háború kitörése után ilyen erélyes rendszabályokhoz folyamodott, és minden eshetöséggel számolva igyekezett létrehozni az ipar második védelmi vonalát. Vjacseszlav Alekszandrovics röviden, de világosan kifejtette nekem, milyen szerep hárul az Urálra a Vörös Hadsereg fegyverrel és löszerrel való ellátásában. S nem kételkedtem benne, hogy a pártnak és a kormánynak alaposan átgondolt, világos és átfogó terve van a honvédelmi ipar kiszélesítésére . . . Itt, az Urálban, hideg van, zord a természet mondotta -, de hamarosan igen meleg lesz a nagy és megfeszített emberi munkától." Az ipari vállalatok többségének az Urálba, Szibériába és a Volga-vidékre való áttelepítését nemcsak földrajzi megfontolás e vidékeknek az arcvonaltól való távolsága parancsolta (bár ez is igen fontos volt), hanem az is, hogy ott megvoltak a szükséges feltételek e vállalatok befogadására, elhelyezésére, üzembe állítására és a haditermelés gyors növelésére. A háború elötti ötéves tervek idején a Szovjetunió keleti részében az országnak egy második hatalmas szénés kohászati bázisa alakult ki. Az Urál és Szibéria lett a vaskohászat legnagyobb központja. Itt összpontosult a színesfém-kohászati üzemek zöme is. Ez a hatalmas ipari komplexum szervesen magában foglalta a Magnyitogorszk és Kuznyeck között fekvö, kokszolható szénben gazdag Karaganda-medencét és Kazahsztán északi területét, felmérhetetlen érclelöhelyeivel. Rohamosan fejlödött a Volga-vidéken és az Urálban a gépgyártás. A háborút közvetlenül megelözö években az ország keleti részében szüntelenül nagyarányú ipari építkezés folyt. 1938-1940-ben ide jutott az ország beruházásainak egyharmada. A XVIII. pártkongresszus határozata értelmében az Urálban, Nyugat-Szibériában és a Volga-vidéken a gépgyártásban, az ásványolajiparban és a vegyiiparban párhuzamos vállalatokat kellett létesíteni, hogy "ily módon egyes olyan iparcikkeknél, amelyeket csak egy vállalat gyárt, kiküszöböljük az ellátás bizonytalanságát". A háború kitöréséig sok párhuzamos üzem építése nem fejezödött be, s így ezek helyére az áttelepített gyárak kerülhettek. A háború elötti években nagy figyelmet fordítottak arra, hogy keleten kitermeljék azokat a nyersanyagokat, amelyeket korábban az ország déli részei biztosítottak. A geológusok fáradhatatlan munkája eredményeképpen a vasés mangánérc, a bauxit, a rézés nikkelérc, valamint a ritka fémek számos új lelöhelye jelent meg a térképen. "Az Urál írta Komarov, a Tudományos Akadémia elnöke rendkívül gazdag vasban, színes és könnyü fémekben, tüzelöanyagés vegyipari eröforrásokban. Ez a meridiális hegyláncolat, amely az arcvonallal párhuzamosan húzódik és mintegy ezer-kétezer kilométer távolságra van töle, nem más, mint a gazdasági erödítmények hatalmas vonala, az igen gazdag lelöhelyek, a nagy hozamú bányák, nagy teljesítményü gyárak és erömüvek vonala, amelyet három ötéves terv folyamán hoztak létre." S a háború elsö napjaitól az Urálba, Nyugat-Szibériába, a Volga-vidékre, és Közép-Ázsiába telepítették át a frontövezet üzemeit. A komplex haditermelés megszervezése érdekében, tervszerüen ugyanoda szállítottak át az ország más területeiröl a hadmüveletekkel közvetlenül nem érintett üzemeket is. A gépsorok, üzemek és egész iparágak áttelepítése 1941 júliusában kezdödött. Az SZK(b)P Központi Bizottsága a vaskohászati, a hajóipari, a nehézés középgépipari népbiztosság, valamint az építöipari népbiztosság javaslatára már 1941. július 2-án határozatot hozott a mariupolilljics-gyár páncélkészítö gépsorának a magnyitogorszki gyárba való átszállítására. Másnap az Állami Honvédelmi Bizottság, jóváhagyva a tüzérség és a lövész csapatok legfontosabb fegyvereinek gyártására vonatkozó tervet, úgy határozott, hogy a fegyvergyártás népbiztosságának 26 üzemét a központi körzetekböl (Moszkva, Tula) és Leningrádból Szibéria és a Volga-vidék városaiba telepíti át. A határozat megállapítása szerint, e gyárakra támaszkodva kellett a keleti körzetekben fejleszteni a fegyver, löszer és felszerelés gyártását. Két nappal késöbb, július 5-én, a Népbiztosok Tanácsa rendeletet hozott, amelynek értelmében a központi területekröl Nyugat-Szibériába kellett átszállítani a repülögépipari népbiztosság egyes vállalatait, a repülögép-alkatrészek párhuzamos gyártásának megszervezése céljából. Ugyanaznap az Állami Honvédelmi Bizottság rendkívüli határozata arra kötelezte a középgépipari népbiztosságot, hogy létesítsen az Urálban és a Volga-vidékenharckocsiés gépjármümotorok gyártására párhuzamos üzemeket, a leningrádi Kirov-gyár evakuált Diesel-üzemére és az áttelepített harkovi traktorgyárra alapozva. Ugyanebböl a célból az Állami Honvédelmi Bizottság utasítására Harkovból Cseljabinszk területre szállították át a Diese 747j98h l-üzemet, a gorkiji autógyárban pedig megkezdték a harckocsimotorok gyártását. Igy már júliusban, elöre kidolgozott terv szerint, hozzáfogtak az Urálban és a Volga-vidéken a komplex harckocsigyártás nagy központjainak kialakításához. Július végén az Állami Honvédelmi Bizottság félbeszakította a "Zaporozssztal" gyár 4. sz. nagyolvasztójának építését, és elrendelte, hogy "a berendezéseket és fémkonstrukciókat a nova-tagili gyárba a 3. sz. nagyolvasztó építéséhez szállítsák át". A keleti minöségi kohászat fejlödése szempontjából nagy jelentösége volt annak a határozatnak is, amelyet az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. augusztus 7-én Tyevoszjannak, vaskohászati népbiztosnak a javaslatára hozott, s amelynek értelmében a moszkvai "Sarló és kalapács" és "Elektrosztal" gyár egyes üzemeit és berendezésük egy részét a megfelelö uráli vállalatokhoz telepítették át. Ily módon a párt és a kormány már az új hadigazdasági terv összeállítása során következetesen megteremtette a szükséges elöfeltételeket e terv sikeres megvalósításához. 1941. augusztus 16-án a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága jóváhagyta az 1941. IV. negyedére és az 1942. évre a Volga-vidék, az Urál, Nyugat-Szibéria, Kazahsztán és Közép-Ázsia körzeteire vonatkozólag az Állami Tervbizottság által elöterjesztett hadigazdasági tervet. A terv egy olyan összehangolt hadigazdaság távlatát tárta fel, amely képes volt biztosítani a szovjet állam anyagi-technikai fölényét a német fasiszta betolakodók elleni hosszan tartó harcban. Átfogó programot adott az olyan termelési ágak fejlesztésére, mint a fegyver-, löszer-, repülögépés harckocsigyártás, valamint a legfontosabb nehézipari ágak berendezéseinek gyártása. A termelés növelését irányozták elö a vegyiparban, a gumiiparban, a cellulózés papíriparban, a textiliparban, a könnyüés élelmiszeriparban. Lényegesen megváltozott a beruházásoknak az egyes iparágak közti megosztása. A beruházás jellegü építkezések összvolumenében a honvédelmi népbiztosságok hányada 1941 elsö félévének 30 százalékáról a IV. negyedévben 40 százalékra emelkedett. A háború elötti harmadik ötéves terv keretében megindított ipari üzemépítkezések száma 5700-ról 614-re csökkent. Elsösorban azoknak a vállalatoknak az építését folytatták, amelyeket legkésöbb egy éven belül üzembe helyezhettek. A IV. negyedévre elöirányozták azokat a költségeket is, amelyek 825 evakuált vállalat helyreállításával kapcsolatban merültek fel. A terv a mezögazdaságot is nagy feladat elé állította. A terv szerint keleten az 1942. évinél jelentösen nagyobb terület megmüvelésére volt szükség. Különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy teljesen megmüveljék mindazokat a földeket, amelyek természetesen öntözhetök. Ezeken cukorrépát, gumipitypangot, zöldségféléket, burgonyát és búzát termesztettek. Jelentös helyet foglalt el a tervben a teljesítö képesség fokozása a Szovjetunió keleti részében, a többi között a Kirov, Perm, Szverdlovszk, Tyumeny, Omszk irányban. Az új terv pénzszükségletének fedezése az állami költségvetés megfelelö átalakítását tette szükségessé. A hadikiadások 1941 második felében az elsö félévhez viszonyítva 20,6 milliárd rubellel növekedtek, a népgazdaság polgári ágainak fejlesztését szolgáló költségvetési elöirányzatok viszont 21,6 milliárd rubellel, a szociális és kulturális célokat szolgáló elöirányzatok pedig 16,5 milliárd rubellel csökkentek. * Az 1941. IV. negyedévére és az 1942. évre vonatkozó hadigazdasági tervet hatályba léptetö rendeletben a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága megjegyezte, hogy a terv megvalósítása "a Volga-vidéki, uráli, nyugat-szibériai, kazahsztáni és közép-ázsiai területek termelési bázisának mielöbbi kifejlesztésétöl" függ; ennek viszont az az elöfeltétele, hogy az említett területekre telepítsék át a löszergyártás, a fegyvergyártás és a repülögépipari népbiztosságának, valamint más népbiztosságoknak az ipari vállalatait

. A népgazdaság valamennyi ágához tartozó vállalatnak, az embereknek, az anyagnak és az állami értékeknek a frontövezeti kerületekböl a hátország mélyébe való áttelepítését közvetlenül a Kiürítési Tanács vezette, amely 1941. június 24-én alakult az SZK(b)P Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának a határozata alapján. A tanács elnökévé Svernyiket, helyetteseivé pedig Koszigint és Pervuhint nevezték ki. Az Állami Honvédelmi Bizottság megalakulása után a Kiürítési Tanács annak közvetlen vezetése alatt dolgozott. Június 27-én az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa rendeletet hozott "Az emberkontingensek és az anyagi értékek elszállításának és elhelyezésének rendjéröl". Ezt a rendeletet késöbb kiegészítette az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. augusztus 7-i utasítása, amelynek értelmében az áttelepített vállalatoknak a befogadó területen való elhelyezése során minden tekintetben a hadiipari vállalatokat, valamint a színesfém-kohászat, a speciális vaskohászat és a vegyipar vállalatait részesítették elönyben. A kormány utasítására a népbiztosságok és föigazgatóságok keretében kiürítési irodákat és bizottságokat alakítottak és megbízottakat jelöltek ki minden egyes vállalatcsoporthoz. Az áttelepítést a Kiürítési Tanács kebelében létrehozott felügyelö csoport ellenörizte, amelynek élén Koszigin, a tanács elnökhelyettese állott. Az áttelepülést a helyszínen a köztársasági, területi, városi és körzeti pártés szovjetszervek irányították. Az UK(b)P Központi Bizottsága és Ukrajna Népbiztosi Tanácsa például megbízottakat küldött ki; ezek rendszerint a területi pártbizottságok titkárai, a városokban és körzetekben pedig a városi és körzeti pártbizottságok titkárai voltak. A pártés gazdasági szervek az Állami Honvédelmi Bizottság utasításai szerint kidolgozták az áttelepülés konkrét tervét. Ilyen tervet az egyes vállalatok is készítettek. "Zaporozssztal" gyár tervét például 1941. augusztus 10-én tárgyalták meg és hagyták jóvá a vállalat párt-, gazdasági és mérnöki-technikusi vezetöinek értekezletén. Azért, hogy a sürgös katonai rendelések teljesítésében ne álljon be fennakadás, a gyár fokozatosan négy ütemben települt át. 1941. július-augusztusában minden egyes tonna acél, minden egyes harckocsi, repülögép, géppuska különösen értékes volt. Ezért vált vastörvénnyé az Állami Honvédelmi Bizottság utasítása: "Termeljünk, ameddig csak lehet! Csak az Állami Honvédelmi Bizottság vagy a népbiztosság megbízottjának rendelkezésére kezdjük meg a gyár leszerelését!" A haditermelésre vonatkozó feladatokat majdnem valamennyi üzemben levö ipari vállalat nemcsak teljesítette, hanem túl is teljesítette. 1941. szeptember 8-án Hruscsov javaslatára az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott, amelyben ez állt: "Az egész haditermelést, amelyet Ukrajna vállalatai az Ukrán SZSZK Népbiztosi Tanácsának és az UK(b)P Központi Bizottságának rendelései alapján a számukra megállapított állami havi terven felül adnak, az Ukrán SZSZK Népbiztosi Tanácsa és az UK(b)P Központi Bizottsága osztja el a Déli és a Délnyugati Front között." Augusztus elején, amikor szemmel láthatóan az a veszély fenyegetett, hogy az ellenséges csapatok a Délnyugati és a Déli Front egész védelmi sávjában kijutnak a Dnyeperig, a Dnyeper-vidék ipari körzetének tömeges kiürítése elkerülhetetlenné vált. 1941. augusztus 7-én késö éjszaka a dnyepropetrovszki Lenin csöhengermü igazgatójának irodájában csengetett a telefon. Korobov, vaskohászati népbiztos-helyettes közölte a kormány döntését: kezdjék meg két mühely berendezéseinek leszerelését, készüljenek fel a gyár áttelepítésére. A ballonmühelyben csak elözö nap kezdték meg a termelést az új gépsorokon, s most ezeket le kellett szerelni és el kellett szállítani. A legfontosabb mühelyek berendezésének leszerelését közvetlenül Vaszilenko, a gyár igazgatója és Tyihonov fömérnök irányította. Augusztus 8-án reggelre a berendezésekkel megrakott elsö 35 vagon már készen állt az elszállításra. Ezzel egyidejüleg Dnyepropetrovszk más gyárainak berendezését is leszerelték. Minthogy gördülöanyagban hiány mutatkozott, meg kellett változtatni az eredeti kiürítési tervet. A csöhengermüböl a legértékesebb berendezéseket szállították csak el, a többit pedig részlegesen szerelték le. Késöbb a német fasiszta megszállók megpróbálták a hengermüben megindítani a termelést, de minden kísérletük hiábavalónak bizonyult. Augusztus 9-én elindult a hengermü berendezését szállító elsö szerelvény, az ezt követö hat napon át pedig további hat szerelvény hagyta el a várost. Az utolsó, kilencedik szerelvény szeptember 6-án ért Pervouralszkba, s december 24-én már meg is indult a termelés a vékony falú csöveket gyártó mühelyben. Augusztus 18-án az Állami Honvédelmi Bizottság megállapította a Dnyeper jobb partján levö vasés színesfém-kohászati üzemek áttelepítésének rendjét. El kellett szállítani a "Zaporozssztal", a "Dnyeproszpecsztal", a Liebknecht-gyár és más üzemek legértékesebb berendezéseit. A zaporozsjei ipar áttelepítése Kornyijecnek, az Ukrán SZSZK Népbiztosi Tanácsa elnökének, a Déli Front haditanácsa tagjának közvetlen vezetésével ment végbe. A kohómüvek áttelepítését Seremetyev, a Szovjetunió vaskohászati népbiztosának helyettese irányította. Éjjel-nappal folyt a berendezések leszerelése és elszállítása, még az ellenséges légitámadások idején is. Az UK(b)P Központi Bizottságának utasítására a zaporozsjei vállalatok berendezésének leszerelésére és vagonokba rakására mozgósították a Donyec-medence üzemeinek munkásait. Augusztus 21-én érkezett Zaporozsjébe az elsö szerelvény sztalinói, makejevkai, kramatorszki és más üzembeli munkásokkal. Ezek segítségével evakuálták Európa legnagyobb finom acélt gyártó kohómüvét, a "Zaporozssztal" gyárat. Legelsönek a hengersort szerelték le. A leszerelt berendezést akkor rakták vonatba, amikor a német csapatok már elfoglalták a Dnyeperjobb partját. A "Zaporozssztal" gyárból mintegy 8000 vagon vasat szállítottak el, elvitték a vékony és közepes vastag lemezeket hengerlö gépsorokat, az olvasztó és Martin-mühelyeket. A gyár berendezésének javát összesen 50000 tonna súlyú gépet mintegy 200 millió rubel értékben a magnyitogorszkí kohókombinátban használták fel. A vasés színesfém-kohászati, valamint a gépgyártó üzemekkel egyidejüleg Zaporozsjéböl a helyiipar, a könnyüés élelmiszeripar 26 vállalatát is elszállították. Szeptember 21-én Kornyijec Hruscsovhoz intézett levelében jelentette: " . . . Zaporozsje városából valamennyi üzemet evakuáltunk. Az evakuálás szervezetten ment végbe, valamennyi alkatrészt megjelöltünk. Most a vas, az öntecsek, a lemeztuskók és az érc elszállítása folyik, s ez október 2-án fejezödik be." Késöbb Kuzmintól, a "Zaporozssztal" gyár igazgatójától, amerikai látogatása idején, ottani gyárosok és mérnökök megkérdezték: Csakugyan igaz, hogy a "Zaporozssztal" gyárat teljes egészében elszállították? Kuzmin azt válaszolta: Bizony, ez így van. Ezt az önvédelemre kényszerült munkásosztály hajtotta végre. Bonyolult feladatuk volt a frontövezet energetikai munkásainak. A villamosenergia-szolgáltatás megszüntetésével automatikusan megszünt az ipar munkája is. Villamos energiára azonban szüksége volt minden leszerelésre váró gyárnak és bányának, a Vörös Hadsereget és a lakosságot ellátó kórházaknak és pékségeknek. Ugyanekkor minden keletre szállított turbina és kazán növelte az áttelepült vállalatok üzembe helyezéséhez szükséges energetikai kapacitást. Az erömüvek népbiztossága a Donyec-medence energiarendszereibe tartozó vállalatok és hálózatok leszerelésére tervet készített. A terv, amelyet az Állami Honvédelmi Bizottság október 9-én hagyott jóvá, azt is megszabta, hogyan használják fel a Donyec-medence energiarendszereinek berendezéseit a keleti körzetekben. A zujevói körzeti erömü turbogenerátorait és a 15. sz. kazánt a Dél-Urál erömüveibe szállították, a 14. sz. kazánt Kemerovóba, a 13. sz. kazánt Kazanyba, a styerovkai körzeti erömü turbogenerátorainak és kazánjainak legnagyobb részét Karagandába telepítették át, az ÉszakiDonyecen létesült erömü berendezéseit pedig a bereznyiki höerömübe. A helyzet ellentmondást nem türö módon parancsolta az egyetlen helyes megoldást: az erömüvek berendezését az utolsó pillanatban kellett elszállítani. A berendezések leszerelésének és elszállításának irányítása céljából az erömüvek népbiztossága a munkatársaknak egy nagy csoportját küldte a Donyec-medencébe. E csoport élén Zsimerin, népbiztoshelyettes állott. Egy-egy erömü leszerelésére legfeljebb 8-10 napot fordítottak. A kurahovkai körzeti erömü akkoriban kezdte csak meg müködését. Ez volt a Donyec-medence legfiatalabb erömüve. A második, nemrég üzembe helyezett turbinán dolgozó szerelök még a befejezö munkálatokat végezték, amikor megérkezett a parancs a telep leszerelésére. A kurahovkai erömü kollektívája fájó szívvel látott hozzá a munkához. Segítségükre volt a moszkvai szerelök egy csoportja is. Abban az idöben a német fasiszta csapatok Mariupol elfoglalása után Taganrog felé törtek, eröik egy részével pedig Donyeck irányában nyomultak elöre. Kurahovka bármely pillanatban "zsákba" kerülhetett. A két turbinát már elszállították a telepröl, de ott voltak még a kazánok, amelyeket mindenáron meg kellett menteni. Október derekán egyre gyakrabban érte Kurahovkát ellenséges légitámadás. A fasiszták megpróbálták elüzni, arra kényszeríteni a telep dolgozóit, hogy a berendezést otthagyva vonuljanak el. De az erömü dolgozói nem hagyták el posztjukat. 600 vagonnyi berendezést szállítottak el az Urálba. Két kazánt elvittek már, a harmadikból ott maradt még a gözgyüjtö és a dob. A dob 40 tonna súlyú volt és 30 méter magasban állott a földtöl. Minden elö volt készítve a rakodáshoz, a dobot már leszerelték. Éppen akkor azonban ellenséges ejtöernyös diverzánsok megrongálták a villanyvezetékeket. A csörlök müködése megszünt. Sötétség borult a kazánházra. A kurahovkai munkások mécsesek mellett dolgoztak, de a feladatot teljesítették. A kurahovkai és más erömüveknek azokat a berendezéseit, amelyeket nem sikerült elszállítani, a munkások üzemképtelenné tették, úgy, hogy azok helyreállítása legalább 9-10 hónapot vegyen igénybe. A német fasiszta megszállóknak másfél év alatt sem sikerült helyreállítaniuk a berendezést. A kurahovkai villanytelep munkásainak egy része az Urálba utazott, a többiek mintegy százan, föképpen szerelök a zujevói erömühöz siettek, hogy segítséget nyújtsanak a Donyec-medence legnagyobb kapacitású erömüvének elszállításánál. A zujevói erömü dolgozói a berendezésnek csak egy részét szállították el, minthogy az arcvonal rohamosan közeledett. Éppen ezért a leszerelésre váró gépsorokat aláaknázták, hogy bármely pillanatban felrobbanthassák. Igy, aláaknázott mühelyekben folytatták a munkát, míg a katonai parancsnokságtól azt az utasítást nem kapták, hogy 10 órán belül fejezzék be az erömü leszerelését. A hatalmas turbina generátora még ott volt a helyén. Leszerelése rendes körülmények között hét napba telt volna. Az erömüvek népbiztosságának megbízottja, Plotnyikov, 12 tagú brigádot gyüjtött össze, s így szólt a munkásokhoz: Barátaim, mindössze 10 óránk maradt. S mégis le kell szerelnünk a generátort, nélküle nem mehetünk keletre! Az emberek már több napja nem aludtak, ki voltak merülve, de nyolc óra alatt mégis vonatba rakták a generátort. Zujevóból a szerelök Styerovkába, majd az észak-donyeci erömübe, onnan a kamenkai erömübe mentek. Mindenütt segítettek az értékes berendezések mentésében. Egymás után indultak keletnek az erömüvek berendezésével megrakott szerelvények. November végére az arcvonal menti körzetekböl 72 gözturbinát, 1,6 millió kW kapacitással, 75 turbogenerátort, 1,7 millió kW kapacitással, 83 gözkazánt, 18 vízi turbinát, sok villamos berendezést és kábelt, valamint alkatrészt szállítottak el. Ezenkívül 30 kazánról szerelték le a tartozékokat és a gépezetet. Nem sikerült evakuálni a szviti vízi erömüvet. A dnyeperi vízi erömüröl három vízi turbinának csak egyes részeit szállították el. Az ellenség által megszállt területen maradt kilenc gözturbina, kilenc vízi turbina és 37 gözkazán. Csaknem valamennyi gépegységet üzemképtelenné tették, s így az ellenség nem használhatta öket. Óriási eröfeszítést kívánt a Donyec-medence kohászati és gépipari vállalatainak áttelepitése is. Szeptember 29-én a nova-kramatorszki nehézgépgyár parancsot kapott, hogy fogjon hozzá az egyedi gyártású berendezés elszállításához. Megkezdték a legbonyolultabb gépegységek az országban egyedülálló, 10000 tonna kapacitású prés, a karusszel-padok és hosszgyalugépek leszerelését. Csak a szerelömühelyek folytatták a hadianyaggyártást. Október 6-án a gyár teljesítette az utolsó megrendelést, és utána hozzáfogott a berendezés leszereléséhez. Az ellenséges légierö mindent elkövetett, hogy meggátolja a gyár áttelepülését. Az egyik légitámadás alkalmával repeszbomba hullott a 2. sz. mechanikai szerelömühelybe. Knyazsanszkij, a mühely vezetöje, Borodaj, a helyettese és Goncsarov fömüvezetö a munkahelyén lelte halálát. Késö éjszaka a gyári villanytelep pincéjében megtartották az utolsó termelési értekezletet. A dolgozók vezetöi itt meghallgatták Jakovlev fömérnök jelentését az arcvonal helyzetéröl, s megkapták a parancsot, hogy másnap, amikor megszólal a gyári sziréna, szervezetten hagyják el mühelyeiket, és gyülekezzenek a központi iroda épületénél. Október 21-én 13 óra 55 perckor az a 2500 munkás, mérnök, technikus és alkalmazott, aki még Kramatorszkban volt, összegyült az igazgatósági épületnél. Elöálltak a szekerek, a tehergépkocsik, vasúti forgalom nem volt már. Az ellenség 15 kilométerre volt a gyártól. A sztyeppébe háromszor hosszan belebúgott a gyári kürt. Az oszlop parancsnoka jelt adott az indulásra. Mindenki levette a sapkáját, és egy utolsó pillantással búcsúzott a gyártól. Az oszlop lassan útnak indult. 45 kilométert tett meg a sztyeppén át, míg elérte a legközelebbi vasútvonalat. Június-október folyamán Ukrajnától 283 olyan vállalatot szállítottak keletre, amely a szövetségi köztársaság hatáskörébe tartozott, s ezenfelül 136 olyan vállalatot, amely közvetlenül az Ukrajnai Ipari Tanácsnak volt alárendelve. Októberben hagyták el Harkovot és a Harkovi területet, a Donyec-medence különbözö körzeteit az utolsó szerelvények, amelyek a távoli hátországba szállították a legnagyobb gépgyárak, fémfeldolgozó üzemek és erömüvek gépeit, szerszámgépeit, gépsorait, kazánjait, turbináit, a bányaberendezéseket, a fémet, szenet és készterméket. Belorusszijában, ahol a nyugati kerületek jelentös része néhány nappal a háború kitörése után máris ellenséges kézre került, az ipari berendezés leszerelése és elszállítása még bonyolultabb viszonyok között történt. A vagyont érö anyagot olykor szinte az ellenség szeme láttára rakták vonatra, és az utolsó szerelvényekkel szállították el. Ezekben a napokban a belorusz vasútvonalat különösen heves ellenséges légitámadások érték. Június 24-töl augusztus 25-ig a vonalon 49 ízben szakadt meg a forgalom. Ennek ellenére Belorusszijából elszállították a szövetségi köztársaság 109 jelentös vállalatát, köztük 75 vállalatot a Vityebszki és Gomeli területröl. A vállalatokkal együtt sikerült elszállítani késztermékeiket, félkész termékeiket és nyersanyagukat is. A leningrádi ipari vállalatok és lakosság evakuálása azokban a napokban kezdödött, amikor az ellenség elérte a Luga folyót. Az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. július 11-i határozata és az Északi Front haditanácsának terve szerint elsösorban a legfontosabb hadiipari vállalatok berendezéseit szállították el. 1941 augusztusában a leningrádiak leszerelték és az Urálba szállították a Kirov-gyár, az Izsoraigyár és más olyan vállalatok berendezését, amelyek harci technikai eszközöket gyártottak vagy ezek gyártásával kapcsolatban állottak. Szeptember elejéig 92 nagyvállalatot szállítottak el Leningrádból a hátország mélyébe. A Kirov-gyár és az Izsorai-gyár áttelepítése külön az Állami Honvédelmi Bizottság felügyelete alatt ment végbe, Október 4-én az Állami Honvédelmi Bizottság azt az utasítást adta Zsdanovnak és Kuznyecovnak, hogy 24 órán belül dolgozzanak ki tervet e vállalatok, valamint a nehézharckocsik gyártásában velük együttmüködö vállalatok visszamaradt berendezésének az Urálba való elszállítására. A leningrádi gépipari óriások áttelepítése szinte hihetetlenül nehéz körülmények között zajlott le. Amikor javában folyt az átszállítás, az ellenség átvágta azt a vasutat, amelyen a rakományok zömét továbbították. Amikor Leningrádból csapatokat szállítottak át Tyihvinbe és Volhovba, átmenetileg meg kellett szüntetni a Kirov-gyár és az Izsorai-gyár áttelepítését, s így a berendezés egy részének elszállítása még novemberben is tartott. A harckocsikat gyártó leningrádi munkások hosszú és nehéz utat tettek meg szülövárosuktól Cseljabinszkig és Szverdlovszkig. De már az év végén az uráliakkal együtt küldték az arcvonalra a KV típusú nehézharckocsikat. Moszkvából és a Moszkvai területröl az Állami Honvédelmi Bizottság október 10-i határozata után indult meg az evakuálás; e határozat szerint a fövárosból a hátország mélyébe kellett áttelepíteni a kohómüveket és mindazokat a fontosabb vállalatokat, amelyek harci technikai eszközöket, fegyvert és löszert gyártottak. Egymást érték a fövárosból a kijelölt útvonalakon kelet felé gördülö szerelvények gyári berendezéssel és emberekkel megrakva. A Moszkva elöterében és az arcvonal déli szakaszán kialakult veszélyes helyzet rendkívüli intézkedéseket tett szükségessé az evakuálás meggyorsítása érdekében. Október 25-én az Állami Honvédelmi Bizottság határozata alapján, Mikojan elnöklete alatt különbizottságot alakítottak az élelmiszerés iparcikk-készleteknek, valamint a textil-, cipö-, ruha-, dohányés szappangyáraknak a frontövezetböl való áttelepítésére. Másnap a kormányjóváhagyott egy tervet, amely szabályozta a gabonakészleteknek az Észak-Kaukázusi, a Voronyezsi, Kurszki, Orjoli, Tulai, Rjazanyi és Moszkvai terület fenyegetett körzetéböl való elszállítását. November végére Moszkvából és a Moszkvai területröl 498 olyan vállalatot szállítottak el, amely össz-szövetségi vagy szövetségi köztársasági népbiztosság irányítása alatt állott, nem számítva a köztársasági (helyi) ipar és a szövetkezeti ipar vállalatait. Ezenkívül evakuáltak sok felsöfokú tanintézetet, tudományos kutató és tervezö intézetet, könyvtárat, múzeumot, színházat. Ezekkel a vállalatokkal és intézményekkel együtt 210000 munkás, mérnöki-technikusi dolgozó és tisztviselö hagyta el a fövárost. A rakomány és emberek elszállításához 71000 vagonra volt szükség. Miután a frontövezeti körzetek összes értékes berendezését vagonba rakták és elindították a hátországba, az volt a feladat, hogy meggyorsítsák a szerelvények haladását, és azokat minél elöbb rendeltetési helyükre juttassák. A rakományok egy része a rossz címzés és téves irányítás következtében kallódott az úton, s így a nagy vasúti gócpontokon torlódás keletkezett, amely gátolta a közlekedés folyamatos munkáját. A vasúti közlekedés rendezése céljából az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. december 25-én bizottságot alakított a tranzit és más, a vasútvonalakon megrekedt szállítmányok kirakására. Ennek a bizottságnak is Mikojan állt az élén. A bizottság tagja volt Koszigin, Voznyeszenszkij, Hrulev. A háború elsö napjai óta müködö kiürítési bizottságot feloszlatták, s apparátusát ennek a kirakodási bizottságnak adták át. * 1941 júliusa és novembere között az ország keleti körzeteibe 1523 ipari vállalatot telepítettek át, köztük 1360 nagy, föleg hadiipari vállalatot. A Volga-vidék kerületeiben 226 vállalatot helyeztek el, az Urálban 667, Nyugat-Szibériában 78, Kazahsztánban és Közép-Ázsiában 308 vállalatot. 1941-ben a vasútvonalakon az evakuálás keretében összesen mintegy 1,5 millió vagon rakományt szállítottak el. A nyugatról új telephelyekre szállított nagyüzemek és gépsorok elhelyezésével és helyreállításával kapcsolatos egész munka a párt központi bizottságának és a szovjet kormánynak az állandó felügyelete alatt ment végbe. Október 25-én a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága azzal bízta meg Voznyeszenszkijt, a Népbiztosok Tanácsának elnökét, hogy "Kujbisev városában képviselje a Népbiztosok Tanácsát, irányítsa a népbiztosságoknak és elsösorban az olyan népbiztosságoknak keletre való áttelepítésével kapcsolatos munkáját, mint a repülögépipari, harckocsiipari, fegyveripari, vaskohászati, löszeripari népbiztosság, s gondoskodjon a Volgához, az Urálba és Szibériába áttelepült gyárak mielöbbi üzembe helyezéséröl". A Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága kötelezte Voznyeszenszkijt, hogy öt-hatnaponként jelentést küldjön Moszkvába a honvédelmi ipar vállalatainak helyreállításával és üzembe helyezésével kapcsolatos munkálatok menetéröl. Andrejev, az SZK(b)P Központi Bizottságának titkára, aki a központi bizottság apparátusának egy részével Kujbisevben müködött, a Politikai Iroda október 25-i határozata alapján felhatalmazást kapott arra, hogy a központi bizottság nevében utasításokat és rendelkezéseket adjon a Volga-vidéki, uráli, közép-ázsiai és szibériai területi bizottságoknak a "vállalatok oda való áttelepülésével kapcsolatos iparszervezési kérdésekben, valamint a mezögazdasági begyüjtés kérdéseiben". A párt területi, városi és körzeti bizottságai addigra már nagyarányú elökészítö munkát végeztek a vállalatok befogadására és elhelyezésére. Szverdlovszkban, Gorkijban, Kujbisevben, Cseljabinszkban, Novoszibirszkben, Magnyítogorszkban, Taskentben és más városokban fogadóirodákat létesítettek. Az áttelepült gyárak nyilvántartásával és elhelyezésével a helyi szovjetek mellett külön csoportok foglalkoztak. 1941 júliusától az áttelepült vállalatok elhelyezésével és üzembe helyezésével kapcsolatos kérdések a novoszibirszki, szverdlovszki, cseljabinszki és más területi pártbizottságokban nem kerültek le a napirendröl. 1941 decemberében összeült az Üzbég K(b)P Központi Bizottságának ötödik plénuma, s határozatában szabályozta a fegyverés löszergyártás megszervezését, határidöket szabott meg az Üzbegisztánba települt ipari vállalatok szerelésére és üzembe helyezésére vonatkozóan. Sok áttelepült gyár az új helyén összeolvadt az ott müködö vállalatokkal. Például az Ukrajnából elszállított harckocsigyárból, más vállalatokkal történt egyesítése után, létrejött az Uráli Harckocsigyár. Három gyárból a leningrádi Kirov-gyárból, a harkovi Diesel-motor gyárból és a cseljabinszki traktorgyárból alakult az ország egyik legnagyobb harckocsigyártó üzeme, amelyet a nép egyszerüen "Tankográd"-nak, "harckocsivárosnak" nevezett el. Az olyan vállalatok berendezését, mint az "Elektrosztal", a makajevkai Kirov üzem, a "Zaporozssztal", a Sarló és kalapács", a "Dnyeproszpecsztal" stb., lényegében szintén már müködö uráli és szibériai kohómüvekben helyezték el. Néhány áttelepített óriásüzemet lehetetlen volt egy helyen elhelyezni. Ezeket technológiailag specializált önálló vállalatokká osztották fel. Például az 1. sz. moszkvai csapágygyár mühelyeinek nagyobb részét Kujbisevbe szállították, egy részüket pedig Szaratovba, a precíziós csapágyakat készítö mühelyt pedig Tomszkba. A háború idején e vállalatok mindegyike önállóan adott késztermékeket. Több új üzem alakult a moszkvai gépkocsigyár mühelyeiböl. A gyár motorkészítöés öntömühelyét a dél-uráli Miassz városkába telepítették le. Cseljabinszkban helyezték el a kovács-, a présés a rugómühelyt, Sadrinszkban a gépkocsik egyes szerelési egységeit: a karburátorokat, benzinszivattyúkat, radiátorokat készítö mühelyeket. A fö futószalagot és az alvázmühelyt Uljanovszkban szerelték fel. Mindezek az üzemek Lihacsev vezetésével egy közös igazgatóság alatt együttmüködtek egymással. A keleti körzetek gyárainak dolgozói testvérien fogadták az áttelepülteket, segítségükre voltak abban, hogy az új helyen gyorsan berendezkedjenek. Novoszibirszkben a város dolgozói 12-14 órás munkanap után segítettek a beérkezö szerelvények kirakásában. Különösen nagy segítséget nyújtottak a komszomolista ifjúsági brigádok. A kemény szibériai fagyokban föld-egyengetési munkát végeztek, alapárkokat ástak az új gyárépületekhez, vasútvonalakat építettek az új építkezésekhez. 14 nappal Novoszibirszkbe való érkezése után helyreállították az egyik nagy hadiipari üzemet, s rövid idö alatt pontonhidat építettek az Obon át a város két ipari kerületének összekötésére. Ugyanilyen önfeláldozóan dolgozott a helyreállítási munkálatoknál az Urál és a Volga-vidék ifjúsága is. De minden eröfeszítés ellenére sem sikerült nyomban kellöképpen ütemezni az áttelepült vállalatok új telephelyen való felállítását. Ez elsösorban azzal magyarázható, hogy sok népbiztosság nem tudta megszervezni a szállítás ellenörzését, s így a berendezés késön, részletekben, és hiányosan érkezett rendeltetési helyére. A közlekedési népbiztosság által a rakományok szállítására vonatkozólag megállapított napi szállítási távolságot gyakran nem sikerült betartani. Az áttelepült munkások száma általában véve nem haladta meg egy-egy vállalat rendes állományának 30-40 százalékát, s így nagy hiány mutatkozott szakemberekben, különösen szakképzett szerelökben. Az ipari vállalatok üzembe helyezésének meggyorsítása és minél kevesebb hiányanyag felhasználása céljából a Népbiztosok Tanácsa "Ipari vállalatok építése háborús viszonyok között" címmel 1941. szeptember 1l-én kiadott rendeletében megengedte a népbiztosságoknak, hogy rövidebb élettartamú ideiglenes gyárépületeket létesítsenek. A rendelet arra kötelezte az építöket, hogy a teherhordó konstrukciókhoz több fát és más helyi építöanyagot használjanak fel; hangsúlyozta, hogy fémet és vasbetont, amelyben nagy hiány mutatkozott, az építkezéshez csak akkor szabad felhasználni, amikor más anyagok alkalmazása müszakilag megengedhetetlen. E rendelet alapján az építök a háború idején (különösen 1941-ben a Volga-vidéken, az Urálban, Nyugat-Szibériában) sok gyárépületet fából építettek. Az épületek építészeti formája nem volt valami szemgyönyörködtetö, nem volt tetszetös, de falai között fegyvert kovácsoltak a Vörös Hadsereg számára. Nagy épülettömböket építettek fel fából 15-20 nap alatt. A tervezök az építkezés színhelyén dolgoztak, közvetlenül részt vettek az építkezésben, és eközben hajtották végre a szükséges módosításokat. A tervezök, az építök és a termelömunkások együttes alkotómunkája lehetövé tette, hogy felülvizsgálják az építés körébe tartozó összes korábbi számításokat és normákat, hogy növeljék a daruk megterhelését, csökkentsék az épületek magasságát, elhagyjanak mindent, ami a tervekben nélkülözhetönek mutatkozott. Mindent egyetlen célnak rendeltek alá: a legkevesebb ráfordítással a legrövidebb idö alatt üzembe helyezni a vállalatot. Nemcsak minden egyes nap, hanem minden egyes óra is értékes volt: az idöt a helyreállítandó vállalatok haditermelésének mennyiségével mérték. Az, ami 1941 öszén és telén az áttelepült vállalatok építkezésénél történt, gyakran nem volt szokásos. Éjszaka fáklyák és mécsesek mellett dolgoztak. A villamos energiából arra is alig futotta, hogy beindítsák a szabad ég alatt összeszerelt gépeket. A lámpatesteket fákhoz erösítették. Télen Szverdlovszk egyik kerületében, ahol a Kijevböl elszállított "Bolsevik" gyárat állították fel, a következö kép tárult a szemlélödö elé. A fenyöfákon villanykörték lógtak, s alattuk gépek dolgoztak. A közelben autogénhegesztök vágták az acélt, aranyfényü szikrákkal szórva tele a havat. A lobogó tüzhelynél kovácsok verték az izzó vasat. Igy született a ma már nemcsak hazánkban, hanem külföldön is jól ismert, a Munka Vörös Zászló Rendjével kitüntetett Uráli Vegyipari Gépgyár. Ugyanakkor a Volga-vidék egyik városában, az ország egyik legnagyobb repülögépgyárában, új épülettömböt építettek. Éjjel-nappal folyt az építkezés és a berendezés szerelése. Még be sem fejezték a falak építését, a befedetlen csarnokokban máris megindultak a gépek. A dolgozók negyvenfokos hidegben is a munkahelyükön maradtak. December 10-én, 14 nappal az utolsó szerelvény beérkezése után elkészült a gyárban az elsö MIG típusú vadászgép, amelyet odaszállított alkatrészekböl szereltek össze. A hónap végéig már 30 gépet gyártottak ebböl a típusból, és három darab Il-2-es csatarepülögépet. Gyors ütemben szerelték fel az Urálban a harkovi harckocsigyárat is. Október 19-én hagyta el Harkovot a gyár dolgozóinak utolsó csoportja, s december 8-re a harckocsigyártók, a magukkal vitt alkatrészekböl máris összeszerelték az elsö 25 darab T-34 típusú harckocsit, s a frontra szállították azokat. Igy a Donyec-medence, Zaporozsje, Leningrád és Közép-Oroszország sok, a hátország mélyébe áttelepített ipari vállalata már 1941 végén újra megkezdte a munkát, hogy a Vörös Hadsereget harci technikai eszközökkel és fegyverrel lássa el. Az, hogy rövid idö (mindössze négy-öt hónap) alatt sikerült az ipart, s elsösorban a hadiipart a nyugati, a déli és központi körzetekböl tömegméretben keletre áttelepíteni a szovjet nép és a kommunista párt nagy gyözelme volt; nagyszerüen megmutatta ez a párt politikai és szervezeti vezetésének hatóerejét. Csak a szocialista tervgazdaság rendszere tette lehetövé, hogy ilyen gyors ütemben egész gyárakat és embermilliókat telepítsenek át nagy távolságokra, és az új telephelyeken megindítsák a tömeges termelést. 2. Az ipar átszervezése A háború gyökeresen megváltoztatta a szovjet ipar munkafeltételeit. A mozgósítási terv azt tüzte ki feladatul, hogy a szocialista ipar valamennyi ágát a nagyobb arányú hadiipari termelésre kell átállítani. Ennek érdekében a gazdasági vezetést a megfelelö módon át kellett szervezni. 1941. július 1-én a Népbiztosok Tanácsa rendeletet hozott "A Szovjetunió népbiztosai jogkörének kiszélesítéséröl, háborús viszonyok között". A népbiztosok jogot kaptak arra, hogy önállóan döntsenek a termelési és építési tervek teljesítésével kapcsolatos kérdésekben. Július 18-án ezt a rendeletet az OSZFSZK és az Ukrán SZSZK népbiztosaira is kiterjesztették. A hadiipar irányításának megjavítását célzó egyik fontos intézkedés az volt, hogy egyes gazdasági ágak élére új föigazgatóságokat állítottak, és új népbiztosságokat hoztak létre az aknavetöés a harckocsigyártó-ipar irányítására. A népgazdaság átszervezésének ügye központi helyet foglalt el a helyi pártszervezetek munkájában is. A hadiipar fejlödése, a honvédelmi ipar új vállalatainak létrejötte szükségessé tette, hogy a területi, városi és körzeti pártbizottságok kebelében új iparági osztályokat szervezzenek. A nagy ipari, építöipari és közlekedési vállalatokhoz az SZK(b)P Központi Bizottsága pártszervezöket küldött. A párt alapszervezetei és a pártszervezök ellenörizték a vállalatok vezetöinek tevékenységét, idejében segítséget nyújtottak nekik, mozgósították a dolgozókat a hadigazdasági tervek teljesítésére, a munkafegyelem megszilárdításán fáradoztak, s élére álltak a szocialista munkaversenynek. A haditermelés kiszélesítésének legfontosabb elöfeltétele az ipar és a közlekedés munkaerövel való ellátása volt. Ez volt a legnehezebb problémák egyike, s a népgazdaság átszervezésének sikere végsö fokon e problémának a megoldásától függött. A kommunista párt nagy munkát végzett annak érdekében, hogy az iparba minden munkaerötartalékot bevonjon, új kádereket képezzen ki, és emelje a meglevök szakképzettségének színvonalát. A Szovjetunió Legfelsöbb Szovjetjének Elnöksége "A munkások és alkalmazottak munkaideje háborús viszonyok között" címü, 1941. június 26-án kiadott rendeletével meghosszabbította a munkanapot, és megszüntette az esedékes szabadságot, bevezetve a szabadságídö pénzbeli megváltását. Ez lehetövé tette, hogy a munkások és az alkalmazottak létszámának felemelése nélkül, azonnal körülbelül egyharmaddal emeljék az iparvállalatok termelési kapacitását. A munkaerötartalékoknak a honvédelem szükségleteire való felhasználását és képzését az egész országra kiterjedöen megoldották. Erre a célra 1941. június 30-án a Népbiztosok Tanácsának irodája mellett megalakult a munkaerö-elosztó bizottság. 1941. július 23-án a Népbiztosok Tanácsa rendeletet adott ki "A köztársaságok népbiztosi tanácsainak és a határterületi (területi) végrehajtó bizottságoknak joga a munkások és alkalmazottak más munkára való áthelyezésére" címmel, s ez lehetövé tette, hogy a haditermelés fejlesztése érdekében átcsoportosítsák a munkaeröt. A hadiipari vállalatoknál egy állandó munkáskontingenst kellett kialakítani, és meg kellett szüntetni a munkaerövándorlást. A Szovjetunió Legfelsö Szovjetje Elnökségének 1941. december 26-i rendelete alapján, a hadiipari vállalatok és a velük kooperáló vállalatok munkásait és alkalmazottait a háború tartamára mozgósítottaknak minösítették, és ezekhez a vállalatokhoz állandó munkára osztották be. A harci technikai eszközök és a fegyverek termelésének jelentös kiszélesítése nagy követelményeket támasztott a kohászati, a tüzelöanyagés az energetikai iparral szemben. A kohászatban mindenekelött meg kellett változtatni a termelés struktúráját, növelni kellett a finomacél, a bonyolultabb és munkaigényesebb hengerelt idomok, a páncéllemezek termelését, a lövedékekhez szükséges félkésztermékek, a fegyverés löszergyártáshoz szükséges különféle csövek készítését. A minöségi kohászatot a háború elött föképpen a déli és központi körzetekben fejlesztették. A keleti területek gyárai föképpen kereskedelmi fémet szállítottak. Itt kevés finomacélt termeltek. Páncélacélt egyáltalán nem gyártottak. A honvédelmi iparnak különleges vasfajtákkal való ellátása érdekében, az Urál és Nyugat-Szibéria kohómüveinek termelését és termelési technológiáját gyökeresen meg kellett változtatni. Noszovnak, a Magnyitogorszki Kohókombinát igazgatójának a vezetésével Szmirnov mérnök, Hilko müvezetö, Zsukov acélolvasztár és mások új technológiát dolgoztak ki a páncélacél nagy martinkemencékben való olvasztására. Rendes körülmények között a finomacélt duplex-eljárással gyártották, vagyis fokozatosan két aggregátban olvasztották. Most nyomban a martinkemencékböl került ki a kellö minöségü fém. Ez lehetövé tette, hogy a háború kirobbanása után hamarosan megszervezzék a harckocsikhoz szükséges páncélacél tömeges termelését. Ezzel egyidejüleg Rizsenko, a kombinát fögépészhelyettesének vezetésével, a mérnökök egy csoportja a kohászat történetében elöször kidolgozott egy módszert arra, hogy a páncéllemez-acélt közvetlenül egy hatalmas elönyújtósoron hengereljék. A Magnyitogorszki Kohókombinát hengerészei 1941 második félévében több mint harminc fajta finomacélt gyártottak, valamint egyes idomszelvényeket készítettek. Októberig a magnyitogorszki kohászok a páncéllemez-gyártást augusztushoz viszonyítva a háromszorosára, decemberig pedig a hétszeresére emelték. Az uráli kohászok a kormány által megállapított határidönél másfél hónappal elöbb szállítottak már harckocsihoz való páncéllemezt. Az Urálban a minöségi hengereltáru termelésének kiszélesítésére felhasználták az áttelepült vállalatok berendezését. A nova-tagili üzemben a leningrádi Kirov-gyár egyik hengersorát helyezték el. A Szovjetunió legnagyobb páncéllemez-hengersorát, amelyet a mariupoli Iljics-gyárból szállítottak át, a Magnyitogorszki Kohókombinát hengermühelyének készáruraktárában állítottták fel. A gépsort 1941 októberében helyezték üzembe. A Kuznyecki Kohókombinát is teljesen átállította termelését arra, hogy finomacélt és hengereltárut gyártson harckocsikhoz, repülögépekhez, löszerhez és fegyverhez. A kuznyecki kohászok Belan, a kombinát igazgatója közvetlen részvételével különleges technológiai eljárást dolgoztak ki és vezettek be arra, hogy páncélacélt a 185 tonnás martinkemencékben olvasszanak, és finomacélt nem speciális hengersoron, hanem közönséges síngerenda-hengersoron hengereljenek. Bevezették emellett egy új minöségü méretezett páncéllemez termikus megmunkálásának technológiáját is. Mindössze 35 nap alatt egy új, legkorszerübben felszerelt hömegmunkálási mühelyt építettek. A hengerészek konstrukciós módosításokat hajtottak végre a síngerenda-mühely berendezésein, hengerészeket és gépészeket képeztek ki. Az ország egyik legrégibb üzeme, a zlatousztovszki, amely 10 éves fennállása alatt mintegy 10 acélfajtát gyártott, a háború elsö hat hónapja alatt 78 új acélfajta termelését vezette be, ebböl 28 fajtát a közönséges martinkemencékben készítettek. A zlatousztovszki kohászok még egy bonyolult technológiai feladatot oldottak meg: a finomacél-öntecs súlyát 4,5 tonnára emelték a minöség lerontása nélkül (korábban a magasan ötvözött acélokat 200-400 kilogrammos kis öntecsekben gyártották). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kohók és martinkemencék munkarendszerének megváltoztatása csökkentette termelékenységüket. A kemencék termelékenységére az is kihatott, hogy szegényebb helyi mangánércet használtak fel. Ezzel kapcsolatban az uráli és szibériai kohászokra és acélolvasztárokra az a feladat hárult, hogy valamilyen módon megjavítsák a nyersvas és acél minöségét és jelentösen emeljék a termelést. A Magnyitogorszki Kombinát 3. sz. martinmühelye kiváló munkás-csapatának a kezdeményezésére a kohómüvekben szocialista munkaverseny bontakozott ki annak érdekében, hogy a honvédelmi rendelkezéseket gyorsított módszerekkel teljesítsék. Hamarosan az egész országban ismertté vált az olyan újítók neve, mint Burasnyikov, a Magnyitogorszki Kombinát 3. sz. martinmühelyének acélolvasztára, Szaveljov és Salaginov, ugyanennek a kombinátnak a müvezetöi, Burkackij és Popov, a Kuznyecki Kombinát acélolvasztárai, Szidorovszkij, az Uráli Gépgyár acélolvasztára, Bazetov, a verh-iszetszki gyár acélolvasztára, Biszerov, a zlatousztovszki gyár acélolvasztára és mások, akik a gyorsolvasztás mesterei lettek és új utakat törtek a technikában. A minöségi kohászat Fejlödése a vasötvözetek gyártásának növekedésétöl függött. A háború elött a ferromangán olvasztása föképpen a déli gyárakban történt, a nyikopoli és a csiaturai lelöhely kiváló minöségü ércéböl. 1940-ben ez a vidék adta az ország mangántermelésének 91,6 százalékát. Amikor az ellenség megszállta a Szovjetunió déli területeit, az Urál és Szibéria kohómüvei nehéz helyzetbe kerültek. 1941. augusztus 29-én a Népbiztosok Tanácsa kidolgozott és elfogadott egy tervet, amely szerint az ország keleti kerületeiben hatalmas mangánércbázist építettek. Kevéssel a háború kitörése elött a Polunocsnaja folyó vidékén (Szverdlovszk terület), az ott feltárt mangánérctelepen, bánya építéséhez fogtak hozzá. Most az odatelepült nyikopoli bányászokra hárult az a feladat, hogy az uráliakkal együtt befejezzék az építkezést, és üzembe helyezzék a bányát. A nyikopoli bányászok magukkal hoztak bányafelszerelést, motorokat, kompresszorokat és emelögépeket. A lelöhely mindössze 24 kilométerre volt az utolsó vasútállomástól, Ivgyeltöl. Mindamellett nem volt könnyü áthidalni azt a távolságot, amely Ivgyelt a Polunocsnaja folyótól elválasztotta. Csak két dülöút kötötte össze az állomást a lelöhellyel. Az egyik út mocsaras vidéken vezetett át, s így ezt csak télen használhatták, amikor erös jégpáncél borította. Nyáron a közlekedés a másik úton, egy cédruserdöben vágott keskeny csapáson történt. Míg a vasútállomáson kirakták a berendezést, a mérnökök és munkások egy része a dülöutat szemrevételezte. Az utat méterenként, pontosan meg kellett vizsgálni, mielött gépkocsin hozzáláttak volna a nehéz bányaberendezés szállításához. A legnehezebb útszakaszokon egy-egy, gépkocsivezetökböl, müszerészekböl, állványozó munkásokból álló munkáscsapat várt készenlétben. Ezek, ha a gépkocsik nem bírtak tovább haladni, nyomban lerakodtak, s kézzel szállították tovább a súlyos berendezést. Nem volt könnyü dolog az uráli mangánérc kitermelése, s ez mégis már 1941 végén a kohómüvekbe került. 1940-ben a keleti körzetek mangánérc termelése még mindössze 8,4 %-a volt az országos termelésnek. 1941-ben már 13,7 %-re emelkedett, 1942-ben pedig, amikor Kazahsztánban megindult a termelés a dzsezgyimi lelöhelyen, a keleti területek az ország mangánérc termelésének már 84,6 százalékát adták. Az uráli és kazahsztáni mangánérc szolgált a ferromangán-termelés alapjául az uráli és szibériai kohómüvekben: 1941. szeptemberétöl a kusvai gyárban, 1941. novemberétöl a Magnyitogorszki Kombinátban 1942. februárjától a Kuznyecki Kombinátban. Az a tény, hogy a keleti gyárakban sikerült megszervezni a ferromangán-termelést, olyan nagy gyözelme volt a kohászoknak, amely jelentöségét tekintve felért egy nagy ütközet megnyerésével. Ez lehetövé tette, hogy nagy arányokban növeljék a kíváló minöségü hengereltáru termelését, s így ennek hányada 1941-ben az elsö félévi 23 százalékkal szemben a második félévben 49 százalékra emelkedett, a keleti kohómüvekben pedig a júliusi 36,9 százalékról 1941 októberéig 70,8 százalékra növekedett. Ugyanakkor csaknem a háromszorosára emelkedett a kiváló minöségü hengereltáru termelése a magnyitogorszki gyárban is. Keleten fejlödésnek indult a csögyártás is. A csögyári kapacitások növekedése annak tudható be, hogy az uráli új és régi csögyárat rekonstruálták, s itt állították fel az áttelepült csögyárak berendezését. A gyárakban megszervezték a vékony falú csövek, nagy átméröjü csövek és ballonok, valamint bombatestek és aknavetök gyártását. A színesfém-kohászat további fejlödése elsösorban a termelési kapacitás növekedésétöl függött. A szovjet kormány ezért 1941 második felében 1940 második félévéhez viszonyítva 25 százalékkal növelte ennek az iparágnak a beruházásait. Ez lehetövé tette, hogy jelentösen emeljék a színesfémtermelés színvonalát. Nyugat-Szibériában növekedett a cinktermelés. Közép-Ázsiában és Kazahsztánban új nagy teljesítményü üzemeket létesítettek, az ólomés wolframérc dúsítása, valamint a higanyés molibdentermelés növelése céljából. A bányászok önfeláldozóan küzdöttek azért, hogy növeljék az ötvözött acélhoz nélkülözhetetlen molibden termelését. A bátorságnak és hösies munkának nagyszerü példáját mutatták a "Vosztocsnij Kounrad" bánya épitöi. Közvetlenül a háború elött a Balhas-tó közelében, a sivár sztyeppén az újonnan felfedett molibden lelöhelyen egy akna építését kezdték meg. Úgy tervezték, hogy elöször a felszínen megépítik a kisegítö berendezéseket, lakóházakat, utakat, s csak utána fognak hozzá a föld alatti munkákhoz. A háború azonban a terv megváltoztatására kényszerítette öket. Minden erövel neki kellett látniuk a bánya kiépítésének. A bányászok a lelöhelytöl 16 kilométerre levö falucskában laktak, és naponta gépkocsin tették meg az utat munkahelyükhöz. A bányában éjjel nappal folyt a vágathajtás. Beállt a tél. A bányászok, útban munkahelyükhöz valóságos harcot vívtak az elemi erökkel. A szélvihar egyetlen éjszaka hatalmas hóhegyekkel torlaszolta el az utat. A bányászoknak szüken jutott ruházat, kesztyü, élelem, ivóvizük a felolvadt hó volt. S ráadásul a szilikózis a bányászok súlyos szakmai betegsége leselkedett rájuk. A vájárok tudva azt, hogy milyen fontos a munkájuk a front számára, mindennek ellenére a helyükön maradtak. A háború nem hagyott idöt a pihenésre, s az emberek minden áldozatra készek voltak. 5000 kilométerre az arcvonaltól ugyanolyan bátran küzdöttek, mint testvéreik a lövészárokban. A szovjet bányászok legyözték a hófergeteget, a hatalmas hótorlaszokat, az alattomos mocsarakat és a szilikózist. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 24. évfordulóján az ország már kapta a molibdent a Balhas-tó vidékéröl. Minden 100 tonna molibdenböl, amelyet az ország a háború idején termelt, 60 tonnát a balhasi sztyeppe hösei, a "Vosztocsnij Kounrad" bányászai adtak. Felejthetetlen höstetteik a szovjet katonák höstetteivel egy sorban kerültek be a honvédö háború történetébe. Már 1941. IV. negyedévében az Urál egymaga az ország összes nyersvastermelésének 62 százalékát, acéltermelésének mintegy 50 százalékát, hengereltárués réztermelésének több mint 50 százalékát, alumínium-, magnézium-, nikkel-, kobalttermelésének 100 százalékát, cinktermelésének körülbelül 30 százalékát és a vegyi anyagok zömét adta. Az ország gazdaságának átszervezése szempontjából elsörendü jelentösége volt a tüzelöanyagés energetikai bázis további kiszélesítésének. A tárnákban dölt el a frontnak dolgozó valamennyi iparág sorsa. A széniparnak valamennyi iparág fejlödését túl kellett szárnyalnia, szüntelenül ontania kellett a tüzelöanyagot. A háború elött az ország szénellátásában vezetö szerepet töltött be a Donyec-medence. A háború elsö hónapjaiban (július-augusztus), míg a Donyec-medencében még folyt a termelés, az ország széntermelése 1940 hasonló idöszakához viszonyítva, csaknem 6 millió tonnával növekedett. 1941 öszén azonban romlott a helyzet az ország szénellátása terén. A Donyec-medence és a Rosztovi terület szénbánya vidékei megszállás alá kerültek. Az ellenség elfoglalta a Moszkva környéki szénmedencét. A népgazdaság elvesztette háború elötti széntermelésének 63 százalékát. Az ország tüzelöanyag-ellátásában döntö jelentöségre tett szert a keleti bányákban kitermelt szén. 1941. december 8-án a Népbiztosok Tanácsa rendeletileg intézkedett "A Szovjetunió keleti vidékei széntermelésének fejlesztésére". Arra kötelezte a szénipari népbiztosságot, hogy a keleti bányákban az 1941. novemberi 180000 tonnáról 1942. I. negyedévében 220000 tonnára, II. negyedévében pedig 265000 tonnára emelje a napi széntermelést. A rendelet meghatározta az új szénbányák építkezéseinek méreteit és megszabta az új bányák üzembe helyezésének határidejét. December 25-én a szovjet kormány jóváhagyta az 1942. januárra és az I. negyedévre vonatkozó bányaépítési beruházási tervet. A kormány arra kötelezte a szénipari népbiztosságot, hogy ez alatt az idö alatt az Urálban, a Kuznyecki-medencében és Karagandában, összesen 5120000 tonna évi széntermelési kapacitással, 44 bányát helyezzen üzembe. A háború újabb, nagyobb követelményeket támasztott az ásványolaj-iparral szemben is. Az ásványolaj-feldolgozó üzemeket repülögépbenzin (elsösorban magas oktánszámú benzin) gyártására, valamint a harckocsikhoz és a hajókhoz szükséges üzemanyag és kenöolajok termelésére állították át. Ennek az átszervezésnek az eredményeképpen megváltozott az ásványolaj termékek cikklistája. Már 1941 III. negyedévében másfélszer annyi repülögépbenzint gyártottak, mint az I. negyedévben. 1941 végére azonban jelentösen csökkent az ásványolaj-termelés. Decemberben mindössze 65,8 százalékát érte el a júniusi termelésnek. Minthogy az ásványolaj-termelés fö körzetében, Bakuban közlekedési nehézségek keletkeztek, ott óriási készletek halmozódtak fel ásványolajból és olajtermékekböl. Ez gátolta az ásványolaj-ipar munkáját. Az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott a bakui olajtermelési terv csökkentésére. 1941 novemberétöl az átlagos napi olajtermelést 46000 tonnában állapították meg (a tényleges olajtermelés szeptemberben 2837000 tonna, vagyis napi 94500 tonna, októberben pedig 2853000 tonna, vagyis napi 92100 tonna volt). Az áttelepült vállalatok helyreállítása, új üzemek építése és a már régebben müködö gyárak rekonstrukciója sokszorosára növelte az ipar energiaszükségletét. Az Állami Honvédelmi Bizottság már 1941. július 9-i határozatában megállapította, hogy mi a legsürgösebb teendö a cseljabinszki, krasznogorszki és közép-uráli erömüvek az uráli energiarendszer fö villanytelepei kazánés turbinakapacitásának növelése végett. A Népbiztosok Tanácsa 1941. november 17-én, az energetikai építkezésekre vonatkozó hadigazdasági tervet konkretizálva, rendeletileg intézkedett "A Volga-vidéki, uráli és szibériai vállalatok villamosenergia-szükségletének biztosítására", s ebben a meglevö erömüvek további fejlesztését, és új erömüvek építését irányozta elö. Elsörendü jelentöséget tulajdonítottak az ország déli és központi részéböl átszállított kazánok és turbinák felhasználásának. Gyökeres változások mentek végbe a vegyiparban is, amely a kormány határozata értelmében speciális vegyszereket kezdett gyártani a hadiipari vállalatok számára. A legnagyobb arányban a löpor gyártásához szükséges tömény salétromsavat készítö ipar fejlödött. A kokszkémiai gyárak növelték az olyan termékek termelését, mint a toluol és apiridin. Nagy vegyipari központtá vált az Urál és a Kuznyecki-medence. A leggyorsabb ütemben a gépipari gyárakat építették át. 1941 végére már csaknem valamennyi gépgyár hadirendeléseken dolgozott. Minthogy a gépgyárak a front ellátására tértek át, 1941 második félévében megszünt a mezögazdaságí traktorok és traktoralkatrészek, ekék, vetögépek, utasszállító vagonok, föútvonali mozdonyok, szénkombájnok, kohászati és ásványolaj-ipari berendezések, valamint az erömüvekhez és közüzemekhez szükséges berendezések gyártása. Ez persze kényszerrendszabály volt, de lehetövé tette, hogy a felszabadult ipari kapacitást, munkaeröt, nyersanyagot, segédanyagokat, üzemanyagot és villamos energiát a fegyverés löszergyártás növelésére használják fel. Az átépítés nemcsak az ipar polgári ágaira, hanem a hadiiparra is jelentösen kihatott. A hadiipar a front követelményeinek megfelelöen áttért a tömeggyártásra és a nagyszéria-gyártásra. 1941. július 27-én a Népbiztosok Tanácsa rendeletet adott ki a repülögépipar fejlesztésére, és az új repülögépgyárak építésének meggyorsítására. A repülögépipart, gépeket és szerszámgépeket gyártó üzemekkel, valamint elektrotechnikai berendezéseket készítö vállalatokkal erösítették meg. A repülögépipari népbiztosság megrendelésére más iparág számos vállalata is dolgozott. A repülögépipar feladatául tüzték ki, hogy jelentösen növelje a harci gépek gyártását, s azokat harcászati technikai vonatkozásban szüntelenül tökéletesítse. 1941 második félévében megkezdték az új típusú repülögépek tömeges gyártását, a többi között olyan típusokét, mint az Il-2 páncélozott csatarepülögépek, a Pe-2 zuhanóbombázók és a LaGG-3 vadászgépek. 1941 elsö félévében még csak 322 LaGG-3 típusú vadászgépet gyártottak, a második félévben viszont már 2141 darabot, vagyis több mint hatszor annyit; a Jak-1 repülögépek gyártása 335 darabról 1019 darabra, az Il-2 csatarepülöké pedig 249 darabról 1293 darabra emelkedett. A Pe-2 típusú bombázókból 1941-ben 1867 darabot gyártottak, s ezen belül a második félévben háromszor annyit, mint az elsöben. A repülögépipar 1941-ben összesen 15735 különbözö típusú gépet gyártott (nem számítva a haditengerészet repülögépeit). A harci repülögépek átlagos havi termelése 1941 második félévében az elsö félévhez viszonyítva 2,2-szeresére növekedett. A repülögépiparban nagy arányokat öltött az újítási mozgalom. Felkutatták a rejtett tartalékokat és az új lehetöségeket a haditermelés növelésére. Amihez a háború elötti idökben hónapok és évek kellettek, azt most napok, söt órák alatt végezték el. Ami régebben müszakilag megoldhatatlannak látszott, a háború idején gyorsan megoldódott. A 24. sz. gyár egyik mühelyében a motorgyártás növelése érdekében újabb berendezésre lett volna szükség. A mühely vezetöje, Gurov, az alkatrészek gyártásának egy olyan módszerére jött rá, amely lehetövé tette, hogy újabb berendezés nélkül is jelentösen növeljék a termelést. E feladat sikeres és gyors megoldásáért Gurovot magas kormánykitüntetésben részesítették: Lenin-renddel tüntették ki. A repülögépgyárakban népszerükké váltak az ilyen jelszavak: "Ne menj haza, míg feladatodat nem teljesíted ! ", "Amit megígértél, tartsd is be !". 1941. augusztus 23-án a Szovjetunió Legfelsö Szovjetjének Elnöksége Lenin-renddel tüntette ki a 18. sz. és 24. sz. gyárat, a harci repülögépek és repülögépmotorok gyártására vonatkozó állami feladatok mintaszerü teljesítéséért. Az új típusú harci repülögépek sorozatgyártásának megszervezésében és megindításában végzett jó munkájáért a Szovjetunió Legfelsöbb Szovjetjének Elnöksége 1941. szeptember 8-án érdemrendekkel és érdemérmekkel tüntette ki a repülögépipari népbiztosság és az 1. sz. repülögépgyár sok dolgozóját. 1941. november 19-én kiváló termelési eredményeiért Lenin-renddel tüntette ki a 75. sz. gyárat. Becsülettel teljesítették feladatukat a harckocsigyártók is. A harckocsigyárak mellett, sok nehézipari vállalat, középgépipari gyár és mezögazdasági gépgyár is harckocsigyártásra tért át, s ebben még háborús viszonyok között is kiemelkedö eredményt ért el. Az uráli Szergo Ordzsonikidze nehézgépgyárban megszervezték a KV típusú harckocsik páncélkarosszériájának gyártását. Harckocsik gyártására tértek át hajógyárak és gépkocsigyárak is. A Munka Vörös Zászló Rendjével kitüntetett 112. sz. gyár 1941 elsö felében hadiés polgári hajókat, tartályhajókat és löszert gyártott. Az Állami Honvédelmi Bizottság határozata értelmében ez a gyár július elsején megkezdte a közepes harckocsik sorozatgyártását. A cseljabinszki traktorgyár nehéz harckocsik és harckocsimotorok nagysorozat gyártására rendezkedett be. A könnyü harckocsikat egy kombinát készítette, amely egy szakosított gyárból és a vele kooperáló moszkvai és podolszki, kisfogyasztású gépkocsikat gyártó üzemekböl alakult. 1941 második félévében a harckocsigyártó ipar megindította a KV típusú nehéz harckocsik, valamint a T-34 típusú közepes és a T-60 típusú könnyü harckocsik sorozatgyártását. Ezek abban az idöben a legjobb harcászat-technikai sajátosságokkal rendelkeztek. A félév alatt gyártott 4177 darab harckocsi közül KV típusú harckocsi 728 darab, T-34 típusú 1853 darab, T-60 típusú 1548 és T-50 típusú 48 darab volt. Különös jelentösége volt annak, hogy gyors ütemben növelték a T-34 típusú harckocsik gyártását, amelyeknek nagy szerepük volt a Moszkva alatti harcokban. Blumentritt hitlerista tábornok, a Moszkva ellen támadó 4. hadsereg vezérkari fönöke elismeri, hogy "1941-ben ezek a harckocsik (a T-34 típusúak Szerk.) a leghatalmasabbak voltak valamennyi akkor létezö harckocsi közül. Ellenük csak páncélosokkal és tüzérséggel lehetett harcolni. A gyalogságunknál akkor rendszeresített 37 és 50 milliméteres páncéltörö ágyúk tehetetleneknek bizonyultak a T-34 típusú harckocsikkal szemben . . . Amikor az oroszoknál megjelentek ezek az új páncélosok, a gyalogosok védtelenek maradtak . . . Lábra kapott az úgynevezett tankfélelem". Közepes harckocsijainknak a hasonló típusú német gépekkel szembeni harcászat-technikai fölényét még Guderian, a 2. páncélos hadsereg parancsnoka is elismeri. 1941 novemberében ezt a hadsereget német gépszerkesztök, ipari vállalkozók, a fegyverigazgatósághoz beosztott mérnöktisztek látogatták meg, hogy megismerkedjenek a zsákmányolt T-34 típusú harckocsikkal. Valamennyien elismerték a szovjet harckocsi kitünö tulajdonságait, de amint Guderian írja "a fronttisztek ama javaslatát, hogy a német páncélos erök fölöttébb kedvezötlen helyzetének mielöbbi megjavítása érdekében hasonló harckocsi gyártásához fogjanak hozzá a gépszerkesztök nem támogatták. A konstruktöröket nem az utánzástól való idegenkedés tartotta vissza, hanem az, hogy nem tudták volna idejében biztosítani a T-34 típusú harckocsi egyes alkatrészeinek és föképpen az alumínium Diesel-motornak a gyártását. Emellett, kellö nyersanyag hiányában, ötvözött acélunk sem volt olyan jó minöségü, mint az oroszoké". A kitünö T-34 mintájú harckocsi, amelynek csapásmérö erejéröl, manöverezö képességéröl és páncélszilárdságáról a német tábornokok maguk is meggyözödhettek, a szovjet harckocsigyártás haladó gépszerkesztésének és magas technikai színvonalának megtestesítöje volt. A félelmetes harci gép nemcsak közvetlen alkotóinak a harckocsigyártó ipar müszaki-technikai munkásainak volt dédelgetett gyermeke és büszkesége, hanem az olvasztároknak is, akik rekordidö alatt termeltek kiváló minöségü ötvözött acélt, a hengerészeké is, akik a keleti gyárakban elsökként hengerelték a harckocsik páncéllemezét, az Urál, Kazahsztán és Közép-Ázsia bányászaié is, akik nyersanyaggal látták el a dúsító, a vasés színesfém-kohászati üzemeket. Az a tény, hogy a szovjet harckocsik új típusai felülmúlták a német páncélosokat, újból meggyözöen bebizonyította a szocialista gazdaság fölényét a fasiszta Németország gazdaságával szemben. ( A termelés fejlesztési üteme tekintetében, a harckocsigyártás az elsö hadiipari ágak közé tartozott. Ez azért vált lehetövé, mert a nagy keleti gépgyárakra (a gorkiji autógyárra, az Uráli Gépgyárra, a cseljabinszki traktorgyárra) támaszkodhatott, amelyeknek óriási gyártelepük, elsörendü berendezésük és tapasztalt dolgozói voltak. A harckocsigyártók merész úttöröi voltak a müszaki haladásnak. A Paton akadémikus módszere szerinti automatikus hegesztést a páncélkarosszéria gyártásában alkalmazták elöször; ezzel a módszerrel az ötszörösére növelték a hegesztök munkájának termelékenységét. Az Uráli Gépgyár szerelömühelyének dolgozói a harckocsik karosszériájának összeszerelési idejét az 1941. augusztusi 100-110 óráról októberig 30-40 órára csökkentették. A komszomolista ifjúsági frontbrigádok létrehozásáért megindult mozgalom a harckocsigyártók körében született meg. Az elsö hengerfúró frontbrigádot Popov komszomolista, az Uráli Gépgyár mechanikai üzemének munkása alakította meg, aki egy bonyolult alkatrészt, a norma szerinti 18 óra helyett, 5 óra 30 perc alatt munkált meg. Ugyanebben az idöben a Gorkiji Autógyárban hasonló brigádot szervezett Vaszilij Subin komszomolista, egy szerszámkészítö brigád vezetöje. A kirovi gyárban Caplinszkij brigádjában hét fogaskerékmaró munkás 19 gép kezeléséröl 37 gép kezelésére tért át, és 42 újítási javaslatot valósított meg. A brigád 500 százalékra emelte teljesítményét, és versenyt indított a terven felüli termelésért. A párt és a kormány nagyra értékelte a szovjet harckocsígyártók hösies munkáját. A kormány által a harckocsigyártásra vonatkozólag megadott feladatok mintaszerü teljesítéséért a Szovjetunió Legfelsö Szovjetje 1941. szeptember 19-én rendjelekkel és érdemérmékkel tüntette ki a kirovi gyár 186 és az uráli harckocsigyár 100 dolgozóját. Kotyint, a kirovi gyár Állami-díjas fökonstruktörjét a Szocialista Munka Höse címmel tüntették ki. A tüzérség és a lövészcsapatok fegyverzetének gyártása terén nagy figyelmet fordítottak az automata gyalogsági fegyverek, az aknavetök, a páncéltörö és légvédelmi lövegek, a kis és közepes ürméretü lövegek, különleges ágyúfajták termelésének növelésére. 1941 második félévében a kézi és állványos géppuskák gyártása a 2,5-szeresére, a géppisztolyoké a 8-szorosára, a különbözö ürméretü aknavetöké pedig több mint 1,5-szeresére emelkedett az elsö félévhez viszonyítva. A háború megkövetelte a tüzérségi, föképpen a páncéltörö tüzérségi eszközök gyártásának nagyarányú növelését, az ellenséges páncélosok elleni harcban ezekre volt a legnagyobb szükség. Ismeretes, hogy nem sokkal a háború elött az ipar leállította a 76 milliméteres hadosztályágyúk gyártását. Ezt a súlyos hibát már a háború elsö heteiben megszüntették, amikor a védelmi harcokban nagy szükség volt ilyen rendszerü lövegekre. 1941. július 12-én az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott, amelynek értelmében fokozni kellett a 76 milliméteres ezredés hadosztály ágyúk gyártását, s ez már egy fél hónappal késöbb tömeges arányban meg is indult. 1941. decemberében az ipar egyetlen hónap alatt 1150 ilyen ágyút szállított a frontnak, 1941 egész második félévében pedig több mint 4000 darabot. Igen gyorsan szervezték meg a 45 milliméteres páncéltörö ágyúk gyártását is. 1941. második félévében ezekböl ugyanannyit gyártottak, mint 1940-ben az egész év alatt. A tábori lövegek gyártása 1941 második félévében az elsö félévhez viszonyítva a 3-szorosára növekedett. Az ellenséges páncélosok elleni harcban kitünö eszköznek bizonyult a páncéltörö puska, amelyet a háború elött egyáltalán nem gyártottak. Ennek sorozatgyártását 1941 második felében kezdték meg. Az év végéig 18152 páncéltörö puska készült el. A többszörösére emelkedett a légvédelmi ágyúk gyártása is, különösen a 86 milliméteres ágyúké. Az ipar berendezkedett a reaktív aknavetök (sorozatvetök) tömeges gyártására is. Hónapról hónapra gyorsult a lövészfegyverek és a löszer gyártásának üteme. A szárazföldi tüzérség lövedékeinek gyártása például 1941 második felében az elsö félévhez viszonyítva a 2,5-szeresére emelkedett. Miután a szmolenszki ütközetben sikeresen kipróbálták a reaktív aknavetöket, jelentösen megnövekedett az ezekhez szükséges aknák gyártása. 1942 elején ötször annyi reaktív lövedéket gyártottak, mint amennyit a háború elötti terv elöirányzott. Ám az ipari termelésnek a háború elsö három hónapjában elért emelkedését csakhamar jelentös csökkenés váltotta fel. 1941 késö öszén hazánk katonai és gazdasági tekintetben egyaránt a legnehezebb napokat élte át. A frontnak egyre több és több löszerre és fegyverre volt szüksége. Ugyanakkor a kiürítés folytán a hadiipari vállalatok száma csökkent. Az 1941. július 1-én üzemben levö vállalatokból már csak a kohók 38,4 százaléka, a martinkemencék 52,6 százaléka, a villamos acélolvasztó kemencék 38,6 százaléka, a hengersorok 52,2 százaléka müködött. A fémtermelés 1941 júniusához viszonyítva a következö arányban csökkent: a nyersvas 32,9, az acél 42,3 és a hengereltáru 42,5 százalékra. Nem müködött egyetlen konverter sem. 1941 decemberéig a nyersvastermelés júniushoz viszonyítva körülbelül 1/14-re, az acélgyártás és a hengereltárutermelés alig több mint 1/13-re csökkent. A Donyec és Moszkva környéki valamennyi bánya tönkrement. A színesfém-termelés 430-adára, a golyóscsapágy gyártás 21-edére csökkent. A Szovjetunió iparának össztermelése 1941 júniusától novemberig egészében véve a felénél kevesebbre csökkent. 1941 utolsó két hónapjában a termelés színvonala csaknem valamennyi iparágban alacsonyabb volt, mint bármikor a Nagy Honvédö Háború alatt. Októbertöl csökkent a repülögépgyártás is. Ebben az idöszakban telepítették át a repülögépipart, a többi között a Központi Iparvidék gyárait, amelyek októberig a repülögépeknek csaknem egyharmadát gyártották. 1941 novemberében alig több, mint 27 százalékát gyártották a szeptemberben elkészült gépeknek, amikor a repülögépgyártás az egész év legmagasabb színvonalát érte el. A decemberi termelési tervet repülögépekben csak 38,8 százalékra, repülögépmotorokban pedig 23,6 százalékra teljesítették. A repülögépgyártásban a IV. negyedévben beállt csökkenés többek között azzal is magyarázható, hogy a gyárakban megcsappant a szakmunkások száma, akadozott a nyersanyagés segédanyagellátás, valamint a tüzelöanyagés villamosenergia-ellátás és nehézségek merültek fel a szállítás terén is. Emelett, az áttelepített gyáraknak új típusú repülögépek gyártására kellett áttérniük, ami szintén hátrányosan befolyásolta a termelést. Következésképpen a repülögépipar nem pótolhatta azokat a nagy veszteségeket, amelyeket a szovjet légierö a Moszkva és Leningrád környékén, valamint a szovjet-német arcvonal más szakaszain vívott súlyos harcokban elszenvedett. Ez megnehezítette a harcot az ellenséges légierö ellen. Csak az ország egész repülögép-állományának mozgósítása, és a legfontosabb irányokban való összpontosítása tette lehetövé, hogy a szovjet légierö 1941-1942 telén aktív harctevékenységet folytasson. Nagy volt a hiány az arcvonalon harckocsikban is. A szovjet nehéz és közepes harckocsik jobbak voltak ugyan a német páncélosoknál, de nem volt belölük elég. Ennek elsösorban az volt az oka, hogy egyes üzemekben még szervezés alatt állt a harckocsik tömeggyártása, néhány harckocsigyártó üzem pedig még "tengelyen" volt, vagyis útban új müködési körzete felé. Igy a hadiipar a harckocsik gyártási tervét a második félévben csak 61,7 százalékra teljesítette. Föképpen ezért nem sikerült teljesíteni a fegyvergyártási tervet sem. 1941. december 1-ig a fegyvergyártási népbiztosság leszerelt vállalatainak csak 38 százaléka érkezett meg teljes egészében az új helyére. Erre az idöre ezeknek az üzemeknek csak a fele kezdte meg a termelést. 1941 végén a löszergyártó ipar rendkívül nehéz helyzetben volt. A löszeripari népbiztosság áttelepült vállalatai új helyükön még nem indították meg a tömeges termelést, a polgári iparágak sok vállalata pedig még nem sajátította el a számára új termékek gyártásának technológiáját. Például a vorosilovgrádi (luganszki) Októberi Forradalom Mozdonygyár, amelyet a háború elötti mozgósítási terv szerint csak egyes lövedékfajták gyártására készítettek elö, a háború elején a tervben elö nem irányzott feladatokat kapott. Ez nyomban megváltoztatta mind az elöre kidolgozott gyártási technológiát, mind a vállalat munkaütemét meghatározó grafikont. Igen nehéz helyzetbe kerültek azok a vállalatok, amelyeknek elsö ízben kellett hadirendeléseket teljesíteniük. A Szovjetunió földmüvelési népbiztosságának abból a 30 üzeméböl, amelyet löszergyártásra állítottak át, 21 vállalatnak egyáltalán nem volt megfelelö berendezése. A löszeriparban jelentös hiány mutatkozott ferroötvözetekben, nikkelben és színesfémben. A réz-, cinés alumíniumszükséglet a háború elöttihez viszonyítva a többszörösére nött. A Donyec-medence fejlett vegyiparának elvesztése, a moszkvai és leningrádi vegyipari vállalatok áttelepítése jelentösen csökkentette a löporés robbanóanyag-gyártást. 1941 december közepére a keleti területekre áttelepített 26 vegyipari vállalatból és mühelyböl (összesen 36 üzem került evakuálásra) csak 9 üzem berendezése érkezett meg új telephelyére; s ezeknek is csak alig a felét helyezték üzembe. 1941 augusztusától novemberéig a löszergyártó üzemek közül 303-ban állt meg a munka. Ezek a vállalatok havonta 8,4 millió lövedéktestet 2,7 millió aknatestet, 2 millió repülöbomba-testet, 7,9 millió gyutacsot, 5,4 millió gyújtóeszközt, 5,1 millió lövedékhüvelyt, 2,5 millió kézigránátot, 7900 tonna tóport 3000 tonna trotilt és 16100 tonna ammóniasalétromot gyártottak. Megnövekedett az aránytalanság a gyártott lövegek száma és az egy lövegre esö lövedékek száma között. 1941 második félévében a front föképpen olyan löszert használt fel, amelyet még békeidöben halmoztak fel. A háború hat hónapja alatt azonban ezek a készletek szinte teljesen kimerültek. Az ipar által szállított mennyiség mindössze 50-60 százaléka volt a tervben elöirány

zottnak. A háború súlyos sebeket ejtett a Szovjetunió iparán. Az ipar veszteségei igen nagyok voltak. A vállalatoknál egyre erösebben érezhetövé vált a munkaeröhiány. A népgazdaságban foglalkoztatott munkások és alkalmazottak átlagos évi száma az 1940. évi 31,2 millió föröl 1941-ben 27,3 millió före csökkent. Novemberben már csak 19,8 millió munkás és alkalmazott dolgozott. Egyetlen kapitalista állam gazdasága sem tudott volna ilyen súlyos veszteségek után háborús viszonyok között lábra állni. A szovjet állam gazdasága és fö ereje a szocialista ipar azonban becsülettel kiállta a legsúlyosabb megpróbáltatásokat. A Vörös Hadseregnek a német fasiszta megszállók ellen vívott hösies harca, bátor és kitartó ellenállása lehetövé tette, hogy sok drága idöt nyerjünk, s erre igen nagy szükség volt, hogy a hátország átcsoportosíthassa a termelöeröket és átszervezhesse az ipar munkáját. Az ipari termelés 1941 végén túljutott a mélyponton, és fokozatosan növekedni kezdett. A párt, a szovjetszervek és a szakszervezetek nagyarányú szakadatlan hadigazdasági és szervezö munkája megteremtette ehhez az elöfeltételeket. Azokban a napokban, amikor a német fasiszta vezetés telekürtölte a világot a moszkvai "fö" irányban elért sikereivel, az Állami Honvédelmi Bizottság fontos határozatot hozott a hadigazdaság továbbfejlesztésére. 1941. november 9-én jóváhagyták a Volga-vidékre, az Urálba és Szibériába áttelepített harckocsiés repülögépgyárak, löszerés fegyvergyárak, valamint kohómüvek helyreállításának ütemtervét. Megállapították a vállalatok üzembehelyezésének határidejét, valamint a hadiipar termelésének a legközelebbi három hónapra ( 1941. november-december és 1942. január) vonatkozó mennyiségi mutatóit. A vaskohászat a következö feladatot kapta: az üzemben levö uráli és szibériai gyárakban, amelyeket a déli és központi körzetek áttelepített vállalatainak technikai eszközeivel és berendezésével erösítettek meg, biztosítsák, hogy az új év elejéig nyersvasban 100000 tonnával, acélban 770000 tonnával, hengereltáruban 326000 tonnával, kokszban 615000 tonnával növeljék az évi kapacitást. Az új vaskohászati üzemek építkezésénél a különösen nagy honvédelmi jelentöséggel bíró építkezésekhez igazodtak. Hasonlóképpen gyors termelési ütemet irányoztak elö a hadiipari vállalatok számára is. A repülögépgyárak decemberi termelési terve legalább évi 22000-25000 harcirepülögép gyártását irányozta elö. Az Állami Honvédelmi Bizottság által november 14-én elfogadott kiegészítö grafikon szerint, már 1942-ben több mint 22000 nehéz és közepes harckocsit kellett gyártani. Ugyanerre az idöre a Volga-vidéken és az Urálban, Szibériában és Kazahsztánban, a középázsiai és kaukázusontúli köztársaságban jelentösen megszilárdult és kiszélesedett a hadiipar termelési-technikai bázisa. Akkoriban a pártés szovjetszervek, a szakszervezetek és a Komszomol-szervezetek legföbb feladatuknak az Állami Honvédelmi Bizottság által kidolgozott tervek és grafikonok pontos végrehajtásának elösegítését tekintették. Az ütemtervek teljesítésének ellenörzésében fontos szerep jutott az állami tervezö szerveknek, többek között a Szovjetunió Állami Tervbizottsága által kiküldött megbízottaknak. A `Népbíztosok Tanácsa 1941. november 29-i határozatában rámutatott arra, hogy az Állami Tervbizottság megbízottainak a legközelebbi idökben az a fö feladatuk, hogy ellenörizzék az áttelepített üzemek helyreállítására és üzembe helyezésére vonatkozó ütemtervek teljesítését, valamint e vállalatok terv szerinti termelését. A kitüzött tervek sikeres teljesítésének záloga a szovjet embereknek a munkában tanúsított rendíthetetlen hösiessége volt. Az 1. sz. Moszkvai Csapágygyár dolgozóinak kezdeményezésére, az októberi forradalom évfordulójára, országos szocialista munkaverseny indult. A "kétszáz százalékosok", a "háromszáz százalékosok", a több gépen dolgozók mozgalma, amely a háború elsö napjaiban indult meg, a frontbrigádok megalakításáért küzdö tömegmozgalommá terebélyesedett. Szorokovoj, a kusvai gyár híres acélolvasztára, a gyorsolvasztás mestere, azzal a felhívással fordult az Urál acélolvasztárjaihoz, hogy indítsanak versenyt az uráliak patronálása alatt álló 3. gárdalövészhadosztály által adományozandó zászlóért: Ezt írta: "a martinkemence elöterében állva az ember úgy érzi magát, mintha az elsö sorokban harcolna . . . Minden tudásommal azon vagyok, hogy maximálisan lerövidítsem az olvasztást, de úgy, hogy ezzel a fém minösége semmit se romoljon, söt, javuljon . . . Az Urálban sok a kiváló acélolvasztár. Gyerünk hát, kedves elvtársak, gyors módszerrel dolgozó acélolvasztárok, indítsunk versenyt azért, hogy ki ér el jobb mutatószámokat a munkában, ki ad több acélt az ellenség elleni harchoz!" Az ipari dolgozók új rohama a munkában egybeesett a Vörös Hadsereg által Moszkva alatt indított ellentámadással. A frontnak és a hátországnak ez a kommunista párt által kialakított hatalmas egysége adta meg az eröt ahhoz, hogy a föváros elöterében szétzúzzuk a német fasiszta csapatokat. 3. A mezögazdaság mozgósítása a háború szükségleteinek kielégítésére A háború nagy gazdasági és politikai jelentöségü feladat elé állította a Szovjetunió valamennyi mezögazdasági dolgozóját, egész kolhozparasztságát: gondoskodniuk kellett arról, hogy a Vörös Hadsereg és az ország kellö mennyiségü élelmiszerhez, az ipar pedig elegendö nyersanyaghoz jusson. Az 1941 nyarán kialakult helyzetre való tekintettel e feladat megoldása óriási nehézségekbe ütközött. A német megszállás által fenyegetett területröl el kellett szállítani a kolhozok, szovhozok, gépés traktorállomások értékeit, idejében le kellett aratni a gazdag termést, be kellett gyüjteni a mezögazdasági termékeket, és egyben fel kellett készülni az öszi vetési munkára. A háború kirobbanása után jelentösen csökkent a falvak munkaképes lakossága. A férfiak többsége a frontra ment. A mezögazdasági szakembereket, a vezetök és gépkezelök jelentös részét behívták a Vörös Hadseregbe. A kolhozparasztságból férfiak és nök százezreit mozgósították, gyári és bányamunkára, fakitermelésre, frontövezeti erödítési munkákra. Összeszükült a mezögazdaság anyagi-technikai bázisa is. A Vörös Hadseregbe vitték a lovakat, a gépkocsik nagy részét, az utóbbi években gyártott nagy teljesítményü traktorokat. Romlott a gépés traktorállomások technikai állapota. Sok javítómühelyt hadirendeléssel halmoztak el, s így ezek nem tudták ellátni a mezögazdaságot tartalékalkatrészekkel. Egyre nagyobb lett az üzemanyaghiány. Noha feszes ütemben folyt a termés betakarítása és az öszi vetésre való felkészülés, a mezögazdasági munkák üteme mégis meglassult a szakképzett munkaerö hiánya miatt. A kolhozokban, a gépés traktorállomásokon és a szovhozokban ezért megindították a gépkezelök, brigádvezetök, csoportvezetök, állattenyésztö farmvezetök, juhtenyésztök, lóápolók és más szakmájú dolgozók képzését. A mezögazdasági dolgozók körében, éppúgy, mint az iparban, kibontakozott a "kétszáz százalékosok" és a "háromszáz százalékosok" mozgalma. "Mindegyikünk kettö helyett dolgozik majd jelentették be a szumi körzet Cservonyij partyizan® artyeljének csoportvezetöi. A munkások növelik teljesítményüket, a kolhozparasztnök is többet fognak dolgozni annyit, amennyi csak kell, hogy a mezögazdasági munkákat idejében elvégezzük." A szovjet parasztságban magas fokú hazafias öntudatot fejlesztettek ki azok az új, szocialista viszonyok, amelyek falun a kolhozrendszer gyözelme eredményeképpen alakultak ki. A kommunista párt felhívására a szovjet nök százezrei léptek a frontra távozott férfiak helyébe és traktorosokká, kombájnkezelökké, gépkocsivezetökké, a gépés traktorállomások, valamint a szovhozok javítómunkásaivá lettek. A háború elsö másfél-két hónapja alatt a gépés traktorállomásoknak sikerült megszervezni több mint 260000 gépkezelö, ezen belül 198000 traktorista és 48000 kombájnvezetö kiképzését. Közülük majdnem 175000 nö volt. Csak a Novoszibirszki területen a gépkezelöi iskolákból rövid idö alatt 2500 kombájnkezelö, több mint 3500 segédkombájnkezelö és 3625 traktoros került ki, többségükben nök. A gabonatermelö szovhozok altáji csoportja 1100 gépkezelöt képezett ki, s ezeknek 80 százaléka nö volt. A nöi gépkezelök száma gyors ütemben növekedett. 1940 júliusában a traktoristák 8,5, a kombájnkezelök 8 százaléka volt nö, 1941 júliusában már a 16,1 illetve 15,5 százalékuk. A kolhozparasztok közül itt is, ott is nöket osztottak be vezetö munkára. A nök legjobbjai kolhozokat, brigádokat és csoportokat, állattenyésztö farmokat vezettek. A nök döntö szerepet játszottak a kolhozok termelömunkájában. A kolhozokat, a gépés traktorállomásokat és a szovhozokat a városokból és a körzeti székhelyekröl küldött kommunistákkal és komszomolistákkal, valamint áttelepült munkásokkal és mezögazdasági szakemberekkel erösítették meg. Jelentösen csökkentették a kolhozok igazgatási apparátusát. Ennek eredményeképpen az Orjoli területen több mint 25000, az ordzsonikidzei határterületen több mint 15000, a Voronyezsi területen pedig 12000 kolhozparaszt szabadult fel mezögazdasági munkára. A munkaeröböl azonban mégsem futotta. A termés betakarítása elhúzódott. Az a veszély fenyegetett, hogy az ország délkeleti körzeteiben a pergés miatt nagy lesz a szemveszteség. Szibériában korai talajmenti fagyoktól kellett tartani. Ezért a termés betakarításába kötelezö jelleggel bevonták az egész munkaképes mezögazdasági lakosságot, úgyszintén a városi lakosság egy részét is. Munkájukat ugyanúgy díjazták, mint a kolhozparasztokét. A termésbetakarításban segítséget nyújtottak az egyetemisták és középiskolai diákok is. A szocialista mezögazdaság minden erejének a háború szükségleteire való mozgósítása szempontjából rendkívül nagy jelentösége volt a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága 1941. szeptember 24-i határozatának "A mezögazdasági termés betakarításáról". Ez a határozat arra kötelezte a pártés a szovjetszervezeteket, hogy a tartós fagyok beálltáig biztosítsák valamennyi mezögazdasági termék betakarítását. A párt és a kormány határozatára válaszképpen szocialista munkaverseny indult meg, amely valamennyi területet, határterületet és köztársaságot felölelt. Ennek méreteit példaként a következö számadatok is mutatják: csak a Cskalovi (orenburgi) területen 50 körzet, 1762 kolhoz, 6908 traktorosés földmüvelöbrigád kapcsolódott be a termés betakarításáért indított mozgalomba. Szibériában, Kazahsztánban, az Urálban, a Volga-vidéken, Ukrajnában és az ország más területein a kolhozparasztok, traktorosok és kombájnkezelök nap nap után böven szolgáltattak példát a hösies munkára. Magas teljesítményt ért el 1941-ben Mnogoletnyij, a Novoszibirszki terület jugyini gépés traktorállomásának ismert kombájnvezetöje. Három "Sztalinyec" kombájn összekapcsolásával 2250 hektárról takarította be a termést, és sok üzemanyagot takarított meg. Az egyszerü gépekkel és kézi munkával sarlóval és kaszával dolgozó kolhozparasztok is igyekeztek lépést tartani a kiváló traktorosokkal és kombájnvezetökkel. A "Puty Iljicsa" kolhozban (Altáji határterület, kalmanszki körzet) a nökböl álló brigádoknál a szénakaszálógépek átlagos napi teljesítménye a norma szerinti 4,5 hektár helyett körülbelül 8 hektár volt. Az élenjáró voronyezsi kolhozparasztnök jelentösen túlteljesítették a normát azáltal, hogy a kévekötés és a boglyázás fontos betakarítási munkálatánál ügyes munkamegosztást alkalmaztak. Jelentös sikereket ért el az 1941. évi termés betakarításánál a falusi ifjúság. A munkában a komszomolisták jártak az élen. Nem volt a falun olyan munkaterület, amelyen a komszomolisták és a fiatalok ne tettek volna tanúbizonyságot kezdeményezökészségükröl és leleményességükröl. A termés betakarításában országos viszonylatban fontos szerepe volt a komszomolista ifjúság vasárnapi önkéntes munkájának. Az elsö ilyen vasárnapi munkán augusztus 17-én a komszomolisták és a fiatalok ezer tonna gabonát arattak le és szállítottak a gabonaraktárakba, keresetüket pedig felajánlották a honvédelmi alap céljaira. De nem maradtak el az ifjúságtól a kiöregedett kolhozparasztok sem. Moszin, a "Szvetlana" mezögazdasági artyel (Leningrád terület, mginszki körzet) 85 éves kolhozparasztja, aki öt unokáját küldte a frontra, a szénakaszálásnál naponta két normát teljesített. A falu minden munkaképes embere teljes erejét megfeszítve dolgozott az ellenség legyözése érdekében. Ukrajnában, Belorusszijában, Moldavában, a Leningrádi, Szmolenszki, Kalinyini és más frontövezeti területeken, amelyek heves csaták színterévé váltak, a kolhozparasztok ellenséges golyózáporban végezték a betakarítási munkákat. Az evakuált kolhozok és szovhozok földjein maradt termést a frontövezetben a kolhozparasztok, a munkások és az alkalmazottak meglevö eröivel takarították be. A Népbiztosok Tanácsának és az SZK(b)P Központi Bizottságának 1941. október 2-i rendelete szerint, a learatott termés felét az államnak adták, a másik felét az aratók kapták. A falusi pártés szovjetszervezetek különös figyelmet fordítottak arra, hogy minél teljesebben használják ki az energetikai és gépi eszközöket, hogy megjavítsák a gépek javítását és üzemeltetését. A bonyolultabb mezögazdasági gépekben mutatkozó hiány az igaerö és az egyszerü gépek, a lovas és kézi szerszámok fokozott alkalmazására kényszerítette a kolhozokat és szovhozokat. A kolhozokban újra üzembe helyezték a már évek óta nem használt kaszálóés kévekötögépek, kis aratóés más egyszerü gépek tízezreit. Ezekkel a gépekkel a legjobb kolhozparasztok és kolhozparasztnök két-három normát kitevö munkát végeztek el. Sok gépés traktorállomás, sok szovhoz mind szélesebb körben kezdte alkalmazni a technikai eszközök komplex kihasználásának módszerét. Ez jelentösen növelte a traktorok termelékenységét, és csökkentette a traktorvontatású gépekben mutatkozó hiányt, valamint az ásványolaj-termékek fogyasztását. Szibéria, az Urál, a Kubany, a Don-vidék és a Volga-vidék mezöin két-három kombájnból és traktorokból álló, nagy termelékenységü gépcsoportokat képeztek. A gépkezelök a kombájnokhoz hántoló ekéket, kalászgyüjtö gereblyéket, szalmagyüjtöket és más mezögazdasági eszközöket kapcsoltak, s ily módon egyidejüleg több fajta mezei munkát végeztek. Az ásványolaj-termékeket gázgenerátor-tüzelöanyaggal helyettesítették. A háború elöttinél nagyobb mértékben alkalmaztak gözgépeket, szélés vízhajtású erögépeket, amelyek nem igényeltek folyékony üzemanyagot. Ennek eredményeképpen a gépés traktorállomások és a szovhozok több ezer tonna folyékony üzemanyagot és kenöolajat takarítottak meg a front számára. Ezek a rendszabályok azonban nem pótolhatták az anyagi és technikai eszközökben mutatkozó hiányt. Az iparvállalatok és különféle városi szervezetek a falu segítségére siettek. Egyes nagy gyárakban megszervezték azt, hogy fémhulladékból alkatrészeket készítsenek a traktorokhoz és különféle mezögazdasági gépekhez. Alkatrészek készítésével és javításával emellett helyiipari vállalatok és szövetkezetek is foglalkoztak. A patronált kolhozok és szovhozok a maguk részéröl segítséget nyújtottak a városi vállalatok és intézmények segédgazdaságainak megszervezésében, élelmiszerrel látták el a városi étkezdéket. A mezögazdaság technikai eszközökben való ellátottságának fokozása és a kolhozparasztok munkatermelékenységének növelése céljából, a kommunista párt megfelelö intézkedésekkel élt, hogy kiszélesítse a mezögazdasági gépgyártást és a javító mühelyek hálózatát. A háború legnehezebb napjaiban, amikor az ellenség Moszkva felé tört elöre, a szovjet kormány határozatot hozott r az altaji, vlagyimiri és lipecki traktorgyár, valamint a krasznojarszki kombájngyár felépítésére. A kormány emellett jóváhagyta 17 evakuált javító üzem helyreállításának üzemtervét is. A kommunista párt igyekezett megerösíteni a falusi pártszervezeteket és fokozni harcképességüket, hiszen sok pártonkívüli aktivista tömörült a párt falusi alapszervezetei köré. Az SZK(b)P Központi Bizottságának 1941. november 17-i határozata szerint a gép és traktorállomásokon és a szovhozokban politikai osztályokat alakítottak. Rájuk hárult az a feladat, hogy széles tömegeket átfogó pártpolitikai és szervezö munkát bontakoztassanak ki a mezögazdasági termelés fellendítése céljából. Ám, bármilyen nagyarányú szervezö tevékenységet fejtett is ki a párt, bármilyen hösies munkát végeztek is a szovhozok és kolhozok dolgozói, az 1941-ben elszenvedett óriási veszteségeket nem tudták pótolni. Az ország mezögazdasági üzemeinek száma jelentösen csökkent. A kolhozok száma az 1940. évi 235500-ról 1941 végéig 149700-ra, a szovhozoké 4159-röl 2691-re, a gépés traktorállomásoké 7069-röl 4898-ra csökkent. A háború elött a kolhozok 18,7 millió gazdaságból állottak, most viszont csak 11,9 millió gazdaság maradt meg. A szovhozokban a dolgozók átlagos évi létszáma 1373000-röl 486000-re, a gépés traktorállomásokon 537000-röl 439000-re, a traktorok száma ( 15 lóerös traktorokra átszámítva) az 1940. évi 683800 darabbal szemben 1941 végéig 441800 darabra csökkent. Emellett jelentösen megnövekedett a kis teljesítményü kerekes traktorok hányada. A tehergépkocsik száma az 1940. évi 228200-ról 1941-ben 66000-re apadt. A megszállt körzetek szántóföldjének nagy részén a háború elött öszi búzát és rozsot, kukoricát, burgonyát és zöldségféléket, cukorrépát, olajos növényeket, hosszú rostú lent, kendert, ricinust és más mezögazdasági növényeket termeltek. Az ellenség által 1941 novemberéig elfoglalt területen a háború elött az egész gabonatermés 38 százalékát, a cukorrépa 84 százalékát termesztették, s ezen a területen tenyésztették az egész szarvasmarha állomány 38 és a sertésállomány 60 százalékát. 1942 január elsejéig a Szovjetunió szarvasmarha állománya 54,5 millióról (1941 . január 1-i állomány) 31,4 millió darabra csökkent, ezen belül a tehénállomány 27,8 millióról 15 millióra. A sertésállomány ugyanez alatt az idö alatt kevesebb, mint egyharmadára csökkent a juhok és kecskék állománya pedig csaknem egynegyedére. 1941-ben a gabonafélék állami begyüjtése 1940-hez viszonyítva 36446000 tonnáról 24298000 tonnára apadt, ugyanígy a napraforgóé 1500000 tonnáról 478000 tonnára, a cukorrépáé 17357000 tonnáról 1670000 tonnára és a lenrosté 245000 tonnáról 67000 tonnára. Csak a nyers gyapot begyüjtése növekedett, mégpedig 2237000 tonnáról 2478000 tonnára. Az állatállomány kisebbedése és produktivitásának csökkenése jelentösen kihatott az állattenyésztési termékek termelésére és begyüjtésére. A jószágés baromfibegyüjtés (élösúlyban) 1941-ben a hátország körzeteiben, amelyek az állattenyésztési termékek zömét adták, az 1940. évi 987000 tonnával szemben 826000 tonna volt, a tej és tejtermékek begyüjtése (tejre átszámítva) 3 141000 tonna 3240000 tonnával szemben, a tojásé 614000000 darab 797000000 darabbal szemben. Csak a gyapjúbegyüjtés növekedett 1941-ben, mégpedig 73000 tonnára az 1940. évi 70000 tonnával szemben. Élelmiszert és nyersanyagot 1941-ben föképpen az ország keleti és délkeleti vidékeinek, elsösorban Szibériának, Kazahsztánnak, a Volga-vidéknek, az Urálnak és Közép-Ázsiának a kolhozai és szovhozai szolgáltattak be. Ezek a vidékek és a Szovjetunió északi részének egyes állattenyésztö körzetei lettek az ország fö állattenyésztö bázisává. 1941-ben Kazahsztán 12,2 százalékkal több gyapjút és 4,5 százalékkal több tejet adott az államnak, mint 1940-ben. Sikeresen teljesítette 1941-ben tejés gyapjúbeadási tervét az altaji, krasznojarszki, sztálingrádi és rosztovi tröszt, amelyek mindegyike óriási állattenyésztö szovhozok tucatjait egyesítette magában. A mezögazdaság valamennyi ágának, de különösen a gabonatermelésnek a fejlesztése a keleti vidékeken elsörendü feladattá vált. Kifejezésre jutott ez a Népbiztosok Tanácsának 1941. július 20-i határozatában is, amely megszabta a Volga-vidéki, szibériai, uráli és kazahsztáni kolhozok 1941. öszi gabonavetési tervét. A terv szerint keleten 11210000 hektár termöföldet kellett öszi gabonával bevetni. Ebböl az altaji határterületre 500000, Baskír földre 900000, Tatár földre 1 millió, a Novoszibirszki területre 700000 hektár jutott. Kazahsztán északi és északkeleti területein körülbelül 800000 hektárt kellett öszi gabonával bevetni. 1941 öszén, a háborús idök minden nehézsége ellenére, az öszi vetések területe 1940-hez viszonyítva a meg nem szállt területen több mint 2 millió hektárral növekedett. Az utóbbi 5 év alatt ez volt a vetésterület legnagyobb arányú növekedése. Különösen az Altaji és Krasznojarszki határterület, a Novoszibirszki, Omszki, Cseljabinszki terület és a kazahsztáni északkeleti területek kolhozaiban és szovhozaiban nött meg a vetésterület. Az öszi gabonafélék vetésterületének növelése a keleti területeken: ez volt az elsö jelentös lépés a mezögazdaság átszervezése terén. Ez arról tanúskodott, hogy a kolhozok és szovhozok termelésében óriási lehetöségek rejlenek. Ezek a lehetöségek a mezögazdaságnak egy olyan fontos ágában is megmutatkoztak, mint az állattenyésztés. Az állattenyésztés fejlödése elsösorban a takarmánykészletektöl függött. Ámde a szemes takarmányban hiány mutatkozott, tehát újabb takarmánytartalékokat kellett felkutatni. Az erötakarmányt pótló és a szemes takarmányt megtakarító egyik fontos termék a silótakarmány volt. Nemcsak mezögazdasági növényeket silóztak, hanem vadon növö füveket, valamint a zöldségfélék és a burgonya levélzetét is. Állati takarmányul szolgáltak az élelmiszeripar és a halipar hulladékai. A kolhozok és szovhozok kiszélesítették a szénakaszálók területét, sok nedvdús és száraz takarmányt gyüjtöttek be, 67 százalékkal több silótakarmányt készítettek, mint 1940-ben. Ily módon megteremtették az állattenyésztés fejlesztésének az elöfeltételeit. Nagy jelentösége volt a jószág téli legelöre való elhajtásának. Ez csökkentette az állatgondozás munkaerö-szükségletét, az erötakarmány jelentös megtakarításával járt, s a téli istállókra is kevesebbet költöttek, 1941-ben a kazahsztáni kolhozok és szovhozok kétmillió darab jószág téli legelöre való elhajtását szervezték meg. A párt és a kormány már a háború elsö heteiben arra törekedett, hogy keleten teremtse meg az ország fö mezögazdasági bázisát. Ezt az irányvonalat folytatta a Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának és az SZK(b)P Központi Bizottságának 1941. november 17-i, az 1942. évi mezögazdasági munkák tervéröl szóló határozata. Ez a határozat nyomatékosan hangsúlyozta, hogy "a német fasizmus ellen vívott honvédö háború viszonyai között, több mezögazdasági vidék átmeneti elvesztése folytán, az országnak élelmiszerrel és mezögazdasági nyersanyaggal való ellátásában különös jelentöségre tett szert a gabonafélék, az ipari növények, a zöldségfélék és a burgonya vetésterületének további kiszélesítése, és terméshozamának növelése, elsösorban a Volga-vidék, az Urál, Szibéria, Közép-Ázsia és Kazahsztán területein". 1942-ben a vetésterületet a terv szerint a következö arányokban kellett növelni: gabonaféléknél 2517000 hektárral, ipari növényeknél 667000 hektárral, zöldségféléknél és burgonyánál 767000 hektárral. Cukorrépát, napraforgót, és más olajos növényeket olyan vidékeken honosítottak meg, ahol ilyeneket régebben nem termesztettek. A háború elsö hat hónapjának megpróbáltatásai és a kolhozparasztság valóban hösies eröfeszítése megmutatta, hogy a kolhozrendszer hatalmas eröt rejt magában, és képes lesz leküzdeni a háború okozta óriási nehézségeket. A háború azt is megmutatta, hogy csak a mezögazdaság szocialista rendszere képes a munkaerö-tartalékokat, a rendelkezésre álló gépeket és igásállatokat a legcélszerübb és leghathatósabb módon kihasználni, s így kellö színvonalon tartani az élelmiszerek és ipari nyersanyagok termelését. 4. A közlekedés és híradás 1941. második felében A honvédö háború rendkívül súlyos megpróbáltatást jelentett a szovjet közlekedési rendszer számára. A háború próbára tette a szovjet közlekedési munkások rátermettségét és kitartását, azt a képességüket, hogy a legbonyolultabb helyzetben biztosítsák a közlekedés valamennyi fajtájának pontos és folyamatos munkáját. A vasúti közlekedés munkájának átszervezését azzal kezdték meg, hogy a közlekedést hadimenetrendre állították át, amely elsöséget biztosított a csapatokat és katonai rakományokat szállító szerelvényeknek. A személyszállító vagonok jelentös részét egészségügyi célokra alakították át. A személyszállítást korlátozták. 1941 végén egyes katonai alkalmazottak, katonai parancsnokságok és a polgári népbiztosságoktól kiküldött személyek, valamint a postai küldemények és a különösen sürgös katonai rakományok szállítása céljából, pontosan megállapított menetrend szerint közlekedö, kombinált személyszállítóés tehervonatokat rendszeresítettek. A frontövezeti körzetekben, a vasúti igazgatóságnak a katonai parancsnokságokkal való jobb együttmüködése céljából, mozgó katonai-közlekedésügyi osztályokat és építö-helyreállító szervezeteket hoztak létre. Minden front törzsénél müködött a közlekedésügyi népbiztosság megbízottja. A vasútvonalaknak az ellenséges légitámadásokkal szembeni védelme céljából a Szovjetunió európai részének legtöbb fövonalán szigorúan meghatározott elsötétítési rendszert vezettek be, szabályozták a vasútnál folyó éjszakai munkák elsötétítését is. Gyökeresen megváltozott a beruházások elosztásának rendszere. A beruházási eszközöket elsösorban olyan vonalak építésére fordították, amelyeknek nagy népgazdasági jelentöségük volt, valamint arra, hogy a frontövezetben fokozzák a fövonalak és vasúti gócpontok áteresztöképességét. Ezeknek az eszközöknek jelentös részét az uráli és szibériai vasútvonalak fejlesztésére használták fel, minthogy az Urálban összpontosult az ország fö hadiipari bázisa és odairányították az evakuált berendezéseket szállító szerelvényeket. Június 23 és 30 között az új, hadimenetrend szerinti katonai terhelés a vasúti hálózat összterhelésének 29,4 százalékára rugott. A csapatösszpontosítások és a katonai szállítások ütemére károsan hatott az a tény, hogy a Szovjetunió régi ( 1939, évi) államhatárától nyugatra esö vasútvonalak áteresztöképessége mindössze 45 százaléka volt a régi határtól keletre levö vonalak áteresztöképességének. A litván, a belosztoki, (bialystoki) a breszti, a lvovi és a koveli vonal rakodókörzetei, már néhány nappal a Szovjetunió megtámadása után, a fasiszta csapatok kezére kerültek. A katonai szállítmányok kirakását erre alkalmatlan helyeken kellett végezni, s ez sok drága idöt rabolt el. A frontövezetben sok ki nem rakott vagon torlódott össze, s ez gátolta az újabb szállítmányok befogadását, nehézségeket támasztott az összekötö vonalakon. Mindamellett a Szovjetunió vasútvonalai már a háború elsö hetében másfélszer annyi katonai szállítmányt továbbítottak, mint a cári Oroszországban 1914-ben, az összpontosítás mintegy két hónapig tartó egész idöszaka alatt. Az ellenség minden erejével azon volt, hogy megbénítsa a szovjet közlekedési rendszert, elsösorban a vasutakat. A német légierö rendszeresen támadta a legfontosabb vasúti gócpontokat és állomásokat. 1941 október-decemberében egyidejüleg 25 vasútvonalat bombáztak, köztük olyan, az arcvonaltól viszonylag távol esö vonalakat is, mint a gorkiji, a kazanyi, a penzai, az észak-kaukázusi. A front menti vasútvonalakat a belorusszijait, az oktyabrszkijit, a kalinyinit, a moszkva-kijevi és a moszkva-kurszki vonalat csaknem naponta érte légitámadás. A háború elejétöl 1941 decemberéig az ellenség 5949 (átlagban naponta 33) légitámadást intézett a frontövezeti vasútvonalak ellen. Ez alatt az idö alatt vasúti objektumokra több mint 46000 különféle repülöbombát dobtak. Az egyes légitámadások után a közlekedés átlagban 5 óra 48 percen át szünetelt. Az ellenséges bombázók megnehezítették a vasút hatékony munkáját, de a vonatok, ennek ellenére szinte megszakítás nélkül közlekedtek az arcvonal felé és a hátországba. A szovjet vasutasok rendkívül nagy szervezettségröl és önfeláldozásról tettek tanúságot, a helyreállítási munkáknál, a katonai szállítmányoknak a frontra való továbbításánál és a vasúti értékek evakuálásánál. A kiürítö szállítmányok átmenö forgalma napról napra növekedett. A frontövezeti vasútvonalakon már 1941 júliusában egymást követték a szállítmányok; néha alig néhány száz méter választotta el öket egymástól. Júliusban 300000, augusztusban 185000, szeptemberben 140000, októberben 175000, novemberben 123000 és decemberben 71000 vagonban szállítottak evakuált berendezést. 1941 novemberében az Állami Honvédelmi Bizottság arra utasította a közlekedésügyi népbiztosságot, hogy az evakuált berendezést, anyagot, nyersanyagot, élelmiszert, gabonát stb., s úgyszintén a lakosságot csak irányvonatokon szállítsa. "Vasutasaink mondotta Kalinyin gigászi munkát végeztek. Egész hegyeket kitevö berendezést, különféle anyagot, gabonát vittek nyugatról több ezer kilométernyire keletre, és milliószámra szállították el a fasiszta barbárok elöl menekülö embereket. Az ország ezt sohasem felejti el, és nagyra becsüli a vasúti közlekedés dolgozóit azért, amit tettek." Július-augusztusban roppant mennyiségü evakuált berendezés elszállítása mellett, a front számára is nagyarányú szállítás folyt. A közeli hadtápterület vasúti gócpontjain kétirányú hatalmas áradat találkozott: az egyik katonai szállítmányokat vitt nyugatra, a másik evakuált értékekkel kelet felé tartott. Ide zsúfolódott a tehervagonok körülbelül egyharmad része. Nagy torlódás keletkezett a fontosabb irányokban, csökkent a vasút manöverezö képessége. Augusztus elsö dekádjában a Kupjanszk, Kinel irányba kétszer annyi szerelvény futott, mint amennyit a norma megenged; a Moszkva, Bug, Kirov, Szverdlovszk vonalon a normánál száz vonattal több volt. Ugyanígy alakult a helyzet a frontot a hátországgal összekötö hálózat más fontos vonalain is. Veszélyben volt a katonai szállítmányok normális közlekedése. Az Állami Honvédelmi Bizottság rendkívüli intézkedéseket foganatosított. A túlterhelt irányokban átmenetileg feltartóztatták a halasztható rakományokat szállító vonatokat, végsö esetben pedig a szállítmányok kényszerkirakásához folyamodtak. Az egyik ilyen nagy operációt a délkeleti vasútvonalon hajtották végre, ahol négyszer annyi vagon zsúfolódott össze, mint amennyit a norma megenged. Amikor a nem katonai rakományokat szállító átmenö szerelvények áradata egyre nött, ezeket mind gyakrabban rostokoltatták állomási vágányokon, söt a csonka szakaszok nyílt vágányain is. A délkeleti vasútvonalakon ideiglenesen 375 szerelvényt (körülbelül 20000 vagont) tartóztattak fel. Amikor a hadmüveleti szállítmányokat nem fenyegette már a fennakadás veszélye, a feltartóztatott szerelvényeket külön kidolgozott terv szerint meghatározott irányban továbbították. A vonatok haladásának meggyorsítása érdekében a vasutasok széles körben alkalmazták a békeidökben bevált haladó munkamódszereket; a gyorsított szerelvényösszeállítást és vonatvezetést, a lekapcsolás nélküli vagonjavítást, a nagy terhelésü szerelvények vezetését, nagy távolságok tüzelöanyagés vízvétel nélküli megtételét. A vonatokkal túlzsúfolt irányokban két-két szerelvényt összekapcsoltak. Egy-egy napon az összekapcsolt szerelvények száma elérte az indított vonatok 40-50 százalékát. Közlekedtek vonatok "élö térközbiztosítás" segítségével is: a vonatok menetirányának jobb oldalán minden kilométerre jelzö munkásokat állítottak fel. Ez lehetövé tette, hogy nappal 10-15 perces idöközökben "karavánokban" indítsák a vonatokat. Az embereket és a harci technikai eszközöket szállító katonai szerelvényeknek gyors haladásuk biztosítása céljából elsöséget biztosítottak a többi vonattal szemben. A vasúti gócpontok és állomások rendezöképessége fokozódott azáltal, hogy bevezették a gyorsított szerelvény-összeállítást. Ezt a módszert Kozlov, a Penzai Vasút rtyiscsevói osztályának a forgalmistája kezdeményezte. Kozlov a szerelvény-összeállítási munkák egy részét, amelyet általában rendezö-pályaudvarokon végeztek, közbeesö állomásokra vitte át. Az újító forgalmista 40 nap alatt (1941. december-1942 január) körzete gócpont elötti állomásain 275 szerelvényt állított össze. A pártszervezetek valamennyi vasútvonalon széles körben elterjesztették Kozlovnak és más újítóknak a tapasztalatait, s ez lehetövé tette, hogy a vasutasok 1941 öszén és telén sikeresen megbirkózzanak a legfontosabb katonai szállítmányok továbbításával. Októberben a vasutak Rosztov, Batajszk, Tacinszkaja, Kamenszk és Krasznodon körzetében nagy összevont katonai szállítást hajtottak végre, két hadsereg számára. Az észak-kaukázusi vasútvonalon csak a rosztovi osztálynál, amelynek körzetében az 56. hadsereg összpontosult, olykor naponta 12-15 szerelvényt raktak ki. November 7-töl 20-ig a vasutasoknak az Urálból, Szibériából, az ország központi részéböl és Közép-Ázsiából naponta 19-20 katonai szerelvényt kellett Tyihvin körzetébe eljuttatniuk. Minthogy az Urálból és Szibériából a Permen, Szvecsán, Vologdán át Tyihvin körzetébe vezetö vonal túl volt terhelve, a vonatoknak körülbelül egyharmadát kerülö úton a kujbisevi, a moszkvarjazanyi és a gorkiji vonalon kellett odajuttatni. A Tyihvin körzetébe irányuló szállításokat a vasutasok határidöre, terv szerint lebonyolították. December 9-én a Vörös Hadsereg felszabadította Tyihvint, december végére pedig megtisztította az ellenségtöl a tyihvin-volhovi és a tyihvin-budogoscsi vasútvonalat. Október-novemberben a Moszkvához csatlakozó vasútvonalakon megsokasodtak a kiürítöszerelvények. Ugyanakkor Moszkva térségébe, ahol heves védelmi harcok dúltak, és elökészületek folytak az ellentámadás megindításához, az Urálból és Szibériából temérdek csapatot és harci technikai eszközt szállítottak. A moszkvai hálózat vasutasai minden erejüket megfeszítve igyekeztek teljesíteni a rájuk hárult feladatot. A frontra irányuló szállítmányok csak a Gorkijba, Kazanyba, Rjazanyba és Jaroszlavlba befutó vonalakon közlekedhettek. A moszkva-kurszki vasútvonalat az ellenség átvágta, Tulával az összeköttetés megszakadt. Az ellenséges csapatok Szerpuhov közelében álltak. A moszkva-Donyec-medencei vasútvonal csaknem teljes egészében ellenséges kézre került. A néhány üzemben levö vonalon a munka rendkívül nehéz körülmények között folyt, minthogy a berendezések egy részét már leszerelték és elszállították. Ráadásul beköszöntött a fagy is. Valóban hösies eröfeszítésre volt szükség, hogy ilyen körülmények között fennakadás nélkül továbbítsák a Távol-Keletröl, Szibériából és az Urálból egymás után érkezö katonai szerelvényeket. A csapatokat és hadianyagot szállító szerelvények gyors továbbításáért folytatott küzdelem állott a háború elsö napjaitól a közlekedési pártszervezetek munkájának középpontjában. Azokban a napokban, amikor a moszkvai csata sorsa eldölt, a kommunisták a munka legnehezebb részét vállalták magukra. A Moszkvai Körvasút keleti félgyürüjének vasúti állomásain: Zsilevóban, Voszkreszenszkben, Kurovszkojeban, Orehovó-Zujevóban, Alekszandrovban a vasutasok éjt nappallá téve dolgoztak. A moszkva-rjazanyi vasútvonalon, Ribnoje vasútállomáson, a Moszkvába irányított szerelvényeket az ellenséges légierö szüntelen bombázása ellenére 15-18 perc alatt állították össze. Békeidöben ez a munka legalább 40-50 percig tartott. Bátor magatartásáért és a katonai szerelvények gyors továbbításának ügyes megszervezéséért Kolobovot, Ribnoje vasútállomás fönökét, a Szovjetunió Legfelsö Szovjetjének Elnöksége a Szocialista Munka Höse címmel tüntette ki. Példamutató hösiességet tanúsított Jevszejev, a moszkva-kurszki vasútvonal egyik távközlö vonalszakaszának villanyszerelöje is, aki néhány bátor emberrel, állandó ellenséges tüzben, helyreállította és fenntartotta az összeköttetést a vasútvonal frontövezeti szakaszaival. Jevszejevet ugyancsak a Szocialista Munka Höse címével tüntették ki. 1941 végéig vasútvonalak hosszának csökkenése és az ipari termelés általános hanyatlása folytán a népgazdaság szállítmányainak száma is kisebb lett. 1941 decemberében a megrakásra kerülö vagonok száma alig 31 százaléka volt a júniusinak, amikor is a maximális rakodási teljesítmény napi 112200 vagon volt. Minthogy csökkent a vasúti hálózat hossza, a közlekedési dolgozók száma 30 föbb szakmában 45,2 százalékkal csökkent. Emellett a közlekedésben dolgozó nök hányada 1942 elejéig 36 százalékra emelkedett (1940-ben ez a hányad 25 százalék volt). Mivel a megszállt területek vasútvonalairól evakuálták a gördülöanyagot, a megmaradt vasútvonalakon mozdonyokkal és vagonokkal való túltelítettség állt be. 1941 végén az egy fütöházra jutó mozdonyok száma 1940-hez viszonyítva csaknem 45 százalékkal, a vagonoké pedig 55 százalékkal emelkedett. A teherkocsi-állomány csupán 7,5 százalékkal, a rendezö-gurítódombbal rendelkezö állomások száma viszont 45 százalékkal csökkent. Mindez megnehezítette a közlekedés rendezöképességét, különösen a gócpontokon. Romlás állt be a vasúti közlekedés munkájának legföbb komplex mutatószáma: a kocsiforduló tekintetében. 1941 decemberében a kocsiforduló több mint 2,7-szer olyan hosszú volt, mint májusban. Ez föleg annak tudható be, hogy meghosszabbodott a vonatok átlagos menettávolsága, és romlott a gördülöanyag müszaki állapota. A mozdonyok középjavítását, amelyet régebben a mozdonygyárakban végeztek el, most a fütöházak hajtották végre, a vagonok karbantartását pedig nem a meghatározott idöben, hanem szükség szerint végezték el. Romlott a helyzet a vasút folyamatos karbantartása terén is. Az ipartól nem várhattak segítséget, hiszen azt elhalmozták hadirendelésekkel. A vasúti közlekedés dolgozóinak ezeket a feladatokat saját erejükböl kellett megoldaniuk. A vasútvonalakon mozgó kovácsmühelyeket, pályafenntartó-mühelyeket hoztak létre, telepeket állítottak fel acélöntvény-alkatrészek készítésére, a nagy fütöházakban pedig mühelyeket vasöntvény-alkatrészek készítésére. Amikor a vasutakat elökészítették a háború elsö 1941-1942-es telére, az Észak-donyeci Vasútvonal Popasznaja vasútállomásának dolgozói értékes kezdeményezéssel segítették a munkát; azt javasolták, hogy a közlekedés minden egyes gazdasági egysége pótlólagos állami eszközök felhasználása nélkül készüljön fel a télre. A vasutasok gazdaságuk valamennyi részlegén takarékosságot vezettek be a tüzelöanyag, a nyersanyag, az anyagok és a villamos energia felhasználásában egyaránt. Igy valósultak meg a háború idején született jelszavak: "A vasutasnak frontkatonához illöen kell dolgoznia", "A vasutas posztja katonai poszt". A hazafias vasutasok termelési brigádjaikat katonai alegységeknek nyilvánították, és kötelezettséget vállaltak arra, hogy két-három normát kitevö munkát végeznek. Kazanszkij, a Délnyugati Vasút mozdonyvezetöje Kijev védelme során több napon át nem szállt le mozdonyáról. Egyik alkalommal egy ellenséges repülögép géppuskatüzet zúdított Kazanszkij vonatjára. A mozdonyvezetö mindkét lábán megsebesült. A nagy vérveszteség ellenére tovább vezette a vonatot, és eljuttatta a rendeltetési állomásra. Ugyanennek a vasútvonalnak a szerelvényösszeállítója, Kohan, a vasútállomás bombázása idején életét kockáztatva lekapcsolta és biztos helyre juttatta el a tüzelöanyagot és löszert szállító vagonokat. Frontkatonákhoz illö munkát végzett Nyikityin leningrádi mozdonyvezetö brigádja. Amikor kitört a háború, Nyikityin mozdonyára ment fütönek a felesége is. A vasutasbrigádot egy különleges katonai vasútvonalra állították rá. Vonaljukat menet közben ellenséges légitámadás érte. Nyikityin mozdonyvezetö, segédje és fütöje megsebesült, de a szerelvényt mégis eljuttatták rendeltetési helyére. Kusnernek, a Kalinyini Vasút osztaskovi fütöháza mozdonyvezetöjének szerelvényét többször is megtámadták az ellenséges repülögépek, de brigádja a posztján maradt. Egyik alkalommal, amikor Kusner szerelvénye löszert szállított, ellenséges repülögépek gyújtólövedékkel lötték a vonatot. A lövedékek átfúrták a gözfövezetéket, s így a vonat automatikusan megállt. A szerelvény közepén kigyulladt két vagon. Erre a mozdonyvezetö szétkapcsolta a szerelvényt, egy részét az égö vagonokkal egy kilométernyire elöre vontatta, s ott lekapcsolta azokat. A szerelvényt eljuttatta a rendeltetési állomásra. Egy másik alkalommal, amikor Kusner sebesülteket szállított, ellenséges repülögép megrongálta a mozdonyt. A mozdonyvezetö a lábán megsebesült, segédje, Tyulkov fejsérülést szenvedett. De a vasutasbrigád menet közben megjavította a mozdonyt, és végrehajtotta feladatát. A Délkeleti Vasút osztorozska-grafszkajai vonalszakaszán sok szerelvény torlódott össze. Az ellenséges repülögépek százai bombázták a vasútvonal állomásait. A pártszervezet azt a feladatot tüzte a gócpont vasutasai elé, hogy mindenáron juttassák ki a mozdonyokat és vagonokat. Amit az ellenség nappal szétrombolt, azt éjszaka a vasutasok helyreállították, és rejtve kijuttatták az egész gördülöanyagot. Az ellenség szétbombázta a vízszivattyút. Erre a vizet egy közeli kis tóból kézi tüzoltószivattyúval közvetlenül a mozdonyok tartályába szivattyúzták. Hat nap alatt erröl a vonalszakaszról 73 mozdonyt, 450 személyés 6000 tehervagont indítottak el a hátországba, többek között 120 vagont repülöbombákkal. Nehéz és önfeláldozó munkát végeztek a folyami és tengeri szállítás dolgozói is. A folyami és tengeri szállítóhajók szintén katonai szállítást végeztek, és közremüködtek a kiürítésben. A háború elsö napjaiban különösen nagy munka hárult a Dnyeper és a Dvina, valamint az északnyugati vidék és a Volga-medence folyami matrózaira. Az Északnyugati Hajózási Igazgatóság személyt és rakományt szállító hajói az átrakási pontokig vitték szállítmányukat, ahonnan azt vasúton továbbították. A Fehér-tengeri-Onyegai Hajózási Igazgatóság szállítmányait, minthogy a tavi hajók nem mehettek át a Marünszki-vízrendszer (balti-volgai víziút) zsilipjein, Vityegraban átrakták a Seksznai Hajózási Igazgatóság hajóira, onnan meg átadták a volgai hajózásnak. A Volga-medence hajózása ezeken a szállítmányokon kívül az Ukrajnából, Belorusszijából, Leningrád, Kalinyin, Tula, Moszkva és más területekröl érkezett rakományok és személyek egy részét is továbbította. Az Északnyugati Hajózási Igazgatóság Leningrádból, a Ladoga-tó északi részének és az Ilmeny-tónak a vidékéröl, valamint a Volhov folyó medencéjéböl szállították el a lakosságot és az anyagi értékeket. Különösen nagy nehézséggel kellett megbirkózniuk a Ladoga-tó hajósainak. A derült idöben csendes és szelíd tó összel megváltozik. Az erös szél óriási hullámokat ver a tavon. A hajózás ilyenkor igen kockázatos. Szeptember 17-re virradó éjjel például a Volhov torkolata közelében a vihar a parti szirtekre vetette az "Uljanovszk" hajót, a hullámok nyelték el a "Kozelszk", a "Vojma", a "Micsurin" hajót és más, Leningrádnak élelmiszert szállító hajókat. Ugyanazon az éjszakán süllyedt el egy utasszállító bárka, amelynek fedélzetén az ostromolt Leningrádból evakuált nök és gyermekek tartózkodtak. A vihar a hajózási idény végéig tombolt, de a hajók viharon és ellenséges tüzön át szüntelenül vitték a rakományokat Leningrádból. A Fehér-tengeri-Onyegai Hajózási Igazgatóság evakuálta a lakosságot és a különféle értékeket Petrozavodszkból, Povenecböl, Medvezsjegorszkból és a szomszédos településekröl. Az ellenséges légierö bombázta a hajókaravánokat, de a flotta folytatta a munkát. A katonai és evakuációs szállítások lebonyolításában különleges helyet foglalt el a dnyeperi medence hajózása, amely a háború elsö napjaitól hadmüveleti övezetben volt. A Nyemani Hajózási Igazgatóság, a Dnyeper-Bug-csatorna, a Nyugati-Dvina egész flottája a katonai vezetés feladatait szolgálta. A német fasiszta csapatok elönyomulásához mérten a Dnyeperen kelet felé, a hátországba vonták vissza a hajókat, amikor pedig erre már nem volt mód, elsüllyesztették vagy a helyszínen felrobbantották öket. 1941 augusztusában a Dnyeper átmenö forgalma megszünt. A folyó alsó szakaszában a Déli Front csapatainak részei, a Dnyeperi Hajózási Igazgatóság hajóin átkeltek a bal partra. Amikor a Vörös Hadsereg elhagyta a partot, a flottát elsüllyesztették. A kereskedelmi flotta tengerészei önfeláldozó munkájukkal kivették részüket a Leningrádért, Ogyesszáért és Szevasztopolért vívott harcból. A tengeri flotta a belsö szállítások mellett a Szovjetunió által külföldröl vásárolt, kölcsönbe vett vagy bérbe kapott fegyvereket, ipari nyersanyagot és élelmiszert is szállította. A szovjet kereskedelmi flotta a bonyolult körülmények ellenére sikeresen megbirkózott ezzel a felelösségteljes feladattal. A gépkocsiszállítások hányada az ország egész teherforgalmában jelentéktelen volt. 1940-ben ez 1,8 százalékra rúgott. Ennek ellenére a gépkocsiközlekedés a háború elsö hónapjaiban nagy veszteséget szenvedett. 1941 végére a kemény burkolatú autóutak hossza alig a felére csökkent. A népgazdaság tehergépkocsi-parkja is a felére csökkent, s ezeknek a gépkocsiknak is csupán a 26 százaléka volt üzemképes. Mindamellett a polgári autóközlekedés dolgozói még ilyen körülmények között is nagy segítséget nyújtottak a frontnak és a hátországnak. Az Állami Honvédelmi Bizottság határozata alapján november elsö napjaiban a városi és ipari üzemek gépkocsiparkjára alapozva tehergépkocsi-oszlopokat szerveztek Moszkvában, Jaroszlavlban, Gorkijban, Rjazanyban, Tulában, Voronyezsben, Don-Rosztovban, Sztálingrádban (ma Volgográd). Ezek a városi végrehajtó bizottság rendelkezésére álló gépkocsioszlopok ingóságot és személyeket szállítottak el, ellátták a vállalatokat nyersanyaggal és segédanyagokkal, közremüködtek a városok élelmiszerellátásában, s gyakran a katonai parancsnokság igénylésére hadmüveleti szállításokat is lebonyolítottak. A szovjet csapatok moszkvai ellentámadásának elökészítése idején például a polgári gépjármüközlekedést széles körben felhasználták nagy katonai magasabbegységek szállítására. A közlekedés történetében kiemelkedö höstett számba megy azoknak a gépkocsivezetöknek a munkája, akik a Ladoga-tó jégpáncélján közlekedtek gépeikkel. Ha a közlekedést joggal a Vörös Hadsereg édestestvérének nevezik, nyugodtan annak nevezhetö a híradás is. Korszerü háború elképzelhetetlen, ha az arcvonalon és a hátországban nincsen gondosan megszervezve a híradószervek munkája, ha nincsen pontosan és fennakadás nélkül müködö távbeszélö-, távíróés rádióhíradás. Az állami híradás rendszerének átépítése országunkban a szó szoros értelmében abban a pillanatban kezdödött, amikor távbeszélön és az éteren át világgá röppentek az elsö hírek: a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót! Július 23-án a szovjet kormány határozatot fogadott el, amelynek értelmében Pereszipkin postaügyi népbiztos hatáskörébe utalta a Vörös Hadsereg Híradó Föcsoportjának vezetését is. Ez lehetövé tette, hogy a csapatok érdekében felhasználják az állami híradóeszközöket, és szükség esetén a Vörös Hadsereg híradóeszközeit is bevonják az ország híradásának rendszerébe. Az állami híradórendszer két legnagyobb, a moszkvai és a leningrádi központja folyamatos munkájának biztosítása céljából három önálló helyreállító zászlóaljat szerveztek. Több mint 40 önálló távbeszélövezetéképítö és távírószázadot a postaügyi népbiztosság rendelkezésére bocsátottak, hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának és a honvédelmi népbiztosságnak a vonalain teljesítsenek szolgálatot. 1941. december 1-én a postaügyi népbiztosság hat helyreállító és üzemfenntartó-zászlóaljjal, egy híradóvonattal, 14 helyreállító-osztaggal, 135 hadmüveleti központtal és több tucatnyi távíróépítöés üzemfenntartó-századdal rendelkezett. A híradószervek termelési és pénzügyi tervét felülvizsgálták. Egyes olyan objektumok építését, amelyeknek nem volt honvédelmi jelentöségük, beszüntették. A városi telefonközpontok, valamint a területeken és körzeteken belüli híradás-építkezési munkálatokat beszüntették. Ezzel szemben megindult a városközi távbeszélöés távíróállomások és rádióállomások eröteljes építése, minthogy ezeknek fontos honvédelmi és népgazdasági szerepük volt. 1941 második félévében befejezödött néhány nagy távíróés telefonfövezeték építése, a többi között a sztálingrád-eliszta-nyevinnomisszki vonalé, a Ladoga-tavat megkerülö új moszkva-leningrádi fövonalé, az arhangelszk-voronov-foki vonalé; megépült a moszkvai rádióközpont és a tartalékés távbeszélöközpont. Nagy figyelmet fordítottak az össz-szövetségi adások céljára épülö rádióállomások üzembe helyezésére Kujbisevben, Kazánban és Ufában. Az 1941 nyarán és öszén az arcvonalon kialakult helyzet, és az ellenség szüntelen légitámadásai amelyeknek az állami híradórendszer megbontása és dezorganizálása volt a célja szükségessé tették, hogy fokozzák és fejlesszék az "életerejét" azoknak az összekötö vonalaknak és központoknak, amelyek az ország központi részét a keleti területekkel kapcsolják össze. Rövid idö alatt létrehozták a vonalaknak egy olyan rendszerét, amely lehetövé tette, hogy ha az egyik fövonal megsérül, nyomban egy másik vonalra kapcsoljanak át. Moszkva körül a légkábel-vonalak egész gyürüjét építették ki. Ezt a munkát a postaügyi népbiztosság gazdasági szervezetei és a Vörös Hadsereg szakegységei végezték el. A Szovjetunió európai része sok körzetének német megszállása következtében 1942. január 1-ig az állami távíróés távbeszélövonalak hossza, az 1941. január 1-i állapothoz viszonyítva 58,9 százalékkal, az üzemben levö távírókészülékek száma 40,4 százalékkal, a városi távbeszélöközpontok kapacitása 51,3 százalékkal, a postahivatalok száma 37,5 százalékkal csökkent. A nagy veszteségek és óriási nehézségek ellenére az egész országban szétszórt kis híradó-kollektívák tízezrei egységes eröként müködtek. A híradók hösiességük, bátorságuk, nagy felelösségtudatuk eredményeképpen, sikeresen teljesítették a rájuk háruló feladatokat. * Már a háború elsö féléve is a világ elé tárta, hogy a szocialista gazdasági rendszer nemcsak a békés építés viszonyai között van óriási fölényben a kapitalista rendszerrel szemben, hanem az öldöklö háborúban is. A legmeggyözöbben akkor mutatkozott meg ez a fölény, amikor olyan bonyolult feladatokat kellett megoldani, mint a népgazdaságnak a honvédelem szükségletei szerinti átszervezése, és az ipar áttelepítése. A gazdaság átszervezését az nehezítette meg, hogy a kommunista pártnak és a szovjet kormánynak ezt olyan körülmények között kellett végrehajtania, amikor a szovjet-német arcvonalon a harctevékenység a Vörös Hadsereg szempontjából rendkívül kedvezötlenül alakult. A meglepetésszerü támadás nemcsak jelentös katonai, hanem gazdasági elönyökhöz is juttatta az ellenséget. A háború két-három hete alatt a német légierö légitámadásai sújtották, vagy a német fasiszta csapatok által való megszállás közvetlen veszélye fenyegette a Szovjetunió európai részének legfontosabb gazdasági vidékeit, amelyek az ország fö hadiipari bázisát alkották. Az említett körülmények folytán a háború elött felvázolt vagy kidolgozott hadigazdasági tervek, a többi között a löszerés tölténygyártásra vonatkozó terv, gyakorlatilag teljesíthetetlenek voltak. Augusztus 16-án a párt központi bizottsága és a szovjet kormány elfogadta az 1941. IV. negyedévére és 1942-re vonatkozó hadigazdasági tervet, amely valóban megfelelt az országban kialakult helyzetnek. E terv szerint hallatlan méretekben és ütemben kellett a termelöeröket a Volga-vidékre, az Urálba, Szibériába, Kazahsztánba és Közép-Ázsiába áttelepíteni, s ott létrehozni a Szovjetunió fö hadiipari bázisát. A háború elsö hónapjaiban ez határozta meg az ország egész gazdasági életét, és döntö befolyással volt a szovjet hadigazdaság további fejlödésére. Az üzemben levö iparvállalatok haditermelésének megszervezése mellett az evakuált vállalatok helyreállítása volt 1941 második félévében a hátország munkájában a legföbb politikai, gazdasági és katonai feladat. A háborús idök nehézségei ellenére a beruházás jellegü munkálatok volumene az Urál, Szibéria, Kazahsztán és Közép-Ázsia körzeteiben abban az idöben, 1941 háború elötti félévéhez viszonyítva, annak több mint másfélszeresére növekedett. Három-négy hónap alatt keletre telepítették át a legnagyobb honvédelmi jelentöségü üzemeket, s ezeknek körülbelül egyharmadát az év végéig új helyükön fel is állították. Küzdelem indult meg azért, hogy az evakuált vállalatokat a kormány által megállapított ütemterv szerint minél hamarább helyreállítsák és üzembe helyezzék, hogy teljesítsék az elsö hadigazdasági tervet. A küzdelem napról napra fokozódott, s a dolgozók egyre szélesebb tömegét ragadta magával. Az októberi forradalom évfordulója tiszteletére az országban megindított szocialista munkaverseny ragyogó tanúbizonysága volt a front és a hátország megbonthatatlan egységének. A szovjet emberek éjt nappallá tevö, önfeláldozó munkája a hátországban, 1941 második felében szilárdan megalapozta a népgazdaság haditermelésre való átállításának sikeres befejezését, és a Szovjetunió hadigazdaságának továbbfejlesztését.