A SZOVJETUNIÓ ELLENI TÁMADÁS ELŐKÉSZITÉSE A HITLERI NÉMETORSZÁGBAN. NÉMETORSZÁG BELSŐ HELYZETE

A SZOVJETUNIÓ ELLENI TÁMADÁS ELŐKÉSZITÉSE A HITLERI NÉMETORSZÁGBAN. NÉMETORSZÁG BELSŐ HELYZETE

  1. A "Barbarossa"-tervnek és a szovjet területek megszállási rendszerének kidolgozása  A német imperialisták világuralmi terveiben központi helyet foglalt el a Szovjetunió leigázása. Németország vezetöi még a szovjet-német megnemtámadási szerzödés aláírásakor sem feledkeztek meg egy pillanatra sem agresszív szándékaikról. 1939. november 23-án, vagyis három hónappal a szerzödés aláírása után, Hitler kijelentette: "Sokáig kételyeim voltak, nem kellene-e a Kelet elleni támadással kezdenem, s csak azután fordulni nyugatra. Kényszerüségböl úgy alakult a helyzet, hogy a Kelet a közeli jövö számításaiból kiesett . . . Szerzödésünk van Oroszországgal. A szerzödéseket azonban csak addig szokás megtartani, amíg azok elönyösek. Oroszország ellen csak abban az esetben fordulhatunk, ha nyugaton felszabadulunk." A hitleri Németország az európai szárazföldön végrehajtott területi hódításokkal lényegesen növelte hadigazdasági potenciálját, s az eröviszonyokat Európában saját javára változtatta meg. A nyugaton elért könnyü gyözelmek rendkívül önteltté tették a fasiszta Németország vezetöit. Guderian említést tesz arról az "érthetetlen elbizakodottságról", amely "a németeket arra a meggyözödésre vezette, hogy a lengyelországi és franciaországihadjáratokhoz hasonlóan keleten is villámháborúval számolhatnak". Canaris tengernagy, a német katonai hírszerzö és kémelhárító szolgálat vezetöje közvetlen munkatársai elött kijelentette, hogy a német fasiszta tábornoki kar, beleértve legtekintélyesebb képviselöit Brauchitschot, Haldert, Keitelt és Jodlt -, rendkívül lelkesen támogatta a Szovjetunió elleni háború tervét. A Szovjetunió elleni német támadásban a legszemléletesebben nyilvánult meg a nemzetközi imperialista reakciónak az a törekvése, hogy megsemmisítse a szocializmust. A német imperialisták a világuralomért vívott harcok döntö szakaszának tekintették a Szovjetunió elleni háborút. Tudták, hogy ezen az úton a Szovjetunió a fö akadály. Amikor a Szovjetunió elleni háborút elökészítették, "a fasizmus nemcsak imperialista, hódító célokat tartott szem elött, hanem osztálycélokat is a világ elsö szocialista államának megsemmisítését. Hitler akart a munkásosztály forradalmi mozgalmának, szocialista államunknak hóhéra lenni". Az agresszorok a közvélemény elött természetesen gondosan titkolták a támadás igazi okait. A német fasiszta propaganda, valamint az angol és amerikai reakciós körök propagandája a Szovjetunió elleni hódító háborút "preventív" háborúnak tüntette és tünteti még ma is fel, vagyis olyan háborúnak, amely a Nyugatot hivatott megvédeni a "szovjet veszedelemtöl". "A sors azt a szerepet szánta Németországnak írják a nyugatnémet tábornokok -, hogy Európa és az egész nyugati világ öre legyen, és sorompóul szolgáljon a kommunista pánszlávizmus terjedésével szemben." Hogy mennyire nem volt "preventív" jellegü a Szovjetunió elleni német fasiszta támadás, rögtön világossá válik, ha szemügyre vesszük e támadás elökészítésének tényeit. 1940. május 29-én a német külügyminisztérium tájékoztatta diplomáciai képviseleteit, hogy a Szovjetunió nem tesz semmilyen lépést, amely akadályozná, hogy a német-szovjet viszony "nagyon jó" legyen. 1940.július 21-én Brauchitsch vezértábornagy, a német szárazföldi csapatok föparancsnoka megkapta a parancsot, hogy készítse el a Szovjetunió elleni háború terveit, figyelembe véve, hogy a támadást a csapatok összpontosításának befejezése után 4-6 héttel indítják meg. A német hadvezetöség a tervet meg sem várva haladéktalanul megkezdte a csapatok keletre, Lengyelországba történö mozgatását, és szándékosan a szovjet határtól némi távolságra helyezte el azokat. Július végén már Poznanban volt von Bock egész hadseregcsoportja. Tippelskirch szavai szerint "ez volt a Szovjetunió elleni hadászati felvonulás elsö lépése, amelynek végrehajtására huzamos idöt adtak, hogy lehetöleg észrevétlenül végre lehessen hajtani". Egyidejüleg Németországban új hadosztályokat állítottak fel. Jóllehet már eldöntötték, hogy a következö csapás irányát megváltoztatják, s Anglia helyett a Szovjetuniót veszik célba, a német hadvezetöség a látszat kedvéért tovább készült az Anglia elleni invázióra, mintha az lett volna a következö hadmüvelet. "Mindezeket az elökészületeket csak azért folytatták ismerik be a német tábornokok -, hogy álcázzák a készülö keleti hadjáratot, amely a föparancsnokságon akkor már eldöntött dolog volt." Churchill is megjegyzi, hogy "az Anglia elleni légiháború folytatása szükséges és alkalmas lehetöséget adott Hitlernek, hogy eröit ennek leple alatt összpontosítsa Oroszország ellen". 1940. július 29-én a támadás tervének kidolgozása végett a szárazföldi csapatok vezérkarához vezényelték Erich Marcks tábornokot, a 18. hadsereg vezérkari fönökét. Ez a hadsereg a szovjet határ mentén helyezkedett el, vezérkara pedig a Szovjetunió elleni hadviselés kérdéseivel foglalkozott. 1940. július 31-én Németország katonai vezetöi Berghofban értekezletet tartottak. Hitler ezen az értekezleten a tábornoki kar érveit megismételve arról beszélt, hogy az angolok minden reményüket a Szovjetunióba vetik, mint az egyetlen olyan eröbe, amely képes Németországnak ellenállni, s hogy Anglia ellenállása a Szovjetunió létezésére támaszkodik, ezért a Szovjetunió legyözése egyben Anglia legyözését is jelenti. "Ha Oroszországot szétzúzzuk hangsúlyozta Hitler -, Anglia elveszíti utolsó reményét is. Akkor Németország fog uralkodni Európában és a Balkánon. A következtetés: Oroszországot tehát likvidálni kell. Idöpont 1941 tavasza." Ezen az értekezleten már megvizsgálták a hadmüveleti elhatározások elsö változatait is. A jelenlevök megegyeztek abban, hogy a Szovjetunió ellen "villámháborút" kell indítani, vagyis a háború hadászati célját egyetlen gyors hadjárat eredményeképpen kell elérni. A berghofi értekezleten meghallgatták Keitel vezértábornagynak, a német fegyveres erök vezérkari fönökének beszámolóját arról, hogy a korábbi tervektöl eltéröen nem célszerü 1940 öszén megtámadni a Szovjetuniót ama nehézségek miatt, amelyekkel egy téli hadjáratban számolni kell. Keitel hivatkozott a kelet-lengyelországi gyér útés vasúthálózatra is. A vezérkar véleménye alapján elhatározták, hogy a Szovjetunió elleni támadást 1941 május közepén hajtják végre. Ezt a döntést az értekezlet valamennyi részvevöje támogatta. "Oroszországot mondta Hitler gögösen 1941 tavaszán meg kell semmisíteni. A szovjet államot egyetlen csapással szét kell verni." Hitler véleményével egyetértett az egész német fasiszta tábornoki kar. Jodl táborszernagy Hitlert megerösítve kijelentette: "Támadásunk után három héttel összeomlik ez a kártyavár." De e prognózisoknak nem volt semmi alapjuk. Görlitz a háború után elismerte a német hadvezetöség végzetes tévedéseit, s azt írta, hogy a német hírszerzés helytelenül értékelte a Szovjetunió erejét, s nagy reményeket füzött ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg harcképessége meggyengült a parancsnoki karával szemben alkalmazott represzsziók miatt. A hitleristák "agyaglábon álló óriásnak" tartották a szovjet államot. Görlitz azt is megjegyzi, hogy "a németeknek halvány fogalmuk sem volt az orosz ipar termelö kapacitásáról". Mindez újfent azt bizonyítja, hogy a német hadvezetöség kalandor terveket dolgozott ki. 1940. augusztus 1-én Erich Marcks beterjesztette a Szovjetunió elleni háború tervének elsö változatát. E változat alapja a "villámháború" eszméje volt, melynek eredményeként a német csapatoknak ki kellett jutniuk a Rosztov-Gorkij-Arhangelszk vonalra, majd pedig az Urálig. Döntö jelentöséget tulajdonítottak Moszkva elfoglalásának. Erich Marcks abból indult ki, hogy Moszkva "a szovjet katonai-politikai és gazdasági hatalom szíve, elfoglalása a szovjet ellenállás megszünéséhez vezet". Az elsö változatban két csapást terveztek Poleszjétöl (mocsárvidék a Pripjatytól délre. Más neve: Pripjaty-mocsarak. Szerk.) északra és délre. Az északi csapást jelölték ki föcsapásnak. A föcsapás iránya: Breszt és Gumbinnen között a Baltikumon és Belorusszián át Moszkva. A déli csapást Lengyelország délkeleti részéböl kiindulva Kijev irányában tervezték. E csapásokon kívül terveztek egy "korlátozott célú hadmüveletet Baku térségének elfoglalására". A terv végrehajtására 9-17 hetet szántak. Erich Marcks tervét Paulus tábornok vezetésével lejátszották a föparancsnokságon. Ez kiderítette a benyújtott változatnak azt a lényeges fogyatékosságát, hogy figyelmen kívül hagyta azt a lehetöséget, hogy a szovjet csapatok északi és déli irányból végrehajtott erös ellencsapásokkal meghiúsíthatják a föcsoportosításnak Moszkva felé való elönyomulását. A föparancsnokság vezérkara a terv felülvizsgálása mellett döntött. Keitelnek azzal a közlésével kapcsolatban, hogy a Szovjetunió elleni támadás felvonulási területe müszaki szempontból rossz állapotban van, a hitlerista hadvezetöség 1940. augusztus 9-én "Aufbau Ost" néven parancsot adott ki. Ebben intézkedés történt a hadszíntér elökészítésére. Vasutak, országutak, hidak, laktanyák, kórházak, repülöterek, raktárak stb. helyreállítását és építését rendelték el. Egyre eröteljesebben folyt a csapatszállítás. 1940. szeptember 6-án Jodl "megparancsolta, hogy keleten a következö hetek folyamán növeljék a megszálló csapatok létszámát. Biztonsági meggondolásokból Oroszországban nem szabad olyan benyomásnak kialakulnia, hogy Németország keleti irányban támadásra készül". 1940. december 5-én a soron következö titkos katonai tanácskozáson meghallgatták Halder jelentését az "Otto"-tervröl (eredetileg így nevezték a Szovjetunió elleni háború tervét), valamint a törzsvezetési gyakorlatok eredményeiröl. A lefolytatott gyakorlatok értékelése során elhatározták, ho 343h78d gy Moszkva elfoglalása elött Kijev és Leningrád irányában mért csapással megsemmisítik a Vörös Hadsereg szárnycsoportosításait. A tervet ebben a formájában jóváhagyták. `Megvalósitását illetöen nem is merültek fel kételyek. Hitler az összes jelenlevök helyeslése közben kijelentette: "Várható, hogy az orosz hadsereg a német csapatok elsö csapására még nagyobb vereséget fog szenvedni, mint a francia hadsereg 1940-ben." Hitler azt követelte, hogy a haditervben irányozzák elö az összes harcképes erök szovjet területen való teljes megsemmisítését. Az értekezlet részvevöi nem kételkedtek abban, hogy a Szovjetunió elleni háború gyorsan befejezödik; a határidöt is megszabták 8 hét. Ezért a tervben azzal számoltak, hogy a személyi állománynak csak egyötödét látják el téli ruházattal. Guderian hitlerista tábornok a háború után kiadott visszaemlékezéseiben beismeri: "A fegyveres erök föparancsnokságán és a szárazföldi erök föparancsnokságán oly magabiztosan számítottak arra, hogy a tél beállta elött befejezik a hadjáratot, hogy a szárazföldi eröknél csak minden ötödik katona számára tervezték téli felszerelés kiadását." A német tábornokok késöbb Hitlerre próbálták hárítani a felelösséget, amiért a csapatokat nem készítették fel a téli hadjáratra. De Guderian nem titkolja, hogy ezért felelös volt a tábornoki kar is. Ezt írja: "Nem érthetek egyet azzal az elterjedt véleménnyel, mely szerint egyedül Hitler a felelös azért, hogy 1941 öszén nem állt rendelkezésre a téli felszerelés." Hitler nemcsak saját véleményét fejezte ki, hanem a német imperialisták és tábornoki kar véleményét is, amikor a töle megszokott önteltséggel bizalmasai körében kijelentette: "Én nem követem el azt a hibát, amit Napóleon; amikor megindulok Moszkva ellen, eléggé korán kezdek, hogy a tél beállta elött odaérjek." Az értekezlet utáni napon, december 6-án, Jodl utasítást adott Varlimont tábornoknak, hogy az értekezleten elfogadott határozatok alapján dolgozzon ki direktívát a Szovjetunió elleni háborúra. Hat nap múlva Varlimont átadta Jodlnak a 21. sz. direktíva szövegét, aki néhány módosítás után december 17-én benyújtotta Hitlernek aláírás végett. Másnap a direktívát "Barbarossa" hadmüvelet fedönéven jóváhagyták. Von Schulenburg gróf, moszkvai német nagykövet 1941 áprilisában, Hitlerrel folytatott megbeszélésén megpróbálta kifejezni kételyeit a Szovjetunió elleni háború tervének realitását illetöen. De csak azt érte el, hogy örökre kegyvesztett lett. A német fasiszta tábornoki kar tehát kidolgozta a Szovjetunió elleni háború tervét, és megkezdte annak végrehajtását. E tervet az imperialista rablás mohó vágya fütötte. Németország katonai vezetöi egyhangúlag állást foglaltak e terv végrehajtása mellett. A megvert fasiszta hadvezérek önmaguk rehabilitálása végett csak Németország veresége után hozakodtak elö azzal a hazug állítással, hogy ök ellenezték a Szovjetunió megtámadását, de Hitler ennek ellenére mégis megindította a háborút keleten. Igy például Blumentritt nyugatnémet tábornok, a múlt aktív hitleristája azt írja, hogy Rundstedt, Brauchitsch, Halder megpróbálta lebeszélni Hitlert az Oroszország elleni háborúról. "De mindez nem járt semmi eredménnyel. Hitler hajthatatlan volt . . . Határozottan fogta a kormánykereket, s Németországot a teljes vereség sziklazátonyaira vezette." A valóságban nemcsak a "Führer", hanem az egész német tábornoki kar hitt a "villámháborúban", a Szovjetunió gyors legyözésének lehetöségében. A 21. sz. direktíva megszabta, hogy: "A német fegyveres eröknek készen kell állniuk arra, hogy még az Anglia elleni háború befejezése elött gyors lefolyású hadmüvelet útján legyözzék Szovjet-Oroszországot." A haditerv alapeszméjét a direktíva így határozta meg: "Az orosz hadseregnek Oroszország nyugati részén tartózkodó csapatait páncélos egységek mély elönyomulásával végrehajtott bátor hadmüveletekben meg kell semmisíteni. Meg kell akadályozni, hogy harcképes egységek visszavonuljanak . . . A hadmüvelet végsö célja: elhatárolódni ázsiai Oroszországtól általában az Arhangelszk-Volga vonalon." (Lásd a 17. sz. térképet.) 1941. január 31-én a német szárazföldi csapatok föparancsnoksága kiadta a "Csapatok összpontosítására vonatkozó direktívát", amely a föparancsnokság általános elgondolását tartalmazta, megszabta a hadseregcsoportok és hadseregek feladatait, megadta az utasításokat a törzsek településére vonatkozólag, megszabta továbbá a sávhatárokat, valamint a hajóhaddal, a légierövel stb. való együttmüködést. Ez a direktíva a német hadsereg "elsö szándékát" meghatározva azt a feladatot tüzte a német csapatok elé, hogy "a Pripjaty-mocsaraktól északra és délre nagy ütöerejü mozgékony csoportosítások gyors és mély csapásaival vágják ketté az Oroszország nyugati részében összpontosított orosz föerök arcvonalát, s ezt az áttörést felhasználva semmisítsék meg az egymástól elszigetelt ellenséges csapatok csoportosításait". A német csapatok támadásának két fö irányát szabták tehát meg: Poleszjétöl délre és északra. Poleszjétöl északra a föcsapást két hadseregcsoportnak kellett mérnie: a "Közép" és az "Észak" hadseregcsoportnak. Feladatukat így határozták meg: "A Pripjaty-mocsaraktól északra a ŻKözép® hadseregcsoport támad, von Bock vezértábornagy parancsnoksága alatt. A hadseregcsoport erös harckocsi-magasabbegységeket harcba vetve Varsó és Suwalki térségéböl Szmolenszk irányában áttörést hajt végre, a páncélos csapatokat ezután észak felé fordítva, a Kelet-Poroszországból Leningrád általános irányában támadó ŻÉszak® hadseregcsoporttal együttmüködve megsemmisíti a Baltikumban tartózkodó szovjet csapatokat. Ezután a finn hadsereggel és az erre a célra Norvégiából átdobott német csapatokkal együtt véglegesen megfosztja az ellenséget az utolsó védelmi lehetöségektöl Oroszország északi részében. E hadmüveletek eredményeképpen manöverezési lehetöséget biztosítunk ahhoz, hogy az Oroszország déli részében támadó német csapatokkal együttmüködve végrehajtsuk a további feladatot. Az Oroszország északi részében levö orosz erök váratlan és teljes szétverése esetén a csapatok észak felé történö fordítása elmarad, s szóba jöhet a Moszkva elleni azonnali csapás." Poleszjétöl délre a támadás végrehajtását a "Dél" hadseregcsoport eröivel tervezték. E hadseregcsoport feladatát a következöképpen határozták meg: "A Pripjaty-mocsaraktól délre a ŻDél® hadseregcsoport Rundstedt vezértábornagy parancsnoksága alatt a Lublin térségéböl kiinduló erös harckocsi-magasabbegységek gyors csapását kihasználva elvágja a Galíciában és Nyugat-Ukrajnában tartózkodó szovjet csapatokat a Dnyeperen átvezetö utánpótlási vonalaktól, Kijev térségében és attól délre elfoglalja a Dnyeper átkelöhelyeit, manöverezési lehetöséget szerez, és az északon müködö csapatokkal együtt végrehajtja további feladatát, vagy újabb feladatok végrehajtására készül fel Oroszország déli részén." A "Barbarossa"-terv egyik legfontosabb hadászati célja az volt, hogy megsemmisítse a Vörös Hadseregnek a Szovjetunió nyugati részén összpontosított föeröit a katonai és gazdasági szempontból fontos területek egyidejü birtokbavételével. A továbbiakban úgy számítottak, hogy a központi irányban müködö német csapatok gyorsan elérik és elfoglalják Moszkvát, délen pedig a Donyec-medencét. A tervben nagy jelentöséget tulajdonítottak Moszkva elfoglalásának, a német hadvezetöség ugyanis úgy vélte, hogy Moszkva eleste döntö politikai, katonai és gazdasági sikert hoz majd Németországnak. A hitlerista hadvezetöség úgy gondolta, hogy a Szovjetunió elleni haditervét német alapossággal hajtja majd végre. A 21. sz. direktívát és a csapatok összpontosítását elrendelö direktívát újabb utasításokkal, parancsokkal és direktívákkal egészítették ki. Az ellenség megtévesztéséröl szóló külön utasításban például a következöket olvashatjuk: "Az Oroszlánfóka hadmüvelet elökészületeinek jelentékeny gyengítése ellenére minden lehetö módon meg kell örizni a fegyveres erökön belül azt a benyomást, hogy az angliai partraszállás elökészületei teljesen új formában folynak, s hogy a korábban e célra felkészített csapatokat csak bizonyos idöre vonjuk vissza a hátországba. Minél tovább tévedésben kell tartanunk a tényleges terveket illetöen még azokat a csapatokat is, melyek rendeltetése, hogy közvetlenül keleten tevékenykedjenek". A direktíva megparancsolta, hogy "a Barbarossa® hadmüvelet hadászati felvonulását úgy kell feltüntetni, mintha az a hadtörténelem legnagyobb szabású megtévesztö hadmozdulata volna, amelynek az a célja, hogy elterelje a figyelmet az angliai partraszállás utolsó elökészületeiröl". A 21. sz. direktívához kiadott "különleges utasítások" meghatározták a megszállt szovjet területeken végrehajtandó intézkedések rendszerét. A német föparancsnokoknak, valamint a külön kinevezett körzetvezetöknek korlátlan jogokat adtak, hogy a lakossággal szemben a legkegyetlenebb terrort alkalmazzák. A terror irányításával Himmlert bízták meg, akinek elö kellett készítenie a megszállt terület politikai igazgatását is, "a két ellentétes politikai rendszer végleges és döntö harcának" gondolatából kiindulva. 1941 januárjában a 21. sz. direktíva alapján mind a három hadseregcsoport számára megszabták az elözetes feladatot, és kiadták a parancsot a hadijátékok levezetésére, hogy ellenörizzék a harcok tervezett menetét, és anyagot kapjanak a hadmüveleti terv részletes kidolgozásához. A Szovjetunió elleni hadmüveletek kezdetét a Jugoszlávia és Görögország elleni német támadás miatt 4-5 héttel elhalasztották. Április 3-án a német fegyveres erök föparancsnoksága parancsot adott ki, amelyben ez állt: "A Barbarossa® hadmüvelet kezdetének idöpontját a balkáni hadmüvelet végrehajtása miatt legalább 4 héttel elhalasztom." Április 30-án a német fegyveres erök föparancsnoksága elfogadta azt az elözetes döntést, hogy a Szovjetunió elleni támadást 1941. június 22-én indítják meg. 1941 februárjától gyorsított ütemben folyt a német csapatok átdobása a szovjet határra. A páncélos és gépesített hadosztályokat utolsósorban vonultatták fel, hogy fel ne fedjék idö elött a támadás tervét. A hitleristák, hogy a támadást meglepetésszerüen hajthassák végre, csak 1941 februárjától kezdve fokozták a Szovjetunió határmenti körzeteinek légi felderítését. Halder a légi fényképezés adatai alapján márciusban feljegyezte naplójában, hogy a Szovjetunióban a közlekedési úthálózat sokkal jobb állapotban van, mint azt a német hadvezetöség feltételezte. Két héttel a betörés elött a németek már a szovjet terület belsejébe is küldtek felderítö gépeket. 1941. május 10-én a német fasiszta légierö végrehajtotta utolsó támadását Anglia ellen. A német légierö törzseit és a repülögépeket sürgösen keletre dobták át. A német hadvezetöség abban a biztos tudatban, hogy haditervei kifogástalanok, s hogy pontosan végre fogják hajtani azokat, már jó elöre, 1941. június 11-én direktívát készített arra, hogy a Szovjetunió meghódítása után milyen irányban fogja folytatni a harcot a világuralomért. Ez a 32. sz. direktíva, amelyet "Felkészülés a Barbarossa® hadmüvelet végrehajtása utáni idöszakra" címmel küldtek szét, tervbe vette Gibraltár elfoglalását, a földközi-tengeri és közel-keleti angol támaszpontok elfoglalását, gépesített magasabbegységek elönyomulását a Kaukázuson keresztül a Perzsaöbölhöz, Irakba, Szíriába, Egyiptomba, e magasabbegységekkel egy idöben Líbiából is csapatok vonultak volna be Egyiptomba, illetve Bulgáriából Törökországon keresztül Szíriába, Irakba és Iránba. A 32. sz. direktívában eldöntötték az angliai partraszállás kérdését is. Utaltak arra, hogy az angliai partraszállás elökészítésének kettös célja lesz: lekötni az angol csapatokat az anyaországban, és halálos csapást mérni a brit birodalomra. Az egyetlen körülmény, amely megakadályozhatta vagy késleltethette volna a Nagy-Britannia elleni inváziót, az utasítás összeállítójának véleménye szerint, a kedvezötlen idöjárás lett volna. A Szovjetunió megtámadása elött, június 6-án és 14-én megtartották a német fegyveres erök magasabb parancsnoki karának két utolsó tanácskozását. Meghallgatták a hadseregcsoport-parancsnokokjelentését a csapatok készenlétéröl. Azután Hitler a német kormány és tábornoki kar nevében mondott beszédével útjukra bocsátotta a Szovjetunió ellen felvonult csapatok parancsnokait. Beszédének központi gondolata az volt, hogy Németországnak a világuralomhoz vezetö útján a Szovjetunió a fö és utolsó akadály. A Szovjetunió elleni támadást Hitler "a háború utolsó nagy hadjáratának" nevezte, amelynek végrehajtásában nem szabad visszariadni semmiféle erkölcsi megfontolástól. Nem sokkal elöbb egy másik értekezleten pedig kijelentette: "Amikor megkezdödik a Barbarossa® hadmüvelet, a világnak eláll a lélegzete, s nem lesz egyetlen megjegyzése sem . . ." 1941. június 17-én a német fegyveres erök föparancsnoksága kiadta a végleges parancsot, amelyben leszögezte, hogy a "Barbarossa"-terv végrehajtását június 22-én meg kell kezdeni. A föhadiszállást haladéktalanul a "Wolfschanze" harcálláspontra telepítették, amelyet Kelet-Poroszországban rendeztek be, Rastenburg közelében. A szárazföldi csapatok föparancsnoksága az Angerburg környéki föld alatti létesítményekben rendezkedett be, a légierö föparancsnoksága pedig Goldap körzetében települt. A Szovjetunió elleni hadjárat elökészítése során a fasiszták messzemenö terveket dolgoztak ki a Szovjetunió elfoglalására és a szovjet emberek leigázására. Céljuk nemcsak az volt, hogy elfoglalják a Szovjetuniót, hanem az is, hogy megsemmisítik a szovjet államot. 1941. március 30-án a német fasiszta hadsereg vezetö beosztású tábornokainak értekezletén Hitler azt mondta, hogy az Oroszország elleni háború "ideológiai háború a bolsevizmus megsemmisítése céljából", s hogy Németország feladata Oroszország tekintetében az, hogy "szétzúzza a fegyveres eröket és megsemmisítse az államot". "A harc célja a megsemmisítés mondta Hitler. Ha nem így nézzük a dolgot, akkor, ha szétzúzzuk is az ellenséget, 30 év múlva újra felüti fejét a kommunista veszély. Nem azért viselünk háborút, hogy konzerváljuk ellenségünket . . . A háború élesen különbözni fog a nyugati háborútól. Keleten a könyörtelenség áldás a jövö szempontjából." Németországnak a Szovjetunióval kapcsolatos agresszív terveit részletesen Rosenberg, a fasizmus egyik fökolomposa és ideológusa fejtette ki az 1941. június 20-i titkos értekezleten. A német kormány azért akar háborút keleten, közölte, hogy "megvalósítsa a német világpolitikát", nem pedig egy "osztatlan Oroszország" megalakítása végett. Az orosz állam fennmaradása, még ha németesítik is, mondta Rosenberg, nem zárná ki azt a lehetöséget, hogy a néptömegek harcolni fognak a nemzeti függetlenségért, ezért "a Szovjetunió óriási területéböl államalakulatokat kell kihasítani, és ezeket Moszkva ellen kell fordítani, évszázadokra megszabadítva ezzel a német birodalmat a keleti veszélytöl." Rosenberg ezután kifejtette, hogy a német kormány "négy nagy tömböt" akar létrehozni, amelyeknek az lesz a hivatásuk, hogy megóvják Németországot, és egyidejüleg messze keletre elöre tolják Európát. Rosenberg szerint ez a négy tömb Nagy-Finnország, Baltikum, Ukrajna és Kaukázus lenne. Ezek közt osztják fel a Szovjetunió egész területét egészen az Urálig...Úgy tervezték, hogy ezeken a területeken fizikailag kiírtják, illetve kitelepítik az öslakosságot, s helyükre német telepeseket költöztetnek. Rosenberg kereken kijelentette: "Az oroszokkal szemben követett német keleti politika célja az, hogy ezeket a sajátos jellegü moszkvaiakat visszavezesse a régi hagyományokhoz, s arccal ismét kelet felé fordítsa." Még arcátlanabb nyíltsággal beszélt erröl Hitler a föhadiszállás értekezletén: "Az Uráltól nyugatra egy katonai hatalom megteremtése nem kerülhet újra napirendre, még ha száz esztendeig kellene is harcolnunk ezért. A Führer minden utódjának tudnia kell: a birodalom csak akkor lesz biztonságban, ha az Uráltól nyugatra nem léteznek idegen csapatok. Ennek a térségnek a védelmét minden lehetséges veszéllyel szemben Németország vállalja magára. Vastörvénynek kell lennie: sohasem szabad megengedni, hogy a németeken kívül másnak is legyen fegyvere . . . Csak a németnek van joga fegyvert viselni, nem pedig a szlávnak, a csehnek, a kozáknak és az ukránnak." A hitleristák elöre kidolgozták a megszállt szovjet területen végrehajtandó gaztetteik programját. Ezek a gaztettek nem egyes gonosztevök müvei voltak. Egyenesen következtek a német kormánynak a háború és a háború utáni berendezkedés általános tervéböl, s annak szerves részét alkották. A szovjet nép elleni gaztetteket elöre megtervezték, kötelezö törvénnyé tették, s parancsokban megfogalmazták. A megszállt területeken elkövetett gaztettek "eszmei" alapja a fasiszták embergyülölö "fajelmélete" volt. Hitler az 1941. március 30-i értekezleten konkrét utasításokat adott a gaztettek végrehajtására, kijelentvén, hogy a Szovjetunió elleni háborúban "nem lesz helye a lovagiasságnak és katonai becsületnek". Megparancsolta, hogy semmisítsék meg a "bolsevista komisszárokat és a kommunista értelmiséget". 1941. május 13-án a német kormány külön direktívát hagyott jóvá "A Barbarossa térségében alkalmazandó különleges bíráskodásról, és a csapatok különleges intézkedéseiröl". Ez a direktíva elöírta, hogy a megszállók "semmiféle irgalmat" ne tanúsítsanak a polgári lakossággal szemben, semmisítsék meg az összes partizánokat és azokat a szovjet embereket, akik a legkisebb ellenállást is tanúsítják, vagy a partizánokkal való rokonszenvvel gyanúsíthatók. Megparancsolta, hogy a "gyanús" személyeket tárgyalás nélkül a helyszínen löjék agyon. A német katonákat és tiszteket a békés lakosokkal szemben elkövetendö gaztettekért minden felelösség alól felmentette. A direktíva arra is kitért, hogy a városok, a falvak és egész kerületek lakossága ellen adott esetben szervezzenek büntetö hadjáratokat. Törvényesítette az együttes kezesség, a tömeges megtorlás, a korlátlan eröszak rendszerét. A német kormány másik, nem kevésbé szégyenletes okmánya az 1941. május 12-i keltezésü direktíva volt, amely a Vörös Hadsereg politikai tisztjeivel való bánásmódról intézkedett. A direktíva a politikai munkásokat különösen veszedelmeseknek nyilvánította a Szovjetunió gyarmatosítását célzó tervek végrehajtása szempontjából, s elrendelte, hogy a fogságba esett politikai munkásokat a helyszínen fizikailag semmisítsék meg. Késöbb e direktíva érvényét kiterjesztették sok más szovjet hadifogolyra is. A többi hadifogoly számára, akinek az életét meghagyták, hallatlanul kegyetlen, fegyházi bánásmódot írtak elö. Ennek rendszerét Reinecke altábornagy, a hitleri föhadiszállás hadifogoly-ügyi csoportfönöke dolgozta ki. 1941 márciusában egy berlini titkos tanácskozáson alárendeltjeit kioktatva hangsúlyozta, hogy ha a helyszínen nem sikerül határidöre fedett barakkokkal berendezett táborokat létesíteni az orosz hadifoglyok számára, akkor rendezzék be ezeket a táborokat a szabad ég alatt, szöges drótkerítéssel körülvéve. 1941. augusztus 6-án adták ki az ugyancsak elöre elkészített direktívát "A szovjet hadifoglyok élelmezéséröl". Ebben ezt írták: " . . . Nem vagyunk kötelesek ellátást adni a szovjet hadifoglyoknak." A hitleristák éhhalálra akarták kárhoztatni nemcsak a hadifoglyokat, hanem az egész szovjet népet is. Rosenberg 1941. június 20-án a titkos értekezleten a következö utasításokat adta: " . . . A déli területeknek és Észak-Kaukázusnak élelmiszertartalékokat kell képezniük a német nép számára. Semmilyen kötelezettséget sem vállalunk abban a tekintetben, hogy e területek termékeivel élelmezzük az orosz népet." Himmler, a Gestapo fönöke, a német kormány megbízásából már jóval a Szovjetunió megtámadása elött hozzálátott az "Ost" elnevezésü általános terv kidolgozásához, amely arra irányult, hogy tüzzel-vassal kiírtsák Kelet-Európa népeit, köztük a Szovjetunió népeit. E terv alaptételeit még 1940. május 25-én jelentették Hitlernek. Himmler kifejezte azt a meggyözödését, hogy a tervbe vett intézkedések végrehajtásának eredményeképpen teljesen kiírtanak sok népet, köztük a lengyeleket, az ukránokat stb. A nemzeti kultúra teljes felszámolása érdekében elhatározták, hogy megszüntetnek mindenfajta oktatást, kivéve az elemi iskolait, amelyet különleges iskolákban valósítanak meg. Ezeknek az iskoláknak a programja, mint Himmler javasolta, a következöket foglalta volna magában: "az egyszerü számolást, legfeljebb 500-ig, írásból az aláírást, annak elültetését, hogy az isteni parancsolat értelmében engedelmeskedjenek a németeknek, legyenek becsületesek, szorgalmasak és engedelmesek. Olvasniuk nem kell tette hozzá Himmler -, ez szerintem felesleges." Hitler megismerkedve ezekkel a javaslatokkal, teljes egészében jóváhagyta öket, s direktívaként kiadta. Jó elöre megszervezték a különleges osztagokat, és elöteremtették a "technikát" a békés lakosság tömeges kiírtásához. A német fegyveres eröknek és hatóságoknak a megszállt területeken Hitler erre vonatkozó utasításaihoz kellett tartaniuk magukat. Ezeknek az utasításoknak a lényege: "Kötelességünk kiírtani a lakosságot ez beletartozik a német lakosság védelmével kapcsolatos küldetésünkbe. Ki kell fejlesztenünk a lakosság kiírtásának technikáját . . . Ha én a német nemzet színevirágát küldöm a háború poklába, a legcsekélyebb szánalom nélkül kiontva a drága német vért, kétségtelenül jogom van megsemmisíteni egy alsóbbrendü faj embermillióit, akik úgy szaporodnak, mint a férgek." A német fasiszták kidolgozták a Szovjetunió könyörtelen kifosztásának programját is. Ennek a müveletnek a szovjet gazdaság megkaparintásának közvetlen irányításával Göringet bízták meg, aki a hitlerista vezetöségben annak köszönhette szerepét, hogy kiterjedt személyes kapcsolatai voltak a monopoltökével. Göring maga is dúsgazdag monopolista volt. A német kormány éppen ezért nevezte ki Németország és az összes megszállt területek "különleges meghatalmazottjává", hadigazdasági diktátorává. 1941. június 29-én Hitler külön parancsban korlátlan jogokat adott Göringnek, hogy "maximálisan kihasználja a felfedezett készleteket és gazdasági kapacitásokat" Németország gazdasági erejének fejlesztésére. A gazdaság kirablásának programját Göring segédei elöre kidolgozták, majd Göring jóváhagyta ezzel a címmel: "Irányelvek a gazdaság irányításához az újonnan megszállt keleti területeken." Ennek a terjedelmes dokumentumnak fedöneve is volt: "Zöld dosszié." Ebben egyebek közt ezt írták: "A Führer parancsai értelmében minden intézkedést meg kell tenni, hogy haladéktalanul és teljesen felhasználjuk a megszállt területeket Németország érdekében . . . Szerezzünk minél több élelmiszert és köolajat Németország számára ez a hadjárat fö gazdasági célja." Az irányelvek és a hozzá csatolt kiegészítések részletesen kifejtették, hogy a megszállt területekböl maximálisan ki kell sajtolni minden élelmiszert, nyersanyagot és nyersolajat. A német hadvezetöség "Emlékeztetö a megszállt keleti területeken folytatandó gazdálkodásról" c. iratában megállapította: "A meghódított keleti területek német gazdasági területnek tekintendök. A föld, minden élö és holt vagyon . . . a német állam tulajdona." A "Zöld dosszié" tartalmából az is kiderült, hogy a német kormány a "keleti területeken" késöbb német földesúri és kulákgazdaságokat szándékozott szervezni. Ezeken a birtokokon az elnyomott helyi lakosság olcsó munkaerejét akarták felhasználni, német felügyelök korbácsának segítségével. A szovjet állampolgároktól rekvirált élelmiszert elsösorban a német fasiszta hadsereg szükségleteire szánták. Göring irányelvei szerint "rekvirálás és elkobzás" útján kell megszerezni mindent, amire a német gazdaságnak szüksége van, hogy gyorsabban élelmezhessék "a német csapatokat a megszállt területek terhére, könnyítsenek az európai élelmezési helyzeten, s tehermentesítsék a szállítást". A "Zöld dosszié" konkrétan kifejtette azokat az intézkedéseket is, melyek célja az volt, hogy kiéheztetés útján fizikailag megsemmisítsék a megszállt területek lakosságát. E hírhedt okmány egyes tételei megparancsolták, hogy határozottan akadályozzák meg a gabona és más élelmiszerek "elfolyását". Ezen az "elfolyáson" a lakosság élelmezését értették. Reichenau vezértábornagy a "Zöld dosszié" irányelvei alapján kijelentette: "A civil lakosság és a hadifoglyok élelmezése szükségtelen humanitás." Átfogó tervet készítettek arra is, hogy megszerezzék és Németországba szállítsák a fellelhetö nyersanyagot. "A platinát, magnezitet, a kaucsukot írták Göring Zöld dossziéjában haladéktalanul össze kell gyüjteni, és minél elöbb Németországba kell szállítani . . . Más fontos nyersanyagfajtákat a jegyzék szerint meg kell örizni addig, amíg a csapatok nyomában érkezö gazdasági osztagok el nem döntik, hogy a megszállt területeken dolgozzák-e fel, vagy pedig Németországba szállítsák." A német monopóliumok meg akarták szerezni a szovjet ipari üzemeket, de nem a helyszínen akarták azokat felhasználni. Ellenkezöleg, gyarmatosító mivoltukhoz híven, a német imperialisták szándéka az volt, hogy lerombolják és kifosszák gyárainkat, üzemeinket, hogy megsemmisítsék az ipart, melyet a szovjet nép hösies munkával felépített, s megsemmisítsék népünk nemzeti függetlenségének gazdasági alapját. Ennek megfelelöen a "Zöld dosszié" kimondta: "Ami a megszállt területek meghagyandó, helyreállítandó vagy újjászervezendö ipari termelésének nemét és terjedelmét illeti, azt elsösorban a német hadigazdaság mezögazdasági és olajipari szükségleteivel kell egybehangolni." Göring irányelvei világosan kifejtették a német monopolistáknak azt a tervét, hogy megsemmisítsék a szovjet ipari termelést. "A termelést eleinte a legkisebbre kell korlátozni mondták -, éppen csak hogy készenléti állapotban lehessen tartani a berendezést, és meg lehessen tartani a minimális munkaeröt." Késöbb "Északés Közép-Oroszország fogyasztó vidékein számolni kell az ipari termelés csökkentésének lehetöségével". A hitleristák azt tervezték, hogy a nyersanyag kitermelésében és feldolgozásában, akárcsak a mezögazdaságban, kényszermunkát alkalmaznak. Az irányelvek elöírták, hogy az egész helyi lakosságot vegyék igénybe "az utak és vasutak helyreállítására, a rombolás következményeinek felszámolására, a csapatok ideiglenes szálláshelyeinek berendezésére , . . vagy pedig más hasonló, a német érdekeket szolgáló tevékenységre". Göring megalakította "A gazdasági irányítás keleti vezérkarát", amely közvetlenül neki volt alárendelve, s amely összefogta a megszállt szovjet területek szervezett kirablására létesített hadigazdasági intézmények egész rendszerét. Ezekben az intézményekben föleg a legnagyobb német monopóliumok képviselöi müködtek együtt. Ezek a német monopóliumok szervezkedtek a szovjet nép kifosztására, népünk sok évtizedes kemény munkával szerzett gyümölcsének elrablására. Ezek voltak a hitleristák agresszív céljai és tervei a Szovjetunió elleni háborúban. E terveket a Szovjetunió népeivel, a szovjet állammal szembeni ádáz gyülölet, a szovjet állam megsemmisítésére, a szovjet emberek leigázására irányuló törekvés hatotta át. 2. A fasiszta tömb a Szovjetunió elleni támadás elött  A fasiszta agresszorok háromhatalmi egyezményének létrehozása lényegesen közelebb hozta a Szovjetunió elleni fegyveres támadást. A fasiszta tömb kibövült, mert fö részvevöihez Németországhoz, Olaszországhoz és Japánhoz több európai állam csatlakozott. A hitleristák különféle módszerekkel a maguk oldalára tudták állítani Magyarországot, Romániát, Bulgáriát, Finnországot, Horvátországot, Szlovákiát is. Ezeknek az államoknak az élén vagy a német imperializmus nyílt ügynökei álltak, mint Antonescu, Tiso, Pavelics és hozzájuk hasonlóak, vagy fasiszta kormányés államfök Horthy, Borisz cár, Filov bolgár miniszterelnök, akik már régóta együttmüködtek a német fasisztákkal. A Németországgal szövetséges országokban Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában, Horvátországban, Finnországban és még Olaszországban is német csapatok állomásoztak. Németország szoros kapcsolatokat épített ki Spanyolországgal, Portugáliával, Törökországgal, amelyeknek kormányai megfelelö ellenszolgáltatás fejében minden segítséget megadtak a fasiszta tömbnek. Svédország és Svájc a hagyományos semlegességi politikát folytatta, bár nagyburzsoáziájuk segítette a német imperialistákat, hogy országaik gazdaságát felhasználják a fasiszta hadigépezet szükségleteire. A Szovjetunió elleni háborúra készülödö náci Németország igyekezett még szorosabbra füzni kapcsolatait európai szövetségeseivel és csatlósaival. Némileg más volt a helyzet Japánnal, amely különleges helyet foglalt el a fasiszta tömbben, s Németországgal szemben megörizte teljes mozgási szabadságát. A japán kormánynak nem állt szándékában, hogy azonnali támadást indítson a Szovjetunió ellen. A Haszan-tónál és HalhinGolnál lezajlott események óvatosságra intették a japán vezetöket. De a japán imperialisták nem akartak egészen félreállni sem. Úgy döntöttek, hogy a kisebb ellenállás vonalán haladnak, s tervbe vették, hogy elfoglalják az Egyesült Államok, Anglia és Hollandia csendes-óceáni gyarmatait, ami lényegesen növelte volna Japán hadigazdasági potenciálját. A japán kormánynak ez a törekvése megfelelt Németországnak, mert érdekében állt, hogy az Egyesült Államok és Anglia eröit a Csendes-óceánon lekössék. Ráadásul Németország, amely a Szovjetunió elleni háborúban gyors sikerre számított, gyözelme gyümölcsein nem akart megosztozni japán szövetségesével. A japán kormány terveit a vezetö politikusok 1941. február 3-i értekezletén hagyták jóvá. Az értekezlet határozatait külön okmányba foglalták, amelynek "A Németországgal, Olaszországgal és a Szovjetunióval folytatandó tárgyalások alapelvei" címet adták. A kidolgozott akcióprogram végrehajtásához két hét múlva hozzáláttak, Osima berlini japán nagykövet tájékoztatta Ribbentropot kormánya szándékairól. A német külügyminiszter azt felelte a nagykövetnek, hogy maradéktalanul helyesli a csendes-óceáni háború tervét, és azt ajánlja Japánnak, hogy haladéktalanul támadja meg Szingapúrt (Singapore) (Anglia egyik legfontosabb csendes-óceáni haditengerészeti támaszpontját). Ribbentrop azt állította, hogy Anglia a teljes csöd szélén áll, s Japánnak sietnie kell, hogy biztosítsa az öt megilletö helyet az ázsiai brit birtokok felosztásában. Hitler a Japánnal folytatott tárgyalások eredményei alapján 1941. március 5-én jóváhagyott egy szigorúan titkos, különleges direktívát Németország és Japán együttmüködéséröl. Ebben a direktívában a következöt találjuk: "A Japánnal kötött háromhatalmi egyezményen alapuló együttmüködés célja az, hogy rákényszerítsük Japánt a mielöbbi cselekvésre a Távol-Keleten. Az angol erök így meggyengülnek, az Egyesült Államok érdekeinek súlypontja pedig a Csendesóceán térségébe helyezödik át. Minél elöbb történik meg ez, annál több esélye lesz a sikerre Japánnak, mivel majdani vetélytársai még mindig nincsenek eléggé felkészülve a háborúra. A Barbarossa hadmüvelet különösen kedvezö politikai és katonai elöfeltételeket teremt e terv megvalósításához." Az említett direktíva végrehajtásaként a német hajóhad föparancsnoksága külön jelentést készített a hadmüveleteknek Japánnal való egybehangolására. Ebben is hangsúlyozták, hogy Japánt mielöbb cselekvésre kell kényszeríteni. A jelentés a késöbbi japán-német tárgyalások alapjául szolgált. A japán és német politikusok és katonai vezetök minden találkozójuk alkalmával hangsúlyozták a két ország hódító terveinek szoros kapcsolatát, ami valamelyest tompított

a a köztük levö imperialista ellentéteket. 1941. február 23-án Osima japán nagykövettel folytatott beszélgetése alkalmával Ribbentrop kijelentette: "Ha Németország egyszer meggyengül, Japán a legrövidebb idön belül a világkoalícióval találja szembe magát. Egy szekérbe vagyunk befogva. A két nép sorsa most megpecsételödött a jövendö évszázadokra . . . Németország veresége egyszersmind azt is jelentené, hogy kudarcot vallanak a japán befolyási övezet kiterjesztésére irányuló tervek." Osima biztosította Ribbentropot egyetértéséröl, mégis megjegyezte, hogy "Japán mindenáron meg akarja örizni uralkodó helyzetét". Ez a megjegyzés éppen elegendö volt ahhoz, hogy a két szövetséges imperialista ellentétei újra felszínre kerüljenek. Japánnal a tárgyalásokat akkor fejezték be, amikor Macuoka külügyminiszter Berlinben járt (1941. március 27-április 5). Ezek a tárgyalások semmilyen vonatkozásban nem módosították a korábbi terveket, A felek elégedettek voltak egymással, a sikerbe vetett hitük rendületlen volt. Ribbentrop japán kollégáját búcsúztatva ezt mondta annak elutazása elött: "Németország már megnyerte a háborút. Az év végére az egész világ meg fogja ezt érteni." Az a kérdés, hogy Olaszország részt vesz-e a Szovjetunió elleni háborúban, 1941 tavaszán dölt el, amikor az olasz kormány a Görögországban és Észak-Afrikában szenvedett vereségek után fejet hajtott a német diktátum elött. Németország Olaszország tekintetében még azt sem tartotta szükségesnek, hogy legalább valamicske könyöradományt ígérjen neki a Szovjetunió rovására, ahogy más csatlósaival tette. Nem okozott nehézséget a szlovák bábkormány részvételének kérdése sem, mert ez teljesen Németország kezében volt. 1940 novemberében Halder vezérezredes, a német szárazföldi csapatok vezérkari fönöke titkos levélben figyelmeztette Werth vezérezredest, a magyar vezérkari fönököt a küszöbönálló szovjetellenes háborúra. Werth azt felelte, hogy "a magyar hadsereg nincs eléggé felfegyverezve, és jelenleg nem áll készen a Szovjet-Oroszország elleni háborúra". Kérte Németországot, hogy egészítse ki Magyarország fegyverzetét. A német kormány hozzájárult ehhez. 1940 decemberében Bartha magyar honvédelmi miniszter, más magyar katonai vezetökkel együtt Berlinbe látogatott. E látogatás idején tárgyalások folytak arról, hogy Magyarország megkapja Galíciát és a Kárpátok északi nyúlványait, a Dnyeszterig. De hivatalos egyezmény nem jött létre arról, hogy Magyarország részt vesz a Szovjetunió elleni háborúban. A magyar fasiszták politikájukban annyira reakciósak voltak, hogy különösebb német nyomás nélkül is hajlandóknak mutatkoztak részt venni a Szovjetunió elleni háborúban. Romániával a Szovjetunió elleni háborúban való részvételröl 1940 novemberében kezdték meg a tárgyalásokat, közvetlenül azután, hogy az országban Ion Antonescu megteremtette a fasiszta diktatúrát. Antonescu Berlinben biztosította Hitlert, hogy Románia Németországgal együtt fog harcolni a Szovjetunió ellen. A román hadsereg újjászervezése végett a német kormány külön katonai missziót küldött Romániába, Hansen tábornokkal az élén. Antonescu és Hitler második (1941. január), valamint harmadik (1941. május) találkozója idején megtárgyalták a két ország Szovjetunió ellen irányuló közös akcióinak részleteit. Antonescu a háború után azt írta vallomásában, hogy 1941 májusában Hitler közölte vele döntését a Szovjetunió megtámadásáról, s hogy "Romániának nem szabad kívül maradnia ezen a háborún". "Mivel Hitlernek az a javaslata, hogy közösen kezdjünk háborút a Szovjetunió ellen folytatta Antonescu -, megfelelt saját agresszív szándékaimnak, kijelentettem, hogy hajlandó vagyok részt venni a Szovjetunió elleni támadásban, kötelezettséget vállaltam, hogy elökészítem a szükséges létszámú román csapatokat, s egyidejüleg növelem az olaj és a mezögazdasági termékek szállítását a német hadsereg számára." A német kormány nagy jelentöséget tulajdonított a román olajszállítmányoknak. 1941. március 26-án a német föparancsnokság parancsot adott ki "A román olajvidék védelméröl", s ebben leszögezte, hogy ez a vidék "létfontosságú Németország hadviselése szempontjából". A parancs értelmében az olajvidék örzését eléggé nagy örségre kellett bízni, amelynek ugyanakkor szoros kapcsolatot kellett tartania a szabotázs ellen küzdö szervekkel. Ezenkívül az olajvidéken "gyorsan mozgó (sok esetben gépesített) rohamcsoportokat kellett tartani, hogy szükség esetén harcba szálljanak az ellenséges légideszantokkal". Németország a Szovjetunió elleni háborúban való részvétel fejében megígérte Romániának, hogy megkapja Besszarábiát, Észak-Bukovinát és más szovjet területeket, egészen a Dnyeperig. Aktivizálódtak a finn reakciós erök is. A finn kormány ugyancsak igyekezett kivenni részét a Szovjetunió elleni háborúból. A finn uralkodó körök, pedig még jóformán meg sem száradt a tinta a szovjet-finn békeszerzödésen, máris a szerzödés megszegésének útjára léptek. A finn reakció újabb szovjetellenes kaland elökészítésén fáradozott, s hozzálátott a demokratikus szabadságjogok megszüntetéséhez, aktivizálta a fasiszta mozgalmakat az országban. Nem sokkal a békeszerzödés aláírása után Finnországban megalakult "A Szovjetunióval való béke és barátság társasága". A társaság gyülései, amelyeken megmagyarázták a szovjet állam békés politikáját, és ismertették a Szovjetunióban folyó szocialista építés eredményeit, nagy érdeklödést keltettek a finn nép körében. A társaság tevékenysége komolyan aggasztotta a reakciós köröket, mivel a szovjet-finn kapcsolatok normalizálása sehogy sem illett be terveikbe. A társaságot megalakulása pillanatától üldözték, 1940 szeptemberében pedig bírói ítélet alapján megszüntették. Finnország uralkodó körei szították a revansista érzelmeket, és támogatták a fasiszta szervezetek megalakítását. 1940 öszén megalakult az úgynevezett finn nemzetiszocialista munkásszervezet a hitlerista párt ikertestvére, amely megkezdte a "Nemzetiszocialista" és a "Szabad Finnország" c. pogromlapok kiadását. A finn revansisták tevékenységét különösen megélénkítették Németország katonai sikerei. 1940. június közepén, amikor Franciaország kapitulált, a konzervatív koalíciós párt vezetöi követelték a kormánytól, hogy lépjen szorosabb együttmüködésre Németországgal minden kérdésben. Winning finn külügyminiszter kijelentette Blücher helsinki német követnek, hogy Finnországban "lavinaszerüen" nö a németbarátság, s hogy a közvélemény meg van gyözödve, hogy Finnország a közeli hónapokban német segítséggel visszaszerzi az elveszített területeket. 1940 öszén Németország és Finnország titkos egyezményt kötött, hogy német csapatokat és hadianyagot szállíthatnak Vaasa és Oulu finn kikötökön, majd pedig Rovaniemin keresztül a norvégiai Kirkenes német támaszpontra. A finn kormány sürgetésére 1940. szeptember 22-én Berlinben jegyzékváltás útján hivatalos jelleget adtak ennek az egyezménynek. Ezt az egyezményt, amelynek alapján bevonultak Finnországba az elsö német csapatok, a finn nép háta mögött kötötték meg. Még a parlamenti képviselök és a kormány egyes tagjai is csak azután szereztek tudomást róla, amikor a csapatokkal megrakott elsö német hajók megjelentek a finn kikötökben. A finn uralkodó körök mindent elkövettek, hogy érdemeket szerezzenek a hitlerista Németország elött. Finn önkénteseket toboroztak az SS-csapatokba, egyre-másra utaztak a finn katonai vezetök Németországba, magas rangú német katonák pedig Finnországba. 1940 szeptemberében titkos megbízatással Berlinbe utazott Talvela finn tábornok. 1940 decemberében azzal az ürüggyel, hogy elöadást tart a német fötiszteknek a szovjet-finn háború tapasztalatairól, Berlinbe utazott Heinrichs altábornagy, finn vezérkari fönök. Az utazás tényleges célja azonban az volt, hogy Halderrel és Jodllal, Németország vezetö katonai személyiségeivel tárgyaljon. E találkozók eredményeképpen elvi megegyezés jött létre, hogy Finnország részt vesz a Szovjetunió elleni háborúban. 1941. február 3-án Halder jelentette Hitlernek: "A finnek körülbelül négy hadtestet szándékoznak délen felvonultatni. Ebböl öt hadosztályt szánnak a Leningrád elleni rohamra, három hadosztályt az Onyega-tó irányában indítandó támadásra, két hadosztályt pedig Hanko ellen; ezek azonban jelentös támogatásra szorulnak." A konkrét intézkedések terveinek kidolgozása végett Helsinkibe küldték Buschenhagen ezredest, a norvégiai német csapatok vezérkari fönökét. A tárgyalások eredménye a finn területröl kiinduló hadmüveletek terve volt, amelyet a norvégiai német parancsnokság dolgozott ki, s amelyet a német fegyveres erök föparancsnoksága jóváhagyott. 1941 május végén Heinrichs vezetésével katonai küldöttség érkezett Berlinbe. A finneket tájékoztatták a német hadmüveleti tervröl, amely elöirányozta a balti államok és Leningrád elfoglalását, a finn támaszpontokról felszálló német légierönek a Fehér-tenger-Balti-tenger csatorna rombolására irányuló hadmüveleteit, valamint az Észak-Finnországból Murmanszk és Kandalaksa irányában indítandó támadást. A németek követelték Finnországtól, hogy "a törzseket és a szükséges felszereléssel ellátott megerösített német hadosztályt szállítsák tengeren a Botteni-öböl kikötöibe, majd onnan vasúton Rovaniemi térségébe . . . a finn hadsereg idejekorán hajtson végre álcázott mozgósítást, vegyen részt a Rovaniemi térségéböl a murmanszki vasútvonal elleni támadásban, és a Ladoga-tó két vége felöl intézzen rohamokat a Ladoga-csatorna és a Szvir-folyó irányában". A késöbbi események megmutatták, hogy Finnország maradéktalanul elfogadta a német követeléseket. A német és a finn kormány megállapodott abban, hogy a 169. német gyaloghadosztályt már június elsö felében átszállítják Németországból a Rovaniemitöl keletre kijelölt felvonulási körletbe. Úgy tervezték, hogy a hadmüveletek kezdetéig Finnországba érkezik Kirkenesböl az "Észak" elnevezésü SS-csoport. A tervek szerint a közép-finnországi finn hadtestek mozgósítását június 15-én, az egész finn hadsereg mozgósítását pedig június 18-án kellett megkezdeni. Június 10-én megkezdödött a német légierö finn területre történö felvonulása. Június közepén a német hajóhad aknazárat telepített a Finn-öbölben, a német tengeralattjárók pedig megindulási helyzetet foglaltak el a finn kikötökben. Június 15-én Rovaniemibe érkezett Falkenhorst tábornok, a norvégiai német csapatok föparancsnoka. Átvette a parancsnokságot a német fasiszta csapatok, s egyben a közelben állomásozó finn hadosztályok felett; ezt Mannerheim még aznapi hadseregparancsában megerösítette. A finn reakció türelmetlenül várta a Szovjetunió elleni német támadást. Ryti elnök a minisztertanács ülésén június 9-én kijelentette: "Ha Oroszország és Németország közt háború tör ki, ez hasznot hajthat az egész világnak . . . Lehetséges, hogy Oroszország nagyobb mértékü meggyengülése a mi felszabadulásunk feltétele. Ha viszont a sors úgy hozza, hogy a háborút Oroszország nyeri meg, helyzetünk nehéz, esetleg reménytelen lesz." A finn uralkodó körök, miután országukat a hitleri Németország csatlósává változtatták, s a német fasisztákkal együtt hitszegö támadásra készülödtek a Szovjetunió ellen, el akarták hitetni a világgal, hogy "a szovjet agresszióval" szembeni kényszerü védelmi intézkedésekröl van csupán szó. A finn kormány ezzel igyekezett indokolni a szovjet-finn békeszerzödés megszegését. Egyszersmind arra is vállalkozott, hogy összekötö láncszem legyen az angol-amerikai imperialisták és a fasiszta Németország közt a Szovjetunió teljes diplomáciai elszigetelésének megszervezésében. Buschenhagen nürnbergi vallomásában többek közt a következöket mondta: "A német fegyveres erök föparancsnoksága és a finn vezérkar egyezményeinek egyetlen céljuk volt: a finn hadsereg és a német csapatok finn területröl kiinduló tényleges részvétele a Szovjetunió elleni agresszív háborúban. Ehhez nem férhetett kétség. A finn vezérkarnak az az állítása, hogy összes intézkedései védelmi jellegüek, csak álcázásul szolgált. A valóságban és ez nem vitás a finn vezérkar elökészületeinek célja éppen a Szovjetunió elleni támadás volt. Senki sem számolt azzal, hogy esetleg az oroszok indítanak támadást Finnország ellen . . . A finn csapatok egész elhelyezése és felvonulása támadó, nem pedig védelmi célokat szolgált." A Szovjetunió elleni háborúban való részvétel fejében Finnországnak megígérték Kelet-Karéliát, a Kola-félsziget kivételével, valamint a leningrádi területet. A finn és a német fasiszták galád tervet dolgoztak ki Leningrád megsemmisítésére. A német vezérkar hivatalos dokumentumában így írtak erröl: "A Führer elhatározta, hogy Pétervárt el kell törölni a föld színéröl. Szovjet-Oroszország veresége után semmilyen érdek sem füzödik ahhoz, hogy ez a nagy település tovább létezzen. Finnország is kijelentette, hogy nem füzödik érdeke egy nagy város további létezéséhez, új határa töszomszédságában." A finn uralkodó körök taktikai meggondolásokból nem kötöttek hivatalos katonai szövetséget Németországgal, s jobbnak látták a "gentleman agreement" formáját. Az egész háború folyamán igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy nem Németország szövetségeseként háborúznak, hanem "önállóan" ,nemzeti ideáljaik" nevében. Ez az álca azonban nem se gített: a finn katonai és politikai vezetök nem kerülhették el a népek ítéletét. A német fasiszták a vichyi Pétain-kormánnyal is folytattak tárgyalásokat a Szovjetunió elleni háborúról. 1940. október 24-én Hitler és Pétain Montoire-sor-le-Loire-ban (Franciaország) megtárgyalta ezt a kérdést. Ezek után 1941. május 21-én Hitler Berchtesgadenbe rendelte Darlan tengernagyot, aki több miniszteri állást töltött be a vichyi kormányban. E találkozó alkalmával Hitler különösebb fáradság nélkül megszerezte francia kreatúráinak hozzájárulását, hogy nyersanyagot, termelökapacitást és munkaeröt bocsátanak Németország rendelkezésére a Szovjetunió elleni háború céljaira. A Pétain-kormány arra is kötelezettséget vállalt, hogy "francia önkéntes légiót" toboroz, s azt a szovjet-német arcvonalra küldi. A német kormány nagy figyelmet fordított hadseregei északi szárnyának biztosítására. A német fegyveres erök föparancsnoksága ezzel kapcsolatos direktívájában leszögezte a következöket: "A fö feladat továbbra is az, hogy biztosítsák egész Norvégia szilárd védelmét nemcsak a kisebb diverziókkal szemben, hanem az angolok nagyobb partraszállási kísérleteivel szemben is, amelyekkel az egész nyár folyamán számolnunk kell." A föparancsnokság vezérkarának a "Barbarossa"-tervhez adott külön utasításaiban Svédországról ez állt: "Mivel Svédország csak a csapatok átvonulására használható fel, erre a területre a német erök föparancsnoka számára semmilyen jogot nem irányoztunk elö. Azonban mégis joga és kötelessége, hogy biztosítsa a vasutak védelmét a diverziós cselekményekkel szemben." 1941. június 18-án aláírták a német-török barátsági és megnemtámadási szerzödést is, s a hitleristáknak ezután már nem kellett aggódniuk csapataik déli szárnya miatt sem. A német imperialisták szilárdan meg voltak gyözödve, hogy a szovjetellenes hadjárathoz sikerül megnyerniük Németország ellenfeleit is, s ily módon ezt az akciót általános "keresztes hadjárattá" változtathatják a "bolsevista veszély" ellen. A német imperialisták úgy vélték, hogy akárcsak az elözö években, most is sikert érnek el, ha a kapitalista államok és a Szovjetunió közti ellentétekre, az angol és az amerikai reakciósok szovjetellenes törekvéseire építenek. A fasiszta vezetöknek az volt a szándékuk, hogy békét kötnek Angliával, biztosítják maguknak az angol, valamint az amerikai uralkodó körök támogatását, ezek segítségével befejezik a Szovjetunió elleni háborút, majd pedig újabb hadjáratokat indítanak Anglia s késöbb az Egyesült Államok ellen. A német imperialisták eme tervének megvalósítása végett repült Angliába Hess, aki a fasiszta párt élén Hitler helyettese volt. 1940 nyarától Hess tekintélyes angol münchenistákkal állt levelezésben, s ebben támogatta öt a windsori herceg is (VIII. Edward egykori angol király, aki Spanyolországban élt). A levelezés során Hess megállapodott az érdekeltekkel, hogy ellátogat Angliába. A látogatást eredetileg 1940 decemberre tüzték ki, de azután elhalasztották a délkelet-európai német hódítások befejeztéig. 1941. május 10-én Hess egy maga vezette Messerschmitt-110 gépen Augsburgból (Dél-Németország) Dungavel-Castle-ba, Hamilton lord észak-angliai birtokára repült, ahol minden elö volt készítve fogadására. Az angol kormány utasítást adott a légvédelemnek a repülögép átengedésére; söt, a gép kísérésére beosztottak két vadászgépet. De Hessnek elfogyott az üzemanyaga, s 14 kilométerrel a cél elött Eaglesham (Skócia) térségében ejtöernyövel kiugrott a gépböl. Paisley falu közelében ért földet, itt a helybeli parasztok elfogták, és Alfred Horn néven (Hess így nevezte meg magát a parasztoknak) a maryhilli laktanyába (Glasgow közelében) szállították. Az angol kormány tárgyalásokba bocsátkozott Hess-szel; a tárgyalásokon a kormányt Kirkpatrick képviselte. Rajta kívül meglátogatta Hesst Hamilton, Simon, Beaverbrook lord és több más neves angol politikus is. A német fasizmus iránti rokonszenvéröl ismert Simonhoz Hess öszintébb volt, mint másokhoz. Hess javaslatainak lényege ez volt: békekötés, cselekvési szabadság Németországnak Európában, Angliának a brit birodalomban, s az egykori német gyarmatok visszaadása. E javaslatok sorában központi helyet foglalt el a következö pont: "Németország meghatározott követeléseket támaszt Oroszországgal szemben, s ezek kielégítését vagy tárgyalások útján, vagy fegyveres erövel éri el". Kirkpatrick ezzel kapcsolatban tisztázni akarta, hogy "Németország be akarja-e vonni érdekkörébe Oroszországot". Külön fejezetet szentel emlékirataiban Hess küldetésére, de korántsem az igazság feltárása, hanem éppen leplezése végett. A szerzönek ez a szándéka nem sikerült. Elismeri, hogy a Hess-szel folytatott tárgyalások során az angol kormány részéröl nyomatékosan "felhívták Németország figyelmét" a Szovjetunióra. Maga Kirkpatrick mondta Hessnek, hogy "a német-szovjet kapcsolatok az utóbbi idöben rosszabbodtak", s megkérdezte, nincs-e esély arra, hogy "Hitler elveszti türelmét, és katonai intézkedésekhez folyamodik". "Én újra és újra ezt a vasat ütöttem" írja Kirkpatrick. Hess is kijelentette, hogy "Hitler állandó kölcsönös megértést kíván Nagy-Britanniával, mégpedig Brit birodalom sérthetetlensége alapján. Iderepülésének az volt a célja, hogy lehetövé tegye Nagy-Britannia számára a tekintélyveszteség nélküli tárgyalást". Hess megígérte, hogy a választ repülögépen eljuttatja Németországba. De más megoldást is javasolt: Kirkpatrick közvetítésével juttassák el a választ a Baile Átha Clíath-i német követségre. A német javaslatok igazi értelme egyáltalán nem volt kétséges. Amerikai történészek nyíltan megírják, hogy "Angliának békét ajánlottak azzal a feltétellel, hogy csatlakozik az Oroszország elleni "keresztes hadjárathoz®". Hess küldetése még jobban kiélezte azt a megfeszített belsö harcot, amely akkor nemcsak Angliá ban, hanem az Egyesült Államokban is fellángolt. Arról volt szó, hogy kiegyezzenek-e Németországgal vagy sem. Anglia és az Egyesült Államok uralkodó köreiben voltak hívei az elöbbi felfogásnak. Anglia és az Egyesült Államok több neves politikusa (Simon lord, Clark, Taft, Willer és más szenátorok) egészen a Szovjetunió elleni német támadásig, de még utána is, támogatta a hit leristákkal való béke gondolatát a szovjetellenes "keresztes hadjárat" megvalósítása végett. Ilyen szellemü cikkeket közölt rendszeresen a New York Journal American c. lap. Még 1941. június 23-án is így irt: "Reméljük, hogy nyugaton a béke még elérhetö, s Európa összefog az ázsiai kommunizmus terjedése ellen." Az angol-amerikai uralkodó körök másik része ellenezte a német feltételeket, hiszen azok még jobban élezték az imperialista ellentéteket. Anglia szemmel láthatólag elönytelen helyzetbe került: elö kellett volna segítenie az európai és ázsiai hitlerista hódításokat, s ennek fejében semmit sem kapott volna azonkívül, amije már megvolt. De még ezek a birtokok is csökkentek volna, mivel Németország visszakövetelte az elsö világháborúban elveszített gyarmatait. Emellett Anglia és az Egyesült Államok messzebbre tekintö politikusai tudták, hogy a békére Németországnak csak ideiglenesen, s csak azért van szüksége, hogy azután megtámadja Angliát és az Amerikai Egyesült Államokat. Hess javaslatait nem fogadták el. Ennek egyik fö oka az volt, hogy az angol dolgozók hevesen ellenezték az Anglia és Németország közti újabb imperialista alkura irányuló kísérleteket. A német légitámadásokkal járó megpróbáltatások, a tengeri zárlat veszélye, Franciaország tragikus példája megedzették az egyszerü angolok harci akaratát. Hess küldetése riadóztatta az angol népet. A dolgozók országszerte gyüléseken fejezték ki tiltakozásukat a hitleristákkal való alku ellen. A munkáspárt konferenciáján, 1941. június 3-án megtárgyalták Hess útjának kérdését. A szavazás során túlnyomó többséggel elvetették azt a javaslatot, hogy béketárgyalásokat kezdjenek Németországgal. A konferencia határozatilag kimondta, hogy az angol munkásosztály és az egész angol nép kész a teljes gyözelemig harcolni a fasizmus ellen. Az angol nép határozottan elutasította a hitleri Németországgal való kiegyezést. Az angol kormány kénytelen volt számolni ezzel a tiltakozással. Politikájában ugyan természetesen mindig híven szolgálta a monopoltöke érdekeit, de ekkor már az angol monopoltökések is meggyözödtek róla, mennyire veszélyezteti pozícióikat és érdekeiket a világuralomra törö német imperializmus, s tartottak a Németországgal való újabb egyezkedéstöl. Számításba vették azt is, hogy a közelmúltban végzett effajta kísérleteik rendre visszafelé sültek el. Hess útjának kudarca mintegy elöre jelezte a német imperializmus külpolitikai terveinek összeomlását. A német imperialisták 1940 nyarától, amikor már a Szovjetunió elleni háborúra készülödtek, lényegesen fokozták hírszerzö tevékenységüket keleten. Az "Abwehrstelle" külterületi osztályai, amelyek a Szovjetunió ellen tevékenykedtek, utasítást kaptak, hogy növeljék a Szovjetunióba küldött ügynökök számát. A keleti hadszíntérre szánt hadseregekben és hadseregcsoportokban müködö hírszerzö szerveket is utasították, hogy fokozzák a kémtevékenységet a Szovjetunió ellen. Egy külön erre a célra kidolgozott direktívában azt a feladatot tüzték a felderítö szervek elé, hogy a Szovjetunió elleni német támadás után a német fasiszta ügynökség felhasználásával fokozzák a felforgató tevékenységet a szovjet területeken, szítsák fel a nemzeti viszálykodást a Szovjetunió népei között. A német hírszerzés ebböl a célból toborzást indított a fehér emigránsok körében, akik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyözelme után hagyták el Szovjet-Oroszországot. De az emigránsoknak csak egy része volt hajlandó a szovjet nép esküdt ellenségeinek szolgálatába szegödni. Az árulók közt voltak az ukrán burzsoá nacionalisták szervezetének (OUN) tagjai. Ezt a szervezetet az amerikai milliomosok tartották fenn. Melnik és Bandera, az ukrán nacionalisták vezetöi a német hírszerzéstöl azt a feladatot kapták, hogy "Németországnak a Szovjetunió elleni támadása után azonnal szervezzenek provokációs megmozdulásokat Ukrajnában, azzal a céllal, hogy meggyengítsék a szovjet csapatok közvetlen hátországát, s hogy meggyözzék a nemzetközi közvéleményt a szovjet hátország állítólagos bomlásáról". Ezekkel az ukrán burzsoá nacionalistákkal töltötték fel a "Nachtigall" nevü különleges zászlóaljat, amelynek vezetöje a keleti "szakértönek" tartott Theodor Oberlander föhadnagy, a hitlerista katonai hírszerzés munkatársa volt. A külföldi kémelhárítás osztálya 1941. június 20-án direktívát adott ki, hogy készítsenek elö felkelést Grúziában, s e célra Románia területén "Tamara" fedönéven diverziós csoportot szerveztek. A német hírszerzés kapcsolatot létesített a balti köztársaságok nacionalistáival is, különleges csoportokat alakítva belölük azzal a feladattal, hogy fejtsenek ki felforgató tevékenységet a Baltikumban. Ezenkívül a Szovjetunió területén kifejtendö felforgató tevékenység céljára kiképezték a "Brandenburg-800" nevü különleges katonai egységet. Ilyesfajta egységet, jegyzi meg Görlitz, "a német hadsereg még nem ismert történelme folyamán". Az volt a rendeltetése, hogy szovjet egyenruhába öltöztetett magasabbegységeket küldjön messze elöre a támadó német csapatok elé, s hadmüveleti fontosságú objektumokat hidakat, alagutakat, hadianyagraktárakat vegyen birtokba. Ebben a magasabbegységben, amely föleg oroszul tudó németekböl állt, a hadviselés nemzetközi szabályait semmibe véve, széles körben használták a Vörös Hadsereg egyenruháit és fegyvereit. A német kormány nemcsak a külpolitika, hanem a belpolitika terén is megtette az intézkedéseket a Szovjetunió elleni háború elökészítésére. A német hátország ilyen irányú felkészítésében döntö tényezö volt az országban fennálló fasiszta diktatúra, amelyet a kruppok és Németország egyéb koronázatlan királyai mindig megbízható eszköznek tartottak a majdani arcvonalak hátországának megszilárdítására. A német monopoltöke fasiszta vérebeinek terrorista diktatúrája nyolc és fél év alatt Németország haladó embereinek százezreit pusztította el, milliókat zártak koncentrációs táborokba. A Szovjetunió elleni támadás elött fokozódott a Gestapo terrorja. A hitleristák a rendöri megfigyelés pókhálójával fonták be az egész országot. Kíméletlenül lesújtottak a szabad gondolat mindennemü megnyilvánulására. A Szovjetunió rádióadásainak hallgatásáért halálbüntetést helyeztek kilátásba. 1940-1941 telén azokat az ipari üzemeket, amelyek közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban voltak a hadianyagtermeléssel "különleges üzemnek" minösítették, vagyis bevezették a kényszermunkát, s a munkásokat a legszigorúbb büntetések terhe mellett az egyes üzemekhez kötötték. 1940 novemberében utasítást adtak ki "A termelésben való nélkülözhetetlenség címén adható felmentésröl". Eszerint haladéktalanul törölni kellett a felmentettek lajstromáról és az arcvonalra kellett küldeni azokat, akik nem tanúsítottak különösebb odaadást a fasiszta rendszer iránt. Felmentést csak a Gestapóval kapcsolatban álló szervek adhattak. Weidemann vezérörnagy, német fasiszta, azt állítja, hogy "ennek az utasításnak a tételei a háború folyamánjól beváltak mint Ża káderek egyéni irányításának eszközei®." A Szovjetunió elleni támadás belpolitikai elökészítésének szerves része volt a lakosság és a csapatok fasiszta ideológiai "meggyúrása". A fasiszták taktikai megfontolásokból nyíltan nem alkalmaztak szovjetellenes jelszavakat. De propagandájukban annál nagyobb teret biztosítottak a rabló, állati ösztönök felszításának, a háborús pszichózis fokozásának. A náci klikk a háborús hangulat szítására és a militarizmus széles körü elterjesztésére fenékig kihasználta a nyugati gyözelmeket, különösen Franciaország leverését. A lapok piros betüvel nyomott, harsány címek alatt számoltak be ezekröl a gyözelmekröl. A gyözelmi hírek felolvasását a rádióban száz harsonás különleges hívójele elözte meg. Sulzmannak, a neves német propagandaszakembernek szavai szerint "a rendkívüli hírek erösen színpadias adása (ismétlödö hívójelek néhány perces idöközökkel, a program megszakítása indulók zenéjével, szünetekkel stb.) valamennyi propagandaadás fö formája lett . . ." A nyugati hadjárat befejezésekor Hitler elrendelte, hogy tíz napig egész Németországban tüzzék ki az állami zászlókat, s egy álló hétig szóljon minden harang. A német sajtó széltében-hosszában magasztalta a német hadsereg nyugat-európai sikereit. A lapok harsány szalagcímei arról kiabáltak, hogy "lemostuk 1918 gyalázatát", "bebizonyítottuk a német fegyveres erök felülmúlhatatlan nagyságát", "a német hadsereg legyözhetetlen", "Németország minden ellensége gyors vereséget szenved" és így tovább. A lapok nem gyözték dicsöíteni a "Führert". A Völkischer Beobachterben (a fasiszta párt központi lapjában) közölték Dietrichnek, a német kormány sajtófönökének cikkét ezzel a nagyképü címmel: "A föhadiszállás, ahol a történelmet csinálják." A cikk elsö sorától az utolsóig Hitlert magasztalta. A második világháború után a megvert német tábornokok, hogy igazolják magukat egykori gazdáik elött, és érdemeket szerezzenek új gazdáiknál, nem csekély eröfeszítéseket tettek, illetve tesznek még ma is annak bebizonyítására, hogy ök nem értettek egyet Hitlerrel, s Németország minden vereségét Hitler egyszemélyi, diktátori döntései okozták. Dietrich az ellenkezöjéröl tesz tanúságot, arról, hogy a fasiszta tábornokok és a "Führer" közt teljes volt az egyetértés, mégpedig a közös osztályérdekekböl és a közös bünökböl eredöen. Keitel vezértábornagy (akkor vezérezredes), a német tábornoki kar bálványa 1940. június 25-re virradó éjszaka a Wehrmacht föparancsnokságának föhadiszállásán a legfelsö tisztikar bankettjén pohárköszöntöt mondott Hitlerre. Keitel vezényletére a jelenlevök háromszoros "heil!"-t kiáltottak Hitler tiszteletére, akit Keitel "a történelem legnagyobb megsemmisítö ütközetei hadvezérének" nevezett. Dietrich hangsúlyozza, hogy az egybegyültek egyhangúlag helyeselték ezt a pohárköszöntöt. Mivel a német propaganda az idö elötti leleplezödéstöl félve nem uszíthatott nyíltan a Szovjetunió elleni háborúra, féktelen angolellenes hadjáratot indított, felszította a militarista szenvedélyeket, s igyekezett megfélemlíteni az ellenséges országok lakosságát. Hess, Hitler helyettese 1940 július közepén egy bécsi beszédében kijelentette: "Németország és Olaszország fölénye oly nagy, hogy a harc kimenetele nem lehet kétséges." Raeder fötengernagy 1941. január végén ezt írta: "Semmiféle külsö segítség nem segít Anglián . . . Nagy-Britannia akarta a háborút, s Nagy-Németország fogja gyözelmesen befejezni azt." Ezzel a politikával az indító gombon tartott ujj politikájával az angolok idegeit akarták felcsigázni, hogy megadásra bírják öket. Az Anglia ellen intézett demagóg kirohanásokkal félre akarták vezetni a világot a német kormány tényleges szándékait illetöen, Ebben a tekintetben igen jellemzö Hitlernek 1941. január 30-án, a fasiszta puccs nyolcadik évfordulója alkalmával mondott beszéde. Ekkor már jóvá volt hagyva a Szovjetunió elleni háború terve, a "Barbarossa"-terv. De egész beszéde az "angol plutokraták" ellen irányult. Kijelentette, hogy "1941 . . . Európa nagyszerü új rendjének történelmi esztendeje lesz . . . Wehrmachtunk így vagy úgy erövel kicsikarja a döntést Németország javára . . . A nemzetiszocializmus fogja meghatározni a német történelem eljövendö ezer évét." Ezekböl a szavakból félreérthetetlenül kicsengett az a szándék, hogy fegyveres erövel megszerezze a világuralmat a német plutokraták, a német bárók és monopolisták számára. A fasiszta propagandában változatlanul kiemelkedö helyet foglalt el a szociális demagógia. Németországot a nép államának tüntették fel, az Egyesült Államokat és Angliát pedig "a bankárok és uzsorások" államának. 1940. december 31-én a német néphez intézett üzenetében Hitler a rá jellemzö szemérmetlenséggel kijelentette, hogy Németország és Olaszország leküzdötte "az egyes tökés plutokraták uralmának korszakát, s helyében megteremtette a nép korszakát". AZt hihetné az ember, hogy a "Harmadik Birodalom" vezetöi nem a német monopoltöke szolgálatában álltak, s nem voltak maguk is nagytökések. S közben, hogy csak egyet említsünk, Göring németországi és a megszállt területeken müködö üzemeiben több százezer munkást zsákmányoltak ki. A fasiszta propaganda tovább dicsöítette a hírhedt "népközösséget", amely állítólag megszüntette az osztályellentéteket Németországban. A hitleristák úton-útfélen arról ordítoztak, hogy ez a "közösség" egyesíti a munkásokat és a tökéseket. A valóságban pedig az osztálykülönbségek Németországban nemhogy nem simultak el, hanem éppenséggel kiélezödtek. Valóban, miféle közösség alakulhat ki a katonai kiadások terhei alatt nyögö munkások és a hadimegrendeléseken gazdagodó monopolisták között? Azt pedig, hogy Hitler milyen viszonyban van a "Harmadik Birodalom" koronázatlan királyaival, megmutatta az a látogatás, amelyet 1940 augusztusában tett Gustav Kruppnál, az ismert "ágyúkirálynál". Hitler gratulált Kruppnak 70. születésnapja alkalmával, s a nagy monopolistának átnyújtotta a náci párt arany jelvényét. Különös buzgalommal folyt a fasiszta propaganda a hadseregben. Mindent elkövettek, hogy a katonákat és a tiszteket anyagilag is érdekeltté tegyék a háborúban. A fasiszta katonáknak, akiket már megfertözött a nyugatés délkelet-európai rablás, a könnyü meggazdagodás csábító képeit ecsetelték. Hitler propagandistái azt hajtogatták, hogy a német katonák és tisztek ipari üzemeket és földet kapnak a Szovjetunióban, tökésekké és földbirtokosokká válnak, a jogfosztott, rabokká változtatott szovjet népek pedig munkájukkal a német hódítókat fogják gazdagítani. Az effajta ígéretek tartalmát elképzelhetjük, ha meghallgatjuk Kochot, az egyik hitlerista vezetöt, aki Ukrajna birodalmi helytartójaként egészen 1943-ig váltig azt hajtogatta: "Ha a német katona meghódította Ukrajnát, azt nem azért tette, hogy boldoggá tegye az ukrán népet, hanem azért, hogy német uralom alá vesse Ukrajnát, s mindenekelött megteremtse a feltételeket a német front katonák utódainak letelepüléséhez, Európa számára pedig értékesítési piacot szerezzen." A fasiszta Németország katonáinak megengedték, hogy kifosszák a szovjet falvak és városok békés lakosságát, meggyilkoljanak bármelyjárókelöt, megeröszakolják a nöket. Nemhogy büntették volna, hanem még ösztönözték is az embertelen gaztetteket. A hitlerista propaganda a hadsereg jelentékeny részére hatott. A német katonák zöme bizonyos volt abban, hogy a Szovjetunió elleni háború könnyü katonai séta lesz, amely gazdag zsákmánnyal kecsegtet. Hatott a hitlerista propaganda a lakosságra is. Walter Ulbricht szavai szerint "a német nép széles rétegei, amelyeket elvakított a soviniszta propaganda és Hitler bel és külpolitikájának ideiglenes sikerei, helyeselték a bünös agresszív cselekményeket, vagy mélyen hallgattak róluk. Sok német azt hitte, hogy Hitlert nem lehet megállítani, s ebben a hitükben ŻEurópa gazdáinak® érezték magukat, akiknek szabad kifosztaniuk és leigázniuk más népeket. Az európai Żúj rend ® megteremtése nevében, a német Żélettér® kibövítése nevében helyeselték Hitlernek az összes európai ország elleni rabló háborúit. Még a munkások közt is akadtak olyanok, akik Żnémet szocializmust® véltek felfedezni azokban a szánalmas morzsákban, amelyeket a német monopolisták és junkerek, Németország igazi gazdái juttattak nekik asztalukról. Ezek a munkások elismételték Goebbelsnek azt a hazugságát, hogy Németországban a finánctöke elveszítette döntö jelentöségét". A német fasiszta propagandisták ígéretei természetesen hazugok voltak. A német kormány nem a néppel törödött, hanem a monopolistákkal és a földbirtokosokkal, ezt bizonyította ékesszólóan a hitlerista fökolomposok egész politikája. A Szovjetunió elleni támadást megelözöen hasonló belpolitikai intézkedéseket hajtottak végre a fasiszta tömb más országaiban is. A leggyilkosabb terror volt a fö feltétele annak, hogy ezeknek az országoknak a hátországát felkészítsék a Szovjetunió elleni háborúra. De semmiféle belés külpolitikai intézkedés nem szüntethette meg azokat az ellentéteket, amelyek a fasiszta tömbön belül fennálltak. Ezeknek az ellentéteknek elkerülhetetlenül meg kellett mutatkozniuk a Szovjetunió elleni háború napjaiban, különösen a fasiszta hódítók elsö kudarcai után. 3. A Szovjetunió elleni háború gazdasági elökészítése  Németország már az európai háború megkezdése elött háborús vágányokra állította át gazdaságát. A német imperialistáknak és fasiszta tábornoki karuknak fejlett hadigazdaság állt a rendelkezésére, amelynek a második világháború elsö idöszakában nem kellett nagyobb zökkenökkel megbirkóznia. A nyugati háború folyamán, illetve a Szovjetunió elleni háború elökészítése idején a náci kormány több új intézkedést tett a hadigazdaság szabályozására. A hadigazdaság irányításával eredetileg Funk gazdasági föbiztost bízták meg. Egyidejüleg Göring, mint a négyéves terv meghatalmazottja, ugyancsak foglalkozott a hadiipari termelés fejlesztésének kérdéseivel. 1939 decemberében a hadigazdaság irányítását alapjában véve Göringre bízták, s a négyéves tervvel foglalkozó irányító szervek vették át azokat a funkciókat, amelyeket addig a gazdasági föbiztos látott el. A nácik csakhamar megalakították a hadigazdaság irányításának fötanácsát, amelynek elnöke Göring lett. 1940 márciusában megszervezték a fegyverés löszeripari minisztériumot, Todttal az élén. A német hadigazdaság fejlesztésére nagymértékben felhasználták a megszállt országokat, s ennek folytán Németország hadiipari kapacitásai, munkaerötartalékai, élelmiszer-, nyersanyagés ásványkészletei jelentösen növekedtek, a hadiipari termelés pedig szakadatlanul bövült. "Csaknem mindegyik annektált, megszállt vagy német befolyási övezetbe került ország újabb lehetöségeket nyújtott fontos ipari nyersanyagok és anyagok megszerzésére. Igy például Ausztriában vasérc volt, Csehszlovákiában mangánérc, pirit és fa, Lengyelországban szén, ólom és réz, Romániában olaj, Magyarországon bauxit és pirit, Olaszország piritet, bauxitot, ólmot és cinket adott, Franciaország szenet, vasércet és bauxitot stb." Németország 1941-ig a megszállt országokban 9 milliárd font sterling értékü vagyont szerzett, 135000 tonna rezet (Németország 6 havi rézszükségletét), több mint 16 hónapra elegendö nikkelkészletet. 92 német hadosztályt zsákmányolt francia gépkocsikkal szereltek fel. Kerl, a hadigazdaság nyugatnémet szakértöje azt írja: "A nyugati háború lényegesen megváltoztatta a hadigazdasági helyzetet Németországban. Elöször is, jelentösen megjavult a nyersanyaghelyzet. A háború elsö hét hónapja alatt Norvégia, Hollandia, Belgium és föleg Franciaország kikötöiben óriási stratégiai nyersanyag-készleteket halmoztak fel: fémböl, üzemanyagból, gumiból, textilipari nyersanyagból stb., ezek most hadizsákmányként a németek kezére kerültek. Az említett országok ipara is jól el volt látva nyersanyaggal, s anélkül, hogy újabb nyersanyagra lett volna szüksége, teljesíthette a nagy német megrendeléseket. A vasés acélgyártás bázisa jelentösen kibövült azzal, hogy Hollandia, Belgium, Franciaország és Lengyelország szénbányái, ércbányái és acélgyárai csaknem sértetlenül kerültek kezünkre. Németországnak így páratlan lehetösége nyílt arra, hogy a meghódított országok hatalmas ipari üzemeire támaszkodva fejlessze gazdaságát." A német kohászat mindig vasérchiánnyal küzdött. A Németországban bányászott érc mennyisége nem tudta teljesen kielégíteni a termelés szükségleteit. A hiányzó vasércet ezek után megkapták Svédországból, Franciaországból és néhány más országból. A német imperialisták a Szovjetunió elleni támadás elökészítése során növelték az összes fontosabb katonai-stratégiai anyagok kitermelését és elöállítását az országon belül, élve a területi hódítások adta kedvezö lehetöségekkel. 1939-töl 1941-ig rohamosan nött a fémek, a vegyicikkek és a mügumi termelése. Ezt a munkáslétszám növelésével és a munkaintenzitás fokozásával érték el. 1939 februárjában a német tökések meghosszabbították a bányászok munkanapját. 1939-ben a szénbányászatban 507000 ember dolgozott, 1941-ben már 661800. A széntermelés azonban nem sokkal növekedett, és nem volt elég ahhoz, hogy kielégítse az ország szakadatlanul növekvö szükségleteit. A hadigazdaság legfontosabb ágainak szénellátása érdekében a hitleristák kénytelenek voltak szabályozni a szén elosztását. A vasércbányászat növekedése, és a megszállt országokból történö vasércbehozatal útján Németországban gyorsan emelkedett az acél termelése. 1939-ben Németország (Ausztriát és a "Szudétavidéket" is beleértve) 21,8 millió tonna acélt termelt, 1940-ben (Csehés Morvaországgal, Ausztriá val, a "Szudéta-vidékkel", Elzász-Lotharingiával, Luxemburggal, Hollandiával, Belgiummal, Észak-Franciaországgal, Longwyval együtt) 25,1 millió tonnát, 1941-ben pedig (az elöbbiekhez hozzávéve még Lengyelországot is) 31,8 millió tonnát. A Szovjetunió elleni háború elött Német országnak az európai megszállt országokkal együtt 43,4 millió tonna acéltermelési kapacitása volt, amelyet nem használtak ki teljesen. A Szovjetunió elleni háború gazdasági elökészítésében igen nagyjelentöségü volt az üzemanyagtermelés tetemes bövítése. A német ipar egyrészt hazai forrásokból, másrészt Románia, Magyarország, Ausztria és Lengyelország telepeiröl kapta az olajat. Gyorsan fejlödött a szintetikus olajtermékek elöállítása is. Németország egész olajtermelése az 1939. évi 8,2 millió tonnáról 1941-ben 10 millió tonnára növekedett. Ezenkívül Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában Németország körülbelül 8,8 millió tonna olajterméket zsákmányolt. A német olajtrösztök és bankok, a megszállt és csatlós országok olajforrásainak kiaknázására, megalakították a "Kontinentális Olajtársaság" nevü részvénytársaságot. Ez a társaság ellenörzése alá vonta Franciaország, Belgium olajtrösztjeit, Románia olajtelepeit és fö feladata az volt, hogy majdan kiaknázza a Szovjetunió olajkincseit. Nem sokkal a Szovjetunió megtámadása után a német kormány 99 évre monopoljogot adott a "Kontinentális Olajtársaságnak", hogy a Szovjetunió megszállt területein olajat, földgázt kutasson, bányásszon, feldolgozzon és értékesitsen. Amint megkezdödött a világháború, számottevöen nött az üzemanyagszükséglet. Ez nehézségeket okozott a német gazdaság üzemanyagellátásában. A fasiszta hatóságok kénytelenek voltak korlátozni különösen a polgári üzemanyagfogyasztást. A német gazdaságügyi minisztérium 1941. június 10-i jelentése megállapította, hogy az ország nagy részében "a létfontosságúnak minösített polgári célú üzemanyagszükségletet csak részben elégítik ki". Németország nagy színesfém-készleteket halmozott fel, s magas színvonalra emelte az alumíniumtermelést, amely az 1933. évi 21000 tonnáról 1939-ben 194000 tonnára nött. Elhagyta Kanadát (évi 64500 tonna), az Egyesült Államokat ( 130000 tonna 1938-ban), s az elsö helyet foglalta el a világ alumíniumtermelésében. 1941-ben Németországban és a megszállt országokban 324000 tonna alumíniumot termeltek. Németország hadigazdaságában az egyik szük keresztmetszet a kaucsuk elöállításában mutatkozott. A kaucsuk-igény a hadsereg gépesítésével erösen megnött. Mügumit 1939-ben 22000 tonnát, 1940-ben 39000 tonnát, 1941-ben 71000 tonnát termeltek. A természetes kaucsuk behozatala 1939-ben 77000 tonna, 1941-ben 27000 tonna volt. Ennek a fontos stratégiai anyagnak a termelésében monopolhelyzetet foglalt el az "I. G. Farbenindustrie" konszern. A gumi elosztását szigorúan korlátozták, jóllehet termelése növekedett. Minthogy növekedett a nyersanyagok, az egyéb anyagok és a kész termékek termelése, mind több munkaeröre volt szükség. 1939 és 1941 között a munkások és az alkalmazottak létszáma csaknem 3 millióval növekedett. A munkaerö-tartalékok kimerülöben voltak. A német imperialisták nagymértékben éltek azzal a lehetöséggel, hogy kihasználhatták a külföldi munkásokat, akiket eröszakkal hurcoltak Németországba, s az iparban, illetve a mezögazdaságban foglalkoztattak. Németországban már 1940 decemberében 1300000 külföldi polgári személy dolgozott, s számuk 1941 decemberéig 2200000 före emelkedett. 1940-1941 folyamán Németországban erösen nött az ipari nyersanyagok és a hadianyagok föbb fajtáinak termelése. 1940-ben a hadianyag-termelés 1939-hez képest 76 százalékkal, 1933-hoz képest pedig 22-szeresre nött. Különösen növekedett a harckocsik, a vontatók, a repülögépek, a hadihajók gyártása, ezt bizonyítja a túloldali táblázat is. Ha azonban az egész 1939. év átlagos havi adatait nézzük, nem pedig az évnek csupán az utolsó négy hónapját, a fegyvergyártás 1941-ben 1939-hez képest sokkal nagyobb mértékben növekedett. A "Németország ipara a háború idöszakában, 1939-1945" c. könyv szerzöi azt állítják, hogy Németország hadigazdasága 1939-1941 folyamán alig különbözött a békeidök gazdaságától. Elhallgatják, hogy Németország gazdasága már a háború elötti években is teljes gözzel a háború céljaira dolgozott. A német fegyveres erök föparancsnoksága, mivel számolt azzal, hogy a Szovjetunió elleni hadszíntér nagy és mély lesz, s tervbe vette a szovjet gazdaság kifosztását, nagy figyelmet fordított a vasúti gördülöanyag felhalmozására. Bövítették a mozdonyés a vagongyártást; ezenkívül a megszállt országokból is sok gördülöanyagot gyüjtöttek Németországba. Ennek következtében Németország mozdonyállománya az 1938. évi 20200-ról 1941-ben 27400-ra emelkedett, a vasúti teherkocsik állománya pedig ugyanezen idö alatt 605000-röl 790000 -re.  Fegyverzet 1939 I 1940 I 1941 és hadianyagok I (szept.-dec.) Az átlagos havi fegyverkezés Németországban, 1939-1941-ben (millió márkában, 1941-1942-es árakon) Tüzérségi fegyverek  45,0     56,4            75,3 Löszer      253,0   367,0   22g,31242 Harckocsik 2,1       14,3     32,0 Féllánctalpas vontatók      7,7       12,9            19,0 Repülögépek        260,0   345,1   371,0 Löpor     4,4       18,6     28,2 Hajók       10,3     39,5     107,8  A hitleristák rendelkezésére álltak csaknem az egész kapitalista Európa élelmiszerforrásai, beleértve Európa délkeleti részét is. A megszállt és a csatlós országokból, valamint egyes semleges államokból szakadatlanul ömlött Németországba az élelmiszer, a nyersanyag s a késztermék is. A német behozatal értéke 1939-töl 1941-ig 4,8 milliárd márkáról 6,9 milliárd márkára, vagyis 43,7 százalékkal emelkedett. A lakosság ellátásában mégis nehézségek mutatkoztak. A német gazdaságügyi minisztérium 1941 június júliusi jelentései megállapították: "hiány van mindazokban a közszükségleti cikkekben, amelyeknek forgalmát nem szabályoztuk". 1941.június végén egyes textilfajtákat, lábbelit, dohányt stb. nehezen vagy egyáltalán nem lehetett kapni Németország sok vidékén. "A szegényebb néprétegek állapította meg a gazdaságügyi minisztérium jelentése a legfájdalmasabban érzik a közönséges olcsó méteráru hiányát." A háború egész súlyával a dolgozók vállára nehezedett. A német plutokrácia számára viszont a meggazdagodás aranyforrása volt. A nagymonopóliumok hatalmas profithoz jutottak a katonai megrendelések, valamint a megszállt országok kifosztása útján. Az "Acéltröszt" igazgatóságának egyik jelentése (ennek a trösztnek a vezetöi voltak más monopolisták mellett Vogler, Hugenberg, Pferdmenges) azt bizonyítja, hogy 1931. október 1-töl 1940. szeptember 30-ig a tröszt 27,6 millió márka tiszta hasznot könyvelt el. AZ ország gazdasági és politikai életében óriási szerepet játszott az I. G. Farbenindustrie óriáskonszern, "a világ legnagyobb és legerösebb vegyipari konszernje". Nemcsak Németországban, hanem sok más országban is voltak vállalatai. Az "I. G. Farbenindustrie" 43 fontosabb vegyicikket gyártott, ebböl 28 elsörendü fontosságú volt a német fegyveres erök számára. Ez a tröszt állította elö Németországban a mügumi és a szintetikus kenöolaj 100 százalékát, a mübenzin egy részét, a robbanóanyagok nagyobb részét, és a német müanyagtermelés 90 százalékát. "Az I. G. Farbenindustrie® nélkül írja R. Sasuly amerikai publicista Hitler nem eszelhette volna ki a háborút." E konszern gazdái nem érték be a katonai megrendelések hasznával, hanem részt vettek a megszállt országok kifosztásában is. "Amilyen gyorsan a német hadsereg elönyomult 1939-1942 folyamán, ugyanolyan gyorsan a sarkában termett az ŻI. G. Farbenindustrie®, kezébe kaparintva a meghódított országok gyárait." A megszállt országok valamennyi vegyipari üzeme az ellenörzése alá került. E konszern profitja mérhetetlenül megnött. Az "I. G. Farbenindustrie" vezetöi nürnbergi perének adatai szerint a tröszt tiszta jövedelme 1932-ben 48 millió márka volt, 1939-ben pedig 363 millió márka, 1943-ban 322 millió márka. Óriási profitra tett szert a Krupp-konszern, amely harckocsit, különbözö ürméretü lövegeket, tengeralattjárót, löszert stb. szállított a hadseregnek. A Krupp-konszern gigászi polippá nött, amely nemcsak Németországot fonta be csápjaival, hanem más országokat is. 1939-ben Kruppnak 175 vállalata volt Németországban, s 60 fiókvállalata külföldön. A Krupp-konszern így egyenes közvetítöje volt az európai népek elleni német agressziónak, amelyeket a fasiszták belesodortak a második világháborúba. Az "I. G. Farbenindustrie"-hoz hasonlóan a Krupp konszern is számos üzemet kaparintott meg a megszállt országokban. A német monopóliumok sorában különleges helyet élvezett a "Hermann Göring Birodalmi Gyárainak Társasága" nevü konszern, amelyet állami támogatással alapítottak 1937 júliusában. 1941 április júniusában a konszern 776000 tonna nyersvasat, 766000 tonna acélt termelt, 8103000 tonna köszenet bányászott. A konszern üzemei ekkor körülbelül 500000 munkást és alkalmazottat foglalkoztattak. A Göring-konszern ellenörzése alá vette az ausztriai "AlpinMontan" bányatársaság üzemeit, a megszállt országok sok kohóüzemét, gépgyárát és hadianyaggyárát, s ez tovább növelte szerepét Németország hadigazdaságában. A háború tehát növelte a monopóliumok profitját, fokozta a tökekoncentrációt, s ez kiélezte a társadalmi ellentéteket. A fasiszták, hogy megakadályozzák a dolgozók elégedetlenségének növekedését, a terror mellett egyre jobban fokozták a "nemzetiszocializmus" eszméinek propagandáját, ezzel leplezve az ipari és a fináncoligarchia uralmát. Amikor a hitleri Németország a Szovjetunió elleni támadást elökészítette, nemcsak saját termelökapacitásaival rendelkezett, hanem a vele szövetséges és a megszállt országok iparával, mezögazdaságával és ásványi kincseivel is. Ez lényegesen növelte hadiipari potenciálját. Ezt mutatja a következö táblázat is.  Németország hadigazdasági teljesítö képességének jellemzö adatai 1941-ben A tulajdon-            A csatlósok Mutatók    képpeni            és a megszállt (millió fö)            Németország    országok             (1937-es          tartalékaival      határok)           együtt   A tulajdon-       A csatlósok Mutatók    képpeni            és a megszállt (millió tonna)  Németország    országok          (1937-es          tartalékaival      határok)           együtt Lakosság            70,2     290,0   Szénbányászat  257,4   400,0 Ipari munkásság  10,0     28,0     Olajbányászat   0,9       7,5                               Acél     20,8     31,8  A Szovjetunió elleni támadás kezdetére Németországnak óriási termelési lehetöségei voltak, hogy a fegyveres eröket korszerü fegyverzettel és szállító eszközökkel lássa el. Németország hadigazdasági potenciáljának növelése szempontjából rendkívüli fontosságú volt, hogy megszállta az európai országok többségét, és ellenörzése alá vetette az úgynevezett szövetséges országok gazdaságát. 4. Németország fegyveres eröinek felkészülése a Szovjetunió  elleni háborúra  1940 júniusában a fasiszta Németország szárazföldi csapatainak vezérkara hozzálátott, hogy a Szovjetunió elleni támadásra elökészítse a fegyveres eröket és a hadszínteret. Megkezdödött a csapatok álcázott felvonulása nyugatról keletre. A német hadsereg magasabbegységei 1940 nyarán és öszén egymás után érkeztek Lengyelországba, Finnországba és Romániába. A csapatok keletre való átdobásával egyidejüleg a német hadvezetöség az országon belül megkezdte az új alakulatok felállításához szükséges tartalékok kiképzését. A hadseregbe további több mint egymillió embert hívtak be, föleg azok közül, akiket az ipar érdekében korábban felmentettek. Az újoncokat összevonásokon és kiképzötáborokban képezték ki. Az 1919-1920-as sorköteles állományt, amelyet korábban hívtak be, rövidített kiképzésben részesítették. Az altiszti állomány különleges iskolákban kapott kiképzést. Ezenkívül négy új tiszthelyettesi iskolát nyitottak meg. 1940 júliusától decemberéig a kiképzötáborokból és iskolákból sok közlegény és altiszt került a különbözö fegyvernemekhez. Kiépítették az iskolák és a különféle továbbképzö tanfolyamok hálózatát a tisztikar számára. A vezérkari tisztek a még 1940 januárjában megszervezett különleges tízhetes tanfolyamokon kaptak kiképzést. Ezeket a tanfolyamokat a Szovjetunió elleni háború kezdetéig négy turnus végezte el. Ezenkívül összfegyvernemi parancsnoki, szállásmesteri és felderítö tanfolyamokat szerveztek. S végül behívták a hadseregbe azokat a vezérkari tiszteket, akiket még 1918-ban helyeztek tartalékos állományba. A hitleristáknak már 1940 öszén valamennyi kategóriában nagyszámú kiképzett személyi állományuk volt, amelyet a területi hódítások és a más népek iránti gyülölet szellemében neveltek. "A porosz junkerek és a német imperialisták évtizedeken át, s különösen a fasiszta diktatúra éveiben a sovinizmus mérgével mételyezték a német nép tudatát, és beléje oltották a gyülöletet országunkkal szemben." A német hadvezetöség a lengyelországi és a nyugati hadjáratok tapasztalatait, valamint a keleti hadszíntér sajátosságait figyelembe véve átszervezte fegyveres eröit, elsösorban a szárazföldi csapatokat, növelte ezek tüzerejét és mozgékonyságát, A gyaloghadosztály létszámát némileg csökkentették, de megerösítették automata fegyverekkel géppuskákkal és géppisztolyokkal. Felszerelték 47 mm-es páncéltörö ágyúval és páncéltörö puskával. Az új szervezésü gyaloghadosztály három gyalogezred és egy tüzérezred 16859 föböl állt, s a következö fegyverzettel rendelkezett: 767 géppisztoly, 495 golyószóró, 118 géppuska, 138 db 50 mm-es és 80 mm-es aknavetö, 26 gyalogsági ágyú, 48 tarack, 75 páncéltörö ágyú, 12 db 20 mm-es és 37 mm-es légvédelmi ágyú és 96 páncéltörö puska. A páncélos hadosztályoknál is növelték az automata gyalogsági fegyverek és az aknavetök számát, s több mint másfélszeresére emelték a gyalogsági ágyúk és a tábori tüzérségi lövegek számát. Hogy a hadosztályokat mozgékonyabbá és manöverképesebbé tegyék, a harckocsik számát több mint 50 százalékkal csökkentették. Az új rendszer szerint a páncélos hadosztály egy harckocsiezredböl (két `harckocsizászlóalj), két gépesített ezredböl és egy tüzérezredböl állt. A páncélos hadosztály létszáma 16000 fö volt; fegyverzete a következö: 649 géppisztoly, 499 golyószóró, illetve géppuska, 78 db 50 mm-es és 80 mm-es aknavetö, 24 gyalogsági ágyú, 36 tarack, 54 páncéltörö ágyú, egyes hadosztályokban 135, más hadosztályokban 209 harckocsi, 25 páncélkocsi és 160 páncélozott szállító jármü. A gépesített hadosztályok szervezetét is lényegesen módosították. A gépesített hadosztály két gépesített ezredböl és egy tüzérezredböl, valamint egy motorkerékpáros lövészzászlóaljból állt. A hadosztály létszáma 14029 fö, fegyverzete: 762 géppisztoly, 500 golyószóró, illetve géppuska, 108 db 50 mm-es és 80 mm-es aknavetö stb. Megváltoztatták a szárazföldi hadsereg más magasabbegységeinek szervezését is azzal a céllal, hogy növeljék a tüzeröt és a mozgékonyságot. Jelentösen növekedett a harckocsik száma. 1939. szeptember 1-én a német fegyveres erönek 3200 harckocsija és rohamlövege volt, 1941. június 1-én pedig már 5640. A fasiszta Németország vezetöi "villámháborúra" készültek, s ezért különösen nagy jelentöséget tulajdonítottak a légierönek. Gyors ütemben feltöltötték új típusú repülögépekkel. Mivel Németország csak 1935-ben kezdte fejleszteni légierejét, valamennyi föbb német repülögéptípus a háború elötti öt év folyamán készült, s a korszerü repüléstechnika akkori legjobb típusai közé tartozott. A német vadászgépek egyik fö típusát, a Me-109-et (Messerschmitt-109) 1936-ban rendszeresítették. Ez a fémtestü, részben páncélozott gyors vadászgép erös ágyúés géppuska-fegyverzettel volt felszerelve. A Me-109-ek a csatagépek feladatát is ellátták. 1937-ben rendszeresítették a He-111 bombázót (Heinkel-111), amely 1940-ig a német légierö fö bombázótípusa volt, valamint a Ju-87-et (Junkers-87). Ezt az utóbbi zuhanóbombázót széles körben alkalmazták a harcmezön harckocsik és gyalogság kísérésére. 1938-1939 folyamán rendszeresítették a kétüléses több feladatú Me-110-es repülögépet, amely az éjszakai vadász-, a bombázóés a felderítö gép feladatait látta el, és a Ju-88-as új kétmotoros zuhanóbombázót. Végül 1941 nyarán a német légierö megkapta a korszerü Fw-190-es (Focke Wulf-190) vadászgépek elsö példányait. Ennek a nagy tüzerejü ágyúkkal felszerelt gépnek a legnagyobb sebessége 625 km/óra volt. Igy a Szovjetunió elleni háború kezdetekor a német fasiszta légierö föleg olyan repülögéptípusokkal rendelkezett, amelyeket elsösorban a gyalogság és a harckocsik támogatására alkalmaztak a harcmezön és hadmüveleti mélységben. Ennek ellenére a Szovjetunió elleni háború kezdetekor a fasiszta Németországnak nem voltak külön csatarepülögépei. A minöségi javulás mellett rohamosan nött a német fasiszta légierö repülögépállománya is. A Szovjetunió elleni háború kezdetekor Németországnak körülbelül 20000 harci, iskolaés szállító repülögépe volt. A teljes repülögéppark 50 százaléka harci gép volt, ezen belül bombázó és felderítö mintegy 69 százalék, vadászgép pedig a harci állománynak csak 31,2 százaléka volt. A légierö különbözö csapatnemeinek ezt az arányát az határozta meg, hogy a hitleristák a légierönek különleges szerepet szántak a Szovjetunió elleni háborúban. A hadmüveletek elsö napjaiban a német fasiszta vezetök tervei szerint a repülötereken akarták megsemmisíteni a szovjet légieröt, mint ahogy ezt Franciaországban és más európai országokban tették, hogy kiiktassák a német csapatok és hátországi objektumok elleni tevékenységét. Úgy vélték, hogy a Szovjetunió belsejébe való további támadás során nem kell számolniuk a szovjet légierö említésre méltó ellenállásával, következésképpen nincs szükségük erös és nagy vadászgépparkra csapataik oltalmazásához és az ország légvédelméhez. A fasiszta Németország hadvezetösége a Szovjetunió elleni háborúban abban látta a légierö fö rendeltetését, hogy a harcmezön biztosítsa a szárazföldi csapatok harcát, s elsösorban segítse a páncélos ékek elönyomulását. A szárazföldi eröknek azt a feladatot adták, hogy gyorsan törjenek be a Szovjetunió belsejébe, zúzzák szét a szovjet fegyveres eröket, és rövid idö alatt "villámgyorsan" fejezzék be a háborút. Ezeknek az akcióknak a támogatására a hitleristák véleménye szerint föleg zuhanóbombázókra és felderítökre volt szükség, s éppen ezért ezek a típusok alkották a fasiszta légierö harci repülögépeinek több mint 21 százalék-át. A Szovjetunió elleni háború kezdetekor a fasiszta Németország légiereje már önálló haderönem volt. Ehhez a haderönemhez légvédelmi egységek és légideszant csapatok is tartoztak. Szervezeti tekintetben a német légierö öt légi flottából állt, s ebböl négyet a szovjet-német arcvonalon készültek felhasználni. A légi flotta több repülöhadtestböl, illetve hadosztályból állt, s magában foglalta a légierö hadtápszerveit, az úgynevezett "légi körzeteket". A 600-700 harci repülögépböl álló repülöhadtest vegyes összetételü volt: két-három bombázó, egy-két vadászezredböl, valamint felderítö és szállító csoportokból állt. A német fasiszta légierönél már a háború elött elkülönítették a légierö hadtápszerveit a harcos repülöegységektöl, ami jelentékenyen növelte a légierö manöverezö képességét; képes volt a támadó csapatokat követve gyorsan újabb repülötérre települni, s megjavult a repülögépek anyagi és repülötéri kiszolgálása. A német hajóhadat nem szervezték át, de újabb hajókkal erösítették meg. A Szovjetunió elleni fasiszta támadás idején a német hajóhad 5 sorhajóból, 4 nehézés könnyücirkálóból, 43 torpedórombolóból és torpedónaszádból, 156 tengeralattjáróból és jelentös számú segédhajóból állt. A magasabbegységek átszervezésével egyidejüleg a hitlerista hadvezetöség mennyiségileg is gyarapította fegyveres eröit. A lengyel és a francia hadjárat tapasztalataiból kiindulva hozzálátott nagy gépesített és páncélos kötelékek szervezéséhez, ami nemcsak a gépesített hadtestek vezetési szerveinek számszerü növelését, hanem a páncélos csoportok új vezetési szerveinek létrehozását is szükségessé tette. A német hadvezetöség, miközben növelte a szárazföldi hadsereg állományát, a nyugati és a lengyelországi hadmüveletek tapasztalatait felhasználva gondosan felkészítette a csapatokat a támadó hadmüveletekre. A kiképzés különlegesen felszerelt táborokban és a terepen folyt, a harchelyzetet megközelítö feltételek mellett. A gyaloghadosztályok kiképzésében különös figyelmet fordítottak a gyalogságnak a harckocsikkal és a légierövel való együttmüködésére. A páncélos csapatoknál a harckocsik és a légierö közti együttmüködés gyakorlására helyezték a fösúlyt. A szárazföldi csapatok és a légierö rendszeresen tartottak közös hadgyakorlatokat. A német hadvezetöség a Szovjetunió elleni hadmüveletekre gondosan felkészítette a különbözö fokozatú törzseket, s a legtapasztaltabb tisztekkel erösítették meg azokat. A törzsek kiképzéséért személyesen az egységek, a magasabbegységek és a hadmüveleti magasabbegységek parancsnokait tették felelössé. A vezérkari tisztek kiképzésében sok idöt fordítottak a csapatok vezetésének kidolgozására, a különbözö fegyvernemek közti együttmüködés megszervezésére. A kiképzés fö módszere a különleges törzsvezetési és parancsnoki-törzsvezetési gyakorlat, valamint a csapatokkal végrehajtott harcászati gyakorlat volt, amelyet rendszerint a valóságos helyzetet megközelítö körülmények közt szerveztek meg. A gyakorlatok után a tapasztalatok részletes értékelése következett. A fasiszta Németország vezetöi a Szovjetunió elleni támadás megszervezése során nagy figyelmet szenteltek a felvonulási terület elökészítésének. Lengyelország elfoglalásával a német hadsereg közvetlenül a Szovjetunió nyugati határáig jutott el, s így kedvezö lehetöség nyílt számára csapatai felvonultatásához. A lengyel terület azonban mint hadszíntér müszaki szempontból gyengén volt elökészítve, az úthálózat s elsösorban a vasúthálózat alapos javításra szorult. A német hadvezetöség parancsára ezért Lengyelországban gyors ütemben folytatták az útépítö munkálatokat, repülötereket, védelmi létesítményeket készítettek, kiépítették a híradást. Ezek a munkálatok különösen meggyorsultak 1940 nyarától. A fejlett technikai bázis, valamint a megszállt lengyel és csehszlovák területek munkaerejének felhasználása megkönnyítette a hitleristáknak a tervezett munkák elvégzését. 1941 tavaszára a németeknek sikerült befejezniük az utak javítását, növelniük az állomások és kitérök áteresztö képességét a következö hat vasúti fövonalon: Stettin-Marienburg (Malbork)Königsberg; Berlin-Bromberg (Bydgoszez)-Tilsit; Berlin-Poznan-Varsó; Berlin-Lódz-Varsó-Sedlez (Siedlce); Berlin-Breslau (Wroclaw)-Katowice-Breszt; Berlin-Krakkó Jaroslaw ezeknek a vonalaknak az együttes áteresztö képessége napi 600 vonatpár volt. Ugyanerre az idöre befejezték a harántirányú vasutak javítását is. Nagy eröfeszítéseket tettek új autósztrádák és országutak építésére, illetve a meglevök kijavítására is. Az országban már 1940 végére befejezték négy nagy autósztráda építését, 1941 nyarára pedig elkészültek azok az új autósztrádák, amelyek Közép-Németországot Kelet-Poroszországgal, Lengyelországgal és Ausztriával kötötték össze. Ebben az idöszakban különösen intenzíven folyt a repülötéri hálózat bövítése. Németországban csupán 1940 nyarától 1941 májusáig mintegy 250 repülöteret és 160 leszállóhelyet építettek. Ugyanezen idö alatt a németek Lengyelországban mintegy 100 repülöteret és 50 leszállóhelyet építettek és szereltek fel. Egyidejüleg bövítették a haditengerészeti támaszpontokat a Balti-tengeren és Norvégia északi részén. 1941. május elejére lényegében elökészítették a kelet-európai hadszínteret a Szovjetunió elleni támadásra. A kiépített úthálózat teljesen biztosította mind a fegyveres erök hadászati összpontosítását és felvonultatását, mind a szükséges utánpótlás szállítását. A sok repülötér és leszállóhely lehetövé tette a légierö széttagoltságát és a széles körü manöverezést mind az arcvonal mentén, mind pedig mélységben. A haditengerészeti támaszpontok kielégíthették a hajóhad minden szükségletét. 1941. június 1-re befejezödött a szárazföldi erök mozgósítása és felvonulása. Németország a Szovjetunió elleni támadás kezdetéig a második világháború kezdetéhez képest több mint kétszeresre növelte szárazföldi csapatainak és légierejének létszámát. Ezt bizonyítja a következö táblázat.  Németország fegyveres eröi Szárazföldi csapatok és légierö 1940. V. I I 1941. VI. 1. Hadosztályok száma összesen                 103                  156                              214      ebböl:   páncélos                                   6                      10                                21        gépesített                                  8                      8                                  14 Harckocsi                3 200      3 387               5 640 Repülögép          ,           4 405   5 900   I           10 000  A fasiszta Németország fegyveres eröinek teljes létszáma 1941 júniusáig 7234000 före emelkedett, a következö megoszlásban: a szárazföldi csapatoknál 3800000, a légierönél 1680000, a haditengerészetnél 404000, az SS-csapatoknál 150000 és a tartalékhadseregben 1200000 fö. A német hadvezetöség a Szovjetunió elleni támadás kezdetéig bár a nyugati háború tapasztalatai helyesbítették itt-ott a hadtudomány egyes tételeit lényegében nem változtatta meg hadmüveleti-harcászati elveit. A hadseregcsoportok és a hadseregek támadó hadmüveleteinek alapelvei a következök voltak: a támadás az ellenség repülötereire mért összpontosított légi csapásokkal kezdödik a légi uralom kivívása céljából; a hadseregcsoport egy vagy két irányban hajt végre áttörést; a páncélos csoportot (vagy csoportokat) a föcsapás irányában kell alkalmazni, azzal a feladattal, hogy törje át a védelmet, gyorsan nyomuljon elö a mélységben az ellenség eröinek széttagolása és bekerítése, illetve felvonuló tartalékainak részenkénti megsemmisítése céljából; a páncélos csoport nyomában elönyomuló tábori hadseregek befejezik a szétforgácsolt ellenséges csoportosítások szétverését és megerödítik a harckocsik által elfoglalt terepet. A hadsereg mint hadmüveleti magasabbegység egy föirányban és egy-két mellékirányban mér csapásokat azzal, hogy a támadást késöbb az egyik szárny felé tovább fejleszti az ellenség bekerítése és megsemmisítése végett. A hadseregcsoport támadási sávjának szélessége 150-250 km, a hadseregé 50-60 km. A hadseregcsoport áttörési szakaszának szélessége 80-100 km, a hadseregé 25-30 km. A hadseregcsoport hadmüveletének mélysége 200-250 km, a hadseregé 120-15

0 km. A hadmüveletekben a csapatok egylépcsös hadmüveleti felépítésben kisebb tartalékok kijelölésével kerülnek alkalmazásra. A hadmüveleti sürüséget úgy határozták meg, hogy egy hadosztályra 3-5 km-es arcvonalszakasz jutott. A német fasiszta katonai teoretikusok kidolgozták a védelmi hadmüveletek, továbbá a harc elökészítésének és megszervezésének alaptételeit is, s ezeket "A csapatok vezetése" (1933) c. szabályzatban, valamint "A szilárd arcvonal" (1939) c. utasításban összegezték. E tételeknek lényege a védelem két fajtájának a föirányokban alkalmazott állásvédelemnek és a mellékirányokban alkalmazott mozgó védelemnek a kombinációja. Ebböl kiindulva a hadsereg védelmi sávját állásvédelem esetén 50-70 km-ben, mozgó védelem esetén 150-200 km-ben állapították meg. A hadseregcsoport védelmi sávjának szélessége 300 és 400 km között ingadozott. A hadseregcsoport védelmének hadmüveleti felépítése magában foglalta a 15-20 km mélységü harcászati védöövet, a hadseregtartalékok vonalát 30-40 km-re a peremvonal mögött, és a hadseregcsoportok tartalékainak vonalát 70-80 km-re a peremvonal mögött. A hadseregcsoport védelmének mélységét 100 km-ben, a hadseregét 40-50 km-ben határozták meg. Döntö jelentöséget tulajdonítottak a harcászati mélység megtartásának. Ezért célszerünek tartották, hogy védelemben a hadseregcsoport és a hadsereg hadmüveleti felépítése egylépcsös legyen. A közepes hadmüveleti sürüséget úgy határozták meg, hogy 10-13 km-nél több ne jusson egy hadosztályra. A német fasiszta hadseregben kialakult harcászati nézetek azon alapultak, hogy a harc fö célja az ellenálló eröknek és az ellenség eszközeinek megsemmisítése, s ez elsösorban támadással érhetö el. A támadó harcot "A csapatok vezetése" c. szabályzat szerint az összes fegyvernemeknek kell megvívniuk, a gyalogság és a harckocsik érdekében megvalósítandó szoros együttmüködésben. Az ellenség védelmének áttörését, majd ezután az ellenség élöerejének és technikájának bekerítését és megsemmisítését a gyalogság és a harckocsik közösen végzik el a tüzérség és a légierö támogatásával. Emellett "a gyalogságnak fel kell használnia a harckocsik támadását a gyors `elönyomulásra". A gyalogság és a harckocsik rohamát egy-kétórás tüzérségi elökészítés és légi bombázás elözi meg. A szabályzat a manöver legcélszerübb formájának az ellenség harckocsikkal való átkarolását tartotta. A lényeges fogyatékosságok ellenére amilyen a támadás meglepetésszerüségének túlbecsülése, a védelem mint a harctevékenység egyik fajtája jelentöségének lebecsülése a német katonai-elméleti nézetek jobban megfeleltek a korszerü háború jellegének, mint azok a katonai doktrínák, amelyek a többi nagy kapitalista államban uralkodtak. A Szovjetunió elleni felvonulást általában a német föparancsnokság irányította (a hivatalos okmányokban rövidítve OKW-val jelölték). Az `OKW élén Hitler állt, az OKW vezérkari fönöke Keitel vezértábornagy volt. Minthogy a Szovjetunió elleni háborúba a német szárazföldi eröknek több mint 70 százalékát bevonták, s a harccselekményeknek föleg szárazföldi hadszíntéren kellett folyniuk, a keleti fegyveres harc tervezésének, elökészítésének és szervezésének közvetlen irányítása a szárazföldi csapatok föparancsnokságának (a hivatalos okmányokban rövidítve OKH ) kezében összpontosult. A Szovjetunió elleni háború kezdetekor a német szárazföldi csapatok föparancsnoka Brauchitsch vezértábornagy, vezérkari fönöke pedig Halder vezérezredes volt. A német föparancsnokság 1941. február 3-án adta ki a parancsot, hogy kezdjék meg a fegyveres erök összpontosítását és felvonulását a "Barbarossa"-terv alapján. A keleti határ védelmét és a kezdeti összpontosítás fedezését a "B" hadseregcsoport csapataira (a 4., 12. és 18. hadseregre) bízták, amelyek már korábban felvonultak Kelet-Poroszországban és Lengyelország területén. 1941. február 4-én megindultak kelet felé a csapatokkal és technikai eszközökkel megrakott szerelvények. Az elsö lépcsöt alkotó hét gyalogés egy gépesített hadosztály átdobása március 12-re fejezödött be. A megérkezett magasabbegységeket Danzig (Gdansk)-Katowice vonalon összpontosították. A második lépcsö ( 18 gyaloghadosztály, föparancsnoksági tartalékcsapatok és repülö kötelékek) április 8-án érkezett keletre, s a Königsberg-Varsó-Tarnów vonalon bontakozott szét. A harmadik lépcsö (17 gyaloghadosztály, föparancsnoksági tartalék csapatok és légierö) átdobása április 10-én kezdödött meg. A balkáni események megzavarták a csapatszállítás rendjét. A tervben elöírt idöpontra, április 25-re a német hadvezetöségnek a harmadik lépcsöböl a hadseregcsoportok, a hadseregek és a páncélos csoportok törzsein kívül csak két gyaloghadosztályt sikerült átdobnia keletre. A többi erök összpontosítása és az Allenstein (Olsztyn)-Radom vonalra való felvonultatása csak május 10-én fejezödött be. Április 22-töl, miután a hadseregcsoportok és a hadseregek parancsnokságai átvették sávjaikat, öket tették felelössé a csapatok összpontosításának és felvonulásának fedezéséért. Ebböl a célból engedélyezték, hogy a különösen fontos szakaszokon az elsö vonalban levö csapatokat megerösítsék az újonnan érkezett hadosztályokkal, s összpontosítsák a szükséges eröket a Königsberg-VarsóTarnów vonaltól keletre. A negyedik lépcsönek 47 hadosztálynak, ezen belül 28 páncélos és gépesített hadosztálynak, valamint az összes többi föparancsnoksági tartalék egységének és a légierönek az átdobása é s összpontosítása május 25-én kezdödött meg. Ugyanakkor állították át a vasutakat a legnagyobb forgalomra. Elöbb a gyalogos magasabbegységeket, utánuk a páncélos és gépesített magasabbegységeket dobták át. Június elsö napjaiban megkezdték a korábban összpontosított csapatok föeröinek elöretolását a Königsberg-Varsó-Tarnów vonalon túlra, valamint az elsö vonalban levö csapatok megerösítését. 1941. június 10-én az áttörésre szánt magasabbegységek megkezdték a megindulási körletek elfoglalását: a gyaloghadosztályok az államhatártól 7-20 km-re, a páncélos és gépesített hadosztályok 20-30 km-re összpontosultak. Június 18-tól ezek a magasabbegységek éjszakánként az álcázás szabályainak betartásával elönyomultak a támadás megindulási állásaiba. Június 21-én este a határon minden kész volt a támadásra. Ugyanakkor alapjában befejezödött azoknak a német magasabbegységeknek, valamint finn és román csapatoknak az összpontosítása is, amelyeknek Románia és Észak-Finnország területéröl kellett megindulniuk a Szovjetunió ellen. A Szovjetunió határán 190 hadosztályt összpontosítottak és bontakoztattak szét, mégpedig: 153 német hadosztályt (ebböl 17 páncélos, 13 gépesített hadosztályt, 2 megerösített dandárt, 24 felvonulóban levö hadosztályt a szárazföldi csapatok föparancsnokságának tartalékát), a fasiszta Németország szövetségeseinek 29 hadosztályát és 16 dandárát. A Szovjetunió ellen felvonult német magasabbegységeknél és megerösítö csapatoknál összesen mintegy 3300000 fö, s 50000-nél több löveg és aknavetö volt, ha pedig számításba vesszük a légieröt és a haditengerészetet, valamint a csapatok hadtáprészlegeit 4400000 katonával és tiszttel kell számolnunk. A szövetségesek csapataival együtt mintegy 5 millió före tehetö a támadó erök létszáma. A Szovjetunió elleni hadmüveletekre bevontak 3940 német, 500 finn és 500 román repülögépet; 3410 harckocsit. A Balti-tengeren és Norvégia északi partjainál állomásozó német haditengerészeti flotta 92 felszíni hadihajóból állt, ezen belül 1 sorhajóból, 4 cirkálóból, 34 torpedórombolóból és torpedónaszádból; ezenkívül volt még 100 tengeralattjárója és 69 különleges rendeltetésü hajója. A Szovjetunió elleni tengeri hadmüveletekre ebböl felhasználható volt 58 felszíni hajó és 40 különleges rendeltetésü hajó, 80 tengeralattjáró, valamint Románia és Finnország 27 hadihajója, 67 különleges rendeltetésü hajója és 6 tengeralattjárója. A Szovjetunió elleni támadás napjának elöestéjén a fasiszta Németországnak és szövetségeseinek a Szovjetunió határán összpontosított szárazföldi csapatai és légiereje a következöképpen vonult fel. (Lásd a 18. sz. térképet.) A távoli északon, Finnországban állt a "Norvégia" német hadsereg, négy német és két finn hadosztállyal. Feladata a 21. sz. direktíva szerint az volt, hogy "kerítse be Murmanszkot, amely fontos támaszpont az ellenség szárazföldi, tengeri és légieröinek támadó hadmüveletei szempontjából", amellett igen fontos északi kikötö, majd foglalja el. A német hadvezetöség e hadszintér sajátosságát figyelembe véve azt tervezte, hogy a támadást három irányban indítja meg Murmanszk, Kandalaksa és Uhta felé. A föeröket az elsö két irányban összpontosították. Az Oulujarvi-tavak rendszerétöl délebbre a Finn-öböl partjáig a Finn-Karéliai és Délkeleti Hadsereg bontakozott szét, 15 gyaloghadosztállyal (közülük egy német hadosztály volt), 2 `gyalogés 1 lovas dandárral. Ezeknek a hadseregeknek az volt a feladatuk, hogy Leningrád és a Szvir folyó felé elönyomulva támogassák a német "Észak" hadseregcsoportot Leningrád elfoglalásában. A Karéliai Hadsereg csapatainak a rendeltetése az volt, hogy a Ladoga-tótól keletre támadva jussanak ki a Szvir folyóhoz. A Délkeleti Hadseregnek azt az utasítást adták, hogy verje szét a Karél-földszoroson tevékenykedö szovjet csapatokat, majd nyomuljon elöre Leningrád felé. A német és a finn egységek támadását az 5. német légi flotta és a finn légierö 900 üzemképes harci repülögépe támogatta. Kelet-Poroszországban, a Balti-tenger partjától Goldapig, 230 km-es arcvonalszakaszon foglalta el megindulási állásait az "Észak" hadseregcsoport, von Leeb vezértábornagy parancsnoksága alatt. Ez a hadseregcsoport két hadseregböl (a 16. és a 18. hadseregböl) és egy páncélos csoportból (a 4.-böl) állt. Ennek a hadseregcsoportnak összesen 29 hadosztálya volt, közülük 3 páncélos és 3 gépesített. A hadseregcsoport azt a feladatot kapta, hogy a Baltikumban verje szét a szovjet csapatokat, majd a "Közép" hadseregcsoport gyorsan mozgó magasabbegységeivel együttmüködve foglalja el Leningrádot és Kronstadtot. A föcsapást az arcvonal középsö szakaszán Tilsit térségéböl Daugavoilsz-Opocska-Pszkov általános irányában a 4. páncélos csoportnak, valamint a 16. és 18. hadseregek ehhez csatlakozó csoportosításainak kellett mérniük. A cél az volt, hogy szétvágják a szovjet csapatok arcvonalát, a páncélos magasabbegységeknek Pszkov térségébe való gyors betörésével megakadályozzák a Vörös Hadsereg harcképes egységeinek visszavonását a Baltikumból keletre, s ezzel megteremtsék a Leningrád elleni támadás elöfeltételeit. A hadseregcsoport tevékenységének támogatására az 1. légi flottát jelölték ki, amelynek 1070 üzemképes harci repülögépe volt. Goldap és a Pinszki-mocsarak közt 550 km-es arcvonalszakaszon a legerösebb hadseregcsoport, a "Közép" bontakozott szét, amelynek von Bock vezértábornagy volt a parancsnoka. Ehhez két hadsereg (a 4. és a 9.) és két páncélos csoport (a 2. és a 3.), összesen 50 hadosztály (ebböl 9 páncélos, 6 gépesített és 1 lovas), valamint 2 dandár tartozott. A "Közép" hadseregcsoportnak azt a feladatot adták, hogy kerítse be és semmisítse meg a Belorusszíjában összpontosított szovjet csapatokat, a továbbiakban pedig foglalja el Polock-Szmolenszk körzetét, s teremtse meg "az elöfeltételeket ahhoz, hogy a páncélos föerök együttmüködhessenek az ŻÉszak® hadseregcsoport csapataival a Baltikumban és Leningrád térségében álló ellenséges erök megsemmisítése céljából". A "Közép" hadseregcsoport csapatainak kétfelöl kellett csapást mérniük Minszk irányában: az egyiket a suwalki kiszögellésböl, a másikat pedig Breszt körzetéböl. Ennek megfelelöen a föeröket a szárnyakon összpontosították, s itt egy-egy csapásmérö csoportosítást hoztak létre. Az északi csapásmérö csoportosítás a 9. hadsereg és a 3. páncélos csoport azt a feladatot kapta, hogy Grodnótól északnyugatra törje át az arcvonalat, gyors ütemben nyomuljon Minszk felé, és a déli csoportosítással együttmüködve kerítse be és semmisítse meg a Bialystok térségében és attól keletre tevékenykedö szovjet csapatokat. A továbbiakban a 3. páncélos csoport és a 9. hadsereg csapatainak ki kellett jutniuk Polock-Vityebszk körzetébe, s meg kellett akadályozniuk a szovjet erök összpontosítását a Nyugati-Dvina felsö folyásánál. A déli csapásmérö csoportosításnak a 4. hadseregnek és a 2. páncélos csoportnak az volt a feladata, hogy Breszt térségéböl Minszk irányában támadva fejezze be a bialystoki szovjet csoportosítás átkarolását dél felöl, majd a 9. hadsereggel és a 3. páncélos csoporttal együttmüködve semmisítse meg azt. A déli csoportosítás csapatainak a továbbiakban ki kell jutniuk Szmolenszk körzetébe, illetve attól délre. A "Közép" hadseregcsoport támadását a 2. légi flotta támogatta (1670 üzemképes repülögép). Poleszjétöl délre, Lublintól a Duna torkolatáig, 780 km-es arcvonalszakaszon bontakozott szét a "Dél" hadseregcsoport, von Rundstedt vezértábornagy parancsnoksága alatt. Ennek föeröi a 6. és 17. hadsereg, valamint az 1. páncélos csoport Dél-Lengyelország területén fejlödött fel, a fennmaradó rész pedig a 11. német, a 3. és a 4. román hadsereg Romániában. Magyarország keleti határán a magyar gyorshadtest csapatai álltak. A "Dél" hadseregcsoportnak összesen 57 hadosztálya volt, ebböl 5 páncélos és 4 gépesített, valamint 13 dandára (mindebböl 13 hadosztály és 9 dandár román, s 4 dandár magyar). E hadseregcsoportnak az volt a feladata, hogy Nyugat-Ukrajnában semmisítse meg a szovjet csapatokat, s a Dnyeperhez elönyomulva Kijev körzetében, illetve Kijevtöl délre, foglaljon hídföt a folyó bal partján, megteremtve ezzel "a Dnyepertöl keletre folytatandó hadmüveletek elöfeltételét". Az általános feladatnak megfelelöen úgy tervezték, hogy a föcsapást a 6., a 17. hadseregek és az 1. páncélos csoport eröi mérik Tomaszów-Mazowiecki körzetéböl Zsitomir-Kijev általános irányban. A 6. hadsereg és az 1. páncélos csoport azt a feladatot kapta, hogy Rawa-Ruska térségében törje át a szovjet csapatok védelmét, gyorsan nyomuljon elöre Kijev felé, s foglalja el a Dnyeper átkelöhelyeit. A német páncélos magasabbegységeknek ezután délkeleti irányban kellett tovább fejleszteniük a támadást, hogy megakadályozzák a Vörös Hadsereg harcképes egységeinek visszavonását a Dnyeper mögé. A 17. hadseregnek Lwowtól északnyugatra kellett áttörnie a védelmet, és az 1. páncélos csoport sikerét kihasználva megsemmisítenie a délre visszavetett szovjet csapatokat. Berdicsev-Vinnyica térségének elfoglalása után a hadsereg csapatainak déli vagy délkeleti irányban kellett folytatniuk a támadást. A 11. hadseregnek az volt a feladata, hogy elöbb kösse le az ellenálló szovjet csapatokat, majd pedig Mogiljov-Podolszkij-Zsmerinka irányában indított támadással akadályozza meg azok visszavonulását. A 3. és a 4. román hadseregre bízták, hogy kösse le a szovjet csapatokat, majd az általános támadás kibontakozásának megfelelöen a tengerparti sávban nyomuljon elöre, kelet felé. A "Dél" hadseregcsoport hadmüveleteit a 4. légi flottának és a román légierönek 1300 repülögépe támogatta. A "Barbarossa"-terv igen fontos szerepet szánt a légierönek. "Feladata az lesz szögezte le a 21. sz. direktíva -, hogy a lehetöséghez mérten bénítsa és szüntesse meg az orosz légierö hatását, valamint hogy támogassa a döntö irányokban müködö hadseregeket, mégpedig: a középsö hadseregcsoportot és a döntö szárnyirányban a déli hadseregcsoportot. Az orosz vasutakat el kell vágni . . ." A szovjet légierö szétzúzása és a Szovjetunió belsejébe való nagy mélységü sikeres behatolás után azt tervezték, hogy nagyarányú légitámadásokat intéznek a Szovjetunió ipari és közigazgatási központjai ellen. A csapatok összevonására vonatkozó direktívában ez állt: "Az ipari központok elleni támadásokra csak akkor kerülhet sor, amikor a szárazföldi csapatok elé kitüzött hadmüveleti célokat már elértük." A szovjet hadiflottát illetöen a Szovjetunió elleni háború német terve azt rögzítette, hogy elöbb meg kell akadályozni hajóhadunk müködését, majd el kell fogni. "A Szovjet-Oroszország elleni háborúban a haditengerészeti flottának az a feladata állapították meg a Barbarossa®-tervben -, hogy saját partjainkat védelmezve akadályozza meg az ellenséges haditengerészeti erök kijutását a Balti-tengerröl. Mivel Leningrád elérése után az orosz Balti Hajóhad elveszíti utolsó támaszpontját és reménytelen helyzetbe kerül, ez elött kerülni kell a jelentös tengeri hadmüveleteket." Az északi-tengeri hadszíntéren a német fasiszta hadvezetöség a Szovjetunió elleni harctevékenységre csak kisebb, könnyü eröket jelölt ki: torpedórombolókat, köztük néhány új típusú "Karl Halster" mintájú hadihajót, 10 örnaszádot, 10-15 aknarakó hajót, 6 tengeralattjárót. A hitleristák ezenkívül alkalmazásra elökészítették az elfoglalt norvég hajókat: 3 torpedónaszádot, 2 tengeralattjáró aknarakó hajót, 10 különféle örhajót. Mivel a német hadvezetöség úgy számított, hogy a Szovjetuniót egyetlen rövid hadjárat során szétzúzza, közvetlenül a Szovjetunió elleni háború megkezdése elött óriási fegyveres eröket bontakoztatott szét a szovjet határokon. A német fasiszta hadsereg, amelyet idejében mozgósítottak és felszereltek mindenfajta haditechnikai eszközzel, csaknem két esztendei tapasztalatokkal rendelkezett nagyszabású hadmüveletek szervezésében. Magasabbegységeit nagyszerüen kiképzett csapatokkal egészítették ki, amelyeket a fasiszta ideológiának, a szláv népekkel szemben táplált nacionalista és faji gyülöletnek a szellemében neveltek. A szovjet határok közelében összpontosított és szétbontakozott nagy csoportosítások készen álltak arra, hogy tömeges csapásokat mérjenek a fontosabb hadászati irányokban, ahol mind az élöeröket, mind a technikai harceszközöket illetöen jelentös fölényben voltak. A háborúk történetében még nem volt példa rá, hogy a háború kezdeti idöszakának hadászati feladataira ilyen hatalmas mennyiségü embert és technikai eszközt összpontosítottak volna. A második világháború elsö szakaszában a náci hadsereg jelentös sikereket ért el, vereséget mért több európai ország fegyveres eröire. A nyugati hadmüveletek menete mintegy igazolta a német militaristák katonai doktrínáját, amelynek alapja a "villámháború" elve volt. A nyugaton elért könnyü gyözelmek táplálták a soviniszta érzelmek erösödését Németország lakosságának jelentös részében. A fasiszta vezetöség, amely roppant eröket összpontosított a Szovjetunió ellen, arra számított, hogy rövid idö alatt végez a szocialista állammal. 5. Németország haladó eröinek harca a fasizmus és a háború ellen  A Német Kommunista Párt a második világháború kezdetén rendkívül nehéz körülmények közt volt. A nácik kegyetlen terrorja következtében a kommunista párt vezetö kádereit megsemmisítették vagy börtönökbe és koncentrációs táborokba vetették. Nem teljes adatok szerint 1939 nyarán 300000-nél több aktív német antifasiszta volt a börtönökben és a koncentrációs táborokban. Németország antifasiszta eröinek élén a kommunista párt állt, amely mély illegalitásban dolgozott. A kommunista párt volt "az országban az egyetlen politikai erö, amely kezdettöl fogva következetesen leleplezte a hitlerista Németország fegyveres agresszióját, imperialista, hódító politikáját, amely megszervezte az ellenállást, s megmagyarázta a német munkásosztálynak és a német népnek, hogy ez a politika végzetes Németországra nézve . . ." A kommunisták a háború és a fasiszta terror közepette bátran felléptek a német nép létérdekeinek védelmében, az agresszió és az imperialista háború ellen. A kommunista párt a munkásosztály egységének megteremtésére többször fordult megfelelö javaslatokkal a szociáldemokrata párt vezetöségéhez, javaslatait azonban minden esetben elutasították. Az illegalitásban müködö német kommunisták és haladó szociáldemokraták a szociáldemokrata vezetök akarata ellenére alulról valósították meg az akcióegységet. A koncentrációs táborokban egységes kommunista és szociáldemokrata pártszervezeteket alakítottak. A gyárakban a kommunista és szociáldemokrata munkások gyakran együttmüködtek, s tiltakoztak a hitleristák elnyomó, fajgyülölö és háborús politikája ellen. A Lengyelország elleni támadással egy idöben a német imperialisták tovább fokozták a terrort a munkásosztály ellen. Egész Németországban tömegesen tartóztatták le a kommunista és a szociáldemokrata munkásokat. A Gestapo egy titkos jelentésében a következöket írta: "1939 szeptemberében a lengyelországi hadmüveletek kezdetével a biztonsági intézkedések keretein belül egyidejüleg letartóztattuk az összes kommunista elemeket, mivel részükröl a speciális kiképzés és magatartás folytán aktív államellenes tevékenységtöl kellett tartanunk." A biztonsági rendörség fönöke 1939. szeptember 20-i körlevelében utasította a Gestapo helyi osztályait, hogy a német antifasisztákra terjesszék ki a "különleges elbánást", amelyet a hitleristák a háború alatt a megszállt országokban gyakoroltak. Ez azt jelentette, hogy a helyszínen meg kell semmisíteni azokat, akiket tetten érnek "szabotázskísérleten, a katonák körében kifejtett bujtogatáson vagy felforgató tevékenységen, aktív kommunista vagy marxista tevékenységen". Egyidejüleg megtiltották a korábban letartóztatott politikai foglyok szabadon bocsátását. 1939-re a fasiszta rémuralom hat esztendeje lényegesen meggyengítette a németországi antifasiszta mozgalmat. A második világháborút megelözöen népük szabadságáért vérpadon áldozták életüket a német munkásosztály olyan kiváló harcosai, mind Edgar André, Fiete Schulze, Liselotte Hermann, Rudolf Claus, Wilhelm Firl, Robert Stamm és sokan mások. Az antifasiszta mozgalomnak még több vezetö személyisége pusztult el a koncentrációs táborokban. A Német Kommunista Párt Központi Bizottsága az antifasiszták szervezeti segítése és harcuk támogatása végett a Lengyelország elleni háború megkezdése elött és után tapasztalt funkcionáriusokat küldött Berlinbe azzal a megbízatással, hogy magában Németországban hozzák létre az illegális NKP központi irányító szervét. 1939 májusában Berlinbe érkezett Willi Gall, a párt egyik funkcionáriusa, azzal a feladattal, hogy "a külföldön tartózkodó pártvezetöség nevében instruktorként müködjön". Azt az utasítást kapta, hogy teremtsen kapcsolatot az illegális csoportokkal, s tegye meg az elökészítö intézkedéseket az országban az NKP vezetö központjának megteremtésére. A Gestapo 1942. június 11-i jelentése, amely több antifasiszta csoport felgöngyölítéséröl számolt be, Gallt "fanatikus kommunistaként" jellemzi, aki illegális tevékenységet szervezett Berlinben és környékén, s rendszeresen találkozott a berlini funkcionáriusokkal. Willi Gall részletesen tájékoztatta az illegális kommunistákat az NKP Központi Bizottságának határozatairól, megismerkedett az üzemek helyzetével, megtudta, milyen a nép hangulata. A kommunisták az általa összegyüjtött anyagok alapján külföldön kiadták a Berliner Volkszeitung három számát, amelyet azután eljuttattak Berlinbe. Gall tényleges vezetöje lett az illegális pártcsoportoknak, a német föváros délkeleti peremvárosaiban. Az illegális kommunisták terjesztették a külföldröl érkezö propagandaanyagokat, s maguk is sokszorosítottak röplapokat. Mint a Gestapo már említett jelentése utalt rá, Gall csoportja alig három hónap alatt 35 röplapot adott ki, egyenként 200-250 példányban. A Gall-csoport az aktív illegális harcosok segítésére tájékoztató bulletineket adott ki. Ezekben ismertették a nemzetközi helyzetet, a második világháború hadszíntereinek eseményeit, cikkeket közöltek a pártélet idöszerü kérdéseiröl. Gall illegális antifasiszta csoportjának tagjai kapcsolatot teremtettek egyes nagyüzemek és szervezetek munkásaival és alkalmazottaival. A Gestapo azonban felfedte Gall csoportját. Egyes tagjait letartóztatták, köztük magát Gallt és helyettesét, az egykori szociáldemokrata Otto Neltét is. 1941 nyarán kivégezték öket. Csaknem egyidejüleg Himmler rendörségének kezére kerültek az NKP Központi Bizottságának más instruktorai is, akik illegális úton jutottak Németországba 1939-1940 folyamán. Nem sikerült megoldani azt a feladatot, hogy Németországban megszervezzék a párt illegális irányító szervét. De a dolgozóknak a náci zsarnokság és a háború elleni további harca szempontjából nagyjelentösége volt annak, hogy az NKP Központi Bizottsága vezetö funkcionáriusokat küldött Németországba. Németországban voltak antifasiszta erök, ezek azonban egymástól elszigetelten müködtek. Az antifasiszták, a német munkásosztály és az egész nép legjobbjai minden nehézség és a hallatlan áldozatok ellenére igazán hösi harcot vívtak a háború ellen, a népeknek a fasiszta barbárságtól való megszabadításáért. A Német Kommunista Párt volt az egyetlen politikai erö, amely rendíthetetlenül védelmezte a német nép nemzeti érdekeit. A kommunisták önfeláldozó tevékenysége megmutatta a dolgozó tömegeknek a békeszeretö, demokratikus német államért vívandó harc útját. Az NKP felhívta a dolgozókat, hogy erösítsék az egységet, és "a háború súlyos körülményei közt készüljenek fel a népi forradalom végrehajtására". A II. Internacionálé vezéreivel ellentétben, jelentette ki a párt központi bizottsága, Németország kommunistái és szociáldemokratái "nem Chamberlain és Daladier szuronyaiba, és nem a német burzsoázia liberális szárnyába® vetik reményüket, hanem kizárólag népünk egyesült erejébe, a nemzetközi munkásosztály szolidaritásába és harcába, a nagy és erös Szovjetunió segítségébe". Az NKP kifejezte azt a szilárd meggyözödését, hogy "a munkásosztály egyesült harcából ki fog sarjadni az egységes forradalmi párt, amely magával tudja vonni az egész német népet". A kommunista párt az egyik illegális röpiratban kijelentette: "Népünk ellensége saját országunkban van. Az a klikk ez, amely 1914-ben belesodort bennünket a háborúba. Ha népünk békében akar élni, akkor e vérszopóknak, ezeknek a háborús spekulánsoknak egyszer s mindenkorra el kell tünniük." 1939 szeptemberében kiadták a kommunisták és a szociáldemokraták akcióbizottságának kiáltványát a német néphez. "Németországot most már csak maga a nép mentheti meg! mondta a kiáltvány. Németország ebben a háborúban nem gyözhet . . . a vereség és a katasztrófa elháríthatatlan. A német nép számára azonban annál szörnyübb lesz a katasztrófa, minél tovább tart a tömegmészárlás." A kiáltvány felhívta a dolgozókat, hogy fejtsenek ki szervezett ellenállást a fasisztákkal szemben, s minél elöbb vessenek véget Hitler bünös háborújának, amely Németország és népe pusztulásával fenyeget. 1939. december végén az NKP vezetö funkcionáriusainak értekezletén kidolgozták a párt politikai platformját. Ez hangsúlyozta, hogy "a kommunista párt taktikájának a jelenlegi helyzetben egy széles körü népi mozgalom kibontakoztatására, és a dolgozó tömegek népfrontjának megteremtésére kell irányulnia. A népfront hivatott arra, hogy megvédje a dolgozók jogait és érdekeit . . . elösegítse a Szovjetunióval való baráti kapcsolatok erösítését és elmélyítését, s a nép érdekében törekedjen az imperialista háború beszüntetésére". Az NKP Központi Bizottsága kötelezte a kommunistákat, hogy az üzemekben erösítsék a munkások, különösen a kommunisták, a szociáldemokraták és a volt szakszervezeti tagok szolidaritását, fogjanak össze a dolgozókkal az ésszerüsítési intézkedések, a munkanap meghosszabbítása és a munkások megfigyelése elleni harcra, közösen szervezzék meg az antifasiszta ellenállást. Minden kivívott béremelés, mutatott rá az NKP, minden meghiúsított ésszerüsítési intézkedés, a munka ütemének csökkentése és az élelmiszerellátás megjavítása nemcsak könnyítene a munkások helyzetén, hanem egyidejüleg aláásná a hadianyagtermelést, és növelné a hitleri rendszer nehézségeit is. A párt a brüsszeli és a berni konferencia határozataival összhangban ily módon a háború kezdetétöl összekapcsolta a nép mindennapi szociális követeléseiért és demokratikus szabadságjogaiért vívott harcot azzal az általános mozgalommal, amely a hitlerista diktatúra megdöntésére és a háború mielöbbi befejezésére irányult. A kommunisták arra törekedtek, hogy széles körü nemzeti népi mozgalmat szervezzenek a hitlerista diktatúra megdöntéséért. Röpirataikban beszámoltak azoknak a különbözö néprétegeknek a gondjairól és szükségleteiröl, amelyeknek érdekei teljes összhangban voltak a munkásosztálynak, mint az antifasiszta harc vezetö erejének érdekeivel. Németország dolgozó parasztsága a fasiszta agrárpolitika és a hadigazdaság járma alatt fokozatosan tönkrement. A kommunisták megmagyarázták a parasztoknak nyomorúságos helyzetük valóságos okait, s rámutattak arra, hogy helyzetükböl csak akkor találhatnak kivezetö utat, ha a munkásokkal együtt harcolnak a fasiszta kényszergazdálkodás és a háborús politika ellen. Az NKP felhívta a parasztokat, hogy szegüljenek szembe a fasizmussal. Az illegális Neue Rheinische Zeitung 1939 decemberében ezt írta: "Csak annyi földet müveljetek meg, amennyi szükséges családotok eltartásához. Követeljétek fiaitok hazabocsátását azzal, hogy egyedül nem vagytok képesek a föld megmüvelésére. Vesszen a fasiszta hadigazdálkodás rendszere! Egyetlen paraszt, egyetlen munkás sem akarja a háborút. Parasztok, fogjatok össze a munkásokkal! Le a népellenes háborúval!" A kommunisták hasonló konkrét jelszavakkal fordultak a német nép más rétegeihez is. A fasiszta bíróság Herbert Bochow és más kommunista funkcionáriusok ügyében hozott ítéletében súlyosbító körülménynek tüntette fel, hogy a hitlerista rendszer elleni aktív harcba sikerült bevonniuk antifasiszta érzelmü értelmiségieket és müvészeket, valamint egykori szociáldemokraták egy csoportját. A kommunisták harcoltak azért is, hogy a német ifjúságot bevonják az antifasiszta felszabadító mozgalomba. 1939. szeptember 9-re virradó éjszaka Berlin utcáin a Kommunista Ifjúsági Szövetség rengeteg röpirata jelent meg a következö erélyes felhívással: "Hitler fel akarja áldozni a német nemzet vérét egy maroknyi nagygermán nagytökés érdekében, akik hatalomra szomjaznak. Berlin ifjúsága, védd magad! . . . Csak Hitlernek és gyújtogató bandájának megdöntése hozza el a békét!" Az NKP munkájának eredményeképpen sok kiváló antifasiszta került ki a német ifjúság soraiból. Tapasztalt, idösebb elvtársaikkal együtt kemény, törhetetlen harcosoknak bizonyultak, s rendületlenül küzdöttek népüknek a fasiszta uralom alól való felszabadításáért. A második világháború elsö idöszakában Berlinben müködött Hanno Günther antifasiszta ifjúsági csoportja. A csoport hetenként foglalkozásokat tartott, ezeken Marx, Engels és Lenin müveit tanulmányozták. Illegális röplapokat adott ki s terjesztett Berlin nagyüzemeiben. A fiatal antifasiszták felhívták a hadiüzemek munkásait, hogy "dolgozzanak lassabban", felhívták a lakosságot, hogy vállaljon szolidaritást a politikai foglyokkal, s fejtsen ki erélyes ellenállást a fasiszta katonai klikkel szemben. Berlin munkásnegyedeiben a csoport apró röplapokat terjesztett, ilyen jelszavakkal: "Hitler gyözelme örökös háború! A nép gyözelme a háború vége!" A nácik nem riadtak vissza attól, hogy a fiatal antifasisztákkal szemben a legkegyetlenebb intézkedéseket alkalmazzák. A Gestapónak 1941 nyarán sikerült letartóztatnia Hanno Günther csoportjának tagjait. A fasiszta bíróság Günthert és közvetlen harcostársait halálra ítélte és kivégeztette. De semmilyen terrorítélet nem törhette meg a fiatal hazafiakat; az elesettek helyébe új harcosok léptek. A fasiszta titkosrendörség és bíróságok dokumentumaiban lépten-nyomon olyan beismerésekre bukkanunk, hogy az Ernst Thelmann pártja által nevelt kommunisták marxista-leninista világnézetét nem lehetett megingatni. A halálra ítélt kommunisták az utolsó szó jogán azt hangoztatták, hogy folytatni kell az igazságos harcot a szabad, demokratikus Németországért, a hitleri fasizmus által elnyomott valamennyi nép szabadságáért és függetlenségéért. Herbert Bochow és elvtársai halálos ítéletében a fasiszta bírák megállapították: "Abban a szilárd meggyözödésben, hogy ez a háború a Szovjetunió gyözelmével végzödik, a kommunisták mindent elkövettek, hogy Németország döntö gyözelmei ellenére . . . nézeteiknek új embereket nyerjenek meg." A kommunisták a második világháború alatt a német imperializmus elleni harcban folytatták Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg dicsö hagyományait. A Német Kommunista Párt Központi Bizottságának határozatai és nyilatkozatai felhívták a dolgozókat, hogy vállaljanak testvéri szolidaritást a hitlerista hódítók által megtámadott országokkal, s harcoljanak a nemzeti elnyomásuk ellen. Az NKP ebben a tevékenységében abból az ismert marxista tételböl indult ki, hogy "nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom". Az a követelés, hogy vívják ki a szabadságot a leigázott népek számára, vörös fonálként húzódik végig az NKP valamennyi dokumentumán. Németország, Ausztria és Csehszlovákia kommunista pártjainak közös nyilatkozata ( 1939. november) a második világháború megkezdésével kapcsolatban a következöket állapította meg: "Németország munkásosztálya a német imperialistákkal ellentétben síkra száll az osztrákok, a csehek, a szlovákok és a lengyelek teljes és korlátlan önrendelkezési jogáért. A kommunisták minden erejüket latba vetik, hogy egyesítsék a német munkásosztály felszabadító harcát a csehek, a szlovákok, az osztrákok és a lengyelek nemzeti felszabadító harcával, s megbonthatatlan egységfrontot hozzanak létre a német imperializmus ellen." A nyilatkozat ezután rámutatott arra, hogy Németország, Ausztria és Csehszlovákia munkásosztálya az internacionalizmus eszméitöl lelkesítve ebben a harcban baráti jobbot nyújt angol és francia osztálytestvéreinek, s minden erejével támogatja a békeszeretö szovjet politikát. Az NKP megbélyegezte a hitlerista agresszió minden újabb lépését, leleplezte a nácik kalandor terveit. " . . . Mi, német kommunisták állapította meg az NKP nyilatkozata a Hollandia és Belgium elleni német fasiszta támadással kapcsolatban ennek az imperialista rablóháborúnak mielöbbi befejezéséért harcolunk . . . A német kommunisták kijelentik, hogy szolidárisak az eröszak és az imperialista háború dániai, norvégiai, hollandiai, belgiumi és luxemburgi áldozataival, az elnyomott cseh, lengyel és osztrák népekkel." Amikor Németország zsaroló és megalázó fegyverszünetet kötött Franciaországgal, az NKP kijelentette: "A háború a német népet fenyegetö valamennyi borzalmas következményével együtt folytatódik. A más népek elnyomásáért indított háború folytatását csak a német nagytökések és lakájaik akarják, akik meggazdagodnak a háborún és más országok kifosztásán. Kapzsiságuk és uralomvágyuk nem ismer határt. A német nép békét és megértést akar más népekkel. A német munkásosztály a háború haladéktalan befejezését követeli . . . A Német Kommunista Párt az annexió és hadisarc nélküli, más népek elnyomása nélküli békéért harcol, s a német nép igazi érdekeit és jövöjét képviseli." A Német Kommunista Párt az elkezdödött második világháború viszonyai között helyesen kapcsolta össze a harc nemzeti és nemzetközi feladatait, következetesen védelmezte a német nép létérdekeit. Az NKP Központi Bizottsága a német munkásosztály és az egész német nép nemzeti és internacionalista feladataival összhangban helyes politikát folytatott a második világháború alatt, s ez a politika megfelelt a német nemzet létérdekeinek. A német kommunisták mind Németországban, mind a kapitalista országokban mint emigránsok rendkívül súlyos körülmények közt harcoltak. Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, s a kisebb tökésországok, mint például Csehszlovákia és Svájc kormánya is, nem kevés akadályt gördített a német kommunisták antifasiszta harcának útjába. Az említett országok közül egyiknek-másiknak a rendörsége szorosan együttmüködött a Gestapóval, s megtörtént, hogy kiadta a hitleristáknak a német kommunistákat. Noha a személyi kultusz megnehezítette az SZK(b)P elött álló internacionalista feladatok megoldását, Lenin pártjának vezetésével az egész szovjet nép forró rokonszenvet és mély megértést tanúsított a német kommunisták és más antifasiszták iránt, s kész volt minden támogatást megadni nekik. A német kommunisták bátran és odaadóan harcoltak a fasizmus és a háború ellen. Gyakorlati tevékenységük nagy nehézségekbe ütközött; az országban kegyetlen terror uralkodott, más tökésországokban szervezetten üldözték a német antifasisztákat, s ráadásul a kommunisták egy része nem értette meg eléggé a kialakult helyzetet. Hibás álláspontot foglalt el például az NKP franciaországi emigráns csoportjának vezetösége. Ennek a szervezetnek felelös vezetöi Dahlem, Merker és Bertz mihelyt megkezdödött a háború, maguk jelentkeztek a francia hatóságoknál, s azok haladéktalanul internálták öket. Igy nem vehettek részt a hitlerista zsarnokság elleni további harcban. S ez jelentös kárt okozott a francia ellenállási mozgalomnak. Németország Szocialista Egységpártja Központi Bizottságának 1952. december 20-i határozata ezzel kapcsolatban megállapította: "Az NKP szervezetének feloszlatása gyengítette az ellenállási mozgalmat a megszállt Franciaországban, s mindenekelött lehetetlenné tette a hatékony agitációt a német megszálló csapatok körében. Nem véletlen, hogy hasonló likvidátor politikát folytattak Dániában is." A második világháború elsö szakaszában nem sikerült megoldani azt a feladatot, hogy Németországban megszervezzék a Német Kommunista Párt központi operatív vezetését. Amikor azonban a német fasiszta Wehrmacht megtámadta a Szovjetuniót, Németország nagy ipari központjaiban már több jelentékeny antifasiszta csoport müködött, s ezekben a Német Kommunista Párt vezetésével a kommunistákkal együtt harcoltak szociáldemokrata és pártonkívüli munkások is. Igy például Schulze-Boisen föhadnagy és Arvid Harnack kormányfötanácsos vezetésével Berlinben 1936 óta müködött a "Vörös kórus" nevü antifasiszta csoport, amely körültekintöen konspirálta munkáját. Ez a csoport megszervezte központjait más városokban is, s külföldi kapcsolatokat is kiépített. Theodor Neubauer kommunista, volt Reichstag-képviselö a koncentrációs táborból kiszabadulva, Poserrel, egy másik pártmunkással együtt 1939-1940-ben Thüringiában szervezett antifasiszta csoportot. A Gestapo megengedte Neubauernak, hogy az "Opel-Beichel" kis autójavító üzemében dolgozzon. Neubauer a kedvezö helyzetet kihasználva kapcsolatot teremtett az NKP korábbi funkcionáriusaival, nemcsak Thüringiában, hanem messze azon túl is. Hamburgban Franz Jacob és Bernhard Bestlein, koncentrációs táborból szabadult kommunisták szerveztek antifasiszta csoportot. Ez a csoport kapcsolatot létesített más hasonló csoportokkal, amelyek Kielben, Flensburgban, Lübeckben és Brémában müködtek. Robert Urich vasmunkás más elvtársaival együtt Berlinben szervezett antifasiszta csoportot. Robi csoportja, ahogy rövidítve nevezték, 1938-tól 1942-ig müködött. Robi csoportjában és más antifasiszta csoportokban is, a vezetö erö a kommunista pártszervezet volt, amely körül a lakosság különféle rétegeinek legjobbjai tömörültek. A csoportok tagjai korántsem voltak valamennyien kommunisták. De valamennyiüket egyesítette az a tudat, hogy a német nemzet sorsa veszélyben forog, mégpedig éppen a német fasizmus háborús politikája következtében. A fasizmus elleni harc egyik fö módszere az volt, hogy röplapokon leleplezték a megszállt országokban elkövetett fasiszta gaztetteket. A hadiüzemekben müködö antifasiszta csoportok azt a feladatot tüzték maguk elé, hogy akadályozzák a termelést, s harci egységfrontot teremtsenek a Németországba hurcolt külföldi munkásokkal és hadifoglyokkal. Az antifasiszta csoportok által kiadott röpiratok terjesztéséröl a Gestapo szervei rendszeresen adtak jelentést. A berlini Gestapo 1940. február 20-i jelentése megállapította, hogy 1939-ben 347 különféle röpiratot adtak ki. 1940. március 12-én a stuttgarti titkosrendörség tett jelentést a város egyik háztömbjében talált röpiratokról, amelyekben nagy betükkel a következö szavak álltak: "Hitler a XX. század legnagyobb népárulója; Göring a legvérengzöbb kutya és a legvérszomjasabb zsarnok a világtörténelemben." A berlini Gestapo 1941. február 22-i jelentése arról számolt be, hogy a városban terjesztik a Szabad Szó címü antifasiszta lapot, amelynek elsö számait még 1940 júliusában fedezték fel. 1940 végén-1941 elején Neukölln, Charlottenburg, Wedding, Moabit berlini kerületek utcáin találtak náciellenes röpiratokat. A Gestapo ügynökei nem tudták megállapítani, hogy ki adta ki és kicsoda terjesztette öket. A Szabad Szó azt hirdette, hogy a tartós világbéke megteremtése érdekében meg kell dönteni a náci plutokráciát. 1941 januárjában a berlini Gestapo jelentést tett megtalált röpiratokról, amelyek arra hívták fel a német munkásokat, hogy fegyveresen védjék meg a békét, a fasiszta kormány tagjait pedig nagyrészvényeseknekjellemezték. A röplapokon ez az aláírás állt: "Német Békefront." Februárban jelezte a Gestapo, hogy Berlinben Szabad Szó címmel röplapokat terjesztenek, amelyek leleplezik a birodalmi kormány intézkedéseit, s a munkásokat szabotázsra, röplapok készítésére és terjesztésére szólítják fel. A Gestapo jelentései rámutattak arra is, hogy a lakosság körében különféle rémhírek terjednek, amelyeket a rendörség az ellenség rádióadásaival próbált magyarázni. "E rémhírek tartalma állapította meg a kölni Gestapo 1941. január 11-én azt mutatja, hogy a külföldi rádióadásokat meglehetösen sokan hallgatják, s kedvezö körülmények esetén a lakosság körében terjesztik . . . Az ellenséges propaganda jelszavai gyakran meglepö következetességgel tartósaknak bizonyultak, s végül is szájról szájra terjedtek. A terjesztés csaknem korlátlan lehetöségei miatt az ellenörzés reménytelen. Igy nemrég itt újra olyan hírek terjedtek el, hogy Angliában német partraszállási kísérletek voltak, ezek azonban kudarccal és nagy veszteségekkel végzödtek . . ." A Gestapót nyugtalanította az is, hogy a lakosság körében 1940 végén elégedetlenséget keltett a náci szervezetek karácsonyi ajándékgyüjtése a katonák számára. 1940. december 16-án a berlini Gestapo jelentette: "Sok német állampolgárban visszatetszést szült a párt (a nemzetiszocialista párt Szerk.) által szervezett gyüjtés, amelynek az a célja, hogy karácsonyra ajándékokat vásároljunk az arcvonalon harcoló katonáknak. Azt mondják ugyanis, hogy idehaza erösen érzödik az élelmiszerek és a fogyasztási cikkek hiánya, a megszállt területeken levö katonák viszont ezeket a cikkeket még többnyire korlátlan mennyiségben vásárolhatják. Ezek a katonák mindig súlyosan megrakodva érkeznek vissza szabadságra, s ráadásul állandóan csomagokat is küldenek haza." A kommunista párt a német imperializmus rabló terveit leleplezve, idejében és erélyesen óvta a német népet a szocialista Szovjetunió elleni támadástól. A német kommunisták a proletár internacionalizmus elveihez híven harcoltak a német dolgozók és a szovjet nép erös és szilárd barátságáért. Az NKP 1941. május 5-i illegális röplapjában kijelentette: "A Szovjetunió békés és szabad munkával megteremti a nép jólétének minden elöfeltételét. A szovjet tervgazdaság sikert sikerre halmoz. A szovjet ország állampolgárait alkotó lelkesedés hatja át, a tömegek szorgalmasan tanulnak, müvelt életük van, a müvészet teljes pompájában virágzik, a gazdaság növekedésének üteme minden eddigit felülmúl. A Szovjetunió példája a kapitalizmus számára egyre komolyabb veszedelemmé válik! Lehetséges, hogy Németország bizonyos körei egy Szovjetunió elleni sikeres háború segítségével akarnak engedményeket kicsikarni Angliától és Amerikától. Mindenesetre a Szovjetunió elleni német támadás veszélye állandó. De ha a német katonai klikk meg merészeli támadni a Szovjetuniót, az agresszorokat saját területükön fogja a Vörös Hadsereg kíméletlenül szétzúzni. Ezt jegyezze meg a Szovjetunió minden ellensége." A kommunisták felhívták Németország néptömegeit, hogy ne engedjék meg ezt a gaztettet, és minden erejükkel harcoljanak a világ elsö szocialista állama elleni háború elhárításáért. A német antifasiszták azonban nem tudták elérni az imperialista mészárlás beszüntetését, és megakadályozni a Szovjetunió elleni támadást. Még azután sem tömörültek harcos antifasiszta egységfrontba, amikor a hitleristák már kirobbantották a második világháborút. Ennek fö oka a német szociáldemokrata párt vezetöségének kommunistaellenes és szovjetellenes álláspontja volt. A szociáldemokrácia jobboldali vezetöi politikájukkal objektíve elösegítették a német imperializmusnak más népek elleni háborús agresszióját. A hitlerista rendszerrel szemben ellenzéki burzsoá és egyházi körök is lemondtak a fasizmus és a háború elleni aktív harcról, s ezzel megkönnyítették a sovinizmus és a fajgyülölet mérgének behatolását a német nép nagy tömegeibe. A háború évei alatt még nehezebbé vált antifasiszta harcban erösödött a kommunisták, a szociáldemokrata munkások és az összes demokratikus erök egysége. Az NKP által vezetett csoportokban a kommunisták, a szociáldemokraták és a pártonkívüli antifasiszták sok esetben vállvetve harcoltak. Munkások és parasztok, müvészek és tudósok, s más foglalkozású személyek közös erövel harcoltak a háború ellen, a német népnek a fasisztajárom alól való felszabadításáért. Az antifasiszta csoportok Németország haladó embereit gyüjtötték maguk köré. Önfeláldozó harcuknak nagy politikai jelentösége volt.