A SZOVJET FEGYVERES ERŐK A NÉMET TÁMADÁS ELŐTT

A SZOVJET FEGYVERES ERŐK A NÉMET TÁMADÁS ELŐTT

1. A szovjet hadtudomány a honvédö háború küszöbén A hazánkban osztatlanul gyözelmet aratott szocialista termelési mód, valamint az ennek alapján megszilárdult szovjet társadalmi és államrend a szovjet fegyveres erök fejlödésének döntö elöfeltétele volt. A fegyveres erök állapota mindig közvetlenül függ az ország fejlödésének színvonalától és a társadalom osztályszerkezetétöl. "Semmi sem függ annyira a gazdasági elöfeltételektöl írta Engels -, mint éppen a hadsereg és a hajóhad. Fegyverzet, állomány, szervezet, harcászat és hadászat mindenekelött a termelés mindenkori fokától és a közlekedési eszközöktöl függ. Nem zseniális hadvezérek értelme szabad alkotásának volt itt átalakító hatása, hanem a jobb fegyverek feltalálásának és a katonaanyag megváltozásának; a zseniális hadvezérek szerepe legjobb esetben arra korlátozódik, hogy a harcmódot az új fegyverekhez és az új harcosokhoz idomítják." A szocialista társadalmi rendszer mint a leghaladóbb társadalmi rendszer; országunk gyors gazdasági és kulturális haladásának minden szükséges elöfeltételét megteremtette. A kommunista párt a szocialista rend és a tervgazdaság elönyeit kihasználva a szovjet állam technikai-gazdasági elmaradottságának leküzdésére irányította a tömegek munkaaktivitását, s példátlanul rövid idö alatt megteremtette a nehézipart, védelmi képességének alapját. A párt és a kormány a korszerü ipar alapján új technikai felszereléssel látta el a hadsereget és a hajóhadat, tökéletesítette a csapatok kiképzését és szervezetét. Az új fegyverfajták és harceszközök megjelenése, valamint a szovjet emberek erkölcsi-politikai arculatának megváltozása óriási hatással volt a Vörös Hadsereg és Hajóhad fejlödésére. Mindezek a tényezök egyszersmind hatalmas lökést adtak a szovjet hadtudomány fegyveres eröink szervezése és a hadviselés elmélete fejlödésének is. A hadtudomány a fegyveres erök szervezésének a haditechnika színvonalától és a hadsereg erkölcsi szellemétöl meghatározott tapasztalatait általánosítva a legaktívabban hat mind a technika fejlödésére, mind a csapatok személyi állományára, azok szervezetére és kiképzésére. A Szovjetunió Fegyveres Eröi a Nagy Honvédö Háború elején szervezetüket tekintve a korszerü követelmények színvonalán álltak. Hadseregünk harcosai és parancsnokai akiket a kommunista párt a szocialista haza védelmének lenini eszméi alapján nevelt magas fokú erkölcsi-politikai tulajdonságokkal tüntek ki. A szovjet hadtudomány, amely a forradalom külsö és belsö ellenségei elleni harcban a Vörös Hadsereggel együtt született meg, a dialektikus és a történelmi materializmus, valamint a háborúról és a hadseregröl szóló marxista-leninista tanítás általános elvein, a kommunista párt és a szovjet kormány politikáján alapult. A szovjet hadtudomány módszertani alaptételeit Lenin dolgozta ki. Lenin nemcsak a marxizmus lángeszü teoretikusa, a kommunista párt és a szovjet állam megszervezöje és vezére volt, hanem kiváló katonai személyiség és gondolkodó, a háború és a hadsereg kérdéseinek teoretikusa, a szovjet hadtudomány megalapítója is. Lenin roppant gazdag elméleti hagyatékában helyet kaptak a hadtudománynak, az új típusú hadsereg fejlesztésének és a fegyveres harcnak a legfontosabb kérdései is. Lenin nagy figyelmet fordított a hadügynek, a katonai elméletnek és a háború szociológiájának tanulmányozására. Kidolgozta a marxista hadtudományi elmélet számos fontos kérdését. A proletariátus Fegyveres felkeléseinek és az imperialista korszak háborúinak tapasztalatait általánosítva Lenin tovább fejlesztette és konkretizálta a marxista katonai elmélet legfontosabb kérdéseit. Ezek a kérdések a következök: a néptömegek döntö szerepe, a társadalmi-gazdasági és az erkölcsi tényezö szerepe a korszerü háborúban; a katonai szervezet és a haditechnika jelentösége a fegyveres harcban; a katonai szervezet és a hadmüvészet függése a társadalmi rend és a haditechnika fejlettségi színvonalától; a fegyveres harc törvényszerüségei, módjai és formái; a politikai és a katonai vezetés egysége és jelentösége a háborúban stb. Lenin elsöként vetett fel és dolgozott ki több, a háborúk eredetével és jellegével összefüggö fontos kérdést. Feltárta az imperialista korszak háborúinak gazdasági alapját, osztályozta ezeket a háborúkat, kidolgozta a proletárforradalom katonai programját, a szocialista haza védelmének és a szovjet fegyveres erök fejlesztésének kérdéseit. A háború és a katonai elmélet kérdéseit Lenin a Nagy Októberi Szocialista Forradalom elökészítésével és végrehajtásával, a szovjetköztársaság fegyveres védelmével szoros összefüggésben dolgozta ki. Lenin zseniális politikai és katonai szervezö és stratéga, a proletárforradalom hadvezére volt. Katonai hagyatéka a szovjet hadtudomány fejlödésének, honvédelmünk erösítésének eszmei-elméleti alapjául és legfontosabb forrásául szolgált a Nagy Honvédö Háború elötti idöszakban és a háború folyamán. Ez a lenini hagyaték ma is nagy érték számunkra. A lenini eszmék termékenyítö hatása végigkíséri a szovjet hadtudomány egész fejlödését. A szovjet hadtudomány alapjainak kidolgozása szempontjából különösen fontosak voltak a szocialista haza védelméröl, a gazdasági és erkölcsi tényezönek a korszerü háborúban betöltött szerepéröl szóló lenini tételek. Lenin hangsúlyozta: "Az gyöz a háborúban, akinek több a tartaléka, több az eröforrása, ahol a néptömegekben több a kitartás." Lenin a háborút a nép összes anyagi és erkölcsi eröi próbájának tekintette, s felhívta a figyelmet arra, hogy a hátországot elö kell készíteni a háborúra, és ki kell dolgozni a szovjet állam katonai szervezetének tudományos alapjait. Kijelentette, hogy "tudomány nélkül lehetetlen korszerü hadsereget szervezni", és megmutatta a hadsereg szervezésének konkrét útjait. Lenin mélyrehatóan feltárta, hogy a politikai stratégia és taktika összefügg a hadászattal és harcászattal, hogy a hadászat a politikai stratégiától függ. Kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a háború politikai célja meghatározó befolyással van a háború jellegére és formáira. Lenin egyszersmind arra is figyelmeztetett, hogy a politikai stratégiát nem szabad összekeverni vagy azonosítani a katonai stratégiával, a hadászattal. A háború nem egyszerü folytatása a politikának, hanem a külön, sajátos törvényeknek alárendelt fegyveres harc eszközeivel való folytatása. A szovjet hadtudomány fö feladata az, hogy feltárja a fegyveres harc objektív törvényszerüségeit, ezek alapján kidolgozza a szocialista állam fegyveres eröi építésének elveit és szabályait, a hadviselés alapelveit és szabályait. Hadtudományunk a szocializmus nagy elönyeit visszatükrözve gyorsan fejlödött. Eléggé magas színvonalra emelkedett, és a hadmüvészet számos kérdésében lényegesen túlszárnyalta a burzsoá katonai elméletet. A szovjet hadtudomány magába olvasztotta a szocialista haza fegyveres védelmének elsö tapasztalatait és a múlt katonai elméleti hagyatékából mindazt, ami jó volt. Egyszersmind kidolgozta saját, új és eredeti módszereit is a hadseregszervezés és a hadviselés feladatainak megoldására. A szovjet hadtudomány fejlesztéséhez jelentösen hozzájárultak olyan kíváló hadvezéreink és katonai szakembereink, mint Frunze, Tuhacsevszkij, Saposnyikov, Jegorov, Korls, Jakir, Wsorenics és mások. A szovjet állam hadtudománya és fegyveres eröinek hadmüvészete a kommunista párt vezetésével fejlödött, s fejlesztésében közös erövel részt vettek a szovjet hadvezérek és katonai vezetök, a magasabbegységek és hadmüveleti magasabbegységek parancsnokai, a törzsek és a katonai intézmények. A kidolgozott hadtudományi nézeteket és tételeket, amelyek a hadviselés módszereiben, a haditechnika és a katonai szervezet fejlödésében bekövetkezett változásokat tükrözték vissza, békeidöben lefolytatott gyakorlatokon és hadijátékokon ellenörizték. A szovjet hadtudománynak a hadviselésre vonatkozó konkrét nézeteit azután a szabályzatokban, utasításokban rögzítették, és tudományos munkákban és a katonai akadémiák tanfolyamain fejtették ki. A hadtudományi munkák szerzöi közt, akik jelentös szerepet játszottak a szovjet hadtudományi elmélet konkrét nézeteinek kialakításában, meg kell említenünk: Belickijt, Isszerszont, Kolenkovszkijt, Korszunt, Krasailnyikovot, Melikovot, Novickijt, Ogorodnyikovot, Svarcot, Silovszkijt, Szegyokint, Szvecsint, Varfolemejevet, Volpét, Zajoncskovszkijt, Triondafillovot és másokat, akik a hadtörténet, a hadászat, a hadmüveleti müvészet és a harcászat kérdéseivel foglalkozó munkákat publikáltak; Govorov, Grendal, Kornyilov-Drugov, Szivkov és mások a tüzérség harci alkalmazásáról írtak tudományos munkákat; Velicsko és Karbisev hadmérnöki területen tevékenykedtek; Kalinovszkij a páncélos csapatok harci alkalmazásának szakértöje volt; Lapcsinszkij, Mezsenyinov és mások a légierö alkalmazásának kérdéseivel foglalkoztak; Iszakov mint a haditengerészet szakértöje tünt ki. A szovjet hadtudománynak a közelgö háború jellegéröl, a gazdasági és erkölcsi tényezö jelentöségéröl, a hadviselés formáiról és módjairól szóló elvi tételei megfeleltek az objektív valóságnak. Tudományunk alapjaiban feltárta az ország hadigazdasági potenciáljának jelentöségét. Ugyanakkor hangsúlyozta az erkölcsi-politikai tényezö óriási szerepét a korszer& 838h74i #369; háborúban, azt a hatást, amelyet a háború politikai céljai és jellege a hadseregek erkölcsi szellemére gyakoroltak. A szovjet hadtudomány teljesen indokoltan úgy vélte, hogy az imperialista betolakodók elleni igazságos háborúban a szocialista állam fegyveres eröi erkölcsi fölényben lesznek az ellenséggel szemben. A szovjet hadtudomány a háborúról és a hadseregröl szóló marxista-leninista tanításból és a fegyveres harc gyakorlati tapasztalataiból kiindulva egészében helyesen és eléggé pontosan értékelte egy elkövetkezendö háború jellegét és sajátosságait. Ez az értékelés a következö föbb tételekben foglalható össze: 1. A világháború az imperialista országok koalíciójának a Szovjetunió elleni támadásává fajulhat. Ez életre-halálra menö harc lesz, amelyet az imperialista agresszorok teljes szétzúzásáig kell folytatni. Az európai háború kitörése elött lehetségesnek látszott, hogy a Szovjetunió a kollektív biztonság rendszerében részt vesz néhány hatalom közös akciójában az agresszió meghiúsítása végett. 2. A háború hosszan tartó lesz: a gyözelem nem vívható ki egyetlen "villámgyors" csapással, ami a háború politikai jellegéböl és abból is következik, hogy az államok még átmeneti háborús kudarcok esetén is képesek fegyveres eröik gyors újjáteremtésére. 3. A háború megköveteli az egész nép, az egész ország eröfeszítéseit, ez pedig eleve szükségessé teszi, hogy a néptömegek már békében katonai kiképzésben részesüljenek, a támadás közvetlen veszélye idején pedig tömeghadsereget teremtsenek, és az ország egész gazdaságát a fegyveres harc szükségleteinek szolgálatába állítsák. 4. A haditechnika szerepe az elkövetkezö háborúban mérhetetlenül megnö. A korszerü háború nem nyerhetö meg erös gazdasági potenciál nélkül. Ennek megteremtése és fejlesztése a békeidök feladata, az államok védelemre való felkészülésének igen fontos feltétele. 5. A haditechnika megnövekedett jelentösége nem csökkenti a technikai eszközöket kezelö és irányító harcos szerepét. Ellenkezöleg, az ember szerepe a háborúban fokozódik, s ez roppant nagy követelményeket támaszt mind a hadsereg személyi állományával, mind az egész lakossággal szemben. Ezért az erkölcsi tényezö az elkövetkezö háborúban kimagasló szerepet fog játszani, Ez megköveteli az ország erkölcsi teljesítö képességének messzemenö fokozását. 6. A harctevékenységek manöverezö jellegüek, rendkívül mozgékonyak és nagy kiterjedésüek lesznek, ez azonban nem zárja ki az állásharc lehetöségét sem, ha ezt a konkrét helyzet szükségessé teszi. A szovjet hadtudomány ezekböl a tételekböl kiindulva megállapította, hogy az elkövetkezö háborúban elmosódik a határ az arcvonal és a hátország között, s hogy a gyözelem megköveteli államunk katonai, gazdasági és erkölcsi erejének maximális megfeszítését. Ez meghatározta a hátország szilárdságának döntö szerepét a háborúban. E problémák kidolgozása a szovjet hadtudomány élenjáró, haladó jellegéröl tanúskodott. Hadtudományi elméletünknek azonban több gyenge oldala és fogyatékossága is volt. A szovjet hadtudomány fejlödésére hátrányos hatással volt különösen 1937 után a Sztálin körül kialakult személyi kultusz. A személyi kultusz következtében elburjánzó dogmatizmus és betürágás megbénította a katonai kutatók kezdeményezését. A személyi kultusz arra kényszerítette a kutatókat, hogy egyetlen embertöl várjanak utasításokat, és az elméleti tételek igazolását ne magában az életben és a gyakorlatban, hanem kész formulákban és

idézetekben keressék. A személyi kultusz megnehezítette a gazdag lenini katonai-elméleti hagyaték elsajátítását és továbbfejlesztését. A hadtudomány nélkülözte a tudományos kutatás sikerének egyik döntö feltételét, az elméleti kérdések széles körü megvitatását. A szovjet állam saját katonai tapasztalata föleg a polgárháborúra korlátozódott. De ez a háború sajátos és jellegzetesen egyedi körülmények között folyt le, s ezért nem lehetett elégséges kritériuma a korszerü hadtudományi elméleteknek. A polgárháború katonai tapasztalatai bármennyire jelentösek az új történelmi feltételek közt nem voltak elegendök a szovjet fegyveres erök továbbfejlesztéséhez. Az új történelmi feltételeket elsösorban az a tény határozta meg, hogy a Szovjetunióban gyözött a szocializmus, s ez olyan mélyreható változásokat idézett elö a társadalom szociálisgazdasági szerkezetében és az ország termelöeröiben, amelyek a legközvetlenebb hatással voltak a szovjet fegyveres erök fejlödésére. A szovjet hadtudomány elmélete figyelembe vette ezeket a változásokat, s a külföldi katonai tapasztalatokat is. Amíg azonban az imperialista államok hadtudományát a gyakorlatban kipróbálták, a szovjet hadtudományi elmélet ténylegesen nélkülözni volt kénytelen a gyakorlat próbáját. A mi hadtudományunk csak az 1936-1939. évi spanyolországi háború, a Haszan-tói és Halhin-Gol-i japán agresszió (1938-1939) felszámolása és az 1939-1940. évi szovjet-finn háború tapasztalatait használhatta fel. Végezetül a szovjet katonai káderek figyelembe vehették az 1939-ben kitört második világháború tapasztalatait. Az említett hadmüveletek tapasztalatait a hadsereg parancsnoki kara figyelmesen tanulmányozta, a szovjet hadtudomány általánosította, de a levont következtetések vitathatók, olykor pedig helytelenek voltak. Igy például egyoldalúan értelmezték a spanyolországi hadmüveletek sajátos és korlátozott jellegét. E háború tapasztalataiból például arra a következtetésre jutottak, hogy nem célszerü nagyobb páncélos magasabbegységeket szervezni, pedig ezeknek a hazája a mi országunk volt. Ennek a hibás következtetésnek az alapján 1939-ben felszámolták a gépesített hadtesteket, s ezeket aztán késöbb, már közvetlenül a honvédö háború elött kellett újjászervezni. Helytelenül értelmezték a légierö alkalmazásának spanyolországi tapasztalatait is, ennek következtében a légierö feladatait a harcmezö fölötti harcászati tevékenységre korlátozták. Az európai második világháború elsö idöszaka bebizonyította, hogy célszerü nagy páncélos magasabbegységek alkalmazása, és hogy a légieröt önálló hadmüveleti feladatokkal is meg lehet bízni. A Haszan-tó és a Halhin-Gol folyó körzetében, s különösen a szovjet-finn háborúban végrehajtott hadmüveleteink tapasztalatai igazolták a szovjet hadmüvészet alaptételeinek helyességét. Igy helyesnek bizonyult, hogy a harcban és a hadmüveletben összpontosítani kell az eröket; meg kell szervezni a szoros együttmüködést a szárazföldi csapatok fegyvernemei között, valamint a szárazföldi csapatok és a légierö között; biztosítani kell a védelem müszaki kiépítését stb. Ezek a tapasztalatok egyszersmind arra a következtetésre vezettek, hogy fokozni kell a csapatok harckészültségét, meg kell javítani a csapathadtáp munkáját stb. Megfogalmazták a haditechnikával szembeni új követelményeket, tökéletesítették az ellenséges védelem áttörésének módszereit (így többek közt a gyalogság elönyomulását a tüzérségi tüzhenger fedezete alatt) és a csoportos légihart módszereit. Új módon vetették fel a személyi állomány erkölcsi-politikai nevelésének és a fegyelem megszilárdításának a kérdéseit. Értékes következtetéseket vontak le a távoli lakatlan hadszíntéren és a zord téli körülmények között végrehajtott hadmüveleteket illetöen. Ezeket a következtetéseket azonban idö hiányában nem lehetett teljesen valóra váltani a csapatok és a tisztek kiképzésében. A hadviselésre, a hadmüveletek és a harcok megszervezésére vonatkozó konkrét nézetek a hadászatban, a hadmüveleti müvészetben és a harcászatban fejezödtek ki. A szovjet hadászat a fegyveres harc módszereire vonatkozó általános nézetek rendszere volt. A hadászatban különös jelentöséget tulajdonítottak annak, hogy helyesen válasszák meg a föcsapás irányát mind az egész háborúban, mind pedig minden egyes hadjáratban és hadászati müveletben. A hadászat elmélete teljesen megalapozottan határozta meg a haderönemek és fegyvernemek feladatait a korszerü háborúban: tagadta és jogosan bírálta a különféle egyoldalú burzsoá hadtudományi elméleteket, amelyek hol az egyik, hol a másik technikai harceszköznek tulajdonították a föszerepet, és amelyek a "villámháborúra" helyezték a tétet. Emellett hangsúlyozták, hogy ami a Szovjetuniót illeti, az elkövetkezö háborúban a szárazföldi csapatokra amelyekkel a légierönek és a hajóhadnak együtt kell müködnie hárul a fö szerep, bár nem tagadták ez utóbbiak önálló tevékenységének lehetöségét sem. A szovjet kormány hagyományos békepolitikájához híven sohasem állított hadászatunk elé semmiféle agresszív célt, hiszen ez összeegyeztethetetlen a szovjet állam természetével, amely senki ellen sem készült támadásra. Hadászatunk egyszersmind határozott volt és az is maradt, amit igazoltak az 1938-1939. évi japán agresszió visszaverésének és az 1939-1940. évi szovjet-finn háborúnak a tapasztalatai is. A Szovjetunió megnövekedett erejére és lehetöségeire támaszkodva hadászatunk háború esetére döntö célokat tüzhetett ki, beleértve az ellenségnek saját területén való teljes megsemmisítését is. Az e célokat szolgáló hadmüveletek fö fajtája a támadás volt, amelynek elméleti kidolgozására a legnagyobb figyelmet fordították. A támadást úgy képzelték el, mint a frontok szárazföldi csapatainak egyidejü és egymást követö hadmüveletei összességét, amelyben nagyobb légikötelékek, illetve a tengermenti irányokban a hajóhad is részt vesz. Az elgondolás az volt, hogy ezeket a hadmüveleteket egységes hadászati tervnek kell alárendelni, illetve abból kell származtatni. A szovjet hadtudomány emellett óva intett attól, hogy egyoldalúan csak a támadásnak tulajdonítsanak jelentöséget. A szovjet hadászat tehát a támadást tekintette a hadmüveletek fö fajtájának, de elvetette egyes burzsoá teoretikusoknak azt az állítását, hogy a védelem megoldhatatlan válságba került, hogy a korszerü támadó eszközökkel és módszerekkel szemben lehetetlen a védekezés. A megkezdödött második világháború tapasztalatait kritikusan értékelve hadtudományunk helyesen mutatott rá, hogy a németek Lengyelországban és Franciaországban 1939-1940 folyamán elsösorban azért értek el sikert, mert a német fasiszta csapatok nem ütköztek szervezett ellenállásba, ellenségeik hátországát pedig megrendítette a fasiszta "ötödik hadoszlop" bomlasztó munkája. A szovjet hadászat elismerte, hogy a védelem a fegyveres harc szükséges módja, de hangsúlyozta, hogy a támadáshoz viszonyítva alárendelt szerepet tölt be. Mindazonáltal elméletünk nem dolgozta ki tökéletesen a védelem kérdéseit. Megengedhetönek és szükségesnek tartotta a védelmet egyes irányokban, de nem az egész hadászati arcvonalon. A hadászat elvben lehetségesnek tartotta a kényszerü visszavonulást, de csak egyes arcvonalszakaszokon és csak mint a támadás elökészítésével kapcsolatos átmeneti jelenséget. Nem dolgozták ki azt a kérdést, hogyan kell kivonni nagy eröket, ha azokat a bekerítés veszélye fenyegeti. Az ellentámadást mint a hadászati támadás különleges fajtáját a Nagy Honvédö Háború elött nem vetették fel, noha az 1918-1920-as polgárháborúban e téren gazdag tapasztalatokat szereztünk. A szovjet hadászat helyesen oldotta meg azt a kérdést, hogy a korszerü háborúban mi a szerepük a hadászati tartalékoknak, beleértve ebbe a fogalomba nemcsak az arcvonalon szenvedett veszteségek pótlására, valamint az új alakulatok felállításához szükséges személyi állományt, hanem az összes anyagi eröforrásokat is, amelyek az elhúzódó nagy háború viselését biztosítják. A szovjet hadászati doktrína tulajdonképpeni lényegét az 1939. évi harcászati szabályzattervezet következö szavai fejezik ki: "A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége az ellenség bármely támadására fegyveres eröi egész erejének megsemmisítö csapásával válaszol. A támadó ellenség elleni háborúnk a legigazságosabb lesz mindazon háborúk közül, amelyet az emberiség története valaha is ismert. Ha az ellenség ránk kényszeríti a háborút, a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg a leginkább támadó szellemü lesz minden hadsereg közül, amely valaha is támadást hajtott végre. Támadó háborút fogunk folytatni, átvisszük a háborút az ellenség területére. A Vörös Hadsereg harctevékenysége az ellenség megsemmisítésére irányul azzal a céllal, hogy teljesen szétzúzza az ellenséget, és döntö gyözelmet vívjon ki kevés vérveszteséggel." Elvben ezek a tételek helyesek voltak, kivéve azt a megállapítást, hogy a gyözelmet "kevés vérveszteséggel" kell kivívni, ami nem felelt meg a nagy áldozatokat követelö korszerü háború sajátosságainak. De mivel sok vezetö katonai káderünk nem rendelkezett elegendö gyakorlati és elméleti képzettséggel, a harcászati szabályzat tervezetének tételeit túlságosan leegyszerüsítve, dogmatikusan értelmezték. Például abból a feltevésböl kiindulva, hogy a szovjet fegyveres erök az imperialista államok támadása esetén átviszik a háborút ezeknek az országoknak a területére, lebecsülték annak lehetöségét, hogy az ellenséges csapatok betörnek szovjet területre. A védelmi intézkedéseket a határmenti körzetekben nem hajtották végre elég hatékonyan, különösen nem a határtól mélyebben fekvö területeken. A háború kezdeti idöszakának értékelése tekintetében nem voltak egységes nézetek. Egyes hadtudományi elméleti munkák szerzöi helytelenül úgy vélték, hogy a hadmüveletek széles körü kibontakozását bizonyos idön át meg fogja elözni a felek fegyveres eröinek mozgósítása és hadászati fel vonulása. Ezek a szerzök nem számoltak eléggé azzal a lehetöséggel, hogy az ellenség fegyveres eröi jó elöre rejtve felvonulnak. A hadászat elméleti irányelveiböl következett azoknak a kérdéseknek az eldöntése is, amelyek a haderönemek hadmüveleti magasabbegységeinek háborúban való alkalmazásával függtek össze. Ezzel a szovjet hadmüveleti müvészet elmélete foglalkozott. s A hadmüveleti müvészet mint a hadmüvészet általános elméletének és gyakorlatának része, elsösorban a szovjet fegyveres eröknél fejlödött, Tárgya azoknak a módszereknek a kidolgozása volt, amelyek a frontok és a hadseregek hadmüveleteinek elökészítésére és megszervezésére szolgálnak. A hadtudományi elmélet e részének kidolgozása érdekében különösen sokat tett Frunze, aki elmélyülten kutatta a XX. század elsö negyedében a hadügy terén felbukkant új jelenségeket. A "Frunze" katonai akadémián már 1928-ban elöadásokat tartottak a hadsereg hadmüveletéröl. Az elöadásokon többek közt megállapították: "A hadmüvelet manöverek és harcok összessége a hadszíntér adott szakaszán, mely a hadjárat idöszakában a kitüzött cél mint végcél elérésére irányul. A hadmüveleti müvészet tárgyát a hadmüveletek vezetése képezi, mely a harcászat és hadászat közbeesö foka." A hadmüveleti müvészet szovjet elméletét kialakításának idöszakában legtalálóbban Triandafillov fejtette ki "A korszerü hadseregek hadmüveleteinek jellege" c. könyvében. Ez a munka fontos szerepet játszott a Vörös Hadsereg parancsnoki karának, különösen a felsöbb parancsnoki karnak a hadmüveleti képzésében. A szovjet hadmüveleti müvészet a harmincas évek elején a mély támadóhadmüvelet új, a megnövekedett harci lehetöségeken alapuló elméletével gazdagodott. A mély támadó hadmüvelet elméletének megalapítói közt kiváló szovjet hadvezéreket találunk, mint Tuhacsevszkijt, Triandafillovot, Saposnyikovot és másokat. A gyakorlati foglalkozásokon és hadgyakorlatokon az új elmélet alaptételeinek ellenörzésében tevékenyen részt vett Bljuher, Fegyko, Jakir, Jegorov, Szegyakin, Uborevics és több más katonai vezetö. Isszerszon munkái "A hadmüveleti müvészet fejlödése" ( 1932), "A mély hadmüvelet alapelvei" ( 1933), "A hadmüvelet megszervezése" ( 1938) általánosították a háború elötti szovjet hadmüveleti müvészet fejlödésében, különösen a támadó hadmüveletek elökészítése és végrehajtása terén elért eredményeket. Hadtudományunk müvelöi a háború küszöbén még több fontos tétellel gazdagították a támadó hadmüveletek elméletét és gyakorlatát. Ezt az elméletet részben kipróbálták 1939 augusztusában, amikor a szovjet csapatok és a mongol népi forradalmi hadsereg egységei a Halhin-Golnál megütköztek a japán csapatokkal. A "mély hadmüvelet" problémájának lényege az volt, hogy a támadás feladatait az ellenség egész mélységére terjedö, annak teljes szétzúzására irányuló megsemmisítö csapások módszerével kell megoldani. A mélységi támadó hadmüvelet elmélete kivezetö utat mutatott az állásharc zsákutcájából, amely az elsö világháború sok vérveszteséggel, de kevés eredménnyel járó ütközeteire olyannyira jellemzö volt, melyek során nem alkalmaztak tömegesen nagy teljesítményü manöverezö eszközöket. A két világháború közt létrejött az olyan eszközök tömeges alkalmazásának lehetösége, amelyekkel a harcászati áttörés hadmüveleti áttöréssé fejleszthetö. Ezek közé tartoznak a harckocsik, a légierö, valamint a légideszant-csapatok. A nagyobb páncélos magasabbegységeknek a gépesített gyalogsággal és a légierövel karöltött tömeges alkalmazása, a messzehordó tüzérség támogatásával újabb lehetöségeket nyitott a támadás elött. A légierö képes volt hadmüveleti jelentöségü feladatok megoldására, megbénítva az ellenség tartalékait, és veszteségeket okozva azoknak, egyszersmind az ellenségre mért bombatámadásokkal és csapásokkal támogatást nyújtva a páncélos és gépesített magasabbegységeknek. A légideszantcsapatok az ellenség mélységében levö fontos objektumok elfoglalásával jelentösen megkönnyíthették saját gyorsan mozgó csapataik manöverét. A tüzérség erösödése lehetövé tette, hogy az ellenséges védelmet megbízhatóan lefogják az áttörés valamennyi etapjában. A mélységi támadó hadmüvelet elmélete szerint az ellenség harcászati védelmének áttörését az összfegyvernemi magasabbegységek a lövészhadtestek hajtják végre, a páncélos, gépesített és lovas magasabbegységek pedig a légierövel együttmüködve bátran behatolnak az ellenség védelmének nemcsak harcászati, hanem és ez különösen fontos hadmüveleti mélységébe is. Az áttörést emellett gyorsabban kell kifejleszteni, mint ahogy a védekezö ellenséges gyalogság visszavonul. A gyorsan mozgó csapatoknak meg kell elözniük a visszavonuló ellenséget és nem szabad megengedniük, hogy az ellenséges tartalék megerösítse a védelmet a közbeesö terepszakaszokon, hozzáférhetövé kell tenniük az ellenség szárnyait és ezzel meg kell teremteniük a kedvezö feltételeket az ellenséges szárnyak elleni csapások hoz, illetve az egész ellenséges csoportosítás bekerítéséhez. Elvileg ez a technikailag jól felszerelt hadsereg támadásának új elmélete volt, amely megfelelt a fegyveres harc objektív feltételének. De természetes, hogy az elsö idöben a hadmüveleti müvészet szovjet elméletében korántsem volt maradék nélkül minden kidolgozva, és mint a késöbbi tapasztalatok megmutatták, nem volt minden helyes. Elöször is kissé leegyszerüsítve ítélték meg a jövö háború manöverezö jellegét. Nem tettek lényeges különbséget a háború kezdeti idöszakának és a késöbbi szakaszoknak a manöverei között. Ebböl kifolyólag túlságosan hangsúlyozták a támadó hadmüvelet manöverezö jellegü megkezdését (az ellenség védelmének megközelítését), a találkozó ütközeteket. Gyengén dolgozták ki azt a kérdést, hogyan kell a támadást megszervezni az ellenséggel való közvetlen harcérintkezés viszonyai között. Lebecsülték az ellenség hadmüveleti védelmének erejét és szívósságát. A Vörös Hadsereg magasabb parancsnokainak képzésében a háború küszöbén súlyos fogyatékosságot jelentett az, hogy nem állt rendelkezésre megfelelö szabályzat vagy hivatalos segédlet. Ezt a hiányosságot némileg pótolta a vezetö katonai káderek 1940 december végén tartott értekezlete, amely a szovjet-finn háború és az 1939-1940. évi európai harctevékenység tapasztalatai alapján jelentös lépést tett elöre a hadmüveleti müvészet elméletének fejlesztésében. Az értekezlet anyagait azonban nem juttatták el fegyveres eröink egész vezetö állományához. 1940 decemberében csak Tyimosenkónak, a Szovjetunió marsalljának az értekezleten elhangzott záróbeszédét adták ki. A beszéd összegezte az elvégzett munka eredményeit és megfogalmazta azokat az útmutatásokat, amelyek a front és a hadsereg támadó és védelmi hadmüveletei elméletének tökéletesítésére irányultak. De ezek az útmutatások, amelyekröl a hadmüveleti törzseknél dolgozó személyek, illetve a hadmüveleti magasabbegységek parancsnokai tudomást szereztek, a csapatokhoz csak négy-öt hónappal a Nagy Honvédö Háború kezdete elött jutottak el, ezért a parancsnoki kar nem ismerhette meg öket teljesen. A háború elött kialakult nézetek a támadó hadmüveletet úgy képzelték el, mint a harctevékenység néhány etapjának összességét. Az elsö etap az ellenség harcászati védelmének áttörése volt. A második és a harmadik etapban kellett megoldani azt a feladatot, hogy a harcászati áttörést hadmüveleti áttöréssé fejlesszék, szétzúzzák az ellenség tartalékait és megsemmisítsék föeröit. A csapatok támadó csoportosítása mély lépcsözést követelt. Lényegében két lépcsö kialakítását irányozták elö: a rohamlépcsöt és a sikert továbbfejlesztö lépcsöt. Az akkori évek gyakorlatában lépcsönek nevezték a légierö csoportosításait és a tartalékokat is, ennélfogva négylépcsös felépítésröl volt szó. Az elsö lépcsöt "elörevetett légi lépcsönek" nevezték; ebbe sorolták a front és a hadsereg légierejét, olykor pedig a légideszant csapatokat is. Ennek fö feladata az volt, hogy bombázóés csatarepülögépekkel csapásokat mérjen az ellenség védelmének egész mélységére annak lefogása és a vezetés bénítása végett. A második lépcsöt "rohamlépcsönek" nevezték. Ezt az áttörö hadsereg megerösített lövészhadtestei képezték, amelyek áttörték az ellenség egész harcászati védelmét. A harmadik "az áttörés kifejlesztésének lépcsöje", illetve "a siker továbbfejlesztésének lépcsöje" volt, amely egy-két gépesített vagy lovas hadtestböl állt, s a sikernek a mélységben való továbbfejlesztése végett vetették be az áttörésbe. Az utolsó (negyedik) lépcsöbe a tartalékok tartoztak. Az ellenség gyenge védelmének áttörésekor és a harckocsik számára alkalmas terepen elönyösnek tartották a rohamlépcsöben gépesített hadtest alkalmazását. Mind az elsö világháború tapasztalatai, mind a valószínü ellenségek legújabb elvei, mind pedig a megkezdödött világháború tapasztalatai amellett szóltak, hogy a majdani ellenségjelentösen mélyen tagolt erökkel fejt ki ellenállást. A támadásban számolni kellett azzal is, hogy nemcsak azoknak az ellenséges csapatoknak az ellenállását kell megtörni, amelyek közvetlen harcérintkezésben állnak csapatainkkal, hanem a közbeesö terepszakaszon levö tartalékok (harcászati, hadmüveleti és hadászati tartalékok) ellenállását is. Az ellenséges védelem jellegének ilyen értékeléséböl fakadtak azok a megfontolások, amelyek szerint a hadmüveletben egymás után, etaponként kell megoldani a feladatokat, egyidejüleg kell lefogni a mélységben lépcsözött védelem különbözö elemeit azzal a céllal, hogy megbontsuk `együttmüködésüket és növeljük a csapások erejét, amelyek az ellenséges védelem minden egyes lépcsöjével vívott harc során állandóan gyengülnek. A támadó hadmüveletben a föszerepet a "csapásmérö hadseregnek" szánták, vagyis egy olyan megerösített hadseregnek, amelynek a front föcsoportosításának állományában a föirányban kellett tevékenykednie. A front állományában egy-két ilyen hadsereg lehetett. A többi hadsereget, amely nem kapott megerösítö eszközt vagy csak igen keveset, "lekötö hadseregnek", vagy "kisegítö hadseregnek" nevezték, s ezeknek az volt a rendeltetésük, hogy a támadás során kisegítö irányokban tevékenykedjenek. A front légierejének a támadó hadmüveletben jelentös ütöképességgel kellett rendelkeznie. A csapásmérö hadsereg állományát igen erösre tervezték: 3-4 lövészhadtestböl (12-15 lövészhadosztályból), 1-2 gépesített hadtestböl vagy lovas hadtestböl, 3-4 repülöhadosztályból, valamint megerösítö eszközökböl: 10-12 tüzérezredböl, néhány harckocsiezredböl (gyalogságot közvetlenül támogató harckocsik), müszaki zászlóaljakból, vegyivédelmi alegységekböl stb. állt. Az ellenség tábori védelmének áttöréséhez a szükséges hadmüveleti sürüség normája a föcsapás irányában a következö volt: egy lövészhadosztály 2-2,5 km-re; 50-100 löveg és ugyanannyi harckocsi az áttörés 1 km-es szakaszára. Emellett úgy vélték, hogy a harckocsik részben pótolhatják a tüzérséget, s ha elegendö mennyiségü harckocsi van, a tüzérség sürüsége csökkenthetö. Ez a felfogás érvényes lehetett a harmincas évek elején, amikor a páncéltörö tüzérség minden országban csíraállapotban volt, de a Halhin-Gol-i tapasztalatok (1938-1939) már azt bizonyították, hogy a tüzérség feladatait ki kell terjeszteni az ellenséges páncélelhárítás rendszerének lefogására, következésképpen nem szabad csökkenteni sürüségét. A front támadó hadmüveletének mélységét 150-250 km-ben, a csapásmérö hadseregét pedig 75-100 km-ben határozták meg. A front sávjának átlagos szélessége támadó hadmüveletben 150 és 300 km közt, a csapásmérö hadseregé pedig 50 és 80 km közt ingadozhatott. A föcsapás sávjának, vagyis maguknak az áttörési szakaszoknak a szélességét így szabályozták: a fronté 60-80 km, a csapásmérö hadseregé 20-30 km. A támadás közepes üteme a front és a hadsereg számára napi 10-15 km volt; a gyorsan mozgó csapatoktól pedig napi 40-50 km-es ütemet követeltek meg. A front az akkori nézetek szerint csapást mérhetett egy-két, olykor három csapásmérö hadsereggel is, amelyek egy szakaszon törték át az ellenség védelmét. Lehetségesnek tartották, hogy csapásmérö hadseregek csoportosításai két front belsö szárnyán, 120-150 km-es szakaszon törik át az ellenséges védelmet. A front csapásmérö hadseregeivel különbözö szakaszokon is mérhetett csapást, hogy több irányban törje át az ellenség védelmét, s így szétdarabolja arcvonalát. A csapásmérö hadsereg csapást mérhetett csoportosításának közepén, az egyik szárnyon, vagy (ha keskeny sávban tevékenykedett) valamennyi rendelkezésre álló erövel. Azt is lehetségesnek tartották (ezt egyébként Halhin-Golnál meg is valósították), hogy a hadsereg szárnyaival találkozó irányokban mér csapást. Ily módon elképzelhetönek tartották, hogy egyetlen hadsereg erejével bekerítik és megsemmisítik az ellenség szemben álló csoportosítását. A támadó hadmüvelet a gyalogság és a harckocsik rohamának tüzérségi elökészítésével kezdödött. Az ellenséges védelem harcászati mélységének áttörését tekintették alkalmas pillanatnak arra, hogy ütközetbe vessék a front és a hadsereg gyors csoportjait, mivel ettöl kezdve biztosítva volt számukra a hadmüveleti mélységbe való kijutás. A hadseregek és a front második lépcsöit felhasználhatták az ellenség bekerítésére, az áttörés kiszélesítésére vagy a támadás mélységbe történö kifejlesztésére. Teljes összhangban a háború jellegének felismerésével, amelyben fontos szerepet tulajdonítottak a manöverezö tevékenységeknek, kidolgozták a találkozó ütközet elméletét is. Úgy vélték, hogy ilyen ütközetek nemcsak a háború kezdeti idöszakában alakulhatnak ki, amikor még nincs összefüggö arcvonal, hanem a késöbbi idöszakokban is, föleg az ellenséges védelem mélységében, az erös tartalékokkal való harc során. A találkozó ütközet fejlödését úgy képzelték el, hogy az a fél támad, amely megelözi az ellenséget csapatainak szétbontakoztatásával, az a fél pedig, amely elkésett a szétbontakoztatással, hevenyészett védelembe megy át. Meg kell jegyeznünk, hogy a sztálini személyi kultusz uralma, az 1937-1938-as évek megtorlása nemcsak több kiváló katonai szakember pusztulásával járt, hanem a szovjet hadmüveleti elmélet kidolgozásának színvonalát is jelentékenyen lesüllyesztette. A mély hadmüvelet elméletét ideiglenesen elhanyagolták. A szovjet hadmüveleti müvészet fejlödését ezzel nagy veszteség érte. A védelmi hadmüvelet elméletének kimüvelésére kevesebb figyelmet fordítottak, mint a támadó hadmüveletére. A hadmüveleti védelmet ideiglenes tevékenységnek tekintették, amely különbözö célokból és különféle körülmények közt alkalmazható: elöször, másodrendü irányokban erök megtakarítása céljából, amikor támadást készítenek elö a föirányban, s ott nagy eröket kell összpontosítani; másodszor, a föirányokban olyankor, amikor az ellenség fölényben van, annyi idönyerés céljából, mely elegendö az eröviszonyok megváltoztatásához; harmadszor olyankor, amikor lehetségesnek látszik a támadó ellenség meggyengítése, még mielött saját csapataink támadásba mennének át. Ebböl láthatjuk, hogy a védelmet csak a támadás biztosítását szolgáló kisegítö eljárásnak tekintették. A védelmi hadmüvelet elmélete megkövetelte olyan mély védelem kiépítését, amelyet erödelemekkel, müszaki akadályokkal és harckocsiakadályokkal rendeznek be. Védelmi hadmüveletben a front hadmüveleti felépítését úgy képzelték el, hogy a "kisegítö hadseregek" alkotják annak elsö lépcsöjét, a front tartalékai pedig a mélységben helyezkednek el. A hadsereg védelmének felépítése teljesen megfelelt annak a célnak, hogy a föirányokban visszaverjék az ellenség nagy csoportosításainak támadását. De ez annyi erö és eszköz felhasználását tételezte fel, amennyire bajosan lehetett számítani. Ebben rejlett a hadseregvédelem elméletének gyengesége és gyakorlatiasságának hiánya. A hadsereget védelemben többnyire a következö összetételben képzelték el: 10-12 lövészhadosztály, 1-2 harckocsidandár, 5-6 tüzérés aknavetö ezred a föparancsnok tartalékából, 5-6 müszaki zászlóalj és 1-2 vegyes repülöhadosztály. A hadseregnek védelemben 25-50 km mélységben ki kellett építenie az elöretolt hadmüveleti akadályövezetet (ha nem volt közvetlen érintkezésben az ellenséggel), amelyet az elsö lépcsö hadosztályainak osztagai védtek. E mögött rendezték be a harcászati övet, amelyet másképp föellenállási övnek neveztek. Ez 20-30 km mélységü volt, s magában foglalta a föés a második védöövet. Ezt a két védöövet használták fel a hadsereg föeröinek az elsö lépcsö hadosztályainak és a hadtesttartalékoknak az elhelyezésére. Végül, a hadsereg védelmének rendszerét a hadseregtartalékok manöverezési övezete és a hátsó hadsereg védelmi terepszakasz zárta le összesen ugyancsak 20-30 km mélységben. A hadseregvédelem mélységének tehát az elöretolt hadmüveleti akadályövezet nélkül 40-60 kmnek kellett lennie. A hadosztály védelmi sávjának szélessége a föirányokban 6-10 km, a másodrendü irányokban 12-16 km volt. A hadsereg védelmi sávjának szélességét 80-100 km-ben állapították meg. A különbözö gyakorlatokon és hadijátékokon a védelmi hadmüvelet feladatainak megoldása gyakran úgy alakult, hogy a védelmet vonalasan építették fel. A hadseregnek szinte minden erejét a föellenállási öv védelmére használták fel, s csak 1-2 hadosztályt helyeztek tartalékba. A védelemmel szemben olyan követelményt támasztottak, hogy verje vissza a repülögépekkel eröteljesen támogatott nagy ellenséges erök támadását. Ezért megkövetelték, hogy a védelem képes legyen megóvni az élöeröt és a haditechnikai eszközöket az ellenséges tüzérségi tüztöl; visszaverni az ellenséges harckocsik tömegrohamát; helytállni a tömeges légitámadásokkal szemben. Ezenkívül a védelemnek képesnek kellett lennie arra, hogy nagy aktivitást fejtsen ki, s ne csak visszaverje az ellenség támadását, hanem megsemmisítö vereséget is mérjen rá. A páncélelhárítás különféle harceljárásokat foglalt magában: a megindulási állásokban levö ellenséges harckocsik pusztítását tüzérségi tüzzel és légi bombázással; harckocsiakadályok építését (köztük aknamezök telepítését), a támadó harckocsiknak összpontosított tüzérségi tüzzel való megsemmisítését a föellenállási övhöz való közeledtükkor, tüzérséggel és légierövel együttmüködö harckocsik ellenlökését s végül páncélelhárító tartalékok elhelyezését a védelem mélységében a harckocsiveszélyes irányokban. A páncélelhárító rendszer fogyatékossága az volt, hogy csak a speciális páncéltörö tüzérséget használták fel közvetlen irányzású tüzelésre. A tábori tüzérségnek a harckocsik leküzdésében csak annyi szerepet adtak, hogy fedett tüzelöállásból mérjen kevésbé hatásos tüzcsapásokat. A páncéltörö tüzérség sürüsége (10 löveg arcvonal-kilométerenként) nem volt elegendö az ellenség támadó harckocsijai ellen, mert ezek sürüsége elérhette a 100 vagy annál is több harckocsit km-enként. Pedig a harckocsik ilyen sürüségét mind saját támadó elméletünk alapján, mind a már folyó második világháború tapasztalatai alapján elöre kellett volna látni. Lényeges fogyatékosság volt az is, hogy a páncélelhárító eszközöket, mindenekelött a páncéltörö lövegeket, nem csoportosították önálló páncélelhárító támpontokban és csomópontokban a legfontosabb harckocsiveszélyes irányokban, hanem a harckocsik számára megközelíthetetlen terepszakaszok megtartására összpontosították, s afféle bástyákat képeztek belölük az e szakaszokon elhelyezett erök és eszközök biztosítása végett. A védelmi ütközet menetét a következöképpen képzelték el: a harcot még a föellenállási öv elöterében meg kell kezdeni. A védelem eröinek teljes harcbavetését arra a pillanatra idözítették, amikor az ellenség megkísérli a fövédelmi öv áttörését és a csapás mélységi kifejlesztését. A védelem további leküzdése során a betört ellenséget meg kellett gyengíteni és szét kellett zúzni. De a támadó ellenség teljes szétveréséhez a védelem elmélete azt követelte, hogy a frontparancsnokság elegendö új eröt összpontosítson egy biztosított körzetben, s készítsen elö nagy erejü ellencsapást. A megfelelö hozzáértéssel végrehajtott védelmi hadmüveletet a legyengült ellenség szárnyára mért megsemmisítö ellencsapással kellett gyözelmesen befejezni. A hadmüveleti müvészet követelményeinek megfelelt a Vörös Hadsereg harcászata is. A harcászat elmélete abból indult ki, hogy a harcban az emberé a döntö szerep, s rendkivül fontos jelentöséget tulajdonított az erkölcsi tényezönek, valamint a harckiképzés és a fegyelem magas színvonalának. A háború elötti években kiadott szovjet harcászati szabályzatok a harcot összfegyvernemi tevékenységnek tekintették, amelynek célja csak valamennyi fegyvernem közös eröfeszítéseivel érhetö el. A fö harcmódnak a támadást és a védelmet tartották. Emellett hangsúlyozták, hogy csak a bekerítéssel végzödö döntö célú támadás vezet az ellenség teljes megsemmisítésére. A támadásban a fö eröfeszítés arra összpontosult, hogy áttörjék az ellenség fövédelmi övét; a csapást egyidejüleg hajtották végre az ellenséges magasabbegységek egész harcrendje ellen ("mélységi harc"). A lövészhadosztály támadási sávjának szélességét 3-4,5 km-ben, a lövészhadtest sávjának szélességét 8-12 km-ben szabták meg. A szabályzatok szerint a csapatok harcrendjét mind támadásban, mind védelemben lekötö és csapásmérö csoportokból kellett összeállítani, s a csapásmérö csoportokba az összes eröknek mintegy kétharmadát osztották be. A mélyen tagolt védelmet a sikeres védelmi harc döntö elöfeltételének tartották. A lövészhadosztály támadó harcában a szakasztól kezdve minden alegységnek és egységnek kétlépcsös harcrendje volt. Ennek a mélységi tagolásnak az eredményeképpen a hadosztály eröinek és eszközeinek jelentös része nem vett részt az ellenség peremvonalának megrohamozásában, hanem csak fokozatosan, részenként került bevetésre. A védelemben arra összpontosították a fö figyelmet, hogy megtartsák a fövédöövet, amely a védelem harcászati övének (a föellenállási övnek) az alapját képezte, s amelyet a hadtest (hadsereg) elsö lépcsöjének lövészhadosztályai védtek. A háború elötti harcászati szabályzataink a gyalogságot tekintették a fö fegyvernemnek, mivel csakis a harc fö terhét viselö gyalogság biztosíthatja a terep elfoglalását és tartós megtartását. Úgy vélték azonban, hogy a gyalogság önállóan, más fegyvernemek támogatása nélkül nem tud sikeresen részt venni a korszerü harcban. Tevékenységét támogatni kell az összes tüzfegyverek egész erejével és a többi fegyvernem, köztük a légierö eröfeszítéseivel. A harckocsiknak a harctevékenységben való helye és szerepe meghatározásakor abból indultak ki, hogy ezek is csak más fegyvernemekkel együttmüködve oldhatják meg feladataikat. A lövészhadosztály és hadtest támadásában a harckocsiknak közvetlenül a gyalogság harcrendjében kellett müködniük, vagyis részt kellett venniük az áttörésben, védelemben pedig ellenlökésekre és ellencsapásokra használták fel öket. Rendkívül fontos szerepet tulajdonítottak a tüzérségnek. Az volt a vélemény, hogy legnagyobb tüzereje és nagy hordtávolsága következtében csakis a tüzérség tudja megtisztítani az utat a támadó csapatok elött, illetve védelemben útját állni az ellenségnek. Az ellenséges védelem áttörésekor nagy figyelmet fordítottak a tüzérségi elökészítésre, amelynek az volt a célja, hogy a tüzérség még a roham kezdete elött szétzilálja az ellenséges védelem tüzrendszerét, s átjárókat nyisson az ellenség müszaki akadályain. Nem kevésbé fontosnak tartották a roham tüzérségi támogatását, hogy az biztosítsa a gyalogság és a harckocsik rohamba lendülését, és ezek támadását az ellenséges védelem mélységében. Az ellenséges védelem jellegétöl függöen a tüzérségi támogatást végre lehetett hajtani 1,5-2 km-es mélységben lött tüzhengerrel, vagy pedig a védelem fontosabb objektumaira mért kísérö tüzösszpontosítással; a két módszert egyszerre is lehetett alkalmazni. Akadtak azonban lényeges fogyatékosságok is a tüzérség harci alkalmazásával összefüggö kérdések kidolgozásában. Lebecsülték többek közt annak a követelménynek a fontosságát, hogy a tüzérség a harc egész mélységére lött tömegtüzzel szakadatlanul támogassa a gyalogságot és a harckocsikat. Alacsonyan állapították meg az áttörés végrehajtásához szükséges tüzérségi sürüséget. Nagy vonásaiban ilyen volt a hadmüveleti müvészet és a harcászat szovjet elmélete, amelyre a háború elött a Vörös Hadsereg parancsnoki kádereinek kiképzése épült. Ez az elmélet a korszerü hadmüveletek és harcok jellegének helyes megítéléséböl indult ki, de csak a megszokott, és lényegében a szovjet csapatok számára elönyös feltételeket vette számításba. A hadmüveleti müvészet és a harcászat szovjet elméletének fejlesztésében lényeges fogyatékosság volt, hogy szinte egyáltalán nem dolgozták ki azokat az általános elveket és tételeket, amelyek meghatározták volna a fö harcmódok elökészítésének és megszervezésének sajátosságait a háború kezdeti idöszakának feltételeire vonatkoztatva. Ezért azután a Nagy Honvédö Háború kezdeti idöszakának konkrét feltételei közt a hadmüveleti müvészet és a harcászat szovjet elméletének sok tétele nem felelt meg teljesen a kialakult helyzetnek, s természetesen nem is bizonyult eléggé hatásosnak. Nevezetesen az elmélet a csapatoknak olyan anyagi ellátásával és technikai felszerelésével számolt, amely a háború elejére több okból nem volt biztosítható. A fasiszta Németország váratlan támadásának körülményei közt mindez még jobban megnehezítette a csapatok vezetését. Katonai elméletünk nem vette teljes mértékben figyelembe a manöverezö háború sajátosságait. A törzsek nem tanulták meg, hogyan kell vezetni a csapatokat a manöverezö háború viszonyai közt, nem fordítottak kellö figyelmet arra, hogy a hadsereget ellássák mozgó eszközökkel. Nem dolgozták ki kellöen a hadmüveleti magasabbegységek híradása megszervezésének kérdését sem. Célszerütlennek tartották például a föparancsnokság közvetlen alárendeltségében olyan csapatok szervezését, melyek a vezérkar és a fronttörzsek közti összeköttetést biztosították volna. Úgy vélték, hogy ezt az összeköttetést háború idején a Postaügyi Népbiztosság vonalaival és központjaival is biztosíthatják. A szovjet hadtudomány számolt azzal, hogy a várható háborúban a légieröre nagy szerep hárul, s mind az egész háború, mind az egyes hadmüveletek sikere jelentös mértékben a légierötöl függ. Ezzel összhangban sikeresen kidolgozták a légierö hadmüveleti müvészetének elméletét és a légierö csapatnemeinek harcászatát. A légierö fö rendeltetésének azt tartották, hogy támogassa a szárazföldi csapatokat és a hajóhadat az ellenség fegyveres eröinek közvetlen megsemmisítésében. "A légierö fö feladata állapította meg a Vörös Hadsereg harcászati szabályzatának tervezete 1941 júniusában a szárazföldi csapatok sikerének elösegítése a harcban és a hadmüveletben", valamint a légi uralom kivívása. A szárazföldi harc és hadmüvelet feladatainak megoldásában való közremüködésen kívül önálló feladatokat is róttak a légieröre: az ellenség mély hátországában fekvö nagyobb, fontos politikai, ipari és katonai központok támadását. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a légierö tevékenyen vegyen részt a támadó hadmüveletekben, elsösorban a mély hadmüveletekben, Úgy vélték, hogy a légierö ezekben a hadmüveletekben a következö feladatokat fogja megoldani: a légi uralom kivívását, a szárazföldi csapatokkal való együttmüködést a harcmezön az ellenséges védelem harcászati öveinek áttörésekor, saját csapataink és objektumaink oltalmazását, az ellenség mögöttes területén elhelyezett hadmüveleti és hadászati tartalékok és objektumok megsemmisítését, a siker továbbfejlesztésére hivatott lépcsönek az áttörésbe való bevetését és e lépcsö harctevékenységének biztosítását az ellenséges védelem hadmüveleti mélységében, a légideszant-csapatok támogatását, a csapatok légi úton való ellátását és légi felderítést. Úgy vélték, hogy a légierö és a szárazföldi csapatok együttmüködése lehet harcászati vagy hadmüveleti. Harcászati együttmüködésen azt értették, hogy a csapatok és a légierö közös hadmüveleteket folytatnak a harcmezön az ellenség élöerejének, haditechnikai eszközeinek és vezetési szerveinek megsemmisítése végett. A légierö és a szárazföldi csapatok közti hadmüveleti együttmüködés arra volt hivatott, hogy elösegítse a harcászati sikernek hadmüveleti sikerré való továbbfejlesztését és a mélységi hadmüveleti cél elérését a tartalékok szétzúzása útján, az ellenséges utánpótlási vonalak elleni támadásokkal és az ellenséges csapatok vezetésének megzavarásával. A csapatokkal együttmüködö légierö frontés hadsereglégieröre tagozódott. A gyakorlatban ez a felosztás nem vált be. Ennek következménye volt ugyanis a légierö szétaprózása, ami akadályozta eröfeszítéseinek összpontosítását a szükséges helyeken, s megnehezítette központosított vezetését. Védelmi hadmüveletekben a következö feladatokat rótták a légieröre: az ellenséges támadás meghiúsítását légi ellenelökészítés útján, az ellenséges légierö elleni harcot, a szárazföldi csapatok aktív támogatását a védöövek megtartásáért vívott harcokban, a második lépcsök harctevékenységének támogatását, az ellenség tartalékainak szétzúzását, a szárazföldi csapatok ellenlökéseinek és ellencsapásainak támogatását, a mögöttes területre betört ellenséges gyorsan mozgó magasabbegységek és légideszant-csapatok megsemmisítését, valamint a légi felderítést. A légierö egyik legfontosabb feladatának a légi uralom kivívását tekintették. A légi uralmat a háború elötti nézetek szerint hadászati és hadmüveleti méretekben lehet kiwívni. Az volt a vélemény, hogy a szárazföldi csapatok föcsapásainak irányában a légi uralmat csak két, söt több szomszédos frontnak, valamint a föparancsnokság légierejének és a földi légvédelmi eszközöknek a közös eröfeszítésével lehet kivívni. Az ellenséges légierö elleni harcnak két módját tételezték fel: az ellenség repülögépeinek megsemmisítését a repülötereken, a hadtápjára (a frontraktárakra, a javító szervekre, az üzemanyag-, löszerraktárakra stb.) mért egyidejü csapásokkal, valamint az ellenséges repülögépeknek légiharcban való megsemmisítését. A spanyolországi hadmüveletek tapasztalataiból kiindulva azonban arra a véleményre jutottak, hogy a légi uralom kivívásának fö módszere az ellenséges repülögépek légiharcban való megsemmisítése. Bár az ellenséges repülöterek elleni tevékenység harcászatát kidolgozták, ezeket a támadásokat helytelenül nagyon nehéznek és kevéssé eredményesnek tartották. A légi uralom kivívásáért vívott harcban a föszerepet a vadász légierönek tulajdonították. A vadász légierö 1940. évi harcászati szabályzata kimondta: "A vadász légierö a légi ellenség elleni harc fö eszköze, s fö rendeltetése az, hogy megsemmisítse az ellenség légierejét a levegöben és a földön." Az ellenséges légierönek repülötereken történö megsemmisítése, valamint a nagy légi támaszpontok, kiképzö központok, üzemanyagés löszerraktárak, javítóés helyreállító üzemek megsemmisítése az akkori nézetek szerint a közelés távolbombázó légierö feladata volt. A légierö sikeres alkalmazásának feltétele az volt, hogy támadásai meglepetésszerüek, tömeges jellegüek legyenek, s hogy szakadatlanul, éjjel-nappal, bármilyen idöjárási viszonyok közt támadásokat tudjon intézni az ellenség ellen. A Vörös Hadsereg és a légierö harcászati szabályzatai helyesen határozták meg a fö harcászati feladatokat, a harctevékenység módjait, a harcrendeket és a légierö egyes csapatnemei vezetésének formáit. Nagyjelentöséget tulajdonítottak a légi felderítésnek. A harcászati szabályzat tervezete kimondta: "A légierö a felderítésnek, a harcmezö megfigyelésének és a hírközlésnek az egyik fö eszköze." A légierö és a szárazföldi csapatok, illetve a hajóhad közti együttmüködés kérdésein kívül kidolgozták a légierö önálló tevékenysége megszervezésének és vezetésének alapelveit is. Már 1936-ban kiadták a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg Légierejének önálló tevékenységére vonatkozó ideiglenes utasítást. Eszerint a légierönek a háború kezdeti szakaszában és késöbb légitámadásokat kell végrehajtania az ellenséges légierö föcsoportosításának megsemmisítése, az ellenség hadiipari és közigazgatási központjainak szétrombolása, vasúti, tengeri, folyami és közúti szállításának meghiúsítása, valamint az ellenséges tengeri eröknek a tengeri hadszíntereken, a kikötökben és a haditengerészeti támaszpontokon való szétzúzása végett. Az ilyen légi hadmüveletek megszervezése a föparancsnokság, illetve a frontparancsnokság feladata volt. A légierö önálló tevékenységének végrehajtására nagy légi magasabbegységeket (repülöhadtesteket) és hadmüveleti magasabbegységeket (a föparancsnokság tartalékát alkotó légi hadseregeket) szerveztek. Közvetlenül a háború elött hozták létre a föparancsnokság távolbombázó légierejét, amely repülöhadtestekböl és önálló hadosztályokból állt. Ezt föleg önálló tevékenység végrehajtására szánták. A szovjet hadmüvészet tehát a háború elötti években elég helyesen és átfogóan dolgozta ki a légierö hadmüveleti müvészete elméletének és a légierö csapatnemei harcászatának fö kérdéseit. De a légierö felhasználásának elmélete nem számolt azzal a lehetöséggel, hogy a légi uralmat az ellenség vívja ki. Azok az elméleti tételek, amelyek a Nagy Honvédö Háború elött a szovjet hajóhad feladatait és alkalmazásának módjait szabályozták, a szovjet hadtudomány sarkalatos tételein alapultak, s elsösorban abból indultak ki, hogy a korszerü háborúban a gyözelem csakis az egységes terv szerint és egységes vezetés mellett alkalmazott összes haderönemek összehangolt tevékenysége útján vívható ki. Ennek megfelelöen a hajóhadnak és a flottillának a szárazföldi csapatokkal és a légierövel szoros együttmüködésben kellett tevékenykednie a háború általános céljainak elérése végett. Flottáink a tengereken is csak a fegyveres erök elé kitüzött általános célok elérése érdekében oldhattak meg önálló feladatokat. A hajóhad harcászati szabályzatai és utasításai a támadó tevékenységekre épültek. Csapásmérö eröknek a tengeralattjárókat és a légieröt, a hajók közül pedig a könnyü eröket, különösen a torpedónaszádokat tekintették. A flották hadmüveleti övezeteinek határain belül megkövetelték a felderítés megszervezését és végrehajtását, a haditengerészeti támaszpontok határain belül pedig a járörszolgálatot, a tengeralattjárók elleni védelmet, az aknaelhárítást, a légvédelmet, a naszádok elleni védelmet, valamint a vegyivédelmet abból a célból, hogy megteremtsék a tengeri hadszíntéren müködö hajóhad biztonságát. Az ellenség hajóit, parti objektumait és tengeri útvonalait illetöen célszerünek tartották, hogy a flotta könnyü eröi rendszeresen mérjenek rövid és váratlan csapásokat, s aknazárak tömeges lerakásával kombinálva verjék meg az ellenséges hajóhadat. Az ellenség tengeri szállításainak zavarására és meghiúsítására azt látták szükségesnek, hogy a tengeralattjárók, a légierö és a hajók hajtsanak végre önálló hadmüveleteket az ellenség tengeri útvonalain, és ugyanakkor legyenek készen arra, hogy az ellenség aktív ellentevékenysége közepette megvédjék saját népgazdasági és katonai szállítmányainkat a tengeren. Nagy figyelmet fordítottak a deszant és deszantelhárító hadmüveletek elökészítésére, olyan hadmüveletek rendszeres és alkalmi folytatására, amelyek a tengerparti irányokban, tavak és folyamok körzetében tevékenykedö szárazföldi csapatok szárnyainak közvetlen támogatására és fedezésére szolgálnak. Nagy jelentöséget tulajdonítottak annak, hogy a hajóhad föeröi állandóan készen legyenek a manöverezésre a tengeri hadszíntéren, s így idejében összpontosíthatók legyenek a legnagyobb eröfeszítésre a döntö irányban az ellenség szétzúzására, s végrehajtható legyen a flotta eröinek és eszközeinek átirányítása az egyik tengeri hadszíntérröl a másikra. A tengeri hadmüvészet elmélete elismerte, hogy a tengeri hadmüveletekben a korábbihoz képest jóval nagyobb szerephez jut a légierö. A hajóhad légierejének minöségi állapota azonban nem felelt meg a kitüzött feladatoknak. A flották légierejének jelentös részét alkotó hidroplánok harcászati és müszaki tulajdonságok tekintetében nem feleltek meg a korszerü követelményeknek. A flották légierejének állományában kevés támadó jellegü repülögép, vagyis aknarakó, torpedóvetö és bombázó repülögép volt. 1940-1941 folyamán kidolgozták és életbe léptették a flotta és a flottilla hadmüveleti készültségének rendszerét, amely elösegítette az összes erök harci készültségének fokozását. A Nagy Honvédö Háború elött a szovjet hajóhad hadmüveleti müvészetének és harcászatának fö elméleti tételeit a szovjet hajóhad harcászati szabályzata (1937) és a tengeri hadmüveletekre vonatkozó ideiglenes utasítás (1940) rögzítette. Ezek szabták meg az önálló és a kombinált hadmüveletek elökészítésének és végrehajtásának általános alapelveit. A szovjet hajóhad harcászati szabályzata a flottaépítésnek a második ötéves terv folyamán megvalósított fö irányvonalával összhangban nagy figyelmet fordított arra, hogyan lehet felhasználni a tengeralattjárókat, a repülögépeket és a torpedónaszádokat a harcmódoktól függöen. A tengeri hadmüveletek ideiglenes utasítása a maga nemében az elsö dokumentum volt, és lényegében általánosította az akkori hadmüveleti nézeteket. Az utasítás nagyjából a következö feladatokat állította a flotta elé: harc az ellenséggel a tengeri útvonalakon, az ellenség támaszpontjai és parti objektumai elleni tevékenység, szigetcsoportok és ellenséges támaszpontok elfoglalására, valamint a kedvezö hadmüveleti helyzet biztosítása a tengeri hadszíntéren. A hadseregekkel közösen megoldandó feladatok közé sorolták a hadsereg szárnyának támogatását, a partra szálló és partraszállás-elhárító tevékenységet, valamint az ellenség parti objektumai elleni akciókat. Az ideiglenes utasítás elsösorban a tengeralattjárókkal és légierövel támogatott haditengerészeti magasabbegységek hadmüveleteivel foglalkozott. Olyan esetekben, amikor a hajóhad fö feladata a tengeri útvonalakon kifejtendö tevékenység volt, a tengeralattjárókat tekintették a haditengerészeti erök fö fegyvernemének. A Nagy Honvédö Háború kezdetéig a szovjet tengeri hadmüvészet sokat fejlödött. Meghatározták a flotta és a flottilla szerepét és helyét a szovjet fegyveres erök keretében, megszabták rendeltetését, kidolgozták szervezetük alapjait, a tengeri hadszíntereken és a nagyobb határmenti folyókon való állomásozásuk rendszerét, valamint harci tevékenységük fö elméleti tételeit. A szovjet hajóhadnak azonban nem voltak megfelelö saját harci tapasztalatai, és ennek következtében tengeri hadmüvészete nem mindenben felelt meg a kor konkrét követelményeinek. A szovjet hadtudomány elvi alapjai amelyeket azután a háború szigorú próbának vetett alá lényegében helyesek voltak. A szovjet hadmüvészet elmélete eléggé teljes volt. Felölelte a kérdések széles körét, megpróbálta tanulmányozni a legújabb harci tapasztalatokat és felhasználni azokat a csapatok kiképzésének tökéletesítésére. Számításba vette a Haszan-tói, a Halhin-Gol-i hadmüveletek, valamint a szovjetfinn háború tanulságait. A szovjet hadtudomány figyelemmel kísérte a spanyolországi fegyveres harcot, és különösen az 1939-ben megkezdödött európai háborút. A szovjet hadtudomány minden értékes tapasztalatot felhasznált, amennyire csak körülményeink között, és a német fasiszta támadás kezdetéig rendelkezésre álló rövid idö alatt az lehetséges volt. E tapasztalatokat azonban nem minden esetben fogadták kellö kritikával, s a gyakorlatban helytelenül alkalmazták öket. Ezenkívül a Honvédelmi Népbiztosság és a Vezérkar vezetö munkatársai nem fordítottak kellö figyelmet a parancsnoki állomány hadmüveleti és harcászati kiképzésére. A szovjet hadtudomány azt követelte a parancsnokoktól, hogy bátran keressék az új és tökéletesebb harceljárásokat, biztosítsák a szovjet hadmüvészet fölényét az ellenség hadmüvészetével szemben. A szovjet hadmüvészet akkori elméleti tételeit támadó szellem hatotta át. De az aktivitásra irányuló jogos és helyes törekvés a csapatok technikai ellátottságának olyan magas fokát követelte meg, amelyet a kialakult konkrét körülmények folytán a német támadás kezdetéig nem értünk el. 2. A fegyveres erök technikai ellátottsága, szervezete és kiképzése Amikor kitört a második világháború, és fokozódott a Szovjetunió elleni támadás veszélye, a kommunista párt és a szovjet kormány megfelelö intézkedéseket foganatosított a fegyveres erök további megerösítésére. Ezeket az intézkedéseket mélyrehatóan megindokolták az SZK(b)P XVIII. kongresszusának, a XVIII. pártkonferenciának, valamint a párt központi bizottságának határozatai. A párt és a kormány a fegyveres erök gyarapításáról gondoskodva, Leninnek abból az útmutatásából indult ki, hogy "a legjobb hadsereget, a forradalom legodaadóbb híveit is azonnal kiírtja az ellenség, ha nincsenek eléggé felfegyverezve . . ." Ez a marxista-leninista tétel volt az elméleti alapja a szovjet hadtudomány egyik követelményének, amely szerint csak az a hadsereg viselhet sikeresen korszerü háborút, amely fel van fegyverezve az összes modern harceszközökkel, és szakadatlanul tökéletesíti ezek harci alkalmazásának módszereit. A kommunista párt és a szovjet kormány tervbe vette, hogy a legrövidebb idön belül felszereli új technikai eszközökkel a fegyveres eröket, s így jelentösen növeli hadseregünk harci erejét. Különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy létrehozzanak, és a csapatoknál rendszeresítsenek tökéletesebb lövészfegyvereket, lövegeket, korszerü közepesés nehéz harckocsikat, gyors vadászgépeket, zuhanóbombázókat, csatarepülöket, korszerü híradó-, müszaki és egyéb technikai eszközöket. A hadsereg, a légierö és a hajóhad technikai színvonalát viszonylag rövid idö alatt új, magasabb fokra kellett emelni. A Vörös Hadsereg gyalogsági fegyverzete a háború elötti években minöségileg nem maradt el a burzsoá hadseregek fegyverzete mögött. Csapatainkat az 1891-1930 mintájú puskával, majd 1938-ban az ennek alapján kidolgozott karabéllyal, távcsöves és félautomata puskákkal látták el. Az automata fegyvert Gyegtyarjev golyószórója, Maxim állványos géppuskája, Gyegtyarjev géppisztolya és néhány új típusú automata puska képviselte. A tehetséges hazai löfegyver-konstruktörök a párt és a kormány utasítására megfeszített erövel dolgoztak, hogy tökéletesítsék az automata fegyvereket, illetve új típusokat hozzanak létre. 1939-ben rendszeresítették a Gyegtyarjev-rendszerü új, állványos géppuskát. Tokarjev öntöltö puskáját, amelynek konstrukciója 1940-ben készült, elfogadták mint a szovjet harcos fegyverének egyik fö típusát. A szovjet automata fegyver fejlesztéséhez jelentösen hozzájárult Spagin géppisztolya, amelyre a kiváló harci tulajdonságok mellett az egyszerü szerkezet és az akadálytalan müködés jellemzö. Spagin géppisztolyából az elsö ellátmányok 1941 elsö felében érkeztek a hadsereghez. 1939-töl 1941 júniusáig 70 %-kal növekedett a hadseregnek leszállított puskák és karabélyok mennyisége. A golyószórók és a géppuskák szállítása is növekedett, de lassúbb ütemben. 1940-ben és 1941 elsö felében a hadsereg jóval kevesebb golyószórót és géppuskát kapott, mint 1939-ben. 1939-töl a háború kezdetéig a csapatoknál levö golyószórók száma 44%-kal, a géppuskák száma 29%-kal növekedett. A Vörös Hadsereg a golyószórók, géppuskák száma tekintetében fölényben volt a német fasiszta hadsereggel szemben. De ha azt nézzük, hogy a szovjet csapatok mennyire voltak általában felszerelve automata fegyverrel, akkor meg kell mondanunk, hogy a géppisztolyoknak csaknem teljes hiánya miatt ebböl a szempontból jelentösen elmaradtak a német hadsereg mögött. 1940-1941 folyamán kidolgozták az elsö páncéltörö puskákat, amelyek jó harci eszközök voltak a könnyüés a közepes harckocsik ellen, de a háború küszöbén a hadseregnek még nem voltak ilyen puskái. A szovjet harcosoknak voltak különféle kézi és puskagránátjaik, a csapatokhoz kezdtek érkezni az elsö szállítmányok az új, csapódógyújtós páncélgránátból, amely jól bevált a könnyüés közepes harckocsik ellen. Tüzérségi technikai kutatásunk nem maradt el a korszerü háború követelményei mögött. A szovjet tüzérségi szakértök nagyarányú tudományos kutató és kísérleti munkát végeztek, és ennek alapján kidolgozták a hadsereg, a hajóhad és a légierö számára szükséges új lövegek terveit. Ebben óriási szerepet játszottak azok a kollektívák, amelyeket Grabin, Ivanov, Petrov, Savirin és más tervezök vezettek, valamint a "Dzerzsinszkij" Tüzérségi Akadémia. Az említett kollektívák által kidolgozott és rendszeresített lövegek közül jó néhány kitünö harcászati-technikai tulajdonságokkal rendelkezett (például az 1939 mintájú 76 mm-es hadosztályágyú, az 1938 mintájú 122 mm-es tarack, az 1937 mintájú 152 mm-es tarackágyú stb.). A német lövegeknél sokkal tökéletesebb volt a hadosztályés hadtest-tüzérségünk, valamint hegyi tüzérségünk. A japán hódítók elleni, 1938-1939. évi háború tapasztalatai, majd a finnországi harcok bebizonyították, hogy feltétlenül tökéletesítenünk kell aknavetöinket. A szovjet tervezök kialakították a 82 mm-es zászlóalj-aknavetöt, a 107 mm-es hegyi ezredaknavetöt, és a 120 mm-es ezredaknavetöt. A szovjet tudósok, elsösorban Ciolkovszkij által a reaktív technika terén végzett kutatások lehetövé tették, hogy megkezdjék a hadsereg reaktív fegyverrel való ellátását. Az elsö reaktív lövedékeket repülögépekre szerelték, és a Halhin-Gol folyónál, majd 1939-1940 telén a szovjet-finn arcvonalon alkalmazták. A német támadás küszöbén Kosztyikov, a kiváló szovjet tudós és tervezö, Ciolkovszkij egyik követöje kidolgozta a "Katyusa" néven a szovjet csapatok körében igen hamar népszerüvé vált félelmetes fegyvert, a rakétaelv alapján müködö sorozatvetöt. A szovjet tüzérségnek érzékeny pontja volt, hogy gyengén volt ellátva gépi vontatókkal; ez jelentösen csökkentette mozgékonyságát és manöverezö képességét. A különleges tüzérségi vontatókban mutatkozó szükségletet csak 20,5 %-ban elégítették ki. A vontatók zöme kis teljesítményü mezögazdasági traktor volt, de ezekböl sem állt elegendö rendelkezésre. A szocialista ipar rohamos növekedése, és a kommunista párt állandó gondoskodása eredményeképpen jelentösen tökéletesedtek a Vörös Hadsereg páncélos csapatai. 1936-1939 folyamán megjelent a KV nehézharckocsi (fötervezö Kotyin) és a T-34-es közepes harckocsi (Koskin, Morozov és Kucserenko alkotása). E harckocsik arról tanúskodtak, hogy a szovjet páncélos technika új, magasabb fokra emelkedett. Mindkét harckocsinak erös páncélzata és fegyverzete volt, s az elég nagy sebesség mellett mozgékonyságuk és terepleküzdö képességük is nagy volt. Nagy jelentöségü volt, hogy ezeken a harckocsikon nagy teljesítményü Diesel-motorokat alkalmaztak, amelyeknek vitathatatlan elönyeik vannak a karburátoros benzinmotorokkal szemben. Az új szovjet harckocsik harcászati-technikai adataikat tekintve jóval tökéletesebbek voltak a külföldi hadseregek harckocsijainál. A T-34-es hosszú évekig a világ legjobb közepes harckocsija volt. A párt megkövetelte repülögép-tervezöinktöl és légierönk vezetöitöl, hogy kísérjék figyelemmel a külföldi és elsösorban a német repüléstechnika fejlödését. A német repüléstechnika a fegyverkezési verseny közepette rohamos ütemben fejlödött. A német repülögépek harcászati tulajdonságaik tekintetében sokkal jobbak voltak, mint a szovjet gépek, amelyek még a második ötéves terv éveiben készültek. A Messerschmitt-110 legnagyobb sebessége óránként 545 km, repülési távolsága 1400 km volt, s 500-1700 kg bombaterhet vihetett magával; a Junkers-88 óránként 465 km sebességet ért el, s 1200 kg bombateherrel 2000 km-t repülhetett. A mi I-16-os vadászunknak a maximális sebessége óránként 462 km volt, vagyis még a német bombázók sebességét sem érte el, s 100 kg bombateherrel 625 km-t repülhetett; az SZB bombázó legnagyobb sebessége óránként 445 km, repülési távolsága 1000 km, bombaterhe 600-1500 kg volt. 1938-1940 folyamán a szovjet repülögéptervezök és mérnökök munkaközösségei, amelyeket Tupoljev, Polikarpov, Iljusin, Jakovlev, Petljakov, Lavocskin, Szuhoj, Mikulin, Mikojan, Gyurevics, Svecov, Klimov vezettek, a kormány konkrét megbízása alapján új vadászgépeket, bombázókat, csatarepülögépeket terveztek. A repülögépeket nagyobb teljesítményü és megbízhatóbb motorokkal szerelték fel. 1939-ben a távolsági légi alakulatok és a haditengerészeti bombázó légierö megkapták az elsö szállítmányokat az Iljusin tervezte DB-3f típusú távolbombázókból. A gép maximális sebessége óránként 440 km, repülési távolsága 2700 km, bombaterhelése 1000-2500 kg volt. Ugyanakkor elkészült az Il-2 páncélozott csatarepülö prototípusa. Ez a gép a szovjet repüléstechnika diadala volt. Az IL-2 páncélozott törzsével, nagy tüzerejü gépágyúival és géppuskáival, bombaterhével és kiváló repülési tulajdonságaival a szárazföldi csapatok pótolhatatlan segítötársa lett, támadásban és védelemben egyaránt. 1940 elején rendszeresítették a Jak-1 típusú vadászgépet. A könnyü, mozgékony gép sebessége elérte az óránkénti 572 km-t. 1941-ben kapta meg a légierö az elsö szállítmányokat a LaGG-3 típusú vadászgépböl, amelynek sebessége óránként 549 km volt. A MiG-3 vadászgép sebessége még ezt is meghaladta elérte az óránkénti 620 km-t. Valamennyi új géptípust tökéletesebb fegyverzettel látták el, valamelyest növelték hatósugarukat is. Jelentös lépés volt a bombázógépek fejlödésében az 540 km/óra sebességet elérö Pe-2 zuhanóbombázó, amelyet 1940-ben rendszeresítettek. A háború végéig ez volt a nappali bombázó fö típusa. A kiváló szovjet berepülö pilóták Cskalov, Bajdukov, Kokkinaki, Anyiszimov, Sztyepancsenok, Szuprun, Szerov, Kravcsenko és mások sok segítséget nyújtottak a tervezöknek a szükséges repülési és harcászati normák elérésében. A háború küszöbén az új repülögépek és motorok tervezése mellett nagy figyelmet fordítottak a repülögépek fegyverzetének javítására. Megkezdödött a 23 mm-es repülögépágyú tervezése és sorozatgyártása. Ezzel az ágyúval azonban a sorozatban gyártott repülögépeket szinte egyáltalán nem látták el. A szovjet tervezök eredményesen munkálkodtak azon, hogy a légierö számára korszerü rádióés rádiólokációs berendezéseket, valamint távirányító eszközöket dolgozzanak ki. De ezek sorozatgyártását még nem szervezték meg, s a rádiónavigációs müszerekkel, rádiólokátor állomásokkal, repülögépeken üzemeltethetö rádió adó-vevö berendezésekkel való ellátottság tekintetében a szovjet légierö jelentösen elmaradt a fasiszta Németország légiereje mögött. A vadászrepülöknél általában csak a századparancsnoki gépeket szerelték fel adó-vevö állomásokkal. A többi gép nem kapott ilyen berendezést. A háború elött gyártott adó-vevö berendezések még gyenge minöségüek voltak, s a hajózóállomány repülés közben nemigen használta öket. A légierönek szinte egyáltalán nem voltak földi rádióállomásai. A hírközlés fö eszköze a földön a távíró és a telefon volt, a levegöben pedig a rakéta és a jelrendszer (a szárnyak billegetése stb.). A korszerü rádióberendezések hiánya megnehezítette a repülögépek földi és légi irányítását. A háború kezdetekor rádiólokátor állomások csak a honi légvédelmi rendszerben müködtek, de ezek is csak szórványosan. Repülögépeink száma 1939 elejétöl 1941 tavaszára több mint kétszeresére emelkedett. Jelentösen nött a harci gépek aránya. Egyelöre azonban csak kevés új gép érkezett az alakulatokhoz, mert bonyolultságuk miatt termelésüket viszonylag lassan tudták megszervezni, s még nem tömegesen. Az 1939-1940. évi harctevékenység során kiderült, hogy a szovjet fegyveres erök híradótechnikával való ellátottsága meglehetösen fogyatékos. A hazai híradástechnikai ipar elégtelen kapacitása a fegyveres erök minimális szükségleteit sem tudta kielégíteni. Ennek következtében sok elavult és elkopott berendezést használtak. A híradóeszközök csak kevéssé voltak alkalmasak mozgó hadmüveletek feltételei között. Sok parancsnok nem értett a rádiók használatához, s mivel ezeket bonyolultnak, megbízhatatlannak tartotta, szívesebben vette igénybe a vezetékes eszközöket. A szovjet tervezök új technikai eszközöket dolgoztak ki, így rádióállomásokat is a hadseregek, a hadtestek, a hadosztályok és az ezredek számára. De a Nagy Honvédö Háború kezdetekor a csapatoknál nem volt elegendö ezekböl. A szocialista ipar, többek közt a hajógyártás sikerei szilárd alapot nyújtottak a szovjet hajóhad fejlesztéséhez, technikai és harci erejének növeléséhez. A háború elötti években jelentös munkát végeztek újabb hadihajók tervezését és építését illetöen. A hajóhad építéséhez jelentösen hozzájárultak a tehetséges hajótervezö tudósok: Krilov, Pozgyunyin, Kocsin, Simanszkij akadémikusok, Papkovics, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelezö tagja és mások, akik alkotóan fejlesztették a haditengerészeti technikai kutatást. A hajóhad teljes ürtartalma 1939 elejétöl 1940-ig korszerü típusok vízre bocsátásával jelentösen növekedett: a felszíni flottáé 108718 tonnával, a tengeralattjáróké 50385 tonnával. A hajóhad csupán az 1940. év 11 hónapja folyamán 100 különféle hadihajót kapott, föleg aknarakó hajókat, tengeralattjárókat, aknaszedö hajókat, torpedónaszádokat stb. Ezek közül jó néhányat a korszerü technikai követelményeknek megfelelöen terveztek és építettek. Az új hajókat kiváló harci tulajdonságok jellemezték. 1940 végén még további 269 különféle hajó állt építés alatt, ezeknek egy része 1941 elsö felében elkészült, s részt vett a háborúban. Ezeket a hajókat új típusú lövegekkel, tüzvezetö müszerekkel, rádiónavigációs és egyéb különleges berendezéssel szerelték fel. Magas technikai színvonalon álltak a tengeralattjárók, valamint a hajótüzérség. De az aknatelepítésben, amelyben az orosz tengerészek a múltban vezetö helyet foglaltak el, lemaradás mutatkozott. Nem fejlödött eléggé az aknaelhárítás, az akusztikai és a rádiólokációs szolgálat. A hajóhad állományába tartozott a partvédö tüzérség, amelyet korszerü tüzérségi technikával szereltek fel. A partvédelmi ütegek száma csupán 1940 folyamán 43 százalékkal, a légvédelmi ütegek száma 90 százalékkal emelkedett. De a telepítési rendszer decentralizálása következtében a flotta állomáshelyeit és támaszpontjait nem oltalmazták eléggé a levegöböl. Igy például Szevasztopolt, a fekete-tengeri hajóhad fö támaszpontját mindössze 60 légvédelmi löveg védte. Szevasztopol térségében a harctevékenység kezdetekor a légvédelmi tüzérség átlagos sürüsége mintegy két löveg volt a szárazföldi arcvonal egy kilométerére számítva. A flotta légiereje 39 százalékkal növekedett (csupán 1940 folyamán), de föleg már elavult típusokkal. Új repülögépeket, ha a DB-3f típusú távolbombázót leszámítjuk, szinte egyáltalán nem kapott. Háborús feltételek közepette a megbízható légvédelem hiánya megnehezítette a flotta tevékenységét. A Szovjetunió hajóhada e fogyatékosságok ellenére a háború elejéig sokat fejlödött, s készen állt hazánk tengeri határainak védelmére. A háború elötti években jelentös változtatásokat hajtottak végre a fegyveres erök szervezetében. A változtatások érintették a Honvédelmi Népbiztosság különféle szerveit, mind a központi apparátust, mind az egységeket és a magasabbegységeket. A csapatok operatívabb vezetése, a szolgálat és a katonai kiképzés irányítása végett új katonai körzeteket szerveztek. A Honvédelmi Népbiztosság apparátusának megerösítése föleg arra irányult, hogy megjavítsák a fegyvernemek vezetését. Fokozták a vezérkar szerepét a csapatok vezetésében, a csapatok szervezésével, kiegészítésével és fegyverzetével összefüggö kérdések kidolgozásában, a mozgósítási és hadmüveleti tervek összeállításában, a katonai-elméleti és más problémák megoldásában. A csapatok vezetésének javítására közvetlenül a háború elött végrehajtották a szovjet fegyveres erök parancsnoki és politikai munkásai átcsoportosítását. Azon rövid idö alatt azonban, mely a kinevezéstöl a háború kezdetéig rendelkezésükre állt, az új beosztásokban nem volt lehetöségük munkakörük elsajátítására. Azt, hogy képesek lesznek-e feladataik végrehajtására, nem eléggé tanulmányozta a felsö vezetés. Az összfegyvernemi magasabbegységek és egységek szervezetében nem történt lényeges változás. A hosszú évek alatt kialakult felépítésük egészében megfelelt az összfegyvernemi harc követelményeinek. A szárazföldi csapat

ok szervezetének alapja a lövészhadtest volt, mint a legmagasabb harcászati összfegyvernemi magasabbegység. A lövészhadtest állományába három lövészhadosztály, két hadtest közvetlen tüzérezred, egy önálló légvédelmi tüzérosztály, egy utászzászlóalj, egy híradózászlóalj és néhány különleges alegység tartozott. A háborús szervezet szerint a hadtestnek erös tüzérsége volt: mintegy ezer löveg és aknavetö. A lövészhadosztály három lövészés két tüzérezredböl, légvédelmi tüzérosztályból, páncéltörö tüzérosztályból, utászzászlóaljból, híradózászlóaljból és hadtáp-alegységekböl állt. A német hadosztályok túlnyomó többsége a háború kezdetekor teljes hadilétszámban vonult fel, s a háborús követelményeknek megfelelöen el volt látva minden szükségessel, a Vörös Hadsereg lövészhadosztályainak többsége viszont, s így a nyugati határövezetben elhelyezett hadosztályok is, békelétszámmal rendelkeztek. Csupán néhány hadosztályunk volt hadilétszámra feltöltve, az 1939-1940. évi hadmüveletek miatt. 1939-1941 folyamán újabb lövész magasabbegységeket szerveztek. Ennek eredményeképpen nött a lövészhadosztályok száma. De amikor a háború kitört, az újonnan szervezett hadosztályokhoz éppen csak megérkeztek az emberek és a technikai eszközök, a személyi állomány kiképzése pedig kezdeti stádiumban volt. A szovjet tüzérség szervezete, amely a háború küszöbén alakult ki, megfelelt az akkoriban végrehajtott technikai tökéletesítéseknek, biztosította a lövegek tömeges alkalmazását a döntö irányokban, valamint a tüzérség szoros együttmüködését a gyalogsággal és a harckocsikkal az összfegyvernemi harc különféle módjaiban. A tüzérség csapattüzérségre és föparancsnoksági tartaléktüzérségre tagozódott. A csapattüzérség egységei és alegységei zömének szervezése a lövészcsapatok szervezésével egyidejüleg folyt. A lövészzászlóalj például kapott egy aknavetö századot, amely hat 82 mm-es aknavetöböl állt, valamint egy 45 mm-es lövegszakaszt; a lövészezred egy üteget négy 76 mm-es löveggel, egy aknavetö üteget négy 120 mm-es vetövel, valamint egy páncéltörö üteget hat 45 mm-es ágyúval. A lövészhadosztályhoz két tüzérezred tartozott. Az egyik két tüzérosztállyal tizenhat 76 mm-es ágyúból és nyolc 122 mm-es tarackból állt, a másik pedig három tüzérosztállyal két 122 mm-es tüzérosztályból (24 löveggel) és egy 152 mm-es tarackágyús tüzérosztályból (12 löveggel). A lövészhadosztály tüzérségéhez tartozott még ezenkívül egy önálló páncéltörö tüzérosztály tizenkét 45 mm-es löveggel, egy önálló légvédelmi tüzérosztály nyolc 37 mm-es és négy 76 mm-es ágyúval. A lövészhadtestnek két hadtestközvetlen tüzérezrede és egy önálló légvédelmi tüzérosztálya volt. A föparancsnokság tartalék tüzérsége ágyús és tarackos tüzérezredekböl, nehézágyús és tarackos ezredekböl, valamint különleges tüzérosztályokból állt. 1941-ben kezdték szervezni a föparancsnokság tartalék tüzérségéhez tartozó páncéltörö dandárokat, amelyeket a tömeges harckocsitámadások elhárítására szántak. A dandárhoz két, egyaránt hat osztályból álló ezred tartozott: az elsö és a második osztály huszonnégy 76 mm-es löveget, a harmadik tizenkét 107 mm-es ágyút, a negyedik és az ötödik osztály tizenkét 85 mm-es légvédelmi ágyút, és a hatodik légvédelmi osztály nyolc 37 mm-es légvédelmi ágyút kapott. A háború küszöbén a szovjet páncélos csapatok a fegyverzet kicserélésének és az átszervezés állapotában voltak. 1939-töl a páncélos csapatoknál a legnagyobb magasabbegység az önálló harckocsidandár volt. A lövészhadosztályokhoz önálló harckocsizászlóaljakat osztottak be. A harckocsidandárok mellett voltak önálló páncélgépkocsi-dandárok és önálló harckocsiezredek is. Egyes körzetekben megtartották a harckocsihadtesteket. A lengyelországi és a franciaországi hadmüveletek tapasztalatai, s többek közt az a tapasztalat, hogy a német hadsereg nagy tömegben alkalmazott harckocsikat a föirányokban, nyilvánvalóvá tették, hogy elengedhetetlenül szükség van nagy páncélos magasabbegységekre. Ezzel összhangban 1940-ben tervbe vették, hogy új gépesített hadtesteket és néhány önálló harckocsihadosztályt, illetve gépesített hadosztályt szerveznek. Az elfogadott állománytábla szerint a harckocsihadosztály két harckocsiezredböl, egy-egy gépesített és tüzér ezredböl, valamint egy légvédelmi tüzérosztályból állt. A gépesített hadosztályhoz két lövészezred, egy-egy harckocsiés tüzérezred, egy-egy légvédelmi tüzérés páncéltörö osztály tartozott, A gépesített hadtest mint legfelsö szervezeti egység, két harckocsiés egy gépesített hadosztályt foglalt magában. A gépesített hadtesteket két részletben szervezték meg. Néhányat 1940 júliusában kezdtek szervezni, nagyobb részüket pedig 1941 március júniusában alakították meg. A honvédelmi népbiztosság azonban hibát követett el, amikor egyidejüleg bocsátotta a technikai felszerelést valamennyi szervezés alatt álló hadtest rendelkezésére, s ennek következtében a háború elején legtöbbjük nem volt teljesen felszerelve. A szárazföldi csapatok fegyverzetének kicserélése és az átszervezés nagyszabású munkája tetemes idöt igényelt, s a Nagy Honvédö Háború kezdetéig nem fejezödött be. A szovjet légierö a harci feladatok jellegétöl függöen vadász-, közelbombázó, csatarepülö, távolbombázó és felderítö légieröre oszlott. Szervezeti tekintetben megkülönböztették a föparancsnokság légierejét a front, a hadsereg és a csapatok légierejét. Ezenkívül külön légiereje volt a hajóhadnak, s megkezdték a honi légvédelmi vadászlégierö szervezését. A föparancsnokság távolbombázó légiereje külön szervezet szerint épült fel. Ez önálló bombázó hadtestekböl és hadosztályokból állt, a front és a hadsereg légiereje pedig önálló repülöhadosztályokból (közelbombázó, vadász és vegyes), s ezek repülöezredekre tagolódtak. Voltak ezenkívül önálló felderítö, tartalék és egyéb ezredek is. A csapatok légiereje önálló hadtestközvetlen repülöszázadokból és összekötö repülöszázadokból állt, amelyek a szárazföldi csapatok hadtestparancsnokainak voltak alárendelve. Ez a szervezeti felépítés lehetövé tette, hogy biztosítsák a légierö és a szárazföldi csapatok szoros együttmüködését. 1941-ben intézkedések történtek a légierö átszervezésére, a régi típusú repülögépek újakkal való felcserélésére. A párt központi bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa 1941. február 25-én "A Vörös Hadsereg légieröinek átszervezéséröl" hozott külön határozatában jóváhagyta a honvédelmi népbiztos tervét a repülöezredeknek új, tökéletesebb gépekkel való felszerelésére. Azt tervezték, hogy 1941 folyamán új repülöezredeket szerveznek, s ezek felét új típusú gépekkel látják el. A háború kezdetéig azonban csak 19 új repülöezred alakult meg. Az átfegyverzés tervét nem hajtották teljesen végre. A párt központi bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa 1941. február 25-i határozatában megállapította, hogy gyökeresen át kell alakítani a légierö hadtápjának felépítését, hogy az teljesen biztosíthassa a nagyfokú mozgékonyságot, s zökkenömentesen elláthassa a repülöalakulatokat mindennel, ami a hadmüveletekhez szükséges. A tervezett átszervezés lényege az volt, hogy a légierö hadtápjának szerveit és intézményeit kivonják a harcoló repülöegységek és magasabbegységek állományából. A légierö hadtápjának új szerveit a repülötereket és a repülötéri kiszolgáló zászlóaljakat, valamint az újjászervezett légi támaszpontokat a területi elv szerint kellett volna kiépíteni. De a légierö hadtápjának átszervezése a honvédö háborúig csak megkezdödött, s a légierö nem tudta teljesen kihasználni az új szervezés óriási lehetöségeit. A szovjet fegyveres erök állományába légideszant-csapatok is tartoztak. 1940 végén a légideszantdandárok létszáma kétszeresre nött. 1941 elejétöl gyors ütemben több légideszant-hadtestet alakítottak, s ezek felállítása 1941. június 1-ig alapjában befejezödött. A légideszant-csapatok vezetésére megalakították a Vörös Hadsereg Légideszant Csapatainak Csoportfönökségét. A szovjet kormány határozata alapján 1941 elején a Szovjetunió területét a katonai körzeteknek megfelelöen légvédelmi övezetekre osztották. Ezek légvédelmi körletekre, a körletek pedig légvédelmi támpontokra tagozódtak. A légvédelmi övezetekhez tartoztak a katonai körzetek állományában levö légvédelmi eszközök: a vadászkötelékek, a légvédelmi tüzérség egységei és magasabbegységei, a légi figyelöés jelzöszolgálat szervei, a léggömbzárak stb. A vadászkötelékek a katonai körzetek parancsnokainak hadmüveleti alárendeltségében voltak, minden egyéb vonatkozásban pedig a Vörös Hadsereg Légiereje parancsnokának voltak alárendelve. A légvédelem általános irányítása a Légvédelmi Föcsoportfönökség feladata volt, s ez a honvédelmi népbiztosnak volt alárendelve. A közvetlen irányítást a katonai körzetek parancsnokai látták el. A háború küszöbén megkezdték egy vadászrepülö-hadtest szervezését Moszkva légvédelmének erösítésére, növelték az aktív eszközökkel fedezett légvédelmi támaszpontok számát. A Vörös Hadsereg müszaki csapatai a csapatoknak és a hadseregeknek alárendelt egységekböl és alegységekböl, valamint a föparancsnokság közvetlen tartalékának egységeiböl álltak. A lövészhadtestek és hadosztályok állományában utászzászlóaljak, a gépesített hadtestek és a gépesített hadosztályok állományában müszaki zászlóaljak, a harckocsihadosztályok állományában hidászzászlóaljak voltak. A hadseregek kötelékébe müszaki zászlóaljak és önálló különleges századok tartoztak. A föparancsnokság tartalékába müszaki és pontonos hidászezredeket osztottak be. A föparancsnoksági tartalékhoz beosztott önálló müszaki és pontonos hidászzászlóaljakat 1941 február-áprilisában ezredekbe vonták össze. A müszaki csapatok létszáma semmiképp sem volt elegendö. Ezért új ezredeket és alegységeket szerveztek, növelték a keretegységek állományát. A hadseregnek azonban kevés nagy müszaki egysége volt, s egyáltalán nem álltak rendelkezésre müszaki magasabbegységek, amelyek szükségesnek bizonyultak a háború folyamán. Új, nagyobb müszaki alakulatokat nem szerveztek. A híradó csapatok (önálló híradó ezredek, zászlóaljak és századok) a katonai körzetek és hadseregek híradó egységeiböl, valamint olyan híradó egységekböl és alegységekböl álltak, amelyek szervezetileg az összfegyvernemi, gépesített és harckocsi magasabbegységek és egységek állományába tartoztak. Föparancsnoksági tartalék híradó egységek nem voltak, s nagyon kevés olyan egység állt rendelkezésre, amely a frontok és a hadseregek híradását biztosította volna. A háború elötti években a hajóhadnál is történtek szervezeti intézkedések. A Nagy Honvédö Háború elött megnött a Szovjetunió tengeri határainak hosszúsága: a Baltikumban 1740 km-rel, a Fekete-tengeren 135 km-rel, északon 90 km-rel és a Duna mentén 169 km-rel, ami természetesen elengedhetetlenné tette a hajóhad erösítését. Valamennyi tengeri hadszíntéren ki kellett építeni a hajóhad támaszpontjainak rendszerét. Megkezdték a haditengerészeti támaszpontok építését, s ennek befejezését 1943-1945-re tervezték. Valamennyi flottánál megszervezték a torpedórombolók, a tengeralattjárók és a torpedónaszádok magasabbegységeit; a fontosabb hajórajokat újabb hajókkal és magasabb egységekkel egészítették ki. Megerösítették a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottát, hajóraját és könnyü egységeit, valamint a Fekete-tengeri és a Csendes-óceáni Flotta föbb magasabbegységeit. A párt és a kormány utasítására 1939-1940 folyamán torpedórombolókkal és tengeralattjárókkal erösítették meg az Északi Flottát. 1940-ben megalakították a Dunai és a Pinszki Folyami Flottillát. Új haditengerészeti támaszpontokat szerveztek és újabb körzeteket vontak ellenörzés alá a Balti-tengeren. A flotta föbb magasabbegységeit az új támaszpontokra helyezték át. Az Észt és a Lett Szovjet Szocialista Köztársaságok területén kiépültek a haditengerészeti támaszpontok, így a Balti Flotta a Finn-öböl keleti részéböl kijutott a Balti-tenger térségeire. A Baltikumban a hadászati helyzet egy csapásra a mi javunkra fordult. Miután Finnországgal megkötöttük a békeszerzödést, több sziget Hogland (Suursaari), a Nagy és Kis Siytarsaari, a Lavansaari, a Seiskari, a Nerva, valamint a Björke (Kojviszto)-sziget és a Viborgi-öböl szigetei a Szovjetunióhoz került. Ezeken megkezdödött a partvédelem kiépítése. Hanko-félszigeten, amelyet a Szovjetunió bérbe vett Finnországtól, haditengerészeti támaszpont létesült. Ily módon a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta megszervezhette a Finn-öböl bejáratának szilárd védelmét, s jelentösen erösíthette Leningrád védelmét a tenger felöl. A német támadás idöpontjáig azonban nem fejezödött be a védelmi rendszer kiépítése a partvidéken és a szigeteken. A hajóhad légiereje a Balti, a Fekete-tengeri, a Csendes-óceáni és az Északi Flotta légieröinek kötelékébe tartozott, s gerincét két, illetve három ezredböl álló vegyes vadászbombázó dandárok alkották. Megszervezték a hajóhad légierejének új egységeit. 1941 elején a flották légierejének egységei és magasabbegységei 45,3 százalékban vadászgépekböl, 14 százalékban bombázókból, 9,7 százalékban torpedóvetökböl, 25 százalékban felderítö gépekböl álltak; 6 százalék különleges rendeltetésü repülögép volt. Új alakulatokat szerveztek a partvédelemben és a hajóhad légvédelmében is. A honvédö háború küszöbén a Vörös Hadseregben voltak hadtápegységek és intézmények amelyek mind szervezetükben, mind felszerelésükben fejletlenek voltak. A szállítás föleg lóvonta, táson alapult. Nem voltak olyan irányító szervek, amelyek központosítani tudták volna a hadseregek és a frontok hadtáp vezetését. A hadtáp felépítése az összfegyvernemi törzsek feladata volt, az ellátás kérdéseivel közvetlenül a megfelelö szolgálati ágak fönökei foglalkoztak. A hadtáp szervezetében és a csapatok ellátásában nem alakítottak ki harmonikus rendszert. A hadsereg és a hajóhad technikai felszerelésének és szervezésének nagy munkája mellett javult a fegyveres erök hadkiegészítése is. 1939-ben befejezödött az áttérés a hadkiegészítésnek és a csapatok szervezetének keretrendszerére, amelyet a Legfelsö Tanács rendkívüli, negyedik ülésszaka 1939. szeptember 1-én rögzített az általános hadkötelezettségröl szóló törvényben. A törvény azokon a gazdasági és politikai változásokon alapult, amelyek a szocializmus gyözelme eredményeképpen mentek végbe az országban, s amelyeket az új alkotmány tükrözött. A kiképzett tartalékos állomány növelése céljából a hadköteles kor alsó határát az új törvény 21 helyett 19 évben, a teljes középiskolát végzettek számára pedig 18 évben állapította meg. Ez az intézkedés, amelyet a háború fenyegetö veszedelme tett szükségessé, biztosította a fegyveres erök növelésének lehetöségét, s kedvezö feltételeket teremtett a müszaki parancsnoki káderek kiképzéséhez. Növelték a tényleges szolgálat idejét: a szárazföldi csapatok és a légierö tiszteseinél két évröl három évre, a légierö egész legénységi állományánál, valamint a határörség egész legénységi és tisztesi állományánál három évre, a tengeri határörség hajóin négy évre, a flotta hajóin és egységeinél öt évre. A szolgálati idö növelésének az volt a célja, hogy biztosítsa a tisztesek megfelelö harckiképzését, s hogy a különleges csapatok és a hajóhad legénységi és tisztesi állománya tökéletesen elsajátíthassa a bonyolult fegyverfajták és a harci technika kezelését. A fasiszta Németország támadásának közvetlen veszélye folytán a szovjet fegyveres erök létszámát 1941-ig 4207000 före emelték. A tartalékos állomány felsö korhatárát felemelték. Az általános hadkötelezettségröl szóló törvény elöírta, hogy jelentösen hosszabbítsák meg a tartalékos hadkötelesek kiképzési idejét: a legénységi és tisztesi állománynál másfél évre, a tiszteknél három évre. A hadsereg, a légierö és a hajóhad tartalékainak megteremtése szempontjából nagy jelentöségü volt, hogy megszervezték az ifjúság és a lakosság katonai kiképzését. A lakosság nagy tömegei körében népszerüsítették a honvédelmi ismereteket. Sokan a termelömunka mellett elsajátították a katonai tudnivalókat, megtanulták az elsösegélynyújtást, megismerkedtek a légoltalom és a vegyivédelem alapjaival. A honvédelmi tömegmunka nagy méreteit az országban jól tükrözik a következö adatok. A háború kezdetekor csupán az OSZOAVIAHIM (önkéntes honvédelmi tömegszervezet) szervezeteiben 156000 csoportot, 26680 egységet és 3500 osztagot tartottak nyilván, s ezek keretében 2600000 ember tanult meg különféle katonai szakmákat. OSZOAVIAHIM szervezeteiben légoltalmi alapvizsgát tett 1939-ben 7897439 fö, 1940-ben 9797060 fö, 1941 elsö felében 6394085 fö. Alig két és fél év alatt több mint 24 millió embert képeztek ki a légoltalom szabályaira. A városokban és a falvakban megrendezett légoltalmi gyakorlatok fokozták a lakosság mozgósítási készültségét, növelték az elszántságot és a szívósságot. A katonai ismeretek széles körü terjesztése fokozta a szovjet emberek éberségét és harckészségét, mert szent kötelességükre, a szocialista haza védelmére emlékeztette öket. A hadkiegészités keretrendszerére való áttérés együtt járt a helyi katonai irányító szervek gyökeres átalakításával. A köztársaságokban, a határterületeken, a területeken és a városokban katonai biztosságokat szerveztek. A kerületi katonai biztosságok hálózatát több mint háromszorosra növelték. 1939 öszén a gyakorlatra történt behívások tapasztalatai alapján tanulmányozták a tartalékos hadkötelesek nyilvántartásának rendszerét, és a katonai behívás rendjét. A párt központi bizottságának kezdeményezésére szervezetileg és politikailag megerösítették a helyi katonai irányító szerveket, tökéletesítették a nyilvántartás és a behívások rendszerét, új irányelveket adtak ki a mozgósítás végrehajtására. A Vörös Hadsereg és Hajóhad harci ereje óriási mértékben függött attól, hogy vannak-e elegendö számban képzett tiszti káderei, akik tökéletesen ismerik szakmájukat, s fel vannak vértezve a marxista-leninista elmélettel. A szovjet fegyveres erök feladataival és történelmi rendeltetésével összhangban a kommunista párt a háború elötti években állandóan gondoskodott a parancsnoki káderek kiképzéséröl, Leninnek abból az útmutatásából indulva ki, hogy csakis a kommunizmus és a szovjethatalom ügye iránt hü tisztek élveznek tekintélyt a katonák körében, és szilárdíthatják meg hadseregünkben a szocializmus eszméit. A békés szocialista építés éveiben sok tehetséges parancsnokot képeztek ki, akik képesek voltak önállóan megoldani katonai feladatokat. Ezek száma azonban kevésnek bizonyult, mivel a technika további fejlödése folytán a fegyveres erök szervezeti változásai megkövetelték a tiszti beosztások számának növelését, amelyeknek betöltéséhez különleges képzettségü, föleg müszakilag képzett káderekre volt szükség. Növekedett a csapatok összlétszáma is. A szovjet kormány mindezt figyelembe véve fokozta a tisztképzést. Ez elsösorban a tiszti iskolákban történt. 1940 végén a tiszti iskolákban 3,6-szer több növendék volt, mint 1937-ben. Növekedett a tartalékos tiszti tanfolyamok száma. A tartalékos tisztek jelentös része különösen rászorult katonai ismereteinek tökéletesítésére. A hadsereg és a flotta technikai ellátottsága évröl évre fokozódott, s növekedtek a követelmények a parancsnoki állománnyal szemben is. Ezért gyorsított ütemben kellett kiképezni olyan parancsnokokat és politikai munkásokat, akik magasabb katonai végzettséggel, széles gyakorlati látókörrel és a korszerü háború követelményeinek megfelelö katonai-politikai ismeretekkel rendelkeznek. E káderek kiképzése a katonai akadémiákon történt, 1940 végén az akadémiai hallgatók száma 1937-hez képest több mint kétszeresre nött. A politikai munkások utánpótlását a katonapolitikai tanintézetek a Lenin Katonai-politikai Akadémia, a hadseregek, a flották és a katonai körzetek iskolái, az alsóbb beosztású politikai munkások tanfolyamai stb. biztosították. A fegyveres erök politikai munkatársai közül 1940 végéig 77,3 százalék végzett katonai-politikai iskolát. 1941 elején 1940-hez képest 30-35 százalékkal nött a tanintézetek, az iskolák és a tanfolyamok hallgatóinak száma. Ezenkívül a gyakorlatokon és tanfolyamokon 11000 tartalékos politikai tiszt kapott katonai kiképzést. 1940 elején a párt központi bizottsága 1500 kommunistát küldött pártpolitikai munkára a hadseregbe és a flottához, s közülük 1250 föt politikai középbeosztásokba szántak. 1941. június 17-én közvetlenül a Nagy Honvédö Háború küszöbén, a párt központi bizottsága határozatot hozott arról, hogy 3700 kommunistát küldjenek a csapatoknál folyó pártpolitikai munka fokozására és a személyi állomány erkölcsi-politikai állapotának megszilárdítására. A mennyiségi növekedés mellett javult a tiszti káderek képzésének minösége is. A finn-szovjet háború tapasztalatai feltárták a katonai akadémiák és a tiszti iskolák tevékenységének fogyatékosságait. A hallgatók és növendékek nem mindig kaptak helyes képet a korszerü harc jellegéröl, s nem mindannyian szerezték meg a szükséges ismereteket a különféle fegyvernemek harci együttmüködésének megszervezéséhez. A harcászati gyakorlatokat egyszerüsített körülmények közt végezték, rendszerint a tanteremben terepasztalon, s nem szoktatták hozzá a tiszteket az erös, technikailag jól felszerelt ellenség elleni harc bonyolult feltételeihez. 1940 áprilisában a párt központi bizottsága különleges katonai értekezletet hívott össze, s ez szükségesnek nyilvánította az elavult kiképzési elvek és tételek felülvizsgálását. Az értekezlet megmutatta, hogyan kell megközelíteni az iskolai foglalkozásokon a harci körülményeket, és emelni a tiszti káderek képzettségének színvonalát. A Legfelsö Haditanács azzal a céllal, hogy a hallgatók és növendékek kiképzésének és nevelésének módszereit összhangba hozza a harci körülmények megnövekedett követelményeivel, elhatározta az akadémiai és a tiszti iskolai nevelési rendszer átszervezését. Megszabták az egyes akadémiák profilját, megszüntették a fölösleges szakosítást a hallgatók kiképzésében. A legutóbbi háborúk tapasztalatainak figyelembevételével átdolgozták a foglalkozási terveket és a tanterveket, ezekben nagyobb helyet juttattak a harcászat és a hadmüveleti müvészet kérdéseinek, a fegyvernemeknek, ezek harci együttmüködésének és felhasználásának. A harcászati foglalkozásokat az évszaktól függetlenül terepen, a valóságos harci körülményekhez hasonló feltételek közt kellett tartani. Fontos jelentöséget tulajdonítottak annak, hogy a hallgatók bizonyos idöt az egységek és magasabbegységek csapatgyakorlatain töltsenek. A végzett hallgatók számára kötelezöen elöírták, hogy egy évig csapatnál dolgozzanak, s csak ezután kapták meg a kinevezést az egységekhez, illetve a hajókra. A tiszti iskolákon föleg arra fordítottak figyelmet, hogy a növendékek megfelelö gyakorlati harcászati kiképzésben részesüljenek, tökéletesen értsenek az alegységek vezetéséhez, a különféle fegyverfajták és technikai eszközök harci alkalmazásához. A kiképzési rendszer átszervezésének eredményeképpen a katonai tanintézetek felszámolták az elvont feltételezettséget és az egyszerüsítést a tisztképzésben, s javították a kiképzés minöségét. Az akadémiák és az iskolák tanulmányi munkájának átszervezése azonban nem mindenütt folyt egyforma sikerrel, s nem is fejezödött be. 1940 decemberében a párt központi bizottsága újra értekezletre hívta össze a katonai vezetöket. Az értekezlet megállapította, hogy egyes parancsnokok továbbra is a harc egyszerü formáira képezik ki a hallgatókat és növendékeket, harcászati gyakorlataikra nem vonják be a harckocsikat, a tüzérséget és más harci technikai eszközöket; a foglalkozásokon nem nagyon veszik figyelembe az ellenség csapatainak szervezetét és harcászatának sajátosságait. A párt központi bizottsága utasította a katonai tanintézeteket, hogy tökéletesítsék a tiszti káderek kiképzésének módszereit, s emeljék a tisztek eszmei-elméleti színvonalát. A helyes nevelésnek elengedhetetlen feltétele volt, hogy az egységek és a hajók személyi állománya, a katonai tanintézetek hallgatói és növendékei szívós munkával elsajátítsák a katonai ismereteket és a marxista-leninista elméletet. A marxista-leninista elmélet alapos ismerete segítséget nyújt a tiszteknek ahhoz, hogy jobban eligazodjanak a társadalmi élet jelenségeiben, magabiztosabban oldják meg a csapatok kiképzésének és nevelésének kérdéseit, leküzdjék a nehézségeket gyakorlati tevékenységükben. A tisztek elé azt a feladatot tüzték, hogy rendszeresen tanulmányozzák a háborúról és a hadseregröl szóló marxista-leninista tanítást, a kommunista pártnak a katonai kérdésekre vonatkozó határozatait. A szovjet tisztek eszmei-politikai nevelésének rendkívül fontos forrása volt a kommunista párt dicsö története. A katonai káderek ideológiai képzése szempontjából nagy jelentöségüek voltak a XVIII. pártkongresszus és a XVIII. pártkonferencia határozatai. A katonai tanintézetekben és a parancsnoki állomány marxista-leninista oktatásának rendszerében sokoldalúan tanulmányozták ezeket a határozatokat. A fegyveres erök elött álló feladatok sikeres teljesítése megkövetelte, hogy megszilárdítsák az egyszemélyi vezetést és a parancsnokok tekintélyét. A pártnak az volt az álláspontja, hogy az egyszemélyi vezetés a csapatok irányításának legcélszerübb formája, s egyszersmind a harckiképzés tökéletesítésének, a katonai fegyelem megszilárdításának eszköze. A párt és a kormány ezért fontos határozatokat fogadott el a parancsnokok szerepének és tekintélyének növelésére. 1940. május 7-én a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége rendeletet adott ki, amely a Vörös Hadsereg és Hajóhad magasabb parancsnoki állománya számára bevezette a tábornoki és tengernagyi rendfokozatokat. E rendelet alapján tábornoki és tengernagyi rendfokozatot kapott több száz kiváló parancsnok, aki munkája során gazdag harci tapasztalatra tett szert, és a gyakorlatban bebizonyította a szocialista haza iránti határtalan hüségét. Ezek a rendfokozatok növelték a parancsnokok felelösségét a személyi állomány kiképzéséért és neveléséért. A szovjet harcosok nemcsak parancsnokaiknak és vezetöiknek tekintették a tábornokokat és a tengernagyokat, hanem egyszersmind olyan embereknek, akikkel közösek az osztályérdekeik, a céljaik, s akikkel közösen oldják meg a szocialista állam védelmének feladatát. A Krasznaja Zvezda c. lap 1940, május 9-én azt írta: "A Vörös Hadsereg parancsnokai olyan emberek, akik a népböl származtak, munkásaink, parasztjaink, értelmiségi dolgozóink gyermekei, dolgozó emberek, akiket a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nevelt fel, s akiket megbonthatatlan kötelékek füznek a nagy néptömegekhez. A mi parancsnokaink és a kapitalista hadseregek tisztjei közt mérhetetlen szakadék tátong. A Vörös Hadseregben a parancsnok vér a dolgozó nép véréböl, hús a húsából, a harcosok szeretett parancsnoka, nevelöje és harci vezetöje." A szovjet-finn háború tapasztalatai igazolták, hogy tovább kell erösíteni az egyszemélyi vezetést, a parancsnokokat fel kell ruházni minden joggal, hogy teljes felelösséget vállalhassanak a csapatok harckészültségéért és fegyelmük megszilárdításáért. A parancsnokok jogainak még az a részleges korlátozása is, amelyet a katonai komisszárok 1937-ben bevezetett intézménye vont maga után, az új körülmények közt hátrányosan hatott a csapatok harckiképzésére. 1940. augusztus 12-én a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége rendeletet adott ki arról, hogy a Vörös Hadseregben és Hajóhadnál meg kell szilárdítani az egyszemélyi vezetést. Ez a rendelet megszüntette a katonai komisszárok 1937-ben bevezetett intézményét, s az egységek és a magasabbegységek parancsnokaira hárította a teljes felelösséget a csapatok harci életének és tevékenységének minden vonatkozásáért, így a politikai nevelésért is. Minden magasabbegységnél és egységnél, a hajókon és az alegységeknél, a katonai tanintézetekben és a fegyveres erök intézményeiben létrehozták a parancsnokok politikai helyettesének beosztását, s a politikai helyettesekre bízták a pártpolitikai munka végzését. Az egyszemélyi vezetés megszilárdítása összhangban volt azokkal a feladatokkal, amelyeket a kommunista párt a kitört második világháborúval kapcsolatban állított a szovjet fegyveres erök elé. Az egyszemélyi vezetés elve a legteljesebb összhangban volt a korszerü harc vezetésének feltételeivel, elönyösen hatott a csapatok harckiképzésére, s elösegítette a szovjet katonai fegyelem megszilárdítását. Az egyszemélyi vezetés biztosította a csapatok harci és politikai kiképzésének egységét, a csapatok cselekvési egységét mind békében, mind háború esetén. Lenin azt mondta, hogy a hadsereg a fegyelem és a szervezettség mintaképe, majd hozzáfüzte: "De ez a szervezet csak azért jó, mert rugalmas, és ugyanakkor az emberek millióinak akaratát egységbe kovácsolja." A politikai szervek, a pártés Komszomol-szervezetek arra hivatottak, hogy segítsenek a parancsnokoknak az egyszemélyi vezetés megvalósításában, a csapatok és hajók személyi állománya nevelésében és kiképzésében. Az egyszemélyi parancsnokok ugyanakkor kötelesek állandóan a pártés Komszomol-szervezetekre támaszkodni. Az egyszemélyi parancsnok, a politikai szerv és a pártszervezet céljainak és feladatainak egysége, amely a szovjet egyszemélyi vezetés lényegéböl következik, biztosította a parancsnok munkájának sikerét. Az a nagyszabású munka, amelyet a kommunista párt és a szovjet kormány a tisztek kiképzése és az egyszemélyi vezetés megszilárdítása érdekében a háború küszöbén tett, elösegítette a szovjet fegyveres erök harcképességének növekedését. A Vörös Hadsereg olyan parancsnoki állománnyal rendelkezett, amely megfelelt a szovjet állami és társadalmi rend jellegének. 1940. július 1-én a Vörös Hadsereg tisztjeinek 37,9 százaléka munkásokból, 19,1 százaléka parasztokból, 38,2 százaléka alkalmazottakból, 4,1 százaléka tanulókból tevödött össze. Az egyéb társadalmi kategóriákba tartozók a tiszti állománynak mindössze 0,7 százalékát alkották. A tisztek 54,6 százaléka párttag vagy tagjelölt, 22,1 százaléka komszomolista volt. A parancsnoki állománynak ez az összetétele biztosította a fegyveres erök magas fokú öntudatos fegyelmét és szocialista rendjét. 1940-1941 folyamán a párt és a kormány több intézkedést tett, hogy a hadseregben és a flottánál megszilárdítsa a katonai fegyelmet. 1940 júliusában a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége rendeletet adott ki, amely megszabta a büntetöjogi felelösség mértékét az önkényes eltávozásért és a szökésért. Augusztusban érvénybe lépett a Vörös Hadsereg új fegyelmi szabályzata, amely fokozott követelményeket támasztott a katonai személyekkel szemben, és megállapította a katonai rendtartást a valóságos harci körülményeknek megfelelöen. "A szovjet katonai fegyelem állapította meg a szabályzat azt jelenti, hogy ismerjük és szigorúan betartjuk a Vörös Hadseregben megállapított rendet, amely a szovjet kormány törvényein és a csapatok életét és tevékenységét szabályozó katonai szabályzatokon alapul." A Vörös Hadseregben a fegyelem a harcosok öntudatán és a haza védelméért viselt személyes felelösségükön nyugszik. Ebben rejlik hadseregünk legföbb elönye a burzsoá államok hadseregével szemben. A nevelés mint a szovjet katonai fegyelem megszilárdításának fö eszköze, nem zárja ki a kényszerítö rendszabályok alkalmazását azokkal szemben, akik a szolgálat lelkiismeretlen teljesítésével gyengítik a fegyveres erök harcképességét. A parancsnokok, a politikai propagandaosztályok és a pártszervezetek széles körben ismertették a Szovjetunió Legfelsö Tanácsa Elnökségének rendeletét és az új fegyelmi szabályzatot. A szovjet harcosok nevelésében nagy szerepet játszott a hadsereg sajtója a központi, a körzeti és a hadosztályújságok. 1940-ben a hadseregnek 3 központi lapja (a Krasznaja Zvezda, a Krasznij Flot és a Bojevaja Podgotovka), 18 körzeti újságja, 11 hadsereglapja volt, s 629 lapot adtak ki a magasabbegységek és a tanintézetek. Kívülük sok különféle katonai szakfolyóirat jelent meg. A hadseregek és a hajóhadak lapjai nagy szerepet játszottak a harcosok magas fokú erkölcsi-harci tulajdonságainak kialakításában, segítettek megvalósítani a párt és a kormány intézkedéseit a fegyveres erök megszilárdítására. A csapatok elött álló nagy és felelösségteljes feladatok megoldásában óriási jelentöségü volt a hadseregek és a flották pártszervezeteinek további ideológiai és szervezeti megerösítése. A kommunista párt mindig nagy gondot fordított arra, hogy erösítse a párt mindegyik alapszervezetét, mint pártunk alapját, amelynek "támaszpontul kell szolgálnia a tömegek közti agitációs, propagandaés gyakorlati munkában . . ." Az alapszervezetekre vonatkozó lenini útmutatások visszatükrözödtek a párt szervezeti szabályzatában, amelyet az SZK(b)P XVIII. kongresszusa fogadott el. Az alapszervezetek munkájának a szervezeti szabályzatban rögzített alapelvei teljes mértékben vonatkoztak a hadsereg és a flotta pártszervezeteire mint a kommunista párt szerves alkotó részeire. 1940. július 10-én a párt központi bizottsága határozatot hozott a helyi pártszervezetekben a tagfelvételnél tapasztalt fogyatékosságok megszüntetéséröl. A határozat felhívta a figyelmet, hogy a jelölteket gondosabban válogassák ki, s így biztosítsák, hogy a pártba valóban a legjobbak, a párt és a nép ügye iránt határtalanul hü emberek kerüljenek. Az egységek és a hajók pártszervezetei, a magasabbegységek pártbizottságai a párt központi bizottságának határozatát teljesítve ettöl kezdve szigorúbban bírálták el a tagfelvételi kérelmeket. A pártba felvett új tagok közt jelentös számban voltak katonák, matrózok, tisztesek, tiszthelyettesek és tiszti iskolák növendékei. 1941. január 1-én legénységi és tisztesi állományú kommunisták alkották a hadsereg egész pártszervezetének 35 százalékát, illetve a flotta pártszervezetének 46,3 százalékát. A hadseregben nem volt egyetlen olyan szakasz sem, amelyben ne lettek volna kommunisták. A Vörös Hadsereg egész személyi állományának 12,7 százaléka volt párttag, illetve tagjelölt, 39,5 százaléka pedig komszomolista. A párt sorainak növekedése lehetövé tette, hogy megerösítsék az alapszervezeteket, és növeljék számukat a fegyveres eröknél. Az alapszervezetek szervezeti megszilárdítása együtt járt a belsö pártmunka és a kommunisták körében végzett nevelömunka színvonalának emelkedésével, a személyi állományra gyakorolt befolyásuk erösödésével. Az alapszervezetek olyan láncszemekké váltak, amelyek segítségével a párt erösítette a harcosok nagy tömegeihez füzödö kapcsolatait, s a harcosok eröfeszítéseit a katonai kötelesség feddhetetlen teljesítésére irányította. A kommunisták élcsapat szerepe fokozásának a csapatoknál is elengedhetetlen feltétele a kommunisták ideológiai-politikai színvonalának emelése. Különösen fontos feladat volt a fiatal párttagok és tagjelöltek politikai képzettségének növelése. A fiatal párttagok megismerkedtek a párt szervezeti szabályzatával, hösi múltjával, a párt kongresszusainak és konferenciáinak határozataival, bekapcsolódtak az aktív pártéletbe, a pártszervezetek segítségével jártasak lettek a szervezésben, s tapasztalatokat szereztek a tömegnevelö munkában. A fiatal kommunisták számára valóságos iskola volt a taggyülés, amelyen megvitatták a párt és a kormány fontosabb határozatait, az egységek és a hajók harckészsége fokozásának konkrét feladatait, a kommunisták eszmei-politikai nevelésében, a harci technika és a fegyverek kezelésében, s a katonai eskü, a szabályzatok és a parancsok teljesítésében tanúsítandó példamutatás kérdéseit. A kommunisták azon munkálkodtak, hogy a harcosokban kialakítsák a magas fokú erkölcsi-harci tulajdonságokat, harcoltak a párt határozatainak végrehajtásáért, minden alegység kiképzésének sikeréért, s fejlesztették a barátság és az elvtársiasság érzését a katonákban. A politikai szervek és a pártszervezetek figyelemmel kísérték a Komszomol-szervezetek tevékenységét, segítették a csapatok életében és a harckiképzés megváltozott körülményei közepette végzett munkájukat. A szakaszok és a századok Komszomol-szervezeteit megerösítették káderekkel. Sok fiatal politikai munkatársat, aki a lenini Komszomol soraiból került ki, megválasztottak a Komszomol alapszervezeteinek titkárává. A párt központi bizottságának határozata alapján a kiváló komszomolisták ezreit nevezték ki az alegységek politikai vezetöinek helyettesévé. A századoknál, ütegeknél, repülöszázadoknál müködö politikai vezetök helyetteseinek intézménye nagy szerepet játszott abban, hogy javult a komszomolisták körében végzett nevelömunka, s az alegységek politikai munkásai utánpótlásának forrásául szolgált. A Komszomol-szervezetek munkamódszereinek megváltozásával jelentösen fokozódott a komszomolisták aktivitása a csapatok harci és politikai kiképzésében. A komszomolisták zöme jó példát mutatott a katonai ismeretek megszerzésében. A politikai szervek tevékenységének legfontosabb területe az agitációs és propagandamunka volt. A kommunista párt eszméinek és a katonai kérdésekre vonatkozó határozatainak propagálásába bevonták a hadsereg és a hajóhad legjobb eröit a parancsnokokat, a politikai munkásokat, a legképzettebb kommunistákat és komszomolistákat a legénységi és tisztesi állományból. A politikai szervek széles körü aktívára támaszkodva mindennapos munkát végeztek a katonák körében, eröfeszítéseiket a harci és politikai kiképzési tervek teljesítésére, a fegyelem és az egyszemélyi vezetés megszilárdítására összpontosították. Felhasználták a nevelömunka minden formáját, hogy kiképezzék a haza derék védelmezöit. E feladat megoldásában nagy szerepet tulajdonítottak a politikai foglalkozásnak mint a katonák, a matrózok és a tisztesek politikai nevelése fö formájának. A politikai foglalkozásokon mélyrehatóan tanulmányozták a szocialista haza fegyveres védelmének lenini eszméjét, a szovjet hazafiság, a szocialista haza iránti odaadás és hüség egyik legragyogóbb kifejezöjét. A katonákat és a tiszteseket arra nevelték, hogy tudatosan teljesítsék katonai kötelességüket, és önfeláldozóan harcoljanak a Szovjetunió ellenségei ellen. A politikai foglalkozásokon tanulmányozták a nemzetközi helyzetet, a szovjet állam békeszeretö külpolitikáját, az agresszió esetére védelmi képessége megszilárdítása érdekében hozott intézkedéseket, a Szovjetunió belsö helyzetét, a szovjet népnek a gazdasági és a kulturális építés minden területén elért sikereit. A szovjet emberek munkahöstetteinek népszerüsítése erösítette a harcosok hazafias érzését, fokozta készségüket, hogy megvédjék népük békés építömunkáját. A katonák és a tisztesek a Szovjetunió nemzetközi és belsö helyzetének tanulmányozása révén még jobban megértették a fegyveres erök feladatait, felismerték helyüket a haza védelmezöinek sorában, és a katonai szolgálatot a szovjet hazafi szent kötelességének tekintették. Az 1940-41-es tanév politikai foglalkozási tervében jelentös helyet foglaltak el olyan témák, mint a katonai eskü, a katonai szabályzatok követelményei, a harci hagyományok ápolása és fejlesztése, az egység története stb. A Szovjetunió alkotmányával összhangban a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége 1939. január 3-án jóváhagyta a Vörös Hadsereg katonai esküjének új szövegét és az eskütétel rendjére vonatkozó szabályzatot. A katonai eskü rendkívüli fontosságú állami dokumentum lett, amely kifejtette a harcos fö kötelességeit, s meghatározta a gyözelemhez szükséges erkölcsi-harci tulajdonságait. Igen nagy jelentöséget `tulajdonitottak annak, hogy a politikai foglalkozásokon tanulmányozzák az eskü szövegét. Minél alaposabban ismerték a katonák és a tisztesek az eskü tartalmát, annál nagyobb felelösségérzettel teljesítették annak követelményeit és katonai kötelességüket. A harcosok nevelésében fontos szerepet játszottak a Vörös Hadsereg és Hajóhad, az egységek és a hajók harci hagyományai. A polgárháborúban Csapajev hadosztálya, Kotovszkij dandára, az Elsö Lovashadsereg, a Vörös Hadsereg más dicsö magasabbegységei és egységei halhatatlan dicsöséget szereztek. Ezek az egységek a gyözelem jelképeivé váltak, s örökre megmaradtak a nép emlékezetében. A szovjet harcosok a soknemzetiségü szovjetország valamennyi népének fiai megtiszteltetésnek tartották, hogy Csapajev, Bogunszkij és mások hös, dicsö ezredeinek zászlói alatt harcoljanak. Minden egységnek, minden alegységnek kimeríthetetlen lehetöségei voltak, hogy a harcosokban kialakítsák a katonai hagyományokhoz való hüséget és gyarapítsák e hagyományokat. Minél nehezebb utat tett meg az egység harcos kollektívája, minél nagyobb nehézségeket kellett átélniük és leküzdeniük a katonáknak és a tiszteknek, annál nagyobb nevelö szerepet töltött be az ezred vagy a hajó dicsö története. Kalinyin 1940. szeptember 19-én a Lenin Katonai-politikai Akadémia hallgatóinak és tanári karának gyülésén azt mondta: "El kell érni, hogy minden egyes újonc, amikor bevonul az ezredhez, ismerje ne csak az ezred számát, hanem egész harci történetét, valamennyi hösét és harci kitüntetését . . . Az ezred zászlóját lengje körül a forradalmi romantika harcos szelleme, hogy minden vöröskatona szentül tisztelje, részletesen ismerje mindazokat a hadjáratokat és harci epizódokat, amelyekben az ezred e zászló alatt részt vett." Németországnak a Szovjetunió elleni hitszegö támadása küszöbén azonban súlyos fogyatékosságok is voltak a pártpolitikai munkában. A csapatoknál rendezett sok beszélgetés és elöadás közt kevés volt az olyan, amely feltárta volna a helyzet teljes komolyságát, s a harcosokat arra nevelte volna, hogy minden pillanatban álljanak készen a harcra, s számoljanak a hitszegö és alattomos ellenség lehetséges támadásával. Tompított volt a valószínü ellenség, a német fasizmus elleni gyülölet propagandája. 1940 tavaszán a párt központi bizottsága különleges értekezletet tartott a fegyveres erök ideológiai munkájának kérdéseiröl. Ezen az értekezleten konkrét utasításokat dolgoztak ki, hogy hogyan szervezzék át a csapatoknál a nevelömunkát a háborús követelményekkel összhangban. A párt központi bizottsága azt követelte a politikai szervektöl, hogy vessék el azokat az elveket és tételeket, amelyek helytelen képet adtak a harcosoknak és a parancsnokoknak a korszerü háborúról, s olyan illúziókat ébresztettek bennünk, hogy könnyü lesz a gyözelem, mert gyenge az ellenség. Gyorsan véget kellett vetni az olyan ártalmas nézeteknek, amelyek szerint a kapitalizmus nem tudja bevonni a tömegeket a háborúba saját hódító céljainak megvalósítása kedvéért, s a Szovjetunió elleni háború esetén a burzsoá országok katonaköpenybe bújtatott munkásai és parasztjai rögtön leteszik a fegyvert, nem lesznek hajlandók harcolni. A parancsnokoknak és a politikai szerveknek az volt a feladatuk, hogy helyes képet adjanak az ellenségröl, az imperialista betolakodók elleni harc nehézségeiröl, a korszerü háború kemény feltételeiröl. A párt központi bizottsága azt a feladatot rótta a politikai szervekre, hogy nevelömunkájukkal alakítsák ki és ápolják a harcosokban a támadó szellemet, a kitartást, a szívósságot, a képességet a nehézségek elviselésére és más fontos erkölcsi-politikai tulajdonságokat. Ez volt a politikai szervek munkájának fö iránya a háború küszöbén. A kommunista párt és a szovjet kormány nagy jelentöséget tulajdonított a csapatok harckiképzésének. Hogy a harckiképzés megjavítására kidolgozzák a szükséges intézkedéseket, 1940 tavaszán alaposan tanulmányozták a csapatok harckiképzésének állapotát, s felfedték az e területen meglevö súlyos fogyatékosságokat. Ezek közül mindenekelött azt kell megemlíteni, hogy a különbözö fokozatú parancsnoki káderek elméleti és gyakorlati képzettsége elmaradt a szovjet hadtudomány követelményei és a csapatok irányításával összefüggö feladatok mögött. A csapatok harckiképzésének megszervezésében és irányításában az egyszerüsítés, a sablon uralkodott. A középés különösen az alsó parancsnoki káderek katonai kiképzése elmaradt a szabályzatok és a parancsok követelményei mögött. A magasabb parancsnoki állomány és a törzsek egy része gyengén volt felkészülve arra, hogy összfegyvernemi harcban irányítsa és vezesse a csapatokat. A parancsnokok, a törzsek és a politikai szervek azt a feladatot kapták, hogy alakítsák át a harckiképzés egész rendszerét. A párt és a kormány megkövetelte, hogy a csapatokat szoktassák hozzá a bonyolult harci feltételek közti ténykedéshez; a csapatok harckiképzését abból a feladatból kiindulva szervezzék meg, hogy mindig teljes készenlétben legyenek; a csapatok kiképzésének körülményeit tegyék hasonlóvá a valóságos harchelyzethez; a harcászati gyakorlatokat idöjárásra és napszakra való tekintet nélkül tartsák meg; különös figyelmet fordítsanak az egyes harcos, a raj, a szakasz, a század, a zászlóalj és az ezred kiképzésére és megedzésére, a harci nehézségek leküzdésére; a csapatok parancsnokai tanulmányozzák más fegyvernemek lehetöségeit és harci tulajdonságait, értsenek a közös feladatok kitüzéséhez, az együttmüködés megszervezéséhez és fenntartásához minden harcmódban. A Honvédelmi Népbiztosság 1940. május 16-i, 120. sz. parancsa "A csapatok 1940. nyári harci és politikai kiképzéséröl" szabatos feladatokat határozott meg minden fegyvernem és ezek törzse, a katonai tanintézetek, a csapatok hadtápja számára, hogy javítsák meg a legénységi, a tiszthelyettesi és a tiszti állomány kiképzését, szilárdítsák meg a fegyelmet, a szervezettséget és a rendet. A csapatok a Honvédelmi Népbiztosság parancsában megjelölt feladatokat teljesítve tökéletesítették a harckiképzést, emelték harcászati, tüzérségi és gyalogsági lövészeti ismereteik színvonalát. Az egységek és a magasabbegységek 1940 nyarán és öszén tartott harcászati foglalkozásain és gyakorlatain kidolgozták a gyalogság együttmüködését a tüzérséggel, a harckocsikkal és a légierövel. A roham elötti tüzérségi elökészítést gyakran éles lövedékekkel végezték. A gyalogságot arra tanították, hogy közvetlenül a tüzérségi tüzhenger nyomában nyomuljon elöre, s a harckocsik és a repülögépek támogatásával rohamozzon. A tüzelöállások, harcárkok és futóárkok berendezése többnyire megfelelt a szabályzatok és az utasítások követelményeinek. A parancsnoki állománytól és a törzsektöl a harcászati foglalkozásokon megkövetelték, hogy kezdeményezöen, határozottan lépjenek fel és hozzáértöen vezessék a csapatokat. Javult a tüzérség, a páncélos és gépesített csapatok, a híradó és a müszaki csapatok harckiképzése. A tüzéreket kiképezték az új lövegtípusok kezelésére, megtanították a gyalogsággal és a harckocsikkal való együttmüködés módszereire stb. A tüzérség harckiképzésében súlyos mulasztás volt, hogy az ágyús tüzérség nem volt eléggé felkészülve a harckocsik elleni harcra. A harckocsicsapatoknál megtanították az állományt a KV és a T-34-es harckocsik kezelésére, új egységeket és alegységeket szerveztek, s kiképezték a harckocsiszemélyzetet és alegységeket a gyalogsággal való együttmüködésre. A háború elötti években némileg javult a híradó csapatok harci kiképzése; e csapatokra az a feladat hárult, hogy tanulják meg az új technikai eszközök kezelését, s sajátítsák el a hadmüveleti híradás megszervezését a különféle harcmódokban. A müszaki csapatok harckiképzésében gondot fordítottak arra, hogy a legkevesebbre csökkentsék azokat a különféle munkákat, amelyek nem függenek össze a harckiképzéssel és a szolgálattal, valamint arra, hogy emeljék a személyi állomány általános technikai színvonalát, és hogy a személyi állomány megtanulja a különféle müszaki eszközök kezelését. Az 1940. évi gyakorlatok megmutatták, hogy a csapatok harcászati kiképzése helyes irányba terelödött, de ez még csak éppen megkezdödött, Kevéssé dolgozták fel a hadmüveletek kérdéseit, sok magasabbegység törzse és parancsnoka nem volt megfelelöen kiképezve a harc megszervezésére és folyamatos vezetésére, a fegyvernemek együttmüködésének megszervezésére, a felderítés irányítására. 1940-ben a honvédelmi népbiztos parancsa értelmében megkezdödött a légierö személyi állománya harckiképzésének átszervezése. Nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a hajózó állományt kiképezzék az éjszakai és a nehéz idöjárási viszonyok közti tevékenységre. Ebböl a célból a bombázó légierönél minden ezreden belül megszervezték az éjszakai századokat, különleges tartalék egységeket alakítottak, amelyek kiképezték a személyi állományt az éjszakai és a vakrepülésre, növelték különösen az éjszakai és a vak navigációs kiképzés intenzitását. A hajózóállomány, a raj és századok állománya harcászati és löfeladatokat oldott meg; a gyakorlatok során nagy gondot fordítottak a szárazföldi és a tengerészeti erökkel való együttmüködésre; fokozták a pilóta és a rádiós lövész szerepét. A párt központi bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának 1941. február 25-i határozata konkrét utasítást adott, hogyan kell fokozni a repülögépek személyzetének képzettségét, az új technikai eszközök kezelésében valójártasságát. A határozat elöírta, hogy rövidítsék meg a hajózó és a müszaki állomány átképzését, s hogy 1941 folyamán a hajózó és a müszaki állomány többségét képezzék ki az új technika kezelésére. A háború kezdetéig azonban csak részben hajtották végre a kitüzött tervet. A háború kezdetéig túlságosan kevés idö maradt arra, hogy megtanulják az új gépek kezelését, annál is inkább, mert a csapatokhoz csak korlátozott számban érkeztek. A harckiképzés rendszerének átszervezésében nagy szerepet játszottak az új szabályzatok. A Vörös Hadsereg Harckiképzési Föcsoportfönöksége 1938-tól 1940 májusáig 26 szabályzatot és utasítást adott ki és küldött szét a csapatokhoz, köztük a gyalogság harcászati szabályzatát (I. rész), a gyalogság alaki szabályzatát, az örszolgálati utasítást stb. A háború küszöbén további 12 szabályzatot dolgoztak ki, köztük a harcászati szabályzatot (tervezet), a gyalogság harcászati szabályzatának második részét, a harckocsicsapatok harcászati szabályzatát, a hadtápszolgálat szabályzatának I. részét stb. A többi fegyvernem központi csoportfönökségei is nagy eröfeszítéseket tettek a szabályzatok és az utasítások kidolgozására. Elkészítették a tüzérség harcászati szabályzatának II. részét, a vadász és a bombázó légierö harcászati szabályzatát, a légierö alkalmazására, a gyalogsági müszaki munkákra, a csapatok álcázására vonatkozó utasításokat, s néhány híradó utasítást. A Vörös Hadsereg harci tapasztalatainak figyelembevételével készült szabályzatok és utasítások megismertették a tisztekkel a korszerü harcot, és vezérfonalul szolgáltak számukra a gyakorlati munkában. A magasabb parancsnoki és politikai tiszti állomány 1940 decemberi összevont értekezlete összegezte a harckiképzés átszervezésének eredményeit, s kijelölte további tökéletesítésének útjait. Az értekezlet megvitatta azokat a konkrét intézkedéseket, amelyekkel javítani kívánták a magasabbtörzsek és parancsnokságok képzettségét a hadmüveletek megszervezésében és végrehajtásában, a csapatok vezetésében. Ezeket az intézkedéseket a Honvédelmi Népbiztosság 1941. január 25-i "A csapattörzsek, a hadseregés frontparancsnokságok magasabb parancsnoki állományának hadmüveleti képzéséröl" címmel kiadott direktívájában rögzítették. 1941 januárjában a honvédelmi népbiztos kiadta a 30. számú parancsot "A harci és a politikai kiképzés 1941. évi feladatairól". A parancs elemezte az elözö kiképzési évet, s hangsúlyozta, hogy a harckiképzés átszervezése teljesen bevált. A parancs sürgette, hogy tovább tökéletesítsék a csapatok kiképzésének módszereit, s fokozzák a parancsnokok felelösségét az egységek és a magasabbegységek harckészségéért. 1941 telén és tavaszán a csapatok személyi állománya szívósan munkálkodott a 30. sz. parancs követelményeinek teljesítésén. 1940 júliusában a Hajóhad Legfelsö Haditanácsa sokoldalú vita után határozatot fogadott el "A Vörös Zászlórenddel kitüntetett Balti Flotta és az Északi Flotta harci tapasztalatainak a haditengerészeti erök harci kiképzésében való felhasználásáról." Elöször is meg kellett szüntetni a személyi állomány kiképzésének 1939-40 telén feltárt fogyatékosságait; az idényjelleget és az egyszerüsítést a harckiképzésben, fokozottabban össze kellett hangolni a kiképzést a flották hadmüveleti feladataival, fokozni kellett a hadszínterek és a valószínü ellenségek tanulmányozását, javítani kellett a törzsek munkáját, különösen a hajók, valamint a hajók és a repülögépek, a partvédelmi eszközök, a szárazföldi csapatok együttmüködésének megszervezését illetöen, javítani kellett a flotta szakembereinek, elsösorban a tüzérségi és müszerkezelö specialisták kiképzését. A határozat nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy a legszigorúbban teljesíteni kell a szabályzatok és utasítások követelményeit, s fokozni kell a parancsnokok szerepét a flotta harci életében. 1940. július 15-én a Hajóhad Legfelsö Haditanácsa hasonló határozatot hozott a Vörös Zászlórenddel kitüntetett Balti Flotta légierejének harci tapasztalatairól. A határozat kritikailag elemezte a légierö harci munkájának fogyatékosságait, általánosította a pozitív tapasztalatokat, konkrétan megmutatta, hogyan kell átszervezni a haditengerészeti légierö harckiképzését. E határozatok végrehajtása eredményeképpen a flotta harckiképzése 1941 elejére 1939-hez képest, jelentösen javult. Növekedett a gyakorló kifutások, a harcászati és kötelékgyakorlatok, valamint a flotta-hadgyakorlatok száma. 1939-ben egyáltalán nem, 1940-ben pedig már három hajóhadnál rendeztek flotta-hadgyakorlatot. Különleges gyakorlatokat és hadijátékokat tartottak, hogy tökéletesítsék a tisztek hadmüveleti és harcászati kiképzését. Növelték a hajók tengeri gyakorlatainak idötartamát és feszítettségét. 1939-ben a hajók összesen 1452000 mérföld utat tettek meg, 1940-ben pedig már 1627000 mérföldet. A személyi állomány mind nagyobb ügyességre tett szert a hajók vezetésében, megtanulta az új technika kezelését. Javult a hajók tüzérségi kiképzése, különösen az új típusú tüzérségi müszerek alkalmazása révén. Szaporították a gyakorló és éles torpedóvetést, az aknarakó gyakorlatokat, ezzel emelkedett a flotta aknarakási és torpedóvetési képzettségének színvonala. A tengeralattjárók sikeresebben küzdötték le az akadályokat és az elhárító eszközöket, megtanulták, hogyan kell álcázottan tevékenykedni az ellenség partjainál, együttmüködni a légierövel és a flotta hajóival, elökészíteni a támadásokat a nyílt tengeren. Tökéletesedtek a bombázó és vadászlégierö tengeri hadmüveletei. A repülök új repülögépeken gyakorolták a zuhanóbombázást. A partvédelem 1940-ben jobb eredményeket ért el a harci kiképzésben, mint 1939-ben. A partvédö ütegek 1941 elejére felkészültek arra, hogy bonyolult körülmények közt, mind nappal, mind éjjel meg tudják oldani tüzfeladataikat. A hajóhad, a partvédelem és a szárazföldi csapatok müszaki és utász egységei sok védelmi berendezést létesítettek, javították az objektumok álcázását és jelentösen fokozták harckészségüket. A flotta harckiképzésében voltak fogyatékosságok is. Ezek közül a leglényegesebb az volt, hogy a magasabbegységek törzseinek és a parancsnokságoknak a hadmüveleti és harcászati kiképzése elmaradt a követelmények mögött. Ezeket a fogyatékosságokat feltárták a hajóhad vezetö állományának 1940 decemberében tartott tanácskozásán. A tanácskozás kijelölte a fogyatékosságok megszüntetésének útjait, s nagy szerepet játszott abban, hogy a törzsek és a flotta parancsnoksága jobban felkészültek a tengeri hadmüveletekre. A kommunista párt, a szovjet kormány és az egész szovjet nép 1939-1941 folyamán, a megkezdödött második világháború közepette, a Szovjetuniót fenyegetö háborús veszély növekedése idején nagy munkát végzett a fegyveres erök megszilárdítására. Valamennyi fegyvernem csapatait új haditechnikai eszközökkel szerelték fel. Növekedett a csapatok létszáma, tökéletesedett szervezetük és vezetésük; a harckiképzést új módon, a korszerü háború tapasztalatai alapján kezdték megszervezni. De ezt az óriási munkát nem elég gyors ütemben, több évre szóló távlattal végezték, s a Nagy Honvédö Háború kezdetéig nem fejezték be elsösorban a páncélos csapatok, a légierö és részben más fegyvernemek új fegyverekkel és eszközökkel való felszerelését. Nem fejezödött be a gépesített hadtestek szervezése. A fegyveres eröknél lassan honosították meg az új technikát, elmaradtak a hadmüveletek biztosítását szolgáló olyan eszközök kidolgozásában, mint a különleges gépkocsik, a szárazföldi csapatok müszaki eszközei, a repülötéri szolgálat gépei és berendezései stb. Ennek ellenére a szovjet fegyveres erök egészében nagyot fejlödtek technikai felszereltségükben, szervezetükben és harci kiképzésükben, s elérték az akkori követelmények színvonalát. Bár felszerelésük kicserélése nem fejezödött be, képesek voltak arra, hogy visszaverjék az agresszort. A kommunista párt lankadatlanul nagy figyelmet fordított a fegyveres erök személyi állományának nevelésére. Elültette a csapatokban azt a meggyözödést, hogy a szocialista rend, a szovjet állam és védelmezöi legyözhetetlenek az imperialista hódítók elleni háborúban, s kialakította a magas fokú erkölcsi-harci tulajdonságokat a harcosokban. A szovjet emberek erkölcsi-politikai egysége, a Szovjetunió népeinek barátsága és hazafisága képezte a szovjet harcosok magas fokú erkölcsi-politikai színvonalának alapját. A Szovjetunió Fegyveres Eröinek káderállománya erkölcsi-politikai tekintetben felkészült a korszerü háborúra, amely minden harcostól maximális szellemi és fizikai eröfeszítést, rendkívüli szívósságot, bátorságot és erkölcsi szilárdságot követel. 3. A határmenti körzetek csapatainak és a flotta eröinek állapota Németország támadásának küszöbén A Szovjetunió a szovjet-német megnemtámadási szerzödést betartva, következetes békepolitikát folytatott, s mindent elkövetett a háború elhárítására. Számított azonban arra az eshetöségre, hogy a fasiszta Németország megtámadja országunkat, ezért kidolgozták a nyugati államhatárok védelmének tervét, amely a határmenti körzetek csapatainak adta feladatul, hogy az ellenség támadása esetén visszaverjék csapásait, fedezzék a Vörös Hadsereg föeröinek mozgósítását, hadászati összpontosítását és felvonulását. A Leningrádi Katonai Körzet (parancsnok Popov altábornagy, a haditanács tagja Klementyev hadtestkomisszár, törzsfönök Nyikisov vezérörnagy) azt a feladatot kapta, hogy a 14. hadsereg (parancsnok Frolov altábornagy), a 7. hadsereg (parancsnok Gorelenko altábornagy) és a 23. hadsereg (parancsnok Psennyikov altábornagy) eröivel a Ribacsij-félszigettöl a Finn-öbölig 1200 km kiterjedésü arcvonalon fedezze a finn-szovjet államhatárt. A Ladoga-tótól északra a határt csak a legfontosabb irányokban biztosították. Hanko-félszigeten a Finnországgal kötött szerzödés alapján a 8. önálló lövészdandár állomásozott. A Balti Különleges Katonai Körzet (parancsnok Kuznyecov vezérezredes, a haditanács tagja Dibrov hadtestkomisszár) azt a feladatot kapta, hogy a 8. és 11. hadsereg csapataival Palangától a Litván SZSZK déli határáig 300 km-es arcvonalon bontakozzon szét Kelet-Poroszország határán, s fedezze a Riga, Daugavpilsz, Vilna irányt. A 8. hadsereg parancsnoka ekkor Szobennyikov vezérörnagy, a 11. hadseregé pedig Morozov altábornagy volt. A balti tengerpart védelmét Tallinntól Liepajáig két lövészhadosztályra bízták. Saaremaa és Hüumaa-szigeteken a 3. önálló lövészdandár tartózkodott. A Nyugati Különleges Katonai Körzet (parancsnok Pavlov hadseregtábornok, a haditanács tagja Fominih hadtestkomisszár, törzsfönök Klimovszkih vezérörnagy) feladata az volt, hogy az államhatár védelmére bontakoztassa szét a 3. hadsereget (parancsnok Kuznyecov altábornagy), a 10. hadsereget (parancsnok Golubjov vezérörnagy) és a 4. hadsereget (parancsnok Korobkov vezérörnagy). Ezek a hadseregek a minszki és bobrujszki irányt fedezték, s 450 km-es védelmi arcvonaluk a Litván SZSZK déli határától az Ukrán SZSZK északi határáig húzódott. A Kijevi Különleges Katonai Körzet (parancsnok Kirponosz vezérezredes, törzsfönök Purkajev altábornagy) azt a feladatot kapta, hogy az 5., a 6., a 26, és a 12. hadsereg eröivel (parancsnokok a fenti sorrend szerint: Potapov páncélos vezérörnagy, Muzicsenko altábornagy, Kosztyenko altábornagy és Ponyegyelin vezérörnagy) a kijevi irányt fedezze. E hadseregek 800 km-es védelmi arcvonala Domacsovtól Szokalon és Przemyslen keresztül Lipkaniig terjedt. Az Ogyesszai Katonai Körzet csapatai Cserevicsenko altábornagy parancsnoksága alatt a román határ mentén 450 km-es arcvonalszakaszon (Lipkani, Leovo, Duna-torkolat) bontakoztak szét azzal a feladattal, hogy fedezzék a tengerparti irányt. A Krim védelmét az ott állomásozó 9. önálló lövészhadtestre bízták. A Szovjetunió Hajóhada a Nagy Honvédö Háború elején a következöképpen helyezkedett el. Az Északi Flotta (parancsnok Golovko altengernagy) azt a feladatot kapta, hogy védje a Barentstenger partját és biztosítsa északi közlekedési útvonalainkat. Az Északi Flotta fö támaszpontja Poljarnij volt. Poljarnijban és a közeli öblökben helyezkedtek el az Északi Flotta föeröi tengeralattjárók, torpedórombolók és örhajók. Arhangelszkben volt a Fehér-tengeri Haditengerészeti Támaszpont (késöbb Fehér-tengeri Katonai Flottilla). Az Északi Flotta eröinek állományába tartozott a Murmanszki megerödített körlet is, amelynek volt néhány tüzérségi ütege, köztük bástyaütegek, naszádelhárító és légvédelmi ütegek. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta Tribuc altengernagy parancsnoksága alatt a hozzá beosztott partvédö egységekkel azt a feladatot kapta, hogy védje a Balti-tenger partját, és ne engedje be az ellenség hajóit a Finnés a Rigai-öbölbe. A flotta fö támaszpontja Tallinn volt, itt tartózkodott a flotta hajóraja, amely két sorhajóból, rombolókból és torpedónaszádokból állt. Uszty-Dvinszknél horgonyoztak a flotta könnyü eröi (cirkálók és torpedónaszádok). Támaszpontul felhasználták Liepaját, Hankót, Paldiskit stb. is. A flotta fö hadtáptámaszpontja Kronstadt volt. A flotta eröinek egy része föleg az épülö vagy javításban levö egységek Leningrádban horgonyzott. A flotta légierejének ezredei és magasabbegységei 20 repülötéren állomásoztak, s ezek igen nagy területen voltak elszórva Liepajától egészen Novaja Ladogáig. A hidroplánok a Finn-öböl déli partjának egyes pontjain és a Saaremaa-szigeten helyezkedtek el. A Fekete-tengeri Flottának (parancsnok Oktyabrszkij altengernagy) az volt a feladata, hogy védje a Fekete-tenger északi és keleti partját Ogyesszától Batumiig és a Krím partvidékét, valamint e térség tengeri közlekedési útvonalait. A flotta fö támaszpontja Szevasztopol volt. Itt állomásoztak a hajóraj egységei, a tengeralattjárók, az iskolahajók. Támaszpontul felhasználták még Ogyesszát, Ocsakovot, Novorosszijszkot, Nyikolajevet, Potit és Batumit. Nyikolajev haditengerészeti támaszponton rendszerint azok a hajók tartózkodtak, amelyek üzemi próba alatt álltak, vagy amelyeknek építése és javítása még nem fejezödött be. A Pinszki Katonai Flottilla fö támaszpontja Pinszk volt, eröinek egy része pedig Kijevben állomásozott. A Dunai Flottilla fö támaszpontja Izmail volt. A flottilla állományába tartozott a partvédelem dunai szektora is néhány mozgó és beépített üteg. A Szovjetunió haditengerészeti eröi a Balti-tengeren számbelileg valamennyi hajóosztályban gyengébbek voltak a Balti tenger kikötöiben állomásozó német és finn hajóhadnál. Ráadásul Németországnak nagy lehetöségei voltak arra, hogy a Kieli-csatornán keresztül az északi-tengeri támaszpontokról hajókat küldjön át a Balti-tengerre. Az északi hadszíntéren a Szovjetunió fölényben volt tengeralattjárók tekintetében. A Feketetengeren haditengerészeti erök, köztük tengeralattjárók tekintetében mi voltunk fölényben, a légifölény azonban az ellenség kezében volt. A Vörös Hadsereg eröi egy részének összpontosítása a nyugati határ közelében már 1941 májusában megkezdödött. A nyugati körletekbe felvonult csapatok azonban nem voltak hadilétszámra feltöltve, felszerelésük nem volt teljes, és nem álltak rendelkezésükre a szükséges szállítóeszközök. A vasutak békebeli menetrenddel dolgoztak. Az összpontosítás lassan folyt, mivel úgy vélték, hogy a háború nem kezdödik meg a közeljövöben. 1941. június 22-én a határmenti katonai körzetek csapatai többségükben nagy területen voltak szétszórva. A Balti Különleges Katonai Körzet csapatai például a határtól számított 330 km-es mélységben, a Nyugati Katonai Körzet csapatai 100-300 km-es, a Kijevi Katonai Körzet csapatai pedig 400-600 km-es mélységben. A Szovjetunió Vezérkarának tervei és számításai szerint a határmenti körzetek csapatainak hadilétszámra való kiegészítését néhány nappal a mozgósítás elrendelése után be kellett fejezni. Azt feltételezték tehát, hogy a mozgósítás kezdetétöl a hadmüveletek megindulásáig bizonyos idö telik el. A határmenti körzetek törzsei a vezérkar útmutatásai szerint kidolgozták a kezdeti hadmüveletek terveit arra az esetre, ha az ellenség megsérti a nyugati határt. E tervek alapján, amelyek 1941 májusára készültek el, a nyugati határmenti körzetek eröinek egy részét az államhatár fedezésére jelölték ki. Ezek a csapatok az egyes határmenti körzetek elsö lépcsöjének hadseregeiböl álltak, s az államhatár közvetlen közelében helyezkedtek el. A szovjet csapatok csoportosítása a háború küszöbén olyan volt, hogy a határmenti körzetek eröinek mintegy kétharmadát a fedezö hadseregek állományába osztották be, s ezeket viszonylag arányosan az egész államhatár mentén 100-150 km-es mélységben helyezték el. A fennmaradó egyharmadrész eröi a határtól körülbelül 500 km-re tartózkodtak. Háború esetén a határ mentén elhelyezett hadseregek feladata volt, hogy a megerödített körletek és a tábori erödítmények szívós védelmével fedezzék a mozgósítást, a Vörös Hadsereg föeröinek összpontosítását és szétbontakozását. Az államhatár mentén Palangától a Duna torkolatáig 2000 km kiterjedésü arcvonalon 9 fedezö hadsereg vonult fel, s ezek elsö vonalában 40 lövészés 2 lovas hadosztály helyezkedett el. Az elsö vonalban levö hadosztályokra átlagosan mintegy 50 km-es arcvonalszakasz jutott. Az államhatár egyes szakaszain, ahol a véde

lem szempontjából elönyös terepszakaszok voltak (Erdös-Kárpátok, a Prut és a Duna), a lövészhadosztályok védelmének szélessége elérte a 100-120 km-t. Egyébként a hadosztályok védelmi sávjának szélessége 25 és 50 km közt ingadozott, jóllehet a szovjet hadtudomány a hadosztály védelmi sávjának szélességét 8-12 km-ben állapította meg. A legfontosabb hadmüveleti irányokban a lövészhadosztályoknak a megerödített körletekre és a tábori erödítményekre támaszkodva 25-30 km-es arcvonalszakaszt kellett védeniük. De a határ közelében a megerödített körletek építése még nem fejezödött be, a tábori erödítmények pedig a határ mentén egyetlen vonalban a zászlóaljkörletekben helyezkedtek el. A fedezö csapatok feladata az volt, hogy védjék a Szovjetunió területét és légterét az ellenséges betöréstöl, s biztosítsák a fontos katonai és állami objektumok örzését. A fedezö hadseregek elsö lépcsöjének az volt a feladata, hogy közvetlenül védje a határt, a második lépcsönek pedig az, hogy megsemmisítse a betört ellenséget. A vezérkar azon a véleményen volt, hogy a második lépcsöben gépesített hadtesteket kell elhelyezni. Azok a csapatok, amelyek nem tartoztak a fedezö hadseregek állományába, a körzet területének mélységében helyezkedtek el. A fedezö csapatok hadosztályait békeidöben táborokban és laktanyákban az államhatártól kisebb-nagyobb távolságra helyezték el (ez a távolság néhány kilométertöl 50-60 km-ig terjedt, söt, olykor még nagyobb is volt). Ellenséges támadás veszélye esetén ezeknek a csapatoknak az elöljáró törzsek külön jelére a határvonal mentén el kellett foglalniuk az elöre elkészített védöállásokat. A fedezö csapatok felvonulásához idöre volt szükség. Hogy a fedezö csapatok hogyan szervezték meg a védelmet, jól mutatja a Kijevi Különleges Katonai Körzet két hadseregének példája. A Luck-Rovno irányt (Nyugat-Ukrajna) az 5. hadsereg csapatai fedezték. A határbiztosítás terve szerint e hadsereg csapatainak az úgynevezett elötér elkészített védelmi létesítményeire és a megerödített körletek a koveli, a vlagyimir-voliniai és a sztrumilovi körlet védelmi csomópontjaira támaszkodva meg kellett akadályozniuk azt, hogy az ellenséges csapatok betörjenek a Szovjetunió területére. A parancs úgy szólt, hogy ha egyes ellenséges csoportosítások áttörnek az államhatáron, akkor ezeket a hadsereg és a hadtestek tartalékai a légierövel együttmüködve ellencsapásokkal semmisítsék meg. A hadsereg föeröit annak a 176 km kiterjedésü két fontos határszakasznak a védelmére összpontosították, amelyek a legalkalmasabbak voltak az ellenség nagy eröinek támadására. Ezen az arcvonalon négy lövészhadosztálynak kellett szétbontakoznia. A hadsereg tartalékában egy lövészhadosztály és egy gépesített hadtest volt, amelyet arra szántak, hogy ellencsapásokat hajtson végre a betört ellenségre. Az 5. hadsereg összes csapatai a határmenti körzetek többi hadseregének csapataihoz hasonlóan a határtól mintegy 60 km-re levö táborokban helyezkedtek el, s harckiképzéssel foglalkoztak. A tervben rögzített elképzelések szerint a magasabbegységeknek a táborokból a védelmi körletekbe csak a mozgósítás kezdete után három-négy nappal kellett megérkezniük. A csapatoknak széles sávokban, az eröknek az arcvonal mentén szétszórva kellett védelemre berendezkedniük, és sehol sem képeztek valamennyire is világosan kialakított csoportosítást. A Kijevi Különleges Katonai Körzet 6. hadseregének határbiztosítási terve nagyjából megegyezett az 5. hadsereg tervével. Az államhatár védelmére kirendelt csapatok azt a feladatot kapták, hogy az elöteret és a sztrumilovi, valamint a Rava-Russzka-i megerödített körletek védelmi létesítményeit felhasználva a Krisztinopol-Grabovec szakaszon akadályozzák meg az ellenség áttörését a Szovjetunió területére. A 6. hadsereg fedezési körlete 125 km kiterjedésü volt, ezt a hadseregnek mindössze két lövészés egy lovas hadosztállyal kellett védenie, amelyeket harckocsik és tüzérség támogattak, a megerödített körletek helyörségeivel együttmüködve. A fedezö csapatok elhelyezése és a rájuk bízott feladat nem felelt meg teljes mértékben a helyzet követelményeinek. Elöször is az államhatár védelmének egész szervezete abból a feltevésböl indult ki, hogy az ellenség meglepetésszerü támadása kizárt, hogy az ellenség döntö támadását vagy hadüzenet, vagy korlátozott erökkel végrehajtott tevékenység elözi meg, ami után a szovjet csapatok felvonulhatnak és elfoglalhatják védöállásaikat. A fedezö csapatokat széttagolták a határ mentén, megszállták még nyugati kiszögelléseit is, ahol a védö csapatok szárnyait semmi sem fedezte. A tartalékba jelentéktelen eröket osztottak be, amelyek nem mérhettek nagy erejü csapást a betört ellenségre, a határ mentén elhelyezett csapatok pedig nem tudtak csatlakozni hozzájuk, mivel a szükséges gépi szállítóeszközök nem álltak rendelkezésükre. Csapataink elhelyezkedése a határmenti körzetekben nem felelt meg annak a feladatnak, hogy visszaverjék a német fasiszta hadsereg váratlan támadását. Nem szervezték meg az erök hadmüveleti és harcászati csoportosítását az ellenséges csapás visszaverésére. Az ellenség ezt kihasználva, csapatai müködésének fö irányában zárt csoportosításokat képezett, amelyekkel lecsapott a határ mentén laza harcrendben szétbontakozott elöretolt lépcsöinkre. Ez kitünik a túloldalon levö táblázatból. A táblázat adatai megmutatják, hogy az ellenség páncélos csoportjainak elsö lépcsöjében hasonlíthatatlanul nagyobb eröket vonultatott fel, mint a határ közelében álló szovjet magasabbegységek. Az elöretolt szovjet magasabbegységek mögött a körzetek területének mélységében természetesen jócskán voltak más szovjet csapatok, az ellenség szempontjából azonban a feltételek rendkívül kedvezök voltak a kezdeti csapáshoz, s a gyors kezdeményezés meghatározta a fasiszták csapásának sikerét. A határmenti körzetek csapatai és a hadiflották elé állított feladatok kizárólag védelmi jellegüek voltak. Ez újra csak azt bizonyítja, hogy a szovjet kormánynak egyáltalán nem volt szándéka a Németország elleni támadásra felkészíteni fegyveres eröit. Sajnos, a háború kezdetéig a védelem céljaira szükséges eröcsoportosítást sem hozták létre. Június 22-én a határ közelében csak egyes zászlóaljak helyezkedtek el azokból a hadosztályokból, amelyeknek a határbiztosítási terv értelmében meg kellett szállniuk a határmenti védelmi terepszakaszokat. E hadosztályok föeröi a határtól 20-80 kilométerre elhelyezett gyakorló táborokban voltak, a békekiképzési tervek szerint katonai kiképzéssel foglalkoztak. A határmenti magasabbegységek sok tüzérségi egysége a határtól még messzebbre levö különleges táborokban kapott harckiképzést. A határtól jelentös távolságra tartózkodott a határmenti körzetek második lépcsöje is. Ami a szovjet fegyveres erök egyéb magasabbegységeit illeti, amelyeknek háború esetén a hadra kelt sereg állományába kellett beolvadniuk, ezek többsége a Szovjetunió belsö körzeteiben állomásozott. Az erök összpontosítása a német fasiszta páncélos csoportok tevékenységének irányában 1941. június 22-én reggel Az ellenség A páncélos A páncélos csoport támadó sávjában, a határ csoport támaPáncélos A páncélos csoportok elsö a közelében elhelyezett csoportok lépcsöjének állományůa dásának arcszovjet magasabbegységek vonal széles sége (km) 4. 1., 6., 8. páncélos hadosztály 40 125.lövészhadosztály (több, mint 600 harckocsi), 290. és 268. gyaloghadosztály 3. 7., 12. és 20. páncélos hadosztály 50 128. lövészhadosztály, valamint (több mint 600 harckocsi) a 188. lövészhadosztály egy ez rede 2. 3., 4., 17. és 18.páncélos hadosztály 70 a 6., a 42. és a 75. lövészhadosztály (több mint 800 harckocsi) egységei és alegységei, a 22. harckocsihadosztály egységei és alegységei (felkészületlenül) 1. 299., 111., 75., 57., 298. és 44. 65 87. és 124. lövészhadosztály gyaloghadosztály Csapataink csoportosítása lehetövé tette az ellenségnek, hogy föcsapásainak irányában négyötszörös túleröt hozzon létre mind létszám, mind technika tekintetében. Ráadásul még az is jelentösen csökkentette a szovjet határmenti körzetek csapatainak harci lehetöségeit, hogy kiképzésük hiányos volt, s nem voltak kellöen feltöltve sem élöerövel, sem haditechnikai eszközökkel és fegyverzettel. 1940 öszén leszerelték a szolgálati idejét letöltött legénységet. Helyére bevonult a következö korosztály újonc állománya. 1941 nyaráig ezek csak az alapkiképzést kapták meg. A Vörös Hadsereg létszámának emelésével 1941 tavaszán és nyarának elején némi feltöltés érkezett a csapatokhoz. A Kijevi Különleges Katonai Körzet csapataihoz például csak 1941. május közepén kezdett megérkezni a feltöltés. A német támadás kezdetekor a körzet magasabbegységeinek egy része a megalakulásnak, a kiképzésnek és a technikai felszerelésnek még csak a kezdeti szakaszában volt. A vezérkar tervei szerint a körzetnek csak 1941 végére és 1942 elejére kellett megkapnia a teljes fegyverzetét. Az elsö T-34-eseknek és KV-knak csak 1941 április-májusában kellett megérkezniük a határmenti körzetekbe, s a háború kezdetekor az öt határmenti katonai körzetben mindössze 1475 ilyen típusú harckocsi volt, ebböl KV 508, T-34-es pedig 967 db. Igaz, a csapatoknál jelentékeny számban voltak régi típusú harckocsik (BT-5, BT-7, T-26 stb.), amelyeket idövel ki akartak vonni. De ezek közül is sok javításra szorult. Egészében a szovjet fegyveres eröknél 1941. június 15-én a régi típusú harckocsik közül nagyjavításra és felújításra szorult az állomány 29 százaléka, közepes javításra pedig 44 százaléka. A kifogástalan állapotban levö régi típusú harckocsik aránya nem haladta meg a 27 százalékot. Mivel világos volt, hogy az ipar lassan szállítja az új harckocsikat, a katonai körzetek tervbe vették a régi típusú harckocsik javítását. E célból tartalék alkatrészeket rendeltek. De az ipari népbiztosságok a beérkezett megrendeléseknek csak 31 százalékát fogadták el, s 1941. június 1-ig a tartalék alkatrészek szükséges mennyiségének csak 11 százalékát szállították le. Nagy nehézségeket okozott a gépkocsiszállítás hiánya. Egyes gépesített hadtesteknél a szükséges gépkocsik fele sem állt rendelkezésre. A szükséges szállító eszközök és tüzérségi vontatók hiányában a gépesített hadtestek páncélos és gépkocsizó lövészhadosztályainak manöverezési és támadó lehetöségei rendkívül korlátozottak voltak. Jelentös idöre lett volna szükség ahhoz, hogy az újonnan alakított páncélos magasabbegységek számára kiképezzék a szakembereket. Minthogy nem volt elegendö harckocsizó, sürgösen át kellett vezényelni a harckocsicsapatokhoz tiszteket, tiszthelyetteseket és katonákat más fegyvernemektöl, elsösorban a gyalogságtól és a lovasságtól. Harcosaink a párttól kapott utasítást teljesítve lelkesen hozzáláttak az új szakmák elsajátításához. Idö hiányában azonban sokan nem tudták kellöképpen megtanulni a technika kezelését, s nem válhattak szakmájuk mesterévé. Sok harckocsiszerelövezetönek a háború kezdetéig mindössze másfél-kétórás gyakorlata volt a harckocsi vezetésében. Nem mindegyik parancsnok tudta elsajátítani a harckocsiés gépesített egységek vezetésének bonyolult müvészetét. A nyugati határmenti körzetekben az új gépesített magasabbegységeket nem sikerült teljesen megalakítani. Többségük nem érte el a szükséges készenléti állapotot, s nem kapta meg a szükséges harckiképzést. A határmenti katonai körzetekben jelentös mennyiségü tüzérség volt, amely egészében tökéletesen megfelelt a korszerü harc követelményeinek, és sok tekintetben fölötte állt a német tüzérségnek. Ez a hatalmas technikai apparátus azonban nem volt teljes egészében a csapatoknál. Egyes magasabbegységek, föleg a gépesítettek, hiányt szenvedtek még tábori lövegekben is. Különösen nagy hiány volt légvédelmi tüzérségben; a hiány átlagosan 30 százalékos volt. Nagy hiány mutatkozott páncéltörö lövegekben is. A légierö nem volt eléggé felkészülve a háborúra, bár új repülögépeinknek sok elönyük volt a német gépekkel szemben. Ilyen repülögép azonban kevés volt a határmenti körzetek légierejének körülbelül 22 százaléka. A harci gépek többsége, mintegy 64 százaléka vadászgép volt. A repülögépek személyzete még nem sajátította el a repülést az új gépeken. Igy például 1941. május 1-ig a Pe-2 típusú bombázókon való repülésre a pilóták 72 százaléka, a LaGG-3 vadászgépekre 32 százalékuk, a MiG-3 gépeken való repülésre pedig az átképzésre vezényelt repülök mintegy 80 százaléka volt kiképezve. Az Il-2 csatagépre, a Jak-1 vadászra és néhány más gépre való átképzéshez pedig egyáltalán hozzá sem kezdtek, mert ilyen gépek még nem voltak a harci egységeknél. 1941 elsö három hónapja folyamán a Balti Különleges Katonai Körzet légierejének hajózó állománya átlagosan 15,5 órát, a Nyugati Különleges Körzeté 9 órát, a Kijevi Különleges Körzeté csak 4 órát töltött a levegöben. Az új szerkezetü repülögépek számára meg kellett nagyobbítani a kifutópályákat, s részben ki kellett cserélni a repülöterek berendezését. Ezenkívül a határmenti körzetekben új repülötéri hálózatot építettek ki. Az építkezésnek 1941 július-szeptemberében kellett volna a legnagyobb lendülettel folynia. Mivel a berendezések kicserélése idején a repülöterek nem használhatók, a hadvezetöség úgy döntött, hogy ezeket a munkálatokat ne egy idöben végezzék a határmenti körzetek valamennyi repülöterén, hanem egyszerre csak néhányon. 1941 tavaszán azonban a Belügyi Népbiztosság szervei, amelyekre az építkezési munkálatokat bízták, a helyzettel nem törödve, egyidejüleg láttak munkához a határmenti repülöterek többségén. Ennek következtében e repülöterek jelentékeny része a háború kezdetekor ténylegesen használhatatlan volt, a vadászrepülögépek pedig néhány repülötérre zsúfolódtak össze, ez megfosztotta öket a manöverezés lehetöségétöl, megnehezítette az álcázást és a decentralizálást. Ezenkívül néhány repülöteret különösen a Nyugati Katonai Körzetben a határhoz túlságosan közel helyeztek el, ez az ellenséges légierö váratlan támadása esetén fölöttébb sebezhetövé tette öket. 1941. június 22-én tehát nem készült el a repülötéri hálózat, a repülöegységek összezsúfolódtak néhány békebeli repülötéren, amelyek közül sokat az ellenség jól ismert, s ez egyik oka volt azoknak a súlyos veszteségeknek, amelyeket légierönk a háború elsö napjaiban szenvedett. A légi figyelöés jelzöszolgálatot a nyugati határmenti sávban rosszul szervezték meg, s a légi egységek nem kapták meg idejében az adatokat arról, hogy a német fasiszta repülögépek berepültek a szovjet terület fölé. A háború kezdetének pillanatában a határmenti körzetek légiereje a gépek kicserélésének, az átszervezésnek és a személyi állomány átképzésének szakaszában volt. A szovjet fegyveres erök közlekedési vonalai fejletlenek voltak. A Honvédelmi Népbiztosság abból kiindulva, hogy Nyugat-Belorusszijában, Nyugat-Ukrajnában és a Baltikumban nem elegendö a vasutak áteresztö képessége, kidolgozta a vasútépítésnek és a meglevö vasúthálózat megerösítésének tervét. Az építést 1941 elsö negyedében kezdték meg, de a munka üteme lassú volt. A háború kezdetén a föbb vasúti csomópontok fejletlenek voltak, sok vonalnak nem volt második vágánya, a vonalak nagy része nem volt képes a szükséges hosszúságú szerelvények áteresztésére, egyes kirakodóhelyeken nem állt rendelkezésre a szükséges berendezés; az elhasznált vágányállomány és a gyenge aljazat miatt nem lehetett nehéz szerelvényeket összeállítani. A vasutak rossz állapota rendkívül megnehezítette a hadászati összpontosítást és felvonulást. A csapatokat a régi államhatár közelében ki kellett rakni a szerelvényekböl, s gyalogszerrel indítani tovább, nyugat felé. A Szovjetunió nyugati határainak müszaki berendezése, különösen a megerödített körletek építése a fasiszta Németország támadásának pillanatáig nem fejezödött be. A régi megerödített körleteket korábbi határainkon (vagyis az 1939-es határokon) már leszerelték. 1940 nyarán több évre szóló tervet dolgoztak ki arra, hogy az új határokon kiépítsék a megerödített körleteket. 1941 júniusáig egyes tüzfészkek, védelmi csomópontok építése fejezödött be a határmenti megerödített körletek elsö övében. A megerödített körletek többségének személyi állománya nem volt teljes. 1941 tavaszán megkezdödött átszervezésük és kiegészítésük az új, állománytáblák szerint, ez azonban a német támadás pillanatáig nem fejezödött be. A háború kezdetéig csak részben sikerült felfegyverezni a vlagyimir-voliniai megerödített körlet négy csomópontja és a sztrumilovi megerödített körlet öt csomópontja elsö övének támpontjait. Csak az 1940-ben épített harci létesítményeket látták el fegyverrel, az 1941-es tervben szereplö létesítmények még épülöben voltak. A vlagyimir-voliniai megerödített körlet sávjában 1941. június 22-én csak 97 tartós tüzfészek, a sztrumilovi megerödített körlet elsö két védelmi csomópontjának sávjában pedig csak 33 harci létesítmény volt felfegyverezve. A Litovizs-Szoka-i szakaszon a két megerödített körlet támpontjai közt 25 km szélességü rés képzödött. Ennek az volt a magyarázata, hogy a háború kezdetéig nem épült meg és nem kapta meg a szükséges fegyverzetet a vlagyimir-voliniai megerödített körlet balszárnyának két védelmi csomópontja. Mivel a megerödített körletek támpontjaiban a harci létesítmények többsége a háború kezdetéig nem készült el, nem szervezték meg kellöen a tüzérségi és a géppuskatüz-rendszert sem. A megépült létesítmények szinte teljesen nélkülözték az energiaszolgáltató és önálló vízszolgáltató berendezéseket, a támpontoknak kevés híradó berendezésük volt. A légvezeték-építés tervét a megerödített körletek 1940-ben csak 25-30 százalékban, a föld alatti vonalakét pedig csak 10-13 százalékban teljesítették. Nem volt kielégítö a harci létesítmények álcázása sem. A harckocsiés a gyalogsági akadályok építésének tervét védelmünk peremvonala elött a háború kezdetéig átlagosan 25-30 százalékban teljesítették, ez azzal magyarázható, hogy nem volt elég munkaerö, és különösen akadályeszköz. Az utak, a raktárak és a laktanyák építése közvetlenül a háború elött kezdödött meg. A megerödített körletek egységei ideiglenes épületekben és parasztházaknál szállásoltak el. A parancsnoki állomány is parasztházakban kapott szállást, amelyek az egységektöl számított tízkilométeres sugarú körben helyezkedtek el. Nagy munkálatokat kellett végezni a nyugati körzetekben, különösen a Baltikumban, NyugatUkrajnában és Nyugat-Belorusszijában, hogy megszervezzék a megbízható összeköttetést. A híradás állapota nem felelt meg a vezetés követelményeinek, s ezért sürgösen át kellett szervezni. Ezek a munkálatok sem fejezödtek be a háború kezdetéig, jóllehet létfontosságúak lettek volna, hogy a hadmüveletek ideje alatt biztosítsák a csapatok folyamatos vezetését. A német hadvezetés a Szovjetunió elleni támadás elökészítése során igyekezett gondosan felderíteni a szovjet határmenti körzeteket, a védelmi erödítményeket, a repülötereket, a csapatok állomáshelyeit, a haditengerészeti támaszpontokat, a partvédelmi objektumokat. Ebböl a célból sok hírszerzö és diverziós ügynököt dobott át. A szovjet határöröknek már jóval a támadás elött valóságos háborút kellett folytatniuk a hitlerista ügynökség ellen. A nyugati katonai körzetek területén elhelyezkedett határör-csapatok csupán 1939 októberétöl 1940 decemberéig mintegy 5000 ellenséges ügynököt fogtak el, s több jól felfegyverzett bandát semmisítettek meg. Ügynökök toborzása, és a Szovjetunió területére való átdobásuk céljából az ellenség kiépítette a határmenti hírszerzö és átkelö állomások széles hálózatát. 1940-ben határmenti csapataink felderítöi a német fasiszták által megszállt lengyel területen 95 ilyen állomást derítettek fel. A háború közeledtével a hitlerista hírszerzés aktivitása fokozódott, változott az ellenséges ügynökség feladatainak jellege, és az ügynökség összetétele. 1941 januárjától föleg kiválóan képzett ügynököket dobtak át zsebrádió-állomásokkal felszerelve. A határör-csapatok által elfogott vagy megsemmisített ellenséges ügynökök száma 1941 elsö negyedében, 1940 elsö negyedéhez képest 15-20-szorosra, 1941 második negyedében pedig 1940 második negyedéhez viszonyítva 25-30szorosra növekedett. A derék szovjet határörök bátran és rendületlenül örizték a szovjet földet. 1941 februárjában 384 hös határört tüntettek ki rendjelekkel és érmekkel. Az ellenség igyekezett átdobni mögöttes területünkre katonai hírszerzö csoportokat, rendszerint tapasztalt hírszerzö tisztek vezetésével. A német felderítö csoportok álcázása végett gyakran a Vörös Hadsereg katonai egyenruhájába öltöztek. 1941 áprilisában például a 86. határör-szakasz körzetében (Avgusztov Augustów város, Belorusz SZSZK) 16 tagú hírszerzö csoport lépte át a szovjet határt, a Vörös Hadsereg müszaki csapatainak egyenruhájában. Amikor a határörök rajtuk ütöttek, a hitleristák erös fegyveres ellenállást fejtettek ki. A harc eredményeképpen 11 fasiszta meghalt, a többi fogságba esett. A határör-szakasz parancsnoka, Vikuskin, a harc során két sebesülést kapott, de sebesülten is folytatta a harcot, amíg az ellenséges csoport be nem szüntette az ellenállást. 1941. június 15-töl kezdödöen a német hadvezetöség nagyszámú bandát, diverziós és felderítö csoportot és egyéni diverzánst dobott át a Szovjetunió területére azzal a feladattal, hogy a hadmüveletek megkezdésekor rongálják a távbeszélöés távíróvonalakat, robbantsák fel a hidakat és a vasúti pályákat a szovjet csapatok fö utánpótlási vonalain, semmisítsék meg a katonai raktárakat és más fontos objektumokat, foglaljanak el a Vörös Hadsereg hátában vasúti és közúti hidakat, s tartsák meg ezeket, amíg a német hadsereg elöretolt egységei oda nem érnek. A német támadás elötti utolsó pillanatban, 1941. június 21-röl 22-re virradó éjszaka a hitlerista hírszerzés több hadmüveleti irányban földi és légi úton jelentös számú kisebb diverziós csoportot dobott át a határon, s ezek tagjai polgári ruhába vagy a Vörös Hadsereg katonai egyenruhájába voltak öltözve. Az ellenség légi felderítést is folytatott. 1939 októberétöl a háború kezdetéig 152 alkalommal sértették meg német repülögépek a határt. Az ellenséges légi felderítés elleni harc a határör-csapatoknak és a határmenti katonai körzetek egységeinek feladata volt. De mint utóbb kiderült, az áruló Berija már 1940 márciusában kifejezetten megtiltotta a határör-csapatoknak, hogy tüzet nyissanak a határsértö német repülögépekre, s azt követelte, hogy a Vörös Hadsereg egységei és a hajóhad hajói ne bocsátkozzanak harcba a német légierövel. Ténylegesen megnyitotta a szovjet légteret az ellenséges hírszerzés elött. A német hadvezetés jóval a támadás kezdete elött olyan nagyarányú felderítö akciókat indított a Szovjetunió nyugati határain, hogy ezeknek a jellege egymagában is bizonyította a német imperializmusnak a Szovjetunió ellen irányuló agresszív terveit. A szovjet kormány több elövigyázatossági intézkedést tett, hogy agresszió esetén visszaverje az ellenséget. Mivel 1941 áprilisában megnemtámadási szerzödést kötött Japánnal, megkezdhette egyes magasabbegységek átdobását az ország belsö körzeteiböl a nyugati határok védelmének megerösítésére. A vezérkar kidolgozta az államhatár fedezésének tervét, a vasúti szállítások hadmüveleti terveit, a hadsereg és a hajóhad mozgósítási terveit. A szovjet kormány mozgósítási tervet készített arra, hogy 1941 második felében és 1942-ben haditermelésre állítsa át az ipart. Mindezeket a terveket egyetlen eszme hatotta át, amelynek lényege ez volt: elhárítani az ellenség támadását az államhatár mentén, és azután megsemmisítö csapást mérni rá. E terv végrehajtásának szükséges politikai, gazdasági és katonai elöfeltételei megvoltak. De a tervezett intézkedések közül egyetlenegyet sem hagytak jóvá, és nem hajtottak végre a német támadásig. Az ország felkészülése a védelemre nyilvánvalóan elmaradt a kialakult helyzet követelményei mögött. Figyelmen kívül hagyták a határmenti körzetek haditanácsainak javaslatait, amelyek abból az igyekezetböl fakadtak, hogy elhárítsák az ellenséges támadást, hiszen ennek közeledtét számtalan tény bizonyította. "1941 áprilisában Hruscsov, az Ukrán K(b)P Központi Bizottságának titkára és a Kijevi Különleges Katonai Körzet parancsnoksága jelentést küldött Sztálinnak, s ebben felhívta figyelmét a határerödítési munkák lassúságára, javasolta a megerödített körletek személyi állományának feltöltését, továbbá hogy kötelezzék az ipart a beton erödítmények és a hiányzó fegyverek határidön belüli elkészítésére, illetve leszállítására, s kérte, hogy engedélyezze 105000 fönyi polgári lakosság bevonását az építömunkák meggyorsítása végett, hogy e munkálatokat 1941. június 1-ig befejezhessék. Sztálin figyelmen kívül hagyta ezeket a jelzéseket, kéréseket és javaslatokat." Ennek következtében a nyugati határ védelmének megszervezésében súlyos fogyatékosságok voltak. Az ország legfelsö vezetésének hibájából a nyugati határ mentén sok esetben tétlenkedtek akkor, amikor egyre fenyegetöbbé vált a német fasiszta betörés veszélye. Azért, hogy a Vörös Hadsereget nem helyezték idejében harci készültségbe, a személyi felelösség elsösorban Sztálint terheli, aki a párt központi bizottságának vezetöje és a szovjet kormány feje volt, valamint Molotovot, aki 1941 májusáig a Népbiztosok Tanácsa elnökeként, majd pedig a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyetteseként és külügyi népbiztosként tevékenykedett. Sztálin és Molotov nem volt hajlandó tudomásul venni a haza határain tornyosuló háborús veszélyt. De nem csekély felelösség terheli a honvédelmi népbiztost és a vezérkar fönökét, Tyimosenkót és Zsukovot sem, akik nem tették meg a legszükségesebb intézkedéseket a Vörös Hadsereg harckészültsége érdekében. A személyi kultusz a legmagasabb katonai vezetök körében is arra vezetett, hogy ezek féltek a felelösségtöl, a kezdeményezéstöl; a személyi kultusz béklyóba verte akaratukat, gátolta a legfontosabb elhatározások meghozatalát. Mindezek a fogyatékosságok nem hathattak volna döntöen a védelem állapotára, ha a csapatok idejében felfejlödtek és felkészültek volna a német fasiszta támadás visszaverésére. De a szovjet csapatok Sztálinnak, valamint a honvédelmi népbiztosság és a vezérkar vezetöinek hibájából nem kaptak parancsot arra, hogy idejében vonuljanak fel, és foglalják el a védelmi terepszakaszokat a Szovjetunió nyugati határa mentén. A vezérkar megfelelö utasítását késön dolgozták ki, s az a csapatokhoz már a német támadás után jutott el. Erröl részletesen lesz szó a Nagy Honvédö Háború történetének második kötetében. A Szovjetunió Nagy Honvédö Háborúját közvetlenül megelözte a második világháború csaknem két éve. Ez a szakasz alkotja a világháború elsö idöszakát ( 1939. szeptember 1-töl 1941. június 21-ig). Erre az idöszakra a fasiszta blokk a hitlerista Németország, a fasiszta Olaszország és az imperialista Japán nagy katonai sikerei jellemzök. Németország sikereit nemcsak és nem annyira az határozta meg, hogy katonailag fölényben volt Franciaország, Anglia és szövetségeseik hadseregeivel szemben. E sikerek magyarázatát föleg politikai tényezökben kell keresnünk. E sikerek közvetlen következményei voltak annak a politikának, amely lovat adott a fasiszta agresszió alá, s amelyet az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó körei a háború elötti idöszakban folytattak. Éppen ez a politika bontotta és osztotta meg azokat az eröket, amelyek szembeszállhattak volna a fasiszta agresszióval, és meghiúsíthatták volna. A nyugati országok uralkodó körei akcióinak végzetes hatását súlyosbította az, hogy Franciaországban, Angliában és más országokban a megkezdödött háború napjaiban üldözték a haladó elemeket, és elsösorban a kommunistákat. A kapitalista világban nem akadt olyan erö, amely meg tudta volna állítani a világuralomért hadra kelt német fasiszta hadigépezetet. A Szovjetunió nemcsak a fö, hanem lényegében az egyetlen akadály volt a német hódítók útjában. Németország uralkodó körei, amikor fegyveres eröiket a Szovjetunió ellen bevetették, úgy számoltak, hogy sikerül megsemmisíteniük a szocializmus országát, s ezt az akadályt felszámolva teljesen megvalósíthatják messzemenö világuralmi terveiket. Sok európai állam megszállásával Németország a Szovjetunió elleni háború kezdetekor nemcsak saját igen fejlett iparával rendelkezett, hanem csaknem az egész burzsoá Európa iparával is. Ezért a Szovjetunió elleni támadás nagyarányú közvetlen elökészítése lehetövé tette a német imperialistáknak, hogy fölényre tegyenek szert a csapatok technikai felszerelésében, és hadseregük hadászati felvonulásában is jelentösen megelözzék a Szovjetuniót. A Szovjetunió elleni háború kezdetekor Németországnak hatalmas hadigazdasági bázisa és jelentös korszerü fegyveres eröi voltak, amelyek elözöleg közvetlen harci tapasztalatokat szereztek. A német hadvezetöség a Szovjetunió államhatárán nagy létszámú hadseregeket vonultatott fel, amelyeket technikailag sokoldalúan felszerelt, nagy csoportosításokban összevont és teljesen felkészített arra, hogy nagy erejü és mély csapásokat mérjenek azokban a fö hadászati irányokban, amelyek a Szovjetunió legfontosabb politikai és gazdasági központjai felé vezettek. Mivel Nyugat-Európában nem folytak aktív hadmüveletek, a fasiszta Németország a Szovjetunió ellen bevethette föeröit és szövetségeseinek eröit, a Szovjetunió viszont kénytelen volt számolni az imperialista Japán támadásának lehetöségével, s figyelembe venni a közel-keleti helyzet bonyolultságát. A Szovjetunió következetesen békeszeretö külpolitikát folytatott. Ez a politika azonban a kapitalista hatalmaknál nem talált támogatásra. A nemzetközi helyzetet az jellemezte, hogy a Szovjetunió mint szocialista állam magára maradt az ellenséges kapitalista környezetben. A Szovjetunió Kommunista Pártja a nagy Lenin útmutatásaitól vezérelve következetesen megvalósította a szocialista iparosítás, a mezögazdaság kollektivizálása és a kulturális forradalom politikáját a szocializmus felépítése, hazánk gazdasági és védelmi erejének gyarapítása érdekében. A szovjet nép rövid idö, alig 13 év alatt megteremtette a szükséges technikai és gazdasági elöfeltételeket ahhoz, hogy maximálisra fokozza államának védelmi képességét. Ennek eredményeképpen a Szovjetunió a fasiszta Németország hitszegö támadásának pillanatában olyan anyagi lehetöségekkel rendelkezett, amelyek kielégíthették az arcvonal és a hátország szükségleteit, s minden szükséges adottsága megvolt a védelem megszervezéséhez. A meglevö lehetöségeket azonban nem használták ki teljesen arra, hogy az országot idejében felkészítsék az agresszió visszaverésére. A Szovjetunió Fegyveres Eröi szervezetük és technikai felszerelésük tekintetében alapjában megfeleltek az akkori követelményeknek. A szovjet hadtudomány megfelelö színvonalon állt. A szovjet csapatok erkölcsi-politikai szelleme ugyancsak magas fokú volt. A szovjet fegyveres erök képesek voltak arra, hogy megvédjék a szocialista haza szabadságát, becsületét és függetlenségét. 1941. június 21-én, a háború elötti utolsó békés napon, a Donyec-medence bányászai és az uráli kohászok, a kaszpi-tengeri olajbányászok és az üzbegisztáni gyapottermelök, a Volga melléki gépgyári munkások és a szibériai kolhozparasztok, valamennyi szovjet ember derekasan dolgozott a szocializmus békés építésén. A megérdemelt vasárnapi pihenöre készülve nem is sejtették, hogy reggel a háború borús napja virrad rájuk. VÉGE AZ I. KÖTETNEK A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ TÖRTÉNETE 1941-1945 MÁSODIK KÖTET A SZOVJET NÉP VISSZAVERI A FASISZTA NÉMETORSZÁGNAK A SZOVJETUNIÓ ELLEN INDITOTT HITSZEGŐ TÁMADÁSÁT, ÉS MEGTEREMTI A FELTÉTELEKET AHHOZ, HOGY A HÁBORÚ MENETÉBEN GYÖKERES FORDULAT KÖVETKEZZÉK BE (1941. JÚNIUS-1942. NOVEMBER) ZRINYI KATONAI KIADÓ BUDAPEST, 1964 A mü eredeti címe A második kötetet szerkesztették N. A. FOKIN (a szerkesztöi és szerzöi munkaközösség elnöke), A. M. BELIKOV, A. P. JEMELJANOV, A. i. MELCSIN, v. i. POPOVA (irodalmi szerkesztö), J. A. SZKOTNYIKOV, L. M. SZPIRIN, F. i. TAMONOV Szerzöi munkaközösség P. P. Andrejev, i. H. Bagramjan, i. P. Barbasin, A. M. Belikov, K. A. Cseremuhin, J. A. Fokin, G. A. Gyeborin, A. F. Havin, A. D. Haritonov, B. JV. Jakovlev, Sz. Sz. Iljin, A. P. Jemeljanov, P. M. Kurocskin, T. P. Lesznyak, A. i. Melcsin, N. N. Milgram, A. P. Mitrofanova, G. G. Morehina, A. G. Naporko, A. F. Nyikityin, i. h. Parotykin, F. A. Ratobilszkij, P. P. Szeregin, A. Szkotnyikov, L. M. Szpirin, i. G. Sztarinov, G. M. Tavrovszkaja, F. i. Tamonov, A. Sz. Zavjalov, G. F. Sasztavenko, i. Sajcev, L. M. Zsabkin Fordították az 1-8. fejezetet a 9-15. fejezetet ZALAI EDVIN, NYIRŐ JÓZSEF A kötetet szerkesztette MONOSZLAI GYULA tartalékos ezredes A Szovjetunió Kommunista Pártja XXII. kongresszusa határozatainak szellemében kiegészített és helyesbített kötet ELSŐ RÉSZ AZ ORSZÁG ERŐINEK MOZGÓSITÁSA