A SZOVJETUNIÓ HADBA LÉPÉSE A TÁVOL-KELETEN

A SZOVJETUNIÓ HADBA LÉPÉSE A TÁVOL-KELETEN

1. Japán megszegi a Szovjetunióval kötött semlegességi egyezményt A japán kormányt 1945-ben valamennyi nemzetközi probléma közül az érdekelte a legjobban, hogy a fasiszta Németország leverése után a Szovjetunió milyen álláspontra helyezkedik majd a távol-keleti háborút illetöen. Japánnak megvolt minden oka a nyugtalanságra, mivel a japán uralkodó körök durván megszegték a Szovjetunióval Moszkvában, 1941. április 13-án kötött semlegességi egyezményt. A Szovjetunió szempontjából ez a szerzödés távol-keleti határainak biztosítását szolgálta. Még Hull, az Egyesült Államok külügyminisztere is, aki abban az idöben tárgyalásokat folytatott Japánnal egy olyan egyezmény megkötéséröl, amely a Szovjetunió és Kína ellen irányult volna, elismerte, hogy a Szovjetunió "távol-keleti szárnyának védelme" céljából írta alá az egyezményt. Több tény és okmány tanúsága szerint a japán kormány föleg arra tartotta alkalmasnak a szovjetjapán szerzödést, hogy a számára legkedvezöbb pillanatban támadhassa meg a Szovjetuniót. A szovjetjapán kapcsolatok egész további fejlödése azt bizonyította, hogy a japán uralkodó köröknek nem volt szándékukban tiszteletben tartani a semlegességi egyezményt, s hogy ezt kizárólag hitszegö célokból kötötték meg. Japán "semlegessége" a szovjet-német háború idején tulajdonképpen csak papíron létezett. Yosuke Matsuoka, Japán külügyminisztere, amikor 1941 tavaszán Berlinben járt, Hitlerrel és Ribbentroppal folytatott beszélgetései során értesült arról, hogy Németország a Szovjetunió megtámadására készül. Ígéretet tett arra, hogy Japán támogatni fogja Németországot a Szovjetunió ellen. Nincs olyan japán miniszterelnök vagy külügyminiszter, mondotta Matsuoka, aki Japánt semlegességre bírhatná, ha Németország és a Szovjetunió között konfliktusra kerül sor. Amikor a hitlerista Németország megtámadta a Szovjetuniót, a japán militaristák már az elsö percekben színt vallottak. Amikor Szmetanyin, a Szovjetunió 727i89h tokiói nagykövete a honvédö háború elején kérdéssel fordult Japán külügyminiszteréhez, hogy Japán tiszteletben fogja-e tartani a semlegességi egyezményt, félreérthetetlen választ kapott: Japán külpolitikájának alapja a hármas szövetség, s ha a semlegességi egyezmény ellentétbe kerül ezzel az alappal, elveszti érvényét. Mindez óvatosságra intette a Szovjetuniót, s így kénytelen volt távol-keleti határain 40 hadosztályt tartani. A tokiói német nagykövet 1941. július 3-án közölte kormányával, hogy a japán kormány egyéb intézkedések mellett mindig szem elött tartja majd háborús elökészületeinek kiszélesítését, hogy a Távol-Keleten lekösse a Vörös Hadsereg olyan eröit, amelyeket az a Németországgal viselt háborúban felhasználhatna. Ha a japán imperialisták nem kényszerítették volna a Szovjetuniót arra, hogy fegyveres eröinek egy részét távol-keleti határain tartsa, a Németország elleni háború hamarabb ért volna véget és kevesebb áldozatot követelt volna a szovjet néptöl. Miután a hitlerista Németország megtámadta a Szovjetuniót, a japán uralkodó körök fokozott ütemben dolgoztak a Szovjetunió elleni invázió tervein. Ez persze összeegyeztethetetlen volt a semlegességi egyezménnyel. A japán vezetöknek a császár részvételével tartott tanácskozása már 1941. július 2-án arra a következtetésre jutott, hogy ha a német-szovjet háború Japán szempontjából kedvezö fordulatot vesz, Japán fellép majd az "északi problémák" megoldása érdekében (vagyis a Szovjetunió ellen), és ezzel biztosítja "a helyzet stabilitását az északi térségekben". 1941. július 2-án jóváhagyták "A japán birodalom állami politikájának programja a megváltozott helyzettel kapcsolatban" címü okmányt. Ez szolgált alapul a japán vezérkar agresszív terveinek további kidolgozásánál. E dokumentum alapján a japán vezérkar és a Kvantung-hadsereg vezérkara sürgösen hozzáfogott a Szovjetunió elleni háború tervének kidolgozásához. A terv a "Kantokuen" ("A Kvantung-hadsereg különleges manöverei") nevet kapta. E terv szerint a Kvantung-hadsereg létszámát két hónap alatt 300 ezer föröl 600 ezer före kellett növelni. 1941 júliusában Japánban és Északkelet-Kínában (Mandzsúriában) megkezdték a tartalékosok behívását. 1941. július 10-én mozgósították a lovakat és a gépjármüveket. Koreába és Északkelet-Kínába sürgösen katonai egységeket küldtek. A japán katonai klikk körében azokban a napokban rendkívül elterjedt ez a jelszó: "Ne késsük le az autóbuszt!" A "Kantokuen"-terv azt is elöirányozta, hogy Északkelet-Kínában széles körben felhasználják az orosz fehérgárdista szervezeteket, amelyek élén a japán imperializmus olyan bábjai álltak, mint Szemjonov atamán, Rodzajevszkij és mások. E szervezetek szovjetellenes tevékenysége föképpen kémkedésben és diverziós tevékenységben nyilvánult meg, ezenkívül fokozott ütemben készítették elö a fehérgárdista katonai egységeket a Szovjetunió elleni háborúra. Koji Tominaga altábornagy, Japán volt hadügyminiszter-helyettese bevallotta : "Az volt a feltevésünk, hogy a Szovjetunió a Távol-Keletröl átviszi majd csapatait a nyugati arcvonalra, s Japán így nagyobb veszteségek nélkül elfoglalhatja a szovjet Távol-Keletet." A Vörös Hadsereg ellenállása a hitlerista betolakodókkal szemben azonban már 1941 nyarán és öszén összekeverte az agresszorok kártyáit. Hitler és Ribbentrop azt ígérte a japánoknak, hogy két hónap alatt leverik a Szovjetuniót. Ebböl azonban nem lett semmi. Ilyen körülmények között a japán kormány nem tartotta lehetségesnek, hogy hozzáfogjon a "Kantokuen"-terv megvalósításához. A tokiói német nagykövet 1941. szeptember 4-én a következöket jelentette Berlinbe: "Tekintettel az orosz hadsereg ellenállására egy olyan hadsereggel szemben, mint a német, a japán vezérkar, úgy látszik, nem hiszi, hogy a tél beállta elött döntö eredményeket érhetne el az Oroszország elleni harcban . . . A császári föhadiszállás az utóbbi napokban arra az elhatározásra jutott, hogy bizonyos idöre elhalasztja a Szovjetunió elleni tevékenységet." A japán uralkodó körök azonban a tél beálltával sem találtak alkalmas pillanatot a Szovjetunió megtámadására. Meggátolta öket ebben a Vörös Hadsereg hösies ellenállása a fasiszta német megszállókkal szemben. A japán katonai klikknek meg kellett gyözödnie a szocializmus országának erejéröl. Különösen nagy figyelemmel kísérték a japán militaristák a moszkvai csatát. Minthogy a német csapatok kénytelenek voltak leállni és védelemre berendezkedni, Japán kormánya 1941. december 6-án kijelentette a fasiszta Németország kormányának: "Szeretnénk mindaddig elkerülni a Szovjet-Oroszországgal való fegyveres összeütközést, míg a hadászati helyzet ezt számunkra lehetövé nem teszi." Japán uralkodó körei jobbnak látták, ha elöbb déli irányban mérnek csapást, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia birtokaira, hogy ezután kedvezöbb körülmények között indítsák meg az agressziót a Szovjetunió ellen. A japán militarizmus nem a világ többi agresszív hatalmától elszigetelten viselt háborút Kína, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ellen. Ezt nemcsak az antikomintern paktum és a hármas szövetség tanúsítja. Igen jellemzö ebböl a szempontból Németország, Olaszország és Japán 1942. január 18-i katonai egyezménye is, amely a japán fegyveres erök hadmüveleti övezetébe sorolta az ázsiai kontinensnek a 70. keleti hosszúsági körtöl keletre esö részét. Ily módon a Hitlerrel és Mussolinivel való megállapodás szerint csaknem egész Szibéria a japán agresszorok imperialista rablótámadásának legfontosabb céljai közé került. Az 1942. január 18-i egyezmény második részének címe "Általános hadmüveleti terv" volt. Ez Németország, Olaszország és Japán közvetlen katonai együttmüködését irányozta elö. A terv egyik pontja például így hangzott: "Ha Anglia és az Egyesült Államok flottájának nagy részét a Csendes-óceán térségében összpontosítja, Németország és Olaszország oda irányítja haditengerészeti eröinek egy részét, és ott közvetlenül együttmüködik majd a japán haditengerészeti flottával." Az egyezmény azt is elöirányozta, hogy Japán segítséget nyújt majd szövetségeseinek az Atlanti-óceán térségében. Az 1942. január 18-i egyezmény tehát megcáfolhatatlan biz

onyítéka annak, hogy a fasiszta agresszorok összehangolták haditevékenységüket. Egyes burzsoá történészek ama állítása, hogy Németország és Japán között ilyen összhang nem volt, egyszerüen mellözi a való tényeket. Jóllehet Japán 1941. december 7-én megindította a háborút a Csendes-óceán térségében és folytatta háborúját Kína ellen, a japán szoldateszka nem gyengítette, hanem tovább fokozta az elökészületeket a Szovjetunió megtámadására. A Kvantung-hadsereg magasabbegységeinek parancsnokai 1941 decemberében tanácskozásra ültek össze, s ezen a hadsereg vezérkari fönöke külön feladatul adta, hogy fejezzék be a csapatok elökészítését a Szovjetunió elleni hadmüveletekre, s hogy gondosan tanulmányozzák a Szovjetunió és a Mongol Népköztársaság katonai helyzetét. 1942. január 1-én a Kvantung-hadsereg létszáma elérte az 1,1 millió föt, s így Japán egész haderejének 35 százalékát alkotta. A tokiói német nagykövet a japán tervekröl szóló jelentésben 1942. január 29-én ezt írta : "Itteni befolyásos körök azon a véleményen vannak, hogy Darwin kikötöjének (Ausztrália a szerk.) elfoglalása után Japán Oroszország ellen fordul, s elfoglalja Vlagyivosztokot, a Tengermelléket és Észak-Szahalint . . ." 1942-ben a japán vezérkar új tervet dolgozott ki a Szovjetunió elleni támadásra, s ez maradt érvényben 1944 tavaszáig. 1942 júliusában, amikor a német csapatok a szovjet-német arcvonalon elönyomultak a Volga felé, Észak-Afrikában pedig 30 kilométernyire voltak Alexandriától (Egyiptom), Hideki Tojo a tokiói német nagykövetségen egy értekezleten kijelentette, hogy a kialakult helyzet rendkívül kedvezö a Szovjetunió elleni invázióhoz, mivel az orosz csapatok zöme a szovjet-német arcvonalon van lekötve. Tojo szavai szerint akkor az volt a terv, hogy a haditengerészet és a légierö a szárazföldi csapatok támogatásával rajtaütésszerü támadást indít Vlagyivosztok ellen. Ugyanakkor a Kvantung-hadseregnek csapást kellett mérnie Blagovescsenszk irányában. A Szovjetunió elleni japán háború konkrét elképzeléseit mutatja az a tény is, hogy 1941-1942-ben Tokióban nemcsak a Szovjetunió elleni invázió hadmüveleti-hadászati terveit dolgozták ki, hanem a megszállandó szovjet területek katonai közigazgatásának terveit is. Még 1941 öszén a Kvantung-hadsereg vezérkaránál külön osztály alakult a szovjet területeken bevezetendö megszállási rendszer problémáinak tanulmányozására. A totális háborúval foglalkozó tudományos kutató intézet, amely közvetlenül a japán kormánynak volt alárendelve, 1942. február 18-ig programot dolgozott ki a japán szoldateszka tevékenységére Kelet-Ázsiában, többek között a szovjet Tengermelléken, a Habarovszk tartományban, Csita területén és a Burját-mongol ASZSZK-ban. Az események további alakulása 1942-ben azonban ismét keresztülhúzta a japán imperialisták számításait. Ezt a hitleristák kénytelenek voltak figyelembe venni. Ribbentrop tokiói nagykövetének küldött táviratában azt írta, hogy ha Japánnak nincs elegendö ereje a Szovjetunió elleni háborúhoz, jobb, ha fenntartja "semlegességét". "Ez is megkönnyíti dolgunkat szögezte le Ribbentrop -, mivel Oroszország a japán-orosz konfliktus elhárítása céljából kénytelen Kelet-Szibériában csapatokat tartani." Ezekböl a szavakból világosan kitünik, hogy Japán miféle "semlegességére" gondolt a német külügyminiszter. A Vörös Hadsereg volgai gyözelme hatalmas csapást mért a Szovjetunió elleni japán invázió tervére. A távol-keleti agresszornak, miután erösen lekötötte a Kína, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elleni háború, minden alapja megvolt arra, hogy komolyan kételkedjék a Szovjetunió ellen elökészített haditevékenység sikerében. Hiroshi Oshima berlini japán nagykövet a kialakult helyzetet értékelve 1943. március 6-án bejelentette Ribbentropnak: Japán kormánya azon a véleményen van, hogy "most nem érdemes háborút indítania Oroszország ellen". A második világháború további menete sem hozott Japánnak kedvezö változást: 1943-ban az amerikai fegyveres erök a Csendes-óceán térségében magukhoz ragadták a hadászati kezdeményezést, 1944-ben pedig, de különösen 1945-ben, az általános helyzet már teljesen reménytelenné tette, hogy Japán invázióját a Szovjetunió ellen síker koronázza. 1944 tavaszán a japán vezérkar elöször fogott hozzá olyan tervek kidolgozásához, amelyek a Szovjetunióval való háború esetére védelmi intézkedéseket irányoztak elö. Amikor a japán szoldateszka 19441945-ben utasítást kapott a hadászati védelemre való áttérésre, Északkelet-Kínában sajátos módón értelmezte e védelem feladatait. A japán agresszorok mindig is kiforgatták a védelem fogalmának értelmét, s védelemnek nevezték például Északkelet-Kína megszállását. Most pedig a Kvantung-hadsereg "védelmi" terv ürügyén fokozta a biológiai háború elökészületeit. A Kvantung-hadsereg kötelékében különleges alakulatokat szerveztek az emberiség elleni szörnyü gaztett elökészítésére és végrehajtására. A japán militaristák éveken át embereken próbálták ki a biológiai fegyver hatását. A különleges osztagoknál folyó bünös kísérletek áldozatai kínai hazafiak és szovjet állampolgárok voltak, akiket a japán csendörség vandál elpusztításra ítélt. E büncselekmények egyik részvevöje, Toshihide Nishi, a habarovszki bírósági tárgyaláson így vallott: ". . . 1945 januárjában, Anta állomás körzetében, a 731. osztag gyakorlóterén Ikari alezredes, az osztag második osztályának parancsnoka Futakival, az osztály egyik tudományos munkatársával együtt jelenlétemben 10 kínai hadifoglyon olyan kísérletet végzett, amely gázgangrénával való megfertözésüket célozta. A 10 kínai hadifoglyot egymástól 10-20 méternyi távolságra oszlophoz kötözték, majd távolról felrobbantottak egy aknát. A robbanás következtében a gázgangrénával megfertözött akna szilánkjaitól mind a 10 ember megsebesült, és egy hét alatt iszonyú kínok között elpusztult." A Kvantung-hadsereg különleges bakteriológiai alakulatai, amelyek tömegesen végeztek ilyen kísérleteket, a majdaneki és auschwitzi hitlerista hóhérok japán képviselöinek tekinthetök. Ezek a "halálgyárak" a bünös japán militarizmus szüleményei voltak. A kísérleti alanyok közül itt senki sem maradt életben. Ha a halált okozó baktériumokkal megfertözött fogoly felgyógyult, a kísérleteket addig folytatták rajta, míg be nem következett a halál. 1945 márciusában a Kvantung-hadsereg parancsnoksága a japán hadügyminisztériumtól utasítást kapott a biológiai fegyver gyártásának jelentös növelésére. A pestis terjesztését tekintették a biológiai háború leghatékonyabb eszközének. A japán imperialisták több tonna pestis-, lépfene-, hastífuszés kolera-baktériumot tenyésztettek, mint a nagy agresszív háború támadó fegyverét. Tomokatsu Matsumura tábornok, a Kvantung-hadsereg hadmüveleti osztályának volt vezetöje vallomásában elmondotta, hogy a biológiai fegyverek gyártását 1945-ben két okból növelték: egyrészt, mert a Csendes-óceán térségében romlott a hadihelyzet, s így halált okozó baktériumokat szándékoztak felhasználni az Egyesült Államok, Anglia és más országok ellen; másrészt, mert a Szovjetunióval való háború esetére biológiai fegyverek bevetésére készültek. Otozo Yamada, a Kvantung-hadsereg volt föparancsnoka, a habarovszki bírósági tárgyaláson kénytelen volt bevallani: "Az a körülmény, hogy a Szovjetunió hadat indított Japán ellen és a szovjet hadsereg lendületesen elörenyomult Mandzsúriában, megfosztott bennünket attól a lehetöségtöl, hogy a Szovjetunió és más országok ellen bevessük a biológiai fegyvert." Nem szorul bizonyításra, hogy a biológiai fegyvernek semmi köze igazi védelmi tervekhez. Ez az agresszió fegyvere. S ha a japán katonai klikk mégsem folyamodott baktériumháborúhoz, ezt a népek a Vörös Hadseregnek köszönhetik, amely meghiúsította a Szovjetunió elleni támadás agresszív terveit. Bár 1945-ben, 1941-1942-höz képest csökkentették a Kvantung-hadsereg létszámát (tekintve, hogy erösíteniük kellett a Csendes-óceán térségében és az anyaországban müködö csapatokat), a japán imperialisták még ekkor sem adták fel a Szovjetunió elleni agresszió gondolatát. De az Európában, Kínában és a Csendes-óceánon kialakult új helyzet miatt Japán ismét kénytelen volt kedvezöbb pillanatra halasztani a támadást. Például Kühlborn, aki a háború végén Mandzsukuóban a német miszszió tanácsosa volt, kijelentette: "Kretschmer altábornagy többszöri szóbeli közlései és magának a missziónak a megfigyelései alapján az a meggyözödés alakult ki, hogy a Kvantung-hadsereg Japán fegyverletételéig mindvégig készült a Szovjetunió elleni háborúra. Minthogy azonban Japán katonai erejét túlságosan is igénybe vették a Kínában és a Csendes-óceán térségében folytatott hadmüveletek, ezt a támadást késöbbi idöpontra kellett halasztani." Ha tehát Japán 1941 és 1945 között nem támadta meg a Szovjetuniót, ez korántsem annak tudható be, hogy a japán kormány tiszteletben kívánta tartani a semlegességi egyezményt. Ennek az volt az igazi oka, hogy a japán kormány, amely tevékenyen készült a támadásra, és igyekezett azt a Németország és a Szovjetunió között folyó háború legkedvezöbb pillanatához idözíteni, nem tudta kivárni ezt a pillanatot. A Vörös Hadsereg és a szövetséges csapatok csapásai alatt a hitlerista Németország feltétel nélkül letette a fegyvert, s Japán így teljesen elszigetelödött. Az a tény, hogy a Szovjetunió határain nagy magasabbegységeket vontak össze és a japán csapatokat elökészítették az invázióra, korántsem volt az egyetlen olyan tény, amellyel a japán imperialisták megszegték az 1941. április 13-i egyezményt. A japán uralkodó körök ezenkívül segítették a hitleristákat a Szovjetunió elleni háborúban azzal is, hogy nagymértékben akadályozták a szovjet hajózást a TávolKeleten. 1941. június 22. után a Szovjetunió szempontjából rendkívül megnött a hajózás szerepe ebben a térségben. A japán kormány már 1941. augusztus 25-én hivatalosan bejelentette, hogy a Szovjetunió által vásárolt anyagok szállítása az Egyesült Államokból Vlagyivosztokba "Japán szempontjából rendkívül kényes és nehéz helyzetet teremt". Olyan anyagokról volt szó, mint például az ásványolaj és benzin. A szovjet kormány válaszában leszögezte, hogy alaptalannak tartja Japán nyugtalanságát, mivel az Egyesült Államoktól vásárolt árukat rendes kereskedelmi úton fogják szállítani a Szovjetunióba, többek között a távol-keleti kikötökön át. "A szovjet kormány olvasható továbbá a válaszjegyzékben szükségesnek tartja kijelenteni, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a távol-keleti szovjet kikötökön át lebonyolódó normális kereskedelmi kapcsolatok megakadályozására irányuló kísérleteket nem foghatja fel másként, mint barátságtalan aktust a Szovjetunióval szemben." A szovjet hajózás korlátozására tett japán intézkedések között szerepelt a nyílt tengereket összekötö szorosok elzárása, szovjet hajók átvizsgálása és feltartóztatása az általánosan elismert nemzetközi jogszabályok semmibevételével, szovjet hajók megtámadása és elsüllyesztése. A japán kormány, felrúgva az 1905. évi portsmouthi szerzödést, megtiltotta a szovjet hajóknak a Tsugaru-szoros használatát, amely a legrövidebb és legkényelmesebb út a Csendes-óceánra, s ehelyett az utat meghosszabbító La Perouseszoros vagy a déli szorosok használatát ajánlotta. E szorosok használata egyébként nem is volt biztonságos. A szovjet kormány többször is kérte a japán kormánytól, hogy nyissa meg a szovjet kereskedelmi hajók számára a Tsugaru-szorost. A japán kormány azonban ezt azzal utasította vissza, hogy ez a körzet védelmi övezet. A japán tengerészeti parancsnokság annyira visszaélt a hadviselö országoknak a semleges országok hajói megállítására és átvizsgálására való jogával, hogy a La Perouse-szoros, a Koreai-szoros és a Kuril-szoros használata gyakorlatilag lehetetlenné vált. Hiroshi Oshima berlini japán nagykövet 1942. június 24-én, a Ribbentroppal folytatott beszélgetése során adatokat bocsátott a német kormány rendelkezésére a szovjet hajók átvizsgálásának eredményeiröl, és hangot adott ama véleményének, hogy a japán csapatok az Aleut-szigetek elfoglalásával a továbbiakban rendkívül megnehezítik a Szovjetunió áruszállításait. A japán hatóságok csaknem az egész szovjet-német háború folyamán törvénytelenül feltartóztatták a szovjet hajókat, kalóztámadásokat intéztek ellenük. 1941 nyarától 1944 végéig a japán fegyveres erök 178 szovjet kereskedelmi hajót tartóztattak fel, köztük hármat fegyver alkalmazásával. Az "Angarasztroj", a "Kola" és az "Ilmeny" nevü hajót tengeralattjárók süllyesztették el. Ez nyílt agressziónak volt tekinthetö. A japán kormány azzal is megszegte a semlegességi szerzödést, hogy a hitlerista Németországot rendszeresen ellátta titkos információkkal a Szovjetunió gazdasági, politikai és katonai helyzetéröl. Már 1941 . július 10-én Ribbentrop azzal bízta meg a tokiói német nagykövetet, hogy fejezze ki háláját a japán külügyminisztériumnak, amiért a német kormány rendelkezésére bocsátotta a moszkvai japán nagykövet távirati jelentését, s hangot adott ama kívánságának, hogy Németország ezen az úton állandóan értesüléseket szerezhessen Oroszországból. Az ilyen információk Petersdorfnak, a tokiói volt német katonai attasé helyettesének bevallása szerint kétségtelenül teljesebbek voltak a katonai attasék legálís úton beszerezhetö adatainál. Ezeknek az értesüléseknek nagyjelentöségük volt a fasiszta német hadsereg szempontjából, s Németország fel is használta öket a Szovjetunió elleni hadmüveletekben. A japán vezérkar például 1942-ben adatokat adott át a hitlerista hadvezetésnek a Vörös Hadsereg tartalékainak Tambov körzetében és Sztálingrádtól keletre való összevonásáról, a Szovjetunió 1942. nyári harckocsi-gyártásáról, az egyes harckocsitípusok átlagos havi termelésének feltüntetésével. Mindezeket az adatokat a japán vezérkar a Szovjetunióban, Törökországban és más országokban müködö katonai attaséitól szerezte be, és haladéktalanul továbbította Berlinbe. Nem sokkal Németország fegyverletétele elött a szovjet csapatok letartóztatták Nohara Komatsikit, a berlini japán nagykövetség tisztviselöjét, akinél titkos adatokat találtak a Vörös Hadsereg egységeinek létszámáról és elhelyezéséröl, fegyverzetéröl, a Szovjetunió hadiiparának helyzetéröl, valamint embertartalékairól. Nohara Komatsiki bevallotta, hogy 1941-1945-ben a berlini japán nagykövetség rejtjelezett táviratokban rendszeresen kapott ilyen információkat a moszkvai japán nagykövetségtöl, és ezeket feldolgozás után átadta a német külügyminisztériumnak. Az az óriási segítség, amelyet Japán különféle formákban Németországnak nyújtott és Németországtól kapott, természetesen nem rekeszthette ki a német japán kapcsolatokból a kölcsönös gyanakvást és a viszályt. A viszály a két agresszor "barátságának" állandó jellemzöje volt. Németország és Japán, mint az imperialista ragadozók általában, nem fértek meg egymással. Japán, amely Németországnak többi szövetségesétöl eltéröen nem volt csatlósa, kétségtelenül mindig a maga rabló érdekeit tartotta szem elött, és azoknak megfelelöen cselekedett. De a háború során a közös bünös tervek megvalósításának törekvése felülkerekedett az olykor elég éles ellentéteken. Ezért a japán uralkodó körök a hitleri birodalom fennállásának utolsó napjáig azt állították, hogy a hármas szövetség tagjait érdekközösség füzi össze. A Szovjetunióval kötött semlegességi egyezmény megszegése volt a japán imperialisták egyik legfontosabb hozzájárulása a fasiszta hatalmak közös sötét üzelmeihez. 2. A távol-keleti kérdésekre vonatkozó jaltai egyezmény. Az antifasiszta koalíció megbontására irányuló japán kísérletek meghiúsulása A szovjet nép, s úgyszintén a keletés délkelet-ázsiai népek biztonságának érdekei sürgösen megkövetelték, hogy a Szovjetunió meghatározott idöpontban bekapcsolódjon Távol-Keleten a háborúba. Érdeke volt ez az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának is, amelyeknek a kormányai nagyon jól tudták, hogy a csendes-óceáni háború kimenetele az ázsiai kontinensen müködö japán hadseregek szétzúzásától függ. MacArthur tábornok például 1944 elején tett egyik nyilatkozatában bevallotta, hogy Japánt csak tengeri blokáddal és légi bombázásokkal nem lehet szétzúzni. "Japán teljes legyözése mondotta csak akkor válik lehetövé, ha szétzúzzuk a szárazföldi japán eröket." Az Egyesült Államok kormánya több ízben is kérdést intézett a Szovjetunióhoz, hogy mikor szándékozik hadba lépni Japán ellen. Az amerikai vezetök sürgetni szerették volna a szovjet kormányt erre a lépésre, bár jól tudták, hogy a fasiszta Németország elleni harc fö súlya a Szovjetunióra hárul. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia akkori távol-keleti politikájának egyik fö sajátossága éppen az volt, hogy a Szovjetuniót még a hitlerista Németország leverése elött szerették volna bevonni a Japán elleni háborúba. A háború fö terhét Távol-Keleten is a szovjet államra akarták hárítani, hiszen a Szovjetuniónak kellett volna megmérköznie a japán fegyveres erök legjelentösebb csoportosításával, a Kvantunghadsereggel. A Szovjetuniónak a távol-keleti háborúban való részvétele kérdésében véleménycserét folytattak 1943-ban a külügyminiszterek moszkvai tanácskozásán és a teheráni konferencián, valamint 1944-ben Churchill és Eden moszkvai tanácskozásai idején. Ebböl az elözetes véleménycseréböl világosan kitünt, hogy a hitlerista Németország leverése elött szó sem lehet a Szovjetunió Japán elleni hadba lépéséröl. Ennek ellenére Roosevelt és Deane vezérörnagy, az Egyesült Államok moszkvai katonai missziójának vezetöje, sürgette a szovjet kormányt a megfelelö hadászati tervek kidolgozására. A krími konferencia elött és 1945 februárjában, e konferencia idején az Egyesült Államok és NagyBritannia katonai vezetöi több ízben is hangsúlyozták, mennyire érdekeltek abban, hogy a Szovjetunió a Távol-Keleten segítséget nyújtson nekik. A Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottsága 1945. január 18-án kidolgozta a Szovjetuniónak a Japán elleni háborúban való részvételével kapcsolatos angolamerikai politika alapelveit. Ebben leszögezték, hogy az Egyesült Államok Oroszország mielöbbi hadba lépését kívánja a Távol-Keleten. A krími konferencián mind a kormányfök, mind a katonai képviselök behatóan megvitatták a távolkeleti kérdéseket. 1945. február 11-én Sztálin, Roosevelt és Churchill titkos egyezményt írt alá, s ennek értelmében a Szovjetunió vállalta, hogy Németország fegyverletétele után két-három hónappal hadba lép a Távol-Keleten a következö feltételekkel: "1. Külsö-Mongóliában (Mongol Népköztársaságban) fennmarad a Żstatus quo®. 2. Oroszország visszakapja azokat a jogait, amelyektöl 1904-ben Japán hitszegö támadásával megfosztotta, nevezetesen: a) a Szovjetunió visszakapja Szahalin szigetének déli részét és az összes hozzá tartozó szigeteket; b) nemzetközivé teszik Dairen kikötöjét, tiszteletben tartva a Szovjetuniónak e kikötöhöz füzödö elsödleges érdekeit, és helyreállítják a Port Arthurra, mint a Szovjetunió haditengerészeti támaszpontjára vonatkozó bérletet; c) a Dairennel való összeköttetést biztosító kelet-kínai vasútvonalat és a dél-mandzsúriai vasútvonalat egy szovjet-kínai vegyes társaság közösen üzemelteti, biztosítva a Szovjetunió elöjogait, de tiszteletben tartva Kína teljes szuverenitását Mandzsúriában. 3. A Szovjetuniónak átadják a Kuril-szigeteket." Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek kérdését, valamint a Japánnal kapcsolatos egyéb területi problémákat általánosságban már az 1943. évi kairói nyilatkozatban is eldöntötték. A nyilatkozatban nemcsak azt szögezték le, hogy Kínának vissza kell kapnia Tajvant és hogy Koreának meg kell adni a függetlenséget, hanem azt is, hogy Japánt ki kell üzni mindazokról az egyéb területekröl is, amelyeket eröszakkal és ármánnyal foglalt el." Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek az ilyen területek közé tartoztak, ha nem is egyenlö mértékben. Több történelmi okmány megcáfolhatatlanul tanúsítja, hogy orosz telepesek voltak az elsök, akik a XVIII-XIX. sz. folyamán Szahalin-szigetet és a Kuril-szigeteket felfedezték és elfoglalták. Japán viszont kihasználta Oroszország gyengeségét a Távol-Keleten és 1855-ben olyan szerzödést eröszakolt ki, amely Szahalin szigetét közös birtoknak nyilvánította, a Kuril-szigeteket pedig megosztotta. Egy 1875-ben kötött szerzödés szerint Japán lemondott a Szahalin-szigetre támasztott igényeiröl annak fejében, hogy megkapja a Kuril-szigeteket. Az 1904-1905-ös háborúban Japán elragadta Szahalin déli felét, és ezt Karafuto néven gyarmatává tette. Ezzel Japán teljesen felrúgta az 1875. évi szerzödést. Miután a japán imperialisták szilárdan megvetették a lábukat e területeken, elzárták Oroszország elöl valamennyi szabad kijáratot a Csendes-óceán felé, valamint Kamcsatka és a Csukcs-félsziget kikötöihez. Ezenkívül Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket felvonulási területté rendezték be a szovjet TávolKelet elleni támadáshoz. Ez a helyzet egyre türhetetlenebbé vált. Ezért nagy történelmi jelentösége volt a krími konferencia ama határozatainak, amelyek szerint a Szovjetunió visszakapja Dél-Szahalint és megkapja az egész Kuril-szigetcsoportot. Az 1945. február 11-ijaltai egyezmény egyes pontjainak végrehajtásához Csang Kaj-sek beleegyezésére volt szükség, s Roosevelt elnök vállalta ennek megszerzését. A szovjet kormány a maga részéröl késznek mutatkozott arra, hogy Kína kormányával barátsági és szövetségi szerzödést kössön, s így fegyveres eröivel segítse a japán iga lerázásában. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetöi nem tartották lehetségesnek, hogy az aláírt egyezményröl azonnal értesítsék Csang Kaj-seket. Ezt a fontos hadititkot nem lehetett rábízni egy olyan kormányra, amely kapituláns magatartást tanúsított az ellenséggel szemben. A katonai képviselök jaltai tanácskozásain Antonov hadseregtábornok részletes tájékoztatást adott a szovjet csapatoknak és a szovjet flottának a japán agresszorok elleni harctevékenységre tett elökészületeiröl. A csapatoknak a szovjet-német arcvonalról a Távol-Keletre való átcsoportosításáról szólva a szovjet hadvezetés képviselöje kijelentette, hogy ezt eredetileg 1945 elejére tervezték, de mindazokat a tartalékokat, amelyek a finnországi arcvonal felszámolása kapcsán felszabadultak, a központi irányban vetették be, s éppen ez biztosította a támadás nagyszerü eredményeit. A kialakult körülmények folytán a szovjet csapatok átcsoportosítását a Távol-Keletre valamivel késöbb kellett megkezdeni. Marshall tábornoknak arra a kérdésére, hogy mennyi idö kell a csapatok, a technikai eszközök, a hadfelszerelés, a löszer és az élelmiszer elszállításához a Távol-Keletre, Antonov tábornok így válaszolt: "Legalább három hónap." A szovjet hadvezetés képviselöje biztosította az angol-amerikai katonai vezetöket arról, hogy a Szovjetunió teljes mértékben eleget tesz majd a kidolgozott terveknek megfelelöen vállalt kötelezettségeinek. Erröl az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetö körei meg is voltak gyözödve. Churchill, például, a háború éveiben elismerte, hogy "a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége sohasem szegte meg sem kötelezettségeit, sem szerzödéseit". 1945. április 5-én a Szovjetunió felmondta a Japánnal kötött semlegességi szerzödést. Ebböl az alkalomból kiadott nyilatkozatában leszögezte, hogy a szerzödés aláírása óta gyökeresen megváltozott a helyzet. Németország megtámadta a Szovjetuniót, Japán pedig, mint Németország szövetségese, segíti a Szovjetunió elleni háborúban. "Emellett Japán hadat visel az Egyesült Államok és Anglia ellen, amelyek a Szovjetunió szövetségesei. Ilyen körülmények között Japán és a Szovjetunió semlegességi egyezménye elvesztette értelmét, s további fenntartása lehetetlenné vált." Amikor a Szovjetunió felmondta a Japánnal kötött semlegességi egyezményt, ez nagy érdeklödést keltett az egész világon. A világsajtó napokon át latolgatta a háború kilátásait a Csendes-óceán térségében, valamint azt, hogy milyen szerep hárul majd itt a Szovjetunióra. A különféle vélemények között az Egyesült Államokban és Angliában viszonylag kevés volt a nyílt szovjetellenes rágalom. Érdekes, hogy a Szovjetunió távol-keleti céljaira vonatkozólag mégis kiagyalt hazugságok igen hamar találtak ellenvéleményre a burzsoá sajtó hasábjain és a rádióadásokban. Például Taft amerikai szenátornak arra az állítására, hogy a Szovjetunió a Japánnal kötött semlegességi szerzödés felmondásakor "kizárólag saját érdekeit" tartotta szem elött, amelyeket Taft "terjeszkedési törekvésként" jellemzett, Galemour rádiókommentátor kijelentette: "A szovjet japán szerzödés felmondása Sztálingrád halhatatlan védelmére emlékeztet, amely szintén a szovjet nép érdekében történt, de segítséget nyújtott az egész szabadságszeretö világnak." A háború éveiben tehát még a burzsoá hírmagyarázók is kénytelenek voltak elismerni mind a Vörös Hadsereg, mind a szovjet diplomácia tevékenységének nemzetközi jelentöségét. A sajtó hasábjain leleplezték azokat az amerikai politikusokat is, akik éveken át ragaszkodtak ahhoz, hogy a Szovjetunió még Németország leverése elött lépjen hadba Japán ellen, s akik páni félelembe estek akkor, amikor világszerte a Szovjetuniónak a háborúba való közeli belépéséröl beszéltek. A Post Dispatch címü amerikai lap 1945. április 10-én azt írta, hogy az oroszfalók, akik azelött amiatt ágáltak, hogy a Szovjetunió nem kapcsolódott be a csendes-óceáni háborúba, most aggodalommal tekintenek a Szovjetunió távol-keleti hadba lépésének következményei elé. Különösen sokan hangsúlyozták, hogy csakis a Szovjetunió segítségével lehet a Távol-Keleten lerövidíteni a háborút. Truman, az Egyesült Államok akkori alelnöke leszögezte, hogy a szovjet japán szerzödés felmondása "elöbbre hozza a háború befejezését". A News Chronicle címü angol lap megállapította, hogy "az oroszok katonai segítsége a Japán elleni háborúban, ha erre hamarosan sor kerül, jelentösen lerövidíti majd a háború tartamát a Csendes-óceán térségében". Sok amerikai és angol akkor még leplezetlen örömmel fogadta azt, hogy csapataiknak nem kell harcolniuk a Kvantunghadsereg ellen. A Daily Mail címü londoni lap megjegyezte, hogy a japán hadsereg 1945 tavaszáig még nem szenvedett katasztrofális vereséget és jelentös embertartalékai vannak. A továbbiakban ezt írta: "A japán csapatok nagy részét a kínai szárazföldön vonták össze . . . Megalapozatlan lenne azt állítani, hogy ezek a csapatok akár a tulajdonképpeni Japán elfoglalása esetén is leteszik a fegyvert. Oroszországnak a távol-keleti hadjáratba való bekapcsolódása . . . teljesen megváltoztatja azt a hadászati képet, amely ma jelentös emberveszteségekkel fenyeget bennünket . . ." Abban az idöben sok burzsoá államférfi megállapította, hogy a szovjet japán egyezmény felmondása ragyogó bizonyítéka volt a Szovjetunió szövetségesi hüségének. A felmondás, mondotta Davies, az Egyesült Államok volt moszkvai nagykövete, számára egyáltalán nem volt meglepetés. Ez újból bebizonyította, hogy igazuk volt azoknak, akik meg voltak gyözödve a Szovjetuniónak az antifasiszta koalíció iránti odaadásáról és hüségéröl. Ami az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányát illeti, haladéktalanul kifejezésre juttatták teljes megelégedésüket a szovjet japán szerzödés felmondása kapcsán. Stettinius, az Egyesült Államok külügyminisztere kijelentette: "Az Egyesült Államok kormánya teljes megelégedéssel üdvözli ezt az eseményt." A japán uralkodó köröknek a Szovjetunió bejelentésére adott válaszából csak úgy áradt a képmutatás. A japán kormány nem fukarkodott az ígéretekkel, és azt bizonygatta, hogy "minden eddiginél nagyobb eröfeszítést tesz a Szovjetunióval való semlegességi kapcsolatok fenntartására, szem elött tartva az egész emberiség javát." Hasonló hazugságokkal reagált a japán sajtó számos cikke is a semlegességi egyezmény felmondására. "Japán állította a Mainichi Shimbun címü lap 1945. április 7-i számában a legteljesebb becsületességre építette a Szovjetunióval való kapcsolatait." 1945. április 5-én Japánban bejelentették Kuniaki Koiso kormányának lemondását. Sok amerikai és angol lap ezt a szovjet kormány lépésével hozta összefüggésbe. Április 7-én Kantaro Suzuki új kormányt alakított, amelyben a külügyminiszteri tárcát Shigenori Togo kapta. Japán fegyverletétele után a japán uralkodó körök, akár csak sok amerikai történész is, "békekormánynak" szerették volna feltüntetni ezt a kormányt. Szinte azt állítják, hogy a háború mielöbbi befejezése volt a leghöbb vágya. E kormány egész tevékenysége azonban rácáfolt erre a velejéig hamis állításra. Suzukinak, Togónak és társaiknak megvolt a lehetöségük, hogy a Szovjetunió bejelentését a szovjet japán egyezmény felmondására, azonnali békekötésre használják fel. De természetesen nem ezt tették. Suzuki kormánya a hitlerista Németország fennállásának utolsó napjáig hü maradt a Németországgal való szövetséghez. A japán vezetök újra meg újra biztosították Hitlert arról, hogy semmiféle erö sem kényszerítheti öket a fasiszta hatalmak szerzödéseiben kitüzött célok megtagadására. A japán uralkodó köröknek érdekük volt, hogy a hitleristák legalább júliusig folytassák az ellenállást. Ez az idö elegendönek látszott ahhoz, hogy a japán csapatokat a déli tengerek térségéböl visszavonják az anyaországba. A japán hadvezetés úgy számolt, hogy ha Németország még néhány hónapig tartja magát, ez lehetetlenné teszi angol-amerikai fegyveres erök átirányítását Európából a Távol-Keletre. Azt remélte, hogy addig megtalálja az útját-módját a délen blokád alá vett csapatai átcsoportosításának. De Németországból napról napra aggasztóbb hírek érkeztek, s ezek felböszítették Japán kormányférfiait. A japán tudósítóknak a hitlerista birodalomból küldöttjelentései tele voltak pesszimizmussal és reménytelenséggel. Az egyik tudósító a berlini hadmüvelet idején ezt írta: "Emlékszem, milyen volt Berlin öt évvel ezelött, amikor Hitler gyöztesként tért vissza Franciaországból. S amikor azt a Berlint összehasonlítom a maival, patakokban folyik a könnyem . . ." Fejvesztettséget és aggodalmat keltett Tokióban a fasiszta vezérek Hitler és Mussolini szégyenletes vége. A tokiói lapok többé-kevésbé józanul mérték fel Japán helyzetét, és kénytelenek voltak beismerni: "Fel kell készülnünk a legroszszabbra . . ." "Németország után Japán kerül sorra" ez volt azokban a napokban a japán lakosság véleménye. Az országban jelentösen erösödött a háborúellenes hangulat, de a háború ellen tömegmozgalom még ekkor sem bontakozott ki. Bagge svéd követ, aki figyelemmel kísérte Japán belsö helyzetét, megjegyezte, hogy nyíltan itt senki sem mondja ki: "véget kell vetni a háborúnak, mert ezért a katonai klikk halállal büntet, pedig minden japán lélekben érzi, hogy ideje volna ezt kimondani, s minél elöbb mondják ki, annál jobb". A Suzuki-kormány kíméletlenül elejét vette minden ilyen hangulatnak. Teljes közösséget vállalt Stammer német nagykövet Hitler halálával kapcsolatos május 3-i nyilatkozatával, jóllehet ez inkább egy örült agyrémeire emlékeztetett. Stammer azt állította, hogy Dönitz folytatja majd a "kompromiszszum nélküli harcot", hogy "a führer által elvetett magvak valamikor meghozzák majd termésüket . . ." Hitler halálának bejelentése napján Suzuki is nyilatkozatot tett, és a sajtó a következö jellemzö címmel jelentette ezt meg: "Az európai helyzet változása nem befolyásolja Japán elszántságát". A miniszterelnök biztosította a japán népet afelöl, hogy Japánnak ettöl fogva "több az isten adta esélye", hogy feltétlenül kivívja a gyözelmet. Ugyanilyen kérkedés hatotta át a japán kormány május 9-i határozatát is, amely szerint Németország fegyverletétele ellenére folytatja a háborút, s mindenáron kivívja a gyözelmet. Suzuki kormánya tiltakozott az ellen, hogy a "Dönitz-kormány" aláírja a feltétel nélküli fegyverletételt, s ezt "rendkívül szomorú eseménynek" tartotta. Shigenori Togo külügyminiszter egyúttal közölte Stammerrel, hogy Németország feltétel nélküli fegyverletétele szerzödésben vállalt kötelezettségeinek megszegését jelenti. A fasiszta Németország leverése gyökeresen megváltoztatta Japán és az egész Távol-Kelet katonai és politikai helyzetét. A japán agresszor teljesen elszigetelödött. Japán kormánya mégis továbbra is azt hirdette, hogy a gyözelmes befejezésig folytatja a háborút. Korábbi állításaival és a való tényekkel ellentétben most arról próbálta meggyözni a népet, hogy Németország háborújának semmi köze sem volt a távol-keleti háborúhoz, s hogy a hitleristák fegyverletétele nincs hatással Japán helyzetére. "Az európai háború és a kelet-ázsiai háború harsogta a japán propaganda nem közös terv szerint folyt, s a japán-német szövetségnek nem volt gyakorlati jelentösége." A japán katonai klikk és diplomáciai kar úgy határozott, hogy behatóan tanulmányozza Németország vereségének okait, és levonja a szükséges tanulságokat a hitleristák vereségéböl. Japán uralkodó körei most már hibáztatták hitlerista testvéreiket amiatt, hogy nem foglalták el a Brit-szigeteket, mielött még háborút indítottak a Szovjetunió ellen, s így kénytelenek voltak két arcvonalon háborút viselni. Nyíltan beszéltek arról is, hogy Németország lebecsülte a Vörös Hadsereg erejét, és nem vette figyelembe az ipar szocialista rendszerének lehetöségeit. A japán imperialisták bírálták ugyan a hitleristákat, mégis makacsul ugyanazt a politikát folytatták, amely Németországot nemzeti katasztrófába sodorta. "Gyöznünk kell mindenáron. Szellemünk egészségesebb a németekénél!" ezt üvöltötték torkuk szakadtából a japán propagandisták, hogy ébren tartsák a népben a harci kedvet. 1945. május derekán országszerte nemzeti imanapokat rendeztek, hogy az ellenséget távol tartsák Japán partjaitól. Hachiro Arita, a soviniszta ideológia egyik legelvetemültebb hirdetöje, megalapította a "Húszéves háború társaságát", s ezt a "Japán végsö gyözelmébe vetett abszolút hit" megnyilvánulásaként fogták fel. A Suzuki-kormány, amellett, hogy a népet a háború gyözelmes befejezésére buzdította, aktív diplomáciai manövereket is folytatott. Ezek egy kompromisszumos béke elérésére irányultak, bár az egyik következtetés, amelyet a japán imperialisták Németország vereségéböl levontak, éppen az volt, hogy a háborút nem lehet megalkuvóan befejezni. Fumimaro Konoye herceg, a japán uralkodó körök egyik tekintélyes képviselöje, a császárnak 1945. február 14-én benyújtott jelentésében azt írta, hogy Japán veresége a háborúban elkerülhetetlen, és hangsúlyozta, hogy a háború folytatása, a gyözelem reménye nélkül a kommunistáknak kedvez; hogy "az egész nemzet becsületes pusztulására" szóló felhívások csak erösítik a kommunista párt állásait és felhasználhatók annak forradalmi céljaira; hogy a háborús vereség nagy károkat okozna ugyan Japán államrendszerének, de nem jelentené a császári rendszer bukását, mivel azt "Anglia és Amerika közvéleményének" segítségével meg lehetne menteni. Konoye hangsúlyozta, hogy a legaggasztóbb nem is annyira a háborús vereség, mint inkább a kommunista forradalom, amely a vereség következtében kirobbanhat. A japán imperialisták között nem volt meg az egység a Konoye herceg által felvetett kérdésben. Suzuki kormánya úgy határozott, hogy a "gyözelmes befejezésig" folytatja a háborút és közben megpróbál kiegyezni ellenségeivel. A japán agresszorok azon a véleményen voltak, hogy az amerikaiangol csapatokkal szemben tanúsított heves ellenállásukkal rábírhatják az Egyesült Államokat és NagyBritanniát arra, hogy tekintsen el a feltétel nélküli fegyverletételtöl. Hogy egyengesse az utat diplomáciai manövereihez, a japán kormány 1945. május 15-én felbontotta szerzödéseit Németország és a többi fasiszta állam nem létezö kormányával. A japán propaganda demagóg módon ezt úgy tüntette fel, hogy a kormány igyekszik "lerázni minden béklyót a nemzetközi kapcsolatok területén . . ." A Nippon Times, a japán diplomácia félhivatalos lapja, az antikomintern paktum, a hármas szövetség és más szerzödések felbontására vonatkozó döntésnek külön vezércikket szentelt: "Megváltoztak a körülmények, de nem változtak az eszmények." A lap hangsúlyozta, hogy új alapokra kell helyezni a japán diplomáciát. "Bensöségesebb kapcsolatot Kelet-Ázsia országaival!" hirdette az agresszoroknak ez a szócsöve. Különösen nagy súlyt fektettek a kuomintangista Kínával kapcsolatban folytatandó diplomáciai manöverekre. A Suzuki-kormány nagy jelentöséget tulajdonított az antifasiszta koalíció megbontására vonatkozó terveinek. A kormány tagjai a legnagyobb figyelemmel kisérték a San Franciscóban kibontakozó harcot. A japán uralkodó körök azt a mesét terjesztették, hogy a San Franciscó-i konferencia a harmadik világháború elöjátéka, éppúgy, mint ahogy a versailles-i konferencia a második világháború elöjátéka volt. A japán imperialisták örvendeztek a lengyel kérdésben támadt nézeteltérések miatt, s minden alkalmat megragadtak, hogy a sajtóban és a rádióadásokban kétségbevonják az antifasiszta koalíció szilárdságát. 1945. április 23-án Yoshira Fujimura svájci japán haditengerészeti attasé, Heck nevü német ügynöke révén titkos tárgyalásokat kezdett Allen Dulles hivatalával. A két hónapig tartó tárgyalások során a japánok mindenekelött azt próbálták kideríteni, hogy milyen sors vár a császári hatalomra, a kereskedelmi flottára, valamint Koreára és Tajvanra. Ami a császári rendszert és a kereskedelmi flottát illeti, az amerikaiak a japánok értésére adták, hogy megvan a lehetöség e problémák Japán szempontjából kedvezö megoldására. Korea és Tajvan kérdésében viszont a japánok nem számíthattak semmiféle engedményre. A koreai és a tajvani kérdés egész további története megmutatta, hogy az Egyesült Államok kormányának itt megvoltak a saját imperialista céljai. Az amerikai monopóliumok senkivel nem voltak hajlandók megosztani az uralmat a Csendes-óceán térségében. Fujimurán kívül Japán más képviselöi is folytattak 1945-ben titkos tárgyalásokat az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával. E tárgyalások azonban mind eredménytelenek maradtak, bár sikeres kimenetelükben nemcsak a japán fél volt érdekelt. Az Egyesült Államok vezetö köreinek nagy megelégedésére szolgált volna, ha Japán leteszi a fegyvert, mielött még a Szovjetunió bekapcsolódik a távolkeleti háborúba. Truman kormánya nagy eröfeszítéseket tett ennek érdekében. Még a "feltétel nélküli fegyverletétel" fogalmának "pontosabb meghatározására" is vállalkozott. 1945. május 8-án a Németország fölött aratott gyözelem alkalmából mondott beszédében hangsúlyozta, hogy most már nem Japán, hanem csak a japán fegyveres erök feltétel nélküli fegyverletételéröl lesz szó. Az Egyesült Államok elnöke így bizonyos mértékben leszükítette "Japán feltétel nélküli fegyverletételének" fogalmát. Ezt azzal a céllal tette, hogy rábírja a japán kormányköröket a háború mielöbbi befejezésére. A május 8-tól augusztus 4-ig külön Japán számára sugárzott rádióadásokban a japán vezetök értésére adták, hogy számukra célszerübb, ha csupán az Egyesült Államok elött teszik le a fegyvert, s nem várják be a Szovjetunió hadba lépését. Japán uralkodó körei azonban nem voltak hajlandók feltétel nélkül letenni a fegyvert. A mi szótárunkban a "feltétel nélküli fegyverletétel", hangoztatta a japán propaganda, ismeretlen fogalom. S most, amikor a háború a vége felé közeledett, az amerikai japán imperialista ellentétek változatlanul élesek voltak, s elsimításuk lehetetlennek bizonyult. Az Egyesült Államokkal folytatott titkos tárgyalások mellett a japán uralkodó körök hasonló lépéseket tettek a Szovjetunió irányában is. 1945. február-márciusban a japán kormány "magán"-személyek Miyakawa harbini japán fökonzul és Tanakamaru halipari nagyvállalkozó révén azzal a kéréssel fordult a Szovjetunióhoz, hogy vállalja a békeközvetítö szerepét Japán és az Egyesült Államok között. Ez a kérés félhivatalos jellegü volt. Tanakamaru Malikkal, a Szovjetunió tokiói nagykövetével folytatott beszélgetése során kijelentette, hogy "sem Amerika, sem Japán nem vállalhatja a béke kérdésének felvetését. Valamilyen, mondhatni, isteni erönek kell kívülröl segítségükre sietnie és a kibékülést ajánlania nekik". Ez az erö, véleménye szerint, csakis a Szovjetunió lehet. A Suzuki-kormány megalakulása után a szovjet nagykövetségen egyre gyakoribbak voltak az ilyen látogatások. A "béke"-manövereket maga Togo külügyminiszter irányította. Nagyon jól tudta, hogy Japán hitszegö politikája lehetetlenné tette a szovjet japán kapcsolatok diplomáciai úton való megoldását. Mindamellett Togo szükségesnek tartotta, hogy az amerikaiak elött azt a látszatot keltse, mintha a Szovjetunióval komoly tárgyalásokat kezdett volna meg, s így a Szovjetunióval való megegyezés lehetöségével ijesztgesse az Egyesült Államokat. Az 1945. április 20-án Maliknál rendezett hivatalos fogadáson Togo kijelentette, hogy szeretne személyesen találkozni a Szovjetunió külügyminiszterével. Valamivel késöbb pedig a japán külügyminisztériumból olyan hírek szivárogtak ki, hogy a Szovjetunió foglalkozik a Japán és az Egyesült Államok közötti béke problémájával. Május derekán három alkalommal is tanácskozásra ültek össze Japán legfelsö haditanácsának vezetö tagjai, hogy megvitassák a közvetítés kérdését. A pusztulásra kárhoztatott, de még mindig álnok és erös agresszor lázasan kutatott közvetítö után. Az egyik tanácskozáson, május 14-én, elutasították azokat a javaslatokat, amelyek szerint Csang Kaj-sek kormányát, vagy Svájcot és Svédországot, mint semleges országokat kellett volna felkérni a közvetítésre. A javaslatokat azzal az érvvel vetették el, hogy ezek az országok nem gyözhetik meg az Egyesült Államokat: el kell tekintenie a feltétel nélküli fegyverletétel elvétöl. A tanácskozás részvevöi úgy határoztak, hogy a Szovjetuniót kérik fel a közvetítésre. E döntés után Togo megbízta Hirotake Hirota volt miniszterelnököt, hogy keresse fel Malikot a szovjet álláspont tisztázása végett. Hirota június 3-án "teljesen véletlenül" megjelent a szovjet nagykövetségen. A japán exminiszterelnök tájékoztatta a Szovjetunió nagykövetét a Szovjetunió irányában folytatott "békéltetö és barátságos" tevékenységéröl és nyomatékosan hangsúlyozta, hogy kormánya szeretné "megjavítani" a japánszovjet kapcsolatokat. Másnap újabb találkozásra került sor, s ez alkalommal Hirota közölte, hogy "ezt a beszélgetést a hivatalos tárgyalások kezdetének tekinti". Végül, június 24-én két további beszélgetés során Hirota a japán uralkodó körök nevében arcátlan javaslatokkal állt elö. Ezt mondotta : "A japán félnek az a szándéka, hogy a továbbiakban összeegyezteti az orosz féllel ázsiai gyözelmeit és tevékenységét". Ezután hangot adott ama véleményének, hogy célszerü volna, ha "Oroszország mint szárazföldi nagyhatalom" és Japán mint tengeri hatalom egyesítené eröfeszítéseit. Aztán egy újabb javaslat következett: "Nekünk ásványolajra van szükségünk, szállítsanak nekünk olajat . . . S ha a Szovjetuniónak szüksége van kaucsukra, ólomra, cinre, wolframra és más anyagokra, meg lehet találni a módját annak, hogy ezeket az anyagokat Szumátra szigetéröl és más déli szigetekröl beszerezzük . . ." A japán imperialisták tehát mindent elkövettek, hogy a szovjet nép elött valamiképpen elkenjék véres gaztetteiket. Hirota tárgyalásai, amint azt Konchi Kido, Japán akkori pecsétörminisztere naplójában sokatmondóan megjegyezte, nem jártak sikerrel. Az ilyen kaland csakugyan nem is járhatott sikerrel. A japán kormány, ugyancsak Hirota igénybevételével, 1944 öszén tett hasonló lépéseiröl japán történészek ezt írják: "Az uralkodó köröknek az a terve, hogy a Szovjetuniót felhasználják a béke megkötésére tett kísérleteikben, olyan emberek pimasz ötlete volt, akik egyszerüen megfeledkeztek a Szovjetunióval szemben elkövetett számtalan árulásukról. Ezek az emberek támadásokat intéztek a Szovjetunió ellen (gondoljunk csak a Halhin-Gol folyónál lezajlott eseményekre), a szovjet-német háború kitörése után pedig a Szovjetunió elleni háborúra készültek, nyíltan megszegve a szovjet japán semlegességi egyezményt." Hirota "tevékenységének" meghiúsulása után a japán kormány úgy döntött, hogy közvetlenül a Szovjetunió kormányával próbál tárgyalásokba bocsátkozni, s e célból különleges képviselöt szándékozott Moszkvába küldeni. Július 12-én a császár Konoye herceget bízta meg ezzel a feladattal. A moszkvai japán nagykövetet haladéktalanul utasították, hogy adja át a szovjet kormánynak a közvetítésre vonatkozó kérelmet, és értesítse arról, hogy a császár a Szovjetunióba óhajtja küldeni Konoye herceget. A szovjet kormány, amely azokban a napokban a három nagyhatalom vezetöinek berlini konferenciájára készült, válaszra sem méltatta a japán uralkodó körök ajánlatát. A konferencián a szovjet küldöttség pontosan tájékoztatta szövetségeseit Japán "béke"-manövereiröl. A japán imperialistáknak az antifasiszta koalíció megbontására tett összes kísérlete sikertelen maradt. A japán imperialisták abban az idöben még olyan helyzetben voltak, hogy elhúzhatták a háborút Kína, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ellen. 1945 nyarán az amerikai és angol hírszerzö szolgálat szervei jelentették, hogy Japán hadászati állásait még nem sikerült megingatni. Valóban, 1945 augusztusában Japán fegyvereseröinek létszáma még mintegy 7 millió före rúgott. S lehetösége volt további 1,5 millió fö mozgósítására. Az "Olympic"és a "Coronet"-terv szerint Japánban partra szállni készülö szövetséges deszantcsapatok ellen a japán hadvezetés mintegy 8000 repülögépet szándékozott bevetni. Számításai szerint ez elegendö lehetett körülbelül tíz amerikai-angol hadosztály megsemmisítéséhez. Az amerikai-angol hadvezetés úgy számolt, hogy a japán anyaország szigetein való partraszállás érdekében a szövetségeseknek egymillió ember életét kell feláldozniuk. Mindamellett az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem volt meggyözödve afelöl, hogy miután deszant-hadmüveleteiket siker koronázza és Japán megadja magát, a japán hadsereg az ázsiai szárazföldön is leteszi majd a fegyvert. Ráadásul a deszant-hadmüveletek elökészítése és végrehajtása óriási nehézségekkel járt. Az Egyesült Államoktól például nagy eröfeszítéseket követelt a kellö mennyiségü csapatok átcsoportosítása a TávolKeletre. A Távol-Keleten 1945 nyarára kialakult eröviszonyokat értékelve az angol-amerikai szövetséges hírszerzö szolgálatjelentésében megállapította, hogy a Japán elleni inváziósikere érdekében rendkívül kívánatos volna, ha a szovjet csapatok is folytatnának hadmüveleteket Japán ellen, mivel sem blokáddal, sem bombázásokkal nem lehet fegyverletételre bírni a japánokat. Tekintettel, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia érdekelve volt abban, hogy a Szovjetunió segítséget nyújtson nekik a Japán elleni háborúban, ez jelentösen elömozdította a három kormányfö újabb konferenciájának összehívását. Potsdamba érve Truman kijelentette, hogy a konferencián elsösorban azt akarja elérni, hogy a Szovjetunió a Távol-Keleten bekapcsolódjon a háborúba. Ehhez viszont nem volt szükség különösebb eröfeszítésekre: a Szovjetunió mindig fontosnak tartotta, hogy teljesítse szövetségesi kötelezettségeit. A szovjet vezetök a távol-keleti hadba lépés idöpontjára vonatkozólag 1945. május 28-án Hopkinsszal folytatott beszélgetésük során emlékeztettek a krími egyezményre, amely szerint a szovjet csapatoknak Németország fegyverletétele után két-három hónappal kellett erre készen állniuk. "Németország mondotta a szovjet kormányfö május 8-án kapitulált, tehát a szovjet csapatok augusztus 8-ra állnak majd teljes készenlétben." A potsdami konferenciának már az elsö napján Truman ígéretet kapott a szovjet küldöttségtöl arra, hogy a Szovjetunió teljesíti szövetségesi kötelességét. A potsdami tárgyalások során a csendes-óceáni háború sok problémáját vitatták meg. A szovjet, az amerikai és a brit katonai képviselök kölcsönösen tájékoztatták egymást. Az amerikai-angol hadvezetést elsösorban a Vörös Hadsereg küszöbönálló tevékenységének terve érdekelte. Antonov hadseregtábornok válaszában elmondotta, hogy a Távol-Keleten összevonják a szovjet csapatokat, de a haditevékenység megkezdése a szovjet-kínai tárgyalásoktól függ majd, amelyek közvetlenül a potsdami konferencia elött kezdödtek. Antonov tábornok kijelentette továbbá, hogy a szovjet fegyveres erök haditevékenységének célja a Távol-Keleten az Északkelet-Kínában müködö csapatok szétzúzása és a Liaotung-félsziget elérése. A távol-keleti kérdésekkel kapcsolatban Potsdamban folytatott katonai tárgyalások sikeresen haladtak, amint ezt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia fegyveres eröinek képviselöi is megjegyezték. "A katonai vezetök potsdami tanácskozásai írta késöbb Deane amerikai tábornok a teljes egyetértés légkörében értek véget." Ez újra csak arról tanúskodott, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetö köreinek érdeke volt a Szovjetunió bekapcsolódása a távol-keleti háborúba. A Szovjetunió közremüködésének szükségessége még nyilvánvalóbbá vált akkor, amikor meghiúsult az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína kormányának az a kísérlete, hogy az 1945. július 26-i potsdami nyilatkozattal fegyverletételre bírják Japánt. Az ultimátum jellegü potsdami nyilatkozat magában foglalta a fegyverletétel feltételeit: Japánban fel kell számolni a militaristák hatalmát és befolyását; meg kell szállni a japán területeket; valóra kell váltani a kairói nyilatkozatot és a Honshu, Hokkaidó, Kyushu, Shikoku szigetekre kell korlátozni Japán szuverenitását; meg kell büntetni a háborús bünösöket; az országban el kell távolítani minden akadályt a demokratikus irányzat újjászületése és megerösödése útjából stb. A nyilatkozat felhívta Japán kormányát arra, hogy haladéktalanul rendelje el az összes japán fegyveres erök feltétel nélküli fegyverletételét. Az Egyesült Államok, Nagy-Brítannia és Kína vezetöi kijelentették, hogy nem engednek majd a fegyverletétel megállapított feltételeiböl: "Itt más választás nincs. Nem türünk semmiféle halogatást." Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína a Szovjetunió részvétele nélkül szövegezte meg a nyilatkozatot. A szovjet küldöttség a potsdami nyilatkozatnak egy másolatát kapta július 26-án, az aláírás napján. Byrnes, az Egyesült Államok külügyminisztere kísérö levelében azt írta, hogy a másolatot a Szovjetunió kormányának "tudomásulvétel végett" küldik, s hogy a nyilatkozatot átadták a sajtónak 1945. július 27-i közzététel végett. A szovjet küldöttség azzal a kéréssel fordult az amerikai vezetökhöz, hogy három nappal halasszák el az okmány nyilvánosságra hozatalát, de elutasító választ kapott: "A nyilatkozatot már megküldték a hírügynökségeknek, s nyilvánosságra hozatalának elhalasztása lehetetlen." Ez a tény tükrözte a Szovjetunió és szövetségesei akkori viszonyának teljes bonyolultságát. Egyfelöl, az Egyesült Államok tisztában volt vele, hogy a Szovjetunió részvétele nélkül nem birkózhat meg Japánnal, s ezért érdeke volt, hogy a Szovjetunió a Távol-Keleten bekapcsolódjon a háborúba. Másfelöl, az amerikai politikában már akkor teljesen világosan kirajzolódott az az irányzat, hogy a Szovjetuniót kirekesszék a Japán háború utáni fejlödésével kapcsolatos problémák megoldásából. Az Egyesült Államok kormánya gyakorlatilag arra törekedett, hogy ezt a fejlödést a saját egyoldalú ellenörzése alá vonja. Bár a potsdami nyilatkozatot a Szovjetunió részvétele nélkül dolgozták ki, tartalma mégis kifejezésre juttatta a népeknek azt a forró vágyát, hogy mihamarább fejezzék be a japán agresszor szétzúzását, s hogy a Távol-Keleten és az egész világon hozzák közelebb a béke napját. Mindez teljes mértékben megfelelt a Szovjetunió érdekeinek is, s így a Szovjetunió 1945. augusztus 8-án csatlakozott a nyilatkozathoz. Az Egyesült Államok kormánya jól tudta, hogy a Szovjetunió bekapcsolódását a Japán elleni háborúba a világ népei óriási nemzetközi jelentöségü eseményként fogadják majd. Truman ezért igyekezett gyengíteni ennek az eseménynek a hatását. Különösen nagy reményeket füzött az atombombázásokhoz. 1945. július 16-án az amerikaiak New Mexico államban végrehajtották az elsö atombomba-kísérletet. Július 24-én Truman a következö utasítást adta az amerikai hadászati légierö parancsnokának: "Dobják le az elsö különleges bombát . . . körülbelül 1945. augusztus 3-án az alábbi objektumok valamelyikére: Hiroshima, Kokura, Nügata, Nagasaki." 1945. augusztus 6-án szörnyü tragédia színhelye lett Hiroshima. A városra ezen a napon atombombát dobtak le. A bomba alig 600 méter magasságban robbant, és néhány percen belül a város eltünt a föld színéröl. Tüz és füst nyelte el. 14 négyzetkilométernyi területen 60 ezer ház lett a lángok martaléka, több mint 200 ezer ember lelte itt halálát, több mint 163 ezer pedig megsebesült. Hatalmas, sistergö lángok, égö emberek velötrázó sikoltozása és nyögése ez volt Hiroshima a bombázás után. Augusztus 9-én ugyanez a sors jutott Nagasakinak. A két atombomba robbanása következtében 447 ezer békés lakos vesztette életét vagy rokkant meg. E két nap eseményei, amikor Hiroshima és Nagasaki fölött váratlanul gomba alakú halálfelhök keletkeztek, a világtörténelem legvéresebb lapjaira kerültek. Büncselekmény volt ez az emberiséggel szemben. Emberek százezrei pusztultak el közvetlenül a bombázáskor, s mind a mai napig halnak meg emberek Japánban sugárfertözés következtében. Az Egyesült Államok olyan idöpontban mért atomcsapást Japánra, amikor a második világháború egész menete és a szovjet fegyveres erök küszöbönálló tevékenysége már amúgy is eldöntötte a távolkeleti agresszor sorsát. Katonailag semmi sem indokolta, hogy Japán ellen bevessék az új fegyvert. Az atombomba alkalmazása nem józanította ki a japán imperialistákat, s továbbra is a háború elnyújtására spekuláltak. A japán hadsereg, Ehrman állítása szerint, a hiroshimai tragédia után is "kész volt folytatni az ellenállást". A hiroshimai bombázás, írta Morton amerikai hadtörténész, zavart keltett a japán vezetök körében, de korántsem bírta még rá öket a fegyverletételre. Éppen ezért az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának továbbra is az volt az érdeke, hogy a Szovjetunió segítséget nyújtson nekik a Japán elleni háborúban. Minden arra utalt, hogy a japán uralkodó köröknek nem sikerült a Szovjetunió és nyugati szövetségesei rendkívül bonyolult helyzetét az antifasiszta koalíció megbontására és likvidálására felhasználni. Ezt mutatja az 1945 nyarán folytatott szovjet-kínai tárgyalások sikere is. Június 15-én Hurley, az Egyesült Államok kínai nagykövete kormánya megbízásából ismertette Csang Kaj-sekkel a távol-keleti kérdésekkel foglalkozó jaltai egyezmény tartalmát. Június 30-tól július 14-ig, majd pedig közvetlenül a szovjet delegációnak Potsdamból való visszatérése után Moszkvában tárgyalások folytak a Szovjetunió és Kína kormánya között egy olyan szerzödés megkötése végett, amelynek célját már Jaltában meghatározták: segítséget nyújtani Kínának a japán iga lerázásáért vívott harcában. 1945. augusztus 14-én aláírták a Szovjetunió és a Kínai Köztársaság barátsági és szövetségi szerzödését, valamint több más egyezményt is. A Szovjetunió és Kína kormánya kifejezésre juttatta azt az eltökélt szándékát, hogy tovább erösíti a két ország hagyományos baráti kapcsolatait; hogy kölcsönösen segítséget nyújtanak egymásnak az Egyesült Nemzetek ellenségei részéröl öket érö agresszió ellen, és együttmüködnek a Japán elleni közös háborúban Japán feltétel nélküli fegyverletételéig, hogy a háború után együttmüködnek az egyetemes béke és biztonság fenntartásában. A távol-keleti háború fejleményei szempontjából nagyjelentösége volt a két fél ama vállalt kötelezettségének, hogy nem bocsátkoznak különtárgyalásokba Japánnal. Ismeretes, hogy a Kuomintang-kormány az egész háború folyamán több ízben is folytatott ilyen tárgyalásokat, s amint a szerzödés megkötése után már az elsö napokban kitünt, Csang Kaj-seknek ezúttal sem volt szándékában erröl lemondani. A kínai és a szovjet nép békéje és biztonsága szempontjából fontos szerepe volt a szerzödést kiegészítö külön egyezményeknek. Közülük különösen nagy jelentösége volt a Port Arthurra (Lüsun) vonatkozó egyezménynek. Port Arthur eszerint tisztán haditengerészeti támaszponttá vált, amelyet kizárólag Kína és a Szovjetunió hadihajói és kereskedelmi hajói használhattak. A támaszpont védelmét a Szovjetunió kormányára bízták. A Port Arthurra vonatkozó egyezményhez kapcsolódott közvetlenül a Dalnij (Dairen, Talien) kikötöjére vonatkozó egyezmény, amellyel Dalnijt valamennyi ország kereskedelme és hajózása elött nyitva álló szabad kikötönek nyilvánították. A kelet-kínai és a dél-mandzsúriai vonalat egyesítö Csangcsun vasútvonalra vonatkozó egyezmény leszögezte, hogy a vasútvonalat a Szovjetunió és a Kínai Köztársaság közösen használja. Külön egyezmény foglalkozott a szovjet föparancsnok és a kínai közigazgatás viszonyával arra az esetre, ha a Vörös Hadsereg csapatai Északkelet-Kína területére lépnek. A szovjet kormány elismerte Kína szuverén jogát erre a Japán által 1931-ben elfoglalt területre. A haditevékenység övezeteiben a legfelsö hatalmat a szovjet fegyveres erök föparancsnoka gyakorolta, és ö volt felelös a hadviselést érintö összes kérdésekben. A szerzödésben továbbá utaltak arra, hogy amint a visszaszerzett terület valamely részén megszünik a közvetlen haditevékenység, polgári ügyekben a hatalmat a Kínai Köztársaság nemzeti kormánya veszi át. Az 1945. augusztus 14-i szerzödés és egyezmények megkötése során a Szovjetunió és Kína külügyminisztere jegyzéket váltott néhány fontos kérdésben. A szovjet kormány ismételten hangsúlyozta, hogy Északkelet-Kínát Kína részének tekinti, s hogy nem áll szándékában beavatkozni Kína belügyeibe, Hszincsiang tartomány belügyeibe sem. A miniszterek jegyzéket váltottak a Mongol Népköztársaság függetlenségének kérdésében. A Kuomintang-kormány továbbra sem ismerte el szuverén államnak a még 1921-1924-ben alakult Mongol Népköztársaságot, és mint Külsö-Mongóliát, Kína részének tekintette. Most a kínai kormány kénytelen volt kijelenteni, hogy fennálló határaival elismeri Külsö-Mongólia függetlenségét, ha Japán leverése után a Mongol Népköztársaság lakossága népszavazással megerösíti, hogy függetlenséget kíván. A Szovjetunió és Kína barátsági és szövetségi szerzödését, valamint egyezményeiket a kínai nép nagy tömegei óriási lelkesedéssel fogadták. A Szinhua Ribao, a Kínai Kommunista Párt lapja 1945. augusztus 27-én azt írta, hogy a szovjet-kínai szerzödés megszilárdítja a Szovjetunió és Kína hagyományos barátságát, s lerakja a távol-keleti béke alapjait. A japán uralkodó köröknek egyre kevesebb reményük maradt arra, hogy diplomáciai manövereiket siker koronázza. Az antifasiszta koalíció vezetö hatalmai, bár a hadviselésnek és a világ háború utáni berendezésének kérdéseiben voltak közöttük bizonyos nézeteltérések, egységesek voltak abban a törekvésükben, hogy leverjék Japánt. A távol-keleti agresszorra ugyanaz a sors várt, amely a porba sújtott hitleristákat már utolérte: a teljes vereség. 3. A szovjet kormány 1945. augusztus 8-i nyilatkozata A szovjet kormány 1945. augusztus 8-án bejelentette a moszkvai japán nagykövetnek, hogy a Szovjetunió a következö naptól hadiállapotban levönek tekinti magát Japánnal. Augusztus 9-én a szovjet fegyveres erök megindították a támadást a Távol-Keleten. Ezzel megkezdödött a Japán elleni háború, amely közvetlen folytatása és része volt a Nagy Honvédö Háborúnak. Ez a szovjet nép igazságos, felszabadító háborúja volt a japán agresszor ellen a szocialista haza becsületéért, szabadságáért és függetlenségéért. A szovjet kormány nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy a hitlerista Németország leverése és fegyverletétele után Japán maradt az egyetlen nagyhatalom, amely kitart a háború folytatása mellett. Japán visszautasította az Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának és Kínának a feltétel nélküli fegyverletételre vonatkozó 1945. július 26-i potsdami nyilatkozatát, s így elvesztette minden értelmét a japánoknak az a kérelme, hogy a Szovjetunió vállaljon közvetítö szerepet. A Szovjetunió csatlakozott a potsdami nyilatkozathoz. "A szovjet kormány olvasható a szovjet nyilatkozatban úgy látja, hogy ez a politikája az egyetlen eszköz, amely közelebb hozhatja a békét, megszabadíthatja a népeket a további áldozatoktól és szenvedésektöl, s módot adhat a japán népnek ama veszélyek és rombolások elkerülésére, amelyeket Németországnak át kellett élnie a feltétel nélküli fegyverletétel elutasítása után." A Szovjetunió Japán ellen 1945-ben folytatott tevékenységének jellege a második világháború ama problémái közé tartozott, amelyeket a burzsoá történelemhamisítók a leginkább kiforgattak. Kétségbe vonják, hogy szükséges volt a Szovjetunió bekapcsolódása a távol-keleti háborúba, és félremagyarázzák a szovjet állam politikájának céljait. Az ilyen kiagyalások ellen a legmegbízhatóbb eszköz a háborúkról szóló marxista-leninista tanítás. A háborújellegének meghatározásakor, írta Lenin, abból kell kiindulni, hogy melyek a háború okai, mik a kitüzött céljai és milyen osztályok folytatják. A japán imperializmus története a hódító háborúk és a szomszéd országok elleni számtalan provokáció vég nélküli láncolata. Alighogy az 1868-1871-es polgári reformok után a kapitalista fejlödés útjára lépett, Japán máris az agressziót tette vagyona gyarapításának fö forrásává. Minthogy a reformok nem voltak mélyrehatóak és határozottak, az országban sok csökevénye maradt a középkori viszonyoknak. A katonai-feudális japán imperializmust mindig rendkívül nagy kapzsiság jellemezte. Rablásaiban, mint Lenin mondotta, a technika legújabb vívmányai a kínzások ázsiai módszereivel, hallatlan vandálsággal párosultak. A japán militaristák és monopoltökések politikájukat és ideológiájukat teljesen a nemzetközi rablás szolgálatába állították. A "Jamato faj isteni eredetét" hirdetö japán uralkodó osztályok hosszú idön át a szélsöséges sovinizmus szellemében nevelték a népet. A japán imperializmus ádáz ellensége volt a Szovjetuniónak. Japán uralkodó körei az elsök között indítottak fegyveres intervenciót a fiatal szovjetköztársaság ellen. 1922-ben szenvedett vereségük után a japán imperialisták több ízben is megkísérelték a Szovjetunió megtámadását. Damoklesz kardjaként függött a szovjet Távol-Kelet fölött a japán invázió veszélye. A japán szoldateszka makacsul arra törekedett, hogy Giichi Tanaka tábornok szavaival élve újból "összemérje kardját Oroszországgal". Ezt a célt a japán vezetök sohasem adták fel, s több ízben is testet öltött a Szovjetunió elleni agresszív lépésekben. A Haszan és Halhin-Gol térségében zajlott le a japán imperialisták legismertebb, de korántsem egyetlen agresszív akciója, miután létrehozták a világagresszió távol-keleti tüzfészkét. Különösen veszélyes volt a Szovjetunió szempontjából Japán 1941 és 1945 között folytatott politikája. Az imperialista Japán rablópolitikája kényszerítette a Szovjetuniót arra, hogy határozott intézkedéseket tegyen távol-keleti biztonsága érdekében. Ezek az intézkedések teljesen jogosak és igazságosak voltak, még ha a Szovjetuniónak kellett is hadat üzennie Japánnak. Azt latolgatva, hogy milyen politikát kell folytatnia a szocialista köztársaságnak, amikor "torkunkon a kés", Lenin a leghatározottabban elvetette azt a véleményt, hogy ilyen körülmények között védelmi háborúra kell szorítkozni. Aki ezt állítja, mondotta Lenin, "a kispolgári pacifizmus régi, régen értelmüket vesztett frázisait szajkózza. Ha mi, amikor ilyen velünk szemben állandóan aktívan ellenséges erökkel van dolgunk, megfogadnánk, ahogyan javasolják, hogy sohasem folyamodunk bizonyos akciókhoz, amelyek katonaistratégiai tekintetben támadó akciónak minösülhetnének, akkor nemcsak buták volnánk, hanem egyenesen bünt követnénk el." Amikor a Szovjetunió kormánya 1945-ben fontos határozatot hozott a Japánhoz való viszony kérdésében, a szovjet állam alapítójának ezek az elvi útmutatásai lebegtek a szeme elött. A szovjet fegyveres erök a Távol-Keleten nem mondhattak le a támadás megindításáról csupán azért, mert a japán agreszszorok abban a pillanatban a támadó hadászatot védelmi hadászattal váltották fel. A japán uralkodó körök ezt csak átmeneti intézkedésnek, kényszermegoldásnak tekintették, s ez mit sem változtatott a japán politika lényegén. A Szovjetunió óriási hibát követett volna el, ha kivárja, míg a lapuló ragadozónak ismét alkalma nyílik arra, hogy rávesse magát a szomszédos népekre, és életüket fenyegesse. A Szovjetunió Japán elleni háborúja igazságos háború volt azért is, mert szorosan hozzátartozott a népek közös harcához, melyet a fasiszta hódítók ellen a szabadságért és függetlenségért vívtak. Azt a kérdést, hogy a Szovjetunió miért lépett hadba a Távol-Keleten, nem lehet az egész nemzetközi helyzettöl elszigetelten, vagyis csupán a szovjet japán kapcsolatok alapján vizsgálni. Teljesen érthetö megfontolásokból a szovjet kormány akkor nem kürtölhette világgá a Szovjetunió bekapcsolódását a távolkeleti háborúba; az antifasiszta koalíció tagjai, a szövetségesek, több ízben is megvitatták és már a krími konferencián végérvényesen eldöntötték. A Szovjetunió 1945 augusztusában folytatott távol-keleti tevékenysége az antifasiszta koalíció ama intézkedéseinek rendszerébe tartozott, amelyek a világagresszió két tüzfészkének megsemmisítésére irányultak. A szocialista államnak az az elhatározása, hogy részt vesz a japán agresszor szétzúzásában, mindazoknak a keletés délkelet-ázsiai népeknek az érdekeit szolgálta, amelyeket a japán szoldateszka évtizedeken át rettegésben tartott gaztetteivel. A háború éveiben a japán megszállás borzalmait átélö emberek milliói a Szovjetuniónak a közös ellenség elleni harcba való bekapcsolódásától várták felszabadulásukat. Szilárd meggyözödésük volt, hogy eljö az a nap, amikor a szocializmus országa segítségükre siet. Az események egész menete elkerülhetetlenné tette a Szovjetunió hadba lépését a Távol-Keleten. Megkövetelte ezt egyrészt a szovjet nép biztonsága, másrészt a Szovjetuniónak az antifasiszta koalíció iránti szövetségesi kötelezettsége. A Szovjetuniónak a Japán ellen indított háborúval az volt a célja, hogy meggyorsítsa a japán imperi

alisták leverését és ezzel közelebb hozza a második világháború végét; hogy egyszer s mindenkorra elhárítsa a japán hódítók inváziójának veszélyét; hogy segítséget nyújtson a kínai, koreai és más ázsiai népeknek a japán agresszorok ellen nemzeti szabadságukért és függetlenségükért vívott harcukban; hogy az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával szemben eleget tegyen az 1945. február 11-i egyezményben vállalt kötelezettségeinek. A szovjet kormánynak az az elhatározása, hogy hadat üzen Japánnak, élénk visszhangra talált a szovjet emberek körében. A gyüléseken felszólaló gyári munkások és alkalmazottak kijelentették, hogy készek minden erejükböl segíteni a Vörös Hadsereget a japán imperialisták elleni szent harcában. A moszkvai "Krasznij proletarij" gyár egyhangúan elfogadott határozatában ez olvasható: "A szovjet nép békeszeretö nép. Tántoríthatatlan híve a világbékének. A fasiszta Japán ellen ma éppen azért száll harcba, hogy feltétel nélküli fegyverletételre kényszerítse. Minél hamarabb szenved vereséget Japán, annál hamarabb következik be világszerte az általános béke. Munkánkkal segítjük majd a Vörös Hadsereget abban, hogy közelebb hozza ezt az órát." Hazafias lelkesedés tüzében égtek azokban a napokban a szovjet Távol-Kelet dolgozói. Habarovszk, Komszomolszk-na-Amure, Blagovescsenszk üzemeiben, a Szahalin-sziget olajmezöin és szénbányáiban, Kamcsatka halipari kombinátjaiban és a távol-keleti aranylelöhelyeken mindenütt népes gyüléseket tartottak, mindenütt hangot kapott a szovjet embereknek az a szilárd meggyözödése, hogy hamarosan teljesen leverik az utolsó agresszort is. A szovjet emberek vágyait kifejezve a Pravda ezt írta: "A szovjet nép fenntartás nélkül támogatja a szocialista haza ügyéért, az összes szabadságszeretö népek érdekeiért harcoló kormánya bölcs döntését." A szovjet kormány nyilatkozatát nagyra értékelték és lelkes helyesléssel fogadták valamennyi szövetséges országban. "Nagy-Britanniában jelentette ki 1945. augusztus 8-án az angol kormány valamennyien a legnagyobb elismeréssel láttuk, mekkora áldozatokat hozott és mekkora eröfeszítéseket tett Oroszország a náci Németország ellen folytatott hösies háborújában, s mindig is meggyözödésünk volt, hogy Oroszország, amint nyugaton gyözelmet arat, szövetségeseivel együtt a keleti arcvonalon is harcba száll az ellenséggel." A legnagyobb lelkesedéssel fogadták a Szovjetunió bejelentésének hírét Kína néptömegei. "A kínai nép nevében írta Mao Ce-tung és Csu Te a Szovjetunió kormányához intézett táviratában melegen üdvözöljük azt a tényt, hogy a szovjet kormány hadat üzent Japánnak." Lelkes hangulat uralkodott azokban a napokban a Mongol Népköztársaságban is. Augusztus 10-én a Kis Hurál és a Mongol Népköztársaság kormánya, az 1936. évi szovjet-mongol kölcsönös segélynyújtási szerzödésnek megfelelöen, hadat üzent Japánnak és csatlakozott a Szovjetunió kormányának nyilatkozatához. A Szovjetunió távol-keleti hadba lépését világszerte óriási történelmi jelentöségü eseményként fogadták. Mindenki, aki azt kívánta, hogy a háború mielöbb véget érjen, 1945. augusztus 8-án megkönnyebbülten fellélegzett. Az emberek milliói világszerte határtalan hittel tekintettek a hös szovjet katonákra, akiknek most a Távol-Keleten is teljesíteniük kellett nagy felszabadító küldetésüket.