A SZOVJETUNIÓ HARCA A DEMOKRATIKUS BÉKÉÉRT ÉS A NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRT

A SZOVJETUNIÓ HARCA A DEMOKRATIKUS BÉKÉÉRT ÉS A NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRT 

1. A San Franciscó-i konferencia  Az európai háború befejezö szakaszában az emberek millióinak valamennyi országban az volt a leghöbb vágyuk, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a hitleri Németország szétzúzása után is folytassa az együttmüködést. Az antifasiszta koalíció tagjai behatóan megvitatták a világ háború utáni berendezésének problémáit, különösen egy új nemzetközi biztonsági szervezet létrehozásának kérdését. A Szovjetunió jelentös szerepet játszott e szervezet tervének kidolgozásában, s azon a nézeten volt, hogy ez fontos eszköze lehetne a nemzetközi együttmüködésnek. A szovjet kormány úgy látta, hogy az új nemzetközi biztonsági szervezet akkor fejthet ki hatékony tevékenységet, ha a hitleri Németország elleni háború fö terhét viselö nagyhatalmak továbbra is az egyetértés szellemében müködnek. Minthogy a tartós és szilárd béke érdekeit szolgáló nemzetközi együttmüködés eszméi rendkívül népszerüek voltak, meghiúsult a reakciósoknak minden olyan kísérlete, hogy az antifasiszta koalíciót lejárassák. S mivel a fasizmus szétzúzásában a Szovjetunió döntö szerepet játszott, teljesen nyilvánvalóvá vált, mennyire értelmetlen kísérlet volna a nagy Szovjetunió tevékeny részvétele és érdekeinek számbavétele nélkül kialakítani a háború utáni béke valamilyen új rendszerét. A háború sok burzsoá politikust meggyözött arról, hogy ha a harmincas években diadalmaskodik a kollektív biztonság eszméje, amelynek a Szovjetunió olyan lelkes szószólója volt, a német imperializmus nem indíthatta volna el agresszióját. Most, amikor lerakták a háború utáni béke alapjait, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni a világméretekben kialakult új eröviszonyokat, és semmibe venni a szocialista államnak azokat az óriási lehetöségeit, amelyekkel a nemzetközi biztonság védelmében rendelkezik. Jóllehet még véget sem ért a fasiszta agresszorok elleni háború, az emberiség történetének legvéresebb háborúja, a béke ellenségei máris egy harmadik világháborút emlegettek. Ilyen körülmények között az emberek millióit valamennyi kontinensen az a gondolat foglalkoztatta, milyen hatékony intézkedéseket lehetne tenni az újabb háború ellen. Az új világháború megakadályozása egyik eszközének a népek a biztonság nemzetközi szervezetét tekintették. Az új szervezet szempontjából nagy jelentöségü volt az a körülmény, hogy a nemzetközi munkásmozgalom helyeselte annak létrehozását. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetö körei mindezt nem hagyhatták figyelmen kívül. Az angol alsóház és az amerikai kongresszus jóváhagyta az Egyesült Nemzetek konferenciájának összehívására vonatkozó jaltai határozatot. A nemzetközi együttmüködés sürgetése csendült ki Roosevelt utolsó nyilatkozataiból. 1945. március 1-én a krimi konferenciáról tartott beszámolójában arról a meggyözödéséröl beszélt, hogy San Franciscóban "kidolgozzák majd a szervezet végleges alapokmányát, amelynek segítségével fenntarthatjuk a világbékét, és örökre törvényen kívül helyezhetjük az agressziót". Truman, az Egyesült Államok új elnöke ellenben már tevékenységének elsö napjaiban is éreztette, hogy fenntartásai vannak a nemzetközi együttmüködést illetöen. 1945. április 20-án, közvetlenül az Egyesült Nemzetek konferenciája elött, tanácskozásra hívta össze Stettinius külügyminisztert, Grow külügyminiszter-helyettest, Harrimant, az Egyesült Államok moszkvai nagykövetét, és Bolent, a szovjet ügyek szakértöjét. Ezen a tanácskozáson, amelyen a Szovjetunióhoz való viszony problémájával foglalkoztak, Truman ajkáról elhangzott egy kijelentés, amely késöbb egész elnöki tevékenységének jelszavává vált: "Az a szándékom, hogy kemény leszek a szovjet kormányhoz való viszonyunkat illetöen." Ezzel megszületett a Szovjetunióval szemben folytatott hírhedt "erös kéz" politikája, az az irányvonal, amely a San Francisco-i konferencián az amerikai diplomácia tevékenységében nyomban konkrét kifejezésre is jutott. Az amerikai sajtó egyes képviselöi akkor arra a következtetésre jutottak, hogy az Egyesült Államok a konferenciát szovjetellenes tömb létrehozására próbálta felhasználni. Az ilyen törekvés okairól szólva Stone amerikai újságíró azt írta, hogy "a Szovjetunió hatalma csodálatba ejtette és megrémítette az amerikai nemzetvédelmi és haditengerészeti minisztérium sok neves vezetöjét". Ezeket az embereket módfelett aggasztotta, hogy a Szovjetunió a háború végén nem másodrendü államként állt a világ elött, ahogyan azt a nemzetközi reakció remélte, hanem nagyon erös hatalomként. Az a körülmény, hogy a reakciós erök egy újabb agresszió tervét szötték a Szovjetunió ellen, amikor még be sem fejezödött a háború, rendkívül idöszerü feladattá tette egy új nemzetközi biztonsági szervezet létrehozását. A San Francisco-i konferencia 1945. április 25-én ült össze. Megnyitásán annak a 46 országnak a képviseletében, amely 1942. január 1-én aláírta az Egyesült Nemzetek deklarációját vagy csatlakozott ahhoz, és hadat üzent a fasiszta agresszornak, több mint 850 küldött vett részt. A konferencia elsö napjaiban még néhány államot hívtak meg a tanácskozásra. Így a San Francisco-i konferencián összesen 50 küldöttség vett részt. 1945. április 26-án a konferencia címére Hruscsov és Manuilszkij aláírásával kérelem érkezett az Ukrán SZSZK kormányától. Kérelmében az ukrán kormány elöadta, hogy Ukrajna csatlakozni kíván a nemzetközi szervezethez, mint annak egyik alapítója, és részt szeretne venni a konferencia munkájában. Az ukrán kormány kérelmét azzal támasztotta alá, hogy Ukrajnának a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának 1944. február 1-i határozata alapján joga van külföldi államokkal közvetlenül kapcsolatba lépni, és nemzetközi téren szuverén szocialista államként fellépni. Az Ukrán SZSZK több mint 40 millió lakosával Európa egyik legnagyobb állama. Az ukrán nép, amelynek katonái egyötödét alkották a szovjet fegyveres eröknek, szögezte le a nyilatkozat, számottevöen hozzájárult a közös ellenség szétzúzásához. Ezzel egyidejüleg hasonló kérelem érkezett a konferenciához a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságtól is. Ebben az okmányban a belorusz kormány hangsúlyozta, hogy Belorusszija tevékenyen részt vett a szabadságszeretö nemzeteknek a közös ellenség ellen vívott harcában. A Belorusz SZSZK abban a törekvésében, hogy elömozdítsa a tartós békét és a nemzetközi biztonságot, jogának és kötelességének tartja olvasható a kérelemben -, hogy ott legyen az Egyesült Nemzetek konferenciáján. A két kérelem tárgyában nem volt semmiféle vita, hiszen Roosevelt és Churchill már Jaltában megígérte, hogy a San Franciscó-i konferencián támogatni fogja az Ukrán SZSZK-ra és a Belorusz SZSZK-ra vonatkozó szovjet javaslatot. 1945. április 30-án San Franciscóban határozatot hoztak, hogy meghívják a konferenciára Ukrajna és Belorusszija képviselöit. A konferencia munkájában részt vett ukrán és belorusz küldöttek a legbonyolultabb politikai problémák megoldásában kifejtett aktivitásukkal magukra vonták a figyelmet. Heves vitákat váltott ki az a szovjet javaslat, hogy hívják meg San Franciscoba a lengyel Ideiglenes Kormány képviselöit. Miután az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya március elején elvetette azt a szovjet javaslatot, hogy Lengyelországot vegyék fel az Egyesült Nemzetek konferenciájára meghívandó államok közé, ebben a kérdésben éles harc bontakozott ki. A lengyel Ideiglenes Kormány; 1945. március 22-i nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy Lengyelország közvéleménye felháborodással fogadta az amerikai és angol vezetök igazságtalan határozatát. "A San Francisco-i konferencia megtartása Lengyelország részvétele nélkül olvasható a nyilatkozatban a lengyel nép igazságtalan, semmivel meg nem indokolható megsértése volna. Népünk igyekszik teljes mértékben biztosítani függetlenségét, és nemes küldetésének tartja, hogy a fasiszta barbársággal és a német hódító törekvésekkel szemben örködjön az európai béke és civilizáció fölött." Amikor a szovjet kormány Lengyelországnak a konferenciára való meghívását javasolta, azt azzal az ürüggyel utasították vissza, hogy a krími konferencián a lengyel kormány összetételének megtárgyalására alakított bizottság még nem fejezte be munkáját. Lengye 232b18c lország kérdését 1945. április 22-23-án tárgyalták Washingtonban, amikor a San Franciscoba utazó szovjet küldöttség odaérkezett. Eden angol külügyminiszter a tanácskozáson kijelentette, hogy "a San Francisco-i konferencia attól függ majd, milyen haladást sikerül elérni a lengyel kérdésben". Emellett az angol és amerikai vezetök leplezetlen dühvel fogadták az 1945. április 21-én Moszkvában a Szovjetunió és Lengyelország részéröl megkötött szerzödést. Azt állították, hogy a szovjet-lengyel szerzödés akadályozza a Szovjetunióval való együttmüködésüket, s így az Egyesült Nemzetek konferenciájának sikeres megtartását is. Hogy nyomást gyakoroljanak a szovjet kormányra, Eden azt javasolta, hogy a konferencia megnyitását halasszák el néhány nappal, míg Washingtonban folynak a tárgyalások a lengyel kérdésben. Ugyanakkor, 1945. április 23-án, a londoni lengyel emigráns klikk emlékirattal fordult az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányához, s ebben jogot formált magának a San Francisco-i konferencián való részvételre. Amint a konferencia megkezdte munkáját, a szovjet küldöttség felvetette a demokratikus Lengyelország törvényes jogainak kérdését, s a legnagyobb eréllyel küzdött ennek kedvezö megoldásáért. A szovjetjavaslatot elvetették, s ezt változatlanul azzal indokolták, hogy akkoriban még nem fejezödtek be a lengyel kormány újjászervezésével kapcsolatos tárgyalások. A konferenciának a lengyel kérdésben hozott határozata leszögezte: "Az Egyesült Nemzetek kormányai kifejezésre juttatják a lengyel nép iránti rokonszenvüket és legnagyobb elismerésüket. Remélik, hogy a négy nagyhatalom által elismert lengyel kormány megalakulása lehetövé teszi majd a lengyel küldötteknek, hogy hamarosan bekapcsolódjanak a konferencia munkájába." Lengyelország képviselöi mégsem élhettek ezzel a lehetöséggel. A szovjet küldöttség erélyes követelésére azonban a konferencia határozatait tartalmazó okmányon helyet hagytak a lengyel küldött aláírásának, s így Lengyelország mégis bekerült az új nemzetközi biztonsági szervezet alapító tagjai közé. A konferencia ugyanakkor, amikor elvetette a szovjet küldöttségnek Lengyelország részvételére vonatkozó javaslatát úgy határozott, hogy meghívja Argentínát, noha ez az ország a háború éveiben ellenséges magatartást tanúsított az Egyesült Nemzetekkel szemben. Ebben a fö szerepet az Egyesült Államok és a latin-amerikai országok játszották. Az Egyesült Államok és Argentína közötti viszony mind a háború elött, mind a háború idején távol állt az úgynevezett "amerikai szolidaritástól", amelynek propagálása volt mindig az Egyesült Államok latin-amerikai imperialista politikájának alapja. S az a tény, hogy Argentína inkább a hitleri Németország felé húzott, ismét csak azt bizonyította, mennyire tarthatatlan és elavult az Egyesült Államok politikusainak a nyugati félteke államainak örök egységére vonatkozó elképzelése. Hitler, miközben azt tervezte, hogy Latin-Amerikában egy új Németországot teremt, az ottani országok, elsösorban Argentína reakciós eröinek közremüködésére számított. Perón, Argentína egyik diktátora, a háború éveiben így oktatta hadserege tisztjeit: "Észak-Amerikában a vezetö hatalom szerepét ideig-óráig az Egyesült Államok játssza. Dél-Amerikában az a feladatunk, hogy Argentínának megszerezzük a vezetö szerepet, ami nemcsak lehetséges, hanem szükségszerü is . . . Mindig az a harc lesz számunkra iránymutató, amelyet Hitler béke és háború idején folytat." Argentína ilyen törekvései ellenére az Egyesült Államok a háború éveiben jelentösen növelte LatinAmerikában politikai és gazdasági befolyását. Az Egyesült Államok vezetöinek az volt a véleményük, hogy meg kell szilárdítaniuk ezt a sikert. Változatlanul abban reménykedtek, hogy megfékezhetik majd az engedetlen argentínai diktátorokat, és az Egyesült Államok vezetésével a nyugati féltekén olyan katonai-politikai csoportosulást hozhatnak létre, amelybe kivétel nélkül valamennyi latin-amerikai ország beletartozik. A háború befejezö szakaszában kedvezönek látszott a helyzet ennek az elgondolásnak a valóra váltására. 1945. február 15-töl március 8-ig Mexikó fövárosában tartották az amerikai államok konferenciáját, amelyen az Egyesült Államok mellett, Argentína kivételével, valamennyi latin-amerikai ország képviseltette magát. A konferencia fö dokumentuma az úgynevezett chapultepeci deklaráció volt, amely meghirdette azt az elvet, hogy az amerikai államok kölcsönösen segítik egymást, ha bármelyiküket agresszió érné. A küldöttek kifejezésre juttatták azt a kívánságukat, hogy Argentína csatlakozzék a Mexikóban elfogadott határozatokhoz. Egyben ama reményüknek is hangot adtak, hogy Argentína hadat üzen Németországnak és Japánnak, s ezzel jogot biztosít magának arra, hogy csatlakozhasson az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Argentínának tehát tudomására hozták, hogy "jóváteheti büneit", ha csatlakozik az antifasiszta koalícióhoz, akár a háború legvégén is, és belép az amerikai államoknak az Egyesült Államok vezette tömbjébe. 1945. március 27-én az argentin kormány hadat üzent Németországnak és Japánnak, április 4-én pedig aláírta a chapultepeci deklarációt. Ez Hullnak, az Egyesült Államok egykori külügyminiszterének a megállapítása szerint, Argentínának nem eshetett nehezére, mivel "a tengely gyözelmi csillaga, amelynek segítségével Castillo, Ramirez és Farrel kormánya igyekezett Dél-Amerikában biztosítani Argentína hegemóniáját, lehanyatlóban volt." 1945. április 9-én az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, valamint 19 latin-amerikai állam helyreállította az Argentínával 1944 elején megszakított diplomáciai kapcsolatait. Ezzel a határozattal kapcsolatban a Daily Worker, az Egyesült Államok Kommunista Pártjának lapja azt írta, hogy ez "a legsúlyosabb és legdurvább hiba . . . Ez a határozat csalódást okoz barátainknak, és örömet szerez ellenségeinknek. Lehetséges, hogy ezáltal ismét feszültebbé válik a nagyhatalmak közötti viszony éppen a San Francisco-i konferencia elött." Mellesleg Roosevelt, Hull állítása szerint, nem nagyon sietett azzal, hogy Argentínát felvételre ajánlja az új nemzetközi szervezetbe. Roosevelt azon az állásponton volt, hogy Argentína felvétele az Egyesült Nemzetek Szervezetébe még nem idöszer ü. Az amerikai diplomácia nyilvánvaló hamisításra vetemedett: azt terjesztette, hogy Roosevelt közvetlenül a halála elött állítólag hozzájárult Argentínának az ENSZ-be való bevonásához. Argentína meghívásának kérdését a San Francisco-i konferencián április 30-án vetették fel, s ez a küldöttségek többségét teljesen váratlanul érte. A konferencia kezdeményezöi ezt megelözöen egyszer sem tárgyaltak erröl. A szovjet küldöttség amerikai okmányokat idézett, amelyek Argentínát a hitleri Németország szekértolójaként jellemezték. Hogy az argentín kormány még a San Franciscó-i konferencia idején sem szándékozott megváltoztatni politikáját, azt többek között az is bizonyítja, hogy az országban betiltott mindennemü tüntetést Berlin eleste alkalmából. A Szovjetunió küldöttségének vezetöje így érvelt: "Gondoljuk csak meg: hogyan festene az, ha most hirtelen, komolyabb megfontolás nélkül meghívnánk erre a konferenciára Argentínát, amely a háború idején segítette a fasisztákat ellenségeinket -, s nem hívnánk meg Lengyelországot, egy szövetséges országot." A szovjet küldöttség azt javasolta, hogy néhány nappal halasszák el e kérdés megvitatását, s így tegyék lehetövé a konferencia részvevöinek az alaposabb tanulmányozást. Ennek ellenére még aznap, április 30-án, sürgösen meghívták San Franciscóba Argentínát, csorbát ejtve ezzel a konferencia tekintélyén. Truman kormánya arra használta fel az Egyesült Nemzetek konferenciáját, hogy megnyerje magának az argentin vezetöket, és részvételükkel teljessé tegye az amerikai államoknak az Egyesült Államok vezette tömbjét. Azt az elvet, hogy az új nemzetközi biztonsági szervezetbe való felvétel kérdésében egyhangú határozat alapján döntsenek, így feláldozták az amerikai monopóliumok önzö érdekeinek oltárán. A haladó köröket világszerte aggasztotta a határozathozatalnak ez a módja, mivel annak a jelét látták benne, hogy újra aktivizálódnak az Egyesült Államok és más országok legreakciósabb körei, amelyek nem óhajtották megsemmisíteni a fasizmus minden melegágyát. Jellemzö, hogy Hull, aki nem vett részt a konferencián, ezt írta : "Ha én ott lettem volna és részt vettem volna abban a szavazásban, amellyel dönteni kellett Argentínának az ENSZ-be való felvételéröl, én nemmel szavaztam volna." Végül, mielött a konferencia hozzáfogott volna az Alapokmány kidolgozásához, még egy kérdést megvitattak: a szakszervezetek képviselöinek meghívását. A nagyhatalmak közül csak a Szovjetunió támogatta a Szakszervezeti Világkonferenciának azt a kérelmét, hogy a szakszervezetek képviselöi is vegyenek részt az új nemzetközi biztonsági szervezet Alapokmányának elökészítésében. A szovjet kormány San Franciscó-i küldöttségének tagjai között volt Kuznyecov, a Szakszervezetek Össz-szövetségi Központi Tanácsának képviselöje is. A konferencia azonban elvetette a szakszervezetek kérelmét. Ezek után a Szakszervezeti Világkonferencia Adminisztratív Bizottsága levéllel fordult Stettiniushoz, a San Franciscó-i konferencia egyik elnökéhez, s ebben a többi között ezt írta : "Az ilyen egyszerü képviseletet (tanácskozási jogot) nemcsak azért kérjük, mert ez igazságos aktus volna az Egyesült Nemzetek hös dolgozó népei irányában, hanem azért is, mert szilárd meggyözödésünk, hogy kérésünk teljesítése jelentösen elösegíti majd annak a nagy célnak az elérését, amelyre minden jóakaratú ember törekszik: a tartós és igazságos békét az egész világ népei számára." S míg az akkor alakuló Szakszervezeti Világszövetség képviselöit távol tartották a San Franciscó-i konferenciától, úgy döntöttek, hogy megfigyelöket hívnak meg az olyan hivatalos kormányközi szervektöl, mint a formailag még mindig fennálló Népszövetségtöl, a Nemzetközi Munkaügyi Iroda, az UNRRA stb. Abban a megvetö magatartásban, amelyet a kapitalista országok küldöttségei a nemzetközi szakszervezeti mozgalommal szemben tanúsítottak, világosan megmutatkozott, mennyire féltek a burzsoá politikusok bevonni a népek nagy tömegeit a háború utáni béke új rendszerének kialakításába. Csakhogy elmúltak már azok az idök, amikor az ilyen feladatokat a diplomáciai kongresszusok bizottságai oldották meg, mit sem törödve a népek érdekeivel. A San Franciscó-i konferencián állandóan érezni lehetett a világ dolgozó tömegeinek óriási befolyását, ha a nemzetközi munkásmozgalom hivatalos képviselöi nem is voltak ott jelen. Már maga az a tény, hogy a világ elsö szocialista munkás-paraszt állama kiemelkedö szerepet játszott a háború utáni nemzetközi viszonyok kialakításában, valóban az új történelmi korszak jellegzetes vonása. Miután megvitatták az új küldöttségek meghívásának kérdését, a konferencia megkezdte a nemzetközi biztonsági szervezet Alapokmány-tervezetének tárgyalását. A tervezet alapjául a Dumbarton Oaksban elfogadott javaslatok szolgáltak. A vita során éles politikai harc bontakozott ki föképpen a Biztonsági Tanács és a nemzetközi gyámság kérdésében. Élesen támadták a tervezetnek azokat a pontjait, amelyek a Biztonsági Tanács összetételére és feladataira, valamint e szerv szavazásainak rendjére vonatkoztak. Egyes országok, föképpen a latin-amerikaiak, azt javasolták, hogy a Biztonsági Tanácsot helyezzék a Közgyülés ellenörzése alá. Ellenezték azt, hogy a Biztonsági Tanács viselje a fö felelösséget a béke és a nemzetközi biztonság fenntartásáért. A latin-amerikai országokat ebben a vitában az ausztráliai küldöttség is támogatta, amely a konferencia során különösen kitünt a nagyhatalmak "diktatúrája" ellen ágáló féktelen demagógiájával. S ha azok kerekednek felül, akik a Biztonsági Tanácsot a Közgyülésnek akarták alárendelni, lehetetlenné vált volna az új nemzetközi szervezet létrehozása. A konferencia csaknem abban a formában hagyta jóvá a Biztonsági Tanács feladatait és hatáskörét, amelyben azt Dumbarton Oaksban megfogalmazták: a Biztonsági Tanácsra hárították a fö felelösséget a nemzetközi béke fenntartásáért. Egyes küldöttségek makacsul ragaszkodtak a Biztonsági Tanács kibövítéséhez. A Biztonsági Tanácsban ugyanis, a tervezet szerint, öt állandó tag (a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína és Franciaország) és hat nem állandó tag kapott helyet. A bövítésére vonatkozó javaslatokat a konferencia elvetette, s az Alapokmány-tervezetnek a Biztonsági Tanácsra vonatkozó szakasza változatlan maradt. Heves vitát váltott ki a Biztonsági Tanács szavazási rendjének kérdése. Ismeretes, hogy Jaltában a nagyhatalmak egyhangúságának elvét abban a fogalmazásban hagyták jóvá, ahogy azt Roosevelt elöterjesztette. Ezt az elvet "vétójognak" nevezték el, s azt jelenti, hogy az öt nagyhatalomnak a Biztonsági Tanács állandó tagjainak bármelyike megakadályozhatja az e nagyhatalmak szolidaritását fenyegetö határozatok elfogadását. A San Franciscó-i konferencián éppen a "vétójog" körül folyt a leghevesebb harc. A Biztonsági Tanács állandó tagjai egyhangúságának elvét több latin-amerikai ország, valamint Ausztrália, Kanada, Egyiptom, Irán, Hollandia, a Fülöp-szigetek és más országok is ellenezték. A nemzetek egyenlöségének formális értelmezéséböl kiindulva egy kalap alá akarták venni az összes államot és valamennyiüket egyformán akarták felelössé tenni a nemzetközi biztonság fenntartásáért, nem számolva azok reális lehetöségeivel. Ezek a Népszövetségben uralkodó áldemokratikus rendszernek a csökevényei voltak, amelyek már éppen elég sokat ártottak a béke ügyének. Nézeteltérések támadtak a Szovjetunió és az Egyesült Államok között is az egyhangúság elvének értelmezése körül. Csak a Szovjetunió következetességének köszönhetö, hogy a San Franciscó-i konferencia egyhangúan jóváhagyta a vétójogot. Az öt nagyhatalom egyhangúságának elve amelyben a szocialista és a kapitalista államok békés egymás mellett élése jutott kifejezésre a nemzetközi biztonsági szervezet sarkköve lett. Az egyhangúság elve volt a legfontosabb pontja az új nemzetközi biztonsági szervezet Alapokmányának. Ennek az elvnek elfogadása azonban nem biztosíthatta teljesen a Szovjetuniót és más békeszeretö országokat olyan határozatok megszületése ellen, amelyek csak az imperialista hatalmak érdekeinek felelnek meg. A szervezet az 1945-re kialakult eröviszonyok alapján jött létre. Két szocialista állammal a Szovjetunióval és a Mongol Népköztársasággal (az utóbbi részt sem vett a konferencián) az Egyesült Államok vezetésével számos kapitalista ország állt szemben. Ilyen körülmények között az imperialista hatalmak arra számítottak, hogy a szervezetet a maguk politikájának eszközeként használják fel. Azonkívül a számukra kedvezö eröviszonyok lehetövé tették a nyugati hatalmaknak, hogy a szervezet végrehajtó apparátusát a maguk embereivel töltsék fel, és a fötitkári székbe olyan politikust ültessenek, aki támogatja elgondolásaikat. Sok vitára adott okot a nemzetközi gyámság kérdése is. A második világháború nemcsak Európában, hanem Ázsiában és Afrikában is megingatta az imperializmus alapjait. A gyarmati rendszer újabb éles válságnak nézett elébe. Erre való tekintettel az imperialista hatalmak szélesebb látókörü politikusai elengedhetetlennek tartották, hogy a népek elnyomásának olyan kifinomultabb módszereit alkalmazzák, amelyek lehetövé teszik a gyarmatosítók uralmának fenntartását. Ismeretes, hogy az elsö világháború következtében az imperialisták kénytelenek voltak a gyarmati rablás álcázása céljából olyan eszközhöz folyamodni, mint a mandátumrendszer, amelyet Wilson, az Egyesült Államok akkori elnöke kezdeményezett. A mandátumrendszer több mint húsz évig állt fenn. Ez alatt az idö alatt az elnyomott népek nemegyszer keltek fel és indítottak felszabadító háborút uraik ellen. A második világháború éveiben a gyarmattartó hatalmak uralkodó körei belátták, hogy a mandátumrendszer, akár csak a Népszövetség, amelynek Alapokmánya törvényesítette a gyarmati uralomnak ezt a formáját, csödbe jutott. Az imperialistáknak, uralmuk fenntartása végett a régi rendszer valamilyen új változatára volt szükségük. Erre legalkalmasabbnak a nemzetközi gyámság rendszerét tartották, amelyet az Amerikai Egyesült Államok javasolt. Jellemzö, hogy a gyarmati elnyomás új formáinak kidolgozását ezúttal is az Egyesült Államok kormánya vállalta magára. 1918-1919 óta az amerikai vezetök jelentösen gyarapították tapasztalataikat a gyarmati rendszer védelmében, jóllehet egyre azt hajtogatták, hogy az Egyesült Államok nem tartozik a gyarmattartó hatalmak közé. Az amerikai kormány javaslatára a krími konferencia megtárgyalta a kialakítandó gyámsági rendszert, amelybe az ott hozott határozat értelmében beletartoztak volna az összes mandátumterületek, a második világháború eredményeképpen az ellenségtöl elragadott területek, és az ehhez a rendszerhez önként csatlakozó területek. A gyarmattartó hatalmak nézeteit e kérdésben San Franciscóban az ausztrál küldött teljesen nyíltan kifejtette: "Az Alapokmányban mondotta egy olyan cikkelyt akarunk látni, amely a mandátumrendszer folytatását jelentené . . ." A gyarmatok feletti gyámság angol és amerikai tervének szerzöi nem voltak ennyire öszinték. Mindkét tervezet az "önkormányzat fejlödésének" gyámolítását hirdette meg céljául. Köztudomású azonban, hogy a brit gyarmatosítók a gyarmatokon az általuk kinevezett kormányzó mellett létesített tanácsot is általában "önkormányzatnak" nevezték. Az amerikaiak valamivel tágabban értelmezték ezt a fogalmat, de a gyarmatok önkormányzatát attól tették függövé, hogy maguk a gyarmatok "mennyire kívánják a függetlenséget, mennyire felkészültek és alkalmasak arra". Elvileg új álláspontra helyezkedtek a gyámság kérdésében a Szovjetunió képviselöi. A szovjet küldöttség a gyámsági rendszer fö céljának azt tekintette, hogy a gyámolított területek kapják meg a teljes függetlenséget és önállóságot. Kifejezésre juttatta azt a meggyözödését, hogy a gyarmatok népei kivívják maguknak a szabadságot és egyenjogúságot. A gyámsági rendszer céljaira vonatkozó szovjet javaslatot nem fogadták el teljes egészében, az Alapokmány megfelelö cikkelyébe azonban bevették, hogy a gyarmatoknak meg kell majd kapniuk függetlenségüket. A Szovjetuniónak köszönhetö, hogy egy olyan fontos nemzetközi okmány, mint az ENSZ Alapokmánya, a történelemben elöször hirdette meg, hogy az államok közötti kapcsolatok alapja az összes népek, nagyok és kicsik szuverén egyenjogúságának elve, fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül. A szovjet küldötteknek San Franciscóban a gyarmati rendszerrel kapcsolatban elfoglalt álláspontja világszerte élénk visszhangra talált. "India, Kína és Afrika népei írta a New York Post címü lap nem felejtik majd el, hogy San Franciscóban a Szovjetunió harcolt a gyarmati népek függetlenségéért." A nagy jelentöségü javaslatok tömegét terjesztették elö a Szovjetunió képviselöi más problémákkal kapcsolatban is. Javasolták például: a szervezet céljait megfogalmazó fejezetben szögezzék le, hogy minden embernek biztosítani kell a munkához való jogot. Ezt a javaslatot nem támogatták, az Alapokmány 55. cikkelyében azonban leszögezték, hogy az ENSZ elösegíti "az életszínvonal emelését, a lakosság teljes foglalkoztatottságának biztosítását, a gazdasági és szociális haladás, illetve fejlödés feltételeinek megteremtését". Az Alapokmányt igen bonyolult viszonyok között dolgozták ki. Az Egyesült Nemzetek konferenciájának munkáján állandóan érezni lehetett a béke ellenségeinek tevékenységét, akik semmiképpen sem akarták, hogy diadalra jussanak a nemzetközi együttmüködés elvei. Sherwood szavai szerint "alig egy héttel az európai Gyözelem Napja után máris jelentkeztek a San Franciscó-i konferencia kudarcának elsö jelei." A reakciós erök mindent elkövettek, csakhogy ürmöt vegyítsenek a fasiszta Németország leverését ünneplö népek örömébe, és megnehezítsék a világ háború utáni berendezésével kapcsolatos problémák megoldását. Mindamellett a háború fö kérdéseiben továbbra is azonosak voltak a három nagyhatalom érdekei. Ez az érdekközösség most is erösebbnek bizonyult az olykor igen éles nézeteltéréseknél. Még hátra volt a távol-keleti agresszor elleni nehéz küzdelem. A szovjet fegyveres erök részvétele nélkül az imperialista Japán elleni háború sikeres befejezése lehetetlen lett volna, s ezt az amerikai és angol vezetök nagyon jól tudták. Truman, a Szovjetunióval szembeni "erös kéz" politikájának a meghirdetése után, hamarosan kénytelen volt bevallani, hogy az ilyen irányvonal nem járhat sikerrel. Az általános helyzet megkövetelte az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányától, hogy a Szovjetunióval való szorosabb együttmüködéssel igyekezzenek rendezni sok fontos nemzetközi kérdést, amelyek közül egyiket-másikat haladéktalanul meg kellett oldani. Többek között olyan sorsdöntö problémákat kellett megvitatni, mint a német kérdés. Szükségessé vált a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányföinek egy újabb találkozása. Éppen ezért Truman még a San Franciscó-i konferencia idején, 1945. május végén személyes megbízottjaként Moszkvába küldte Harry Hopkinst, az amerikai-szovjet barátság lelkes harcosát. Hopkins 1945. május 25-én érkezett Moszkvába, és másnap megkezdte tárgyalásait a szovjet kormány vezetöivel. Ezek a tárgyalások június 6-ig tartottak. Küldetésének céljairól szólva Hopkins kijelentette, hogy "az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti együttmüködés alapvetö problémáiról van szó". Rooseveltröl megemlékezve, az amerikai képviselö elmondotta, hogy az elhunyt elnök Jaltából azzal a szilárd meggyözödéssel tért haza, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió békeidöben is ugyanúgy együttmüködhet, ahogy a háború idején együttmüködött. Rooseveltnek a Szovjetunióval kapcsolatos politikáját, Hopkins megállapítása szerint, az amerikaiak milliói támogatták abban a meggyözödésben, hogy a társadalmi rendszerek közötti különbségek ellenére "az Egyesült Államok és a Szovjetunió a háború után is együttmüködhet annak érdekében, hogy az emberiség számára biztosítsák a tartós békét". Az elnök személyes képviselöje arról próbálta meggyözni a szovjet kormányt, hogy Truman fenntartás nélkül követi Rooseveltnek a Szovjetunióval való együttmüködésre irányuló politikáját. Csakhogy sok tény az ellenkezöjére utalt. Május 27-én a szovjet kormány képviselöi kifejtették Hopkinsnak azt a véleményüket, hogy "az Egyesült Államoknak a Szovjetunióhoz való viszonya Németország leverése után elhidegült, mert, ahogy a nép mondja, az Egyesült Államok meggyözödött róla, hogy a Szovjetunióra már nincs szüksége". Ezzel kapcsolatban számos példára hivatkoztak. Többek között utaltak az Egyesült Államok kormányának arra a váratlan intézkedésére, hogy beszünteti a lend-lesse keretében a további szállításokat, és "a már útra kész hajókat is kirakják". Az olyan eseteket, hogy a Szovjetuniónak szánt árukat 1945 májusában a hajókból újra kirakták, Hopkins technikai hibának minösítette. Ezzel kapcsolatban Roosevelt álláspontjára hivatkozva kijelentette: "Tudjuk, hogy az amerikai szállítmányokat felhasználták a közös ellenség elleni harcban, de sohasem voltunk azon a véleményen, hogy a lend-lesse keretében szállított rakományok döntö szerepet játszottak Németország leverésében. A gyözelmet a Vörös Hadsereg katonái vívták ki, akik életüket és vérüket áldozták a közös ellenség elleni harcban." Az eszmecsere alapján teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunióval való együttmüködés nélkül lehetetlen megoldani Európa háború utáni berendezésének alapvetö kérdéseit, mert a Vörös Hadsereg nélkül nem lehetett leverni a fasiszta Németországot. Éppen ezért Hopkins moszkvai tárgyalásai során olyan kérdések kerültek napirendre, mint a szövetségesek németországi politikája, a lengyel kérdés, és a "nagy hármas" újabb találkozójának elökészítése. A tárgyalások meggyorsították a lengyel kérdés megoldását. Megvitatták a távol-keleti háború kérdését, és e háborúban a Szovjetunióra váró feladatokat. Végül Hopkins és a szovjet kormány vezetöi megállapodtak a Biztonsági Tanács szavazási rendjében. Ez rendkívül fontos volt a San Franciscó-i konferencia sikeres munkája szempontjából, mivel ott hosszú ideig nem tudtak közös nevezöre jutni az egyhangúság elvének végleges értelmezésében. Ezzel kapcsolatban Hopkins újból hangsúlyozta: "mindig meg volt gyözödve arról, hogy a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak sok a közös érdeke, s ezért meg fogják találni a közös nyelvet". Jellemzö, hogy hasonló következtetésre jutott Joseph Davies, az Egyesült Államok elnökének másik személyes képviselöje is, akit Londonba küldtek abban az idöben, amikor Hopkins Moszkvába utazott. Davies, az angol miniszterelnökkel folytatott tárgyalásai eredményeiröl beszámolva hangsúlyozta: a gyözelem utáni béke megörzésében csak akkor reménykedhetünk, ha fennmarad a három szövetséges nagyhatalom egysége. Hopkins moszkvai tárgyalásai 1945-ben újból igazolták, hogy csakis a nemzetközi együttmüködés biztosíthatja a rendkívül bonyolult nemzetközi problémák megoldását. A Szovjetunió a hitlerista Németország szétzúzása után is baráti kapcsolatokat kívánt fenntartani a hitlerizmus legyözését lehetövé tevö antifasiszta koalíció államaival. A szovjet kormány állhatatosan ragaszkodott ahhoz, hogy a krími konferencia jelszava a hadviselés során kialakított egység fenntartása a béke megteremtésében is legyen valamennyi ország külpolitikájának vezérfonala. Az 1945. április 25-töl június 26-ig ülésezö San Franciscó-i konferencia megfeszített munkával kidolgozta és jóváhagyta az "Egyesült Nemzetek Szervezeté"-nek elnevezett új biztonsági szervezet Alapokmányát. Az ENSZ Alapokmánya elöljáróban leszögezi, hogy a népeknek eltökélt szándékuk "megmenteni a jövö nemzedékeket a háború szörnyüségeitöl, amelyek életünkben kétszer is mérhetetlenül sok szenvedést okoztak az emberiségnek . . ." Kimondja, hogy az agresszió és a más ügyeibe való beavatkozás megengedhetetlen. Az ENSZ tagjai vállalták, hogy valamennyi ország szuverén egyenjogúsága alapján baráti kapcsolatokat teremtenek egymással. "Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya írta azokban a napokban a Pravda természetesen nem minden tekintetben tökéletes. De egyes fogyatékosságai ellenére ennek az okmánynak egészében véve mégis nemcsak nagy történelmi értéke, hanem nagy gyakorlati jelentösége is van. Persze, jelentöségének és értékének az életben kell majd beigazolódnia." Ha valamennyi ország pontosan betartotta volna az Alapokmány elöírásait, ez nagymértékben hozzájárult volna a tartós és szilárd béke biztosításához. Csakhogy az ENSZ hathatós tevékenységét hamarosan mindinkább akadályozta az a körülmény, hogy az imperialisták megszegték a nemzetközi együttmüködés elveit, és az ENSZ Alapokmányának fö tételeit. A San Franciscó-i konferencia, amely megalapította az Egyesült Nemzetek Szervezetét, kifejezésre juttatta a népeknek a tartós és szilárd békére való törekvését, s azt a kívánságát, hogy társadalmi rendszerre való tekintet nélkül, valamennyi ország együttmüködjék. Mindez tökéletesen megfelelt a Szovjetunió érdekeinek, s ezért az Egyesült Nemzetek konferenciáján állhatatosan és következetesen harcolt a béke ügyéért. 2. A Szovjetunió és a középés délkelet-európai országok kapcsolatainak további megszilárdulása Még véget sem ért a második világháború, a felszabadított európai országoknak máris el kellett dönteniük életük fö kérdését: a fejlödés milyen útján induljanak el. Minden nép figyelmének középpontjában idöszerü belpolitikai problémáik állottak, s ezek megoldása szükségképpen kihatott az egész nemzetközi helyzetre. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ha a középés délkelet-európai országokban nem kerül sor radikális demokratikus átalakulásokra, a Szovjetunió határai mentén ismét a hírhedt szovjetellenes "cordon sanitaire" (egészségügyi záróövezet) fog húzódni. Márpedig a történelem bebizonyította, hogy ilyen "cordon" esetén nem biztosítható a tartós béke. A hitlerista hódítók felett aratott gyözelem megszilárdításának érdekei megkövetelték, hogy ezekben az országokban a belsö erök mihamarább lássanak hozzá életük demokratizálásához. Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország, Albánia és más felszabadított európai országok népei olyan demokráciáért harcoltak, amely mentes a múlt végzetes hibáitól. Úgy próbálták berendezni társadalmi életüket, hogy abban semmiféle "kiskapuja" se maradjon a fasizmusnak. Az európai háború befejezö szakaszában, és nyomban a hitlerista Németország fegyverletétele után nyilvánvalóvá vált, hogy a kapitalista rendszer alapjainak megrendítése nélkül lehetetlen mélyreható antifasiszta, demokratikus átalakításokat végrehajtani. A népek harca napról napra újra igazolta Lenin látnoki szavait: a mai körülmények között nem lehetséges elörehaladás úgy, hogy az ne a szocializmus felé való haladás legyen. "Egy helyben állni nem lehet a történelemben általában, s különösen nem lehet háború idején. Vagy elöre kell menni, vagy hátrafelé." Középés Délkelet-Európa országainak népei erélyesen visszaverték a reakciós erök minden olyan kísérletét, amely a régihez való visszatérést célozta. 1945 nyaráig ezekben az országokban, már mélyenszántó forradalmi folyamatok mentek végbe. A forradalmak, "a történelem mozdonyai", hogy Marx halhatatlan kifejezésével éljünk, elöbbre vitték Középés Délkelet-Európa országait a valóban demokratikus megújhodás útján, a szocializmus útján. Felvirradt felettük az új élet hajnala. Mindez módfelett nyugtalanította a nyugati hatalmak uralkodó köreit. Ezt bizonyítja például Grow-nak, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettesének 1945. június 27-én az Egyesült Államok elnökéhez intézett emlékirata. Az emlékiratnak igen érdekes a címe: "A Kommunista Internacionálé feltámadásának, az extrémista tevékenység újjáéledésének lehetösége, és ennek esetleges hatása az Egyesült Államokra". Az okmány tartalmából ítélve, szerzöi abban a reményben ringatták magukat, hogy a Kommunista Internacionálé feloszlatása után a kapitalista országok kommunista pártjai beszüntetik tevékenységüket. Ezzel kapcsolatban az emlékirat utal arra a tényre, hogy az Egyesült Államokban a kommunista párt a renegát Browder kezdeményezésére pártonkívüli "politikai egyletté" alakult át. A nemzetközi reakció minden számítása ellenére azonban, a kommunista mozgalom a hitlerista Németország szétzúzása után mindenütt még aktívabbá vált. 1945 nyarán újjászervezték az Egyesült Államok Kommunista Pártját is. Európa sok országában a kommunisták bekerültek a kormányba. Különösen nagy nyugtalanságot keltett az amerikai uralkodó körökben az, hogy a kommunisták Középés Délkelet-Európa országaiban a demokratikus erök élén haladtak. Ezeknek az országoknak a reakciós elemei azt remélték, hogy segítséget kapnak majd az imperialista államoktól, elsösorban az Egyesült Államoktól és Nagy-Britanniától, amelyekkel szoros kapcsolatban állottak. Csakhogy ezt a kapcsolatot ellensúlyozták a munkásosztály vezette dolgozók egyre erösödö nemzetközi kapcsolatai. A Szovjetuniótól kapott nagy támogatás megkönnyítette Középés DélkeletEurópa népeinek önfeláldozó harcát. A Vörös Hadsereg csapatainak jelenléte ezekben az országokban meggátolta a reakciót abban, hogy polgárháborút robbantson ki. A Szovjetuniónak ezekkel az országokkal való kapcsolatában már akkor is érvényesült a kölcsönös baráti segítség, amely a szocialista világrendszer kialakulása után mint a nemzetközi kapcsolatok új, a múltban ismeretlen típusa végleg meghonosodott. A hitlerista Németország szétzúzása után tovább fejlödött a Szovjetunió és Lengyelország közötti barátság. Figyelmük 1945 nyarán még mindig azokra a kérdésekre összpontosult, amelyek a lengyel Ideiglenes Kormánynak a krími konferencia határozatai szellemében való átszervezésével függtek össze. Az imperialisták valóságos zsarolási és fenyegetési kampányt indítottak a Szovjetunió ellen, hogy a lengyel kérdésben és más kérdésekben eltántorítsák álláspontjától. Churchill azt követelte, hogy ne vonják vissza az amerikai és angol csapatokat Németországnak azokból a körzeteiböl, amelyek a szövetségesek által közösen megállapított demarkációs vonaltól keletre estek. Lengyelországban a reakciós erök külsö támogatással tovább folytatták ellenséges tevékenységüket a lengyel népi állam ellen. Amikor 1945 júniusában, Okulicki tábornokkal az élen, bíróság elé állították a diverzánsok egy csoportját, a tárgyalás során fény derült arra a földalatti terrorista tevékenységre, amelyet az emigráns klikk ügynökei a lengyel nép ellen folytattak. Ismét bebizonyosodott, hogy mennyire alá van rendelve a lengyel reakció a nemzetközi, s elsösorban az angol-amerikai imperializmusnak. Amikor a demokratikus erök Lengyelországban rohamosan nöni kezdtek, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya végre megértette, hogy a lengyel kérdésben hozott krími határozatok szabotálása ellenük fordulhat. Az ilyen taktika folytatása ugyanis azzal a veszéllyel fenyegette öket, hogy az angol-amerikai bábok közül esetleg egy sem kerül be a lengyel kormányba. Nem véletlen hát, hogy Harry Hopkinsnak a Szovjetunió kormányával folytatott tárgyalásai során a központi probléma a lengyel kérdés volt. Hopkins tudta, hogy lehetetlen rákényszeríteni a Szovjetunióra e kérdés olyan megoldását, amely számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan. A Szovjetunióval való együttmüködés roosevelti irányvonalának ez a meggyözödéses híve az Egyesült Államok és Nagy-Britannia minden más államférfiánál világosabban látta, mennyire tarthatatlanok a "cordon sanitaire" helyreállítására irányuló tervek. A tárgyalások során a Szovjetunió kormánya megerösítette a már több ízben leszögezett álláspontját: "A Szovjetunió csak egyet akar: erös és demokratikus Lengyelországot." Hopkins igyekezett meggyözni a szovjet vezetöket arról, hogy az Egyesült Államok nem kívánja az új lengyel kormányban a londoni lengyel emigráció ügynökeit látni. "Az új lengyel kormányban mondotta a többség a varsói lengyeleket illeti meg." A szovjet vezetök ezt a kijelentést "bíztatónak" találták. Hopkins küldetésének befejeztével a Jaltában összeült háromhatalmi bizottság hamarosan meg is állapodott abban, hogy kit hívjanak meg tanácskozásra a lengyel Nemzeti Egység Kormány megalakításának kérdésében. 1945. június 17. és 21. között Moszkvában a lengyel Ideiglenes Kormány oda meghívott tagjai, valamint Lengyelországból és külföldröl érkezett más politikusok több alkalommal tanácskoztak. A vélemények kicserélése alapján a tárgyalások részvevöi kijelentették, hogy "a lengyel állam nemzeti méltósága és szuverenitása megköveteli, hogy a lengyel ügyekben maguk a lengyelek döntsenek." A tárgyalások azzal végzödtek, hogy megállapodtak az Ideiglenes Kormány átszervezésében. 1945. június 28-án megalakult a lengyel Nemzeti Egység Kormánya. Mikolajczyk, a londoni emigráns körök képviselöje, a Lengyelországban kialakult osztály-eröviszonyokra való tekintettel, a miniszterelnöki székre már nem tarthatott igényt. Meg kellett elégednie a második miniszterelnökhelyettes tisztségével és a földmüvelésügyi tárcával. Hívei két helyet kaptak az Országos Nemzeti Tanács Elnökségében, és négyet a kormányban. Ezzel valóra váltak a krími konferenciának a lengyel kérdésben hozott határozatai, amelyek végrehajtásáért a Szovjetunió mindvégig oly állhatatosan harcolt. Bár Mikolajczyknak és az emigráció más képviselöinek bekerülése a lengyel kormányba bizonyos fokig legalizálta a reakció népellenes tevékenységét, az újjászervezés mégis haladást jelentett a demokratikus Lengyelország történetében, és lehetövé tette Lengyelországnak, hogy javítsa nemzetközi helyzetét. 1945. július 5-én az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elismerte a lengyel Nemzeti Egység Kormányát. A londoni emigráns lengyel kormány, amely elvesztette minden kapcsolatát országával, utolsó napjait élte. A Vatikán, Spanyolország, Írország, Libanon és Kuba továbbra is elismerte ezt a kormányt. Így teljes kudarccal végzödött a londoni emigráns klikknek a "kormány" cégére alatt folytatott népellenes tevékenysége. Ez a klikk Nagy-Britannia és az Egyesült Államok legreakciósabb eröivel egyetemben az egész európai háború folyamán mérgezte az antifasiszta koalíció legfontosabb államai közötti viszonyt. Arciszewski és mások klikkjének szolgálatait kihasználva a fasiszta és fasisztabarát eröknek mindig lehetöségük volt, hogy a lengyel kérdést "Íris almájaként" használják fel a szövetségesek táborában. Most aztán, hogy az európai háború befejezödött, ha nagy késéssel is, de vége szakadt ennek a helyzetnek. A szovjet kormány segítette a demokratikus Lengyelországot azoknak a jaltai határozatoknak a végrehajtásában, amelyeknek értelmében az Ideiglenes Kormányra támaszkodva meg kellett alakítani a Nemzeti Egység Kormányát, s ezzel új fejezet kezdödött a szovjet-lengyel kapcsolatok történetében. 1945. július 7-én Moszkvában szovjet-lengyel kereskedelmi egyezményt és kölcsönös áruszállítási szerzödést írtak alá. Ez a meghatározatlan idöre kötött szerzödés lerakta a Szovjetunió és Lengyelország közötti testvéri gazdasági kapcsolatok alapjait. A szerzödés értelmében a Szovjetunió kötelezte magát, hogy 1945 második félévében Lengyelországnak 250 ezer tonna vasércet, 30 ezer tonna mangánércet, 25 ezer tonna gyapotot, 3000 tonna dohányt, 2400 tonna lent, 40 ezer tonna apatitot és más árukat szállít. Lengyelország vállalta, hogy ugyanebben az idöszakban 5 millió tonna szenet és kokszot, 67 ezer tonna acélt és vasat küld a Szovjetuniónak. Ezzel egyidejüleg Lengyelország lépéseket tett olyan irányban is, hogy helyreállítsa gazdasági kapcsolatait Csehszlovákiával, Romániával, Jugoszláviával és más országokkal. A fasiszta Németország fegyverletétele után tovább fejlödtek a Szovjetunió és Csehszlovákia baráti kapcsolatai. Ezen az úton fontos mérföldkövet jelentettek a Moszkvában 1945. június végén folytatott szovjet-csehszlovák tárgyalások, amelyek eredményeképpen 1945. június 29-én aláírták a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének és a Csehszlovák Köztársaságnak Kárpát-Ukrajnára vonatkozó szerzödését. Kárpát-Ukrajna évszázadokon át állhatatosan és bátran harcolt nemzeti felszabadulásáért, a testvéri ukrán néppel való újraegyesüléséért. Az elsö világháború és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után Kárpát-Ukrajna lakosságának vágyai nem teljesültek. A rabló versailles-i békeszerzödés figyelmen kívül hagyta a nép jogos kívánságát. Az 1919. évi Saint Germain-i békeszerzödés alapján Kárpát-Ukrajna autonóm egységként az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársasághoz került. A második világháború éveiben Kárpát-Ukrajnát a hitlerista és horthysta területrablók szállták meg. Gazdaságilag teljesen leigázták és véres terrorral nyomták el, különösen, amikor a hadmüveletek már a Kárpátokhoz közeledtek. Nem csoda, hogy Kárpát-Ukrajnában erös partizánmozgalom bontakozott ki. Kárpátalja ukránjai a fasiszta leigázók ellen vívott önfeláldozó harcukkal juttatták kifejezésre a teljes nemzeti felszabadulásra való törekvésüket. Kárpát-Ukrajna lakossága már a felszabadulása utáni elsö napokban kifejezte vágyát, hogy egyesüljön hazájával. A népi bizottságok 1944. november 26-í mukacsevói kongresszusa kiáltványt fogadott el, amelyben leszögezi, hogy Kárpát-Ukrajna lakosságának szilárd elhatározása "végre valóra váltani évszázados vágyát és egyesülni Szovjet-Ukrajnával". A csehszlovák kormány figyelembe vette ezt a törekvést, és a Szovjetunió kormányával egyetemben az igazi testvériség és demokrácia szellemében oldotta meg Kárpát-Ukrajna kérdését. Az 1945. június 29-i szovjet-csehszlovák szerzödésnek óriási politikai jelentösége volt. Beteljesedett a történelmi igazság: az egész ukrán nép végre egyetlen államban egyesült. A szerzödés Csehszlovákia megszilárdulását is elömozdította, mivel az agresszív erök ezután már nem használhatták fel KárpátUkrajnát ellentétek szítására, ahogy azt a múltban tették. Nagy-Britannia próbálta vitatni a Szovjetunió és Csehszlovákia között Kárpát-Ukrajnára létrejött szerzödés jogszerüségét, s csodálkozását fejezte ki amiatt, hogy a Szovjetunió nem közölte az angol kormánnyal egy ilyen szerzödés megkötésére irányuló szándékát. Az angol vezetök azt hangoztatták, hogy "Európában minden területi változtatást el kell halasztani a végleges békés rendezésig". A szovjet kormány erre azt válaszolta, hogy az a szovjet-csehszlovák egyezmény, amelynek alapján Kárpát-Ukrajna egyesül az Ukrán SZSZK-val "Csehszlovákia kormányának kezdeményezésére jött létre, az érdekelt felek akaratából és szabad elhatározásából, s így nem alkalmazható rá az a szabály, amely szerint az ilyen szerzödések megkötését a végleges békés rendezésig el kell halasztani". Mint ismeretes, olvasható továbbá a válaszban, a Curzon-vonalnak megfelelö szovjet-lengyel határt szintén a Szovjetunió és Lengyelország megegyezése alapján állapították meg minden olyan utalás nélkül, hogy ezt a kérdést késöbb a békés rendezés idején újból megvizsgálják. A moszkvai tárgyalások során a Szovjetunió kormánya tájékoztatta a csehszlovák kormányt arról, hogy "a szovjet csapatok nagy része 1945. július 5-én elhagyja Csehszlovákia területét, az ideiglenesen ottmaradó szovjet csapatokat pedig kizárólag a csehszlovák-német határon helyezik el". A Szovjetunió pontosan, határidöre teljesítette kötelezettségét. Ezzel kapcsolatban a csehszlovák kormány felkérte az Egyesült Államok kormányát, hogy vonja ki az amerikai csapatokat is Csehszlovákia területéröl, és adja át a csehszlovák hatóságoknak az amerikai egységek által megszállva tartott területeket. Az amerikai katonai hatóságok azonban 1945 decemberéig halogatták csapataik kivonását. A szovjet-csehszlovák baráti kapcsolatok megszilárdulásának a fasiszta Németország szétzúzása utáni elsö hónapokban nagy jelentösége volt mind a Szovjetunió, mind Csehszlovákia nemzetközi helyzete szempontjából. "A mai nappal kezdödik nemzeti életünk új korszaka írta azokban a napokban Fierlinger, Csehszlovákia miniszterelnöke. Ennek a jövöbe vezetö új útnak a küszöbén, azok után a szörnyü tapasztalatok után, amelyeket népeink a legutóbbi évek folyamán szereztek, eltökélt szándékunk, hogy minden erönkböl igyekszünk majd még szorosabbra füzni a hüségen és az öszinte barátságon alapuló szövetségünket a Szovjetunióval, köztársaságunk biztonsága és felvirágzása érdekében." Megszilárdultak a Szovjetuniónak Romániával, Bulgáriával és Magyarországgal való baráti kapcsolatai is. Ezek az országok, miután szakítottak Németországgal, lehetöségeikhez képest elösegítették a fasizmus leverését, és a valóban demokratikus fejlödés útjára léptek. 260 napig vettek részt a hitleri Németország elleni háborúban az új Románia csapatai. Létszámuk 355389 före rúgott. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság több parancsban utalt a román katonák hösiességére. A szovjet és a román csapatok együttmüködése a fasizmus elleni harcban a szovjet-román fegyverbarátság alapjául szolgált. Petru Groza, Románia miniszterelnöke a Németország fölötti gyözelem alkalmából a Szovjetunió kormányához azt írta, hogy a román kormány "az ország minden gazdasági eröforrását és összes alkotó energiáját mozgósítja a béke, a demokrácia és a Szovjetunió és Románia közötti örök barátság megszilárdítására". A román nép nyomban a háború befejezése után tapasztalhatta, hogy a Szovjetunió segíti Romániát állami szuverenitásának megszilárdításában és népgazdasága helyreállításában. A szovjet kormány, figyelembe véve, hogy Románia tevékenyen részt vett a háborúban a szövetségesek oldalán, valamint hogy teljesítette a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségeit, már 1945. augusztus 6-án úgy határozott, hogy "helyreállítja Romániával a diplomáciai kapcsolatokat". A román kormány ezzel kapcsolatban kifejezésre juttatta legteljesebb megelégedését. A Szovjetunió és Románia között, történelmükben elöször most épültek ki gazdasági kapcsolatok, mégpedig a kölcsönös testvéri segítség alapján. Az 1945. május 8-i és szeptember 11-i egyezményben a Szovjetunió kötelezettséget vállalt arra, hogy Romániának mintegy 33 ezer tonna vasat és színesfémet, 120 ezer tonna kokszot és köszenet, 20 ezer tonna gyapotot, 240 tonna vegyi anyagot, 300 ezer tonna gabonát, 2000 darab tehergépkocsit, 18 hadiés 23 kereskedelmi hajót, 115 mozdonyt és 15 ezer vagont szállít. Románia a maga részéröl vállalta, hogy ásványolaj-termékeket, faanyagot, üveget, cementet és más árukat exportál a Szovjetunióba. Az amerikai kormánykörök nem jó szemmel nézték a Szovjetunió és Románia gazdasági kapcsolatainak fejlödését. 1945. július 19-én az Egyesült Államok moszkvai nagykövetsége jegyzéket intézett a Szovjetunió Külügyi Népbiztosságához. Ebben hangot adott elégedetlenségének, és kijelentette, hogy az Egyesült Államok kormányát "komoly megfontolásokra készteti minden olyan egyezmény, amely a román ásványolajat és a rokon iparágakat érinti, s amely kizárólagos jogot és monopóliumot biztosít a szovjet és a román kormánynak, a törvényes amerikai érdekek rovására". A Szovjetunió Külügyi Népbiztossága 1945. augusztus 12-én azt válaszolta az amerikai nagykövetségnek, hogy "a szovjet kormány által 1945. május 8-án Románia kormányával kötött kereskedelmi egyezmény nem érinti más országok kereskedelmi lehetöségeit, és nem jelent semmiféle megkülönböztetést ezekkel az országokkal szemben." Az amerikai politikusok el sem tudták képzelni, hogy a román gazdaság, többek között az ásványolajipar, imperialista gyámok nélkül is fejlödhet. Sehogy sem akartak belenyugodni abba, hogy a keletés délkelet-európai országoknak szilárd elhatározásuk örökre lerázni a külföldi monopóliumok önkényét. Az Egyesült Államok és a többi nyugati hatalom mindenképpen meg szerette volna gátolni, hogy Románia kiszakadjon a kapitalista rendszerböl, s e cél elérése érdekében nem riadtak vissza semmilyen eszköztöl. Különösen nagy reményeket füztek Románia reakciós eröinek tevékenységéhez. A román nép azonban, a Szovjetunió népeinek önzetlen segítségére támaszkodva, szabad és erös országgá akarta változtatni hazáját. "A Szovjetunió . . . mondotta Gheorghiu-Dej következetesen síkraszállt érdekeinkért, velünk együtt védelmezte népünk és államunk függetlenségét és szuverenitását." Szüntelenül erösödtek a szovjet-bolgár kapcsolatok is. 1944 szeptemberétöl Bulgária hadserege az antifasiszta koalíció oldalán tevékenyen részt vett a nagy felszabadító háborúban. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság parancsaiban többször is megemlékezett a fasiszta német betolakodók elleni harcban kitünt bolgár csapatokról. A bolgár nép, kommunista pártja vezetésével már 1944-1945-ben lerakta az új Bulgária alapjait, hogy erre felépítse népi demokratikus államát, s gyökeres politikai és gazdasági reformokat hajtson végre. E feladatok megoldása a Szovjetunió legmesszebbmenö támogatása nélkül elképzelhetetlen lett volna. ". . . A Hazafias Arcvonal mondotta Georgi Dimitrov megszerezte országunk számára a nagy Szovjetunió örök barátságát, testvéri segítségét és támogatását . . ." A bolgár népnek a Szovjetunióval való barátság ugyanolyan életbevágóan fontos, mint a nap és a levegö minden élölény számára. 1945. augusztus 14-én a Szovjetunió bejelentette, hogy ismét felveszi Bulgáriával a diplomáciai kapcsolatot, mivel Bulgária 1944. szeptember 9-e után részt vett a Németország elleni háborúban. Emellett a szovjet kormány figyelembe vette azt is, hogy Bulgária lojálisan teljesítette a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségeit. A Szovjetunió a bolgár néppel való baráti kapcsolatok fejlesztése érdekében gazdasági segítséget nyújtott Bulgáriának nehéz helyzetében. Az 1945. március 14-én Moszkvában aláírt kereskedelmi egyezmény keretében a Szovjetunió kb. 102 ezer tonna ásványolaj-terméket, kb. 46 ezer tonna vasat és színesfémet, 9600 tonna textil-nyersanyagot, mezögazdasági gépeket, gépkocsikat, vetömagot szállított Bulgáriának. Tekintettel a Bulgáriát 1945 nyarán sújtó aszályra, a szovjet kormány önként magára vállalta az ott állomásozó szovjet csapatok élelmiszerés takarmányellátását, jóllehet a fegyverszüneti egyezmény szerint ez Bulgária kormányára hárult volna. A szovjet kormány diplomáciai támogatást is nyújtott a bolgár népnek, amikor Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak a Szövetséges Ellenörzö Bizottságban müködö képviselöi kísérleteket tettek a Bulgária belügyeibe való beavatkozásra. Az angol és amerikai képviselök például az 1945 augusztus 26-ra kitüzött bolgár nemzetgyülési választások elhalasztását követelték, azzal érvelve, hogy azok nem felelnek meg a "demokrácia követelményeinek". A Szövetséges Ellenörzö Bizottság szovjet képviselöje nyilatkozatában rávilágított az ilyen mesterkedés jogtalanságára. 1945. augusztus 21-én a moszkvai angol nagykövetség jegyzéket nyújtott át a szovjet kormánynak, s ebben mindenféle rágalmakkal illette Bulgária politikáját és a Bulgáriában folyó választási kampányt. A szovjet kormány válaszában hangsúlyozta, hogy a rendelkezésére álló "vitathatatlan adatok a leghatározottabban rácáfolnak arra a jellemzésre, amelyet ebben a kérdésben az angol okmányok adnak". A Szövetséges Ellenörzö Bizottság azt ajánlotta a bolgár kormánynak, hogy halassza el 1945 novemberére a választásokat. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia arra számított, hogy ezzel az idönyeréssel bulgáriai ügynöksége megszilárdíthatja pozícióit. Az 1945. november 18-i választásokon azonban a Hazafias Front jelöltjei a nemzetközi reakció minden mesterkedése ellenére döntö gyözelmet arattak. Az 1945. április 11-én aláírt barátsági, kölcsönös segélynyújtási és együttmüködési egyezmény alapján sikeresen fejlödtek a Szovjetunió és Jugoszlávia kapcsolatai. A Szovjetunióban mindig öszinte elragadtatást váltottak ki Jugoszlávia népeinek höstettei, harcuk a fasiszta agresszorok ellen. A háború folyamán Jugoszlávia népességének 10,8 százalékát vesztette el. Sok iparágát, továbbá közlekedését és mezögazdaságát tönkretették a hódítók. Jugoszlávia népességének 25 százaléka vált hajléktalanná. A szovjet kormány, amellett, hogy a legkülönbözöbb eszközökkel segítette a jugoszláv népet országa és hadserege megszilárdításában, támogatta Jugoszlávia jogos területi igényeit is. Síkraszállt például azért, hogy adják át Jugoszláviának a jugoszláv hadsereg által felszabadított ösi szláv területeket: Isztriát, Triesztet és a szlovén tengerpartot. Ugyanakkor a földközi-tengeri szövetséges csapatok parancsnoksága, az angol és amerikai kormány utasításai szellemében, ragaszkodott ahhoz, hogy vonják vissza a jugoszláv csapatokat ezekröl a területekröl, és ott angol-amerikai katonai közigazgatást akart létrehozni. A Szovjetunió kormánya az Egyesült Államok kormányához 1945. május 22-én intézett üzenetében megállapította, hogy "igazságtalanság és meg nem érdemelt sértés volna a jugoszláv hadsereggel és a jugoszláv néppel szemben, ha azok után, hogy a jugoszláv nép annyi áldozatot hozott a Jugoszlávia nemzeti jogaiért és az Egyesült Nemzetek közös ügyéért vívott harcban megtagadnánk Jugoszláviától az ellenségtöl elhódított területek megszállásának jogát". Ugyanilyen értelmü üzenetet küldött a szovjet kormány Nagy-Britannia kormányának is. A Szovjetunió Jugoszlávia jogos követeléseinek támogatásával elömozdította azt, hogy késöbb Isztria és a szlovén tengerpart nagy része Jugoszláviához került. A Szovjetunió és Jugoszlávia között az 1945. évi kölcsönös áruszállításokra vonatkozólag 1945. április 13-án kötött egyezmény alapján sikeresen fejlödtek a kereskedelmi kapcsolatok is. A Szovjetunió gépkocsikat, benzint, petróleumot, gyapotot, acél hídelemeket, cellulózt, különféle vegyi anyagokat, berendezéseket (kompresszorokat, generátorokat, villanymotorokat), hajókiemelö eszközöket stb. szállított Jugoszláviának. A Szovjetunió kapcsolatai Jugoszláviával, éppúgy mint más középés délkelet-európai országokkal, szüntelenül fejlödtek. A szovjet és a jugoszláv nép szövetségét a fasizmus elleni háború éveiben legjobb fiaik kiontott vére pecsételte meg. A teljes kölcsönös megértés és a barátság szellemében fejlödtek a Szovjetunió és Magyarország kapcsolatai. Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya lojálisan teljesítette az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti okmány feltételeit. 1945. június 15-én megkötötték azt a szovjet-magyar egyezményt, amely meghatározta, milyen árukat szállít majd Magyarország a Szovjetuniónak a hadmüveletek és szovjet területek megszállása során okozott károk jóvátétele fejében. Ezekben az okmányokban megmutatkozott a Szovjetunió nagylelküsége egy olyan nép iránt, amely Hitler horthysta és egyéb cinkosainak bünei miatt rendkívül nehéz helyzetbe került. A Szovjetunió Magyarország irányában folytatott politikája mentes volt minden gyülölettöl. Söt, a Szovjetunió igyekezett a legmesszebbmenö segítséget nyújtani a magyar népnek gazdasága helyreállításában és új, demokratikus élete kialakításában. A szovjet kormány a magyar hadifoglyok jelentös részét már 1945-ben szabadon bocsátotta. Magyarország gazdasági és nemzetközi helyzetének megszilárdítását szolgálták az 1945. augusztus 27-én Moszkvában aláírt szovjet-magyar együttmüködési és kölcsönös áruszállítási egyezmények. Az egyezmények az 1945 szeptembere és 1946. december 31-e közötti idöszakra mintegy 30 millió dollár összegü áruforgalmat irányoztak elö a két ország között. A Szovjetunió ennek keretében 200 ezer tonna kokszot és vasércet, mintegy 4000 tonna színesfémet, 30 ezer tonna gyapotot, 700 tehergépkocsit, 15 ezer tonna cukrot és sót, továbbá nagy mennyiségü faanyagot szállított Magyarországnak. Ugyanakkor Magyarország ásványolaj-termékeket, cementet, optikai készülékeket, távbeszélöés távíró-berendezéseket, pamutfonalat, szövetet, olajpogácsát, furnérlemezt, aszalt gyümölcsöt, konzervált zöldségféléket szállított a Szovjetuniónak. Jellemzö, hogy az amerikai kormány ezúttal is ellenezte a Szovjetunió és Magyarország gazdasági egyezményeit azzal az ürüggyel, hogy "ez sértheti az Egyesült Államok érdekeit, és megfoszthat más országokat attól a lehetöségtöl, hogy a Szovjetunióhoz hasonlóan hozzáférhessenek a magyar nyersanyag-forrásokhoz és a magyar piachoz, s hogy a kölcsönösség elve alapján kereskedjenek Magyarországgal". Az Egyesült Államok kormánya azt javasolta, hogy halasszák el a gazdasági együttmüködési egyezmények végrehajtását a Magyarországgal való békeszerzödés megkötéséig. A szovjet kormány visszautasította az Egyesült Államok javaslatát és érveit, s kijelentette, hogy "a gazdasági együttmüködésre vonatkozó szovjet-magyar egyezmény nem tartalmazza a más országokkal szembeni megkülönböztetés elemeit, és semmiképpen nem akadályozza meg, hogy más országok is gazdasági kapcsolatokat építsenek ki Magyarországgal". A szovjet kormány nem fogadhatta el azt a javaslatot sem, hogy a békeszerzödés megkötéséig halassza el a gazdasági szerzödés végrehajtását, hiszen a magyar népnek szüksége volt arra, hogy mielöbb megteremtse az ország normális gazdasági életét. 1945. szeptember 25-én a Szovjetunió kormánya helyreállította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. Egyre erösödött a szovjet és az albán nép barátsága. A nemzetközi reakció különösen nagy érdeklödést tanúsított Albánia iránt, s mindent elkövetett, hogy Albániát elszakítsa a mélyreható demokratikus átalakulások útjára lépett középés délkelet-európai országoktól. Jelentös eröfeszítéseket tettek ebben az irányban a török reakciósok. Törökország jobboldali köreinek egyik hangadója, egy Zalcirz nevü nem éppen ismeretlen újságíró 1945 márciusában a Taczin címü lapban ezt írta: "Albániának csatlakoznia kell a török-görög blokkhoz, amely szemben áll majd a szláv országokkal. Albániának köztünk a helye." Ám az albán nép úgy döntött, hogy azokhoz csatlakozik, akik az igazi demokrácia megvalósítását tüzték ki célul. Semmiféle fenyegetés és külsö provokáció nem téríthette le erröl az útról. 1945 nyarán Albánia, a kommunista párt vezetésével nagy eredményeket ért el a népi demokratikus forradalom végrehajtásában. Az albán nép óriási nehézségek leküzdésével rendkívül szívósan dolgozott gazdasága helyreállításán. A háború folyamán a városi épületek, a gyárak és közlekedési eszközök erösen megrongálódtak; a megszállók felperzselték a falusi házak 21 százalékát; az ország népességének 7,3 százaléka pusztult el, sebesült meg, illetve tünt el nyomtalanul. Az albán nép kezdte begyógyítani a háború ejtette sebeket, és a Szovjetunió önzetlen segítségére támaszkodva, lépésröl lépésre mind jobban megszilárdította nemzetközi helyzetét. 1945. június 18-án Moszkvába látogatott Albánia kormányküldöttsége. A tárgyalások során a szovjet kormány ígéretet tett arra, hogy segíti Albániát gazdasági és pénzügyi kérdéseinek megoldásában. 1945 augusztusában a szovjet kormány ásványolaj-ipari, króm-, réz-, vas-, aszfaltipari, pénzügyi, mezögazdasági, népmüvelési és közgazdasági szakembereket küldött Albániába. A szovjet föiskolákon helyet biztosítottak albán diákoknak. 1945 szeptemberében albán kereskedelmi küldöttség látogatott el Moszkvába. Az 1945. szeptember 22-én megkötött egyezmény alapján a Szovjetunió gabonát és vegyszereket szállított Albániának. Ezt a segítséget az aszály sújtotta Albánia népe nagy hálával fogadta. A Szovjetunió 1945 novemberében felvette a hivatalos diplomáciai kapcsolatot Albániával. Annak a körülménynek, hogy a Szovjetunió baráti kapcsolatokat épített ki a gyökeres forradalmi átalakulások útjára lépett Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Romániával, Bulgáriával, Jugoszláviával, Magyarországgal és Albániával, óriási nemzetközi jelentösége volt. Minél jobban gyökeret vert a középés délkelet-eur

ópai országokban az új társadalmi-gazdasági rendszer, annál jobban megszilárdultak ezeknek az országoknak baráti kapcsolatai a Szovjetunióval. Az "egészségügyi kordonok" és a "tüzfészkek" kora Európának ebben a részében visszavonhatatlanul a múlté volt már. Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország és Albánia népei saját kezükbe vették sorsukat, és a legerélyesebben visszaverték az imperialista hatalmak minden olyan kísérletét, hogy szovjetellenes kalandok eszközéül használják fel öket. Mindez gyökeresen megváltoztatta ezeknek az országoknak, valamint a Szovjetunió nemzetközi helyzetét. A fontos átalakulások emellett szükségszerüen kihatottak Európa általános helyzetére is. A demokratikus erök, amelyeket a hitleristák és cinkosaik el akartak pusztítani, kiállták a legsúlyosabb megpróbáltatásokat, és a második világháború végsö szakaszában hozzáfogtak egy igazságos, demokratikus világ alapjainak lerakásához. 3. A potsdami konferencia Az európai háború befejeztével a gyöztes hatalmaknak a világ háború utáni berendezésének sok bonyolult feladatát kellett megoldaniuk. Ennek során egyre világosabban mutatkozott meg, mennyire eltérö politikát folytatnak a szövetséges államok a nemzetközi kapcsolatok különbözö kérdéseiben. Ez jogos aggodalmat keltett a népek körében. Szükségessé vált, hogy a krími konferencia határozatainak továbbfejlesztésével, a megváltozott helyzetnek megfelelöen összehangolják a három nagyhatalom politikáját a legfontosabb nemzetközi kérdésekben. A háború tapasztalatai megmutatták, hogy a fasiszta Németország elleni harc sikeres befejezésének egyik elöfeltétele a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia együttmüködése, s hogy ennek az együttmüködésnek a továbbfejlesztése nélkül lehetetlen a tartós béke. Fokozta az együttmüködés szükségességét, hogy Európában ugyan béke volt már, de Keletés Délkelet-Ázsia, valamint a Csendesóceán hatalmas térségein még hadmüveletek folytak. A japán agresszort le kellett verni, és feltétel nélküli fegyverletételre kényszeríteni. E feladat sikeres megoldása végett az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának szorosan együtt kellett müködnie a Szovjetunióval. Így maga az élet diktálta a szövetséges hatalmaknak a teheráni és jaltai külpolitikai irányvonal folytatását. Nem véletlen, hogy Harry Hopkins moszkvai küldetésének egyik feladata éppen az volt, hogy a Szovjetunió kormányával megállapodjék a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egy újabb konferenciájának helyében és idöpontjában. Úgy határoztak, hogy a találkozót a Berlin melletti Potsdamban rendezik meg, 1945. július derekán. A konferencia összehívásának idöpontját (a konferencia fedöneve "Terminal" volt) az Egyesült Államok kormánya kívánságának megfelelöen tüzték ki, amely azt elsö atombomba-kísérletéhez idözítette, abban a reményben, hogy atomfegyver-monopóliumával politikai nyomást gyakorolhat majd a Szovjetunióra. A konferencia 1945. július 17-én ült össze. A Szovjetunió küldöttségét Sztálin, az Egyesült Államok küldöttségét Truman vezette. Nagy-Britannia küldöttségének élén július 17-töl 25-ig Churchill állott. Ezután a konferencia két napra megszakította munkáját, míg Angliában összesítették a parlamenti választások eredményeit. A konferencia július 28-án folytatta munkáját amikor megérkezett Potsdamba Attlee, Nagy-Britannia új miniszterelnöke és Bevin külügyminiszter -, amely 1945. augusztus 2-ig tartott. Az angol parlamenti választások, amelyeken a Churchill vezette konzervatívok vereséget szenvedtek, azt mutatták, hogy Angliában a néptömegek körében jelentös balratolódás ment végbe. Az angol nép nem felejtette el, milyen szomorú leckében volt része közvetlenül a háború elött, amikor a konzervatívok voltak hatalmon. A konzervatív párt, Churchill személyes tekintélye és a háború éveiben szerzett vitathatatlan érdemei ellenére, nem moshatta le a müncheni egyezmény gyalázatát. Az angol nép nagyon jól tudta, hogy éppen ez a párt akarja meghiúsítani a nemzetközi együttmüködést, s elsösorban a Szovjetunióval való együttmüködést. A választások ezért valahogy olyan céllal folytak, hogy "kiebrudalják a münchenieket". Abból a 250 konzervatív parlamenti képviselöböl, aki 1938-ban megszavazta a müncheni egyezményt, mindössze 64 került be újra az alsóházba. Az angol nép azt várta a választásokon gyözelemre jutott labouristák kormányától, hogy nemcsak a belpolitikai problémákra talál majd radikális megoldást, hanem újszerüen nyúl hozzá a legfontosabb külpolitikai kérdésekhez is, s a nemzetközi küzdötéren igyekszik megfékezni a reakciós eröket. De a labouristáknak már az elsö lépései is világosan mutatták, hogy külpolitikai téren semmiféle számottevö változásra nem lehet számítani. "Amennyire meg tudtuk ítélni írta Byrnes, az Egyesült Államok külügyminisztere -, Churchillnek és Edennek Attleevel és Bevinnel való felváltása a legcsekélyebb mértékben sem változtatta meg a vitás kérdésekben a konferencia elött kialakított brit álláspontot. A potsdami konferencián éles diplomáciai harc bontakozott ki. Mindenekelött olyan problémákat tárgyaltak meg, amelyeknek a megoldása elösegíthette a szövetséges hatalmak együttmüködését a német kérdés megoldásában. Megalakították a Külügyminiszterek Tanácsát a Szovjetunió, NagyBritannia, az Egyesült Államok, Franciaország és Kína külügyminiszterének részvételével. A Külügyminiszterek Tanácsának legfontosabb feladatai közé tartozott, hogy "kidolgozza az Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal kötendö békeszerzödésnek az Egyesült Nemzetek elé terjesztendö szövegét, és megfogalmazza javaslatait az európai háború befejeztével felmerült területi problémák rendezésére". Emellett a Külügyminiszterek Tanácsának elö kellett volna készítenie a Németországgal kötendö békeszerzödést is. A konferencia munkájában központi helyet foglalt el a német kérdés. E kérdés potsdami vitája zárta le a szövetséges államoknak azokat a tárgyalásait, amelyeket a legyözött Németországgal szemben folytatandó politikát illetöen korábban az Európai Tanácskozó Bizottságban, a Nemzetközi Jóvátételi Bizottságban, valamint a krími konferencián folytattak. E tárgyalások eredményeit tükrözték a német kérdésre vonatkozólag 1945. június 5-én közzétett dokumentumok. Az Európai Tanácskozó Bizottság még a potsdami konferencia elött kidolgozta az "Egyezmény a Németországgal szemben támasztandó néhány újabb követelésröl" címü okmányt. Az okmány elökészítése folyamán a szovjet képviselö az Európai Tanácskozó Bizottságban továbbra is következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a legyözött Németországot illetöen igazságos és demokratikus elveket érvényesítsenek. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya azt az álláspontot képviselte, hogy a legyözött Németországot fel kell darabolni. A krími konferencia Roosevelt és Churchill javaslatára úgy döntött, hogy Eden elnökletével bizottságot alakítanak, amelynek az a feladata, hogy tanulmányozza Németország háború utáni berendezésének kérdését, többek között feldarabolásának lehetöségét. Strang, a bizottság angol képviselöje már az elsö ülések egyikén a következö kérdések megvitatását javasolta a Szovjetunió és az Egyesült Államok képviselöinek: "1. Milyen módon osztandó fel Németország, milyen részekre, milyen határokkal, és milyen kapcsolat legyen részei között? 2. Mikor történjék meg ez a felosztás? 3. Milyen intézkedések szükségesek a szövetségesek részéröl e felosztás megvalósítása és fenntartása érdekében?" Az Egyesült Államok hozzájárult e kérdések megvitatásához. Egészen más álláspontot foglalt el az angol javaslattal szemben a Szovjetunió. Guszev, a bizottság szovjet képviselöje 1945. március 26-án Edenhez intézett levelében leszögezte, hogy a Szovjetunió Németország feldarabolásának tervét csupán "olyan eszköznek tekinti, amellyel nyomást lehet majd gyakorolni Németországra ártalmatlanná tétele céljából, ha más eszközök elégteleneknek bizonyulnak". S a Németország feldarabolására vonatkozó javaslatot a Szovjetunió kezdeményezésére ezúttal levették a napirendröl. Az európai háború befejezése után a szovjet kormány kijelentette, hogy a Szovjetuniónak nem áll szándékában feldarabolni Németországot. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia továbbra is ragaszkodott korábbi javaslataihoz. Az Egyesült Államok küldöttsége olyan tervvel utazott Potsdamba, hogy Németországot három államra egy délnémetre (fövárosa Bécs), egy északnémetre (fövárosa Berlin), s egy a Ruhr-vidékböl és a Saar-vidékböl álló nyugatnémet államra osszák. E kísérletek azonban Potsdamban sem jártak sikerrel. A Szovjetunió ellenezte, hogy Németországot visszataszítsák abba a korba, amikor még politikailag szétforgácsolt volt, és különálló államok konglomerátumát alkotta. A szovjet kormány azon az állásponton volt, hogy egy ilyen Németország egyáltalán nem mozdítaná elö a tartós és szilárd európai és világbékét. A nemzetközi biztonság érdekei nem Németország feldarabolását kívánták, hanem teljes demokratizálását. A konferencián összeegyeztetett politikai és gazdasági elvek, amelyeket a Németországhoz való viszony kérdésében a kezdeti ellenörzési idöszakban követni kellett, Németország megszállásának következö céljait irányozták elö: Németország teljes leszerelését és demilitarizálását, a haditermelésre felhasználható egész német ipar megszüntetését vagy ellenörzését; a nemzetiszocialista párt feloszlatását és mindenfajta náci és militarista tevékenység, illetve propaganda megakadályozását; a német politikai élet demokratikus alapokon való végleges helyreállításának elökészítését. A szovjet küldöttség egy olyan pont felvételét is javasolta, amely meghatározta volna, hogyan szervezzék meg a központi német közigazgatást elsösorban a külkereskedelemben, az iparban, a pénzügyben, a szállításban és a közlekedésben, titkárokat állítva az egyes igazgatási ágak élére. A Szovjetunió javaslata szerint a központi német közigazgatásnak az Ellenörzö Tanács vezetése alatt kellett volna müködnie, s az lett volna a feladata, hogy összehangolja a tartományok igazgatási tevékenységét az Ellenörzö Tanács határozatainak végrehajtására és megoldja az össznémet jellegü kérdéseket. A szovjet küldöttségnek ez a javaslata, hogy Németország egységes államként fejlödjön, némileg módosított formában a konferencia határozataiba is bekerült. A Szovjetunió küldöttsége emlékiratot terjesztett a konferencia elé a Ruhr iparvidék igazgatására vonatkozólag. A szovjet javaslat szerint a Ruhr iparvidék közigazgatási tekintetben "az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Franciaország közös ellenörzése alatt" állt volna, a vidék igazgatását pedig a fenti négy nagyhatalom képviselöiböl álló Szövetségi Tanács látta volna el. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselöi nem fogadták el a szovjet javaslatot, s azt ajánlották, hogy megvitatás céljából terjesszék majd a Külügyminiszterek Tanácsa elé. A potsdami konferencia kidolgozta a Németországot megszálló hatalmak követendö gazdasági elveit. A legfontosabb ezek közül az volt, hogy a megszállás idöszakában Németországot egységes gazdasági egésznek kell tekinteni. A konferencia meghatározta a tennivalókat a német katonai potenciál megsemmisítése végett (fegyverek, hadifelszerelés és hadviselési eszközök gyártásának megtiltása, a hadigazdaság számára szükséges más cikkek gyártásának ellenörzése stb.), továbbá a monopolista egyesülések és a békeipar számára nem szükséges kapacitások felszámolására irányuló intézkedéseket. Az összehangolt gazdasági elvek szerint a német gazdaság megszervezésénél a fö figyelmet a mezögazdaság és a békeipar fejlesztésére kellett fordítani. A német katonai potenciál megsemmisítésének feladatával szorosan összefüggött a Németország által fizetendö jóvátétel is. Potsdamban az amerikai küldöttség eltért a jaltai egyezménytöl, amely szerint a németjóvátételt egy meghatározott összegben (20 milliárd dollárban) állapították meg, s azzal érvelt, hogy Németországban nagy rombolások voltak, egyes területei pedig ténylegesen elszakadtak töle. Az amerikai képviselök azt javasolták, hogy az egyes államoknak fizetendö jóvátételt ne határozzák meg konkrét összegben, hanem fogadják el a jóvátétel övezetenkénti behajtásának elvét, vagyis a Németországot megszálló négy állam mindegyike csakis saját övezetéböl elégítse ki jóvátételi igényeit. Az amerikaiak nem voltak hajlandók figyelembe venni, hogy a legfontosabb gazdasági vidékek és a hadiipari központok nyugatra estek, s hogy a szovjet megszállási övezet gazdaságát érte a háború idején a legnagyobb pusztulás. A szovjet küldöttség azonban elfogadta a jóvátétel övezetenkénti behajtásának elvét, mert az amerikai küldöttség bejelentette, hogy az Egyesült Államok e javaslat elfogadása esetén esetleg hajlandó lesz engedményeket tenni Lengyelország nyugati határainak meghatározásánál. A Szovjetunió képviselöje mindamellett utalt arra, hogy a Szovjetunió számára kiegészítésképpen biztosítani kell jóvátételt a nyugati övezetekböl is, elsösorban hadiipari berendezések átadásával. Ezenkívül a szovjet küldöttség leszögezte, hogy az angolok és amerikaiak jelentös mennyiségü berendezést, árut és vasúti gördülö anyagot szállítottak el a szovjet megszállási övezetböl abban az idöszakban, amikor csapataik ideiglenesen elfoglalták annak egyes körzeteit. A szovjet küldöttségjegyzéket nyújtott át az Egyesült Államok és Anglia képviselöinek a szövetségesek által a szovjet övezetböl elszállított értékekröl. Az amerikai és az angol küldöttség kénytelen volt beleegyezni abba, hogy a Szovjetunió kiegészítésképpen kapjon bizonyos részt a nyugati övezetek ipari berendezéseiböl. Ami pedig az egyes övezetekben behajtandó jóvátétel nagyságát illeti, a következö határozatot hozták: "A német népnek a jóvátétel teljesítése után elegendö eröforrásokkal kell még rendelkeznie ahhoz, hogy külsö segítség nélkül létezhessen." A konferencia a jóvátételre vonatkozó határozatában leszögezte, hogy a Szovjetunió jóvátételi igényeit Németország szovjet megszállási övezetéböl és a megfelelö külföldi (bulgáriai, magyarországi, romániai, finnországi és kelet-ausztriai) német tökebefektetésekböl kell kielégíteni. A Szovjetuniónak ezenkívül a nyugati övezetekböl meg kellett kapnia a német békegazdaság számára nem szükséges egész ipari berendezés 25 százalékát, ennek 15 százalékát úgy, hogy értékét élelmiszerrel, szénnel és más anyagokkal megtéríti, 10 százalékát pedig térítés nélkül. A Szovjetuniónak a maga részéböl kellett kielégítenie Lengyelország jóvátételi igényeit. Az Egyesült Államok, Anglia és a többi jóvátételt követelö ország igényeit a nyugati övezetekböl és a megfelelö külföldi német tökéböl kellett kielégíteni. Emellett a nyugati szövetséges hatalmak kezén volt a csapataik által Németországban lefoglalt aranykészlet. A Szovjetunió erre nem tartott igényt. Bármennyire eltértek is a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia érdekei a jóvátétel kérdésében, a potsdami konferencián mégis sikerült teljesen kielégítö jóvátételi tervet kidolgozni. Ez gyökeresen különbözött az elsö világháború utáni jóvátételi tervtöl. Ismeretes, hogy az a terv végsö soron Németország és hadserege támogatásának a forrásául szolgált. A jóvátételre vonatkozólag a krími és a potsdami konferencián hozott határozatok Németország katonai és gazdasági leszerelésére irányultak, és a béke érdekeit szolgálták. Ugyanebböl a célból a konferencia a szovjet küldöttség javaslatára határozatot fogadott el a német haditengerészeti és kereskedelmi flottára vonatkozólag. A német haditengerészeti és kereskedelmi flotta hajóit egyenlö arányban kellett elosztani a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. Az angol küldöttség javaslatára a konferencia olyan döntést hozott, hogy a német tengeralattjáróflotta zömét el kell süllyeszteni. A három kormány úgy határozott, hogy hármas tengerészeti bizottságot és hármas kereskedelmi hajózási bizottságot alakítsanak a német hadiés kereskedelmi hajók konkrét elosztására vonatkozó javaslat kidolgozására. Határozatilag kimondták, hogy a hadihajók átadását legkésöbb 1946. február 15-ig be kell fejezni. A fasiszta Németország leverésével kapcsolatos egyéb problémák között a potsdami konferencia határozataiban fontos helyet foglalt el Königsberg kérdése. A konferencia megvizsgálta a szovjet kormánynak azt a javaslatát, hogy a várost és körzetét adják át a Szovjetuniónak. A szovjet küldöttség emlékeztette tárgyalófeleit, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöi már a teheráni konferencián elfogadták a Szovjetunió erre vonatkozó javaslatát. Truman és Churchill megerösítette ezt a megegyezést, s így lényegében el is döntötték, hogy Königsberget és körzetét a Szovjetuniónak adják át. Az amerikai elnök és az angol miniszterelnök kijelentette, hogy késöbb, a végleges békés rendezés során is támogatni fogják ezt a javaslatot. A potsdami konferencián a Königsberg kérdésében hozott határozatnak nemcsak Közép-Európa, hanem egész Európa biztonsága szempontjából is nagy jelentösége volt. Ezzel felszámolták a német agresszió keleti hídföjét. A továbbiak során megtárgyalták a háborús föbünösök kérdését. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia megerösítette azt az elhatározását, hogy ezeket mielöbb igazságos bíróság elé állítják. Az amerikai és a brit vezetök mindamellett nem voltak hajlandók a határozatába bevenni Göring, Hess, Ribbentrop és mások nevét. A szovjet küldöttség sürgetésére úgy döntöttek, hogy 1945. szeptember 1-ig nyilvánosságra hozzák a háborús bünösök elsö névjegyzékét. Abban az idöben vége felé közeledtek a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselöinek az európai tengelyországok háborús föbünöseinek megbüntetésével kapcsolatos londoni tárgyalásai. E tárgyalások 1945. augusztus 8-án olyan határozattal értek véget, hogy megalakítják a Nemzetközi Katonai Törvényszéket. "Sújtson le az igazságszolgáltatás!" ezek a szavak világszerte a néptömegek jelszavává váltak. A hitlerista hódítók iszonyú gaztettei szigorú megtorlást követeltek. A potsdami konferenciának a német kérdésre vonatkozó határozatai tehát magukban foglalták azokat a föbb elveket, amelyek megszabták Németország demokratikus fejlödésének irányát. Ezek az elvek érvényben maradnak mindaddig, míg a német kérdés végleges megoldást nem nyer. Ezek az elvek a következök: demokratikus alapokon át kell alakítani Németország egész politikai életét; örökre meg kell semmisíteni a német militarizmust; fel kell oszlatni a fasiszta pártot, és meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy meg lehessen gátolni ennek bármilyen formában való újjászületését; fel kell oszlatni a német monopolista egyesüléseket, mivel ezeket terheli a fö felelösség a két világháború kirobbantásáért; elö kell készíteni és meg kell kötni a demokratikus alapokon nyugvó német békeszerzödést. A potsdami konferencia ünnepélyesen kijelentette: a gyöztes hatalmaknak eltökélt szándékuk, hogy teljesen rendezik a német problémát. A konferencia határozatait az egész világ demokratikus közvéleménye támogatta, mivel ezek a hitlerizmus ellen vívott közös harc sokéves tapasztalatainak gyümölcsei voltak. Az igazságról és a békéröl való gondoskodás szellemétöl áthatott potsdami elvekben nyoma sem volt a német néppel szembeni bosszúvágynak. A gyöztes országok kormányföit nagy nehézségek elé állította Potsdamban az osztrák probléma. Ausztria helyzetét az tette bonyolulttá, hogy mint felszabadított országot szuverén kormánynak kellett igazgatnia, mint a háborúban Németország oldalán részt vett országnak viszont szövetséges ellenörzés alá kellett kerülnie. Éppen ezek a követelmények szabták meg Ausztria ideiglenes megszállási alapszabályzatát. A potsdami konferencia megtárgyalta a szovjet küldöttségnek azt a javaslatát, hogy az 1945 áprilisában Bécsben, Henner vezetésével az antifasiszta demokratikus pártok képviselöiböl alakult Ideiglenes Kormány illetékességét terjesszék ki az egész országra. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselöi kijelentették, hogy nem ismerik el ezt a kormányt, míg a brit és az amerikai csapatok Bécsben el nem foglalják megszállási övezetüket. Ezzel akadályozták Ausztria függetlenségének helyreállítását. A tárgyalások eredményeképpen a három kormány megállapodott abban, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia csapatainak Bécsbe való bevonulása után tanulmányozni fogja ezt a kérdést. A potsdami konferencián ismét rendkívül éles viták folytak a lengyel kérdésben. A szovjet küldöttség megvitatás céljából a konferencia elé terjesztett egy nyilatkozattervezetet, amely szerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kijelentette volna, hogy megszakít minden kapcsolatot Arciszewski londoni lengyel emigráns kormányával. Ez a klikk a varsói Nemzeti Egység Kormánya megalakulása után is próbálta folytatni "tevékenységét". A szovjet küldöttség ragaszkodott ahhoz, hogy adják át a lengyel kormánynak mindazokat az értékeket, amelyek Lengyelország tulajdonát képezik és Arciszewski klikkjének kezén vannak. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia már nem halogathatta tovább kapcsolatainak megszakítását az Arciszewski-kormánnyal, mivel már elismerte a krími egyezmények alapján megalakult Nemzeti Egység Kormányt. Churchill ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy a népi Lengyelország kormánya vállalja át mindazoknak a kölcsönöknek a visszatérítését, amelyeket Anglia a londoni emigráns kormánynak folyósított. Ezzel a követeléssel kapcsolatban a szovjet küldöttség vezetöje azt kérdezte az angol miniszterelnöktöl, vajon nem szándékszik-e az angol kormány "Lengyelországtól behajtani mindazokat az összegeket, amelyeket a lengyel csapatok fenntartására folyósított". Churchill erre azt válaszolta, hogy ezt a lengyelekkel fogják megtárgyalni. Sztálin erre megjegyezte, hogy a szovjet kormány "folyósított bizonyos összegeket Sikorski kormányának, valamint az Ideiglenes Kormány hadseregének szervezésére. Mindamellett úgy véljük, hogy a lengyel nép vérével fizette meg ezt az adósságot." A lengyel kérdés megvitatásának eredményeképpen a konferencia közös nyilatkozatot fogadott el. Ebben kifejezte megelégedettségét a lengyel Nemzeti Egység Kormánya megalakulása kapcsán, amelyet mind a három nagyhatalom elismert. A nyilatkozatban utaltak arra, hogy e kormány elismerése folytán az Egyesült Államok és Anglia megszakította diplomáciai kapcsolatait a volt londoni lengyel kormánnyal. Ezzel meghiúsult e kormány feloszlatását halogató minden kísérlet. A külföldi lengyel vagyonnak Lengyelország törvényes kormányához való visszajuttatását illetöen az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ígéretet tett, hogy biztosít "minden lehetöséget a szokásos jogi lépések megtételére a lengyel állam valamennyi olyan tulajdonának visszaszerzéséhez, amelyet esetleg törvénytelenül elidegenítettek". A konferencián éles harc folyt Lengyelország nyugati határai kérdésében. 1945. július 20-án a szovjet küldöttség egyezménytervezetet nyújtott át az Egyesült Államok és Nagy-Britannia küldöttségének arra, hogy Lengyelország nyugati határát Swinemündétöl nyugatra az Oderáig (meghagyva Lengyelországnak Stettin (Szczecin) városát), majd tovább az Odera mentén a Neisse torkolatáig, innen pedig a csehszlovák határig a Nyugati-Neisse mentén húzzák meg. Ez a szovjet javaslat konkretizálta a Lengyelország nyugati határára vonatkozó krími egyezményt, és azt a célt szolgálta, hogy hivatalos formába öntse a tényleges állapotot, mivel a német lakosságnak Németország egykori keleti területeiröl való áttelepítése után azokon ténylegesen lengyel közigazgatást vezettek be. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia azzal az ürüggyel próbálta meghiúsítani a krími konferencia határozatainak végrehajtását, hogy Lengyelországnak állítólag nem volt joga e területek elfoglalására, míg a békekonferencián meg nem határozták nyugati határait. Churchill azt hajtogatta, hogy ha "a németek elhagyták az Oderától keletre és nyugatra esö területeket, visszatérésre kellene ösztönözni öket." Az Egyesült Államok elnökének és Nagy-Britannia miniszterelnökének válaszolva a Szovjetunió kormányföje hangsúlyozta, hogy ezek lengyel területek. A nyugati lengyel határ kérdésének megvitatása során a szovjet küldöttségjavaslatára úgy határoztak, hogy meghívják a lengyel kormány képviselöit. A konferencia meghallgatta Bierutnak, a lengyel kormányküldöttség vezetöjének Lengyelország nyugati határaira vonatkozó nyilatkozatát, amelyben részletesen megokolta a lengyelek jogos igényeit ösi földjeikre. A lengyel küldöttség tagjai között levö Mikolajczyk is hangsúlyozta, hogy egyetért Bierut nyilatkozatával. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöinek nem volt mit felhozniuk Lengyelország jogos követelésével szemben. Az amerikai küldöttség azonban csak azzal a feltétellel értett egyet ezzel a határozattal, ha a Szovjetunió küldöttsége elfogadja a németországi jóvátételre, valamint az ENSZ új tagjainak felvételére vonatkozó amerikai javaslatokat. Miután megszületett a döntés a jóvátételröl, a három kormány Lengyelország nyugati határaira vonatkozólag is megegyezett. Kudarcot vallott NagyBritannia és az Egyesült Államok képviselöinek az a kísérlete, hogy ezt a határt az Odera és a Keleti(nem pedig a Nyugati-) Neisse mentén húzzák meg. A konferencia határozatában leszögezték, hogy Lengyelország nyugati határának végleges megállapításáig a lengyel állam közigazgatása alá kerülnek azok a volt német területek, amelyek a Swinemündétöl kissé nyugatra, majd az Odera mentén a Nyugati-Neisséig, és innen e folyó mentén a csehszlovák határig húzódó vonaltól keletre esnek. A krími és a potsdami konferencián a lengyel kérdésben hozott határozatoknak megfelelöen a szovjet és a lengyel kormány 1945. augusztus 16-án Moszkvában aláírta a szovjet-lengyel államhatárra vonatkozó szerzödést, és a német megszállás okozta károk megtérítésére vonatkozó egyezményt. Ezek az okmányok új szakaszt nyitottak a szovjet-lengyel barátság fejlödésében. A potsdami konferencia munkájában jelentös helyet foglalt el az olyan kérdések megtárgyalása, mint a felszabadított Európáról szóló jaltai nyilatkozatban foglaltak teljesítése, Németország egykori szövetségeseivel való diplomáciai kapcsolatok helyreállítása stb. Az Egyesült Államok elnöke azt javasolta, hogy tárgyalják meg ezt az okmányt, amelyet a felszabadított Európáról szóló jaltai nyilatkozatban foglaltak végrehajtására vonatkozólag elöterjesztett. Ez az okmány a Románia és Bulgária belügyeibe való beavatkozást irányozta elö. Az amerikai küldöttség ragaszkodott e két ország demokratikus kormányainak "haladéktalan újjászervezéséhez". Kijelentette, hogy az Egyesült Államok ezt követöen kész megvizsgálni e kormány diplomáciai elismerésének kérdését és békeszerzödést kötni velük. A szovjet küldöttség a konferencia elé terjesztette megvitatásra a maga tervezetét, amely felhívta a nyugati hatalmak figyelmét arra, hogy "Romániában és Bulgáriában, éppúgy mint Finnországban és Magyarországon, azóta, amióta az említett államok kormányai aláírták a fegyverletételre vonatkozó egyezményt, megfelelö rend uralkodik és törvényes hatalom müködik, amely tekintélynek és bizalomnak örvend ezeknek az országoknak a népessége körében". Éppen ezért a szovjet kormány nem látott semmi okot a Románia és Bulgária belügyeibe való beavatkozásra. "Van azonban egy ország, nevezetesen Görögország állapította meg a szovjet okmány -, ahol még nem állt helyre a kellö rend, ahol nem tisztelik a törvényességet, ahol terror tombol, s ahol üldözik azokat a demokratákat, akik Görögországnak a német megszállók uralma alól való felszabadításáért vívott harcban a legnagyobb terhet vállalták magukra. Söt, a mai görög kormány veszélyezteti szomszédai békéjét, háborúval fenyegeti Albániát és Bulgáriát. Mindezek a körülmények szükségessé teszik, hogy sürgös intézkedések történjenek Görögországban e helyzet megszüntetésére." A szovjet kormány síkraszállt azért, hogy a legközelebbi napokban állítsák helyre a diplomáciai kapcsolatokat Romániával, Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, mert már semmi alapja sem volt a további halogatásnak. A szovjet kormány emellett azt javasolta, hogy ajánlják a görög régensnek, tegye meg a szükséges lépéseket egy demokratikus kormány megalakítására. A két okmány megvitatása során az amerikaiak javasolták, kössenek olyan egyezményt, miszerint a három nagyhatalom megszervezi az olaszországi, görögországi, romániai, bulgáriai és magyarországi választások menetének ellenörzését, és biztosítja az amerikai, a szovjet és az angol sajtó képviselöinek szabad bejutását ezekbe az országokba. Az angol küldöttség csatlakozott ehhez a javaslathoz. A Szovjetunió képviselöi antidemokratikusnak minösítették és elvetették az angol-amerikaijavaslatot, mert annak megvalósítása azt jelentette volna, hogy idegen államok ellenörizik ezekben az országokban a választásokat. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselöi szükségesnek tartották, hogy a konferencia állapítsa meg, hogy Jugoszláviában nem hajtották végre a "Tito-Subasic-egyezmény"-ben foglaltakat. A szovjet küldöttség visszautasította a népi Jugoszláviára szórt rágalmakat, és annak az óhajának adott hangot, hogy hívják meg Potsdamba Titót és Subasicot, hogy velük együtt vitassák meg az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által felvetett kérdést. A nyugati hatalmak ebbe nem egyeztek bele. Erre a szovjet küldöttség azt javasolta, hogy vizsgálják meg a jugoszláv kormánynak azt a bejelentését, amely szerint Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nem teljesíti annak az egyezménynek az elöírásait, amelyet 1945. június 9-én kötött Jugoszláviával a Trieszt körzetében bevezetendö ideiglenes katonai közigazgatásról. Az amerikai-brit katonai hatóságok, vállalt kötelezettségüket megszegve, ebben a körzetben helyreállították az olasz fasiszta törvények érvényét és az olasz közigazgatást. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöi kitértek az elöl, hogy Potsdamban megvitassák ezt a kérdést. A szovjet küldöttség kezdeményezésére a felszabadított Európáról szóló jaltai határozatok végrehajtásának kérdését az Olaszország ENSZ-felvételére vonatkozó amerikai javaslattal együtt vitatták meg. A szovjet küldöttség kijelentette, semmi nem indokolja Olaszország felvételének külön tárgyalását, s ugyanígy meg kell vitatni Románia, Bulgária, Magyarország és Finnország felvételét is. A felszabadított Európáról szóló nyilatkozatban foglaltak végrehajtásának kérdésével kapcsolatban a szovjet küldöttség felvetette a konferencián a spanyolországi Franco-rendszerhez való viszony problémáját. Rámutatott, hogy ez a rendszer nem Spanyolország belsö eröinek fejlödése útján, hanem a hitlerista Németország és a fasiszta Olaszország beavatkozása eredményeképpen jött létre, s hogy a spanyol nép a kegyetlen terror ellenére is több ízben szembeszállt a fasiszta uralommal, egy demokratikus rendszer megteremtéséért. A szovjet kormány azt javasolta az Egyesült Nemzeteknek, hogy "szakítsanak meg minden kapcsolatot a Franco-kormánnyal", "támogassák Spanyolország demokratikus eröit, s tegyék lehetövé a spanyol népnek, hogy akaratának megfelelö rendszert hozzon létre". A Németország volt szövetségeseihez és a Franco-kormányzathoz való viszony kérdésében keletkezett éles vita eredményeképpen a konferencia részvevöi megegyeztek a békeszerzödések megkötését és több országnak az Egyesült Nemzetek Szervezetébe való felvételét illetöen. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya megállapodott abban, hogy még a békeszerzödések megkötése elött megvizsgálja a Finnországgal, Romániával, Bulgáriával és Magyarországgal való diplomáciai kapcsolatok helyreállításának kérdését. A konferencia részvevöi megígérték, hogy támogatni fogják a háború idején semleges államok ENSZ-felvételi kérelmét. A három nagyhatalom vezetöi bejelentették, hogy nem támogatják a Franco-kormánynak Spanyolország ENSZ-felvételére vonatkozó kérelmét. Ugyanakkor a nyugati hatalmak nem fogadták el a Szovjetuniónak azt a javaslatát, hogy szakítsák meg diplomáciai kapcsolataikat a Franco-kormánnyal. A Potsdamban napirenden szereplö számos egyéb kérdés közül különösen nagy érdeklödésre tartott számot a fekete-tengeri szorosok kérdése. A tárgyalások részvevöi egyöntetüen elismerték, hogy a szorosoknak a montreux-i konferencián (Svájc) 1936-ban megállapított státusza nyilvánvalóan nem kielégítö. A szorosokra vonatkozólag akkor kötött egyezmény nem garantálta a fekete-tengeri országok biztonságát. Ez különösen világosan mutatkozott meg a második világháború éveiben, amikor a német hadihajók több ízben is átkeltek a Dardanellákon és a Boszporuszon. Bár az akkori megállapodás megtiltotta, hogy a hadviselö államok hadihajói átkeljenek a szorosokon, a valóságban Törökország a saját érdekeinek megfelelöen értelmezte és alkalmazta a megállapodást, többnyire a Szovjetunió rovására. Mindezt figyelembe véve a szovjet küldöttség Potsdamban kidolgozta és 1945. július 22-én az Egyesült Államok és Nagy-Britannia küldöttségének átnyújtotta a következö javaslatot: "A szorosok használatára vonatkozó Montreux-ben aláírt nemzetközi megállapodást, mint a mai körülményeknek meg nem felelöt, hatályon kívül kell helyezni; a szorosoknak, mint a Fekete-tenger egyetlen kivezetö útjának használatát Törökország és a Szovjetunió illetékes megállapítani, ugyanis ezek az országok azok, amelyek a fekete-tengeri szorosokban való szabad kereskedelmi hajózásban és a szorosok biztonságában a leginkább érdekeltek, és ezt a leginkább garantálni tudják; a Szovjetunió és Törökország biztonsága érdekében, valamint a békének a Fekete-tenger térségében való fenntartása céljából a szorosokban a török támaszpontok mellett szovjet katonai támaszpontokat is kell létesíteni." Truman és Churchill kénytelen volt megállapítani, hogy az 1936. évi megállapodást felül kell vizsgálni. A konferencia úgy határozott, hogy a montreux-i szerzödést módosítani kell, s hogy ebben a kérdésben a három kormány mindegyike közvetlen tárgyalásokat kezd Törökországgal. A szovjet katonai támaszpontok létesítésére vonatkozó javaslatot az Egyesült Államok elnöke és Nagy-Britannia miniszterelnöke ellenezte. A konferencia után hamarosan megkezdett tárgyalások nyomán nem került sor az 1936. évi megállapodás felülvizsgálatára. A támaszpontokra vonatkozó szovjet javaslat, amely késöbb területi igényekkel is kiegészült, kellemetlenül érintette Törökország kormányköreit és közvéleményét, s hatással volt a szovjet-török kapcsolatokra. A szovjet-török kapcsolatok háború utáni romlásának okairól szólva Hruscsov megjegyezte: "Nem mondhatjuk, hogy ez csupán Törökország hibájából történt a mi részünkröl is hangzottak el helytelen kijelentések, amelyek megrontották kapcsolatainkat." A szovjet-török barátság megszilárdítására törekedve a Szovjetunió kormánya 1953-ban kijelentette, hogy a Szovjetunió nem támaszt igényt semmiféle török területre, és nem szándékszik csorbítani Törökországnak a feketetengeri szorosokra való jogát. A konferencia 1945. augusztus 2-án olyan eredményekkel ért véget, amelyek elkeserítették a nemzetközi együttmüködés ellenségeit. Súlyos csapás érte az antifasiszta koalíció országainak reakciós elemeit, akik az Egyesült Nemzetek San Franciscó-i konferenciájának meghiúsítására törekedtek, s minden lehetö módon próbálták megakadályozni a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányföinek bármilyen újabb tanácskozását. Japán kormánykörei is szemmel láthatóan a potsdami konferencia kudarcára spekuláltak. Németország leverése után a japán imperialista ragadozó maradt az antifasiszta koalíció fö ellensége. A még mindig erös japán agresszorok a háború elhúzására törekedtek. Miközben folytatták a hadmüveleteket Kína, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ellen, igen aktív diplomáciai tevékenységet fejtettek ki az Egyesült Nemzetek megosztása végett, abban reménykedve, hogy így elkerülhetik a feltétel nélküli fegyverletételt. Akárcsak Hitler, a japán kormányférfiak sem voltak hajlandók reálisan felmérni a szabadságszeretö népek barátságát egyre szorosabbra füzö szövetség jelentöségét és erejét. A japán imperialistákra ugyanaz a katasztrófa várt, amely német cinkosaikat már utolérte. A potsdami konferencia történelmi jelentöségü határozatai az Egyesült Nemzetek utolsó, szigorú figyelmeztetéseként szolgálhattak a japán militaristák számára. A potsdami konferencia történelmi jelentöségü esemény volt. Kinyilatkoztatta az antifasiszta koalíciónak azt az eltökélt szándékát, hogy megszilárdítja a hitlerista hódítók felett aratott gyözelmét, és kidolgozta ennek közös tervét. Teherán és Jalta után Potsdam volt az egyik legfontosabb mérföldkö a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia fegyverbarátságának útján a fasiszta agresszorok elleni harcban. A potsdami konferencia jelképezte az Egyesült Nemzetek egységét, amely az antifasiszta koalíció hatalmas fegyvere volt a háború nehéz éveiben. "A konferencia eredményei olvashattuk azokban a napokban a Pravdában azt mutatják, hogy tovább erösödött és fejlödött annak a három nagyhatalomnak az együttmüködése, amelynek harci szövetsége biztosította a háborúban a közös ellenség feletti gyözelmet."