A SZOVJET NÉPEK TESTVÉRI CSALÁDJÁNAK KIBŐVÜLÉSE ÉS A SZOVJET HATÁROK BIZTONSÁGÁNAK FOKOZÁSÁRA HOZOTT INTÉZKEDÉSEK

A SZOVJET NÉPEK TESTVÉRI CSALÁDJÁNAK KIBŐVÜLÉSE ÉS A SZOVJET HATÁROK BIZTONSÁGÁNAK FOKOZÁSÁRA HOZOTT INTÉZKEDÉSEK

1. A Szovjetunió biztonságának biztosítása a Távol-Keleten Az imperialista hatalmak külpolitikájának szovjetellenes beállítottsága, az a törekvésük, hogy háborút robbantsanak ki a Szovjetunió ellen, megfelelö biztonsági intézkedésekre kényszerítette a szovjet népet. Ezek a biztonsági intézkedések különösen fontossá és szükségessé váltak 1938-ban és 1939-ben, a háborút megelözö politikai válság idején, amikor világosan kirajzolódott az imperialista államoknak az a politikai irányvonala, hogy egységfrontot hozzanak létre a Szovjetunió ellen, s a szovjet népet háborúba sodorják az agresszív országokkal. Ezért a szovjet kormány 1938-tól 1940-ig egész sor intézkedést hozott a honvédelem megerösítése és a fegyveres erök harckészültségének fokozása érdekében. Nagy figyelmet fordított a határok biztonságának megszilárdítására. Ebböl a célból erödített körleteket létesített a szárazföldi határok mentén, parti tüzérséget és géppuska-tüzelöállásokat állított fel a folyóés tengerparti határszakaszokon, s a határövezetben megindult a raktárak, repülöterek és utak építése. A Szovjetunió távol-keleti határainak megszilárdítása szempontjából igen nagy jelentöségü volt a Távol-Kelet általános gazdasági fellendülése és betelepítése az elsö ötéves tervek éveiben, továbbá a Távol-keleti Front megszervezése és a Csendes-óceáni Flotta létrehozása. A távol-keleti határvonal nagy kiterjedése miatt azonban annak sok szakasza még nem volt ellátva a szükséges védelmi eszközökkel. Elsösorban a Távol-Kelet hegyi-tajgai és tengeri határszakaszaira vonatkozott ez, melyek sok száz kilométer hosszúságban húzódtak. A japán militaristák, bár 1918-1922-ben kudarcot szenvedtek abbeli próbálkozásaikban, hogy elfoglalják a szovjet Távol-Keletet, nem mondtak le a Szovjetunió elleni agresszív háború tervéröl. Mijake tábornok, a Kvantung-hadsereg egykori vezérkari fönöke a japán háborús föbünösök tokiói perében tett vallomásában beismerte, hogy "Mandzsúria elfoglalásának kidolgozott hadmüveleti terve egyik igen fontos alkotóeleme volt a japán csapatok Szovjetunió ellen irányuló általános hadmüveleti tervének". A japánok mandzsúriai, majd északés közép-kinai betörését a japán katonai körök nagyarányú fegyveres provokációi kísérték a Szovjetunió és a Mongol Népköztársaság ellen. E provokációk nagy ütközetekké váltak; ilyenek voltak azok az események is, amelyek 1938-ban a Haszan-tó mellett, 1939-ben pedig a Halhin-Gol folyónál zajlottak le. E provokációk szervezésével a japán kormány arra törekedett, hogy kipuhatolja határvonalaink szilárdságának és a Vörös Hadsereg harcképességének fokát, továbbá hadmüveletileg fontos állásokat foglaljon el a Szovjetunió és a Mongol Népköztársaság ellen tervbe vett soron következö fegyveres cselekmények számára. Japán kormánya mind katonai, mind pedig diplomáciai vonatkozásban gondosan elökészítette határsértö provokációit, s nagy körültekintéssel választotta meg a támadás idöpontját, helyét és az összetüzés diplomáciai álcázásának módszereit. A japán kormány ugyancsak sietett kiaknázni azt a számára kedvezö helyzetet, hogy Európában kiélezödött a politikai válság, s Anglia meg Franciaország uralkodó körei a Szovjetunió ellen igyekeztek irányítani a német fasiszta agressziót. Amikor a japán militarista klikk a Haszan-tónál kirobbantotta a fegyveres konfliktust a Szovjetunió ellen, számításba vette az adott körzet terepviszonyait, amelyek rendkívül kedvezötlenek voltak a szovjet csapatok összpontosítására és felvonulására. Ennek a határkörzetnek az a sajátossága, hogy 150-200 kilométernyire fekszik a tulajdonképpeni Tengermellék-területtöl s ezen az egész távolságon olyan utakon folyt a közlekedés, amelyek a Nagy Péter-öböl és a mandzsúriaikoreai államhatár közötti keskeny mocsárövezeten haladtak keresztül. Ebben a körzetben jelentösebb erök összevonása azzal a kockázattal járt, hogy a japán csapatok elvágják minden összeköttetésüket. Különösen nagy volt ennek a veszélye a Haszan-tótól 25 kilométerre északra, ahol a mandzsúriai határt és a Poszjet-öblöt mindössze 5-6 kilométer választja el. A Bezimjannaja, a Zaozernaja és a Pulemjotnaja Gorka nevü magaslatokat, amelyeket a japánok támadásuk elsö célpontjai gyanánt jelöltek ki, a szovjet terület többi részétöl a Haszan-tó választja el; ez a terület nem közvetlenül a határnál, az említett magaslatoktól keletre terül el. Nem csekély fontosságú volt az a tény sem, hogy a mandzsúriai és koreai terület, mely az említett körzetben a szovjet határral érintkezett, sürün lakott sáv volt sok településsel, országutakkal, dülöutakkal és vasútvonalakkal, melyeknek egyike egészen a határig húzódott ellenben a szovjet területen a sajátos természeti-földrajzi adottságok miatt igen kevés település akadt, és gazdasági szempontból is elmaradott volt. Az egész tágas körzetet mindössze egy országút szelte át (Razdolnoje-Kraszkino), a Hasaan-tóval közvetlenül érintkezö szakaszon pedig egyáltalán nem voltak utak és települések. A japán parancsnokság úgy számított, hogy mivel ez a terep nincs elökészítve védelemre, s nehéz rajta szovjet csapatokat összevonni és felvonultatni, a japánok gyorsan elfoglalhatják Zaozernaja és Bezimjannaja magaslatokat, és ezek birtokában az egész Poszjet-körzetet fenyegethetik. Ha a Szovjetunió így gondolkodtak a japánok az egész déli tengermellék védelmét határozná el, akkor ök kezdetben lekötik a Vörös Hadsereg eröit ebben a körzetben, majd Kraszkino-Razdolnoje irányban mért csapással bekerítik és megsemmisítik. A japán katonai klikk igyekezett elaltatni a világ közvéleményének éberségét, és fel akarta szítani a szovjetellenes hisztéria lángjait. Ezért a Szovjetunió elleni kihívó cselekményeit azzal az állítással próbálta megindokolni, hogy a szovjet határzóna a Haszan-tó körzetében mandzsúriai terület. Ezzel kapcsolatban a japán diplomácia lépéseket is tett Moszkvában. A japán ügyvivö 1938. július 15-én megjelent a külügyi népbiztosságon, s követelte a szovjet határörcsapatok visszavonását a Haszan-tó körzetében levö magaslatokról. Erre megmutatták neki az 1886-ban kötött hungcsungi orosz-kínai egyezményt és az ahhoz csatolt térképmellékletet, amelyek cáfolhatatlanul bizonyították, hogy a Haszan-tó és a nyugatról hozzácsatlakozó magaslatok szovjet területen vannak, következésképpen ebben a körzetben semmiféle határsértésröl sem lehet szó. A japán megbízott ekkor meghajolt az érvek súlya alatt. De Sigemicu moszkvai japán nagykövet július 20-án ismét igényt emelt a Haszan-körzetre. Amikor bebizonyították neki is a követelés alaptalanságát, a nagykövet kijelentette: ha Japán nem kapja meg, amit követel, eröhöz fog folyamodni. Alighogy megkezdödtek a japán provokációk a Haszan-tónál, Bljuher, a Szovjetunió marsallja, a Távol-keleti Front parancsnoka harckészültségbe helyezte a Poszjet-körzetben elhelyezett 40. lövészhadosztály alakulatait, és megparancsolta, hogy a hadosztály állományából két erös lövészzászlóaljjal erösítsék meg a határörséget. Mivel azonban a vitatott körzetjelentös távolságra volt a 40. hadosztály állomáshelyétöl, s ebben a körzetben jóformán nem is voltak utak, az elörevetett zászlóaljaknak némi idöre volt szükségük, amíg elérik a határt. A japán rablók ezt ki is használták. Tüzérséggel megerösített tábori csapatokat vontak a határhoz, július 29-én két csoporttal betörtek szovjet területre, és elfoglalták Bezimjannaja magaslatot. De a 40. hadosztály egyik zászlóaljának idöközben helyszínre érkezett százada és a határörök tartalékcsoportja a magaslatot még aznap visszafoglalta az ellenségtöl. (Lásd a 11. számú térképet.) A Haszan-tónál kialakult helyzettel kapcsolatban a Távol-keleti Front parancsnoka megparancsolta a megerösített zászlóaljaknak, hogy a határör-alakulatokkal együtt biztosítsák az államhatár sérthetetlenségét. Bazarov ezredes, a 40. hadosztály parancsnoka azt a parancsot kapta, hogy a Zajszanovka-Zarecsje körzetben összpontosítsa a hadosztály csapatait. Egyidejüleg harckészültségbe helyezték a Szergejev dandárparancsnok vezette 39. lövészhadtestet, továbbá a Tengermelléki Hadsereg légierejét is. A japán parancsnokság Haszán körzetében vonta össze a 19. gyaloghadosztályt. Július 31-én hajnali 3 órakor a japán gyalogság hirtelen megtámadta a Zaozernaja és Bezimjannaja magaslatokon elhelyezett kisebb alegységeinket, s négy óra hosszat tartó elkeseredett harc után elfoglalta ezeket a magaslatokat. Az ellenség nagy túlereje és a terep védelemre alkalmatlan volta miatt az elörevetett zászlóaljak visszavonultak a Haszan-tótól keletre: a 119. ezred zászlóalja a 1940-es magaslatra, a 118. ezred zászlóalja Zarecsjébe. A 40. lövészhadosztály föeröi nem nyújthattak segítséget elörevetett zászlóaljaiknak, mivel abban az idöben éppen mozgásban voltak a nehezen járható terepen, 30-40 kilométerre a harc körzetétöl. Ugyanazon a napon a Tengermelléki Hadsereg és a Csendes-óceáni Flotta alakulatait is harci készültségbe helyezték. Az események körzetébe irányították Berzarin ezredes 32. lövészhadosztályát és Panfilov ezredes 2. gépesített dandárát, amelyeket a 39. hadtest parancsnokságának rendelkezésére bocsátottak. A parancsnokok csoportjával a hadtest törzséhez érkezett Stern hadtestparancsnok, a front törzsének fönöke, valamint Mehlisz I. osztályú `hadseregbiztos, a honvédelmi népbiztos helyettese. Miután Stern megismerkedett a helyzettel, jelentette a front haditanácsának, hogy a 39. hadtest alakulatai három nap óta még mindig egyetlen, ráadásul nehezen járható úton mozognak, vezetésük és ellátásuk nincs megszervezve, hogy a 2. gépesített dandár augusztus 2-án délutánra harctevékenységre készen áll Novo-Kijevka körzetében, a 32. lövészhadosztály pedig három nap múlva lesz harcbavetésre kész. A harctevékenység körzetében kialakult helyzet értékelése alapján Stern azt javasolta, hogy a határ visszaállítása érdekében szükséges eszközöket augusztus 5-nél korábban nem kell harcba vetni. Közben a japánok, miután elfoglalták a Haszan-tó körzetének uralgó magaslatait, sietve hozzáláttak azok megerösítéséhez, és szilárd támpontokat létesítettek. A 40. lövészhadosztály parancsnoka olyan elhatározást hozott, hogy augusztus 1-én menetböl meg kell támadni az ellenséget a Haszantól nyugatra, a magaslatok megközelítési pontjain, s vissza kell állítani a határt. Csakhogy a hadosztály alakulatainak elöbb fáradságos menetet kellett végrehajtaniuk, s csak augusztus 1-én este foglalhatták el megindulási állásaikat, úgyhogy emiatt a tervezett rohamra nem került sor. Még aznap este megérkezett a 40. hadosztály harcálláspontjára Stern, s parancsot adott, hogy a támadást augusztus 2-ára kell halasztani. Augusztus 2-án Poszjetba érkezett Bljuher frontparancsnok és Mazepov `hadosztálybiztos, a front haditanácsának tagja. Bljuher helyeselte Stern intézkedéseit, és utasítást adott a hadsereg meg a hadtestparancsnokságának a csapatok összevonására, a hadtáp és az ellátás rendezésére. Csapataink augusztus 2-i és 3-i rohamai azonban a Haszan-tótól északra és délre nem jártak sikerrel. Vorosilov honvédelmi népbiztos augusztus 3-i utasításában megparancsolta a front haditanácsának, hogy az összetüzés körzetében azonnal számolja fel a többszemélyi vezetést. "A hadtest parancsnoksága számára szögezi le a direktíva minden körülmények között biztosítani kell a teljes lehetöséget arra, hogy végrehajtsa felelösségteljes feladatát." A honvédelmi népbiztos ugyanakkor Sternt nevezte ki a 39. lövészhadtest parancsnokává, megparancsolva neki, hogy készítse elö a Haszan körzetében tartózkodó ellenség szétzúzását és az államhatár helyreállítását célzó hadmüveletet. A hadtest állományába került a 40., a 32. és a 39. lövészhadosztály, továbbá a 2. gépesített dandár a megerösítö eszközeivel. Augusztus 4-én folytatták a 32., a 39. hadosztály és a 2. gépesített dandár csapatainak elörevonását, és az emberekkel, hadianyaggal feltöltött 40. hadosztály balszárnyra történö átcsoportosítását (a Haszan-tótól délre). Ugyanaznap a honvédelmi népbiztos megparancsolta, hogy a hadtest gyorsítsa meg a szovjet területre hatolt japán csapatok megsemmisítésére szolgáló hadmüvelet elökészítését. "A Zaozernaja magaslatnak -jelentette ki a népbiztos minden körülmények között a mi kezünkben kell lennie." A japán kormány idöt akart nyerni, hogy az elfoglalt magaslatokat megerösítse és új eröket vonjon ott össze. Sigemicu augusztus 4-én megjelent a külügyi népbiztosságon, s kijelentette: Tokió azt javasolja, hogy mindkét fél azonnal hagyja abba az ellenségeskedést, és a kérdést diplomáciai úton rendezzék. A szovjet kormány átlátott a területrablók elgondolásán, s megismételte azt a követelését, hogy a japán csapatokat haladéktalanul vonják vissza a határvonal mögé. Augusztus 5-én a 39. hadtest parancsnoka kiadta 01. számú harcparancsát, amely így szólt: "A hadtestnek és alárendelt csapatainak feladatul szabom, hogy augusztus 6-án foglalják vissza a Zaozernaja magaslatot, és semmisítsék meg a szovjet földünkre bemerészkedett ellenséget." A csapatok a következö feladatokat kapták: a 32. lövészhadosztály a 2. gépesített dandár 3. harckocsi zászlóaljával foglalja el a névtelen magaslatot, majd a 40. lövészhadosztállyal közösen északnyugat felöl mért csapással a Zaozern

aja magaslatot; a 40. hadosztály ugyanazon dandár 2. harckocsiés felderítö zászlóaljaival foglalja el Pulemjotnaja Gorka magaslatot; a 39. lövészhadosztály a 121. lovasezreddel, a 2. gépesített dandár gépkocsizó lövészzászlóaljával és 1. harckocsizászlóaljával biztosítsa a hadtest jobbszárnyát a Novo-Kijevka 106.9 magaslat vonalon. A hadmüveleti elgondolás szerint az egész hadtest tüzérsége részt vesz a támadás elökészítésében; a földi csapatokat légierö oltalmazza; a légierö csapásai a tüzérségi elökészítés kezdetét jelentik. A harcfeladatok végrehajtása közben sem a gyalogsági, sem a harckocsialakulatok nem léphetik át Mandzsukuo és Korea államhatárát. A hadmüveleti tervet elöbb a frontparancsnok, majd a honvédelmi népbiztos elé terjesztették, akik a terv általános elgondolását jóváhagyták. Augusztus 6-án reggel sürü köd támadt a Haszan-tó fölött. A harcterület felett csak 16 órakor jelentek meg a szovjet repülögépek. Hullámokban elrepülve Zaozernaja és a névtelen magaslat fölött, ledobták bombaterhüket a japán állásokra. Az ellenséges peremvonal bombázására TB-3 nehézbombázókat vetettek be, melyek majdnem egy tonna súlyú bombákat dobtak. Rövid tüzérségi elökészítés után 16 óra 55 perckor a gyalogság a harckocsikkal együtt rohamra indult. Az uralgó magaslatokon erösen befészkelödött ellenség ádáz ellenállást tanúsított. A szovjet harcosok többször is lefeküdtek a drótakadályok elött, minthogy a mocsaras terep nehézségeivel küszködö harckocsik nem nyújthattak nekik segítséget a drótakadályokon való átjárók nyitásában. A rossz terepviszonyok és az elkeseredett ellenállás dacára a 40. hadosztály 118. ezrede augusztus 6-án estefelé visszafoglalta a Zaozernaja magaslat szovjet részét. Az ezred párttitkára, Mosljak hadnagy az ellenségtöl visszavett magaslaton kitüzte a szovjet lobogót. A 32. hadosztály elkeseredett küzdelmet vívott a névtelen magaslatért, s eröinek egy részével elöre nyomult a Haszan-tó nyugati partja mentén a Zaozernaja magaslat irányában, hogy találkozzék a 40. hadosztállyal. Ebben a harcban különösen kitüntette magát Bocskarjov százados, az egyik zászlóalj parancsnoka és Vinokurov hadnagy, egy harckocsiszakasz parancsnoka. A csata lankadatlan hevességgel folyt augusztus 9-én estig. Mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. Az ellenség tartalékokat vont össze, s többször ellenlökést hajtott végre. Különösen elkeseredett próbálkozásokat tett a Zaozernaja magaslaton. Az ezt védelmezö csapatok megerösítésére a szovjet parancsnokság augusztus 8-án átdobta a 39. hadosztály 115. ezredét egy harckocsiszázaddal. Ezen a napon a magaslatért vívott harcokban rendkívüli hösiességet tanúsított Szoljanov örnagy, a 118. ezred parancsnoka, továbbá Pozsarszkij a 40. hadosztály felderítö zászlóaljának komisszárja. Augusztus 9-ére a szovjet területet teljesen `megtisztitották a japán betolakodóktól. A 39. hadtest parancsnoka megparancsolta csapatainak, hogy tartsák szilárdan az elért terepszakaszt, és ne engedjék az ellenséget szovjet földre. Másnap Sigemicu nagykövet azzal a javaslattal kereste fel a Szovjetunió külügyi népbiztosságát, hogy a két állam kezdjen tárgyalásokat. A Szovjetunió, mely egész idö alatt a konfliktus békés elintézésén fáradozott, elfogadta az indítványt. Augusztus 11-én pontosan délben megszünt a harctevékenység a Haszan-tó mellett. A japán területrablók Haszan körzetében elszenvedett veresége érzékeny csapást mért az imperialista Japán távol-keleti hódító terveire, és arról tanúskodott, hogy a Szovjetunió ellen irányuló külpolitikai számításaik kudarcba fulladtak. Az Economist angol folyóirat szerint a Haszan-tó mellett "Japán megfelelö leckét kapott, amely kedvezöen fog kihatni mind a távol-keleti, mind az európai helyzetre". A távol-keleti események arról tanúskodtak, hogy a szabadságszeretö erök vissza tudják verni az agresszorokat. A Haszan-tó melletti harcokban a szovjet csapatok hösiesen védelmezték hazájuk határait, s magas fokú erkölcsi tulajdonságokról tettek bizonyságot. A harci feladatok példás végrehajtásáért, és a harc közben tanúsított bátorságért és hösiességért a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége 1938. október 25-én kelt rendeleteiben a 40. lövészhadosztályt Lenin-renddel, a 32. hadosztályt és a poszjeti határör egységet Vörös Zászlórenddel tüntette ki. Huszonhatan a Szovjetunió Höse címet kapták: Bocskarjov és Provalov századosok, Pozsarszkij komisszár, Levcsenko föhadnagy, Vinokurov, Lazarev, Mosljak hadnagyok, Begouljev orvos, Barinov, Batorsin, Rakov, Rasszohe alparancsnokok, Csujkov, Jagugyim sorkatonák és mások. Lenin-rendet kapott 95 harcos és parancsnok, köztük Fedotov dandárparancsnok, Bazarov ezredes, Zloj és Hrisztoljubov hadnagyok, Bacura helyettes komisszár, Galjanov géppuskás stb. A Vörös Zászlórendet 1985-en kapták meg, köztük Stern hadtestparancsnok, Ricsagov és Szergejev dandárparancsnokok, Berzarin és Panfilov ezredesek stb. 4 ezernél több embert tüntettek ki a Vörös Csillagrenddel, valamint a "Bátorságért" és "Harci érdemekért" érdeméremmel. A Haszan-tó mellett lezajlott események azt is feltárták, hogy az 1. Távol-keleti (Tengermelléki) Hadsereg mozgósítási készségében, a magasabbegységek és egységek törzseinek munkájában komoly fogyatékosságok is mutatkoznak, s a személyi állomány harckiképzésében is nagy felületesség tapasztalható. 1938 november végén a honvédelmi népbiztosság mellett müködö legfelsö haditanács terjedelmes, részletekbe menö utasítást adott ki a távol-keleti csapatok harci és mozgósítási készségének fokozása és a határvédelem erösítése érdekében. A Haszan-tónál kapott lecke nem józanította ki a japán imperialistákat. 1939-ben újabb, még nagyobb katonai kalandba bocsátkoztak a Szovjetunió és a vele baráti viszonyban levö Mongol Népköztársaság ellen. A japán uralkodó körök hódító terveiben Mongólia már régóta úgy szerepelt, mint alkalmas felvonulási terület a Szovjetunió megtámadásához. A japán parancsnokság elképzelése szerint ennek a felvonulási területnek az elfoglalása Japán elött megnyitná a legrövidebb utat délröl a szovjet Bajkálontúlra, és veszélyeztetné az egész szovjet Távol-Keletet. A Mongol Népköztársaságba és a szovjet Bajkálontúlra való betörést a japán parancsnokság Barga körzetéböl akarta megvalósítani; ez Mandzsúriában van, a Szovjetunió és a Mongol Népköztársaság államhatárai, valamint a Nagy Hszingan hegygerinc között. A japánok ezt a körzetet készítették elö eröik összevonása céljából, növelték a Harbin (Pincsiang)-Cicikar (Csicsihar)-Hajlar vasútvonal szállító képességét, és új vasútvonalat kezdtek építeni Szoluntól Gancsurig, 2-3 kilométerre a Mongol Népköztársaság határától. (Lásd a 12. számú vázlatot.) A japán agresszorok úgy döntöttek, hogy elfoglalják a Mongol Népköztársaság területét a HalhinGol folyó jobb partján. A Halhin-Goltól keletre fekvö füves és lakatlan területet gyengén örizték. A Mongol Népköztársaság határörsei 20-30 kilométerre voltak a határtól, egymástól pedig 40-60 kilométer választotta el öket. Reguláris mongol csapatok ennek a körzetnek a közelében nem voltak. A Vörös Hadsereg 57. önálló hadtestének Mongóliában tartózkodó alakulatai Feklenko hadosztályparancsnok parancsnoksága alatt (a hadtest komisszárja Nyikisov dandárkomisszár, törzsfönöke Kusesov dandárparancsnok) a kölcsönös segítségnyújtási szerzödés értelmében 400-500 kilométer távolságban helyezkedtek el ettöl a körzettöl. 1939. május 11-én mintegy 300 japán katona átlépte a Mongol Népköztársaság határát, és 15 kilométer mélyen behatolt a területére. Május 12-én körülbelül 300 japán lovaskatona elörenyomult a Halhin-Gol folyóig, s tüzet nyitott az egyik határörs katonáira. A mongol határörök, miután a parancsnokságtól olyan utasítást kaptak, hogy a határt vissza kell állítani, felvették a harcot az ellenséggel, de annak légiereje szétszórta öket. A japán katonai klikk kihívó cselekményeit a Mongol Népköztársaság dolgozói jogos felháborodással f 111g63b ogadták. A szovjet kormány a kölcsönös segítségnyújtási szerzödés értelmében megparancsolta a Mongol Népköztársaságban állomásozó csapatainak, hogy a mongol határokat úgy védelmezzék, mintha a szovjet határokat kellene oltalmazniuk. Ennek megfelelöen a mongóliai szovjet parancsnokság parancsot adott, hogy csapatokat kell átdobni abba a körzetbe, ahol a japán provokáció történt. 1939. május végén a japán parancsnokság a Halhin-Gol folyótól keletre csapatokat vont össze (1600 gyalogos, 900 lovas, 75 géppuska, 18 löveg, 6-8 páncélgépkocsi, 40 repülögép). A Mongol Népköztársaság a határ védelmére a két ezredböl álló 6. lovas hadosztályt irányította a Halhin-Gol jobb partjára. Erre az idöpontra a szovjet parancsnokság a konfliktus körzetébe csoportosította át a 11. harckocsidandár lövész-géppuskás zászlóalját, melyet egy páncélgépkocsi századdal, egy utászszázaddal és egy tüzérüteggel erösítettek meg. Több más szovjet és mongol alakulat pedig útban volt a harcok színhelye felé. Május 28-án a japánok támadásba mentek át azzal a céllal, hogy a szárnyak felöl megkerüljék a szovjet-mongol csapatokat, majd a hátuk mögé kerülve elvágják öket a Halhin-Gol-i átkelöhelytöl. Számbeli fölényét kihasználva, az ellenség kezdetben visszaszorította a szovjet-mongol csapatokat, s már-már az átkelöhelyet fenyegette. De az átkelöhely felé nyomulva, a szovjet üteg erös tüzébe került. Ez az üteg, az 1. lövészszázad és az utászszázad hösies harcával majdnem teljesen megsemmisítette a japánok felderítö osztagát és gépkocsizó lövészszázadát. Május 28-án estére gépkocsikon kezdtek beérkezni az események körzetébe Remizov örnagyů parancsnoksága alatt a 149. lövészezred alegységei, s azonnal harcba léptek. A harc egész éjszaka tartott. Május 29-én reggel a szovjet-mongol csapatok ellenlökést hajtottak végre, és majdnem egész napos harc után a határig vetették vissza a japánokat. Két nap leforgása alatt az ellenségnek több mint 2100 katonája és tisztje maradt a harc színhelyén. Súlyos veszteségei arra kényszerítették, hogy mandzsúriai területre húzódjék vissza. A második, nagyobb támadást július elején indította meg a japán parancsnokság. Erre a célra a harctevékenység körzetébe vonta a 23. gyaloghadosztályt, a 7. gyaloghadosztály 27. és 28. ezredét, két páncélos ezredet, a hszinaani lovas dandárt, két nehéz tüzérezredet, két légvédelmi tüzérosztályt, több kis ürméretü és hegyi tüzérüteget. A támadás kezdetére az ellenség 38 ezer katonát és tisztet, 310 löveget, 145 harckocsit és páncélgépkocsit, 158 géppuskát és 225 repülögépet vont össze. A szovjet és a mongol csapatok parancsnoksága elhatározta, hogy szilárdan tartja a Halhin-Gol jobb partján levö hídföt és erös ellencsapást készít elö. E célból a folyó jobb partján védelmi állást elfoglaló csapatokat megerösítették a mongol hadsereg 9. páncélgépkocsi dandárával és 8. lovashadosztályával, és a konfliktus körzetébe vezényelték a 11. harckocsidandárt, a 7. páncélgépkocsidandárt és a 24. gépkocsizó lövészezredet. Ebben az idöszakban a szovjet-mongol erök 12500 emberböl, 139 géppuskából, 129 lövegböl, 186 harckocsiból, 266 páncélgépkocsiból és 82 repülögépböl álltak. Háromszoros eröfölénye tudatában a japán parancsnokság arra törekedett, hogy a Halhin-Gol jobb partján bekerítse és megsemmisítse a szovjet és mongol csapatokat. Az volt az elgondolása, hogy erös csoporttal megkerüli a balszárnyunkat, észrevétlenül átkel a Halhin-Golon, elfoglalja a parttól nem messze emelkedö Bain-Cagan hegyet, és csapást mér a védelemben levö egységek hátába. A japánok támadása július 2-án kezdödött. A japán gyalogságnak harckocsik támogatásával sikerült beékelödnie a szovjet és a mongol csapatok közé. Az ellenséges elönyomulást csupán a Halhin-Gol parti homokbuckáknál sikerült megállítani. Július 3-ra virradó éjjel az ellenség észrevétlenül elérte a Halhin-Golt, és megkezdte az átkelést a bal partra. Reggel 7 órára a japánok befejezték az átkelést, elfoglalták a Bain-Cagan hegyet, s kezdtek déli irányban elörenyomulni, bekerítéssel fenyegetve a Halhin-Gol jobb partján levö szovjet-mongol csapatokat. A szovjet-mongol parancsnokság felismerte az ellenség szándékát. A 11. harckocsidandár, a 7. páncélgépkocsi dandár és a 24. gépkocsizó lövészezred parancsot kapott, hogy mérjen ellencsapást a Bain-Cagan hegy körzetébe nyomult japán támadókra. A parancsot végrehajtva, a 11. harckocsidandár föeröi Jakovlev dandárparancsnok vezetésével, a mongol 6. lovas hadosztály páncélos zászlóaljával együtt július 3-án estefelé északnyugat felöl menetböl megtámadták az ellenséget, a 24. gépkocsizó lövészezred pedig nyugatról indított támadást. Az ellenséget annyira váratlanul érte a csapás, hogy soraiban nagy zürzavar támadt. "Szörnyü kavarodás keletkezett írta naplójába egy japán tiszt -, lovak vágtattak szerteszéjjel, lövegmozdonyokat hurcolva maguk után, gépkocsik cikáztak összevissza. Az egész személyi állomány elvesztette a fejét." 15 órakor megérkeztek a 7. páncélgépkocsi dandár föeröi, s délröl mértek csapást. A három oldalról szorongatott ellenség védelembe ment át, s arra törekedett, hogy megtartsa a Bain-Cagan hegyet. Július 4-én nagy légi kötelékek támogatásával ellenlökést kísérelt meg. A japán repülögépeket azonban a szovjet légierö visszafordulásra kényszerítette. A szovjet tüzérség erös tüze alatt az ellenlökés összeomlott. Július 4-én este a szovjet-mongol alakulatok általános támadást intéztek a Bain-Cagan hegy ellen. Július 5-én 3 órára a japánok elkeseredett ellenállása megtört. Nem bírtak ellenállni a szovjetmongol csapatok föleg a szovjet harckocsik nyomásának, s rendezetlen sorokban igyekeztek elérni a Halhin-Gol jobb partját. Az egyetlen pontonhíd, amelyet az átkelés céljára létesítettek a japánok, akkor már fel volt robbantva. A pánikba esett japán katonák és tisztek a folyóba vetették magukat, és sokan a vízbe fúltak. A Bain-Cagan hegynél elszenvedett vereség nyomasztó hatást keltett Japánban. Erröl tanúskodik az a szükszavú feljegyzés, amelyet Kido, a neves japán politikus, a császár tanácsadója vetett papírra naplójában: "A hadseregben zürzavar van, minden elveszett." A japán kormány fontolgatni kezdte az általa kezdett provokáció megszüntetését, de ugyanakkor azt is számításba kellett vennie, hogy az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei mennyire helyeselték és támogatták a provokáció veszélyes ötletét. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya arra törekedett, hogy mind a Szovjetunió, mind Japán minél jobban belebonyolódjék a háborúba. Ezért mihelyt megtudta, hogy a japánok fegyveres támadást hajtottak végre a Mongol Népköztársaság ellen, május 16-án Tokióban tárgyalásokat kezdett Japánnal. Arira japán külügyminiszter már Grew amerikai nagykövettel folytatott elsö beszélgetésében felvetette, hogy az új helyzetben meg kell javítani a japán-amerikai kapcsolatokat. A következö megbeszélésen május 18-án Hiranuma japán miniszterelnök is részt vett, s kifejezte azt az amerikai partnere által helyeselt véleményét, hogy "az Egyesült Államok és Japán között lehetséges az európai ellentétek megoldását célzó közös útkereséseken alapuló igen szoros együttmüködés". 1939.június július folyamán Washingtonban folytatták a japán-amerikai megbeszéléseket; ezúttal Horinouci washintoni japán nagykövet és Hull külügyminiszter tárgyalt egymással. A nagykövet buzgón fejtegette Hull elött, hogy a japán kormány minden katonai eröfeszítése a Szovjetunió ellen irányul. A külügyminiszter június 10-én azt válaszolta, hogy osztja ezt az álláspontot. A tíz nappal késöbb sorra került következö tárgyaláson kijelentette, hogy az Egyesült Államok sok más országhoz hasonlóan szintén fellép a Szovjetunió törekvései ellen. Az angol kormány az amerikaival versenyezve ösztönözte Japánnak a Szovjetunió és a Mongol Népköztársaság ellen irányuló agressziós törekvéseit. Mialatt az európai agresszió elleni kölcsönös segítségnyújtásról tárgyalt a Szovjetunióval, azalatt Tokióban egy távol-keleti München nyélbe ütésére megbeszéléseket kezdett a japán külügyminiszterrel. A Szovjetunió háta mögött folytatott tárgyalások eredményeképpen egyezmény jött létre, melyet 1939. július 23-án a tokiói angol nagykövet és a japán külügyminiszter írt alá (az úgynevezett Czighy-Arita egyezmény). Az angol kormány elismerte Japán kínai hódításait, és kötelezte magát, hogy a japán-kínai háborúban nem segíti Kínát. Az egyezmény mintegy szentesítette az agressziót, és elmarasztalta az agresszió áldozatát. A szöveg egyik mondata így hangzik: "A japán hadseregnek Kínában különösképpen szüksége van biztonságának biztosítására és az általa megszállt körzetek társadalmi rendjének fenntartására." Az angol-amerikai uralkodó köröknek az a kísérlete, hogy a Halhin-Gol mellett lejátszódó ese mények feszült pillanataiban szorosabbra füzzék Japánnal való viszonyukat, a konfliktus kiszélesí tésére ösztönözte a japán uralkodó köröket. A Japán parancsnokság újabb támadást készített elö, csapatokat és technikai eszközöket vont össze. Augusztus elején a harctevékenység körzetében tartózkodott a japánok hadilétszámra feltöltött 7. és 23. gyaloghadosztálya, a mandzsu bábállam egy gyalogdandára, három nehéz tüzérezred, három lovasezred. Azonkívül Mandzsúriából odaérkezett a 14. gyalogdandár. A páncélvédelem megerösítésére a japánok az 1. gyaloghadosztály valamennyi páncéltörö ütegét a Halhin-Golhoz dobták át. Légierejüket is jelentösen megnövelték, és Port-Artur (Lüsun) erödböl a konfliktus körzetébe irányították az ottani nehéztüzérség egy részét. Az ellenséges erök 75 ezer emberböl, 304 géppuskából, 500-nál több lövegböl, 182 harckocsiból, 300-350 repülögépböl tevödtek össze. Augusztus 10-én az új támadásra elökészített csapatokat a 6. japán hadseregként egyesítették, melynek parancsnoka Ogiszu Rippo tábornok lett. Az elfoglalt felvonulási terület egész 70 kilométer hosszú arcvonalán megindulási állásokat készítettek az augusztus 24-re tervezett általános támadáshoz. A szovjet-mongol csapatok parancsnoksága elött a következö feladat állott: erélyes támadást kellett elökészíteni és végrehajtani a Mongol Népköztársaság államhatárát megsértö japán betola kodók teljes megsemmisítése végett. Az addig harcba vetett erök nem voltak elegendök egy ilyen arányú hadmüvelethez. Ezért a hátországból friss csapatokat irányítottak a Halhin-Golhoz: a 82. és az 57. lövészhadosztályt, a 152. lövészhadosztály egyik ezredét, a 6. harckocsidandárt, a 212. légideszant-dandárt, tüzérezredeket, híradó alakulatokat stb. A légieröt is növelték, 515-re emelve a repülögépek számát. Ennek eredményeként a szovjet-mongol parancsnokságnak sikerült az ellen féllel szemben számbeli fölényt elérnie, mely gyalogságban 1,5-szeres, géppuskában 1,7-szeres, löve gekben majdnem 2-szeres, harckocsikban 4-szeres, légieröben pedig 1,6-szeres volt. A Halhin Golnál összevont csapatokból szervezték meg az 1. hadseregcsoportot Zsukov hadtestparancsnok parancsnoksága alatt (a csoport hadi tanácsának tagja Nyikisev, törzsfönöke Bogdanov dandár parancsnok volt). A szovjet és a mongol csapatok tevékenységének összehangolása érdekében Stern II. osztályú hadseregparancsnok parancsnoksága alatt frontcsoport alakult (a csoport haditanácsá nak tagja Birjukov hadosztály-komisszár lett). A szovjet-mongol csapatok nagymértékben éltek a megtévesztés eszközeivel, hogy valódi szándékaikat illetöen félrevezessék az ellenséget. Hamis adatokat tartalmazó jelentéseket adtak le, melyekben védelmi berendezések építéséröl és müszaki anyagigénylésekröl volt szó. Az arcvonalra szállított nagy teljesítményü hangszóró a cölöpverés zaját utánozta, teljesen azt a benyomást keltve, mintha nagyszabású védelmi munkálatok folynának. Minden csapatmozgást éjjel hajtottak végre. A támadás megindulási állásaiba gyülekezö harckocsik zaját elnyelte az éjszakai bombázók felszállásának zúgása és a puskákból meg géppuskákból leadott lövéssorozatok hangja. A támadást megelözö 10-12 napon át az arcvonal mentén állandóan néhány harckocsi járt ide-oda, leszerelt hangtompítóval. Ennek az volt a célja, hogy a japánok megszokják a szovjet harckocsik lármáját, s a szovjet-mongol támadás pillanatában meg legyenek tévesztve. Ugyanezt a célt szolgálták a légierö nappali és éjjeli repülései is. A támadásra készülödö szovjet-mongol csapatok figyelmesen tanulmányozták az ellenséget. Állandóan folyt a parancsnoki felderítés. A csapatok közt végzett pártpolitikai munka lendületes támadásra lelkesített. Harcost és parancsnokot egyetlen vágy hevített: alapos leckét adni a japán betolakodóknak, akik a szovjet néppel barátságban élö mongol nép területére merészkedtek. A szovjet-mongol parancsnokság elgondolása a következö volt: erös csoportokkal csapásokat mérve az ellenség mindkét szárnyára, bekerítik és megsemmisítik az államhatár és a Halhin-Gol között levö japán csapatokat. Az elgondolás megvalósítására három csoportot szerveztek a délit, az északit és a központi csoportot. A Potapov vezette déli csoport állományába az 57. lövészhadosztály, a 6. harckocsidandár, a 13. mongol lovas hadosztály, a 8. páncélgépkocsi-dandár, a 11. harckocsidandár két harckocsi zászlóalja, egy rohamlövegosztály, a 37. páncéltörö tüzérosztály és egy lángszórós harckocsiszázad tartozott. A Sevnyikov parancsnoksága alá került északi csoportba tartoztak: a 11. harckocsidandár, a 7. páncélgépkocsi-dandár, a 36. lövészhadosztály 601. lövészezrede, a 6. mongol lovas hadosztály, a 87. páncéltörö tüzérosztály. A csapást a déli és az északi csoportoknak kellett mérniük; rájuk hárult az a feladat, hogy az ellenség hátába hatolva a Nomon-Han-Burd-Obo hegy körzetében bezárják a bekerítés gyürüjét. A központi csoportot, melyet a 36. gépkocsizó lövészhadosztály parancsnoka vezetett, a 36. és a 82. lövészhadosztály, az 5. lövész-géppuskás dandár, két tüzérezred alkotta. Ennek a csoportnak az volt a feladata, hogy arcból történö támadásokkal lekösse a japánok eröit. A hadseregcsoport tartalékában a 9. páncélgépkocsiés a 212. légideszant-dandár maradt. Augusztus 20-án reggel a szovjet-mongol csapatok az egész arcvonalon támadásba lendültek. 5 óra 45 perckor 150 bombázó repülögép tömeges légitámadást intézett a japán védelem peremvonala, valamint a közeli japán tartalékok és tüzérségi állások ellen. Ezalatt a szovjet-mongol tüzérség lefogta az ellenség légvédelmi ütegeit, 144 vadászgép pedig a levegöböl oltalmazta a bombázókat. A légierö támadását tüzérségi elökészítés követte. A rohamot megelözö 15 percben a szovjet légierö ismételt csapást hajtott végre. Ezután az egész tüzérség tüzcsapása következett a japán védelem peremvonalára. Gyalogságunknak a reggeli köd leple alatt sikerült észrevétlenül elfoglalnia a megindulási helyzetet, s helyenként igen közel férközött az ellenséghez. 9 órakor az egész arcvonalon megkezdödött a támadás. A harcosok bátran rohamoztak. Az ellenség nem volt elkészülve ilyen erös csapásra. Egy Funuto nevü japán katona naplójában a következö bejegyzést találták: "Lövedékek sötét felhöje zuhog alá a közelünkben és távolabb tölünk. Egyre félelmetesebb a helyzet. A figyelö csoport mindent elkövet, hogy felderítse az ellenség tüzérségét, de hasztalan, mert a bombázó gépek bombázzák, a vadászgépek pedig lövik csapatainkat. Az ellenség gyözedelmeskedik az egész arcvonalon." A támadás elsö napján a déli csoport érte el a legnagyobb sikereket. Az 57. lövészhadosztály, megtörve az ellenség szívós ellenállását, jobbszárnyával 11-12 kilométert nyomult elöre; a 8. páncélgépkocsi-dandár pedig, leküzdve a mozgását akadályozó homokdomb-sávot, augusztus 20-án estefelé a Nomon-Han-Burd-Obo hegytöl délkeletre elérte az államhatár vonalát. (Lásd a 12. számú vázlatot.) A központi csoport a támadás elsö napján csak jelentéktelen távolságra jutott elöre. A Peszcsanaja dombok és a Zelenaja magaslat körzetében a japánok erös ellenállási csomópontjaiba ütközött, s egész napon át elkeseredett tüzharcot vívott. Az északi csoport határozott csapása két ellenséges lovasezredet a határon túlra vetett vissza, és augusztus 20-án elfoglalta az ellenfél elöretolt állásait, egészen megközelítve azt a megerödített ellenállási csomópontot, amelyet a Fui (más néven Palec) magaslaton építettek ki a japánok. A magaslat menetböl való elfoglalására tett kísérletet azonban nem koronázta siker. Az északi csoport csapatai kénytelenek voltak szétbontakoztatni föeröiket. Ádáz harc kezdödött. A szívósan védekezö ellenség visszaverte rohamainkat. A japán parancsnokság, érezvén a szárnyakon fenyegetö veszedelmet, a sötétség beálltával megkezdte csapatainak átcsoportosítását. Hogy az északi csoport támadását megállítsa, a Fui magaslat körzetébe dobta át a 26. gyalogezredet. Ugyanakkor az északi biztosító osztag azt a feladatot kapta, hogy fedezze a japán csapatok hátát és jobbszárnyát. A japánok a középen védekezö csapataik helyzetét tartották a legszilárdabbnak, ezért onnan elvontak egy ezredet, s azt tartalékba helyezték arra az esetre, ha oldalról jövö csapásokat kell majd elhárítani. A szovjet-mongol csapatok, tovább fejlesztve a támadás elsö napján elért sikert, folytatták az elkeseredett harcot a japán védöövben. A déli csoport szakaszán a 6. harckocsidandár és a 8. páncélgépkocsi-dandár megkerülte az ellenség szárnyát, leküzdötte a terepakadályokat, s augusztus 21-én estefelé elfoglalta a Nagy Homok körzetét annak a japán csoportnak a hadtápterületén, amely a Hajlasztin-Goltól (a Halhin-Gol mellékfolyójától) délre tevékenykedett. A déli csoport lövészalakulatai augusztus 21-én mélyen beékelödtek az ellenség fövédöövébe, szétverték a közeli harcászati tartalékokat, és elfoglaltak több tüzérségi állást. Határozott csapásaikkal egymástól elszigetelt csomópontokra szabdalták szét a japánok védelmét, ezeket körülzárták, majd egymás után megsemmisítették. Minden egyes tüzelöállást rohammal kellett elfoglalni. Ebben nagy szerep jutott tüzérségünknek és lángszórós harckocsijainknak. A tüzérek nyílt tüzelöállásokba vonták elöre a különbözö ürméretü lövegeket, köztük a 152 millimétereseket, s közvetlen irányzással közelröl szétlötték az ellenség tüzelöállásait. A lángszórós harckocsik a fedezékek ellen intéztek rohamokat, a gyalogság pedig kézigránátokkal és szuronyokkal tetözte be az ellenfél szétzúzását. Augusztus 23-án estére a déli csoport támadási szakaszán a japánok védöövét egy támpont kivételével sikerült áttörni. A 8. páncélgépkocsi-dandár kijutott az országhatárig, ott északkeleti arcvonallal védelembe ment át, s végleg elzárta az ellenséges déli csoport visszavonulásának útját. Az északi csoport augusztus 21-22 folyamán továbbra is ádáz harcokat vívott a Fui magaslat körzetében. Az ellenség odavonta tartalékainak egy részét, és feltartóztatta a csoportot. Az utóbbi segítségére a parancsnokság a tartalékból odairányította a 9. páncélgépkocsi-dandárt, azzal a feladattal, hogy északról, Nomon-Han-Burd-Obo irányában kerülje meg a Fui magaslatot, vágja el az ellenség északi csoportjának visszavonulási útját és semmisítse meg raktárait az Uzur-Nur tó körzetében. A 9. páncélgépkocsi-dandár feladatának végrehajtása során az országhatár mentén nyomult elöre, és augusztus 22-én eröinek egy részével rácsapott az Uzur-Nur tónál levö japán bázisra. Harckocsizóink szétverték a ellenséges gépkocsioszlopot, felgyújtották az üzemanyagés löszerraktárakat, és megsemmisítették a japán bázist biztosító üteget. Az ellátó bázis megsemmisítésével a japán csapatok szervezett ellátása felbomlott. A dandár másnap elérte Nomon-Han-Burd-Obót, és elvágta a japán északi csoport visszavonulási útját kelet felé. Augusztus 23-án a 212. légideszant-dandárral megerösített északi csoport megtörte az ellenállást, és elfoglalta a Fui magaslatot. A japánokat gránátokkal és szuronyokkal kellett kiverni szinte minden egyes futóárokból. A harcok után több, mint 600 japán katona és tiszt holttestét szedték össze a fedezékekböl. Nem kevésbé súlyos harcokat vívtak a támadás elsö napjaiban a légierö kötelékei, melyek nagy segítséget nyújtottak a földi csapatoknak. A szovjet bombázók egyetlen nap leforgása alatt augusztus 21-én 256 gépfelszállást hajtottak végre, s több, mint 86 ezer kilogramm bombát dobtak le. Igy a szovjet-mongol csapatok már augusztus 23-án befejezték az ellenség bekerítését. A harckocsi alakulatokkal és a légierövel együttmüködö lövészcsapatok egymástól elszigetelt gócokra darabolták szét a japánok egész védelmét, és sikeresen felszámolták öket. A bekerített japán csapatoknak még három erös ellenállási csomópontjuk maradt. Az elsö a Hajlasztin-Gol jobb partján volt, a Remizov magaslat körzetében (a magaslatot a 149. lövészezred parancsnokáról, Remizov örnagyról nevezték el, aki itt halt hösi halált a júliusi harcok idején). A második és a harmadik ellenállási csomópont a folyó bal partján volt, a Peszcsanaja domb és a Zelonaja magaslat körzetében. Csapatainkra az a feladat hárult, hogy szoros gyürübe fogják a bekerített ellenséget, s egymást követö csapásokkal elöször a Hajlasztin-Gol bal partján, majd a jobb partján semmisítsék meg. Augusztus 24-e folyamán a déli csoport csapatai a központi csoport hozzájuk csatlakozott csapataival együtt sikeresen folytatták az ellenséges támpontok maradványainak megsemmisítését. A japán parancsnokság, hogy szétszakítsa a bekerítés gyürüjét és segítséget nyújtson csapatainak, augusztus 24-én Nomon-Han-Burd-Obótól délkeletre támadást indított a keletröl odaérkezett 18. gyalogdandár két ezredével. Az ellenség csapása az 57. lövészhadosztály ellen irányult, amely a Nagy Homok peremétöl északkeletre védelemben volt. A hadosztály kitartóan állta az ellenség nyomását, s súlyos veszteséget okozott neki. Másnap a japánok újból megkísérelték, hogy áttörjenek bekerített csapataikhoz. Támadásukat tömeges légitámadás kísérte. De rohamuk ezúttal is összeomlott. Augusztus 26-án a déli csoport parancsnoka ellencsapás végrehajtását határozta el, hogy a bekerített ellenséges csoport felmentésére irányuló próbálkozásoknak egyszer s mindenkorra véget vessen. Ezzel a feladattal a 6. harckocsidandárt bízta meg. Egyidejüleg a szovjet légierö erös csapásokkal megakadályozta, hogy az ellenség új tartalékokat vonjon elöre a harcok körzetébe. Bombázóink két nap alatt (augusztus 24-én és 25-én) 218 felszállást hajtottak végre. Vadászrepülöink augusztus 24-étöl 27-ig tíz légiharcot vívtak, s 74 ellenséges gépet löttek le. A szovjet-mongol csapatok déli csoportja, miután az ellenállást megtörte, és a bekerítés gyürüjét szükíteni kezdte, augusztus 27-én teljesen elszigetelte azokat a japán alakulatokat, amelyek a Peszcsanaja dombokon és a Zelonaja magaslat körzetében foglaltak védelmet. Ugyanakkor a HajlasztinGol jobb partján csapataink három oldalról indítottak támadást a Remizova magaslat ellen. A körülzárt japánoknak már nem volt kitartásuk, s miután a kívülröl jövö segítség reményét is elvesztették, többször is elkeseredett kísérletet tettek, hogy kitörjenek a gyürüböl, de minden ilyen próbálkozásuk kudarcba fulladt. A déli csoport csapatai a Peszcsanaja dombok és a Zelonaja magaslat körzetében majdnem teljesen megsemmisítették az ellenséges eröket, miközben azok megpróbáltak kitörni a harapófogóból; 27-én estére csapataink minden erödöt elfoglaltak a Hajlasztin-Gol bal partján, s most a jobb part felé törekedtek. Augusztus 28-án reggel az ellenség már csak a Remizov magaslat körzetében tanúsított ellenállást. Itt erös erödítmények voltak, melyek lehetövé tették, hogy még egy ideig tartsa magát, Amikor a déli csoport ezredei átkeltek a Hajlasztin-Gol jobb partjára, a Remizov magaslatot védö japán eröket minden oldalról bekerítették. Addigra már majdnem az egész japán tüzérség harcképtelenné vált, s az ellenfél csak megmaradt aknavetöivel és géppuskáival tudott harcolni. Augusztus 28-re virradó éjszaka az ellenséges csapatok egy része megpróbált kitörni, de a mieink észrevették, s kézitusában teljesen megsemmisítették öket. Augusztus 28-án este a 24. gépkocsizó lövészezred Fegyunyinszkij ezredes vezetésével azt a feladatot kapta, hogy semmisítse meg a Remizov magaslaton védekezö ellenséget, és legkésöbb 24 óráig foglalja el a magaslat csúcsát. A parancs értelmében az ezred lángszórós harckocsik támogatásával északról megrohamozta a magaslatot, és 23 órára a japán ellenállás legutolsó gócát is felszámolta. Augusztus 31-én reggelre a Mongol Népköztársaság területe teljesen meg volt tisztítva a japán betolakodóktól. A tíz napig tartó harcok eredménye tehát az volt, hogy a 6. japán hadsereg nagyobbik részét sikerült bekeríteni és megsemmisíteni. Július és augusztus folyamán az ellenség 18868 halottat és 25900 sebesültet vesztett. Összes vesztesége az egész konfliktus idején (májustól szeptemberig) 52-55 ezer emberre tehetö (ebböl kb. 25 ezer halott). A szovjet-mongol csapatok vesztesége sebesültekben és halottakban 9824 fö volt. Csapataink egyedül az augusztusi támadás idöszakában 175 löveget (köztük 30 nehéz löveget), 340 géppuskát, 12 ezer puskát, 42 ezer lövedéket, mintegy 2 millió töltényt és sok egyéb katonai felszerelést zsákmányoltak. Májustól szeptemberig a japánok 660 repülögépet vesztettek, ebböl 204 az augusztus 20-tól 30-ig tartó légiharcokban pusztult el. A mi légierönk 207 gépet vesztett. A `Halhin-Gol-i harcokban kiváltképpen kitüntette magát a 36. gépkocsizó lövészhadosztály, a 11. harckocsidandár, a 100. repülödandár és a 24. gépkocsizó lövészezred (ezeket Lenin-renddel tüntették ki), továbbá az 57. lövészhadosztály, a 8. és a 9. páncélgépkocsi-dandár, a 149. lövészezred (ezek a Vörös Zászlórendet kapták meg). A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége augusztus 29-én a harcok 31 részvevöjének köztük Stern II. osztályú hadseregparancsnoknak, Zsukov hadtestparancsnoknak, Jakovlev dandárparancsnoknak (halála után), Fegyunyinszkij ezredesnek, Remizov örnagynak (halála után) és még másoknak a Szovjetunió Höse címet adományozta. Gricevec és Kravcsenko repülök a Szovjetunió kétszeres hösei lettek. 83-an Lenin-rendet, 595-en Vörös Zászlórendet kaptak, 134 tisztet és katonát a Vörös Csillagrenddel, 33-at a "Bátorságért" érdeméremmel, 58-at a "Harci érdemekért" érdeméremmel tüntettek ki. A Vörös Hadsereg a Halhin-Gol körzetében megsemmisítö vereséget mért a japán agresszorokra. A baráti mongol nép segítségére sietö Szovjetunió szövetségesi hüségböl példát mutatott az egész világnak. A szovjet-mongol barátságot a két nép közös ügyért kiomlott vére pecsételte meg. "A mongol-szovjet barátság szilárdságát és erejét mondotta 1957-ben Cedenbal, a Mongol Népköztársaság kormányföje nemegyszer tapasztalták ellenségeink, föleg a Halhin-Gol környéki véres ütközetekben. A Szovjetunió a proletár nemzetköziség elveitöl vezéreltetve, nemzetközi kötelességét teljesítve fegyveres eröivel segítette a mongol népet a japán támadás elleni harcában, ezzel megmentette hazánk szabadságát és függetlenségét, s hozzájárult az imperialistaellenes erök távol-keleti pozícióinak megszilárdulásához." 1939. szeptember 15-én Moszkvában a Szovjetunió, a Mongol Népköztársaság és Japán a HalhinGol-i konfliktus felszámolására vonatkozó egyezményt írtak alá. Az egyezmény értelmében szeptember 16-án 14 órakor mindennemü harctevékenységet be kellett szüntetni. A csapatok azokon a vonalakon maradtak, amelyeket szeptember 15-én 13 óráig elfoglaltak. A felek megegyeztek abban, hogy kicserélik hadifoglyaikat, s a mongol-mandzsu határ pontos megállapítására vegyesbizottságot szerveztek. A Halhin-Golnál aratott gyözelem megmutatta a Vörös Hadsereg erejét. Haladó gondolkodású japán történészek szerint "a Halhin-Gol körzetében elszenvedett nagy vereség döntö csapást mért a Szovjetunió elleni agresszió japán terveire . . ." Ez a vereség lesújtó hatással volt a japánokra. A Halhin-Golnál próbálkozó japán agresszorok szétverésével a Vörös Hadsereg kijózanító leckét adott nekik, s hosszú idöre elvette a kedvüket attól, hogy fegyveres erövel próbálják módosítani a Szovjetunió és a vele baráti viszonyban levö államok határait. Ezzel az angol-amerikai imperialisták tervei is kudarcot szenvedtek. A Halhin-Gol-i leckejelentösége különösen 1941-ben mutatkozott meg, amikor a japán militaristák nem mertek a hitlerista Németországgal egyidejüleg a Szovjetunióra támadni, hanem hazánk meggyengülésére vártak. 2. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija felszabadítása A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, mely szabadságot adott a cári Oroszország minden elnyomott népének, Lengyelország függetlenségének szükséges feltételeit is megteremtette. Abban az idöben a lengyel dolgozók nem élhettek jogaikkal, mert országukban a burzsoázia és a földbirtokosok kezében volt a hatalom. Lengyelország uralkodó körei az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó körei az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország támogatásával a szovjet állam ellenségévé tették országukat, söt olyan területeket ragadtak el a Szovjetuniótól, amelyeket beloruszok és ukránok laktak. A lengyel urak Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziját gyarmataiknak tekintették, s ott az eröszakos lengyelesítés politikáját folytatták. Bezárták az ukrán és a belorusz iskolákat, a pravoszláv templomokat katolizálták, a parasztoktól elvették a legjobb földeket, s azokat lengyel telepeseknek adták (lengyel kulákoknak, akiket Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija földjeire telepitettek). A szociális és nemzeti elnyomatás kettös igája súlyosan nehezedett a lakosságra. A nyugati területek belorusz és ukrán lakossága kemény harcot vívott elnyomóival. A harc különféle formákat öltött: felgyújtották vagy elrabolták a földesúri vagyontárgyakat; megtámadták a földbirtokosokat, rendöröket, hivatalnokokat; nem fizették meg az adókat; tilalom ellenére irtották az erdöket; partizántevékenységet folytattak. Ukrajna és Belorusszija nyugati területein egyetlen évben 1922-ben 878 partizán megmozdulás történt. E területek forradalmi és nemzeti felszabadító mozgalmának fejlödésére nagy befolyást gyakoroltak a szomszédos független ukrán és belorusz szovjetköztársaságok, ahol a dolgozók szabadságot és egyenjogúságot élveztek. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija néptömegei a szovjet köztársaságokkal való újraegyesülésben látták társadalmi és nemzeti vágyaik megvalósulásának egyetlen lehetséges módját. A tömegek nemzeti szabadságmozgalmának elsö soraiban küzdött a lengyel proletariátus, élén kommunista munkáspártjával, mely elismerte Ukrajna és Belorusszija nyugati területeinek önrendelkezési és elszakadási jogát, valamint újraegyesülési jogát a szovjet köztársaságokkal. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija kommunista pártjai ezek Lengyelország kommunista munkáspártjának helyi szervezetei voltak nagy munkát fejtettek ki annak érdekében, hogy a dolgozó tömegeket tömörítsék, hogy a nemzeti szabadságmozgalmat, a lengyel munkásosztály forradalmi harcát és a dolgozó parasztság demokratikus mozgalmát egyetlen hatalmas áradattá egyesítsék. Lengyelország uralkodó körei eröszakkal próbálták elfojtani az egyre növekvö nemzeti szabadságmozgalmat Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorusszijában. 1932-ben például a liszki körzetben (Lwów környéke) felkelt parasztok ellen körülbelül 4 ezer fönyi katonaságot vezényeltek ki és repülögépekröl bombáztatták a felkelésben részvevö falvakat. Ugyanabban az évben a volhíniai parasztfelkelés elfojtására a lengyel hatóságok 3 gyalogos ezredböl, 4 lovas századból és 1500 rendörböl álló büntetö expedíciót küldtek ki. A büntetö különítményeket páncélgépkocsik és repülögépek támogatták. De a lengyel megszállók elnyomása nem gyöngíthette Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija dolgozóinak forradalmi és nemzeti-felszabadító harcát. A harmincas évek derekán Nyugat-Ukrajnában kezdett kialakulni a lengyel hódítók elleni harc egységfrontja. Lwówban, Stryjben, Drohobyczban, Boryslawban és más városokban egységfront-akcíóbizottságok alakultak. Lengyelország megzavarodott reakciós vezetöi végül abban látták maguk számára az egyedüli kiutat, ha hódító háborút indítanak a Szovjetunió ellen. A második világháború küszöbén a lengyel kormány mindent e kalandorvállalkozás elökészítésének rendelt alá. 1938-1939-ben, az európai politikai válság érlelödésének körülményei közepette Lengyelország kormánya részt vett a Csehszlovákia elleni hitlerista agresszióban, és terveket szött Litvánia és Szovjet-Ukrajna megszerzésére. A lengyel állam vezetöi elutasították a Szovjetunió részvételével megvalósítható kollektív biztonság gondolatát, s egyrészt a nyugati hatalmak, másrészt Németország között hintáztak. Pedig a hitlerista agresszió ellen Lengyelországnak létérdeke volt a Szovjetunióval való együttmüködés. Erre azonban a lengyel kormány nem volt hajlandó. Elutasító magatartását az angol-francia imperialisták arra használták fel, hogy megszakítsák a Moszkvában kezdett angol-francia-szovjet tárgyalásokat, ami viszont csak a fasiszta Németország malmára hajtotta a vizet. Amikor Németország megtámadta Lengyelországot, s Anglia és Franciaország hadat üzentek Németországnak, ezek az események új helyzetet teremtettek Európában. A szovjet kormány aggó dott a lengyel állam és nép sorsa miatt, s nyugtalanította az, hogy a német csapatok mélyen behatol nak Lengyelországba, s ugyanakkor a lengyel kormány és a felsö hadvezetés teljes tehetetlenséget árul el. Schulenburg moszkvai német nagykövet 1939. szeptember 6-án külügyminiszterének küldött táviratában elismerte, hogy "a Németország és Lengyelország közötti hadiesemények mélységesen felizgatták a Szovjetunió közvéleményét". A szovjet kormány szeptember elején elövigyázatosságból hat katonai körzetben sok tartalékost hívott be kiképzésre. Ugyanakkor harckészültségbe helyezte a kijevi és a belorusszijai különleges katonai körzetek csapatait. Megerösítette a helyörségek komendáns-szolgálatát, intézkedett a raktá rak, repülöterek és más fontos objektumok fokozott örzésére. A csapatok vezetésének megkönnyíté sére megszervezték az Ukrán és a Belorusz Front törzsét. A Belorusz Fronthoz, melynek parancsnoka Kovaljov II. oszt. hadseregparancsnok lett, a következö alakulatok tartoztak: a 3. hadsereg (parancsnoka Kuznyecov hadtestparancsnok), a 11. hadsereg (parancsnoka Medvegyev hadosztályparancsnok), a 10. hadsereg (parancsnoka Zaharkin hadtestparancsnok), a 4. hadsereg (parancsnoka Csujkov hadosztályparancsnok), egy gyorsan mozgó lovas-gépesített csoport (parancsnoka Bolgyin hadtestparancsnok) és a 23. önálló lövészhadtest. A Tyimosenko I. oszt. hadseregparancsnok vezette Ukrán Fronthoz a következö alakulatok tartoztak: az 5. hadsereg (parancsnoka Szovjetnyikov hadosztályparancsnok), a 6. hadsereg (parancsnoka Golikov hadtestparancsnok) és a 12. hadsereg (parancsnoka Tyulenyev II. oszt. hadseregparancsnok. Szeptember közepére Lengyelországban olyan helyzet alakult ki, mely megkövetelte a szovjet kormánytól, hogy különleges gonddal viseltessen a Lengyelországban élö ukránok és beloruszok biztonsága iránt, mert ezek az egész lengyel néphez hasonlóan teljesen sorsukra voltak hagyatva. A lengyel kormány Romániába való menekülése és a lengyel állam széthullása után a Szovjetunió kormánya 1939. szeptember 17-én olyan értelmü rendelkezést adott a Vörös Hadsereg föparancsnokságának, hogy az Ukrán és Belorusz Front csapatai vonuljanak Nyugat-Ukrajnába és Nyugat-Belorusszijába, s vegyék védelmükbe az ottani lakosság életét és vagyonát. A szovjet kormány kijelentette továbbá: "Szándékában áll minden intézkedést megtenni annak érdekében, hogy kiszabadítsa a lengyel népet abból a szerencsétlen háborúból, amelybe oktalan vezetöi sodorták, és biztosítsa számára a békés élet lehetöségét. A Vörös Hadsereg felszabadító tevékenysége akkor kezdödött meg, amikor a német csapatok elérték a Nyugati `Bug és a San folyókat Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija határait -, söt több ponton át is keltek e folyók keleti partjára, s behatoltak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Beloruszszija területére azzal a szándékkal, hogy onnan tovább nyomulnak kelet felé. Vormann volt hitlerista tábornok Nyugat-Németországban kiadott könyvében leírja azt a tanácskozást, melyet Németország magasabb politikai és katonai vezetöi 1939. szeptember 17-én kora reggel tartottak. Az értekezlet részvevöi szerfölött bosszankodtak azon, hogy a szovjet kormány intézkedései megzavarhatják terveiket, s megakadályozhatják a Szovjetunió határainak elérését. Megvitatták: nem kellene-e katonai nyomás útján visszavonulásra kényszeríteni a szovjet csapatokat, hogy a német erök a szovjet határokig nyomulhassanak elöre. Látták azonban a szovjet kormány szilárd elszántságát a fasiszta agresszorok visszaverésére, ezért a kialakult helyzetben jobbnak látták elfogadni a konfliktus békés rendezésére irányuló szovjet javaslatot. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija területén a lengyel kormány határerödítményeket épített a Szovjetunió ellen, ezekbe különleges lengyel határör különítményeket vezényelt; azonkívül a háború elején sok katonai iskolát és katonai alakulatot telepített át oda. Ráadásul Lengyelország középsö részeiböl a lengyel hadsereg reguláris egységei a San és a Bug határfolyóktól keletre esö körzetbe vonultak vissza, s rengeteg menekült is özönlött arrafelé. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija lakossága rendkívül súlyos helyzetbe került, minthogy a lengyel burzsoá állam és hadserege összeomlott, s országszerte megkezdödött a rablás, a fosztogatás; s ami a legföbb: a hitlerista megszállás reális veszélye fenyegette. Mihelyt a szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy a lengyel határt átlépve szabadítsák fel NyugatUkrajna és Nyugat-Belorusszija dolgozóit, az Ukrán és a Belorusz Front valamennyi alakulatánál gyüléseket hívtak össze, s ezeken a harcosok és tisztek megfogadták: becsülettel teljesítik a rájuk bízott feladatokat. Ezek a feladatok nem voltak szokványosak. A két front hadi tanácsainak parancsaiban és felhívásaiban arról volt szó, hogy meg kell védeni a helyi lakosságot a csendörök és telepesek eröszakosságától, meg kell oltalmazni minden lengyel, ukrán és belorusz polgár vagyonát, s lojálisan kell kezelni a lengyel katonai személyeket és államhivatalnokokat, ha azok nem tanúsítanak fegyveres ellenállást a Vörös Hadsereggel szemben. A szovjet csapatoknak megtiltották, hogy városokat és falvakat tüzérséggel vagy légierövel bombázzanak, s Lettország, Litvánia, Románia határait sem volt szabad megsérteniük. Igazi felszabadító hadjárat volt ez; hiszen azt a célt követte, hogy felszabadítsa Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija lakosságát, s ne engedje kelet felé tovább terjeszkedni a hitlerista agressziót. E feladatok végrehajtása olyan módszerek alkalmazását követelte meg a csapatoktól, amelyek különböztek a katonai szabályzatokban elöírt vagy ajánlott módszerektöl. A Vörös Hadsereg, megörizve fegyelmezettségét, szervezettségét, harci készenlétét, felszabadította Belorusszija és Ukrajna nyugati területeinek dolgozóit a lengyel földesurak és a német hódítók igája alól, megvitte nekik a békét, megmentette öket a nyomortól és a teljes kiirtás veszedelmétöl. A Nyugat-Belorusszijában és Nyugat-Ukrajnában kialakult helyzet sürgös intézkedéseket követelt a szovjet parancsnokságtól annak érdekében, hogy a lakosság élelmiszerekhez és egyéb közszükségleti cikkekhez jusson. Nagy politikai munkát is kellett végezni, hogy a lakosság megértse a lengyel burzsoá-földesúri állam bukásának és a szovjet kormány cselekvésének okait, segítséget kellett nyújtani a lengyel államhatalom felbomlása következtében szétzilált polgári közigazgatás megszervezésében, biztosítani kellett az élet normális menetét ezeken a területeken. A Belorusz Front parancsnoka nem várta be a szovjet csapatok teljes összevonását a lengyel határon, hanem három gyorscsoportot szervezett: a polockit, a minszkit és a dzerzsinszkit. Ezek a következö feladatokat kapták: a 4. lövészhadtestböl, az 5. lövészhadosztályból, a 24. lovas hadosztályból, a 22. és a 25. harckocsidandárból álló polocki csoport szeptember 18-án estig vegye birtokba a Swilciany-Michaliszki körzetet, majd Vilna körzetét; a 16. lövészhadtestböl, a 3. lovas hadtestböl és a 6. harckocsidandárból álló minszki csoport ugyanaddig az idöpontig vegye birtokba Oszmiana Iwje körzetét, majd támadjon Grodno felé; végül az 5. lövészhadtestböl, a 6. lovas hadtestböl, a 15. harckocsihadtestböl és a 21. harckocsidandárból álló dzerzsinszki csoport szeptember 18-án estig érje el a Néara folyót, majd támadjon Wolkowysk irányában. Az Ukrán Front haditanácsának utasítása értelmében a front csapatainak az volt a feladata, hogy szeptember 20-án estig érjék el a Kowel-Wlodzimerz-SokaI terepszakaszt, utána pedig a San folyóig nyomuljanak elöre. Az Ukrán Front a felszabadító hadjárat kezdetére teljesen befejezte a csapatok összevonását a volt lengyel határ mentén. A támadás gyors üteme érdekében mindegyik hadseregben gyorscsoportot szerveztek harckocsiés lovas egységekböl illetve magasabbegységekböl. Igy a 6. hadsereg gyorscsoportja a 2. lovas hadtestböl és a 24. harckocsidandárból állott, az 5. hadseregé pedig két harckocsidandárt foglalt magában. A 12. hadsereg, amelybe két lovas hadtest (a 4. és az 5.), egy harckocsihadtest (a 25.) és két önálló harckocsidandár (a 23. és a 26.) tartozott, lényegében véve a front gyorscsoportját alkotta. Mivel mindkét front müködési sávjában sok volt az erdö és a fával benött szakadék, ahol a lengyel csapatok búvóhelyet találhattak, a gyorscsoportok olyan utasítást kaptak, hogy ne bocsátkozzanak frontális harcokba, az elébük kerülö ellenséges csoportokat oldalról és hátulról kerüljék meg, s folytassák föfeladatuk végrehajtását, azaz minél gyorsabban szabadítsák fel a lakott helyeket, mentsék meg azokat a pusztulástól. Szeptember 17-én reggel 5 óra 50 perckor a szovjet csapatok széles arcvonalon átlépték a határt, és megkezdték felszabadító hadjáratukat. A belorusz és ukrán városok, falvak lakossága lelkesen fogadta megmentöit. A parasztok ösi szokás szerint kenyérrel és sóval járultak eléjük. Sokan sírtak örömükben, és átkozták a súlyos múltat, elnyomóikat, a lengyel földesurakat és telepeseket. A városok lakói tömeggyüléseken üdvözölték a szovjet csapatokat, és követelték, hogy Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija egyesüljön a szovjetköztársaságokkal. Azokban a napokban Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija kommunistái óriási politikai munkát végeztek a tömegek között. Mindenfelé parasztbizottságok, járási és megyei ideiglenes önkormányzati szervek alakultak, amelyek a Vörös Hadsereg parancsnokságának segítségével helyreállították a lengyel közigazgatás és a lengyel állam felbomlása nyomán szétzilált közrendet, s élelmiszerrel segítették a lakosságot. Az ideiglenes önkormányzatok, mint az új népi hatalom szervei, hamarosan a felszabadult területek egész politikai, gazdasági és kulturális életének irányítóivá váltak. A reguláris lengyel hadsereg alakulatai köztük a tiszti iskolák is letették a fegyvert. Az ukrán és a belorusz nemzetiségü katonákat azonnal hazabocsátották. A lengyel csapatoknak csupán kis része nem tette le a fegyvert (föleg a telepesek meg a csendörség alakulatai). Ezek kitérvén a Vörös Hadsereggel való döntö összecsapások elöl, csoportokra oszolva elrejtöztek az erdökben vagy nagyobb lakott helyeken, abban a reményben, hogy a Szovjetunió és Németország között fegyveres konfliktusra kerül sor. Néhány ilyen csoport vezetöi tárgyalásokat kezdtek a német-fasiszta parancsnoksággal, s felkínálták az ukrán és belorusz városok harc nélküli átadását, ha a németekkel együtt harcolhatnak a szovjet csapatok ellen. A Vörös Hadsereg felszabadító hadjárata 12 napig tartott. Ezalatt a hadsereg 250-350 kilométert tett meg nyugati irányban, és felszabadította Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija területét (összesen több, mint 190 ezer négyzetkilométert, 12 milliónál több lakossal, akik között 6 milliónál több volt az ukrán, s körülbelül 3 millió a belorusz. A nyugati ukrán és belorusz városok, falvak így megmenekültek a német megszállás veszélyétöl. 1939. szeptember 28-án Moszkvában a Szovjetunió és Németország között létrejött egyezmény a Szovjetunió nyugati határát körülbelül az úgynevezett Curzon-vonal szerint állapította meg, amelyet annak idején Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, valamint sok lengyelországi burzsoá személyiség és csoportosulás is elismert. Molotov 1939. október 31-én a Vörös Hadsereg felszabadító hadjáratát olyan "csapásnak" nevezte, amely szerinte a német csapatok csapásával együtt odavezetett, hogy felbomlott a lengyel állam "a versailles-i békeszerzödésnek ez a szörnyszülöttje . . ." Ez az értékelés ellentétben áll a történelmi igazsággal és a szovjet csapatok felszabadító hadjáratának céljaival. A burzsoá-földesúri Lengyelország már a német-lengyel háború elsö napjaiban széthullott. Amikor a Vörös Hadsereg megkezdte felszabadító hadjáratát, ezzel nemzetközi kötelességének tett eleget, megadta az akkori körülmények között egyetlen lehetséges segítséget a szomszédos népnek. A hadjáratnak az volt a célja, hogy Ukrajna és Belorusszija nyugati területeit ne foglalhassák el a német fasiszta csapatok. A szovjet nép Lengyelországot sohasem tekintette "a versailles-i békeszerzödés szörnyszülöttjének". Természetesen helytelenítette a háború elötti Lengyelországban fennálló társadalmi és nemzetiségi elnyomást, mint ahogyan azokat a határokat sem tarthatta igazságosnak, amelyeket Lengyelország az antant támogatásával kényszerített Szovjet-Oroszországra 1921-ben. De a szovjet emberek nem azonosították a lengyel államot a lengyel néppel. Mélységesen megértették a független lengyel állam helyreállításának jelentöségét; a független lengyel állam pedig nem a versailles-i rendszer következtében, hanem a Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyözelmének eredményeként vált lehetségessé. Éppen a szovjet kormány volt az, amely mindjárt az októberi forradalom után a párt lenini nemzetiségi politikájával összhangban elismerte a lengyel nép jogát az önrendelkezésre és függetlenségre. A Népbiztosok Tanácsa, élén Leninnel 1918 augusztusában érvénytelennek nyilvánította a cári kormánynak Lengyelország felosztására vonatkozó összes szerzödéseit, és ünnepélyesen kinyilatkoztatta a lengyel nép jogát arra, hogy független államban egyesítse a lengyel területeket. Szovjet-Oroszország az elsök között ismerte el Lengyelország függetlenségét. Ezért Molotovnak a Szovjetunió Legfelsö Tanácsa ülésszakán a lengyel kérdésben elfoglalt antileninista álláspontja csakis a személyi kultusz körülményei között születhetett meg, és megsértette a marxizmus-leninizmus elveit a nemzeti kérdésben. A szovjet nép öszintén együtt érzett a lengyel néppel, mely a fasiszta támadás folytán elvesztette állami önállóságát és nemzeti függetlenségét, s azok visszaszerzésében igyekezett öt barátilag segíteni, támogatni. A nyugati szovjet határok kiterjesztése nemcsak a Szovjetunió biztonságát növelte, hanem mindazon népek érdekeit szolgálta, amelyek harcoltak a hitlerista agresszió ellen. Még a szovjetellenességröl közismert Churchill akkoriban Anglia haditengerészeti minisztere is elismerte, hogy a szovjet határ nyugati elöretolása jelentös akadályt állított az addig ellenállás nélkül kelet felé nyomuló német csapatok elé. "Az orosz hadseregnek mondotta Churchill 1939. október 1-i rádióbeszédében ez a vonala teljesen elengedhetetlen volt ahhoz, hogy Oroszország biztonságban legyen a német veszedelem ellen. Ezeket az állásokat mindenesetre megszállták, és létrejött a keleti front, amelyet a náci Németország nem mer megtámadni." Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija dolgozói örömmel üdvözölték a Vörös Hadsereget, s nagy lelkesedéssel láttak hozzá új életük építéséhez. A járási és megyei ideiglenes önkormányzati szervek nagy munkát végeztek annak érdekében, hogy elökészítsék a nemzetgyülési választásokat. Lenyügözö méretü választások voltak ezek, a választóknak több, mint 90 százaléka vett részt a szavazásban. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija nemzetgyülései 1939. október végén ültek össze elöször, s egyhangúlag fogadták el azt a nyilatkozatot, mely a felszabadult földön kihirdette a szovjethatalmat. A két nemzetgyülés azzal a kéréssel fordult a Szovjetunió Legfelsö Tanácsához, hogy NyugatUkrajnát és Nyugat-Belorussziját egyesítse az Ukrán, illetöleg a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársasággal. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsa 1939 novemberében tartott ötödik ülésszakán teljesítette a kérést. A felszabadult területeken mélyreható forradalmi változások indultak meg, amelyek a kizsákmányolás felszámolását, a néptömegek helyzetének gyökeres megjavítását célozták. Államosították az iparvállalatokat, a bankokat, a kereskedelmet, a közlekedést, felszámolták a föld magántulajdonát; mindez most már népi vagyon lett. A dolgozók ezeket az intézkedéseket hatalmas lelkesedéssel hajtották végre. Gyökeres fordulat következett be életükben: megszünt a munkanélküliség, megjavultak a munkafeltételek, emelkedett anyagi és kulturális életszínvonaluk, s a parasztság földet kapott saját használatra. Hamarosan megalakultak az elsö kolhozok és gépállomások is. A szovjet fegyveres erök becsülettel hajtották végre a felszabadító hadjárat idején rájuk bízott feladatokat. A német csapatok kénytelenek voltak abbahagyni elönyomulásukat kelet felé. Igy tehát a hitlerista hadigépezetnek már a második világháború elsö heteiben megálljt parancsolt a szovjet nép, nagylelkü segítséget nyújtva testvéreinek a nyugati ukránoknak és beloruszoknak. 3. A szocialista forradalom gyözelme a Baltikumban. Az észt, lett és litván szovjet köztársaságok belépése a szovjet szocialista köztársaságok szövetségébe A Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyözelmével szovjethatalom létesült Észtországnak és Lettországnak azokban a körzeteiben is, amelyeket még nem foglaltak el a német csapatok. De hamarosan ezeket a vidékeket is megszállta a császári Németország. Miután az utóbbi az elsö világháborúban vereséget szenvedett, 1918. november végén megalakult az Észt Szovjet Köztársaság, december folyamán pedig Lettországban és Litvániában kiáltották ki a szovjethatalmat. 1918 decemberében Lenin aláírta a Népbiztosok Tanácsának dekrétumát, mely elismerte az észt, lett és litván szovjetköztársaságok függetlenségét, és segítséget ígért nekik az angol-német intervenciósokkal, valamint a belsö ellenforradalommal vívott harcukban. De megkezdödött a polgárháború és a külföldi fegyveres intervenció. Ilyen körülmények között a fiatal Vörös Hadsereg lett, észt, litván forradalmi ezredei és osztagai nem tudták megvédeni a balti köztársaságok függetlenségét. E köztársaságokba betörtek az intervenciósok és fehérgárdisták csapatai, fegyveres erövel felszámolták a szovjethatalmat, és visszaállították a kapitalista rendet. Az intervenciósok és fehérgárdisták azzal akartak port hinteni a nép szemébe, hogy az általuk elfoglalt észt, lett és litván területeken bábkormányokat alakítottak a burzsoázia képviselöiböl. Az idegen szuronyok segítségével létrejött balti burzsoá köztársaságok tevékeny részt vettek a nemzetközi imperializmusnak a forradalmi Oroszország elleni hadjáratában, majd e hadjárat kudarca után mivel Angliától, Franciaországtól és Németországtól függtek szerepet vállaltak minden elképzelhetö szovjetellenes provokációban. Ennek ellenére a Szovjetunió, minthogy érdekében állt a szomszéd országokkal való normális viszony fenntartása, elismerte a Baltikum burzsoá köztársaságainak függetlenségét, s velük diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot létesített. 1932-ben Észtország, Lettország és a Szovjetunió az utóbbi kezdeményezésére megnemtámadási egyezményt kötöttek. Litvánia és a Szovjetunió között már 1926 óta érvényben volt egy ilyen szerzödés. 1934-ben amikor a burzsoá-földesúri Lengyelország egyezményt írt alá a fasiszta Németországgal, s Németországhoz közeledve ellenséges álláspontra helyezkedett a Szovjetunió és Litvánia ellen a szovjet kormány azt javasolta Angliának, Franciaországnak és Németországnak, hogy együttesen garantálják Észtország, Lettország és Litvánia területi épségét. A nyugati hatalmak azonban erre nem voltak hajlandók. Ugyanakkor minden eszközzel azon mesterkedtek, hogy megteremtsék az úgynevezett "balti antantot" (a balti államok katonai szövetségét). Ezt sikerült is még ugyanabban az évben (1934-ben) tetö alá hozniuk. Az angol-francia imperialisták elgondolása szerint a balti államok tömbje amelybe Észtországon, Lettországon és Litvánián kívül Finnországot és Lengyelországot is be akarták kapcsolni azt a célt szolgálta, hogy a Szovjetunióval határos országok a nyugati hatalmaknak engedelmeskedö szovjetellenes egységfrontot alkossanak. Másrészt viszont a hitlerista Németország is igyekezett kihasználni az elönyös hadászati helyzetben levö balti tömböt, s megkísérelte a maga érdekkörébe vonni a balti államokat. Igy tehát a balti burzsoá köztársaságok már jóval a második világháború elött a nyugat-európai imperialisták játékszerévé lettek. Ezek a köztársaságok 1938-ban "semlegességi" törvényekkel próbálták álcázni részvételüket az imperialista hatalmak szovjetellenes terveiben. De amint a közmondás is tartja elöbb-utóbb kibújik a szeg a zsákból. Munters lett külügyminiszter nyilvános beszédben üdvözölte "a nagy Németországot", amikor a hitleristák elfoglalták Ausztriát és Csehországot. A burzsoá Litvánia kormánya kijelentette, hogy Klaipédát "önként" átengedi "a testvéri Németországnak". Selter, Észtország külügyminisztere 1939. nyarán, a Moszkvában folyó angol-francia-szovjet tárgyalások idején kijelentette, hogy "a balti államok a Németország ellen nyújtandó segítséget agressziónak tekintik", s "minden eszközzel harcolni fognak ellene". A balti államok burzsoá kormányainak a háború küszöbén tanúsított magatartása azt bizonyította, hogy éppen úgy, mint 1919-1920-ban most sem akarták, de képtelenek is voltak megvédeni népeik függetlenségét és nemzeti érdekeit. Maga a "balti antant" nem biztosíthatta tagállamainak biztonságát, az a körülmény pedig, hogy Anglia és Franciaország nem volt hajlandó kollektív garanciákat nyújtani ezeknek az országoknak, valósággal nyitva hagyta a Baltikum kapuját a fasiszta Németország támadása számára. A balti köztársaságok nemzeti érdekei azt követelték, hogy kössenek a Szovjetunióval a néptömegek erejére és támogatására alapuló védelmi szövetséget. Egy ilyen szövetség mind a balti köztársaságok függetlenségét, mind pedig az északnyugati szovjet határok biztonságát biztosította volna. Ezt az egyedül helyes álláspontot vallották Észtország, Lettország és Litvánia dolgozó tömegei, söt bizonyos polgári körei is, amelyek azt a gondolatot propagálták a sajtóban, hogy közeledni kell a Szovjetunióhoz, s hogy a nagyhatalmak köztük a Szovjetunió is együttesen garantálják a balti államok területi épségét. E burzsoá politikusok józan hangja a külföldi sajtóban is visszhangra lelt. Igy például a Svenska Dagbladet c. svéd napilap 1939. június 4-én a következöket írta: "Ha a semleges Hollandia belefért az angol-lengyel szerzödés kereteibe, akkor a balti államok is beleférnek egy angol-orosz egyezmény kereteibe, anélkül, hogy megszegnék semlegességüket." Az angol Times 1939. augusztus 1-i számában pedig így reagált a felvetett gondolatra: "Aki megnézi a Balti-tenger térképét, az nem kételkedhet benne, hogy a balti államok függetlensége és semlegessége Oroszországnak nem kisebb érdeke, mint nekünk Hollandiáé." De a hitlerista Németországnak Lengyelország ellen indított támadása elött a balti népek és egyes burzsoá politikusok követelései még nem voltak eléggé határozottak. Észtország, Lettország és Litvánia fasiszta urainak, ha nehezen is, de sikerült az ál-"semlegességgel" becsapniuk a népet. E "semlegesség" cégére mögé bújva a balti országok kormányai blokkba tömörültek Németországgal. Észtország és Lettország 1939 augusztusában egyoldali szavatosságokat tartalmazó titkos egyezményt irt alá Németországgal, a litván kormány pedig hozzájárult ahhoz az 1939. szeptember 20-i titkos egyezménytervezethez, amely szerint Litvánia "a német birodalom protektorátusa" lesz. Az uralkodó köröknek ez a nemzetellenes politikája kiélezte a balti országok belsö ellentéteit. Egyfelöl fokozódott azoknak a fasiszta elemeknek a tevékenysége, melyek teljes hatalomátvételre törekedtek, s ezzel Németországnak ürügyet akartak adni a balti államok belügyeibe való nyílt beavatkozásra. Másfelöl Lengyelország megszállása és német fökormányzósággá való változtatása aktivizálta a balti köztársaságok néptömegeinek harcát. Észtország, Lettország és Litvánia kommunista pártjai vezették azt a küzdelmet, melyet a dolgozók a Szovjetunióval való szövetség érdekében, a burzsoá kormányok áruló politikája ellen vívtak. Észtország, Lettország és Litvánia kormányai Németországhoz próbáltak segítségért folyamodni saját népeik ellen. Németország azonban elöre kidolgozott terveihez tartotta magát, s akkor nem volt hajlandó ilyen segítséget adni. Éppen ebben a helyzetben történt, hogy a szovjet kormány eleget téve az észt, lett és litván népek óhajának kölcsönös segélynyújtási egyezmények megkötését indítványozta a balti államok kormányainak. A szovjet javaslatokra az volt a válasz, hogy Észtország, Lettország és Litvánia kormányai ismét Németországhoz fordultak segítségért saját népeik ellen. Kifejezték abbeli szándékukat, hogy amennyiben megkapják a kért segítséget, akkor részt vesznek Németország oldalán a Szovjetunió ellen indítandó háborúban. Laidoner tábornok, az észt hadsereg föparancsnoka kijelentette: "Ha remény volna rá, hogy valahonnan segítség érkezik . . . akkor mi harcolnánk." De Németország segítségét nem sikerült megszerezni, s a néptömegek egyre erélyesebben követelték a Szovjetunióval való szövetséget. Püp, észt kormányférfi megjegyezte: "A nép most nincs olyan állapotban", hogy figyelmen kívül lehetne hagyni. Laidoner így fejtegette tovább ezt a gondolatot: "Nem nehéz megjósolni, mekkora lenne a kommunista propaganda befolyása e háború (a Szovjetunió elleni háború. Szerk.) kirobbanása esetén . . . Minden egyébtöl eltekintve, nehéz háborút kezdeni akkor, amikor segítségnyújtási egyezményt kínálnak az ember

nek." Az így kialakult helyzetben Észtország, Lettország és Litvánia kormányai kénytelenek voltak 1939. szeptember végén tárgyalásokat kezdeni a Szovjetunióval a kölcsönös segítségnyújtási egyezmények megkötéséröl. Létre is jöttek az ilyen értelmü szerzödések Észtországgal 1939. szeptember 28-án, Lettországgal október 5-én, Litvániával október 10-én. A szerzödések értelmében a Szovjetunió mindennemü segítség közte katonai segítség nyújtására kötelezte magát minden olyan esetben, ha a balti köztársaságok függetlenségét bármely európai hatalom részéröl veszély fenyegetné. Ezzel kapcsolatban a Szovjetunió megkapta azt a jogot, hogy az érdekelt kormányokkal való megegyezés szerint helyörségeket tartson, továbbá haditengerészeti és légi támaszpontokat létesítsen a balti államokban. Észtország megadta a Szovjetuniónak azt a jogot, hogy Ösel (Saaremaa) és Dagö (Hüumaa) szigeteken, továbbá Paldiski városban haditengerészeti támaszpontokat és néhány repülöteret béreljen. Lettország ugyanilyen jogokat biztosított a Szovjetuniónak Libava (Liepája) és Vindava (Ventspils) városokban, továbbá partvédö tüzérségi támaszpontot engedélyezett Ventspils és Pitrags között, valamint néhány repülötér használatát is megengedte. Litvánia hozzájárult, hogy a Szovjetunió kisebb létszámú helyörségeket tartson Vilkija, Alytus, Prienai városokban, s légiereje nyolc felés leszállási helyet használhasson. A szovjet kormány ingyen átengedte Litvániának Vilna városát és a környezö területet, amely a szovjet csapatok felszabadító hadjárata során szabadult fel. Ilyen aktusra csak egy szocialista állam képes, amely híven örködik a népek nemzeti függetlenségén. A balti köztársaságok a maguk részéröl mindennemü segítség közte katonai segítség nyújtására kötelezték magukat, ha a Szovjetuniót bármely európai hatalom megtámadná akár az ö területükön keresztül, akár a Balti-tenger felöl. A szerzödö felek kötelezték magukat, hogy nem kötnek olyan szövetségeket és nem vesznek részt olyan koalíciókban, amelyek bármelyikük ellen irányulnak. Külön egyezmények szabályozták a balti köztársaságokban engedélyezett szovjet támaszpontok és körletek használati rendjét, az ott tartózkodó szovjet csapatok ellátását, valamint a helyi hatóságokhoz és a katonai parancsnoksághoz való viszonyát. Az egyezmények értelmében a szovjet csapatok nem avatkoznak bele a baráti országok belügyeibe, s a helyi hatóságok segítséget nyújtanak a Vörös Hadsereg parancsnokságának a csapatok elhelyezésében és ellátásában. A honvédelmi népbiztos 1939. október 5-i parancsa elöírta a szovjet csapatok követendö magatartását és korrekt viszonyát a helyi lakossághoz. A Szovjetunió és a balti államok közt létrejött kölcsönös segítségnyújtási szerzödések aláaknázták az imperialista országok balti pozícióit, s meghiúsították azt a tervüket, hogy a Baltikumot majd felvonulási területnek használják a Szovjetunió elleni háborúban. Észtország, Lettország és Litvánia dolgozói örömmel üdvözölték a Szovjetunióval megkötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, mely biztosította országaik függetlenségét s azzal a reménnyel töltötte el öket, hogy megszabadulnak a külföldi beavatkozástól. Tallinnban, Rigában, Kaunasban és más városokban sok százezer dolgozó lelkes felvonulással ünnepelte a Szovjetunióval való szerzödés aláírását. Ugyanilyen tömegtüntetések üdvözölték az Észtország, Lettország és Litvánia területére lépö szovjet csapatokat. A Baltikum népei erélyesen követelték kormányaiktól, hogy vessenek véget a fasiszta szervezetek tevékenységének, gyökeresen változtassák meg a Szovjetunióval folytatott politikájukat, tiltsák be a szovjetellenes propagandát, és széles körü kereskedelmi, valamint kulturális kapcsolatokat létesítsenek a szocializmus országával. Mivel a forradalmi mozgalom egyre nagyobb lendületet vett városon és falun egyaránt, Észtország, Lettország és Litvánia burzsoá vezetöi taktikai elképzelésekböl kiindulva némi változtatásokat eszközöltek kormányaik összetételében. De belpolitikájuk fasisztabarát lényege továbbra is megmaradt. Igyekeztek megakadályozni, hogy a lakosság kifejezhesse rokonszenvét a Szovjetunió és hadserege iránt, s ahol csak lehetett, nehézségeket támasztottak a Vörös Hadsereg csapatainak elszállásolása és ellátása tekintetében. A szovjet kormány és a szovjet katonai parancsnokság szigorúan betartották a szerzödési feltételeket, s nem avatkoztak be a balti köztársaságok belügyeibe. A német-lengyel háború nyomán kialakult európai helyzet megkövetelte, hogy a Szovjetunió igen éberen figyelje az angol-francia imperialisták és a németországi uralkodó körök cselszövéseit. Nem volt véletlen, hogy a nyugati arcvonalon szeptemberben oly nagy csendesség honolt. Ezzel szemben Anglia és Franciaország kormányai rendkívüli tevékenységet fejtettek ki a másik fronton a diplomácia frontján. Mindenáron meg akarták hiúsítani a Szovjetunió és a balti köztársaságok közt folyó tárgyalásokat, s a Baltikum elfoglalására ösztökélték Németországot. Meg kell mondani, hogy Németország, mivel akkor még nem készült fel teljesen egy nagy nyugati háborúra, idönyerés céljából a kulisszák mögött tárgyalásokat kezdett Angliával és Franciaországgal, s ezek leple alatt katonai eröket dobott át nyugatra. Ugyanakkor számításba véve Észtország, Lettország és Litvánia uralkodó köreinek szovjetés oroszellenes beállítottságát, fokozott gazdasági és politikai nyomással igyekezett megakadályozni, hogy ezek az országok szorosabb együttmüködésre lépjenek a Szovjetunióval. A nyugati pártfogók uszításaitól nekibátorodott észt, lett és litván vezetök nyomban szabotálni kezdték a Szovjetunióval éppen csak megkötött szerzödéseket. Uluots, az észt országgyülés elnöke kijelentette: "Lehetöleg minél cseppfolyósabbá kell tennünk a szerzödést (ti. a Szovjetunióval kötött szerzödést Szerk.)." Ez a "cseppfolyósítás" abban nyilvánult meg, hogy Észtország, Lettország és Litvánia kormányai bövíteni kezdték gazdasági kapcsolataikat Németországgal, alárendelve országaik gazdaságát a hitlerista állam érdekeinek. Ugyanakkor mindent elkövettek, hogy akadályozzák a Szovjetunióval való gazdasági kapcsolatok fejlödését. Németországtól vásároltak fegyvert és hadfelszerelést, bár a Szovjetunió kedvezményes feltételekkel kínálta fel ezeket a cikkeket. 1939 decemberében és 1940 márciusában értekezletet tartottak Észtország, Lettország és Litvánia külügyminiszterei. Elhatározták, hogy Németország égisze alatt feltámasztják a "balti antantot". Nem sokkal ezután a balti államok hadseregeinek vezérkari fönökei titkos tanácskozásra gyültek össze, amelyen az észtországi német katonai attaséjelenlétében eszmecserét folytattak a Vörös Hadsereg ütöképességéröl és a Baltikumban tartózkodó szovjet csapatokkal szemben kialakítandó egységes magatartásról. A Pevaleht c. befolyásos észt burzsoá lap e titkos megbeszélések tartalmát feltárva a következöket írta: "Felmerül a kérdés, nem kellene-e már most katonai segítségnyújtásra vonatkozó cikkelyekkel kiegészíteni a balti köztársaságok együttmüködési szerzödését, hogy így is rögzítsük a már ténylegesen kialakult helyzetet." 1940 februárjában jelent meg a "balti antant" sajtóorgánumának elsö száma. A Tallinnban angol, francia és német nyelven kiadott Balti Szemle c. folyóiratban féktelen szovjetellenes propaganda folyt, rágalmakat szórtak a balti köztársaságokban tartózkodó szovjet katonaságra. Ezenkívül többször is elöfordult, hogy szovjet katonai személyeket raboltak el, s kínzással próbáltak belölük katonai titkokat kicsikarni. Sok olyan polgári személyt, aki közremüködött a szovjet csapatok ellátásában, letartóztattak; ez természetesen megnehezítette a Vörös Hadseregnek a Balti-tenger közös védelmével kapcsolatos feladatai végrehajtását. A Szovjetunió kormánya felhívta a balti köztársaságok kormányainak figyelmét a türhetetlen szerzödésszegésekre, és figyelmeztette öket, hogy a bonyolult nemzetközi helyzetben az ilyen akciók súlyos következményeket vonhatnak maguk után. A szovjet kormány kifejezést adott annak a reményének, hogy a létrejött és érvényben levö egyezményeket Észtország, Lettország és Litvánia hatóságai tiszteletben fogják tartani. Csakhogy ezek a figyelmeztetések nem térítették észre a balti államok fasisztabarát kormányköreit; a szovjet-finn háború idején még kihívóbb módon folytatták szovjetellenes tevékenységüket. A szovjet-finn háború elöestéjén Varmát, az észt haditengerészet volt vezérkari fönökét nevezték ki Helsinkibe észt követnek, aki "orosz szakértö" hírében állott. Ugyanakkor Észtország katonai képviselöje is Helsinkibe utazott. Az észt vezérkar már a háború legelején megszervezte, hogy a Szovjetunióra vonatkozó felderítési adatokat Finnország is megkapja. Észtországból és Lettországból "önkénteseket" küldtek Finnországba, akik ott részt vettek a harcokban. Azt is mérlegelték, hogyan léphetnének be ezek az államok a háborúba természetesen Finnország oldalán, a Szovjetunió ellen. 1940 márciusában a "balti antant" tagállamai hivatalos értekezletet tartottak. Ezen úgy határoztak, hogy a balti államoknak fokozniuk kell a Finnország megsegítésére irányuló együttmüködést, és mind gazdaságilag, mind politikailag bövíteniük kell a nyugati hatalmakkal való kapcsolataikat. Többek között azt is elhatározták, hogy stratégiai nyersanyagok fokozott kivitele révén növelik a Németországtól vásárolt fegyverek mennyiségét. Észtország, Lettország és Litvánia burzsoá kormányainak nemzetellenes politikáját határozottan ellenezték a dolgozók és a hazafias érzelmü értelmiségiek. A balti köztársaságok kommunista pártjainak jóllehet az illegalitás nehéz körülményei között tevékenykedtek sikerült létrehozniuk a dolgozók antifasiszta egységfrontját, melyet a kommunista pártokon kívül baloldali szocialisták, szakszervezetek, ifjúsági szervezetek, városi és falusi kistulajdonosok csoportjai, kulturális társaságok, sportegyesületek és szövetkezeti egyesülések alkottak. Az antifasiszta népfrontok követelték, hogy Smetona, Ulmanis, Puts fasisztabarát klikkjeinek uralmát számolják fel, az államapparátust tisztítsák meg a fasiszta elemektöl, és alakítsanak népfrontkormányt. A dolgozók követeléseit politikai tömegtüntetések és sztrájkok kísérték, melyekben a hatóságok tilalma ellenére a köztársaságok lakosságának túlnyomó többsége részt vett. Mindhárom balti köztársaságban egyre jobban érlelödött a forradalmi válság. Észtország, Lettország és Litvánia reakciós kormánykörei elszigetelödtek országaik népétöl. Az egyre erösödö forradalmi mozgalom elfojtására nem mertek katonaságot igénybe venni, mert attól féltek, hogy a kivezényelt csapatok a nép oldalára állnak. Az imperialista államok fegyveres támogatására sem számíthattak, mert azok az egymás elleni harccal voltak elfoglalva. Ilyen körülmények között készülödtek Észtország, Lettország és Litvánia fasisztái a balti kormányok elnézö magatartását kihasználva arra, hogy "balti hetet" és "sportünnepet" rendeznek. Az volt a szándékuk, hogy e rendezvények ürügyén kezükbe ragadják a hatalmat, s felkérik Németországot, vonul tassa be csapatait a három köztársaságba. A döntö lépés idöpontját július 15-re, az ünnepségek meg nyitásának napjára tüzték ki. Ugyanarra a napra tervezték azt is, hogy terrorlegényeik kegyetlenül leszámolnak az antifasiszta népfrontok aktivistáival. A fasiszta megmozdulás terve azonban kudarcot vallott. Június 14-én a szovjet kormány az alábbi követeléseket juttatta el Litvánia kormányához: "1. Haladéktalanul állítsák bíróság elé Skucsas urat, a belügyminisztert, és Povelajtis urat, a politikai rendörség osztályvezetöjét, mint akik közvetlenül vétkesek a litvániai szovjet helyörség ellen elkövetett kihívó cselekményekben. 2. Haladéktalanul alakuljon Litvániában olyan kormány, amely képes és hajlandó biztosítani a szovjet-litván kölcsönös segítségnyújtási szerzödés becsületes végrehajtását és a szerzödés ellenségeinek erélyes megfékezését. 3. Haladéktalanul biztosítsák, hogy szovjet katonai csapatok léphessenek akadálytalanul Litvánia területére, s Litvánia legfontosabb központjaiban helyezkedhessenek el, mégpedig akkora létszámban, mely lehetövé teszi a szovjet-litván kölcsönös segítségnyújtási szerzödés végrehajtását és a litvániai szovjet helyörség ellen irányuló kihívó cselekmények megakadályozását." A szovjet kormány közölte, hogy június 15-én reggel 10 óráig várja a választ. Egy órával a határidö lejárta elött Urbsis litván külügyminiszter átadta a litván kormány beleegyezö nyilatkozatát. Ugyanazon a napon a Vörös Hadsereg egységei a litván dolgozók lelkes ünneplése közepette bevonultak Litvánia területére. A burzsoá Lettország litvániai követe így számolt be erröl kormányának: "A csapatok kiváló rendet és fegyelmet tartva vonultak be, nem nyúltak senkihez és semmihez. A lakosság iránt korrekt és tisztelettudó magatartást tanúsítanak." Június 16-án a szovjet kormány hasonló követeléseket nyújtott át Lettország és Észtország kormányainak, amelyek szintén beleegyezö választ adtak. 1940. június 17-én szovjet csapatok vonultak be Lettországba és Észtországba. A balti népek örömmel üdvözölték a szovjet kormány új lépését, és meleg rokonszenvvel fogadták a Vörös Hadsereget. Észtország, Lettország és Litvánia uralkodó körei azonban, ha el is fogadták a szovjet követeléseket, azt mindenképpen igyekeztek megakadályozni, hogy a néptömegek a Vörös Hadsereggel érintkezzenek. E célra a rendörséget és a fasiszta osztagokat használták fel. Június 17-én Rigában szétkergették a tüntetöket; 2 embert megöltek, 27-et megsebesítettek. Az eröszakos tett országszerte óriási felháborodást keltett. Másnap Lettország dolgozói egy emberként tiltakoztak, követelték az atrocitás bünöseinek felelösségre vonását és a kormány lemondását. A kormány erre kihirdette az ostromállapotot. Litvánia dolgozói a kommunisták vezetésével június 15-én és 16-án kimentek az utcára, s követelték a kormány népellenes politikájának felszámolását. A litván katonaság egységei szintén csatlakoztak a felkelökhöz. Június 16-re virradó éjjel Smetona és miniszterei a hitlerista Németországba szöktek. Litvániában népfrontkormány alakult; Justas Paleckis tekintélyes haladó író lett a kormány feje. Június 19-én, 20-án és 21-én Rigában is, Tallinnban is nagy tömegtüntetéseken követelték a dolgozók a népfrontkormány megalakítását és a fasiszta provokátorok megfékezését. Lettország és Észtország kommunista pártjai elöjöttek az illegalitásból, s szervezöi és vezetöi lettek a forradalmi mozgalomnak. A két burzsoá kormány, mivel nem volt támasza a tömegekben, kénytelen volt lemondani. Június 20-án Rigában Kirchenstein professzor vezetésével megalakult Lettország ideiglenes népi demokratikus kormánya, amely megszüntette az ostromállapotot, s szabad müködést engedélyezett a demokratikus pártoknak és a dolgozók tömegszervezeteinek. Egyúttal betiltotta a fasiszta csoportok tevékenységét és a szovjetellenes propagandát. Június 21-én Észtországban is antifasiszta népfrontkormány alakult; Vare, az ismert észt költö lett a miniszterelnök. Litvánia, Lettország és Észtország népi demokratikus kormányai a törvényhozó szervektöl várták annak a kérdésnek az eldöntését, hogy országukban milyen legyen az állami és társadalmi rend formája, ezért kezdetben csupán néhány szociális jellegü intézkedést hoztak. Mindenütt felszámolták a régi kormányszerveket, a rendörségi és politikai nyomozó szerveket, feloszlattak és betiltottak minden fasiszta szervezetet. A vállalatoknál munkásbizottságok alakultak. Litvániában, Lettországban és Észtországban tehát gyözött a népfront, és mindhárom államban népi demokratikus kormány alakult, mely a Baltikumban végbemenö szocialista forradalom döntö elöfeltétele volt. A forradalom gyözelme érdekében vissza kellett állítani a szovjethatalmat, amelyet a dolgozók 1917-1918-ban kivívtak, de a külföldi intervenciósok és a nacionalista burzsoázia elfojtott; össze kellett zúzni a burzsoá államgépezetet mind a központban, mind a vidéken; véget kellett vetni a tökés kizsákmányolásnak és a termelési eszközök magántulajdonának. Észtország, Lettország és Litvánia kommunista pártjai e feladatok végrehajtására szólították fel a népet. A balti államokban végbement forradalom sajátos vonása, hogy e feladatok megoldása polgárháború nélkül, békés úton, a népfrontkormányok törvényhozási aktusai révén történt meg. Az új kormányok a néptömegek követelésére rövid idö alatt nagy munkát végeztek, megvalósították a demokratikus szabadságjogokat, s ezzel biztosították, hogy a nép a választásokon teljes mértékben kinyilváníthassa akaratát. A választási kampány idején a balti országok haladó eröi a dolgozó nép blokkjában egyesültek, melynek élén Észtország, Lettország és Litvánia kommunista pártjai állottak. 1940. július 14-én és 15-én zajlottak le az országgyülési választások, s ezek mindhárom balti országban a dolgozó nép teljes diadalát eredményezték. Július 21-én és 22-én pedig Észtország, Lettország és Litvánia legfelsö törvényhozó szerveinek ülésein a nép választott képviselöi egyhangú határozattal kimondták, hogy létre kell hozni a dolgozók szovjetjeinek hatalmát, s hogy mind a három köztársaság a Szovjetunióhoz akar csatlakozni. Észtország országgyülésének nyilatkozata például kimondta: "Az észt dolgozó nép szabad és egységes akaratának megfelelöen az országgyülés kihirdeti a szovjethatalmat Észtország egész területén. Észtországot szovjet szocialista köztársasággá nyilvánítja. Ezentúl az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságban minden hatalom a város és a falu dolgozóié, akik azt a dolgozók küldötteinek szovjetjei útján gyakorolják." E történelmi jelentöségü határozatok nyomán Észtország, Lettország és Litvánia törvényhozó szervei megszüntették a földbirtokrendszert, a földet és az ipart is állami tulajdonba vették. 1940. augusztus elején a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának hetedik ülésszaka, megvizsgálván a litván, lett és észt országgyülések meghatalmazott bizottságainak nyilatkozatait, döntést hozott, hogy kérésüket teljesíti, és a balti országokat felveszi a szovjet szocialista köztársaságok szövetségének kötelékébe. Észtország, Lettország és Litvánia kommunista pártjainak vezetésével ezeknek az országoknak a munkásai és dolgozó parasztjai megdöntötték tehát a népellenes klikkeket, s létrehozták a szovjet hatalmat. Diadalmaskodott a szocialista forradalom. A dolgozók sok évi harcát teljes gyözelem koronázta, megnyíltak elöttük a nemzeti felvirágzás és a szocialista építés korlátlan lehetöségei. Új, szovjet államapparátust szerveztek, felszámolták a termelési eszközök tökéstulajdonát és a föld magántulajdonát. A balti köztársaságokban nagyarányú ipari építkezés indult meg, megszünt a munkanélküliség, emelkedett a dolgozók életszínvonala. Gyorsan kibontakozott a kulturális forradalom. A falun megalakultak az elsö kolhozok. Észtország, Lettország és Litvánia szocialista átalakításában már a szovjethatalom elsö hónapjai során jelentös eredmények születtek. A külföldi imperializmus elmaradott, jogfosztott félgyarmatai a nagy Szovjetunió szabad, egyenlö jogú tagállamai lettek. A balti országok dolgozói békés úton érték el gyözelmüket. Ez azért volt lehetséges, mert a szocializmusért vívott harcukban önzetlenül segítették öket a Szovjetunió népei, élükön a nagy orosz néppel, s így megmenekültek az imperialista intervenciótól és a fasizmus igájától. A balti köztársaságok csatlakozása megfelelt mind a balti népek, mind a Szovjetunióban élö népek nemzeti érdekeinek. A balti köztársaságok függetlenségük védelmében ezentúl az egész Szovjetunió erejére támaszkodhattak, s nemzetgazdaságuk, valamint kultúrájuk szabad fejlödését is biztosította a szovjet állam. A Szovjetunió megszilárdította északnyugati határainak biztonságát, gátat emelt a hitlerista agresszió keleti irányú terjeszkedése elé. A balti szövetségi köztársaságok biztonsága érdekében a szovjet kormány a 11. és a 8. hadsereggel megszervezte a balti különleges katonai körzetet. Észtország, Lettország és Litvánia nemzeti szárazföldi alakulatait kellö átszervezés után szintén ebbe a körzetbe osztották be, mint a körzeti parancsnok közvetlen alárendeltségébe tartozó önálló észt, lett és litván lövészhadtesteket. A balti köztársaságok haditengerészeti és légieröi a Vörös Zászlórenddel kitüntetett körzeti balti hajóhad és légierö alárendeltségébe kerültek. A három balti állam csatlakozásávaljelentösen megerösödött a Szovjetunió balti-tengerihatárainak védelme. A Balti Flotta törzsét és fö támaszpontját Kronstadtból Tallinnba, a Balti-tenger fagymentes kikötöjébe helyezték át. A tengeri légierö több repülöteret kapott a partvonal mentén. A balti partvidék védelmét újonnan szervezett partvédö magasabbegységek biztosították. A Finn-öböl déli partjának több fontos pontja, valamint a balti köztársaságok fagymentes kikötöi lehetövé tették a Szovjetuniónak a balti partvidék biztos védelmét. 4. Fegyveres összetüzés Finnországgal és a konfliktus békés rendezése A Szovjetunió és Finnország konfliktusát, amely 1939. november végén háborúba csapott át, nem lehet a finn uralkodó körök elözö politikájától elvonatkoztatva vizsgálni. Finnországot 1917 decemberében a szovjet kormány függetlennek nyilvánította, s a finn reakció attól kezdve sorsát a fiatal szovjetköztársaság ellenségeivel a császári Németország imperialistáival kötötte össze. A finn burzsoázia és a földesúri osztály legreakciósabb vezetöi, mivel országukon belül semmilyen szilárd támaszt nem találtak, már 1918 januárjában fegyveres segítséget kértek Vilmos német császár kormányától, hogy elnyomhassák Finnország forradalmi hangulatú munkásait és parasztjait. Sikerült is vérbe fojtaniuk a munkásforradalmat, s miután a parlamentböl kiüzték a munkások és parasztok képviselöit, a bentmaradt képviselök felének szavazataival 1918 októberében hálájuk jeléül Károly hesseni herceget, a német császár rokonát megválasztották "Finnország és Karélia királyává". A Németországban kitört forradalom nem engedte meg, hogy a császári rokon trónra lépjen és Finnországot a német bárók és junkerek hitbizományává változtassa. Finnország uralkodó körei erre gyorsan átálltak az antant imperialistáinak táborába. Az utóbbiak ugyan még el sem ismerték Finnország függetlenségét, ez a körülmény azonban nem akadályozta a finn fehérgárdistákat abban, hogy 1919 tavaszán és nyarán részt vegyenek a Pétervár ellen indított hadjáratban. A Szovjet-Oroszország elleni külföldi fegyveres intervenció vége felé a finn reakció nemegyszer uszított a szovjet államra fasiszta csapatokat. Az O SZ SZ SZ K és Finnország között létrejött békeszerzödés után a finn uralkodó körök 1921-1922-ben fegyveres betörést szerveztek Szovjet-Karéliába. A Karél-földszoroson, valamint a Finn-öböl és a Ladoga-tó közeli szigetein hamarosan hídföállást kezdtek kiépíteni a Szovjetunió elleni háború céljaira. Az ott felépített erödrendszer késöbb a Mannerheim-vonal nevet kapta. 1924-1925-ben Kirk angol tábornok vezetésével átszervezték a finn hadsereget, és kiegészítésének új rendszerét dolgozták ki. Ezzel párhuzamosan eröltetett ütemben épültek a repülöterek és haditengerészeti támaszpontok, melyek jóval felülmúlták a finn légiés haditengerészeti erök szükségleteit. Igy például kb. 40 katonai repülötér épült, holott Finnországnak még 300 harci repülögépe sem volt. A Karél-földszoroson folyó katonai építkezéseket Anglia, Franciaország, Svédország, Németország és az Egyesült Államok pénzelték s ezeknek az országoknak legnevesebb katonai szakértöi irányították. A legnagyobb európai államok hadügyminiszterei és vezérkari fönökei egymás után látogattak el Finnországba, hogy "megszemléljék" a finn hadsereget és a Mannerheim-vonalat. Az 1938-1939. évi európai válság idején különösképpen gyakoriak lettek az ilyen utazások. 1938-ban egy német haditechnikai bizottság és Alin tábornok, a svéd müszaki csapatok parancsnoka látogatott el Finnországba, 1939-ben pedig Kirk tábornok, az angol hadsereg föparancsnoka, Scheld svéd hadügyminiszter, továbbá Halder tábornok, Németország szárazföldi haderejének vezérkari fönöke. Anglia, Svédország és Németország katonai szakértöit persze nem a Karél-földszoros természeti szépsége vonzotta, hanem az a lehetöség, hogy ezt a hídföt a Szovjetunió megtámadására használják ki. Blücher, Németország volt helsinki követe, emlékirataiban bevallja: Halder azt követelte a finn kormány vezetöitöl, hogy ne térjenek el addig is követett szovjetellenes irányvonaluktól. Kirk tábornok britt angol közéleti személyiség tanúsága szerint nagyfokú elégedettségének adott kifejezést, amiért Finnország oly eröteljesen készülödik a Szovjetunió elleni háborúra. Föleg a Mannerheim-vonallal volt megelégedve; ez három erödövböl állt, mintegy 90 kilométer mélységben, volt benne 296 állandó vasbeton eröd és 897 gránitépítmény, melyeknek egy része 152-203 mm-es lövedékek becsapódásának is ellenállt. Mindez azt bizonyította, hogy Finnország vezetöi nem a Szovjetunióval való jószomszédi viszony létesítésén fáradoznak, hanem egy európai koalíció szovjetellenes háborújába akarják belevinni országukat. Jellemzö, hogy Halder látogatása idején Finnország burzsoá sajtója nyomatékosan hangsúlyozta "a finn-német barátság hagyományait". Nyilvánvaló, hogy a kiélezödött európai katonai és politikai helyzetben a Szovjetunió nem nézhette közömbösen a határainál folyó készülödéseket. A Leningrádba északnyugatról vezetö utak térképe világosan mutatja, hogy a város a szárazföld felöl is, a tenger felöl is veszélyben forgott. Leningrád, az országnak ez a hatalmas ipari és kultúrális központja, amelynek már akkor annyi lakosa volt, mint egész Finnországnak együttvéve, Leningrád, az októberi forradalom bölcsöje mindössze 32 kilométerre feküdt a finnek által elökészített hídföállástól. A Finn-öböl bejárata védtelen volt, ami veszélyeztette az öbölben állomásozó szovjet hajóhad biztonságát. Ugyancsak védtelen volt Murmanszk, a Szovjetunió egyetlen északi fagymentes kikötöje is, minthogy a Murmanszkot fedezö Ribacsíjés Szrednyij-félszigetek részben Finnországhoz tartoztak. Finnország katonai elökészületei, melyekben a legagresszívabb imperialista államok voltak érdekelve, azt a célt szolgálták, hogy mind a szárazföld, mind a tenger felöl alkalmas ugródeszkát létesítsenek a Szovjetunió elleni háborúhoz. 1938-ban a finn reakciós körök titokban megkezdték az Aland-szigetek remilitarizálását, jóllehet az 1921. évi nemzetközi egyezményben Finnország kötelezte magát, hogy semmiféle katonai jellegü berendezést nem létesít ezeken a szigeteken. A szovjet kormányt nyugtalanította az északnyugati határok mentén kialakult helyzet. A Szovjetunió helsinki követsége 1938 áprilisában közölte a finn kormánnyal, hogy sürgösen meg kell javítani a szovjet-finn viszonyt, s olyan intézkedéseket kell foganatosítani, amelyek megszilárdítják mind a Szovjetunió, mind Finnország biztonságát. A finn kormány elismerte az igény helyességét, és beleegyezett, hogy az ügyben megbeszélések kezdödjenek. Nem sokkal késöbb "Finnország kormánya a Szovjetunió kormányának közremüködését kérte az 1921. évi egyezmény felülvizsgálásának kérdésében, amely egyezmény elöírta, hogy az Alandszigeteket nem szabad katonailag felszerelni, azoknak semlegeseknek kell maradniuk". A szovjet kormány megkérdezte a finn kormányt, hogy milyen jellegünek és milyen arányúnak képzeli el az Aland-szigetek katonai felszerelését. Az utóbbi azonban katonai titokra való hivatkozással megtagadta a választ. 1939 márciusában ismét felvetödtek ezek a kérdések, ezúttal a szokásos diplomáciai mederben folytatott szovjet-finn tárgyalások során. A szovjet kormány a következö indítványt terjesztette elö: a Szovjetunió szavatolja Finnországnak és tengeri határainak sérthetetlenségét; kötelezi magát, hogy agresszió esetén segítséget nyújt Finnországnak, s ebbe a katonai segítség is beleértendö; hajlandó Finnországra nézve elönyös kereskedelmi szerzödést kötni; támogatja az Aland-szigetek statutumának módosítására vonatkozó finn kérelmet. Finnország a maga részéröl kötelezi magát, hogy ellenáll minden agressziónak; megvédi szuverenitását és függetlenségét; közremüködik a Szovjetunióval abban, hogy Leningrád mind a szárazföld, mind a tenger felöl kellö biztonságban legyen. Ez a közremüködés abban nyilvánulna meg, hogy Finnország 30 évre bérbe adja a Szovjetuniónak a Finn-öbölben levö Suursaari (Hogland), Lavansaari, Seiskari és Tytarsaari szigeteket. A finn kormány nem fogadta el a szovjetjavaslatokat, az Aland-szigetek remilitarizálásának ügyét pedig a Népszövetség elé vitte. E kérdés megvitatásakor a szovjet kormány kijelentette: számára "nem világos, mik a szigetek katonai felszerelésének céljai, milyen mérvüek lesznek ott a katonai létesítmények, ki ellen irányulnak, s végül mi a biztosíték arra, hogy ezeket a létesítményeket valamely agresszív állam, amely az Aland-szigetcsoport közvetlen közelében terül el, nem fogja felhasználni a Szovjetunió ellen". A Népszövetség semmiféle határozatot nem hozott ebben a kérdésben. 1939 októberében folytatódtak a szovjet-finn tárgyalások. A szovjet kormány elözékenységböl visszavonta a Finn-öbölben fekvö szigetek bérbeadására vonatkozójavaslatát. Ezt abban a reményben tette, hogy Finnország vezetöi tekintettel a világháború megindulásával kialakult helyzetre megértik a Szovjetunió aggodalmát, és ök is szükségesnek tartják a szovjet-finn jószomszédi viszony kialakítását. Sajnos, a szovjet kormány reménye nem vált valóra. Finnország vezetöi Cajander, Erkko, Tanner és Mannerheim nem akartak jó viszonyt a Szovjetunióval. Paasikivi volt moszkvai követet megbízták ugyan, hogy folytasson tárgyalásokat a szovjet kormánnyal, de semmiféle egyezmény aláírására nem adtak neki felhatalmazást. Anglia, Franciaország, Svédország, az Amerikai Egyesült Államok és Németország kormányai a szovjet-finn tárgyalások megtorpedózására törekedtek, s mindent elkövettek, hogy a két állam között ne jöhessen létre megegyezés. Igy például Schönfeld, az Egyesült Államok finnországi követe október 9-én azt táviratozta Hull amerikai külügyminiszternek, hogy "a finn küldöttségnek adott instrukciók . . . éppen olyan merevek, amint azt a finnországi amerikai és angol követek el is várták". Blücher finnországi német követ kormánya nevében még korábban azt követelte Erkko finn külügyminisztertöl, hogy akadályozza meg a Szovjetunióval való megegyezést. Az amerikai export-import bank nem sokkal késöbb 10 millió dollár kölcsönt nyújtott Finnországnak. Támogatást ígértek a nyugat-európai országok is. Az angol kormány, noha Anglia hadiállapotban volt Németországgal, arra törekedett, hogy Finnországot a szovjet-német viszály Irisz-almájává tegye, s a vezérkari fönököktöl új értékelést kért "azokra az elönyökre és hátrányokra vonatkozóan, amelyek számunkra adódhatnak, ha hivatalosan vagy nem hivatalosan hadat üzenünk a Szovjetuniónak". Az Egyesült Államoktól és a nyugat-európai országoktól buzdított, teljesen a külföldi tökétöl függö finn uralkodó körök mereven ellenséges álláspontra helyezkedtek a Szovjetunióval szemben. A Moszk vában folyó tárgyalások idején Erkko a képviselöház külügyi bizottságának ülésén így nyilatkozott: "Semmiféle engedményt nem teszünk a Szovjetuniónak, és mindenképpen verekedni fogunk, mivel Anglia, Amerika és Svédország megígérte, hogy támogatni fog bennünket." Október 13-án és 14-én Finnországban mozgósították a tartalékosokat, általános munkakötelezettséget vezettek be, s Helsinkiböl, Viipuriból, Tamperéböl, a Karél-földszorosról, valamint a Finn-öböl partvidékéröl megkezdték a lakosság kitelepítését. Az ország igazgatását katonai kormányzat vette át. Paasikivit Moszkvából visszahívták Helsinkibe, s a szovjet-finn tárgyalások megszakadtak. Finnország kormánya azért tette mindezt, hogy az országban bizalmatlanságot keltsen a Szovjetunióval szemben, s elö készítse a moszkvai tárgyalások végleges megszakítását. Az efféle intézkedéseknek azonban nem volt semmilyen létjogosultságuk. A szovjet nép mindig is baráti érzülettel viseltetett a szomszédos finn nép iránt, tisztelte nemzeti függetlenségre irányuló törekvését s öszintén kívánta, hogy békében és barátságban éljen vele. Finnország népének sem volt semmi oka, hogy más véleménnyel legyen a Szovjetunióról. A saját önzö céljaikat követö imperialista hatalmak beavatkozása nélkül a Szovjet unió és Finnország között jószomszédi viszony alakulhatott volna ki. Hruscsov nem ok nélkül jelen tette ki 1957-ben: "A közelmúlt történeti tapasztalata azt mutatja, hogy a szovjet-finn jószomszédi viszony minden esetben csak az imperialista hatalmak agresszív körei miatt szenvedett csorbát amelyeknek semmi közük sem volt Finnország nemzeti érdekeihez." 1939-1940-ben is ugyanígy állt a dolog. Amikor a finn küldöttség 1939. október 21-én visszatért Moszkvába, tagjai között ott találjuk Vainö Tanner finn pénzügyminisztert is, a jobboldali szocialisták vezetöjét, több tökés társaság igazgatósági tagját. Ténylegesen ö vezette a küldöttséget. Tanner arra törekedett, hogy a finn és a nemzetközi burzsoázia legreakciósabb köreinek akaratából meghiúsítsa a tárgyalásokat. Amikor újra kezdödtek a megbeszélések, makacsul elutasított minden szovjet javaslatot, s még annyi fáradságot sem vett, hogy az indítványokat alaposabban tanulmányozza. Nem hiába nevezték Tannert a szovjet-finn kapcsolatok "rossz szellemének". Egész magatartása arra vallott, hogy a Szovjetunió megrögzött ellensége. A Szovjetunióval kapcsolatban követett politikai irányvonala teljesen megfelelt a Finnország és az imperialista nagyhatalmak (köztük Németország) legreakciósabb körei által melengetett terveknek. Tanner különösen nagy rokonszenvet táplált a hitleristák iránt. Mivel hallani sem akart arról, hogy Finnország kölcsönös segélynyújtási egyezményt kössön a Szovjetunióval, a szovjet kormány a következö indítványt tette: a szovjet-finn határt helyezzék valamivel odébb a Karél-földszoroson; ennek fejében Finnország kétszer akkora területet kap Szovjet-Karéliából; azonkívül Finnország adjon bérbe egy nem nagy területet a Finn-öböl bejáratánál, hogy ott a Szovjetunió a Finn-öböl fokozott védelme céljából haditengerészeti támaszpontot építhessen. A szovjet javaslatok nem érintették Finnország szuverenitását. A haladó finn sajtó megállapítása szerint mérsékelt indítványok voltak, s jó alapot szolgáltattak a tárgyalások folytatásához. Csakhogy a finn kormány ezeket is elvetette. A finn kormány volt a tárgyalások megszakadásának oka. Mannerheim nyíltan beismeri emlékirataiban, hogy mi volt az oka a finn kormány merevségének: a nyugati hatalmaknak a szovjet-finn tárgyalások meghiúsítására irányuló igyekezete azt a határozott meggyözödést keltette Finnország vezetö politikai köreiben, hogy "a Szovjetunióval való konfliktus esetén nem leszünk elszigetelve". A német külügyminisztérium képviselöi nem hivatalos megbeszéléseik során biztosították Karest, a finnországi fasiszta párt vezérét, hogy "a finnek csak nyerhetnek a háborúban", s ha Finnország netán mégis vereséget szenvedne, "késöbb Németország segítségével kipótolja esetleges területi veszteségeit". Hull amerikai külügyminiszter "köszönetét fejezte ki Finnországnak, hogy oly szilárd álláspontot foglalt el a moszkvai tárgyalások idején". Finnország kormánya nem érte be a diplomáciai kihívással, hanem egész sor katonai jellegü intézkedést is tett. Elrendelte az általános mozgósítást, és csapatokat vont össze a szovjet határnál. Ezek a csapatok 1939 november végére kilenc gyaloghadosztályból, öt gyalogdandárból, öt önálló gyalogezredböl, huszonkét vadászzászlóaljból és egy lovasdandárból álltak. Ez körülbelül tizenöt gyaloghadosztálynak felelt meg. Finnországnak rendelkezésére álltak továbbá az álandó csapatok, a föparancsnokság különleges tartalékai, valamint az ország délnyugati és déli partvidékének partvédö alakulatai. Azonkívül még 300-400 ezer fönyi kiképzett tartalékosa is volt, köztük 100 ezer "Schutzkorps"-tag (fasiszta irányzatú nacionalista fegyveres tömegszervezet). Finnország haditengerészete 29 különféle hajóból, légiereje 270 repülögépböl állott (föleg vadász és felderítö gépekböl). A finn repülöket Angliában és Németországban képezték ki. A sietve végrehajtott mozgósítás, és a finn hadsereg felvonultatása a szovjet határra világosan megmutatta, hogy Finnország kormánya nem kívánja a Szovjetunióval való vitás kérdések békés rendezését. Külsö segítségben bizakodva, szánt szándékkal fegyveres konfliktust akart kirobbantani. A tárgyalások megszakítása és a sürgösen végrehajtott katonai intézkedések után Finnország kormánya nem volt hajlandó fontolóra venni az újabb szovjet javaslatokat, s utasította föparancsnokságát, hogy a csapatokat helyezze harckészültségbe. A finn parancsnokság arra számított, hogy a nyugati államoktól érkezö hatékony katonai segítség megérkezéséig a Mannerheim-vonalban leköti a Vörös Hadsereg föeröit, majd a megérkezett szövetséges csapatokkal együtt ellentámadásba lendül, és szovjet területre viszi át a harctevékenységet. Ebböl az elgondolásból kiindulva, a finn hadsereg föeröit Ostermann tábornok parancsnoksága alatt a Karél-földszoroson vonták össze. Petrozavodszk irányában bontakozott szét Höglund tábornok hadteste és Talvela tábornok csoportja. Uhtyinszk (Uhta) irányában helyezkedett el Tuompo tábornok csoportja. Kandalaksa és Murmanszk irányában pedig Wallenius tábornok lappföldi csoportja. (Lásd a 13. sz. térképet.) Ostermann hadseregének hadmüveleti felépítése háromlépcsös volt. Az akadályövezet fedezésére szolgáló elsö lépcsöben 24 önálló zászlóalj és egy lovasdandár volt; ezeket két fedezö csoportba vonták össze. A második lépcsöben a Mannerheim-vonal fö védelmi övében voltak a 4., az 5., a 10. és a 11. gyaloghadosztályok. A harmadik lépcsöben a Mannerheim-vonal második (hátsó) védöövében a 6. és a 8. gyaloghadosztályok csapatai helyezkedtek el. Vüpuri (Viborg), Kákisalmi (Keksholm) és Sortavala városokat vadászzászlóaljak és különleges "Schutzkorps" osztagok fedezték. A többi irányban, a korábban létesített akadályokra támaszkodva, a nagyobb lakott helyekhez és csomópontokhoz vezetö fontos útvonalakat fedezték a finn csapatok. (Lásd a 14. sz. térképet.) A finnek nemzeti érzelmeire spekuláló reakciós propaganda 1939 november végén a végletekig fokozta a szovjetellenes hisztériát, s felelötlen cselekményekre ragadtatta a finn katonai vezetöket. 1939. november 26-án a finn tüzérség kihívóan tüzet nyitott a Leningrád alatt tartózkodó szovjet csapatokra. A szovjet kormány nem akarta felfújni a konfliktust, s csak azt követelte a finn kormánytól, hogy "csapatait azonnal vonja vissza a karéliai földszoroson levö határtól 20-25 kilométerre, elkerülve ezzel a provokációk megismétlödésének lehetöségét". Erre a finn kormány azzal az ellenjavaslattal válaszolt, hogy a szovjet csapatok szintén vonuljanak hátrább ugyanilyen távolságra. De a szovjet csapatoknak a határtól 25 kilométerre való visszavonása megfosztotta volna Leningrádot minden védelemtöl. Finnország makacssága láttán a szovjet kormány 1939. november 28-án felmondta a vele kötött megnemtámadási szerzödést, és visszahívta diplomáciai képviselöit. Ugyanakkor utasította a Vörös Hadsereg és a Hadiflotta föparancsnokát, hogy "készüljön fel minden váratlan fordulatra, és haladéktalanul vessen véget a finnországi katonai klikk esetleges újabb próbálkozásainak". Finnország kormánya azonban nem szívlelte meg a Szovjetunió figyelmeztetéseit. 1939. november 29-én a finn csapatok ismét provokatív cselekményeket követtek el a szovjet-finn határon. 1939. november 30-án a leningrádi katonai körzet csapatai a Karél-földszoroson támadásba mentek át. A Szovjetunió részéröl ez kényszerlépés volt, hiszen nem az a cél vezérelte, hogy Finnországot megfossza függetlenségétöl vagy elfoglalja területét. Egyedül csak arra törekedett, hogy Finnország ne szolgálhasson felvonulási területül egy szovjetellenes háború esetén. A Szovjetunió még a harctevékenység megkezdésekor is a legszélesebb alapokon nyugvó barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerzödést ajánlott fel Finnországnak. Sajnos, a finn kormány ezt a humánus indítványt sem fogadta el, söt 1939. november 30-án hadat üzent a Szovjetuniónak. A kirobbant szovjet-finn háborút az imperialista államok arra igyekeztek felhasználni, hogy felszítsák a szovjetellenes hisztéria lángját, s nagy háborút készítsenek elö a Szovjetunió ellen. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai, beletaszítván Finnországot a Szovjet unióval való fegyveres összecsapásba, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy e háború méretei minél nagyobbak legyenek. Föleg azt szerették volna, ha sikerül Németországot a Szovjetunió ellen fordítaniuk, s a hitlerista állammal közösen szovjetellenes egységfrontot létesíthetnek. A reakciós sajtó buzgón propagálta ezeket a szándékokat. Igy például a The New York Post megjósolta, hogy a szovjet-finn háború "a Szovjetunió elleni egységfront kialakulására vezethet". Hanson Baldwin, az ismert nevü amerikai katonai szemleíró így vélekedett: "A múltban a német kancellár jól tudta megválasztani az alkalmas idöpontot. Amikor az oroszok és a finnek közt folyó harc olyan szakaszba lép, hogy Hitler azt politikai vagy katonai ugródeszkának használhatja fel Németország számára, elöre nem látott eseményekre lehet elkészülve a világ." Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai a Népszövetségre támaszkodva igyekeztek megvalósítani szovjetellenes terveiket. 1939. december közepén a Népszövetség tanácsa határozatilag felszólította a Népszövetség tagállamait, hogy maximális segítséget nyújtsanak Finnországnak; ez a háború kiszélesítését célozta. 1940 januárjában az Egyesült Államok kongresszusa jóváhagyta azt az indítványt, hogy 10 ezer puskát adjanak el Finnországnak. Ugyanakkor körülbelül ezer amerikai pilótát küldtek Helsinkibe. Ezzel kapcsolatban a Fehér Ház kijelentette, hogy amerikai állampolgároknak a finn hadseregbe történö belépése nem jelenti a semlegességi törvény megsértését. Anglia 214 löveget, 101 repülögépet, 185 ezer lövedéket, 17700 légibombát, 10 ezer `harckocsiaknát küldött Finnországnak. Nagy-Britannia kormánya nem titkolta, hogy imperialista tervei vannak a Szovjetunióval kapcsolatban. Hubert Hoff, angol tábornok ezzel kapcsolatban a következöket írta: "Meggyözödésem, hogy elöbb vagy utóbb háborút kell viselnünk Oroszországgal . . . Hajórajt kell küldenünk Petsamóba, hogy megsemmisítsük a Sarki-tengeren állomásozó orosz hajóhadat, megvédjük a finnek balszárnyát, és tengerzár alá vegyük Murmanszkot." A francia kormány 179 repülögépet, 472 nehézlöveget, 500 géppuskát, 795 ezer töltényt, 200 ezer gránátot és több ezer készlet katonai felszerelést küldött Finnországnak. De még ezzel sem érte be, hanem az európai kormányok közül elsönek tömegével toborozta az "önkénteseket" a Szovjetunió elleni háborúra. Anglián, Franciaországon és az Egyesült Államokon kívül Svédország, Norvégia, Olaszország és Németország küldött segítséget Finnországnak. Ciano olasz külügyminiszter 1939 decemberében a következöket jegyezte be naplójába: "Fogadtam a finn követet. Megköszönte az országának nyújtott erkölcsi támogatást. Kérte, segítsük öket fegyverrel és a lehetöség szerint szakemberekkel. Nincs ellene kifogásunk. Néhány repülögépet már el is küldtünk. De ehhez természetesen Németország beleegyezése szükséges. Mikor fogják azt megkapni? A követ azt felelte, hogy ebben a dologban nem lát nehézséget, s közölte, mi szerint maga Németország már küldött a finneknek fegyvereket, nevezetesen azokat, melyeket Lengyelországban zsákmányolt." A reakciós sajtó egyhangúlag követelte, hogy intervenciót kell szervezni a Szovjetunió ellen. A Temps francia lap így ismertette az intervenciósok elgondolásait: "Elöször francia-angol hajóhadat kell irányítani a Jeges-tenger partvidékéhez, hogy tengerzár alá vegye Murmanszkot . . . azután Petsamótól nem messze francia-angol szárazföldi csapatokat kell partra tenni . . . Ezeknek a csapatoknak a finn alakulatokkal kell együttmüködniük . . . A finnországi intervencióval egyidejüleg diverziós müveleteket kell kezdeni az óriási szovjetbirodalom másik részében. Közvetlenül alkalmas erre a Fekete-tenger, ahová a szövetségesek hadihajói be tudnak jutni." A Temps közleménye nem volt légböl kapott koholmány, hanem az angol és a francia kormány gondosan kidolgozott katonai terveire támaszkodott. A szövetségesek legfelsö haditanácsa 1939. december 19-én úgy döntött, hogy elö kell készíteni a Szovjetunió megtámadását. Másnap Ganéval francia vezérkari ezredes Párizsból Finnországba repült, hogy ott egybehangolja a közös akciókat. 1940. január 16-án a szövetségesek föparancsnoksága befejezte a szovjet-finn konfliktusba való katonai beavatkozás tervének kidolgozását. A terv szerint Norvégián és Svédországon keresztül kellett átdobni az angol és francia csapatokat Finnországba. 1940. február 5-én nyugaton még javában folyt a "furcsa háború" Anglia és Franciaország legfelsö haditanácsa úgy határozott, hogy több mint 100 ezer fönyi expedíciós sereget kell Finnországba küldeni, s ezeknek az eröknek a fele február végén menetkész állapotban legyen. Késöbb 150 ezer föben állapították meg az expedíciós erök létszámát; Anglia 100 ezer, Franciaország 50 ezer katonát adott. Az imperialista hatalmak nemcsak észak, hanem egyúttal dél felöl is le akartak csapni a Szovjetunióra. 1940. január 19-én a francia kormány felkérte Gamelin tábornokot és Darlan tengernagyot, hogy dolgozzák ki "a Kaukázusba való közvetlen betörés" tervét. E terv szerint, amely késöbb a "déli terv" nevet kapta, a Szovjetuniót a Balkán és a Közel-Kelet felöl kell megtámadni. A francia parancsnokság úgy vélekedett, hogy ez a "déli terv" biztatóbb kilátásokkal kecsegtet, mint az észak felöl tervezett támadás. Gamelin kijelentette, hogy a "déli terv" megvalósítása esetén "az általános hadszíntér rendkívül kiszélesedik, Jugoszlávia, Románia, Görögország és Törökország 100 hadosztálynyi erösítést adnak. Svédország és Norvégia viszont nem adhatnak többet 10 hadosztálynál". Gamelin elsösorban "a bakui olajkutak és a batumi olajfinomító üzemek bombázását" javasolta. Mitchell repülötábornagy, a közel-keleti angol légierö parancsnoka "Londonból utasításokat kapott a Baku és Batumi elleni légi hadmüveletek elökészitésére". Úgy tervezték, hogy az angol és a francia légierö törökországi repülöterekröl felszállva fogja megtámadni a szovjet olajiparvidéket. Massigli ankarai francia követ közölte külügyminisztériumával, hogy a Szovjetunió elleni támadás megszervezése tekintetében nem vár semmiféle ellenvetést a török kormány részéröl. Hivatkozott Saracoglu török külügyminiszterrel folytatott megbeszélésére; a miniszter egy táviratot mutatott neki, amelyben a moszkvai török követ ismertette a közte és az amerikai követ közt lefolyt tárgyalás tartalmát. Az amerikai követ bizalmasan megsúgta török kollégájának, hogy a Szovjetuniót rendkívül nyugtalanítja "a bakui olajvidék bombázásának és felgyújtásának veszedelme", s hogy bombázás esetén az olajjal átitatott talajon óriási tüzvész fog kiütni, amely igen messzire elharapózhat. "Hónapokba telik majd mondotta az amerikai követ -, mire sikerül eloltani a tüzet, és csak évek múlva lehet ismét megszervezni az olajkitermelést." Massigli annak a véleményének adott kifejezést, hogy a korszerü bombázók kétségkívül végre tudnak hajtani egy ilyen feladatot, de tette hozzá Bakut csak Törökország vagy Irán területének átrepülésével lehet megközelíteni. "Ön talán attól fél, hogy Irán kifogást emelne ez ellen?" kérdezte a török külügyminiszter. Ebböl Massigli megértette, hogy Törökország nem ellenzi a tervet. A nyugati hatalmak részéröl fenyegetö támadás veszélye arra késztette a szovjet kormányt, hogy meggyorsítsa a Finnországgal való fegyveres konfliktus befejezését, és mielöbb lehetövé tegye a szovjet-finn békeszerzödés megkötését. A harctevékenység elsö szakaszában, 1939 decemberében a Karél-földszoroson levö szovjet csapatok a légierö és a flotta támogatásával kemény harcok árán elfoglalták a 25-65 kilométer mélységü erös akadályövezetet, és a támadás teljes szélességében kiértek a Mannerheim-erödvonal fövédöövéhez. Ennek menetböl való áttörése nem járt sikerrel. A támadás az erdös, tavas, mocsaras terepen és a sok mesterséges akadály között nagy eröfeszítést, kitartást és hösiességet követelt a szovjet harcosoktól. A harctevékenységet még a szokatlanul kemény tél is megnehezítette. A kétméteres hótakaró lehetetlenné tette a csapatok, de föleg a haditechnikai eszközök mozgását az utakon kívül, az utakat pedig finn erödítések fedezték. A finn gyalogság géppisztolyokkal volt felszerelve. A szovjet csapatok támadása feltárta a kiképzésükben és vezetésükben levö fogyatékosságokat. Némelyik magasabbegység nem volt megfelelöképpen kiképezve arra, hogy télen, méghozzá igen erös fagyban, sítalpakon folytasson harctevékenységet tavas-erdös terepen. Nem volt kellö tapasztalatuk, hogyan kell áttörni az állandó erödvonalakat, és ostrommal bevenni a vasbeton erödöket. A legfelsö haditanács úgy döntött, hogy egyelöre beszünteti a támadást, s igen alaposan elökészíti a Mannerheim-vonal áttörését. Meg kellett állapítani az ellenfél védelmének jellegét és tüzrendszerét, tanulmányozni kellett harci módszereit, azonkívül még a következö feladatokat kellett elvégezni: feltölteni a csapatokat hadi létszámra, növelni a tüzérséget (föleg a nehéztüzérséget), megerösíteni öket légierövel, harckocsiés müszaki alakulatokkal, müszakilag elökészíteni a támadás megindulási állásait, összevonni mindenféle készletet (föleg löszert), felkészíteni a csapatokat és a törzseket. A csapatok vezetésének jobb megszervezése céljából a Legfelsö Haditanács 1940. január 7-i parancsa értelmében a Karél-földnyelven Tyimosenko I. oszt. hadseregparancsnok parancsnok. sága alatt megalakították az Északnyugati Frontot. A front azt a feladatot kapta, hogy készítsen elö és hajtson végre támadó hadmüveletet, amelynek célja: a Mannerheim-vonal áttörése, a karéliai földnyelven levö finn erök zömének szétverése, majd a továbbiakban a Keksholm-Antrea állomás-Vüpuri (Viborg) vonal elérése. A föcsapást Vüpuri irányában, a kisegítö csapásokat pedig Keksholm irányában és a Viborgi-öblön keresztül kell mérni. A front parancsnoksága úgy számított, hogy a Vüpuri irányában mért csapás lehetövé teszi a Karél-földszoroson tevékenykedö finn csapatok elszigetelését és szétverését. Az erödvonal délnyugatról való megkerülése céljából Pavlov hadtestparancsnok vezetésével megalakították a föparancsnokság tartalék csoportját (három lövészhadosztály, egy harckocsidandár és egy lovas hadtest, a megerösítö eszközökkel). Ez a csoport azt a feladatot kapta, hogy keljen át a Finn-öböl jegén, és kerüljön mélyen az ellenség vüpuri csoportjának a hátába. Az egész háború kimenetele függött attól, hogy a szovjet csapatok kijussanak a Keksholm-Antrea állomás-Vüpuri vonalra, illetve az utóbbitól még nyugatabbra. Ez a hadmüveleti elgondolás ismét csak azt bizonyította, hogy a szovjet kormány nem tüzte ki céljául Finnország elfoglalását, mint azt a reakciós propaganda állította. A föparancsnokság jóváhagyta az Északnyugati Front támadásának elgondolását. A hadseregek állománya így alakult: a 13. hadsereg kilenc hadosztály, a föhadiszállás hat tartalék tüzérezrede, három hadtest-közvetlen tüzérezred, két nehéztüzérosztály, egy harckocsidandár, két önálló harckocsizászlóalj, öt repülöezred, egy lovasezred; a 7. hadsereg tizenkét hadosztály, a föhadiszállás hét tartalék tüzérezrede, négy hadtestközvetlen tüzérezred, két nehéztüzérosztály, öt harckocsidandár, egy lövész-géppuskás dandár, tíz repülöezred és két önálló harckocsizászlóalj. A szovjet csapatok majdnem egy hónapig gondosan készülödtek a Mannerheim-vonal áttörésére, felhasználva ehhez a mögöttes területen külön gyakorlatozás céljára épített kiserödöket, valamint azokat a támpontokat, melyeket még a háború elején foglaltak el az ellenségtöl. A leningrádi üzemek új harci és védelmi eszközökkel látták el a front csapatait aknakeresö készülékekkel, páncéllemezekkel, páncélos szánokkal, sebesültszállító szánokkal stb. A hadmüveletekben részt vevö csapatok a hadmüveleti tervnek megfelelö mennyiségü teljes löszernormát kaptak. Jelentös mennyiségü löszert tároltak a terepen és az ellátó állomásokon. Az erös fagyok beálltával gondoskodni kellett arról, hogy a csapatok kellöképpen el legyenek látva meleg ruházattal, koncentrátumokkal, elegendö fütött fedezék és melegedöhely álljon rendelkezésükre. A hadra kelt csapatok számára magasabb ellátási normákat állapítottak meg. Nagy munka folyt a támadás megindulási helyzetének kellö elökészítésére. A vasútvonalak és a leningrádi csomópont szállító képességét növelték, új utakat, hidakat és oszloputakat építettek, megjavították a dülöutak hálózatát. Az ellenséges erödökhöz futóárkokat vezettek, lövészárkokat ástak, harcálláspontokat és figyelöpontokat létesítettek, tüzelöállásokat készítettek a tüzérség, megindulási állásokat a harckocsik és a gyalogság számára. A hadseregek és a front haditanácsainak tagjai irányították az alakulatoknál folyó politikai nevelö munkát, A pártszervezetek és a Komszomol-szervezetek elmagyarázták a legfelsö haditanács 1939. december 28-i direktíváját és a csapatok elött álló feladatokat, s nagy felvilágosító munkát végeztek az újonnan beérkezett és tartalék-egységeknél. A kommunisták és komszomolisták ezrei ismertették meg elvtársaikkal, milyen harci tapasztalatokat szereztek a finnországi nehéz hadszíntéren, melyet még nehezebbé tettek a rendkívül zord tél körülményei. A hadmüvelet politikai és anyagi elökészítésével párhuzamosan szakadatlanul folyt az ellenséges csapatok és erödítések felderítése, a saját állások álcázása, megerösítése és légvédelmének megszervezése. A támadás elökészítésének idöszakában a légierö bombázói 4087, vadászgépei 3445 bevetésen vettek részt. Január végén lényegében befejezödtek a támadás elökészületei. A csapatok feltöltése megtörtént. Az arcvonalra érkezett új alakulatok megismerkedtek a harchelyzettel, és megkapták a megerödített körletek áttöréséhez szükséges kiképzést. A front parancsnoka, a hadseregparancsnokok, a haditanácsok tagjai ellátogattak az elöl levö csapatokhoz, beszélgettek a harcosokkal és a tisztekkel, s ellenörizték a támadásra való készenlétet. A front parancsnoka azt tanácsolta a hadseregeknek, hogy február elsö harmadában kezdeményezzenek részleges harcokat, mert így tüzetesebben tudják felderíteni az ellenséget, javítsák meg a megindulási helyzetet, s a készülö csapás erejét és irányát illetöen tévesszék meg a finn csapatokat. A front haditanácsa február 3-án jóváhagyta a hadmüveleti terv végleges változatát. A 13. hadsereg a következö feladatot kapta: a Tajpalen-jaki folyó torkolata és a Muolanjárvi tó közötti szakaszon törje át az ellenség erödövét, majd támadjon tovább Keksholm-Antrea állomás vonaláig; a föcsapást öt lövészhadosztály és egy harckocsidandár eröivel hat tüzérezred támogatásával a balszárnyon a Vuoksi és a Muolanjárvi tavak között mérje; a kisegítö csapást két lövészhadosztállyal a jobbszárnyon mérje; a hadsereg arcvonalának közepén egy hadosztály támadjon, hogy lekösse az ellenség eröit. A hadsereg közelebbi feladata, hogy a hadmüvelet 4. vagy 5. napján elérje a Lohijoki-Purpua-Suvantojárvi-Ritasaari-Ilves terepszakaszt. (Lásd a 14. sz. térképet.) A 7. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a Muolanjarvi-Karhula szakaszon törje át az ellenség erödövét, majd támadjon tovább és jusson ki az Antrea állomás-Vüpuri vonalig. A föcsapást a jobbszárnyán, a Muolanjarvi-Karhula szakaszon mérje kilenc hadosztállyal, öt harckocsidandárral és egy lövész-géppuskás dandárral, tíz tüzérezred támogatása mellett, a kisegítö csapást a balszárnyon mérje, két lövészhadosztállyal. A hadsereg közelebbi feladata, hogy a hadmüvelet 4. vagy 5. napján elérje az Ilves-Kjamjarja állomás-Humola terepszakaszt. A hadseregeknek legkésöbb február 6-re készen kellett állniuk az áttörésre. Február 9-én az Északnyugati Front parancsnoka kiadta a harcparancsot, melynek értelmében a front csapatai február 11-én kezdik meg a támadást. Ugyanazon a napon a front haditanácsa felhívással fordult a csapatokhoz, kifejezést adott meggyözödésének, hogy "becsülettel hajtják végre a rájuk bízott harcfeladatot, felszámolják a háború veszedelmes tüzfészkét . . . és véglegesen biztosítják a Szovjetunió északnyugati határait és Leningrád biztonságát". Február 11-ére virradó éjjel a csapatok elfoglalták megindulási állásaikat, és álcázták magukat. Hajnali öt órakor a hadseregparancsnokok jelentették, hogy a csapatok felkészültek a támadásra. A támadást tüzérségi elökészítés után kellett megindítani. A rossz idöjárás miatt a légieröt azon a napon nem vonták be a hadmüveletbe. A megjelölt idöpontban a lövegek ezreinek dörgése adta hírül, hogy megkezdödött a Mannerheimvonal áttörése. A szovjet tüzérség megsemmisítö tüze sok ellenséges erödöt elpusztított vagy megrongált. 12 órakor mindkét hadsereg gyalogsága és harckocsijai rohamra indultak a tüzhenger fedezete alatt. Félórával késöbb a 7. hadsereg egyik szakaszán a 123. lövészhadosztály elörevetett ezrede, Roszlij örnagy parancsnoksága alatt elfoglalta a 65,5-es magaslaton álló központi vasbeton erödöt, és kitüzte rá a gyözelmi lobogót. A nap végére a 123. hadosztály Alabusev dandárparancsnok vezetésével teljesen elfoglalta a 65,5-es magaslatot, s megsemmisített hét vasbeton erödöt. A 7. és a 13. hadsereg más szakaszain a rohamcsoportok egészen az ellenség peremvonaláig törtek elöre, és elfoglaltak több vasbeton és fa-földerödöt. Igen elkeseredett volt a harc, mivel az ellenség a feléledt erödökböl hevesen lötte a támadó gyalogságot és harckocsikat. Február 12-re virradó éjjelaz ellenfél itt-ott ellenlökéssel próbálkozott, de minden kísérlete kudarcba fulladt. Február 14-re csapataink 4 kilométeres arcvonalszakaszon, 5-6 kilométer mélységben áttörték a finn védelem fövédöövét. A legnagyobb sikert a 123. hadosztály érte el, amely február 14-én estére elfoglalta a tavak közti körzetet, megsemmisített 8 állandó és 12 fából és köböl épült tüzelö állást. A 90. hadosztály Zajcev ezredes parancsnoksága alatt elfoglalta Markkit. A 19. hadtest két lövészhadosztálya, tovább fejlesztve az 50. hadtest áttörését, február 15-én felszámolta az ellenség legnagyobb ellenállási gócát, a hotinit, mely 22 vasbeton erödböl és 46 fa-földerödböl állt. A Mannerheim-vonal erödítményeiröl képet ad a Summajarvi-tó és a Munasuo be nem fagyó mocsár közötti 3 kilométeres arcvonalszakasz, amelyet a 123. hadosztály eröinek sikerült áttörniük. Bal felöl a "Nyelv"-nek nevezett magaslaton emelt vasbeton eröd uralta a mocsaras lapályt. Ez a föld alatti eröd 65 méter hosszú és 12 méter széles volt. Fegyverzete kilenc állványos géppuskából és három ágyúból állott. Másfél méter vastag vasbeton fala, ugyanolyan mennyezete, három méter vastagságú köés földfödéme gyakorlatilag sebezhetetlenné tette a tüzérséggel szemben. A személyi állomány helyiségei, a löszerraktárak stb. tízméteres mélységbe voltak beágyazva. Elölröl két futóárok, egy harckocsiárok, több soros drótakadály és négysoros gránit harckocsiakadály fedezte a föld alatti erödítményt. Egy kilométerrel ettöl a vasbeton erödtöl jobbra, a 65,5-es magaslaton helyezkedett el a második támpont. Ez föld alatti páncéleröd volt. Homlokfalát hét páncéllemez borította, mintegy másfél méter vastagon. A 65,5-es magaslat elött 42 soros drótakadály és 12 soros vasbeton harckocsiakadály volt, melynek mélyen beásott vasbetoncölöpjei 1,5 m-re álltak ki a földböl. A 65,5-es magaslatot hátulról egy tömör vasbetonfal védte, s mögötte aknavetö ütegek és lövegek voltak elhelyezve. Ezen a szakaszon még két ugyanilyen vasbeton eröd állott, a támpontok között pedig 13 fa-földeröd volt. Mindezek egységes tüzrendszert alkottak, és mélyre ásott közlekedöárkokkal voltak összekötve egymással. A sokrétü tüz sürüsége az erödítményvonalak elött akkora volt, hogy minden folyóméterre percenként öt lövedék hullott. És éppen ezen a szakaszon sikerült áttörni a Mannerheim-vonalat. Február közepén, miután a támadás sikere mindkét hadsereg sávjában kezdett mutatkozni, a siker továbbfejlesztése érdekében különleges, gyorsan mozgó csoportokat szerveztek. A 7. hadseregben három ilyen csoport volt. Az elsö Baranov ezredes parancsnoksága alatt azt a feladatot kapta, hogy a 123. hadosztály sikerét tovább fejlesztve foglalja el Kjamjarja állomást és Ljahde helységet. A második csoportra ennek Borzilov dandárparancsnok volt a parancsnoka az a feladat hárult, hogy a 90. hadosztály sikerét tovább fejlesztve foglalja el Humola helységet. A harmadik csoportnak Versinyin dandárparancsnok vezetésével a 24. hadosztály sikerét tovább fejlesztve Lejpjasuo állomást kellett elfoglalnia. A 13. hadseregnél Leljusenko ezredes lett a gyorscsoport parancsnoka. A csoport azt a parancsot kapta, hogy a 23. hadtest sikerét tovább fejlesztve foglalja el Hajnjoki helységet. A gyorscsoportokat harckocsidandárokból, megerösített lövészzászlóaljakból és utász-alegységekböl szervezték. A lövészzászlóaljak harcosai az ellenséggel való találkozásig a harckocsikon helyezkedtek el. Az ellenséges eröditések közelébe érve leugráltak a harckocsikról, és géppuskatüzzel, gránátokkal megsemmisítették az ellenség élöeröit. Február 15-én Baranov csoportja, a harckocsideszantokkal együttmüködve, elfoglalta Ljahde települést, másnap pedig nehéz harc után birtokba vette Kjamjarja állomást. Február 16-án estefelé az áttörés a 7. hadsereg sávjában elérte a 11-12 kilométer szélességet és a 11 kilométer mélységet. A 13. hadsereg sávjában az Akimov dandárparancsnok vezetése alatt álló 23. lövészhadtest csapatai teljesen felzárkóztak a Muola-Ilves megerödített körlet peremvonalához. Igen eredményesen tevékenykedett Csernyak dandárparancsnok 136. lövészhadosztálya és Lejpusenko ezredes gyorscsoportja. A 13. hadsereg 3. hadteste eddig még nem nyomult elöre. Február 16-án a föirányban harcba vetették a front tartalék hadosztályait. A finnek nem tudtak ellenállni a csapásnak, s a nap második felében visszavonultak az elsö védöövböl, feladták állásaikat a Muolanjarvi-tótól Karhuláig és a nyugatra nézö reteszállásukat Karhulától a Finn-öbölig. Február 17-én reggel a 7. hadsereg csapatai megkezdték az ellenség üldözését. A támadás üteme napi 6-10 kilométerre gyorsult, bár a finn utóvédosztagok a sok akadályra támaszkodva szívós ellenállást fejtettek ki. Február 17. és 21-e között csapataink megtisztították az ellenségtöl a Karélföldszoros nyugati arcvonalát és a Koivisto-szigetet. Ugyanakkor a 9. és a 8. hadsereg támadásba ment át. A 13. hadsereg február 21-én elérte az ellenséges védelem fövédöövét, melyjóval északabbra húzódott, mint gondolták. Borzilov és Baranov gyorscsoportjait, amelyek a gyalogság elött támadtak, a második védöövnél megállították a finnek. Csapatainknak nem sikerült a visszavonuló ellenség nyomában behatolniuk a második védööv peremvonalába. Február 21-én a front parancsnoksága elrendelte az elsö lépcsöben levö hadosztályok kivonását pihenés és feltöltés céljából, a támadó csapatok átcsoportosítását, a tartalékok elörevonását. A Karél-földszoroson három napig tombolt a hóvihar, s betemette az utakat, Ez megnehezítette a finnek második védööve elleni roham elött szükséges átcsoportosítást. Február 26-án a front parancsnoka megparancsolta a csapatoknak, hogy két nap múlva újabb támadást indítsanak, törjék át a második védöövet, és foglalják el Vüpurit. Február 28-án a tüzérségi elökészítés után csapataink ismét támadásba lendültek. Az ellenség nem tudta feltartóztatni a csapást, és megkezdte visszavonulását az áttörés egész szakaszán, a Vuoksi-tótól a Viborgi-öbölig. Ugyanazon a napon a 13. hadsereg áttörte az ellenség fövédöövét, és a támadást kifejlesztve a második védööv felé tört elöre. A többi hadsereg a 15., a 8. és a 9. szintén sikeresen támadott nyugati irányban. A frontparancsnok parancsát teljesítve a 7. hadsereg csapatai február 28-án és 29-én áttörték a második védöövet, majd március 1-e és 3-a között megközelítették Vüpurit. A hadsereg tizenkét lövészhadosztályát (a 7., 17., 24., 40., 43., 49., 70., 86., 100., 123., 136., 139.) és öt harckocsidandárját (a 13., 20., 35., 39., 40.) sikeres harctevékenységéért Lenin-renddel és a Vörös Zászlórenddel tüntették ki. Jóval lassabban nyomult elöre a 13. hadsereg. Nem tudta elérni a támadás meghatározott ütemét, s ezzel késleltette a front általános feladatának végrehajtását. Ezért a föhadiszállás március 2-án leváltotta a 13. hadsereg parancsnokságát, és parancsnokká Paruszinov hadtestparancsnokot nevezte ki. Némi átcsoportosítás és a hadtáp felzárkóztatása után a front csapatai megújitották a támadást, és március elsö hetében végrehajtották feladatukat. A 13. hadsereg eröinek egy részével két helyen átkelt a Vuoksi folyón, és a csapást kifejlesztve Keksholm irányában, bekerítéssel fenyegetett két finn hadosztályt. E hadsereg más alakulatai kijutottak a Noslsuon-selka tóhoz, Repolához, s elvágták a Vüpuri-Antrea közti vasútvonalat. A 7. hadsereg elérte a sajmeni csatornát, átkarolva északkeletröl az ellenség vüpuri csoportját. A vüpuri eröd délkeleti környékét is sikerült elfoglalni. A Viborgi-öblön átkelö szovjet csapatok 40 kilométer szélességben és 13 kilométer mélységben az öböl nyugati partján hídföt foglaltak, s elvágták a vüpuri-helsinki országutat. A Vüpuri felé törö szovjet csapatoknak a saimaani csatorna körzetében le kellett küzdeniük azt az övezetet, melyet a finn hadsereg árasztott el vízzel. A csatorna felsö szakaszán kinyitották a zsilipeket, ennek következtében 6 méterrel magasabb lett a víz szintje, és a jeges áradat a folyók és tavak rendszerében mindent elborított útjában. Repola körzetében a víz szintje 2,5 méterre emelkedett. A hatalmas térség járhatatlan jeges ingovánnyá változott. A szovjet harcosok övig érö jéghideg vízben rohamozták meg az ellenség

megerödített állásait. Az elárasztott körzetet sikerült leküzdeni. A szovjet-finn háború hadmüveleteiben jelentös szerepet játszott a Vörös Zászlórenddel kitüntetett Balti Flotta. Hajótüzérsége és parti ütegei támogatták a szovjet csapatok támadását, a tengerészeti légierö pedig harcolt az ellenség közlekedési vonalain, valamint az ellenséges parti támaszpontok, kikötök, ütegek és repülöterek ellen. A szovjet és külföldi tengerészeti légierök történetében elöször történt meg az, amit a balti hajóhad hajtott végre: az ellenség több hajóútját a levegöböl aknásította el. Tengeralattjárókkal is zavarta az ellenség közlekedését. A légierö és a tengeralattjárók összesen 20 ellenséges szállítóhajót süllyesztettek el. Finnország tengeri útjainak állandó veszélyeztetése hadmüveleti, söt hadászati jelentöségü volt, tekintve hogy a finn hadsereget nyugatról látták el fegyverekkel. A Balti Flotta több fontos partra szálló hadmüveletet is hajtott végre. A Balti Flotta parancsnokai és matrózai kimagasló harci erényekröl, kiváló szakértelemröl tettek tanúbizonyságot. Szovjet tengeralattjárók nemegyszer átkeltek a Déli-Kvarken tengerszoroson, ahol az ellenség a svéd flotta közremüködésével aknazárat létesített, s hajóival, repülögépeivel állandóan ellenörizte a vizeket. A tengeralattjárók tevékenységét megnehezítette a jégtakaró, az alacsony hömérséklet és az erös viharok. Több tengeralattjáró parancsnokát a Szovjetunió Höse címmel, legénységét pedig rendjelekkel és vitézségi érmekkel tüntették ki. A Mannerheim-vonal teljes felszámolása és az ellenség átkarolása Vüpuri, Keksholm, Sortavala körzetében megtörte a finn hadsereg ellenállását. A szovjet csapatok elött megnyílt az út Finnország középsö részébe és a föváros felé. A hatalmas veszteségeket szenvedett finn hadsereg nem állíthatta meg támadásunkat. Ekkor a finn kormány elfogadta a harctevékenység beszüntetésére vonatkozó szovjet javaslatot. A Finnországgal folytatott béketárgyalások nem voltak szokványosak, mint ahogy maga a háború is elütött más háborúktól. A béketárgyalásokat nem a vereséget szenvedett ország, hanem a gyöztes állam kezdeményezte. A megbeszélések Finnország szuverén jogainak tiszteletben tartásával folytak. A megbeszéléseket hosszas diplomáciai harc elözte meg, A szovjet kormány kezdettöl fogva a konfliktus békés rendezésére törekedett. Az imperialista államok pórázán tartott Finnország eleinte nem akart belemenni a Szovjetunió békejavaslataiba, abban reménykedett, hogy idöt nyerhet, és a Népszövetség segítségével más országokat is bevonhat a szovjet-finn konfliktusba. Ebben a vonatkozásban különösen buzgó tevékenységet fejtett ki Tanner, akit Finnország külügyminiszterévé neveztek ki. De minden eröfeszítése hiábavalónak bizonyult. Ekkor a finn kormány Németország és az Egyesült Államok közvetítését próbálta megnyerni, hogy nyomást gyakoroljon a Szovjetunióra. Németország azonban nem akart közvetítésre vállalkozni, az Egyesült Államok kormánya pedig azt válaszolta, hogy a pillanatot alkalmatlannak" tartja békekötésre. A finn kormány csak ezután fordult közvetlenül a Szovjetunióhoz, svédországi követsége útján. 1940. január 8-án Hella Wuolijoki finn írónö Tanner megbízásából, Ryti miniszterelnök hozzájárulásával, tárgyalásokat kezdett Kollontajjal, a Szovjetunió svédországi követével, majd más szovjet személyiségekkel is a békekötés kérdéséröl. Mint késöbb Wuolijoki megjegyezte, a Szovjetuníó képviselöi "rendkívül mély megértést és barátságot tanúsítottak népünk iránt, sajnálkozásukat fejezték ki a dolgok állásán, és a leghumánusabban törekedtek arra, hogy segítséget nyújtsanak a béke megkötésében". 1940. január 29-én a szovjet kormány Günther svéd külügyminiszternek hivatalos nyilatkozatot küldött, amelyben utalt arra, hogy elvileg nincs kifogása a Ryti-Tanner kormánnyal való békeegyezmény megkötése ellen, de a tárgyalások megkezdése elött tudnia kell, milyen feltételekbe hajlandó beleegyezni Finnország kormánya, máskülönben hiábavaló lenne bármiféle egyezményröl beszélni. A szovjet kormány ugyanakkor beleegyezését adta ahhoz, hogy Finnország hivatalos válaszának megérkezéséig a tárgyalásokat a svéd kormányon keresztül folytassák, amely felajánlotta a közvetítést. A finn kormány azt válaszolta, hogy nincs kifogása a Szovjetunióval való tárgyalások újrafelvétele ellen, de szeretné pontosabban ismerni a szovjet feltételeket. Február 5-én Tanner Stockholmba érkezett. De még Kollontajjal való találkozása elött arra kérte Günthert, hogy a háború folytatására küldjön Finnországba a svéd reguláris hadseregböl 30 ezer katonát és tisztet, akik mint "önkéntesek szerepelnének. A svéd kormány elutasította a kérést, de azt megígérte, hogy fokozza a gazdasági segítséget és az önkéntesek toborzását a tartalékosok között. Tanner február 13-án másodízben utazott Stockholmba, ott találkozott Güntherrel és Hansson svéd miniszterelnökkel, s tisztázni próbálta velük, hogy Svédország mikor és milyen segítséget nyújt Finnországnak, s hogy hajlandó-e területén átengedni Anglia és Franciaország csapatait a Szovjet unió elleni háború folytatása végett. A svéd vezetök azt felelték, hogy amennyiben Anglia és Francia ország beavatkozik a szovjet-finn konfliktusba, akkor a skandináv országok is belesodródhatnának a nagyhatalmak közt folyó háborúba. Azt tanácsolták Tannernek, hogy a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokon önálló álláspontot foglaljon el, és e tárgyalások feltételeit a svédországi szovjet követ útján tisztázza. Február 23-án a szovjet kormány Kollontaj révén közölte feltételeit. Ezek szerint Finnország átengedi a Szovjetuniónak a Karél-földszorost, a Ladoga-tó északkeleti partvidékét, továbbá bérbe adja Hanko-félszigetet a hozzá tartozó kis szigetekkel, hogy ott a Szovjetunió a Finn-öböl bejáratának védelmére haditengerészeti támaszpontot építhessen. A szovjet kormány ugyanakkor kijelentette, hogy a maga részéröl hajlandó kiüríteni Petsamo körzetét, és kész Finnországgal is, Észtországgal is egyezményt kötni a Finn-öböl közös védelmére. A szovjet kormány, hogy megtörje a szovjet-finn békeszerzödés megakadályozására törekvö Anglia ellenállását, azzal a kéréssel fordult hozzá, továbbítsa Helsinkibe a Szovjetunió békejavaslatait. Butler, az angol külügyminiszter helyettese február 24-én kijelentette a londoni szovjet nagykövetnek, hogy "a brit kormány a maga számára lehetetlennek találja ilyen feltételek átadását . . . A brit kormány nagyon sajnálja, hogy jelenleg nem áll módjában közvetítö szerepet vállalni". Ez a válasz is csak azt bizonyította, hogy Anglia uralkodó körei minden erejükkel igyekeztek megakadályozni a szovjet-finn háború befejezését. A finn minisztertanács február 25-i ülésén csak Paasikivi és Pekkala miniszterek szavaztak a szovjet békejavaslatok elfogadása mellett. Másnap e javaslatokat a kormány elfogadhatatlanoknak nyilvánította. Február 27-én Tanner ismét Stockholmba utazott, hogy azonnali segítséget kérjen. A svéd kormány megígérte, hogy a reguláris egységekböl 16 ezer "önkéntest" küld Finnországba, de továbbra is a szovjet békefeltételek elfogadását tanácsolta. A Vörös Hadsereg sikereinek láttán Finnország kormánya 1940. március 1-én beleegyezett a Szovjetunióval folytatandó béketárgyalásokba, s Kollontaj útján közölte, hogy "az említett feltételeket a tárgyalások kiinduló pontjának tekintheti, s azokat elvben elfogadja". Ez vad dühöt váltott ki a háborús gyújtogatók körében. Tanner szavai szerint "alig hozta meg döntését a minisztertanács, máris erös nyomást gyakoroltak rá kívülröl. Franciaország és Anglia, amelyek addig alkalomszerüen több-kevesebb segítséget nyújtottak, a kormány döntésének kézhez vétele után . . . minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek megakadályozni, hogy Finnország béketárgyalásokat folytasson a Szovjetunióval". Franciaország a Moszkvával kezdett tárgyalások megszakítását követelte. London kijelentette, hogy "amennyiben a Szovjetunióval való megbeszélé sek folytatódnak, minden elökészületet (az expedíciós csapatok elindításával kapcsolatos elökészületeket Szerk.) félbeszakítanak, a fegyverszállítást és a gazdasági támogatást pedig beszüntetik". Anglia és Franciaország nyomására a finn kormány bizonytalan idöpontra halasztotta a finn békeküldöttség moszkvai utazását. Március 4-én a következö nyilatkozatot juttatta el a szovjet kormányhoz: "A finn kormány óhajtja a harctevékenység megszüntetését és a békekötést, mivel azonban a szovjet javaslatban szereplö új határ nem világos a számára, e tekintetben további felvilágosításra van szüksége. Kívánatosnak tartja az információt arra vonatkozólag is, hogy Finnország milyen kárpótlást kap." A finn kormány azért küldött ilyen nyilatkozatot, mert egyrészt túlságosan reménykedett szövetségesei segítségében, másrészt alábecsülte az arcvonalon kialakult helyzet bonyolultságát. Mannerheim március 4-énjelentette a kormánynak, hogy a Karél-földszoroson a finn csapatok válságos helyzetbe kerültek, ennélfogva a háború folytatása értelmetlenné vált. Anglia és Franciaország rendkívüli eszközökhöz folyamodtak, hogy Finnországot a háború folytatására kényszerítsék. E két állam diplomáciai képviselöi ugyanezen a napon azt követelték Tannertöl, hogy Finnország legkésöbb március 5-én hivatalosan kérjen fegyveres segítséget Angliától és Franciaországtól. Ez majdnem ultimátum volt. A kialakult helyzetben nagyon sok függött Svédország és Norvégia állásfoglalásától. A szovjet kormány még 1940. január elején figyelmeztette ezeket az országokat, hogy szembe kell szállniuk "azoknak a hatalmaknak a politikájával, amelyek Svédországot és Norvégiát háborúba akarják sodorni a Szovjetunió ellen". A szovjet kormánynak ez a nyilatkozata pozitív irányban befolyásolta Svédországot és Norvégiát abbeli döntésükben, hogy keresztülengedjék-e területükön az angolfrancia csapatokat vagy sem. Március 5-én a svéd kormány közölte, hogy az ország területén nem enged át külföldi csapatokat. Ugyanakkor nyomatékosan tanácsolta Finnországnak, hogy március 6-án, moszkvai idöszámítás szerint 11 órakor szüntesse be a harctevékenységet, és haladéktalanul küldjön békedelegációt Moszkvába. Ugyanazon a napon március 5-én Finnország azzal a kéréssel fordult az angol és a francia kormányhoz, hogy a fegyveres segítségre vonatkozó igénylés határidejét hosszabbítsák meg március 12-ig. A finn kormány egyik-másik tagja köztük Tanner is arra számított, hogy a Szovjetunió kormánya nem adja meg idejében a Finnország által kért felvilágosításokat, s ez majd lehetöséget nyújt a további béketárgyalások elutasítására. Tanner így érvelt a minisztertanácsban: "Ha március 5-én vagy 6-án nem jön meg a válasz Moszkvából, akkor a mi teendönk a következö 1. fegyveres intervencióért kell folyamodnunk a nyugati hatalmakhoz; 2. meg kell kérnünk a skandináv országokat, engedjék át területükön a nyugati csapatokat; 3. segítséget kérö felhívással kell fordulnunk az egész világhoz." Tannernek az a számítása, hogy a szovjet kormány majd késlekedik a válasszal, mint várni is lehetett nem vált be. A Szovjetunió március 6-án újabb javaslattal fordult Finnországhoz, hogy küldjön delegációt Moszkvába. A finn kormány elfogadta az indítványt, és küldöttsége még ugyanazon a napon elindult a Szovjetunióba. A Vörös Hadsereg sikerei és a Szovjetunió békeszeretö politikája még a háborús párti Tannert is arra kényszerítették, hogy ne gördítsen további akadályokat a béke helyreállításának útjába. Az elsö hivatalos ülésen március 8-án a szovjet küldöttség megismételte a korábban közölt békefeltételeket, kiegészítve azzal, hogy vitassák meg a következö kérdést is: Finnország engedje át a Szovjetuniónak azt a kis területet Kuolajarvi körzetében, ahol a finn határ egészen megközelíti a murmanszki vasútvonalat. A finn küldöttség lehetöséget kért arra, hogy a kérdést megtanácskozza kormányával és a nyugati hatalmakkal. Az utóbbiak a szovjet-finn tárgyalások meghiúsítására igyekeztek felhasználni ezt a haladékot. Március 11-én Chamberlain angol miniszterelnök kijelentette a parlamentben: Franciaország és Nagy-Britannia kormányai "anyagi segítséget nyújtottak és fognak továbbra is nyújtani a finneknek, s biztosítják Finnország kormányát arról, hogy amennyiben további támogatást kér tölük, haladéktalanul a finnek segítségére sietnek mindennel, amivel csak lehet". Ugyanakkor Churchill, aki abban az idöben Anglia haditengerészeti minisztere volt, kormánya megbízásából sietve Párizsba utazott, ahol Daladier francia miniszterelnökkel együtt kijelentette a finn kormány képviselöjének, hogy Finnország kívánságára "a Nyugat akciója haladék talanul megkezdödik; Norvégiát és Svédországot többé nem kérdezik meg, hanem csak tájékoztat ják. Franciaország megígérte, hogy     amint megkapja az intervencióra vonatkozó finn kérelmet, azonnal megszakítja diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval. Daladier ragaszkodott a moszkvai tárgyalások azonnali megszakításához. "Újra meg újra biztosítom önöket írta " Finnország kormányának -, hogy mi hajlandók vagyunk azonnal segítséget nyújtani. A repülögépek és az expedíciós csapatok indulásra készen állnak." Steinhardt, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete a svéd követ útján értesítette a finn küldöttséget, hogy az Egyesült Államok támogatja Anglia és Franciaország finnországi lépéseit. Még egy héttel korábban, március 4-én, az amerikai kormány közölte Finnországgal, hogy kész "ténylegesen részt venni a konfliktusban". De Angliának, Franciaországnak és az Egyesült Államoknak Finnországra kifejtett együttes nyomása sem volt képes a szovjet-finn tárgyalások meghiúsítására. Finnország kormányát csapatainak veresége és a Mannerheim-vonal áttörése békekötésre kényszerítette. A minisztertanácson fel olvasták Heinrichs tábornoknak, a karéliai finn csapatok parancsnokának Mannerheim által is támogatott jelentését arról, hogy a finn hadsereg válságos helyzetbe került, ennélfogva a háborút nem lehet folytatni. A Szovjetunió békejavaslatainak is nagyjelentöségük volt. A szovjet kormány nem arra használta fel fegyveres eröinek gyözelmét, hogy kegyetlen feltételeket szabjon az ellenfélnek, hanem igen mérsékelt igényeket támasztott, amelyeket a Szovjetunió védelmének biztosítása követelt meg. 1940. március 12-én Moszkvában aláírták a szovjet-finn békeszerzödést és a hozzácsatolt jegyzökönyvet. A szerzödés értelmében a harctevékenységet március 13-án, leningrádi zónaidö szerint 12 órakor mindkét fél beszüntette. Finnország beleegyezett, hogy hátrább vonja határait a Karélföldszoroson, a Ladoga-tótól északnyugatra és Kuolajárvi körzetben, átengedi a Ribacsijés Szrednyij-félszigetek egy részét, továbbá 30 évre bérbe adja a Hanko-félszigetet a hozzá tartozó szigetekkel. A Szovjetunió viszont kötelezte magát, hogy csapatait kivonja Petsamo területéröl, amelyet az 1920. évi szerzödés értelmében önként átengedett Finnországnak. A Finnországgal kötött békeszerzödés biztosította Leningrád, Murmanszk és a murmanszki vasútvonal biztonságát, megörizte Finnország függetlenségét, és kedvezö feltételeket teremtett a szovjet-finn jószomszédi viszony fejlödéséhez. A szovjet hadiés szállító-flotta hadászati helyzete pedig lényegesen megjavult a Balti-tenger térségében és északon. Több ország haladó közvéleményey megelégedéssel fogadta a békeszerzödést, amelyůben helyesen a szovjet állam békeszeretö politikájának gyözelmét látta. A haladó gondolkodású körökre különösen nagy hatással volt az, hogy a Szovjetunió a legyözött Finnországtól nem követelt mást, csak amire biztonsága érdekében feltétlenül szüksége volt. A Vörös Hadsereg finnországi gyözelme gondolkodásra késztette az agresszorokat. Hitler 1940. március 8-án azt írta Mussolininak, hogy Németországnak és Olaszországnak ezentúl okvetlenül figyelembe kell venniük a Szovjetunió gyözelmét. "Tekintetbe véve az ellátás nehézségeit jelentette ki Hitler -, a világon semmiféle erö nem lenne képes vagy ha igen, csak hosszú elökészületek után olyan eredményeket elérni 30-40 fokos fagyban és ilyen terepen, mint amilyeneket az oroszok elértek a háború legelején." Oldrich, a New York Times katonai szemleírója nagyra értékelte a Szovjetunió eröit: "A Mannerheim-vonal áttörése írta . . . amely megelözte a szovjet-finn békeszerzödést, a legkimagaslóbb katonai tett az elmúlt háború óta." A burzsoá sajtó megjegyezte, hogy a szovjet-finn háború befejezése felborította azoknak a terveit, akik minden úton-módon a háborús konfliktus kiterjesztésén fáradoztak. "Az az este kapott közlemény írta a New York Herald Tribune -, hogy aláírták a szovjet-finn szerzödést, nagy csapás volt Amerika hivatalos köreire nézve." Anglia és Franciaország legfelsö katonai tanácsa már 1940. február 5-én arra a következtetésre jutott, hogy "Finnország fegyverletétele . . . a nyugati szövetséges hatalmak nagy vereségét jelentené, és világszerte végzetes módon hatna tekintélyükre". A háborús gyújtogatók mégsem hallgattak el, hanem megkísérelték csödöt mondott politikájuk folytatását. Anglia és Franciaország kormányai "nem voltak hajlandók félretenni sokat ígérö terveiket. Egyszerüen áthangolták azokat az új helyzetnek megfelelöen . . ." Az angol-francia föparancsnokság 1940 márciusában állandóan fontolgatta "a Szovjetunióelleniharctevékenységmegindításának kérdését". Április elsö felében a francia kormány háromszor vitatta meg Weygand tábornokjelentését a Szovjetunió megtámadásának elökészítéséröl,jóllehet Németország akkor már betört Dániába és Norvégiába. Reynaud francia miniszterelnök Daladier utóda azt követelte, hogy két héten belül minden elökészületet tegyenek meg Baku megtámadására. Április 17-én Weygand tábornok írásbeli jelentésében a következöket hangoztatta: "A kaukázusi olajlelöhelyek bombázásának elökészítése annyira elörehaladt, hogy már ki lehet számítani azt az idöt, amikor e hadmüvelet végrehajtása megtörténik . . . Az óvatosság azt követeli, hogy a hadmüveletet június vége vagy július eleje elött ne kezdjük meg, mivel feltétlenül szükségesnek tartjuk a hadmüveletet csak akkor végrehajtani, amikor már minden készen van." A francia parancsnokság elfogadta Weygand indítványát; a Szovjetunió megtámadásának idejét 1940. június végére vagy július elejére tüzték ki. Az elsö "légitámadásokat 1940. június végén szándékoztak indítani a szov jet olajmezök ellen". A francia közel-keleti parancsnokság képviselöi biztosították az állam vezetöit, hogy nem nyugaton, hanem keleten kell harcolni. Igy például Jaunot tábornok, aki Weygand szíriai hadseregében a légierö parancsnoka volt, nyíltan kijelentette az akkori francia légügyi miniszternek: "Nem önök fognak harcolni nyugaton. Mi fogunk harcolni a Kaukázusban adjanak nekünk ehhez eszközöket." Megjegyzendö, hogy mindez akkor történt, amikor Németország már csapásra készülödött Franciaország ellen. Az a háború, melyet Finnország uralkodó körei kényszerítettek a Szovjetunióra, messzemenö célokat követett. Az volt a kérdés, sikerül-e a nyugati államok reakciós eröinek melyek ezt a háborút szervezték a Finnországnak nyújtott segítség ürügyén összekovácsolni egy szovjetellenes egységfrontot. A Szovjetunió azzal, hogy idejekorán gyözelmet aratott Finnországon, felborította ellenségeinek terveit. A fasizmussal rokonszenvezö finn körök azonban nem mondtak le arról a régi eszméjükröl, hogy bármely erös agresszorral tömböt alkossanak; nemsokára hozzá is fogtak elgondolásuk megvalósításához. A finn kormány felajánlotta szolgálatait Németországnak, mert részt akart venni a hitleristák hitszegö támadásában a Szovjetunió ellen. A szovjet kormány és a Vörös Hadsereg föparancsnoksága fontos következtetéseket vont le mind magából a szovjet-finn háború tényéböl, mind pedig e háborúval összefüggö szovjetellenes, imperialista tervekböl. A párt központi bizottságának 1940. márciusi plénuma azt javasolta a honvédelmi népbiztosnak, hogy a legfelsö haditanács tartson kibövített ülést, arra hívja meg a háborúban részt vett hadseregparancsnokokat, a hadseregek haditanácsainak tagjait, a hadtestés hadosztályparancsnokokat, s vitassák meg közösen a szerzett tapasztalatokat. Ezt a kibövített ülést a Kremlben tartották meg 1940. április 14-töl 17-ig. Részt vettek rajta a honvédelmi népbiztosság és a vezérkar osztályainak felelös beosztású munkatársai, továbbá a katonai körzetek és akadémiák képviselöi is. A tanácskozáson felszólalók valamennyien egyetértettek abban, hogy a Vörös Hadsereg `megbíz ható fegyverzettel és technikai eszközökkel rendelkezik. De szóba került az is, hogy a személyi állo mány, különösen a gyalogság, nem ismeri eléggé a haditechnikát, s nem tudja azt téli viszonyok közt megfelelöen alkalmazni. Igy a Vörös Hadsereg hatalmas teljesítöképességü és sokoldalú techni kai eszközeit a szovjet-finn háborúban nem eléggé hatásosan használták fel. A háború folyamán kiderült, hogy automata fegyverek és aknavetök hiánya miatt a gyalogság közeli tüze gyenge, továbbá a híradás és vezetés rádiótechnikai eszközei megbízhatatlanok. A csapatok szervezése sem felelt meg teljesen a karél-finn hadszíntér követelményeinek. A lövész hadosztályok nehézkesek voltak, nagy és nehezen vezethetö hadtáppal. Az úgynevezett "könnyü gépkocsizó hadosztályok a finnországi viszonyok között valójában nehézkesnek bizonyultak, s autó torlaszokat képeztek az utakon. A gyalogság nem értett hozzá, hogyan kell sítalpakon harcolni. Csak a háború folyamán kezdtek különleges sítalpas zászlóaljakat szervezni, továbbá hidász és útépítö alakulatokat, légcsavarhajtású és lóvontatású szánokkal felszerelt egészségügyi és szállító osztagokat, amelyek mind jól be is váltak. A hadsereg haditechnikai ellátása a békelétszámú belsö katonai körzetek számára kielégítö volt. A háború körülményei között azonban sok lényeges hiányosság mutatkozott a csapatok ellátásában, s ez a háború elsö szakaszában kedvezötlenül befolyásolta a harctevékenységet. Különösen kezdetben súlyosan érzödött, hogy nem volt elegendö téli ruha, fütöberendezés a kocsikhoz és a fedezékekhez, valamint javító anyag, szállítóeszköz. Nem volt kielégítö módon megszervezve a gépkocsiés útszolgálat. Februárig a frontnak nem voltak útépítö, útkarbantartó és forgalomszabályozó alakulatai, nem voltak tehergépkocsijai a gyors szállítások lebonyolítására. Noha szám szerint sok volt a gépkocsi, a tartalék alkatrészek és az elömelegítö készülékek hiánya miatt a csapatok gépkocsi hiányban szenvedtek. A Vörös Hadsereg úgy kezdte meg a háborút Finnországgal, hogy nem ismerte elég jól a karél-finn hadszíntér sajátosságait, sem az ellenfél hadseregének szervezetét, fegyverzetét, kiképzési fokát és harcászatát. A szovjet csapatoknak nem volt tapasztalatuk arra vonatkozóan, hogyan kell nagy háborút viselni az erdökben, télen, úttalan terepen. Az orosz nemzetiségü katonák aránylag könnyen viselték el a kemény hideget. A hadseregben azonban az ország déli vidékeiröl való harcosok is voltak, s ezeket elözöleg nem képezték ki téli harcokra. A háború elsö szakaszában a parancsnoki állománynak csak igen általános elképzelése volt a Karélföldszoros erödrendszeréröl, s nem rendelkezett tapasztalatokkal arra vonatkozólag sem, hogyan kell leküzdeni a korszerü vasbeton erödöket, köerödítményeket és tüzelöállásokat. A Haszan-tónál, a Halhin-Gol folyónál, a Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija felszabadításáért folyt harcok tanulságai nem váltak a csapatok közkincsévé. A Vörös Hadsereg kénytelen volt harc közben tanulni és tapasztalatokat gyüjteni, minthogy parancsnoki karának zöme fiatal káderekböl állott. Sok hadtestés hadosztályparancsnok csak a háború elöestéjén kapta meg kinevezését. Az egyes harcosok képzettsége nem érte el a kellö színvonalat. A lövészrajokat és szakaszokat nem tanították meg arra, hogyan kell harcot vívni árokban, erdöben, bekerítésben; nem tudtak rejtve tevékenykedni, hanyagok voltak a felderítésben és az álcázásban. A pártpolitikai munka nem mindig irányult a konkrét harci feladatok és parancsok teljesítésére, a katonai leleményesség fejlesztésére, arra, hogyan kell okosan tevékenykedni a ravasz és alattomos ellenség területén. Az agitátorok és propagandisták gyengén ismerték a finn uralkodó körök népellenes politikájának konkrét tényeit. A magasabbegységek és hadseregek vöröskatona-újságjai túlságosan sokat és eltúlozva írtak a finn aknák és "kakukkok" (mesterlövészek) veszélyességéröl, s ezzel hamis képet adtak az ellenség erejéröl. Az alegységek és csapatok politikai munkásai kevés konkrét segítséget kaptak ahhoz, hogy eredményesen mozgósíthassák a katonákat és parancsnokokat az elöttük álló feladatok elvégzésére és a nehézségek leküzdésére. A legfelsö haditanács kibövített plénumán felszólaló parancsnokok hangsúlyozták, hogy a Finnországban kivívott gyözelem felesleges áldozatokkal járt, s ezeket el lehetett volna kerülni. A harcteret megjárt parancsnokok ragaszkodtak ahhoz, hogy a csapatok fegyverzetét, szervezetét, oktatását és nevelését gyökeresen meg kell javítani; át kell szervezni a hadsereg vezetési módszereit (az elöljárók kevésbé gyámkodjanak az alárendelteken); a megkezdödött második világháború tapasztalatainak, és a szovjet határokat, a szovjet állami érdekeket védelmezö Vörös Hadsereg 1938-1940-es harci tapasztalatainak figyelembevételével át kell dolgozni a szabályzatokat; végül felül kell vizsgálni a szocialista haza védelmére irányuló erkölcsi elökészítés módszereit. A Finnországgal viselt háború nagy hiányosságokat tárt fel a csapatok kiképzésében és tevékenységében. E hiányosságok egyik fö oka az volt, hogy a személyi kultusz légkörében felmagasztalták a polgárháború tapasztalatait és hagyományait, ugyanakkor alábecsülték a fegyveres harc formáiban és a fegyverzet terén azóta végbement változásokat. A legfelsö haditanács április 17-i ülésén Sztálin nagy beszédet mondott, s abban beismerte, hogy "a polgárháború hagyományainak és tapasztalatának kultusza gátolta . . . az új módszerre való áttérést, a korszerü háború vágányára való átállást". Azt lehetett volna várni, hogy e megállapítást megfelelö intézkedések követik. Sztálin azonban lényegében nem engedte meg a legfelsö haditanácsnak, hogy az a szükséges következtetéseket levonja, hanem sietve berekesztette a plenáris ülést. Ez volt az oka annak, hogy a legfelsö haditanács csupán részletkérdésekkel foglalkozott, s a következöket javasolta: a haditechnikai eszközök elavult típusait ki kell vonni a fegyverzetböl, s új fegyver-, valamint haditechnikai típusokat kell kidolgozni; továbbá határozatokat kell hozni "a Vörös Hadsereg csapatainak harckiképzésére, szervezetére és felépítésére vonatkozó intézkedésekröl a Finnország elleni háború és a legutóbbi évek tapasztalatai alapján". Azonkívül megállapította a lövész, harckocsi, tüzér és különleges csapatok és magasabbegységek béke-, illetve hadiállományát, s intézkedéseket hozott, hogy a hadsereg megfelelö szabályzatokat kapjon. Külön albizottság dolgozta ki a párt központi bizottsága számára azokat az elképzeléseket, melyek a hadseregben végzendö politikai munkára vonatkoztak mind béke, mind háború idején. Azonkívül a legfelsö haditanács elökészítette a népbiztosok tanácsának határozati javaslatát. "A Vörös Hadsereg katonai-gazdasági ellátásának megjavításáról" és "A tábornoki és tengernagyi rendfokozatok bevezetéséröl a magasabb parancsnoki állomány számára". A szovjet-finn háború tapasztalatai alapján kidolgozott és a legfelsö haditanács által elfogadott intézkedések alapul szolgáltak ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg harcképessége tovább növekedjék. De sok tekintetben még ez a munka sem fejezödött be a Nagy Honvédö Háború kezdetéig. A Szovjetunió és Finnország viszonyában nem voltak olyan mély ellentétek, amelyek elkerülhetetlenné tették volna a fegyveres konfliktust. A szovjet-finn háborút az imperialista nagyhatalmak uralkodó köreinek az a törekvése váltotta ki, hogy Finnországot messzemenö terveik megvalósításának eszközévé tegyék. A külföldi erök pórázán tartott finn kormány szovjetellenes politikája sokba került az országnak és népének. A szovjet-finn békeszerzödés megteremtette a két szomszédos állam baráti viszonyának fejlödéséhez szükséges nemzetközi alapot. A finn uralkodó csoport azonban a jobboldali szociáldemokraták vezetöit is beleértve a békeszerzödés aláírása után is folytatta kardcsörtetö politikáját, és a hitlerista Németország csatlósává, katonai kalandjainak részvevöjévé tette az országot, 5. A szovjet-román konfliktus békés rendezése. A Szovjetunió délnyugati és déli határainak biztosítása A Szovjetunió délnyugati határain nyílt szovjetellenes politikát folytatott a román királyi kormány. Ez a burzsoá-földesúri kormány, kihasználva a fiatal szovjetköztársaság gyengeségét, megszegte a vele 1918 márciusában kötött egyezményt, melynek értelmében Románia kiüríti Besszarábiát; ehelyett a német militaristákkal megegyezve, a szovjet államtól elszakította és jogfosztott gyarmatává tette ezt a területet. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok helyeselték Románia eljárását. A román bojárság és a katonai klikk a forradalmi mozgalmat könyörtelenül elfojtotta, Besszarábiában véres és rabló rémuralmat teremtett, amely a termelöerök teljes kimerülését, a dolgozók elnyomorodását, a népesség csökkenését vonta maga után. A román nép nem támogatta az uralkodó körök besszarábiai politikáját. A néptömegek akaratát és érdekeit kifejezö Román Kommunista Párt fennállása, vagyis 1921 óta, állandó és következetes harcot vívott azért, hogy megvalósuljon a népek nemzeti önrendelkezésének lenini jelszava. Besszarábia elrablása még jobban fokozta Románia uralkodó köreinek agresszív étvágyát. Úgy számítottak, hogy a szovjet állam megsemmisítése és szétdarabolása örök idökre biztosítja nekik a törvénytelenül elragadott Besszarábiát, söt még újabb szovjet területek megkaparintását is lehetövé teszi. Ebben teljes mértékben szolidárisak voltak Lengyelország uraival, ami az 1921-ben megkötött, a Szovjetunió ellen irányuló lengyel-román katonai szövetségben jutott kifejezésre. A háborút megelözö évek során a román nagybirtokosok és tökések töretlenül ragaszkodtak a szovjetellenes politikai irányvonalhoz. Agresszív politikájuk szorosan kapcsolódott ahhoz a körülményhez, hogy mind politikai, mind gazdasági vonatkozásban az imperialista hatalmaktól függtek. Az uralkodó osztályok nagyon féltek attól a hatástól, amelyet a gyözedelmes szocializmus országa gyakorolt Románia kizsákmányolt néptömegeire, s ezért a nyugati hatalmak imperialista, szovjetellenes politikájának hídföállásaivá változtatták országukat. A fö, vezetö pártok a nemzeti parasztpárt (caranisták) és a nemzeti liberális párt a Szovjetunió ellen készülödö imperialista keresztes hadjárat támaszpontjának tekintették Romániát. A nemzeti parasztpárt elnöke, Iuliu Maniu 1930-ban cinikus nyíltsággal jelentette ki, hogy "Románia kivont kard, mely kész megvédelmezni az ösi földrészt". 1937 végén Maniu a legnagyobb fasiszta szervezettel, a "Vasgárdával" lépett közös választási blokkba, s ezzel a fasiszta diktatúra útját egyengette Romániában. A nemzeti liberális párt szintén aktívan hozzájárult az ország fasizálódásához. A "Vasgárda", amelyet a román földbirtokosság és burzsoázia mindkét pártja támogatott, Románia legreakciósabb köreinek terrorista, felforgató szervezete, egyúttal pedig a hitleristák ügynöksége volt, s a külföldi reakciós erök támogatását élvezte. A burzsoá-földesúri kormányok szovjetellenes politikája a nagy néptömegek ellenzésébe ütközött. Romániának a fasiszta koalícióhoz való csatlakozása népszerütlen volt, hiszen a nép még az elsö világháború óta erösen gyülölte a német militarizmust, amely akkoriban megszállta az országot, és nagy szenvedést hozott a lakosságra. A Román Kommunista Párt, mely híven fejezte ki a nép létérdekeit, illegalitásba kényszerülve is szívós munkát fejtett ki, hogy megszervezze a harcot az ország fasizálása ellen és a szovjetellenes háborús készülödés meghiúsítására. A kommunista pártot követték a vezetése vagy befolyása alatt álló legális demokrata szervezetek: antifasiszta nemzeti bizottság, a munkaliga, a demokratikus diákfront, a demokrata blokk, a földmüvesek frontja, az egyesült szakszervezetek stb. "A Szovjetunió barátai" társaság, melyet 1934-ben alapítottak, az 1935-ben létrehozott "románszovjet kultúrkapcsolatokat támogató társaság", valamint a kommunista párt kezdeményezésére alakult egyéb antifasiszta és háborúellenes tömegszervezetek felléptek annak érdekében, hogy Románia és a Szovjetunió között barátságos, jószomszédi viszony alakuljon ki. Neves román közéleti személyiségek is a szovjet-román viszony megjavítása mellett szálltak síkra, például dr. Petru Groza, néhány reálisabban gondolkodó burzsoá politikus, mint Nicolae Titulescu, dr. Nicolae Lupu, Dimitru Dobrescu, Grigore Iulian, és a román kultúra sok tekintélyes képviselöje. Miután az imperialista világ két ellenséges tömbre szakadt, Romániában meggyorsult a fasizálódás folyamata, erösödött a munkásés demokratikus mozgalom ellen alkalmazott terror. Ugyanakkor Románia reakciós kormányának külpolitikájában egyre jobban érzödött a hitlerista Németország befolyása. II. Károly király a két kapitalista koalíció között próbált manöverezni, s a nemzetközi helyzet alakulásától függöen hol Anglia és Franciaország, hol Németország oldalára állott. De a román monarchia a politikai orientáció e változatai mellett is mindig arra törekedett, hogy részt vegyen a Szovjetunió megtámadásában. Az imperialista világ két ellenséges tömbre szakadásával Románia éppen úgy, mint Lengyelország elutasította a kollektív biztonság elvét. Gafencu román külügyminiszter 1939. március 21-én, az angol követtel folytatott megbeszélése során nyíltan kijelentette: Románia nem óhajt részt venni a kollektív biztonság rendszerében, hogy ne zavarja Németországot. A román reakció nem akarta akadályozni Németországot abban, hogy megtámadja a Szovjetuniót. Ebben a tekintetben megtalálta a közös nyelvet az angol reakcióval. A román kormány a kollektív biztonság eszméjének elvetésével egyidejüleg elfogadta Anglia és Franciaország hírhedt "garanciáit", és 1939 szeptemberében tárgyalásokat kezdett Nagy-Britanniával, hogy angol-francia csapatok szálljanak partra Romániában. Németország nyugat-európai katonai sikerei bizonyos átcsoportosulást idéztek elö Románia uralkodó köreiben. Az angol orientáció hívei veszítettek befolyásukból, a németbarát elemek viszont egyre erösebb pozíciókra tettek szert. Az utóbbiak képviselöi úgy számítottak, hogy ha a román tökések és földbirtokosok a német fasisztákkal szövetkeznek, nemcsak osztálykiváltságaikat és az elrabolt területeket tarthatják meg, hanem még újabb birtokokat is kaphatnak. Fabricius, a bukaresti német nagykövet jelentette, hogy a román uralkodó felsö réteg "a Németországhoz való igazodásban" keres menekvést. A "Németországhoz való igazodás" jutott kifejezésre az 1940 áprilisában aláírt úgynevezett "olajpaktumban", amelyben Románia kötelezte magát a német hadigépezet olajjal és olajtermékekkel való ellátására, Németország pedig arra, hogy a Lengyelországban zsákmányolt fegyverek nagy részét Romániának szállítja. "E fegyverek megérkezése mondotta a német követnek Tátarescu román miniszterelnök nagyszerü benyomást kelt majd egész Romániában, és hozzájárul Németország népszerüségének növekedéséhez. Azonkívül szükség van rá azért is, hogy erösítse Románia politikai pozícióit Oroszország viszonylatában." 1940. április közepétöl a román reakció egész sor határsértést szervezett a román-szovjet határon. Májusban tüntetö módon elrendelték a román hadsereg részleges mozgósítását. Ugyanakkor a király azzal a kéréssel küldte egyik tábornokát Berlinbe, hogy Németország "útépítés" ürügyén segítsen "keleti sáncot" létrehozni a román-szovjet határon. Románia vezetö politikusai egyre-másra hangoztatták, hogy "Románia, ha szükség lesz rá, fegyveres úton fog válaszolni Oroszországnak a besszarábiai kérdésben". Ugyanakkor a román kormány szovjetellenes politikájának támogatást akarván biztosítani azzal ijesztgette mind a német, mind az angol-francia imperialistákat, hogy harctevékenység esetén teljesen elpusztítja az olajipart. Sokatmondóan hozzáfüzte, hogy "ehhez már megtörténtek az elökészületek". 1940. május 29-én Tátarescu kijelentette a német nagykövetnek, hogy "a szoros együttmüködésnek (Németországgal Szerk.) nemcsak egyedül gazdasági téren, hanem minden (az okmányban aláhúzva Szerk.) egyéb területen is hatékonynak kell lennie". Az udvari miniszter közölte ugyanezzel a nagykövettel, hogy "a király nem beszél többé semlegességröl, hanem egyre jobban hajlik Németország felé". A román államrendörség vezetöje ugyancsak a király nevében közölte Killinger német követtel: "amint tudomásunkra jut a szövetséges államok támadási szándéka, erröl haladéktalanul informáljuk Németországot, nehogy a német csapatok túl késön érkezzenek". A román kormány egész politikája komolyan veszélyeztette a Szovjetunió délnyugati határainak biztonságát; az a sietség pedig, amellyel Románia uralkodó körei a hitlerista Németországhoz közeledtek, azt bizonyította, hogy a besszarábiai kérdés megoldása nem tür további halasztást. Ezért a szovjet kormány, amely a múltban már eröfeszítéseket tett Besszarábia kérdésének békés rendezé sére, megfelelö intézkedések megtételét látta szükségesnek annak érdekében, hogy a román kormányt e történelmi igazságtalanság felszámolására késztesse. A szovjet kormány 1940. június 26-án este nyilatkozatot adott át Davidescu moszkvai román követnek. "A Szovjetunió mutatott rá a nyilatkozat az igazságtétel érdekében szükségesnek és idöszerünek tekinti, hogy Romániával együtt haladéktalanul rendezze Besszarábiának a Szovjetunió részére való visszaadása ügyét. A Szovjetunió kormánya szerint Besszarábia visszaadásának kérdése szervesen összefügg Bukovina ama részének a Szovjetunió számára való átengedésével, amelynek lakosságát túlnyomó többségében a történelmi sorsközösség, valamint a nyelv és a nemzeti hovatartozás közössége Szovjet-Ukrajnához füzi." Az Észak-Bukovina átadásával kapcsolatos szovjet követelés annál inkább indokolt volt, mert Bukovina Népi Vecséje a nép akaratának megfelelöen még 1918 novemberében a Szovjet-Ukrajnával való egyesülést határozta el. Davidescu június 27-én átnyújtotta kormánya válaszjegyzékét, amely csupán a tárgyalási készség kifejezését tartalmazta. A Szovjetunió kormánya világos és pontos választ követelt a román követtöl arra vonatkozólag, hogy Románia kormánya elfogadja-e a szovjet indítványt. Davidescu igenlö feleletet adott. Ekkor a szovjet kormány a következö konkrét tervet javasolta: június 28-án moszkvai idö szerint 14 órától számítva négy nap leforgása alatt a román csapatok kiürítik, a Vörös Hadsereg pedig átveszi Besszarábia és Észak-Bukovina területeit; a román kormány felelösséget vállal az e területeken levö vasútvonalak, mozdonyés kocsipark, hidak, raktárépületek, repülöterek, iparvállalatok, elektromos müvek, távíróberendezések épségben maradásáért. A román állampolgároknak és intézményeknek Besszarábiából, illetve Észak-Bukovinából való kitelepítésével kapcsolatban fel merülö vitás kérdések rendezésére a szovjet kormány a két fél képviselöiböl álló vegyes bizottság alakítását javasolta. Egyben felszólította Románia kormányát, hogy mindezekre legkésöbb június 28-án 12 óráig válaszoljon. Bukarestben a román vezetök lázas tanácskozásokat folytattak nemcsak Németországgal, hanem más országokkal is. Anglia, bármennyire szerette volna is, nem avatkozhatott bele a szovjet-román ügyekbe, mivel akkor a nyugat-európai háború kötötte le. Németország, amelyet a szovjet kormány még június 23-án értesített a Romániához intézett követeléseiröl, kénytelen-kelletlen kijelentette, hogy nem érdekelt a besszarábiai kérdésben. Ha ugyanis Romániát nyíltan arra biztatja, hogy makacsul utasítsa el a szovjet követeléseket, magatartásával ront a szovjet-német viszonyon, márpedig a szovjet-német viszony rosszabbodása ekkor a Franciaországban folyó döntö harcok idején rendkívül hátrányos lett volna a hitleristákra nézve. Ezenkívül Németország attól is félt, hogy a szovjet-román konfliktus kiélezödése esetén elveszti Románia olajlelöhelyeit, melyeknek teljes épségben maradása rendkívül fontos volt számára. Június 27-én este a román koronatanács úgy döntött, hogy elfogadja a Szovjetunió javaslatait. Közvetlenül az ülés után a király a német követ útján azzal a kéréssel fordult Hitlerhez, hogy szavatolja a román határokat és küldjön katonai missziót Romániába. Ugyanakkor parancsot adott a román hadsereg általános mozgósítására. Június 28-án, a román kormány beleegyezö nyilatkozatának vétele után a Vörös Hadsereg megkezdte felszabadító bevonulását Besszarábiába és Észak-Bukovinába. A csapatok két lépcsöben vonultak: az elsöben voltak a gyorsan mozgó (harckocsi és lovas) alakulatok, a másodikban a lövészhadosztályok. A román csapatok parancsot kaptak a szervezett elvonulásra, de a katonák közül sokan inkább eldobálták fegyvereiket, és szétszéledtek. A szovjet csapatok 52704 puskát, 41480 pisztolyt, 1071 golyószórót, 346 géppuskát, 40 aknavetöt, 258 löveget, körülbelül 15 millió puskatöltényt, 54309 gránátot, 16907 aknát, 73320 lövedéket stb. szedtek össze. A szovjet csapatok a kapott parancs értelmében június 30-án elérték a Prut folyót. A besszarábiai és bukovinai városok és falvak lakói mindenütt üdvözölték és sóval-kenyérrel fogadták a Vörös Hadsereg harcosait. A városokban spontán tömeggyüléseket és tüntetéseket tartottak a dolgozók. Különösen megragadó volt a dolgozók tüntetö felvonulása Chisináu-ban (Kisinyevben), Izmailban, Bielcyben és Cerncuji-ban. Az illegalitásból elöjött kommunisták vezetésével a haladó szervezetek bizottságokat alakítottak a Vörös Hadsereggel való együttmüködésre. A parasztok segítettek a csapatoknak az utak javításában és a forgalom szabályozásában. A Román Kommunista Párt, a nemzetek önrendelkezésének lenini elveitöl vezérelve, következetesen fellépett az ellen, hogy a román földbirtokosok és tökések elragadták Besszarábiát. A kommunistáknak ez az internacionalista álláspontja a reakció féktelen gyülöletét váltotta ki, és 1924-ben betiltották a kommunista pártot. Besszarábia és Észak-Bukovina felszabadulását a Román Kommunista Párt megelégedéssel fogadta. A párt központi bizottságának 1940. július 23-i kiáltványában ez áll: "Dolgozó nép! Most, amikor a szocializmus országának óriási ereje felszabadította Besszarábiát és Észak-Bukovinát a román imperializmus súlyos igája alól, reális lehetöség nyílt Románia népei és a nagy szocialista állam barátságára." A kiáltvány elítélte az imperialista háborút, és aktív harcra buzdított a békéért, a Szovjetunióval való barátságért. A moldvai területi pártbizottság kiáltványa, mely szintén 1940 júliusában jelent meg, hangsúlyozta: "Moldva munkásai és parasztjai üdvözletüket küldik a földesúri-kapitalista járom alól felszabadult besszarábiai és bukovinai barátaiknak, és kijelentik, hogy hajthatatlan elszántsággal küzdenek továbbra is a királyi diktatúra ellen, a szovjetellenes imperialista háború ellen, a Szovjetunióval való barátságért, a kenyérért, a békéért, földért és szabadságért." A 22 évig tartott történelmi igazságtalanság Felszámolásának nagy katonai és politikai jelentösége volt a Szovjetunió számára. Besszarábia és Észak-Bukovina felszabadulásával nyugatabbra tolódott a szovjet határ, amely addig egészen közel volt a Szovjetunió délnyugati részének legfontosabb ipari és mezögazdasági vidékeihez. A Szovjetunióhoz visszakerült Besszarábia, melyet föleg moldvaiak laktak, természetesen Szovjet-Moldvához vonzódott. Ezért a nép akaratának megfelelöen a Moldvai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság szovjetés pártszervei indítványozták, hogy Besszarábiát a Moldvai SZ SZK-val egyesítve alakuljon meg a szövetséges Moldvai Köztársaság. 1940. augusztus 2-án kiáltották ki a Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaságot, s ez az aktus annak a hosszú harcnak a végét jelentette, melyet a moldvai nép vívott, hogy saját nemzeti államában élhessen. Besszarábia népe már 1918-ban arra szavazott, hogy a szovjet állam keretében létre kell hozni a Moldvai Szovjet Köztársaságot. Észak-Bukovinának és Besszarábia déli vidékeinek egyesítése az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal pedig további nagy lépést jelentett valamennyi ukrán föld, egy államban való egyesüléséhez. A Szovjetunió déli határainak biztonsága sok tekintetben Törökország állásfoglalásától függött. A szovjet-török szárazföldi határ a Kaukázustól délre húzódott, azonkívül Törökország ellenörzése alatt tartotta azokat az öblöket, amelyek a Fekete-tengert a Földközi-tengerrel kötik össze. Törökországnak fontos szerep jutott mind az angol-francia tömb, mind a hitlerista Németország terveiben. Ugyanis az egymással hajba kapott két imperialista koalíció mindegyike óriási jelentöséget tulajdonított Törökország hadászati helyzetének, a Fekete-tenger szorosaiban elfoglalt uralgó szerepének, valamint annak, hogy területén keresztül vezet a legrövidebb út Közelés KözépKeletre, s Törökország egészen közel fekszik a Szovjetunió létfontosságú vidékeihez. Németország számára Törökország természeti kincsei (mangán, króm, nikkel, gyapot, gyapjú) és élelmiszerforrásai is fontosak voltak. A német kormány a gazdasági és politikai behatolás széles körü tervét dolgozta ki, hogy Törökországot a fasiszta "tengelyhez" kapcsolja. Követéül von Papent küldte Ankarába, azt a von Papent, akit az amerikai sajtó "cilinderes sátánnak" nevezett. Anglia és Franciaország kormányai bonyolult politikai manöverbe kezdtek, mellyel kettös célt kívántak elérni: egyrészt a maguk tömbjébe akarták vonni Törökországot, másrészt azt szerették volna elérni, hogy a török kormány tényleges segítséget nyújtson nekik a Szovjetunió ellen. Törökország uralkodó osztályai a két egymással hadakozó csoport között ingadoztak; eleinte az angolfrancia tömb felé hajlottak, és készséggel vállalták e tömb szovjetellenes megbízásait. 1939 szeptemberében Saracoglu török külügyminiszter Moszkvába utazott. Látogatása formálisan annak a látogatásnak a viszonzása volt, amelyet Potyemkin helyettes külügyi népbiztos tett Törökországban 1939 tavaszán. Potyemkin Ankarában annak idején arról tárgyalt, hogy a fasiszta agreszszió elleni közös front keretében miképpen lehetne szovjet-török kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötni. A török uralkodó körök azonban, melyek a Szovjetunióval való megegyezés szabotálásának angol-francia-amerikai politikáját követték, akkor nem adtak határozott választ a szovjet javaslatokra. Ha 1939 nyarán aláírásra került volna egy szovjet-angol-francia kölcsönös segítségnyújtási egyezmény, akkor talán Törökország is csatlakozott volna hozzá. Moszkvában Saracoglu azt javasolta a Szovjetuniónak, hogy a tengerszorosok és a Balkán körzetére vonatkozólag kössenek kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. A szovjet kormány beleegyezett, hogy ebben az ügyben tárgyalások kezdödjenek. De csakhamar kiderült, hogy a törökök ugyanakkor Angliával és Franciaországgal is kölcsönös segítségnyújtási egyezményröl tárgyalnak. Az egyezmény elkészült tervezete szerint Törökország e hatalmaknak segítséget nyújt abban az esetben, ha háborúba sodródnának a Földközi-tenger térségében. Ha a Szovjetunió megköti Törökországgal az utóbbi által javasolt kölcsönös segítségnyújtási szerzödést, akkor Törökország iránti kötelezettségét teljesítve elkerülhetetlenül háborúba keveredik Olaszországgal és Németországgal, maga pedig nem számíthatott volna Anglia és Franciaország segítségére. Saracoglu javaslata ilyenformán kísérlet volt arra, hogy a Szovjetuniót nem egyenlö jogú katonai szövetségbe vonják az angol-francia tömbbel, meghiúsítsák a szovjet-német szerzödést, és kiprovokálják a Szovjetunió fegyveres összetüzését Olaszországgal és Németországgal. Az angolfrancia diplomácia pedig kerülö úton próbálta elérni ugyanazt a célt, amelyet a Szovjetunióval 1939 nyarán folytatott tárgyalások idején is igyekezett elérni nevezetesen azt, hogy bizonyos egyoldalú kötelezettségek vállalására vegye rá a Szovjetuniót. A szovjet kormány természetesen nem írhatott alá egyezményt ilyen feltételekkel. Azt indítványozta Törökországnak, újítsák meg az 1925-ben kötött semlegességi szerzödést. Saracoglu azonban elutasította ezt a javaslatot. 1939. október 19-én Ankarában Anglia, Franciaország és Törökország képviselöi kölcsönös segítségnyújtási szerzödést írtak alá. Amikor a török uralkodó körök Angliával és Franciaországgal megkötötték ezt az egyezményt, mely ténylegesen katonai szövetség volt, korántsem állt szándékukban valóban részt venni a hitlerista Németország elleni háborúban. Nekik mindenekelött azért volt szükségük a szerzödésre, hogy abból anyagi elönyöket húzzanak. Anglia és Franciaország mindjárt az aláírás után 13,5 millió font sterling összegü hitelt és kölcsönt folyósított Törökországnak. Amikor azonban Olaszország 1940 júniusában megtámadta Franciaországot, és olyan helyzet alakult ki, amelyben az angol-franciatörök szerzödést érvényesíteni kellett volna, a török kormány nem volt hajlandó kötelezettségeinek eleget tenni. Törökország kormányának ez a magatartása nem nagyon keserítette el az angol diplomáciát. Törökország az angol diplomaták terveiben nem annyira katonai szövetségesként szerepelt Németország és Olaszország ellen, mint inkább a különféle szovjetellenes cselszövések egyik partnerét látták benne. Churchill a török köztársasági elnöknek, Inönünek 1941. január 31-én írt levelében felajánlotta, hogy Anglia légvédelmi eszközöket és katonai oktatókat küld Törökországba, továbbá légi támaszpontokat építtet, ahonnan az angol bombázó légierö "megtámadhatná Baku olajipari üzemeit. Oroszország mezögazdaságának olajellátása folytatta Churchill nagymértékben e forrásoktól függ, s elpusztításuk kegyetlen éhínséget idézne elö az országban". Az angol diplomácia "balkáni frontot" szándékozott összehozni; így akarta Hitlert rákényszeríteni, hogy Churchill kifejezésével élve "Oroszországban vegye el a magáét". Törökországot eröteljesen igyekeztek rávenni, hogy lépjen be ebbe a "frontba". Az Eden angol külügyminiszter és Dill vezérkari fönök részvételével Ankarában folytatott tárgyalások eredményeként nyilatkozatot adtak ki, mely szerint "mindkét kormány szilárdan ragaszkodik az angol-török szövetséghez", s "teljes az egyetértés a balkáni problémákat illetöen, amelyek szorosan összefüggnek Törökország és Anglia közös érdekeivel". Németország nagy területszerzési lehetöségekkel csábította Törökországot; megígérte neki, hogy visszakapja az elsö világháború során elvesztett arab államokat, söt megkapja azokat az égei-tengeri görög szigeteket is, amelyek a Dardanellák közvetlen közelében fekszenek. A német fasiszták tudták, hogy Törökországgal kapcsolatos terveik megvalósítását csak egy törökszovjet szövetség akadályozhatná meg. Ezért minden eszközzel azon voltak, hogy a két állam közeledését megakadályozzák. Weizsácker a washingtoni német nagykövetséget kioktatva utalt arra, hogy Törökországot "a Szovjetuniótól való félelemben" kell tartani, s a két állam közeledését semmiképpen sem szabad ösztönözni. Papen azzal rémítgette a török vezetöket, hogy különféle rágalmakat terjesztett, melyek szerint a Szovjetunió agresszív szándékokat táplál Törökországgal szemben, s el akarja ragadni töle a Dardanellákat meg Konstantinápolyt. Az angol diplomácia viszont azzal, hogy Törökországot igyekezett bevonni mindenféle szovjetellenes ténykedésbe, megkönnyítette a német fasiszta tervek megvalósulását. Minél nagyobb katonai sikereket értek el a németek nyugaton, annál inkább hajlottak a török uralkodó körök a fasiszta agresszió egyenes kiszolgálására. A kialakult helyzetben a Szovjetunió kormánya kénytelen volt intézkedéseket foganatosítani a Törökországgal szomszédos szovjet határ fokozottabb védelmére. A legfelsö haditanács rendeletére megerösítették Baku légvédelmét. Addig csak egy hadsereg állomásozott a Kaukázusontúl; most megalakították a kaukázusontúli katonai körzetet, s megfelelöen növelték a csapatok létszámát. A kaukázusontúli hadszíntér müszaki elökészítése is megtörtént. A szovjet-török határon megkezdödött az erödített körletek építése. A déli tengeri határok védelmének fokozása érdekében is fontos intézkedések történtek. Az európai válság elött a szovjet kormány a Csendes-óceáni és az Északi Flotta megszervezésére, valamint a Balti Flotta megerösítésére fordította a fö figyelmet; most viszont a Fekete-tengeri Flotta harci erejét növelte részint a többi hajóhadból ide vezényelt hajókkal, részint új egységek építésével. Ezek az intézkedések nem maradtak hatás nélkül Törökország politikájára és a szovjet csapatok déli szárnyának általános helyzetére a Nagy Honvédö Háború idején. Ami Iránt és Afganisztánt illeti, ezek magatartását érvényben levö szerzödések határozták meg: a szovjet-iráni garanciális és semlegességi szerzödés, melyet az 1921-es megállapodás kiegészítéseként 1927-ben írtak alá, valamint a szovjet-afgán semlegességi és kölcsönös megnemtámadási szerzödés, amelyet az ugyancsak 1921-ben aláírt egyezmény kiegészítéseként 1931-ben kötöttek meg. Független, békeszeretö politikájának következetes megvalósításával a Szovjetunió felborította az angol-francia imperialisták ama terveit, hogy Németországot és Japánt a Szovjetunióra uszítsák, és a szovjet-finn konfliktust az imperialista államok szovjetellenes intervenciójának megszervezésére használják ki. A szovjet nép az imperialisták több nyílt támadását is visszaverte. A nemzetközi reakció hiába próbálta tetö alá hozni az imperialista hatalmak szovjetellenes egységfrontját, kísérlete kudarcot vallott. A Szovjetunió sorra visszaverte a határain rendezett imperialista katonai provokációkat, s közben szüntelen fejlesztette fegyveres eröinek mozgósítási készségét, kiküszöbölte a csapatok felszerelésében és kiképzésében felfedezett hiányosságokat, s államhatárai védelmének megszilárdítása útján gátat emelt az ellen, hogy a háború lángja szovjet területre is átcsapjon. A szovjet kormánynak és föparancsnokságnak azonban nem sikerült teljesen megvalósítania minden intézkedést, amelyet az ország védelmének fokozása és a hadsereg új felszereléssel való ellátása érdekében hozott. A Szovjetunió következetes békeharca és biztonságának megszilárdítása a második világháború elöestéjén és elsö szakaszában kedvezö helyzetet teremtett ahhoz, hogy a Baltikumban gyözzön a szocialista forradalom, s hogy Belorusszija és Ukrajna nyugati területei, valamint Besszarábia és Észak-Bukovina, melyeket a polgárháború és a külföldi intervenció éveiben elszakítottak, ismét egyesülhessenek a Szovjetunióval. A történelmi igazság helyreállítása volt ez, s megszilárdította a Szovjetunió nemzetközi tekintélyét.