A SZOCIALIZMUS GYŐZELME A SZOVJETUNIÓBAN ÉS ENNEK JELENTŐSÉGE AZ ORSZÁG VÉDELMÉNEK MEGSZILÁRDULÁSÁBAN

A SZOCIALIZMUS GYŐZELME A SZOVJETUNIÓBAN ÉS ENNEK JELENTŐSÉGE AZ ORSZÁG VÉDELMÉNEK MEGSZILÁRDULÁSÁBAN

1. A szocialista építömunka sikerei. A kapitalista világban a harmincas évek során végbement gazdasági és politikai megrázkódtatások szembeötlöen megmutatták a tökés rendszer egész korhadtságát, s rémületet keltettek a burzsoá uralkodó országok köreiben. A burzsoá szociológusok, publicisták, írók, újságírók ezrei nap mint nap arról igyekeztek meggyözni a közvéleményt, hogy az új háború elkerülhetetlen, viszont ez fogja megszabadítani a kapitalizmust minden bajától és betegségétöl. A polgári értelmiség körében kezdett lábra kapni a pesszimizmus, s olyan "jóslatok" terjedtek el, hogy a civilizáció pusztulása elkerülhetetlen, hogy a fasiszta népbutítás középkori sötétsége fog ráborulni az egész világra. Ilyen helyzetben kiváltképpen nagy jelentöségüek voltak a Szovjetunió sikerei azé az országé, mely a világon elöször lépett a szocializmus felépítésének útjára. A szovjet állam sokmilliós dolgozó tömegeinek gazdasági, kulturális, társadalmi haladása, forradalmi lelkesedése nagy reménységgel töltötte el mindazok szívét, akik nem vesztették el a humanizmus és a társadalmi igazság eszméibe vetett hitüket. Minél erösebben harsogott a burzsoá újságok hasábjain a népek szemében oly gyülöletes "háború" szó: annál eröteljesebben nött a világbéke zászlaját magasra tartó Moszkva szerepe és jelentösége. 1929 öszén, amikor a tökésországokban ádázul dühöngött a gazdasági válság, a szovjetország gyorsított ütemben haladt a szocializmus megvalósítása felé. Az elsö ötéves terv elsö évét akkor fejezték be. A New York-i tözsdepánikról, az amerikai és nyugat-európai csödökröl és öngyilkosságokról, a külföldi munkanélküliség ijesztö arányú növekedéséröl beszámoló szovjet újságok arról is hírt adtak, hogy a legnagyobb szovjet vállalatok munkásai négy év alatt akarják teljesíteni az ötéves tervet, hogy az iparban a szocialista versenyben álló dolgozók és élmunkások száma elérte a 900 ezret, hogy a kolhozmozgalom országszerte igazi tömegjelleget öltött, s egyszerre egész körzetek parasztsága tér át a szocialista nagyüzemi gazdálkodásra. Az elsö ötéves terv fö feladata abban állott, hogy az elmaradt `agrárországot a világkapitalizmustól független, élenjáró, fejlett iparú hatalommá változtassa át, és megteremtse azt a gazdasági alapot, amelyen meg lehet szüntetni az osztályokat, s fel lehet építeni a Szovjetunióban a szocialista társadalmat. Hogy falun meg lehessen teremteni a szocializmus gazdasági alapját, a kis, felaprózott gazdaságokat a nagyüzemi kollektív mezögazdaság vágányára kellett terelni. S végül, az ötéves terv igen fontos feladata volt az is, hogy megteremtse az ország maximális védelméhez szükséges technikai és gazdasági elöfeltételeket. Az ország iparosítását még Lenin tüzte a párt feladatául. "Csak amikor az országot villamosítottuk, amikor az ipart, a mezögazdaságot és a közlekedést a modern nagyipar technikai alapjaira helyeztük, csak akkor gyöztünk majd véglegesen" mondotta. Lenin hangsúlyozta, hogy az ország iparosítását csak akkor lehet sikerrel megvalósítani, ha eröteljesen fejlesztik a nehézipart és annak szívét, a gépipart. A párt egész politikájának az a lenini útmutatás volt az alapja, hogy "a nehézipar megmentése, a nehézipar helyreállítása nélkül semmiféle ipart nem építhetünk fel, anélkül pedig mint önálló ország egyáltalában elveszünk".203 A helyreállítás idöszakában, amikor az ország az imperialista háború és a polgárháború ütötte súlyos sebeket igyekezett begyógyítani, a párt, illetve a szovjet kormány nem eszközölhetett nagy beruházásokat a nehéziparba. Csak a békés építömunkára való áttérés után négy esztendövel sikerült elérni, hogy a szovjet iparba fektetett beruházások volumene felülmúlta az állóalapok elhasználódását. A helyreállítási idöszak végére a Szovjetunió egész ipara csak 73 százalékát érte el annak, amelyet a forradalom elötti Oroszország egész ipara 1913-ban termelt.204 1929-ben, az elsö ötéves terv elsö esztendejének küszöbén az ország nyersvastermelése még nem érte el az 1913. évi színvonalat (valamivel több volt 3 millió tonnánál), az acéltermelés 4,3 millió tonnája alig haladta meg az 1913 évi mennyiséget, a hengerelt fekete fémárúk termelése pedig alatta maradt az 1913. évi színvonalnak.205 Ugyanakkor a kapitalista országok többségében föleg azokban, amelyek gyöztesen kerültek ki az elsö világháborúból az ipar termelése 1928-re sokszorosan felülmúlta a háború elötti színvonalat. Ha számításba vesszük, mennyire elmaradt a cári Oroszország az élenjáró kapitalista országok mögött, fogalmat alkothatunk arról, hogy a Szovjetunió és a kapitalista világ gazdasági eröviszonya milyen kedvezötlen volt az elöbbire nézve az elsö ötéves terv küszöbén. Annál nagyszerübb és jelentösebb volt a szovjet munkásosztály höstette: határidö elött teljesítette az elsö ötéves tervet, és ezzel megvetette az alapját annak, hogy a világ küzdöterén megváltozzanak az eröviszonyok. A kapitalista világ hangadói és azok szekértolói mindenfelé szétkürtölték, hogy a Szovjetunió terve nem fog sikerülni. Azt jósolgatták, hogy "az Oroszországon belüli ellenzéki erök" kerekednek felül, és a történelem késöbb kineveti a kommunista párt központi bizottságában ülö "fantasztákat", akik a kapitalista államok segítsége nélkül, nevetségesen rövid idö alatt akarnak iparosítani egy gazdaságilag elmaradott országot, Ezek a "próféták" arra alapozták jóslataikat, hogy a kulákság ellenállása erösödött a szovjethatalom politikájával szemben és a párton belül ellenzéki antileninista elemek trockisták, `zinovjevisták, jobboldali opportunisták ütötték fel fejüket. A trockista-zinovjevista blokk még az elsö ötéves terv megindulása elött vereséget szenvedett. A XV. pártkongresszus az aktív trockistákat és zinovjevistákat kikergette a pártból. Az országot átalakító tervvel szembeni makacs ellenállásuk megtört. 1928-1929-ben a Buharin-Rikov-féle ellenzék ismét megkísérelte letéríteni a pártot a lenini útról, megpróbált akadályt gördíteni az iparosítás és a kollektivizálás elé. E kapitulánsok azonban kudarcot vallottak, s terveiket a párt akarata, maga az élet hiúsította meg. Az ország dolgozói lelkesedéssel fogadták a terv ellenörzö számainak közzétételét, és aktívan részt vettek azok megvitatásában. A munkások és parasztok azzal válaszoltak a párt felhívására, hogy minden erejüket megfeszítve törekedtek a terv megvalósítására. A Dnyeprogresz és Magnyitogorszk építöit, Kuznyeck betonozóit, Moszkva, Leningrád és Harkov munkásait nagyszerü munkahöstettekre ihlette a párt felhívása. A burzsoá Nyugat ingerülten és kétkedve fogadta a Szovjetunió elsö sikereiröl szóló közleményeket. Carlo Sforza tekintélyes olasz politikus például kijelentette: "A szovjet kormány elsö ötéves terve alighanem nagy hibának fog bizonyulni . . . Ebböl a kísérletböl Oroszország még szegényebben, még éhesebben és szerencsétlenebbül fog kikerülni, mint amilyen azelött volt."řA New York Times c. befolyásos amerikai újság ezt írta: "Az ötéves ipari terv, mely minden arányérzék megcsúfolásával, s ahogyan Moszkva gyakran büszkén hangoztatja, Żköltségekre nem tekintve® törekszik célja felé, valójában nem is tekinthetö tervnek. Nem terv, hanem spekuláció." De más hangok is hallatszottak a burzsoá Nyugaton. Lord Lothian, az ismert angol diplomata 1931-ben így nyilatkozott: "Úgy vélem, Marx és Lenin jövendölései igen kellemetlen pontossággal válnak valóra . . . A marxista elemzésben sok minden igaz." Gibson Jarvis, a "United Dominion" angol bank igazgatóságának elnöke, aki 1932-ben a Szovjetunióban járt, a következö szavakban foglalta össze a szocializmus országában látottakat: "Ki kell jelentenem, hogy nem vagyok kommunista és nem vagyok bolsevik; határozottan kapitalista és individualista vagyok . . . Oroszország halad elöre, ugyanakkor, amikor nálunk rengeteg gyár tétlenül áll, és körülbelül hárommillió munkanélkülink van, akik kétségbeesetten munkát keresnek. Az ötéves tervet kigúnyolták, bukását jósolták. De most már kétségtelen, hogy az ötéves terv vonalán többet értek el, mint amennyit elöirányoztak . . . Ne próbáljuk lebecsülni az orosz terveket, és ne kövessük el azt a hibát, hogy a szovjet kormány bukásában reménykedünk . . . A mai Oroszország olyan ország, amelynek lelke és ideái vannak. Oroszország a bámulatos aktivitás országa . . . A legfontosabb talán az, hogy Oroszországban az egész ifjúság és az egész munkásság olyasmivel rendelkezik, ami a kapitalista országokban sajnos, ma hiányzik reménységgel." Az elsö ötéves terv kudarcára spekuláló nemzetközi reakció reményei füstbe mentek. A szovjet nép becsülettel teljesítette a magára vállalt kötelezettségeket az elsö ötéves tervet határidö elött, négy év és három hónap alatt teljesítette. Miközben Németországban a monopóliumok urai fasiszta diktatúrát hoztak létre, amelynek fö célja a világuralom megszerzésére irányuló háború kirobbantása volt, addig a Szovjetunió népei lerakták a szocializmus anyagi alapját egy olyan társadalmi rend alapjait, amely nem tür hódító háborúkat és békét akar a földkerekség népei között. A szocialista építés sikerei elösegítették a békeszeretö erök megszilárdulását, mert ezek az erök most már a szovjetország egyre növekvö ipari és védelmi hatalmára támaszkodhattak. A kommunista párt aktivizálta a munkásosztályt, hogy az iparosítás érdekében minél több anyagi eszközt halmozzon fel, következetesen valósítsa meg a takarékosság elvét, csökkentse a termelés önköltségét, növelje az iparon belüli felhalmozást, és föleg fokozza a munka termelékenységét. Az elsö ötéves terv feladatait nem lehetett volna megoldani a szocialista versenymozgalom nélkül, mely országszerte hatalmas arányokat öltött. A szocialista versenyt a párt óriási nevelömunkája és a munkásosztály alkotó kezdeményezése készítette elö. A tömegméretü szocialista munkaverseny, a szovjet társadalom történetének ez a nagyszerü jelensége a "nagy kezdeményezésig", az 1919-es kommunista szombatokig nyúlik vissza, amikor a munkások önként vállaltak ingyenes többletmunkát, hogy mielöbb helyreállítsák a háborúban tönkrement népgazdaságot. Lenin akkor rámutatott a kommunista szombatok óriási jelentöségére. A szinte erejükön felül dolgozó munkások áldozatkészségét bizonyították, és a dolgozóknak azt a törekvését fejezték ki, hogy növeljék a munka termelékenységét, ne hagyjanak veszendöbe menni egyetlen pud gabonát, vasat, szenet s egyéb olyan terméket, amelyre nemcsak nekik maguknak és hozzátartozóiknak van szükségük, hanem az egész társadalomnak, a szocialista államban egyesült emberek millióinak. A kommunista szombatok mutatott rá Lenin átmenetül szolgálnak az önkéntes és tudatos fegyelemhez, amely csakis a kizsákmányoló osztályok uralmától felszabadított munka körülményei között képzelhetö el. A dolgozóknak az a tudata, hogy maguknak dolgoznak, hogy ök az ország gazdái és történeti sorsának irányítói segíti, tám 343e41d ogatja a szabad, önkéntes fegyelmet, amely a tudomány és technika vívmányaival egyesülve az új, magasabb rendü munkaszervezettség jellemzö tulajdonsága. Lenin az újnak már gyenge hajtásaiban is észrevette a dolgozó tömegek tudatában végbement változásokat, melyeket a szocialista forradalom gyözelme, a munkás-paraszt hatalom létrejötte idézett elö. A párt Lenin hagyatékának szellemében óriási nevelöés szervezö munkát fejtett ki, hogy a tömegek alkotó kezdeményezése minél szélesebben bontakozzék ki, hogy kifejlödjenek az elvtársi együttmüködés és kölcsönös segítség legváltozatosabb formái, hogy a dolgozók kommunista módon végezzék munkájukat. Igy készítette elö a tömegméretü szocialista versenymozgalmat. A Pravda 1929. január 20-i száma közölte Lenin "Hogyan szervezzük meg a versenyt?" címü cikkét, melyet még 1913-ban írt. Lenin hangsúlyozza, hogy csak a szabad munkatevékenység során bontakozhat ki az ember ereje, képessége és tehetsége. A szocializmus ad elöször lehetöséget arra, hogy a versenymozgalom valóban tömegméreteket öltsön. A lenini gondolat nyomán a Szovjetunió üzemeiben, gyáraiban és építkezésein mindenütt megindult a tömeges munkaverseny. 1929. január és február hónapokban sok vállalat munkása határozta el, hogy versenyt szervez a munkafegyelem megszilárdításáért, a termelékenység növeléséért, önköltség csökkentéséért. Ugyanazon év március 5-én a leningrádi "Krasznij Viborzsec" üzem a Pravda útján szocialista versenyre szólította fel a Szovjetunió valamennyi üzemét és vállalatát. A "Krasznij Viborzsec" csögyártó mühelyének öntvénytisztító brigádja már február 15-én aláírta az elsö versenyszerzödést. 1929. április 29-én a XVI. pártkonferencia azzal a történelmi jelentöségü felhívással fordult a Szovjetunió munkásaihoz és dolgozó parasztjaihoz, hogy induljanak harcba az ötéves terv teljesítéséért, az önköltség csökkentéséért, a munkatermelékenység emeléséért, a fegyelem megszilárdulásáért, a vetésterületek kibövítéséért és a nagyobb terméshozamért. A párt megmagyarázta, hogy a munka frontján folyó harc fö módszere a munkaverseny. A párt felhívására az élenjáró munkások azzal a határozott ígérettel feleltek, hogy ötéves tervüket négy év alatt fogják teljesíteni. Kezdeményezésüket országszerte mindenütt követték. Az elsö ötéves terv idöszakában a szocialista verseny legfontosabb formája az élmunkás-mozgalom volt. A kezdeményezö "Krasznij Viborzsec" példáját hamarosan követte Lenin városának többi üzeme: az "Elektroszila", a "Krasznij Putyilovec", a "Krasznij Treugolnyils", továbbá a moszkvai "Trjohgornaja Manufaktura", "Krasznij Kogatir", "Dinamo", "AVTO", valamint a ljuberecki mezögazdasági gépgyár. Majd Urál üzemei, a Donyecés a Kuznyeck-medence, a Moszkva vidék bányái léptek versenybe s hamarosan a Szovjetunió minden köztársaságában és a határmenti körzetekben is kibontakozott a versenymozgalom. Az élmunkások, élmunkás-brigádok, élüzemek rohamot indítottak a technikai elmaradottság ellen, csúcseredményeket értek el a termelékenységben, messze elhagyták a régi munkanormákat, és így értékes idöt nyertek a kapitalizmussal folyó versenyben. A magnyitogorszki fémkohászati kombinát építkezésén Galiulin betonozó brigádja felállította a betonkeverés világrekordját. A kasiri üzem építésén dolgozó Ivan Orlov kubikus 19 köbméter földet mozgatott meg egyetlen müszak alatt. Kovaljov és Kozlov makejevkai kömüvesek országos vakolási rekordot állítottak fel. Duronyin, Minakov és Gavrilov, akik a kuznyecki kohóüzem nagyolvasztójának építkezésén dolgoztak, megdöntötték a tüzálló falazás minden addigi rekordját: naponta 6,5 ezer tüzálló téglát raktak. A "Krasznij Treugolnyik" lett a legelsö élüzem; munkásainak 85 százaléka önfeláldozó munkával a normák túlteljesítésével szerzett dicsöséget. Ilyen események foglalkoztatták a szovjetország életét azokban a feszült években. Az ötéves terv új létesítményeiröl beszámoló újságcikkek valóságos hadijelentésekre emlékeztettek. Egy újfajta mezögazdasági agregát gyártásának megkezdése, egy új vasúti szárnyvonal megnyitása, egy olvasztókemence üzembehelyezése mind-mind egy-egy értékes gyözelem volt az évszázados elmaradottság ellen folyó roppant küzdelemben. Az élmunkások között a legkülönfélébb versenyformák alakultak ki, és a dolgozók új módszerekkel felvértezve indultak harcba a selejt ellen, a munkaidö jobb kihasználásáért, a gépek ésszerübb üzemeltetéséért, a több és olcsóbb termelésért. A vállalatok termelési értekezleteket tartottak, kiállításokat rendeztek, pályázatokat hirdettek, ipari és pénzügyi ellenterveket dolgoztak ki, s megkezdték müködésüket a gazdaságos termelést célul tüzö brigádok. Az élenjáró brigádok nemcsak átadták munkamódszereiket az elmaradottabbaknak, hanem tényleges segítséget is nyújtottak nekik (ez a módszer volt az úgynevezett "társadalmi vontató"). A versenyek valamennyi formáját maga az élet, a mindennapi gyakorlat, a munkástömegek tapasztalata, alkotó kezdeményezése, az a törekvésük hívta életre, hogy minél nagyobb termelékenységgel dolgozzanak a nép hasznára, saját munkásparaszt államuk javára. Az élmunkások hadserege gyorsan növekedett, és számuk 1932-ben az iparban már elérte a 3,5 milliót. Az újnak azok a hajtásai, melyeket Lenin a nagy kezdeményezés csiráinak ítélt, gyökeret vertek, egyre jobban fejlödtek és terebélyesedtek. A szocialista munkaverseny valóban nagy népi tömegmozgalommá vált. E mozgalom óriási jelentösége nem csupán abban állott, hogy egyike volt a szocialista iparosítás és magasabb termelékenység legfontosabb feltételeinek. Éppen olyan nagy volt a politikai jelentösége is, mert a dolgozókat arra nevelte, hogy új módon viszonyuljanak a munkához, s azt becsületbeli ügyüknek tekintsék. A szocialista verseny elsö érezhetö és fontos eredménye éppen az volt, hogy megszilárdult a munkafegyelem, a dolgozókban kifejlödött az elvtársi szolidaritás, a közös ügyért érzett felelösség tudata. A szovjet embernek, a szovjet hazafinak ezek a megkülönböztetö vonásai teljes szépségükben és erejükben mutatkoztak meg késöbb, a Nagy Honvédö Háború napjaiban. A munkásosztály hösies munkája nyomán az elsö ötéves terv alatt a Szovjetunió ipari termelése 2,7-szer múlta felül az 1913. évi termelés volumenét. Több mint 1500 nagy vállalat épült, köztük olyan óriások, mint a magnyitogorszki és kuznyecki kohászati kombinátok, a sztálingrádi és harkovi traktorgyárak, a moszkvai és Nyizsnyij Novgorod-i autógyárak, a dnyeperi vizierömü, továbbá színesfém kohászati, vegyipari, szerszámgépgyártó, repülögépipari üzemek, mezögazdasági gépgyárak stb. Olyan iparágak is létesültek, amilyenek azelött egyáltalán nem, vagy csak alig léteztek Oroszországban. Az elsö ötéves terv gépgyártási elöirányzatát három év alatt sikerült teljesíteni, söt 57 százalékkal túl is teljesíteni. Az elsö ötéves terv elöírta, hogy az ország keleti részén egy második új szénés fémközpontot kell létesíteni, ami a Szovjetunió védelmi képességének fokozása szempontjából igen fontos elöirányzat volt. Az 1930 júniusában és júliusában lezajlott XVI. pártkongresszus azt a történelmi jelentöségü határozatot hozta, hogy "az ország iparosítása a továbbiakban nem támaszkodhat egyedül a déli szénés fémbázisra. A gyors iparosítás elengedhetetlen feltétele, hogy keleten az Urál és Szibéria gazdag szénés érclelöhelyeinek felhasználása révén megteremtsük a Szovjetunió második alapvetö szénés fémközpontját", Magnyitogorszk és Sztálinszk (ma Novokuznyeck) olvasztókemencéi már az elsö ötéves terv idöszakában nagy mennyiségü fémet adtak az országnak. Az elsö ötéves tervben fontos helyet foglalt el a nemzeti határmenti körzetek iparának fejlesztése. A lenini nemzetiségi politika megvalósításának eredményeképpen a cárizmus alatt elnyomatásban és nyomorban élt nemzetiségek a szovjethatalomtól nemcsak teljes szabadságot és nemzeti egyenjogúságot kaptak, hanem lehetöséget is ahhoz, hogy gyors ütemben felszámolják gazdasági és müveltségbeli elmaradottságukat, és felzárkózzanak az élenjáró nemzetek mellé. Az elsö ötéves terv idöszakában a régi ipari körzetek termelési volumene kétszeresére, a nemzeti köztársaságoké 3,5-szeresére növekedett. Azok a nemzeti köztársaságok, melyeknek azelött jóformán nem is voltak ipari szakembereik, most nagy lendülettel láttak neki a káderképzésnek. A Türkmén Köztársaságban a nagyipari munkások száma több, mint háromszorosára, Üzbekisztánban kb. 4,6-szorosára emelkedett. Még ennél is nagyobb növekedési arányszámot ért el a Tadzsik SZSZK. Kazahsztánban 40 nagy iparvállalat létesült. Nem volt egyetlen olyan szövetségi vagy autonóm köztársaság sem, amelynek gazdasági fejlödésében ne ment volna végbe gyökeres fordulat ezekben az években. A nagy orosz nép, az orosz munkásosztály segítségével a tegnap még elnyomott népek hamarosan leküzdötték gazdasági és müveltségi elmaradottságukat, s ök is kivették részüket a Szovjetunió szocialista átalakításának nagy munkájából. Közép-Ázsia és a Kaukázus köztársaságaiban a termelöerök és a dolgozók jóléte gyorsabb ütemben növekedett, mint az OSZSZSZK-ban. Igy mutatkozott meg anyagi tekintetben is, hogy az orosz munkások szívükön viselik a Szovjetunióban élö testvéri népek sorsát. A nemzeti köztársaságok iparosítása alapján még jobban megszilárdult a szovjetország nemzetiségeinek, az új szocialista nemzeteknek testvéri szövetsége. A lenini nemzetiségi politikának nagy diadala volt ez. Az elsö ötéves terv idöszakában a párt és a kormány roppant munkát végzett, hogy valóra váltsa Leninnek a mezögazdaság szocialista átszervezésére vonatkozó végakaratát. Lenin adta meg a pártnak és a munkásosztálynak azt a tudományosan megalapozott harci programot, hogy az elmaradott egyéni parasztgazdaságokat a szocializmus útjára kell terelni. "Ha a parasztgazdaság tovább fejlödhet mondotta szilárd alapokon biztosítanunk kell a további átmenetet is, a további átmenet pedig szükségszerüen abban rejlik, hogy a legkevésbé elönyös és a legelmaradottabb, kis, különálló parasztgazdaságok, fokozatosan egyesülve, megszervezik a nagyüzemü társadalmi mezögazdaságot. Lenin a következö alapvetö következtetést vonta le: "Csakis abban az esetben, ha sikerül a parasztoknak a gyakorlatban megmutatni a föld társadalmi, kollektív, társas, artelben történö megmunkálásának elönyeit, csak ha a társas, az artelgazdasággal sikerül a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát valóban bebizonyítani a parasztnak, csakis akkor vonhatja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán."211 Már a szocialista iparosítás elsö éveiben nyilvánvaló volt, hogy a mezögazdaság elmaradt az ipar fejlödési ütemétöl. Ennek alapvetö oka az egyéni gazdálkodás szétforgácsoltságában rejlett, abban, hogy kevés árut termelt. A forradalom elött több, mint 20 millió parasztgazdaság volt, 1927ben pedig 24-25 millió; emellett a parasztgazdaságok számának növekedése folytán jelentösen megcsappant a mezögazdaság általános árutermelése. 1913-ban körülbelül 5 milliárd pud gabonát takarítottak be, amiböl 1300 millió pud került piacra; az 1926-27-es gazdasági évben az állam mindössze 700 millió pudot tudott beszerezni. Az 1927-ben összeült XV. pártkongresszus Lenin útmutatásait követve és a mezögazdaság konkrét helyzetét figyelembe véve, meghirdette a mezögazdaság kollektivizálásának irányvonalát. "A falusi munkáról" c. kongresszusi határozat kimondta, hogy "az egyéni kis parasztgazdaságoknak nagy kollektivákká való egyesítése és átalakítása a párt falusi munkájának alapvetö feladata. Az egyéni parasztgazdaságok tömeges kollektivizálását a kommunista párt és a szovjet kormány egész elözetes tevékenysége készítette elö. Az iparosítás lenini tervének megvalósítása, mely megteremtette a nagyüzemi mezögazdasághoz szükséges müszaki alapot, és lehetövé tette az egyéni parasztgazdaságok rekonstrukcióját, a tömeges kollektivizálás döntö feltétele volt. A nagyarányú kollektivizálás elökészítésében és végrehajtásában jelentös szerepet játszottak a szovhozok, a gépés traktorállomások, a szövetkezetek (beszerzési, értékesítö, mezögazdasági termelöszövetkezetek), amelyek meggyözték a parasztot arról, hogy a szocialista nagyüzemi gazdálkodás elönyösebb a kevés árut termelö egyéni gazdaságnál. A parasztság zöme 1929 öszén lépett a kolhozépítés útjára. A kolhozmozgalom ekkor tömegméreteket öltött, s megkezdödött a nagyarányú kollektivizálás. A szovjet állam a kulákság korlátozásának és visszaszorításának politikájáról áttért a kulákságnak mint osztálynak a felszámolására, mert ez a tömeges kollektivizálás alapján lehetségessé vált. Sztálin hibájából azonban 1930 elején súlyos helytelenségek történtek, melyek a kollektivizálás ütemének mesterséges eröltetésében, és a kolhoz építés önkéntességére vonatkozó lenini elv megsértésében jutottak kifejezésre. Sztálin lebecsülte azt az eröt, amely a parasztokat a kis, egyéni gazdasághoz vonzotta, s nem akart hallgatni a helyi pártmunkások józan javaslataira. Ebböl sok súlyos hiba származott a tömeges kolhozmozgalom kezdetén. 1930 márciusában a párt központi bizottsága határozatot hozott "a kolhozmozgalommal kapcsolatos pártvonaltól való elhajlások elleni harcról". A kolhozépítés során elkövetett hibák kijavítása a paraszti tömegek megnyugvását eredményezte. Az elsö ötéves terv idöszakának végén a mezögazdaságban a szocialista rendszer már uralkodóvá vált. Az országban ekkor 211100 mezögazdasági artel volt, s ezek 14 millió 900 ezer parasztgazdaságot egyesítettek. 1932-ben már 2446 gépés traktorállomás müködött az országban. 1932 derekán a kolhozokba egyesült parasztgazdaságok aránya elérte a 61,5 százalékot, vetésterületük pedig az összes vetésterület 77,7 százalékát. Ukrajna, Üzbegisztán, Kazahsztán, Turkesztán, Kirgizisztán és az ország más körzetei befejezték a kollektivizálást. Az ötéves terv alapvetö mezögazdasági feladatát a szocialista elem túlsúlyának elérését ilyenformán tehát már 1932-ben sikerült végrehajtani. A mezögazdaságban már a kolhozok alkották a fö eröt. Az iparosítás és a kollektivizálás eredményeként az ipar is, a mezögazdaság is ugyanazon szocialista alapon fejlödött tovább. A kulákság az utolsó kizsákmányoló osztály felszámolása új osztály-eröviszonyokat teremtett az országban. Azzal, hogy a szegényés középparasztok milliós tömegei beléptek a kolhozba, falun a szocializmus reális és tartós támasza a kolhozparasztság lett, ez erösítette a szovjethatalmat, megszilárdította a munkás-paraszt szövetséget. A szocialista építés nagyszabású programját a szovjet népnek ellenséges kapitalista környezetben kellett megvalósítania. A tökésvilág gazdaságilag és katonailag erösebb volt, mint a Szovjetunió, a világnak akkor még egyetlen szocialista országa. A szocializmus építésének megakadályozására és a kapitalizmus visszaállítására törekvö imperialista hatalmak eröteljesen készülödtek a Szovjetunió elleni háborúra. Növelték fegyveres eröiket, bövítették hadiiparukat, katonai támaszpontokat építettek, konfliktusokat provokáltak. A kommunista párt és a szovjet kormány kellöképpen mérlegelte az imperialista támadás reális veszélyét, és nem feledkezett meg arról a lenini figyelmeztetésröl, hogy a béke és a szocializmus ellenségei bármikor újabb hadjáratot indíthatnak a Szovjetunió ellen, ennélfogva a szovjet népnek szárazon kell tartania puskaporát, s készen kell állnia az agresszorok visszaverésére. A párt és a kormány ennek megfelelöen nagy munkát és gondot fordított arra, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének védelme szilárd és biztonságos legyen. A XIV. pártkongresszus határozata értelmében "minden szükséges intézkedést meg kell tenni az ország védelmi képességének fokozására, a Vörös Hadsereg, valamint a tengeri és légi Vörös Flotta erejének növelésére". Az 1927 decemberében összeült XV. pártkongresszus határozatai új szakaszt jelentettek a Szovjetunió gazdasági és védelmi erejének további fejlesztésében. A népgazdaság ötéves tervéröl szóló kongresszusi irányelvek kimondták: "Tekintettel arra, hogy a tökésországok katonai támadást indíthatnak a proletárállam ellen, az ötéves terv kidolgozásánál a lehetö legnagyobb figyelmet kell fordítani azoknak a népgazdasági, föleg ipari ágaknak az igen gyors fejlesztésére, amelyekre háborús idöben az ország védelmének és gazdasági szilárdságának biztosításában a fö szerep hárul. Az ötéves távlati terv összeállításával kapcsolatos védelmi kérdésekre nemcsak a tervgazdálkodási szervek figyelmét kell felhívni, hanem, ami a legföbb, az egész párt lankadatlan figyelmét is biztosítani kell."218 Az elsö ötéves terv teljesítésének eredményeként a Szovjetunió nem volt többé gyenge, védelemre fel nem készült ország, hanem olyan állam, mely egész hadserege számára korszerü védelmi eszközöket tudott elöállítani. Az elsö ötéves terv idöszakának végére jelentösen megjavult a dolgozók anyagi helyzete. Örökre megszünt a munkanélküliség, és a munkásosztály bizakodva nézhetett a holnap elé. A kolhozrendszer gyözelme örökre véget vetett annak a korábbi állapotnak, hogy a parasztság kulákokra és szegényparasztokra oszlott, s a falusi nyomor is visszavonhatatlanul a múlté lett. Az elsö ötéves terv idöszakában a munkások és alkalmazottak keresete több, mint kétszeresére emelkedett. Az állami társadalombiztosítás 1932. évi költségvetése több, mint négyszerese volt az 19271928. évinek; közegészségügyi célokra az állami költségvetésböl és más forrásokból ugyanezen idöszak alatt 3,2-szer annyit, közmüvelödésre hatszor annyit fordítottak. Nagy eredményeket ért el a Szovjetunió a müvelödés területén is. Az 1933-34-es tanévben 10 millióval több volt az általános iskolai tanulók száma, mint az 1928-29-es tanévben. Az ötéves tervidöszak éveiben az ország föiskoláiból 170 ezer magasabb képzettségü szakember került ki, és több, mint 290 ezren végeztek középfokú szakiskolát. Az ipari vezetö káderek képzésének megoldása szempontjából igen nagy jelentöségü volt az ipari akadémiák létrehozása. A párt több intézkedést hozott új káderek nevelésére, s ennek meg is volt az eredménye: az ipart, a mezögazdaságot, a közlekedést, a hadsereget el lehetett látni megfelelö szakemberekkel. Jelentösen megnött a pártmunkásképzés színvonala, fellendült a szervezö és nevelömunka. Az egyre bonyolultabb és szerteágazóbb feladatok végrehajtása során a párt létszámban is nött. 1934 elején több, mint 1 millió 900 ezer párttag és 900 ezernél több tagjelölt dolgozott az SZK (b)P soraiban. 1934. január 26-án kezdödött a XVII. pártkongresszus. A legutóbbi pártkongresszus óta eltelt három és fél esztendö alatt létrejött a szocialista gazdaság alapja, az egykori elmaradott agrárország ipari-kolhoz nagyhatalommá fejlödött. A párt szétzúzta a pártellenes csoportokat és elhajlásokat, s sziklaszilárdan tömörült a leninista központi bizottság köré. A központi bizottság beszámolójában, a küldöttek felszólalásaiban felsorolt számok és tények cáfolhatatlanul bizonyították, hogy a Szovjetunió a gazdaság, a politika és a kultúra minden területén kimagasló sikereket ért el. Ordzsonikidze mélyrehatóan elemezte a nehézipar kérdéseit. A helyi pártszervezetek vezetöi felszólalásaikban a legfontosabb körzetek gazdasági fejlesztésének kérdéseivel foglalkoztak. Posztisev arról számolt be, hogy Ukrajna kommunistái miként harcolnak a lenini nemzetiségi politika megvalósításáért. Kirov lángoló szavakkal szólt a leningrádi munkások lelkesedéséröl. Hruscsov, a föváros pártszervezetének vezetöje arról beszélt a kongresszus küldötteinek, hogy a moszkvai munkások milyen hösiesen harcolnak Moszkva iparának fejlesztéséért, s hogy a párt miként valósította meg a szocialista iparosítás lenini politikáját. Elmondotta, hogyan jöttek létre az olyan ipari óriások, mint a moszkvai autógyár, a "Sarikopodsipnyik", a revolveresztergagyár, a "Kalibr" és más vállalatok; beszámolt a Moszkva vidéki szénmedence sikeres fejlödéséröl, a moszkvai metró és a Moszkva-Volga csatorna építéséröl. A XVII. pártkongresszus megvitatta a népgazdaság fejlesztését célzó második ötéves terv (19331937) kérdéseit. Az elsö ötéves terv idöszakában elért sikerek lehetövé tették a kommunista pártnak és a szovjet kormánynak, hogy a második ötéves tervben még nagyvonalúbb feladatokat tüzzön ki. A második ötéves terv alapvetö gazdasági feladata az egész népgazdaság rekonstrukciójának befejezése volt. Politikai téren pedig el kellett érni, hogy végleg megszünjenek a kizsákmányoló osztályok maradványai és a kizsákmányolást szülö okok, s minden szovjet ember a szocialista társadalom öntudatos tagjává váljék. A második ötéves terv éveiben óriási ipari építömunka folyt, s méretei jelentösen felülmúlták az elsö ötéves terv arányait. Az egész tervidöszakban 4500 új iparvállalat épült és kezdett dolgozni, és az elsö ötéves terv 64,9 milliárdos beruházásával szemben 148,7 milliárd rubelre rúgott a beruházások összege. Sikeresen valósult meg az ipar és a vasúti közlekedés technikai felújítása. Az ország ipari termékeinek több, mint 80 százalékát új, vagy teljesen újjáalakított gyárak állították elö. A három gyáróriás a magnyitogorszki, a kuznyecki és a makejevkai egymagában annyi vasat adott, mint 1913-ban Oroszország valamennyi üzeme együttvéve. A köszéntermelés 2-szeresére, a villamosenergia-termelés majdnem 3-szorosára, a vasérckitermelés és vasgyártás több mint 2-szeresére, az acélgyártás pedig 3-szorosára emelkedett. A második ötéves terv utolsó esztendejében a Szovjetunió egész iparának termelése 2-szer annyi volt, mint 1932-ben és majdnem 4-szer annyi, mint 1929-ben.220 Gyors ütemben fejlödött a nehézipar. 1937-ben a termelési eszközöket gyártó iparágak ("A" csoport) bruttó termelése az összipari termelésnek már 57,8 százalékát tette ki. Az ország villamosításában is nagy sikerek születtek. Az ötéves terv végére a Szovjetunió villanytelepei 36,2 milliárd kilowattóra áramot termeltek (1932-ben 13,5 milliárd kilowattóra volt az összteljesítmény). A dnyeperi `vízierömü egymaga több villamos energiát adott, mint a forradalom elötti Oroszország valamennyi áramfejlesztö telepe együttvéve. A gépgyártás is erös ütemben fejlödött. A gépgyártó és fémfeldolgozó ipar termelése a második ötéves terv utolsó esztendejében 20-szorosan szárnyalta túl az 1913. évi színvonalat. Az 1913-as szinthez viszonyítva 1937-ben az egész ipari termelés volumene 5-szorosára növekedett. Az ipar hallatlanul gyors ütemü fejlödése felülmúlta bármely kapitalista országét. Az új technika megteremtése a népgazdaság valamennyi ágában új feladat elé állította a szovjet népet el kellett sajátítani ezt a technikát, hiszen a technika hozzáértö emberek nélkül holt dolog. A technika csodákra képes, de csak akkor, ha jól tudnak vele bánni. Ezért a kommunista párt ezt a jelszót: "Az újjáépítés idöszakában mindent a technika dönt el!" a következö jelszóval cserélte fel: Mindent a káderek döntenek el!" Új káderek képzéséhez a kulturális forradalom adta meg az objektív lehetöséget. A technikai minimum tanfolyamokon, az üzemi iparostanuló-iskolákban, a technikai és egyéb szakkörökben a munkások elsajátították a technikát, megszerezték a technika tökéletesítéséhez szükséges ismereteket. A kommunista párt a tömegek alkotó kezdeményezésére támaszkodva még eröteljesebben harcolt a termelékenység fokozásáért. A második ötéves terv idöszakában már a munkások túlnyomó többségét magával ragadta a szocialista verseny, mely az újítómozgalom új, magasabb szintjére emelkedett. 1935, augusztus 31-re virradó éjjel egy fiatal vájár, Alekszej Sztahanov a Donyec-medencében levö "Centralnaja-Irmino" aknában 102 tonna szenet fejtett egyetlen müszak alatt, s ezzel 14-szeresen túlteljesítette a szénfejtés normáját. Példáját sokan követték: Miron Gyukanov, Dimitrij Koncedalov, Nyikita Izotov és mások Sztahanov rekordját is túlszárnyalták. Izotov az egyik müszakban 204 tonna szenet termelt ki. A technika elsajátításáért, a termelékenység további fokozásáért megindult újítómozgalom, melyet a Donyec-medence bányászai kezdeményeztek, hamarosan tömegjelleget öltött, és magával ragadta a többi iparág és a közlekedés munkásait, a kolhozparasztokat és a szovhozok dolgozóit egyaránt. A szocialista építés újítómozgalma új szakaszt jelentett a szocialista munkaversenyben. Az újítómozgalom elöharcosai és szervezöi a kommunisták voltak, akik személyes példájukkal lelkesítették a többieket. Miron Gyukanov pártszervezö volt azon a munkaszakaszon, ahol Sztahanov is dolgozott, és segített az utóbbinak, hogy elérhesse elsö rekordját. Néhány nappal késöbb maga is leszállt a tárnába, és túlszárnyalta Sztahanov csúcsteljesítményét: 115 tonna szenet termelt ki egy müszak alatt. Gyukanov bányászok ivadéka volt, részt vett a polgárháborúban, hüségesen küzdött a pártért; életútja nemigen különbözött a többi száz meg száz kommunista munkásétól, akik az újítómozgalom élére álltak. A háborút közvetlenül megelözö években fontos posztra állították ö lett a Donyec-medencei "Vorosilovugol" kombinát vezetöje. Az egyre terebélyesedö újítómozgalom irányítását a pártszervezetek vállalták magukra. A moszkvai pártbizottság 1935. október 17-i határozata részletesen kifejtette, hogyan kell az újítómozgalmat megszervezni a moszkvai és a környékbeli vállalatoknál. A határozattal egyidejüleg a Pravda és a Rabocsaja Moszkva c. lapok közölték annak a beszélgetésnek a szövegét, melyet munkatársaik Hruscsovval, a moszkvai pártbizottság titkárával folytattak a moszkvai iparvállalatok újítómozgalmának fejlesztéséröl. A mozgalom, melyet a moszkvai vállalatok élenjáró munkásai azonnal felkaroltak, egyre szélesedett, és az ipar munkájának javulását eredményezte. A párt központi bizottságának plénuma 1935. december 21-töl 25-ig megvitatta az újítómozgalommal kapcsolatos kérdéseket. A nehézipar, a közlekedés, az élelmiszeripar, a könnyüés faipar népbiztosai jelentést tettek a helyzetröl. Ordzsonikidze beszámolójában hangsúlyozta: az újítómozgalom egyik feltétele annak, hogy a szocialista állam gyözelmesen vívja meg a gazdasági versenyt a kapitalizmussal. A plénum megszabta az újítómozgalom továbbfejlesztésének feladatait, s a mozgalom rövidesen még magasabb színvonalra emelkedett. Sok élenjáró munkás szerzett munkahöstetteivel dicsöséget, s mutatta meg, mire képes a szovjet emberek szabad szocialista munkája. A gorkiji autógyárban különösen kimagasló teljesítményeket ért el Buszigin kovácsbrigádja, mely a normában elöírt 675 könyöktengely helyett 1146 darabot készített el egy müszak alatt, maga Buszigin pedig 129 könyöktengelyt állított elö óránként. Makor Mazaj Mariupolban felállította az acélolvasztás országos rekordját. A könnyüiparban Jevdokija Vinogradova vicsugai szövönö 100 automata szövöszéket szolgált ki egymaga, Szmetanyin pedig, a leningrádi "Szkorohodi" gyár munkása, egy müszak alatt 1400 pár cipöt készített. Pjotr Krivonosz, a szlavjanszki állomás fütöházának mozdonyvezetöje megkétszerezte a teherforgalmi gördülö anyagok technikai sebességét. Az újítómozgalom nagyarányú kibontakozásának eredményeként 1936-ban 21 százalékkal növekedett az ipari dolgozók munkájának termelékenysége. A szovjet ipar ebben az évben érte el a háború elötti ötéves tervek egész idöszakának legnagyobb növekedési ütemét (az ipar bruttó termelése 29 százalékkal emelkedett).223 Az új technika elsajátításáért folyó mozgalom nagy szerepet játszott a honvédelmi feladatok megoldásában: a Szovjetunió fegyveres eröi olyan munkáskáderekkel egészültek ki, akik nemcsak ismerték, de alkalmazni is tudták a technikát. Enélkül nem lehetett volna végrehajtani a Vörös Hadsereg fegyverzetének korszerüsítését. A katonai szolgálatra behívott újító munkás, a szocialista termelés élenjáró dolgozója gyorsan elsajátította az új fegyvertípusok ismeretét. A Vörös Hadsereg a két elsö ötéves terv idöszakában olyan harcosokat és parancsnokokat nevelt, akik tökéletesen értettek a technikához. A légierönél nagyszerü pilóták nevelödtek, akik a hazai gyártmányú új repülögépekkel távolsági, gyorsasági és magassági világrekordokat állítottak fel. Az "ANT-25" repülögép személyzete, Cskalov, Bajdukov, Beljakov 1936 júliusában több, mint 9 ezer kilomé

tert tett meg egyfolytában, leszállás nélkül a Moszkva-Petropavlovszk-Kamcsatszkij-Udd sziget `légivonalon. 1937 júniusában ugyancsak ök még ennél is nagyobb teljesítményt értek el: 63 óra 25 perc alatt Moszkvából az Északi-sarkon át az észak-amerikai Vancouverbe repültek; több, mint 10 ezer kilométert tettek meg, ebböl 6 ezret tenger és jéghegyek fölött. A távolsági repülés nöi világrekordját három szovjet pilótanö Grizodubova, Oszipenko és Raszkova állította fel 1938-ban: Moszkvából a Távol-Keletre leszállás nélkül körülbelül 6 ezer kilométert repültek 26 óra 29 perc alatt. Kokkinaki, a híres pilóta 1935 novemberében szovjet gyártmányú gépén a repülés történetében elöször érte el a 14 575 méter magasságot. Késöbb Kokkinaki, Alekszejev, Jumasev és mások új magassági rekordokat értek el hasznos terheléssel. Mindez nemcsak a szovjet repülötechnika fejlödéséröl tanúskodott, hanem arról is, hogy a hazájuknak dicsöséget szerzett hös szovjet repülök kiváló technikai ismeretekkel rendelkeztek. A technika tökéletesedése, a technikához értö munkások számszerü növekedése, az újító mozgalom, az új, szocialista munkaszemlélet eredményeként a Szovjetunió nemcsak a gazdasági fejlödés ütemében, de a munkatermelékenység viszonylagos növekedésében is utolérte a kapitalista országokat. Az 1913. évihez viszonyítva a munkatermelékenység az Egyesült Államokban 1937-ben 35 százalékkal, Angliában 13 százalékkal, Franciaországban 29 százalékkal nött. A Szovjetunióban ugyanakkor a termelékenység több, mint háromszorosára emelkedett, 1937-ben 218 százalékkal volt nagyobb, mint 1913-ban.224 Ha csupán a második ötéves terv idöszakát nézzük, ezalatt a termelékenység az iparban 82 százalékkal nött, vagyis a tervben elöirányzott 63 százalékot is meghaladta. A második ötéves terv idöszakában tovább fejlödött és szilárdult a kolhozrendszer is. Az elsö ötéves tervben a párt és a kormány még azt tüzte ki fö feladatként, hogy az egyéni parasztgazdaságok kolhozokba egyesüljenek; a második ötéves tervben viszont már az elért sikerek megszilárdítására, a kolhozok szervezeti és gazdasági megerösítésére összpontosította figyelmét. A kolhozrendszer megszilárdítása szempontjából nagy jelentöségüek voltak azok a határozatok, melyeket a párt központi bizottságának plénuma 1933-ban hozott. A plénum feltárta a kolhozépí tésben tapasztalt fogyatékosságokat, megjelölte azok megszüntetésének módjait, és elöírta, hogy a gépállomásokon s a szovhozokban politikai osztályokat kell szervezni. Rövid idö alatt a gépállomá sokon több, mint 3 ezer, a szovhozokban pedig 2 ezer politikai osztály kezdte meg müködését. Ezek hatalmas munkát végeztek a kolhozok és szovhozok megszilárdítása érdekében: a kolhozokat megtisztították az azokat belülröl bomlasztani igyekvö kulákelemektöl, segítettek a kolhozparasztoknak a munka megszervezésében és a munkafegyelem megjavításában, harcoltak a jobb terméseredményekért és az állattenyésztés fellendítéséért. Munkájuk eredményeként megnövekedett a kolhozparasztok politikai és munkaaktivitása, új kolhozkáderek nevelödtek; általában a politikai osztályok tevékenysége jelentös mértékben hozzájárult a kolhozrend megszilárdulásához. A kolhozok minden irányú szervezeti és gazdasági megerösítésében és a parasztság mozgósításában nagy szerepük volt az élenjáró kolhozparasztok elsö és második kongresszusának, melyet 1933-ban, illetve 1935-ben rendeztek meg; az utóbbin jóváhagyták a mezögazdasági artel mintaszabályzatát. A második ötéves terv idöszakának végére a parasztgazdaságok 93 százaléka a kollektivizmus útjára lépett. 1938 közepéig 242 ezer kolhoz alakult az országban (a halászés vadászkolhozokat nem számítva), és ezek az egész vetésterületnek több, mint 99 százalékát foglalták magukba. A második ötéves terv esztendei során megvalósult a mezögazdaság technikai rekonstrukciója, 1933-tól 1937-ig a mezögazdaság több, mint 500 ezer traktort (15 lóerös egységekre átszámítva), továbbá 123500 arató-cséplögépet és 142000-nél több teherautót kapott. A traktorés gépállomások száma 5817-re emelkedett. Ezek segítségével a mezögazdasági munkák legfontosabb ágait nagymértékben gépesíteni lehetett. A vetésterület a második ötéves tervidöszak végére 135,3 millió hektárra nött. A második ötéves terv idöszakában így teljesen befejezödött a mezögazdaság kollektivizálása, s a falun is gyözedelmeskedett a szocialista rend. Az elsö és a második ötéves terv teljesítése során a honvédelmi ipar fejlödési üteme is jelentösen meggyorsult. Az ország iparosítása, a fejlett nehézipar szolgáltatta a szükséges gazdasági és technikai alapot ahhoz, hogy több és jobb fegyvert és haditechnikai eszközt lehessen gyártani. A második ötéves tervben több, mint 2,8-szeresére növekedett a honvédelmi ipar termelése; ezen belül a repülögépiparé 1933-tól 1938-ig 5,5-szeresére. A szovjet fegyveres erök gyalogsági, légi és harckocsizó alakulatait új, hazai gyártmányú fegyverzettel szerelték fel. A Szovjetunió azzal, hogy müszakilag és gazdaságilag függetlenítette magát a burzsoá Nyugattól, jelentösen fokozta védelmi képességét. Gazdasági ereje most már saját termelési lehetöségeire épült, és ipara egyedül is biztosíthatta a honvédelem szükségleteit. Alapvetö fegyvertípusok a Szovjetunióban 1930-1937 Évi átlag Fegyvertípus 1930-1931 I 1932-1934 I 1935-1937 Repülögép összesen 860 2595 3578 ebböl: bombázó 100 252 568 vadász 120 326 1278 Harckocsi 740 3371 3139 Tüzérségi löveg Összesen 1911 3778 5020 ebböl: kis ürméretü 1040 2196 3609 közepes ürméretü 870 1602 1381 Puska (ezrekben) 174 256 I 397 Az elsö és a második ötéves terv idöszakában a Szovjetunióban kultúrális forradalom ment végbe. Az elsö idöszakban a kulturális építömunka legfontosabb feladata az analfabétizmus felszámolása volt. 1926-ban a 9 évesnél idösebb korosztályok létszámának csupán 51,1 százaléka tudott írniolvasni, az egyes nemzetiségeknél pedig még sokkalta rosszabb volt az arány: a kazahoknál 9,1 százalék, a jelsutoknál 7,2 százalék, a kirgizeknél 5,8 százalék, a tadzsikoknál 3 százalék, a türkméneknél 2,7 százalék nem volt írástudatlan. A kommunista párt felhívására országszerte új tömegmozgalom indult az analfabétizmus felszámolására, ezzel a jelszóval: "Irni-olvasni tudó, tanítsd a tudatlant!" Százezrek kapcsolódtak ebbe a mozgalomba. Az írástudatlanság felszámolásában részvevök száma az egész országban 1930ů ban körülbelül 1 millióra rúgott. 1930-1932-ben a teljes vagy részleges analfabétizmus leküzdésére szervezett különféle iskolákban több, mint 30 millió ember tanulta meg a betüvetést. Az írástudatlanság egyszer s mindenkorra való felszámolása kettös feladattal járt: egyrészt meg kellett tanítani a felnötteket írni-olvasni, másrészt be kellett vezetni az általános tankötelezettséget. Az általános tankötelezettség bevezetésének hatalmas gazdasági és politikai jelentösége volt. Már Lenin is megmondotta, hogy a müveletlen, iskolázatlan ember kívül áll a politikán, nem képes elsajátítani a technikát és tudatosan részt venni a szocialista társadalom felépítésében. A párt és a kormány határozatai szerint az 1930-1931-es tanévben kezdödött meg a 4 elemi iskolai osztályra kiterjedö ingyenes általános oktatás (8, 9, 10 és 11 éves gyermekek részére). Az ipari városokban, a gyári körzetekben és munkástelepeken ugyancsak ebben a tanévben kezdödött meg a 4 elemit végzett gyermekek kötelezö 7 éves oktatása. Az elsö ötéves terv idöszakának végére az általános kötelezö elemi oktatás lényegileg a Szovjetunió egész területén megvalósult. Az elsö két ötéves terv esztendeiben országszerte óriási arányokban folyt az iskolaépítés. 1929-töl 1932-ig 13 ezer új iskola épült, összesen 3,8 millió féröhellyel, 1933-tól 1937-ig pedig további 18778 iskolával gyarapodott az ország. Az általános elemi oktatás bevezetése és a nagyarányú iskolaépítkezés lehetövé tette, hogy az elemi és középiskolai tanulók száma 1937-ben elérje a 29,6 milliót. (1914-ben 8 millió volt az iskolások száma). Különösen nagy eredmények születtek a szövetségi köztársaságok iskolaügyének fejlesztése terén. Igy például a Tadzsik SZ SZ K-ban 1938-ban 682-szer annyi volt a tanulók száma, mint 1914-ben. Az O SZ SZ SZ K-ban és a többi köztársaságban száz meg száz új pedagógiai föiskola és technikum létesült. A föiskolák száma 1932-1933-ban 832 volt (1927-1928-ban még csak 148). A felsöés középfokú szaktanintézmények hálózatának kiterjedése lehetövé tette, hogy az elsö ötéves terv idöszakában több, mint 460 ezer, a második ötéves terv idöszakában pedig már körülbelül 1 millió középés felsöfokú képzettséggel rendelkezö szakember álljon a szocializmus építésének szolgálatába. A szovjet tudomány szintén jelentös eredményeket ért el az elsö és a második ötéves terv idöszakában. A tervekben elöirányzott gazdasági építés feladatai megkövetelték a tudósoktól, hogy a legszorosabb kapcsolatban legyenek a termeléssel, a szocialista építés gyakorlatával. Pavlov, Micsurin, Ferszman, Zelinszkij, Ciolkovszkij, Karpinszkij, Obrucsov és más szovjet tudósok munkáikkal világhírnevet és általános elismerést vívtak ki. A Szovjet Tudományos Akadémia gyökeresen átszervezte a saját és intézményeinek munkáját. Az elsö két ötéves terv idöszakában alakult meg a Belorusz SZ SZ K Tudományos Akadémiája, továbbá a Szovjet Tudományos Akadémia fiókintézetei az Urálban, a Távol-Keleten, Azerbajdzsánban, Örményországban, Grúziában, Kazahsztánban, Tadzsikisztánban, Turkméniában és Üzbekisztánban. A szocialista mezögazdaság fejlödése szempontjából nagy jelentöségünek bizonyult a Leninröl elnevezett Országos Mezögazdaságtudományi Akadémia megalapítása (1929-ben). Ugrásszerüen megnött a tudományos kutatóintézeteknek, azok fiókintézményeinek és osztályainak száma: 1928-ban 438 ilyen intézmény müködött, 1932-ben már 1028. Ezekben 1939-ben majdnem 100 ezer tudományos dolgozó munkálkodott. A fiatal szovjet tudósok együtt dolgoztak azokkal a régi szakemberekkel, akik aktívan részt vettek a szocialista építömunkában. Az ország iparosítása és mezögazdaságának kollektivizálása megteremtette az egészségvédelem fejlesztésének gazdasági alapját is. A városokban és az ipari központokban eddig még nem tapasztalt gyorsasággal bövült a kórházak és rendelöintézetek hálózata. A nagyvárosok és ipari centrumok egész sorában hatalmas, müszakilag jól felszerelt szakosított poliklinikák épültek. A városi kórházak féröhelyeinek összesített száma az 1928-tól 1932-ig terjedö idöszakban 143600-ról 230 ezerre emelkedett. Különösen nagy volt a fejlödés a szövetségi köztársaságokban. Az 1000 városi lakosra jutó kórházi féröhelyek száma az elsö ötéves terv idöszakában országos viszonylatban 5,2-röl 5,8-re, a Belorusz SZ SZ K-ban 4,7-röl 6,8-re, a Tadzsik SZ SZ K-ban 1,7-röl 6,5-re, a Turkmén SZ SZ K-ban pedig 3,7-röl 4,8-re emelkedett.230 A szovjet irodalom és müvészet is sikeresen fejlödött a két elsö ötéves terv idöszakában. A húszas és a harmincas évek fordulóján olyan irodalmi müvek láttak napvilágot, amelyek rövid idö alatt nemcsak országos elismerést vívtak ki, hanem világhírre tettek szert. Ilyenek voltak: Gorkij "Klim Szamgin élete" elsö kötetei, A. Tolsztoj "Golgota" c. trilógiájának második része, Solohov "Csendes Don"-jának elsö könyvei. Ugyanilyen magas színvonalat képviseltek Bednij, Majakovszkij, Tyihonov, Bagrickij költöi alkotásai, ebben az idöben jelentek meg Iszakovszkij, Szurkov és a fiatal Szvetlov elsö verseskötetei. A szovjet írók gyümölcsözö munkáját nagymértékben segítette a párt központi bizottságának 1932. április 23-i határozata: "Az irodalmi és müvészeti szervezetek átszervezéséröl." A határozat tömörítette az írókat, a szocialista építésben való aktív részvételre mozgósította öket, megszüntette az irodalmi szervezetek zárkózottságát, elösegítette a szovjet irodalom eszmei és müvészeti színvonalának emelését, s ezzel biztosította a további fellendülést. A szovjet irodalom, melynek egész tartalma a kommunista párt politikájához kapcsolódott, a szocializmus építését tükrözve fejlödött tovább. Az irodalom és müvészet a munka höseinek, a szocializmus lelkes építöinek dicsö tetteit mutatta be, és segített a kommunista pártnak, hogy az embermilliók a szocializmus magasrendü erkölcsi elveinek szellemében nevelödjenek. Az elsö és második ötéves terv idöszakának irodalmát a tematikai gazdagság, a kifejezö formák és müfajok változatossága jellemzi. A harmincas évek irodalmának fö höse a forradalomszülte embertípus, a forradalom vívmányainak védelmezöje, az újtársadalom alkotója és építöje. A kor irodalmának sok terméke a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a polgárháború eseményeiböl merítette témáját. Az emberiség történelmében új korszakot nyitó proletárforradalom, a forradalom vívmányait védelmezö népi háború a müvészet örök és élö témájává vált. Ezek az események tükrözödnek például Solohov "Csendes Don" jában és A. Tolsztoj "Golgotá" jának második részében. A polgárháború, a forradalom harcosai mesteri ábrázolását adják még az olyan müvek is, mint Gorbatov "Az én nemzedékem" Fagyejev "Az utolsó udege", Visnyevszkij "Az elsö lovashadsereg" és "Optimista tragédia", valamint Szurkov és Szvetlov költeményei is. A népi hatalomért, a szovjetek hatalmáért folyó fegyveres harc témája mellett az irodalomban már kezdettöl fogva számottevö szerep jutott az alkotó munkának, a szocialista építésnek, s ez késöbb az egész szovjet irodalom legföbb témája lett. A szabad munka erejét és dicsöségét zengték a "Kuznyici" (Kovácsok) költöi; ez volt az egyik legelsö szovjet irodalmi kör neve. Majakovszkij egész sor költeményt szentelt a holnap építöinek, köztük a kuznyecki építésröl szóló híres versét, melyben látnoki szavakkal jövendölte meg: Tudom városok lesznek Tudom kivirulnak a kertek, Ha szovjet földön Ily emberek teremnek! 1925-ben látott napvilágot Gladkov "Cement" c. regénye, az elsö nagyszabású mü, amely a külsö és belsö ellenforradalmon diadalmaskodó, a háborúban elpusztult gazdaság újjáépítésén fáradozó nép munkás hétköznapjainak állított örök emléket. A szocialista iparosítás elsö éveitöl kezdve, majd a harmincas évek során is sok irodalmi alkotásban tükrözödött a szocializmus építése. Az egyik legnagyobb ilyen mü Solohov "Új barázdát szánt az eke" c. regénye, mely a kolhozrendszer bevezetésének nehéz ségeiröl és az új rend diadaláról szól. A regényre méltán illenek Hruscsov szavai: "Solohov mindenkinél jobban meg tudja mutatni, hogyan vitte a népet a kommunista párt harcba az új élet építéséért és az új ember neveléséért. Elmélyülten rajzolja meg az individualista csökevényeket leküzdö ember újjáformálódását, felemelkedését." Nagy népszerüségre tett szert Panfjorov "Virágzó élet" c. regénye, mely a falu szocialista átalakításáért folyó osztályharcról rajzol hiteles képet. A szocialista építés témájával foglalkozik továbbá Leonov "Megindul az erdö" c. müve, mely az ipari újjáépítés történetét mondja el; Pausztovszkij "Kara-Bugaz"-a, amelyben a polgárháború hösiessége a természet átalakításának pátoszával egyesül; Saginjan "Hidrocentrál" ja, mely az örményországi vízierömüépítkezésröl szól, vagy Katajevnek az elsö ötéves terv idöszakának izzó munkapátoszát tükrözö "Hajrá!" c. regénykrónikája stb., stb. Az akkori irodalomban nagyon sok novellajelent meg a legjobb szovjet írók tollából; Gorkij maga is sokat alkotott ebben a müfajban. A novellák színes, érdekes leírást nyújtottak a sokmilliós olvasóközönségnek a szovjetország pezsgö életéröl, lendületes munkájáról. A harmincas években az írói alkotómunkának egyik központi témája az új szovjet embertípus kialakítása volt, mely Osztrovszkij "Az acélt megedzik" c. regényében és Makarenko "Az új ember kovácsá"-ban tükrözödik a legteljesebben és leghitelesebben. Osztrovszkij regényének föalakja, a fiatal Pavel Korcsagin, a szovjet ifjúság kedvelt irodalmi höse, a proletárforradalmat odaadó hüséggel szolgáló bátor és állhatatos ember példaképe lett. Makarenko pedig meggyözöen mutatta meg könyvében, hogy a közösségnek és a kollektív munkának milyen nagy szerepe van az ifjúság nevelésében. A. Tolsztoj "I. Péter" c. müvével új történelmi regényciklust indított meg, amely mélységes átéléssel ábrázolja az ország és a nép dicsö múltját. Mert nemcsak a szocialista jelennek, hanem a történelmi múltnak az ábrázolása is növelte az olvasóban a szovjet hazafiság érzését. A történeti müfaj felvirágzását segítette a párt központi bizottságának 1934 májusában "A hazafias történelemnek a Szovjetunió iskoláiban való tanításáról" szóló határozata is. A szovjet emberek a hazafiság nemes érzésével fordultak hazájuk múltja, népeik hösi történelme felé. A szocializmus építöinek hazafiságát kiváló szovjet írók müvei ápolták, s ezeknek jelentös szerepük volt a Szovjetunió soknemzetiségü irodalmának fejlesztésében. Ilyen irodalmi alkotások például: Gorkij "Klim Szamgin élete", Tolsztoj "I. Péter", Siskov "Jemeljan Pugacsov", Katajev "Távolban egy fehér vitorla" c. regényei stb. Gorkij a "Klim Szamgin élete" c. történelmi regénykrónikáján kívül a harmincas években jelentös értékü színmüvekkel gazdagította a szovjet színházak repertoárját ("Jegor Bulicsov", "Dosztyigajev", "Vassza Zseleznova", "Szomov" stb.) A költészet és a publicisztika szintén az új élet építését szolgálta, s felvette a harcot minden olyan önmagát túlélt jelenség ellen, amely akadályozta a szocialista építés lendületét. A húszas évek második felében érte el csúcspontját Majakovszkij szatirikus költészete, mely a "Poloska" és a "Fürdö" c. komédiákban jutott kifejezésre. A költészetben új nevek, nagy tehetségek tüntek fel. Iszakovszkij bensöséges melegséggel énekelte meg a szovjet falut és dolgozó embereit, a parasztokat, akik a "kunyhók Oroszországából" a "kolhozhatalom födelei alá" költöztek. Tvardovszkíj "Muravia földje" c. verseskötetében ihletett erövel tárta fel a parasztság tudatában végbement változásokat. Tyihonovnak Turkméniáról és Grúziáról írt új költeményeit a testvéri népek életével való törödés szelleme hatja át; "A barát árnyéka" c. verseskötetében a nemzetközi munkásszolidaritás eszméjét hirdeti. Szurkov legtöbb költeménye a szovjet haza megvédésére buzdít; Lugovszkij költészetét a szocialista alkotómunka heroizmusa lengi körül. Iszakovszkij, Szurkov, Golodnij, Lebegyev-Kumacs, Guszev és más költök dalai éppúgy igazi népdalokká váltak, mint annak idején Bednij, Majakovszkij, Szvetlov, Bezimenszkij, Zsarov, Aszejev megzenésített versei. A publicisztika terén elsösorban Gorkij fejtett ki nagy munkásságot. Szenvedélyes hangú cikkekkel reagált mindenjelentösebb hazai és külföldi eseményre, harcos publicisztikai írásaiban ismertette a szocializmus országában és külföldön folyó "életteremtö alkotómunkát", feltárta a válságtól megrendült, kegyetlen ellentmondásoktól marcangolt kapitalista világ valódi arculatát, s megrajzolta az imperializmus "családi képmását". A nagy humanista író lángoló haraggal rántotta le a leplet a fasizmusról, az imperializmus szülöttéröl, megmutatván annak embergyülölö lényegét, népbutító aljasságát. A fasizmus leleplezésével és ostorozásával sokat tett a béke ügyéért. "Ha háborúval törnek arra az osztályra írta -, amelynek erejéböl élek és dolgozom, én is beállok közkatonának a hadseregébe. Nem pusztán azért állok be, mert biztos vagyok gyözelmében, hanem azért, mert a Szovjetunió munkásosztályának nagy, igazságos ügye nekem is szívügyem és kötelességem."232 Amikor a második világháború közeledtét jelzö viharfelhök egyre fenyegetöbben kezdtek tornyosulni a népek feje fölött, a szovjet írók aktívan bekapcsolódtak a békemozgalomba, vezették és tömörítették a haladó értelmiség eröit. Gorkij írásai a népekhez, a kultúra mestereihez intézett felhívásai és a nemzetközi békekongresszusok számára írt cikkei utat találtak sok országba, és harcra lelkesítették a jó szándékú embereket. "Soha még a világon nem volt példa a hösiességnek arra az erejére, amelyröl a proletariátus tesz most bizonyságot, és író elött még sohasem nyílt ekkora lehetöség, hogy ténylegesen részt vegyen minden ország dolgozó népének történelmi jelentöségü tevékenységében írta Gorkij. Ezért nekünk, íróknak most az a kötelességünk, hogy valamennyien tudatos munkásai legyünk az egész forradalmi világnak . . ." S ö valóban az "egész forradalmi világ" érdekében munkálkodott. Szenvedélyes együttérzéssel és írói felelösséggel figyelte a Kínában folyó nemzeti felszabadító háborút, a forradalmi munkásmozgalom harcait Ausztriában és Spanyolországban, erélyesen kiállt a fasiszta hóhérok kezére jutott Ernst Thelmann védelmére, és lelkesen üdvözölte azt a gyözelmet, melyet Georgi Dimitrov a lipcsei perben aratott. Gorkijon kívül sok más szovjet író is harcos publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Tolsztoj, Ehrenburg, Kolcov az igazság szenvedélyes szavával keltek a köztársasági Spanyolország szabadságának és függetlenségének védelmére. A szovjet újságok és folyóiratok sürü egymásutánban közöltek olyan riportokat és cikkeket, amelyek a spanyol nép hösi küzdelméröl tájékoztatták az olvasókat. Ezek az írások aztán könyv alakban is megjelentek, mint például Kolcov "Spanyol útinapló" ja vagy Ehrenburg "A spanyol hadszíntérröl jelenti" c. kötete. 1937 nyarán ült össze a béke és kultúra védelmének második nemzetközi kongresszusa, amelyen Tolsztoj, Ehrenburg, Visnyevszkij is felszólalt. A kongresszus Valenciában, Madridban, Barcelonában vagyis a köztársasági Spanyolország arcvonalának közvetlen közelében tartotta üléseit. A felsöbbrendü és alsóbbrendü nemzetek fasiszta "fajelméletével" szemben a szovjet irodalom a proletár nemzetköziségnek, a népek egyenlöségének és barátságának eszméit hirdette. A harmincas évek szovjet irodalmának fejlödéséröl, a szovjet társadalom életére gyakorolt befolyásáról szólva nem lehet említésen kívül hagyni az elözö évtized irodalmát, mely sok értékével tartósan `bwonult a szovjet emberek lelkivilágába. De a harmincas évek irodalmának hatása kiváltképpen erös volt, éspedig azért, mert a közelmúlt eseményeit Tolsztoj szavaival élve: a még füstölgö történelmet énekelte meg. Ilyen Libegyinszkij "Egy hét" címü könyve, mely a forradalom elsö éveinek súlyos helyzetéröl, az éhínségröl, a pusztulásról, a kulákság ádáz ellenállásáról és a kommunisták önfeláldozó harcáról rajzol megrázó képet, vagy Furmanov "Csapajev"-e a polgárháború híres höséröl, akiben a forradalom ügyéért küzdö nép legnemesebb vonásai öltöttek testet. Ilyen Szerafimovics "Vasáradat"-a, mely a tamani hadsereg hadjáratát írja le, s bemutatja, hogy a néptömeg a súlyos harcok közepette miként kovácsolódik harci közösséggé. Ivanov a "Partizán elbeszélések"-ben arról a harcról számol be, melyet a szibériai partizánok vívtak Kolcsak és az intervenciósok ellen. Fagyejev "Tizenkilencen" c. regényében egy drámai epizódot elevenít fel a távol-keleti partizánmozgalom történetéböl. A témául választott helyzet tragikumát az a megingathatatlan hit oldja fel, hogy a proletárforradalom, a nép ereje végül is gyözedelmeskedik. Fagyejev éppen úgy, mint a "Csapajev"-ben Furmanov meggyözö erövel mutatja meg a bolsevik párt irányító szerepét, a kollektíva és a bolsevik vezetö kapcsolatának dialektikáját. A regény hösei magasrendü erkölcsi tulajdonságok hordozói, igaz emberségük harmonikusan kapcsolódik egybe forradalmi céltudatosságukkal. Az októberi forradalom tizedik évfordulójára alkotta Majakovszkij "Csudajó" c. költeményét, mely a pétervári történelmi eseményeket, "az emlékezetes esztendö levegöjét", a harc büszke boldogságát eleveníti fel. A felsorolt müvek sok más irodalmi alkotással egyetemben az októberi forradalom és a polgárháború korának hatalmas eposzát alkotják, amelyre méltán lehet büszke a szovjet irodalom. Az orosz irodalommal egy sorban haladt a Szovjetunió többi népének irodalma. Ez természetes és törvényszerü jelenség, hiszen az egész soknemzetiségü szovjet müvészet fejlödésének közös alapja volt: a szocializmus építése. Ezzel függ össze az ukrán költészet és drámairodalom felvirágzása, mely Ticsina, Rilszkij, Bazsan, Kornyejcsuk alkotó munkásságában nyilvánult meg. Belorusszijában az idösebb költönemzedékhez tartozó Janka Kupala és Jakub Kolasz a harmincas években olyan müveket alkottak, melyeknek fö motívuma a nemrég még oly szegény és elmaradott Belorusszijából boldog országot formáló szabad munka öröme. " Posvány, mocsár vagy ingovány Nevezd, aminek akarod, De jött a bolsevik sereg, S áldás fakad azóta ott . . ." írta Janka Kupala, aki szeretettel és büszkeséggel rajzolta meg höseit, a belorusz parasztokat. Tank és Kulesov fiatal költök éppúgy gazdagították a belorusz költészetet, mint Leonidze és Csikovani a grúz, Vurguna az azerbajdzsán, Guljama az üzbég poétikát. Nagy hírnévre tettek szert a kazah Dzsarmbul és a dagesztáni Szulejman Sztalszkij népi dalnokok költeményei is. A prózairodalomban is jelentös alkotások születtek: például Kiacseli grúz fró "Gvadi Bigva" c. regénye, amely a kolhozrendszernek az emberekre kifejtett nevelö, átalakító hatását ábrázolja, vagy Auezov kazah író "Abaj" c. írása, mely Abaj Kunanbajev nagy kazah költönek állit emléket. Az elsö és második ötéves terv idöszakában a szovjet színházmüvészet is jelentös sikereket ért el. A hivatásos színházak száma 1932-ben 551, 1938-ban 787 volt. Különösen a nemzetiségi színházak száma növekedett erösen. Az elsö ötéves terv idöszakában nemzeti nyelven játszó hivatásos színházak létesültek ama népeknél, melyeknek a forradalom elött egyáltalán nem volt színházuk. A szovjet színházmüvészet eszmei-elméleti alapját Sztanyiszlavszkíj és Nyemírovícs-Dancsenko vetették meg; az ö alkotó elveik segítették a rendezöket és a színészeket a szocialista realizmus módszerének elsajátításában. A klasszikus darabok mellett azóta is állandóan müsoron szerepelnek a szovjet szerzök színmüvei: "Ellenségek", "Barbárok", "Utolsók" (Gorkij), "Ljubov Jarovaja" (Trenyov), "A 14-69-es páncélvonat" (Ivanov), "A hajóraj pusztulása" (Kornyejcsuk), "A kenyér" (Kirson), "Bál után" (Pogogyin), "Harcosok" (Romasav), "Optimista tragédia" (Visnyevszkij) stb., stb. Az elsö ötéves terv idöszakában nagy fellendülésnek indult a szovjet filmmüvészet és filmipar: megkezdödött a hangosfilm müvészi és technikai lehetöségeinek tanulmányozása, s a filmgyártás, a filmtechnika nagy léptekkel haladt elöre a fejlödés útján. Országszerte új filmszínházak épültek; 1914-ben még csak 1400 mozi volt az országban, 1932-ben már 27640. 1935-ben a szovjet filmipar teljesen áttért a hangosfilmek gyártására. A kommunista párt eröteljesen ösztönözte a filmmüvészet fejlödését, abból a lenini útmutatásból kiindulva, hogy a film a dolgozók kommunista nevelésének leginkább tömegjellegü eszköze, mivel ez mindenki számára hozzáférhetö és érthetö. A harmincas években sok új film készült, közülük a "Mi, kronstadtiak", a Gorkij életéröl szóló trilógia, a "Barátnök" és a "Repülök" voltak a legjobbak. A szovjet filmmüvészet legkimagaslóbb alkotása a "Csapajev" címü film volt. Az elsö és második ötéves terv idöszakában jelentösen bövült a politikai-felvilágosító intézmények hálózata, és munkájukban is lényeges javulás mutatkozott. A klubok és a klub típusú intézmények száma az 1928. évi 34500-ról 1932-ben 53200-ra emelkedett.235 A nagy lendülettel folyó kollektivizálás eredményeképpen falun is egyre-másra kezdtek klubok alakulni. Megnövekedett a közmüvelödési könyvtárak száma, és könyvállományuk is gyarapodott. 1913-ban 8,9 millió kötet, 1934-ben 95 millió kötet volt a könyvállomány. Új múzeumok nyíltak: 1913-ban mindössze 184 múzeum volt az országban, de 1932-ben már 732 muzeális intézmény müködött. A szovjet emberek kulturális és politikai nevelésében nagy szerepe volt a párt-, szovjet-, szakszervezeti és Komszomol-sajtónak. Évröl évre nagyobb példányszámban jelentek meg az újságok és folyóiratok. 1928-ban 9,5 millió volt a Szovjetunióban kiadott újságok példányszáma. 1932-ben viszont már 35,5 millióra szökött fel. Az ország minden körzete saját lapokat jelentetett meg, a gépés traktorállomások politikai osztályai mintegy 3 ezer féle újságot adtak ki, és az üzemi lapok száma is meghaladta az ezret. Mintegy 3 millió volt a munkáslevelezök száma. 1932-ben a Szovjetunió népeinek 64 nyelvén jelentek meg különféle újságok és folyóiratok. A szovjet emberek szocialista szellemü nevelésében döntö fontosságú szerepe volt a kommunista párt ideológiai munkájának, a marxi-lenini elmélet propagandájának. A két elsö ötéves terv idöszakában befejezödött Lenin összes müveinek második és harmadik kiadása, s óriási példányszámban jelentek meg Lenin egyes munkái is. A pártkongresszusok és a központi bizottsági plénumok határozatait a marxi-lenini elmélet tisztaságának megörzésére való törekvés szelleme hatotta át. A szocializmus építésének olyan fontos kérdéseit, mint az ország iparosításának és a mezögazdaság kollektivizálásának módjai, a Szovjetunió társadalmi szerkezetében bekövetkezett változásoknak az új alkotmány kidolgozásával kapcsolatos elemzése stb., stb. a párt mélyreható elméleti alapossággal döntötte el, s az idevonatkozó döntéseket a felsö pártszervek határozatai részletesen megvilágították. Az ideológiai munka kérdéseivel foglalkozó központi bizottsági határozatok rendkívül nagy hatással voltak a szovjet tudomány fejlödésére, s a gazdasági és kulturális építés idöszerü problémáinak megoldására irányították a szovjet tudósok figyelmét. De a párt ideológiai munkájában, a szovjet irodalom és müvészet fejlödésében már kezdett megmutatkozni annak a személyi kultusznak az ártalmas hatása, melyet maga Sztálin kezdeményezett, ösztönzött és terjesztett. Különösen a történeti és párttörténeti tudománynak okoztak nagy károkat Sztálin 1931-ben és a késöbbi években elmondott beszédei. Ezekben a beszédekben már kiütköztek a személyi kultusz jellegzetes vonásai: Lenin, a tömegek és a párt szerepének lekicsinylése; a történelmi folyamat tanulmányozásának nem marxista felfogása; szubjektivizmus és önkényesség a történelmi események és alakok megítélésében; adminisztratív módszerek, a lelkiismeretlen kritika légköre a tudományos kollektívákban; különféle "címkék" felragasztása. Az eseményeknek, tényeknek, személyeknek a Sztálin-kultuszból fakadó önkényes értékelése súlyosan rányomta bélyegét a történettudományra. Az országnak a lenini tervek alapján történö szocialista iparosítása, a mezögazdaság kollektivizálása és a kulturális forradalom nyomán a Szovjetunióban gyökeres gazdasági, politikai és kulturális átalakulás ment végbe. Az iparosítás és a mezögazdaság szocialista átalakításának eredményeként a "ki kit gyöz le?" kérdés végleg és visszavonhatatlanul a szocializmus javára dölt el mind a városban, mind a falun. A népgazdaság szocialista rendszere a szovjet gazdaság egységes és megingathatatlan alapja lett. A termelési eszközök magántulajdonának megszüntetése és a szocialista tulajdon gyözelme a kizsákmányolók és kizsákmányolás felszámolásához, a szovjet társadalom osztályszerkezetének gyökeres megváltozásához vezettek. Erröl meggyözöen tanúskodnak az alábbi adatok. 1928-ban a Szovjetunió lakosságának 17,6 százaléka volt munkás és alkalmazott, 74,9 százaléka egyénileg gazdálkodó paraszt (kulákok nélkül) és szövetkezetbe nem tömörült kisiparos, 2,9 százaléka kolhozparaszt és szövetkezeti kisiparos, 4,6 százaléka pedig kapitalista elemekböl tevödött össze. 1937-ben viszont: a munkások és alkalmazottak arányszáma 36,2 százalékot, kolhozparasztok és szövetkezeti kisiparosoké 57,9 százalékot, az egyénileg gazdálkodó parasztok (kulákok nélkül) és a szövetkezetbe nem tömörült kisiparosoké pedig 5,9 százalékot tett ki. Ilyenformán tehát a második ötéves tervidöszak végére két, egymással baráti osztály maradt a szovjetországban a munkások és parasztok osztálya. De a szocialista áttörés során ezek az osztályok is gyökeres módon megváltoztak. Régen a proletariátus osztályának kezében nem voltak termelési eszközök, és tagjait a tökések kegyetlenül kizsákmányolták; most egy meröben új munkásosztály jelent meg, amely az egész dolgozó néppel együtt a termelési eszközök gazdája lett, és egyszer s mindenkorra megszabadult mindennemü kizsákmányolástól. A szovjet munkásosztály az ötéves tervek idöszakában számbelileg jelentösen megnövekedett, politikai öntudata, szervezettsége fokozódott, kulturális színvonala és termelési-technikai képzettsége emelkedett. 1936 végére a nagyipari munkások kétharmada letette a technikai minimumvizsgákat. A szovjet parasztságban is gyökeres változások mentek végbe. Megszünt az egyénileg gazdálkodó parasztok régi osztálya, melynek tagjai kezdetleges, elavult technikával müvelték földjeiket, és a nagybirtokos meg a kulák kizsákmányolta öket. Új paraszti osztály keletkezett a kolhozparasztoké. A parasztok munkája köztulajdonon alapuló kollektív munkává vált, és a földek megmüvelését kor szerü mezögazdasági technika könnyítette meg. A parasztság megszabadult a kizsákmányoló föld birtokosok és kulákok igájától, morális arculata megváltozott, müveltségi színvonala emelkedett. A mezögazdaságban új szakemberek serege jelent meg. 1938 elején a kolhozokban, a gépállomásokon és az állami gazdaságokban körülbelül 800 ezer traktoros, 100 ezernél több kombájnkezelö, 100 ezer gépkocsivezetö, 236 ezer kolhozelnök, valamint 1 millió brigádvezetö, állattenyésztö és egyéb mezö gazdasági szakember dolgozott.238 Mindez elösegítette a város és a falu közti különbség elmosódásának folyamatát. A szovjetországban új értelmiségjött létre, mely a munkások és parasztok soraiból került ki; szoros kapcsolatban állt a néppel, s azt határtalan odaadással és hüséggel szolgálta. Ez az értelmiség hatal mas segítséget nyújtott a kommunista pártnak s a szovjet kormánynak a szocialista társadalom felépítésében. Ami a régi szakembereket illeti, túlnyomó többségük végleg a szovjethatalom oldalára állott, és becsülettel munkálkodott a szocialista haza javára. 1937-ben a Szovjetunió értelmisége 9 millió 600 ezer föt számlált. A szocializmus gyözelmével összefüggö osztályváltozások következtében a Szovjetunió munkásai, parasztsága és értelmisége közötti osztálykülönbségek kezdtek fokozatosan elmosódni. A gazdaságban végbement gyökeres változások eredményeként jelentös mértékben megjavult a város és a falu dolgozóinak anyagi helyzete, és emelkedett kulturális színvonaluk is. A szocializmus gyözelme és a kizsákmányoló osztályok felszámolása nyomán megszilárdultak a szovjet társadalom új mozgató eröi: a Szovjetunió népeinek erkölcsi és politikai egysége, barátsága és szovjet hazafisága. ( 1937. április 1-ére a szovjet nép teljesítette a második ötéves terv alapvetö ipari feladatait, még pedig éppúgy határidö elött, mint az elsö ötéves tervet 4 év és 3 hónap alatt. 1937-ben az ipar össz termelése 1932-höz képest több, mint kétszeresére, 1913-hoz képest hatszorosára emelkedett. A Szovjetunió ipari termelésének volumenét tekintve az elsö helyet foglalta el Európában, világviszonylatban pedig csak az Egyesült Államok elözte meg. A népgazdaság technikai újjáépítése és a mezögazdaság kollektivizálása befejezödött. Lényegileg a káderkérdést is sikerült megoldani: a népgazdaságba több, mint kétszer annyi szakember került, mint az elsö ötéves terv idöszakában. A második ötéves terv a lenini nemzetiségi politika további nagy gyözelmeit jelentette. A nemzeti köztársaságokban az elsö ötéves terv során megindult nagy ipari építkezések gyorsított ütemben folytatódtak. Az ország iparosítása, a mezögazdaság kollektivizálása, a kulturális forradalom, a lenini nemzetiségi politika sikeres megvalósítása mindez örökre véget vetett a nemzeti ellenségeskedésnek, s felszámolta a cárizmus alatt elnyomott népek gazdasági, politikai, kulturális elmaradottságát; a nemzetek egyenlötlensége megszünt. Valamennyi szövetségi köztársaság ipari-kolhoz jellegüvé vált. Mindegyikben kinevelödtek a munkásosztály és értelmiség nemzeti káderei, s kialakult a formájában nemzeti, tartalmában szocialista új kultúra. Különösen nagyok voltak a soknemzetiségü szovjet müvelödés eredményei; a nemzeti müvészeti hetek elöször 1936-ban rendezték meg ezeket a nemzeti színmüvészet hagyományos ünnepi seregszemléivé váltak. A szocializmus felépítését a kommunista párt irányító és szervezö tevékenysége, a nagy Lenin végakaratát teljesítö munkások, parasztok, értelmiségiek hösies munkája tette lehetövé. A szovjet emberek nemcsak a gazdaságot alakították át: a szocializmus felépítéséért vívott küzdelem során maguk is megváltoztak, s felnött azoknak az embereknek a nemzedéke, akik készen álltak bármely nehézség leküzdésére, gazdag tapasztalatokat szereztek, és sikerrel ostromolták a tudomány, a technika magaslatait. Ez a párt nevelte nemzedék, mely már a forradalmat követö esztendökben nött fel és izmosodott meg, nem ismerte a kapitalizmus torzító, bomlasztó befolyását. A kapitalizmus csökevényei ugyan még megvoltak, és többé-kevésbé rányomták bélyegüket az emberek tudatára, de már nem ezek határozták meg a szovjet ember arculatát. A szovjet munkások, kolhozparasztok, értelmiségiek legföbb tulajdonsága az lett, hogy új, kommunista módon értelmezték a munkát. Tudatossá vált bennük, hogy munkájukra szüksége van az egész népnek, a hazának, a szocializmus építésének. Erröl tanúskodtak az egész népet magával ragadó szocialista versenyek, ezt mutatták a sztahanovisták és újítók höstettei a munkában. Az áldozatvállalás, a közös nagy cél érdekében az elsö ötéves tervek idején nemcsak a munkásosztályra volt jellemzö, hanem a kolhozparasztságra is. A Szovjetunió népei testvéri módon segítették egymást a szocialista építésben, és együttmüködésük tovább szilárdította az októberi forradalom internacionalista hagyományait; a nemzeti civódás és bizalmatlanság átkos szelleme örökre eltünt a múlt árnyai között. A szocialista építés sikerei, az ország eredményei méltán töltötték el büszkeséggel az egész népet, minden egyes szovjet embert. S ez a büszkeség, mely a dolgozó ember régebbi megalázottságának helyére lépett, arról beszélt, hogy a néptömegek napról napra forróbb szeretettel ragaszkodnak szocialista hazájukhoz és a kommunista párthoz, mely megnyitotta elöttük a szocializmushoz vezetö utat. A szocializmus gyözelméért vívott harc fö terhét magára vállaló kommunista párt megszilárdította tömegkapcsolatait, és döntö befolyása a nép életének minden területén megnyilvánult. A pártszervezetekben fiatal kommunisták kerültek vezetö és felelösségteljes beosztásokba. A központi bizottságban olyan elvtársak is dolgoztak, akik már az októberi forradalom után léptek a pártba. Az iparban is egyre több fiatal káder nött fel gyárigazgatók, építésvezetök, föbizottsági és népbiztossági munkatársak. Sokat közülük az egész ország ismert. Ilyenek voltak például: Lihacsov, a moszkvai autógyár igazgatója; Tyevoszjan, a "Szpecsztal" tröszt vezetöje; Zavenjagin, a magnyitogorszki kohókombinát vezetöje; Vahrusev, Jefremov és Malisev, akik a nehézgépiparban dolgoztak; Zaszjadko és Grafov, a szénipar irányítói; Vannyikov, aki a honvédelmi ipar fejlesztésében szerzett nagy érdemeket és sokan mások. Mindezek a vezetök a párt neveltjei voltak, s igen sokat tettek az iparosítás megvalósításáért. Országszerte ismerték a legkiválóbb újítókat is, akik áldozatos munkásságukkal új távlatokat nyitottak az ipar további fejlödése elött. Országos népszerüséget szerzett például Marija Gyemcsenko, aki a répatermesztésben az úgynevezett "ötszázas mozgalmat" kezdeményezte; Pasa Angelina, a nöi traktorbrigádok versenymozgalmának elindítója; Pasa Kovarnak traktoros, Borin kombájnvezetö stb. Néhány kolhozelnök már akkor, a háborút megelözö években kiváló eredményeket tudott felmutatni. Ezek közé tartozott például Hamrakul Turszunkulov, a Taskent-terület Október-kerületében létesült "Sark Julduzi" kolhoz elnöke.239 Az ország magas kitüntetésekkel jutalmazta legjobb fiait, s ennek óriási nevelö hatása volt. 1934ben bevezették a Szovjetunió Höse címet. Ezt a nagy kitüntetést elsönek az a hét hös pilóta kapta, aki 1934 elején részt vett a "Cseljuszkin" jégtörö hajó személyzetének megmentésében. 1937-ben a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki az Északi-sark meghódítására indult expedíció vezetöit, a "Szevernij Poljusz-1" állomás merész áttelelöit: Papanyint, Krenkelt, Sirsovot, Fjodorovot. Ugyancsak a Szovjetunió Höse címet nyerték el azok a repülök, akik az akkori viszonyokhoz mérten példátlan repülöbravúrokat hajtottak végre; a kitüntetések a Vörös Hadsereg magas fokú erkölcsi szellemét és hösi hagyományainak eleven erejét tükrözték. A szovjet emberek élete és munkája szemléltetöen mutatta a változásokat, amelyek a szovjet ember lelkivilágában, a szovjet társadalom osztályszerkezetében, a munkások, parasztok és értelmiségiek helyzetében végbementek. A szocializmus gyözelme, a szocialista gazdasági alap megteremtése, a szovjet társadalom osztályszerkezetében történt változások mindez a politikai felépítményben, a Szovjetunió alkotmányában is megfelelö módosításokat tett szükségessé. 1935. február 1-én összeült a párt központi bizottságának plénuma, s olyan határozatot hozott, hogy a VII. szovjetkongresszus elé kell terjeszteni a központi bizottság alkotmány módosító javaslatait. A tervbe vett módosítások elsösorban a választási rendszer további demokratizálását célozták, vagyis azt, hogy a nem teljesen egyenlö, többlépcsös, nyílt választásokat egyenlö, közvetlen és titkos válasz tásokkal kell felcserélni. A módosítások másik része arra irányult, hogy pontosabban fogalmazza meg a Szovjetunió társadalmi és gazdasági alapjának jellegzetes vonásait, s így az alkotmány összhangba kerüljön a szocializmus gyözelme eredményeként kialakult osztály-eröviszonyokkal. A szovjetek VII. kongresszusa 1935. február 6-án határozatot hozott a Szovjetunió alkotmányának módosításáról. Másnap a központi végrehajtó bizottság 31 tagú albizottságot választott, hogy dolgozza ki az új alkotmány tervezetét. A központi végrehajtó bizottság elnökségének rendeletére 1935. június 11-én a sajtóban nyilvánosságra hozták az új alkotmánytervezetet, hogy azt az egész nép megvitathassa. A megvitatás több, mint öt hónapig tartott. A dolgozó tömegek helyesléssel fogadták a tervezetet, és számos helyesbítést és kiegészítést füztek hozzá. 1936. november 25-én összeült a szovjetek VIII. rendkívüli össz-szövetségi kongresszusa és elfogadta a Szovjetunió új alkotmányát. A kongresszus december ötödikét az elfogadás napját országos ünneppé nyílvánitotta. A szocializmus felépítése a szovjet nép számára a Nagy Októberi Szocialista Forradalom fö eredménye, majdnem húsz esztendei hösi munka gyümölcse volt. A szocializmus gyözelme és az új alkotmány azt jelentette, hogy a szovjetország fejlödésének új szakaszába lépett a szocializmus betetözésének és a kommunizmusba való átmenetnek a szakaszába. A szocializmus gyözelme azonban még nem volt végleges. "A marxisták a szocializmus végleges gyözelmén mondotta Hruscsov a XXI. pártkongresszuson a nemzetközi méretü gyözelmet értik. Miután hazánk felépítette a szocializmust, hosszú ideig még az egyetlen szocialista ország volt a világon és ellenséges kapitalista környezet vette körül. Nem érezhette magát teljes biztonságban a katonai intervenciókkal és azzal a veszéllyel szemben, hogy a nemzetközi reakció eröi eröszakkal visszaállítják a kapitalizmust. A tökésországok, amelyek a szocializmus országát akkoriban körülvették, gazdasági és katonai tekintetben sokkal elötte jártak." Ez rányomta bélyegét a szocialista építkezés egészjellegére, és szükségessé tette a Szovjetunió védelmi képességének fokozását. Az ország iparának fejlesztése közben a pártnak és a kormánynak állandóan figyelembe kellett vennie a fegyveres erök szükségleteit, szem elött tartva azt a lehetöséget, hogy a kapitalista államok, elsösorban Németország és Japán katonai támadást indítanak a Szovjetunió ellen. Az elsö és második ötéves terv sikeres teljesítése, valamint az új alkotmány életbelépése óriási szerepet játszott a honvédelem megszilárdulásában. Különösen fontosak voltak az 1929-töl 1937-ig szervezett új nehézipari ágak: a gépgyártás, a traktor-, harckocsiés autógyártás, a repülögépipar, a színesfémeket, mügumit stb. elöállító iparágak. Gyors ütemben fejlödött a honvédelmi ipar; termelése a második ötéves terv idöszakában 286 százalékkal emelkedett. A repülögépipar termelése 1933-tól 1938-ig 5,5-szörösére növekedett. A kommunista párt és a szovjet kormány az elsö két ötéves terv idöszakában nagy munkát fejtett ki annak érdekében, hogy új haditechnikai eszközökkel és fegyverzettel lássa el a fegyveres erök alakulatait. A Vörös Hadsereget új, hazai gyártmányú golyószórókkal, repülö-, harckocsiés légvédelmi géppuskákkal szerelték fel. A szovjet harcosokat automata puskákkal és pisztolyokkal kezdték ellátni. A tüzérségi fegyverzet tökéletesebbé vált. Ebben az idöben számottevö sikereket értek el új típusú harckocsik és repülögépek tervezésében és gyártásában. A kolhozok szervezeti és gazdasági megszilárdulása, a mezögazdasági növényféleségek terméshozamának növekedése és az állatállomány gyarapodása kedvezö feltételeket teremtett a fegyveres erök megfelelö ellátásához és ahhoz, hogy háború esetén a Vörös Hadsereg s a polgári lakosság folyamatosan el legyen látva élelmiszerrel, az ipar pedig nyersanyaggal. Minthogy a hadseregbe behívott fiatalok általános müveltsége magasabb lett, hamarabb tudták elsajátítani az új haditechnikai eszközök kezelését. 1937 végén a mezögazdaságban 1 milliónál több traktoros, kombájnkezelö és gépkocsivezetö dolgozott.241 Ezek a szakemberek az ipari munkásokkal egyetemben értékes utánpótlásul szolgáltak a páncélos és gépesített alakulatok számára. A Szovjetunió honvédelmi képességének fokozását az is elösegítette, hogy tovább erösödtek a szovjet társadalom mozgató eröi, a benne élö népek erkölcsi-politikai egysége, soknemzetiségü országunk népeinek barátsága és a szovjet hazafiság. Ezek alapján erösödött meg a Szovjetunió belsö egysége, melynek háború esetén igen fontos szerepet kellett játszania és rendkívül szilárddá kellett tennie a front és a hátország összeforrottságát. A párt egysége is nött és szilárdan tömörült a lenini központi bizottság köré. A kötelezö katonai szolgálatra vonatkozó régi törvény nem engedte meg, hogy nem dolgozó elemek a szovjet fegyveres erök soraiba léphessenek. Most azonban a kizsákmányoló osztályokat már felszámolták. Az új alkotmány ennek megfelelöen kimondta, hogy a Szovjetunió minden állampolgára köteles a szocialista haza védelmében katonai szolgálatot teljesíteni. Az alkotmány 132. cikkelye szerint az általános hadkötelezettség törvény, a katonai szolgálat minden szovjet állampolgár megtisztelö kötelessége. A 133. cikkely értelmében a szocialista haza védelme a Szovjetunió minden állampolgárának szent és magasztos kötelessége. A hazaárulást a katonai eskü megszegését, az ellenséghez való pártolást, az állam katonai erejének károsítását, a kémkedést a törvény a legsúlyosabb büncselekménynek tekinti, és a legnagyobb szigorral bünteti. A szocializmus gyözelmét rögzítö alkotmány a Szovjetunió minden állampolgárát büszkeséggel töltötte el népe, szocialista hazája, a dicsö kommunista párt iránt. Arra nevelte a szovjet embereket, hogy teljes erejükkel dolgozzanak az ország gazdasági és katonai erejének szilárdításán, és utolsó csepp vérükig védelmezzék hazájukat, ha ellenség támadna rá. A szocializmus gyözelme a kommunista párt vezette szovjet nép világtörténelmi jelentöségü höstette volt. Az elsö és második ötéves terv idöszakában megteremtödtek a szükséges feltételek ahhoz, hogy a szovjet emberek tovább folytathassák békés építömunkájukat, és ugyanakkor fokozhassák a Szovjetunió védelmi erejét. Az ország hatalmas gazdasági és honvédelmi potenciálra tett szert. Mindamellett a szovjet államnak, védelmi erejének, fegyveres eröi ütöképességének sokat ártottak a hatalommal való visszaélések a személyi kultusz idején. Sztálin, aki magát csalhatatlannak tartotta, egyre inkább eltávolodott a pártélet lenini elveitöl, és normáitól, megszegte a kollektív vezetés elvét, elszakadt a tömegektöl, s visszaélt helyzetével. Egyre erösebben nyilvánultak meg jellemének hátrányos vonásai is: durván viselkedett, a párt vezetö munkatársaival szemben illojális magatartást tanúsított, nem türte a bírálatot, semmibe vette a kollektív véleményt, basáskodott. 1934. december 1-én orgyilkosság áldozata lett Kirov, a kommunista párt és a szovjet állam egyik legkiválóbb személyisége. A tett színhelyén letartóztatott gyilkos ádázul gyülölte a pártot és azokat a pártvezetöket, akik szilárdan követték a szocializmus szovjetunióbeli gyözelmére vonatkozó általános lenini irányvonalat. Az elvetemült renegát, akit már korábban kizártak a pártból, a párttagsági könyv pajzsa mögé bújva követte el gaztettét. Elöre kitervelt büncselekmény volt ez, amelynek körülményei amint azt a XXII. pártkongresszuson Hruscsov közölte még tisztázásra várnak. Kirov meggyilkolása súlyosan kihatott a párt és az állam életére. A gyilkosság a személyi kultusz légkörében történt. Sztálin ezt a gyilkosságot ürügyül használta fel arra, hogy leszámoljon azokkal az emberekkel, akik nem voltak ínyére. Megkezdödtek a tömeges megtorlások, a szocialista törvényesség sárba tiprásai. Sztálin azzal, hogy leszámolt a számára kellemetlen pártfunkcionáriusokkal, állami és katonai vezetökkel, durván megszegte a párt szervezeti szabályzatát és a szovjet törvényeket. Felelösség terheli Molotovot, Kaganovicsot és Malenkovot is, akik tevékenyen közremüködtek mindebben. Egyes tekintélyes pártfunkcionáriusok, akik közel álltak Sztálinhoz, arra a meggyözödésre jutottak, hogy nem dolgozhatnak vele tovább, és nem vállalhatják a felelösséget hatalmi visszaéléseiért, az ártatlan emberekkel szemben alkalmazott tömeges megtorlásokért. Ezek üldöztetést és megaláztatást szenvedtek; egyikük (Ordzsonikidze) öngyilkossággal vetett véget életének, mások (Posztisev, Kaminszkij) tiltakozásukat követöen maguk is áldozatul estek a terrornak. A szocialista törvényesség megszegése és a tömeges repressziók súlyos kárt okoztak a kommunista pártnak, a szocialista építésnek. De ha a személyi kultusz fékezte is a szovjet társadalom fejlödését, nem tudta azt megállítani, nem volt képes a szocialista rendszer természetét megváltoztatni, nem bírta a párt lenini alapjait megingatni. A marxizmus-leninizmus szellemében nevelkedett szovjet emberek önzetlenül küzdöttek a szocialista építés programjának megvalósításáért. A munkások, parasztok, értelmiségiek szívósan harcoltak az ipari és a mezögazdasági termelés fokozásáért, a szovjet állam védelmi erejének növeléséért. A szovjet szocialista rend ereje és életképessége, a párt és a nép hüsége Lenin nagy eszméihez ezek a tényezök biztosították a Szovjetunió gazdasági és kulturális fejlödését, nemzetközi tekintélyének növekedését. A kommunista párt a XX. és a XXII. kongresszuson szigorúan elítélte a személyi kultuszt, intézkedéseket hozott következményeinek felszámolására, valamint arra, hogy ilyen jelenség a jövöben ne fordulhasson elö. A párt erélyesen megbélyegezte a személyi kultusz légkörében fogant hibákat, torzításokat, és a leninizmus szellemétöl idegen módszereket. Ebben Lenin következö útmutatására támaszkodott: "A proletariátusnak az igazság kell az élö politikusokról és a halottakról is, hiszen azok, akik valóban megérdemlik a politikai személyiség nevet, nem halnak meg a politika számára akkor sem, amikor fizikai haláluk bekövetkezik."242 Sztálin nem érdemelte ki az igazi politikai személyiség nevet, s nemcsak fizikailag, hanem erkölcsileg is örökre meghalt a politika számára. A Szovjetunió példája szemléltetöen mutatta meg az egész világ dolgozóinak, hogy a hatalmat saját kezükbe vevö munkások és parasztok a földesurak és tökések nélkül sikerrel tudják felépíteni és fejleszteni a dolgozó néptömegek érdekeit kifejezö és védelmezö szocialista államukat. A Szovjetunió léte lelkesítö hatással volt minden ország dolgozóira, akik a békéért, a demokráciáért, a szocializmusért küzdöttek a fasizmus sötét eröi ellen. 2. A Szovjetunió harca a kollektív biztonságért A szovjet nép bonyolult nemzetközi helyzetben, ellenséges kapitalista környezetben építette fel a szocializmust. Az imperialista hatalmak már létrejöttének elsö napjaitól fogva a szovjet állam megsemmisítésére törekedtek. Lenin még 1920 decemberében, a VIII. összoroszországi szovjetkongresszuson kijelentette: " . . . Az a feladatunk, hogy biztosítsuk a tökés ellenségektöl körülvett egymagában álló szocialista köztársaság fennmaradását, oltalmazzuk a köztársaságot, amely hasonlíthatatlanul gyengébb a körülötte levö tökés ellenségeknél ." E feladat megoldása érdekében mondotta Lenin meg kell akadályozni, hogy az imperialisták összefoghassanak a Szovjetunió ellen, meg kell hiúsítani hódító politikájukat, kihasználva e célra a kapitalista rendszer mély ellentmondásait. Hangsúlyozta, mennyire fontos megteremteni a termelési eszközök honi gyártását, "mert ha ezeket megszerezzük, annyira szilárdan talpra állunk, hogy nem kell tartanunk semmiféle tökés ellenségtöl". Lenin vetette fel elöször a különbözö társadalmi rendszerü államok békés egymás mellett élésének elvét. A kommunista párt és a szovjet kormány ezt az elvet követte külpolitikájában mint olyan elvet, amely kifejezi a két rendszer kölcsönös viszonyának lényegét. "A békére és a békés egymás mellett élésre irányuló törekvésünk írta Hruscsov 1959-ben nem konjunkturális és nem taktikai megfontolásokból fakad, hanem a szocialista társadalom természetéböl, hiszen ebben a társadalomban nincsenek olyan osztályok vagy társadalmi csoportok, amelyeknek érdekük lenne, hogy háború révén, idegen területek meghódítása és leigázása révén nyereséghez jussanak. A Szovjetunió és a többi szocialista ország szocialista rendszere alapján korlátlan belsö piaccal rendelkezik, és ezért nincs okuk arra, hogy terjeszkedési politikát folytassanak, amelynek célja más országok meghódítása és saját befolyásuknak való alávetése."245 Lenin útmutatásaitól vezettetve, a párt és a kormány sikerrel oldotta meg a külpolitikai feladatokat, s ily módon biztosította a szocializmus felépítéséhez szükséges nemzetközi feltételeket. A szovjet kormány minden lehetöséget megragadott, hogy békepolitikáját sikerre vihesse. Több európai és ázsiai állammal sikerült megnemtámadási szerzödéseket kötnie. Ugyanakkor következetesen és szívósan küzdött a fegyverzet korlátozásáért, és a fegyveres erök csökkentéséért. 1927-ben a leszerelési konferencia elökészítö bizottságának ülésén általános és teljes leszerelési tervezetet terjesztett elö, melyben valamennyi fegyverfajta és minden fegyveres erö felszámolását, a katonai kiképzés és a katonai szervek megszüntetését javasolta minden országban. Miután az imperialista hatalmak képviselöinek egyesült erövel sikerült ezt a tervet levenniük a napirendröl, a szovjet küldöttség egy újabb, részleges leszerelési indítványt terjesztett elö. Ennek az volt a lényege, hogy minden országban csökkenteni kell a fegyverzetet és a fegyveres erök létszámát, mégpedig arányossági rendszer alapján (vagyis az egyes államokban nem egyforma mértékben); teljesen meg kell semmisíteni a kifejezetten támadó jellegü fegyverfajtákat, köztük a harckocsikat, a nagy teljesítményü messzehordó tüzérséget, a 12 hüvelyknél nagyobb ürméretü hajóágyúkat, a 10000 tonnánál nagyobb vízkiszorítású hadihajókat, a repülögép-anyahajókat, a kormányozható léghajókat, a nehézbombázó repülögépeket, a légi bombákat, valamint a vegyi, gyújtó és bakteriológiai háború minden eszközét. A szovjet kormány ragaszkodott a légi bombázások, a vegyi és bakteriológiai fegyverek teljes betiltásához. Az imperialista hatalmak küldöttségei azonban ezt a szovjet tervezetet sem óhajtották elfogadni. Az 1932. évi leszerelési konferencián a szovjet kormány ismét elöterjesztette javaslatait. A konferencia egész ideje alatt 1932-töl 1934-ig állhatatosan védelmezte az igazi leszerelés eszméjét; felhasználta a konferenciát arra, hogy leleplezze a fegyverkezési hajsza imperialista politikáját, és síkra szálljon a tartós béke megörzéséért. Miután kialakult az új világháború két tüzfészke, s a nyugati imperialisták támogatni kezdték Németország és Japán szovjetellenes koncepcióit, a nemzetközi helyzet lényegesen bonyolódott. Ilyen körülmények között a szovjet állam még nagyobb eröfeszítéssel küzdött a békéért, az agreszszorok kollektív visszaverésének megszervezéséért. A szovjet kormány továbbra is fellépett a mandzsúriai japán agresszió ellen, rámutatva, hogy az mekkora veszélyt jelent az egész világ békéjére. 1932. február 11-én a leszerelési konferencia plénumán a szovjet küldött kijelentette: "Az új háborúk lehetöségére való utalásainkat kinevették. Pesszimizmussal és azzal vádoltak bennünket, hogy felnagyítjuk a veszélyt . . . Alig pár év telt el e vita óta, és mit látunk? A leszerelési konferencia ágyúk dörgése és légi bombák robbanása közepette volt kénytelen megkezdeni üléseit. Két állam, amelyet a Népszövetség paktuma és az 1928-as párizsi szerzödés egyaránt köt, már öt hónapja ha nem is de jure, mindenesetre de facto hadiállapotban van. A háborút még nem regisztrálták hivatalosan . . . de e két állam egyikének hatalmas területeit megszállták a másik állam fegyveres eröi, mindkét ország reguláris csapatai közt ütközetek folynak minden fegyvernem részvételével, és ezrekre rúg az elesettek meg a sebesültek száma." "Igaz, mindez Genftöl távol, Európától távol történik, de hol az az optimista, aki nyugodt lelkiismerettel állíthatná, hogy a megkezdödött hadmüveletek csak két országra vagy csak egy kontinensre fognak szorítkozni? Hol az az optimista, aki hitelt érdemlöen meg tudna gyözni bennünket arról, hogy a távol-keleti események nem jelentik egy olyan új háború kezdetét, amely kiterjedése, méretei és a legújabb technika folytán borzalmaival még a legutóbbi háború gyászos hírnevét is elhomályosítja?" "A mi korunkban nem léteznek politikailag és gazdaságilag különálló kontinensek."247 A Szovjetunió bírálta a Népszövetség tétlenségét és tehetetlenségét, s követelte, hogy a kollektív biztonság hatékony eszközeit alkalmazzák a japán agresszorral szemben. Ha akkor a nyugati hatalmak támogatják a Szovjetuniót a mandzsúriai japán agresszió elleni harcában, még csírájában el lehetett volna fojtani a távol-keleti tüzfészket. De az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország erre nem voltak hajlandók, mivel a japán agressziót a Szovjetunió ellen akarták fordítani. A Szovjetunió még a második háborús tüzfészek kialakulása elött figyelmeztette a világot arra a lehetöségre, hogy Németországban a fasizmus kerülhet hatalomra. A szovjet kormány nemegyszer hangoztatta, hogy a világbékét és a népek biztonságát fenyegetö veszedelmet el kell hárítani. Az 1930 nyarán megtartott XVI. pártkongresszuson hangzott el az elsö komoly figyelmeztetés a fasizmus veszélyéröl. A kongresszus megállapította, hogy a kapitalizmus stabilizálódása végéhez közeledik, hogy a tömegek forradalmi mozgalma újult erövel fog kibontakozni, a gazdasági világválság pedig egész sor országban politikai válságba fog átcsapni. A szovjet sajtó rendszeresen leleplezte a német imperialisták és hatalomra törö hitlerista ügynökségük tevékenységét, ugyanakkor a jobboldali szociáldemokrata vezetök áruló szerepét is feltárta. A Pravda 1931. december 21-i számának "A válság élezödése Németországban" címü cikke rámutatott a fasizmus hatalomra jutásának veszélyére. 1932. augusztus 18-án ugyancsak a Pravdában "A finánctöke hitlerista ügynöksége" c. cikk leleplezte a hitlerizmus programjának imperialista lényegét és "szocialista" frazeológiájának képmutató jellegét. A Pravda 1932 novemberétöl 1933 januárjáig több cikkben figyelmeztetett a németországi helyzet veszedelmes alakulására ("A németországi választások után", "Zsákutcában". "Von Papen kormánya Papen nélkül", "A Schleicherkormány távozása"). Amikor Németországban a hitleristák magukhoz ragadták a hatalmat, a Szovjetunió Kommunista Pártja és kormánya azonnal megkezdte a német fasizmus agresszív külpolitikai programjának leleplezését, rámutatván, hogy ez a világuralmi törekvéseket rejtö program nemcsak a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és más államok ellen is irányul. "Rosenberg örült terve" c. cikkében a Pravda feltárta azokat a valódi célokat, melyek érdekében Rosenberg 1933 májusában Londonba utazott. A lap helyesen határozta meg a német agresszió valószínü útjait. "Rosenberg terve a következökben foglalható össze: írta az újság 1. Németország bekebelezi Ausztriát; 2. az Ausztriával egyesült Németország vagy teljesen elnyeli Csehszlovákiát, vagy elszakítja töle Morvaországot, Szlovákiát és Kárpát-Ukrajnát; 3. . . . "kiigazitják" a lengyel nyugati határokat, úgyhogy Németországé lesz nemcsak a lengyel korridor, hanem a poznani vajdaság is . . . 4. Żmenet közben® Németország még elnyeli a balti országokat Litvániát, Lettországot és Észtországot; 5. az így újjászervezett Németország . . . harcot kezd, hogy a Szovjetuniótól elragadja Ukrajnát . . ."248 A Szovjetunió a világgazdasági konferencián és a leszerelési konferencián erélyesen fellépett Németország agresszív törekvései ellen. Amikor a fasiszta Németország tüntetöleg kilépett a Népszövetségböl, a szovjet kormány ismét figyelmeztette a világ közvéleményét a háborús veszélyre. "Németország kilépése írta a Pravda azokban a napokban rendkívül világosan mutatta meg ama kibékíthetetlen ellentétek erejét és élességét, amelyek az egymással ellenséges imperialista csoportokat marcangolják . . . A fasiszták Európa újrafelosztására törekednek."248 1933 novemberében a szovjet kormány a következö nyilatkozatot tette: "Teljesen nyíltan folyik az új háborúkra való készülödés. Nemcsak az ellenséges célzatú fegyverkezési hajsza újult fel és fokozódott, hanem és ez talán még baljóslatúbb jelenség a serdülö nemzedéket a háború eszményesítésének szellemében nevelik." "Erre a militarista nevelésre jellemzö az olyan középkori áltudományos elméletek hirdetése, melyek szerint egyes népek különbek másoknál, bizonyos népeknek joguk van más népeket leigázni, söt ki is irtani. Az éneket, a zenét, az irodalmat, a tudományt az ifjúság militarista nevelésének szolgálatába állítják."250 A Szovjetunió nemzetközi tekintélyét jelentösen növelte, hogy oly következetesen és erélyesen szállt szembe az imperialista hatalmak háborús politikájával. A kapitalista országok uralkodó körei gyülölték ugyan a Szovjetuniót, mindamellett kénytelenek voltak számolni egyre növekvö nemzetközi jelentöségével, a szovjet békepolitika népszerüségével. Több burzsoá kormány, amely mindeddig nem volt hajlandó elismerni a Szovjetuniót, a közvélemény nyomására 1933-1934-ben diplomáciai kapcsolatokat létesített vele. Ezek közé tartozott Spanyolország, Csehszlovákia, Románia, Magyarország, Albánia, Bulgária és az Amerikai Egyesült Államok. A szovjet-amerikai diplomáciai kapcsolatok felvétele az amerikai reakció politikájának súlyos kudarcát bizonyította. Az Egyesült Államok vezetö köreinek okvetlenül számolniuk kellett az amerikai nép erélyes követeléseivel; a lakosság ugyanis elégedetlen volt kormánya szovjetellenes politikájával, és a Szovjetunióval való normális kapcsolatok felvételét sürgette. Ugyanakkor az amerikai kormány azoknak az üzleti köröknek a hangulatát is figyelembe vette, amelyek súlyosan érezték a gazdasági válság következményeit, szovjet megrendelések útján akarták szanálni magukat, s ezért a Szovjetunióval való kereskedelem bövítését szorgalmazták. Az amerikai üzleti körök sajtószerve, a Journal of Commerce 1933 márciusában egyů vezércikkben a következöket írta: ". . . Az el nem ismerés nagyobb kárt okoz az Egyesült Államoknak, mint a Szovjetuniónak . . . A Szovjetunió külsö segítség nélkül, a külvilág ellenséges magatartása ellenére is fenn tud maradni. A gazdasági és politikai bojkott eredménytelennek bizonyult, s erröl az Egyesült Államokon kívül a világ minden nagy állama lemondott már." 1933. október elején 1139 amerikai burzsoá újság közül 713 a Szovjetunió haladéktalan elismerése mellett szállt síkra. A szovjet-amerikai diplomáciai kapcsolatok felvételében az amerikai kormány politikai elképzelései is közrejátszottak. Az USA reakciós körei, amelyek abban a reményben bátorították Japán mandzsúriai agresszióját, hogy aztán majd Japánt a Szovjetunió megtámadására késztethetik, elszámították magukat. Mandzsúria elfoglalása után Japán nem mert a Szovjetunió ellen támadni, és agresszióját délre irányította; ez pedig veszélyeztette az amerikai imperializmusnak azt a tervét, hogy Kínát az Egyesült Államok gyarmatává tegye. Ebben a helyzetben az amerikai burzsoázia a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatát fontos eszköznek vélte, hogy az Egyesült Államok a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében megszilárdíthassa politikai pozícióit. Mindez azonban `nemjelentette azt, hogy az Egyesült Államok uralkodó körei most már a Szovjetunió oldalán állva a távol-keleti béke megszilárdításán akarnak fáradozni. A Távol-Keleten lezajlott késöbbi események világosan megmutatták, hogy ezek a körök Japánnak továbbra is a faltörö kos szerepét szánták a Szovjetunió ellen. A Szovjetunió elismerése ellen csak a legszélsöségesebben agresszív amerikai politikusok léptek fel; álláspontjukat eléggé pontosan körvonalazta egy emlékiratban Kelly, a külügyminisztérium keleti osztályának vezetöje és Hoover elnök "oroszügyi szaktanácsadója". A durván szovjetellenes hangnemben megfogalmazott memorandum szerint csak azzal a feltétellel lehet diplomáciai kapcsolatokat létesíteni a Szovjetunióval, ha a szovjet kormány lemond "nemzetközi kommunista tevékenységéröl", kötelezi magát a régi adósságok megfizetésére, elismeri a cári Oroszországban befektetett, azóta a szovjethatalom által államosított tökék amerikai tulajdonjogát, továbbá, ha szavatolja "más országok állampolgárainak jogait . . .

Országszerte új filmszínházak épültek; 1914-ben még csak 1400 mozi volt az országban, 1932-ben már 27640. 1935-ben a szovjet filmipar teljesen áttért a hangosfilmek gyártására. A kommunista párt eröteljesen ösztönözte a filmmüvészet fejlödését, abból a lenini útmutatásból kiindulva, hogy a film a dolgozók kommunista nevelésének leginkább tömegjellegü eszköze, mivel ez mindenki számára hozzáférhetö és érthetö. A harmincas években sok új film készült, közülük a "Mi, kronstadtiak", a Gorkij életéröl szóló trilógia, a "Barátnök" és a "Repülök" voltak a legjobbak. A szovjet filmmüvészet legkimagaslóbb alkotása a "Csapajev" címü film volt. Az elsö és második ötéves terv idöszakában jelentösen bövült a politikai-felvilágosító intézmények hálózata, és munkájukban is lényeges javulás mutatkozott. A klubok és a klub típusú intézmények száma az 1928. évi 34500-ról 1932-ben 53200-ra emelkedett.235 A nagy lendülettel folyó kollektivizálás eredményeképpen falun is egyre-másra kezdtek klubok alakulni. Megnövekedett a közmüvelödési könyvtárak száma, és könyvállományuk is gyarapodott. 1913-ban 8,9 millió kötet, 1934-ben 95 millió kötet volt a könyvállomány. Új múzeumok nyíltak: 1913-ban mindössze 184 múzeum volt az országban, de 1932-ben már 732 muzeális intézmény müködött. A szovjet emberek kulturális és politikai nevelésében nagy szerepe volt a párt-, szovjet-, szakszervezeti és Komszomol-sajtónak. Évröl évre nagyobb példányszámban jelentek meg az újságok és folyóiratok. 1928-ban 9,5 millió volt a Szovjetunióban kiadott újságok példányszáma. 1932-ben viszont már 35,5 millióra szökött fel. Az ország minden körzete saját lapokat jelentetett meg, a gépés traktorállomások politikai osztályai mintegy 3 ezer féle újságot adtak ki, és az üzemi lapok száma is meghaladta az ezret. Mintegy 3 millió volt a munkáslevelezök száma. 1932-ben a Szovjetunió népeinek 64 nyelvén jelentek meg különféle újságok és folyóiratok. A szovjet emberek szocialista szellemü nevelésében döntö fontosságú szerepe volt a kommunista párt ideológiai munkájának, a marxi-lenini elmélet propagandájának. A két elsö ötéves terv idöszakában befejezödött Lenin összes müveinek második és harmadik kiadása, s óriási példányszámban jelentek meg Lenin egyes munkái is. A pártkongresszusok és a központi bizottsági plénumok határozatait a marxi-lenini elmélet tisztaságának megörzésére való törekvés szelleme hatotta át. A szocializmus építésének olyan fontos kérdéseit, mint az ország iparosításának és a mezögazdaság kollektivizálásának módjai, a Szovjetunió társadalmi szerkezetében bekövetkezett változásoknak az új alkotmány kidolgozásával kapcsolatos elemzése stb., stb. a párt mélyreható elméleti alapossággal döntötte el, s az idevonatkozó döntéseket a felsö pártszervek határozatai részletesen megvilágították. Az ideológiai munka kérdéseivel foglalkozó központi bizottsági határozatok rendkívül nagy hatással voltak a szovjet tudomány fejlödésére, s a gazdasági és kulturális építés idöszerü problémáinak megoldására irányították a szovjet tudósok figyelmét. De a párt ideológiai munkájában, a szovjet irodalom és müvészet fejlödésében már kezdett megmutatkozni annak a személyi kultusznak az ártalmas hatása, melyet maga Sztálin kezdeményezett, ösztönzött és terjesztett. Különösen a történeti és párttörténeti tudománynak okoztak nagy károkat Sztálin 1931-ben és a késöbbi években elmondott beszédei. Ezekben a beszédekben már kiütköztek a személyi kultusz jellegzetes vonásai: Lenin, a tömegek és a párt szerepének lekicsinylése; a történelmi folyamat tanulmányozásának nem marxista felfogása; szubjektivizmus és önkényesség a történelmi események és alakok megítélésében; adminisztratív módszerek, a lelkiismeretlen kritika légköre a tudományos kollektívákban; különféle "címkék" felragasztása. Az eseményeknek, tényeknek, személyeknek a Sztálin-kultuszból fakadó önkényes értékelése súlyosan rányomta bélyegét a történettudományra. Az országnak a lenini tervek alapján történö szocialista iparosítása, a mezögazdaság kollektivizálása és a kulturális forradalom nyomán a Szovjetunióban gyökeres gazdasági, politikai és kulturális átalakulás ment végbe. Az iparosítás és a mezögazdaság szocialista átalakításának eredményeként a "ki kit gyöz le?" kérdés végleg és visszavonhatatlanul a szocializmus javára dölt el mind a városban, mind a falun. A népgazdaság szocialista rendszere a szovjet gazdaság egységes és megingathatatlan alapja lett. A termelési eszközök magántulajdonának megszüntetése és a szocialista tulajdon gyözelme a kizsákmányolók és kizsákmányolás felszámolásához, a szovjet társadalom osztályszerkezetének gyökeres megváltozásához vezettek. Erröl meggyözöen tanúskodnak az alábbi adatok. 1928-ban a Szovjetunió lakosságának 17,6 százaléka volt munkás és alkalmazott, 74,9 százaléka egyénileg gazdálkodó paraszt (kulákok nélkül) és szövetkezetbe nem tömörült kisiparos, 2,9 százaléka kolhozparaszt és szövetkezeti kisiparos, 4,6 százaléka pedig kapitalista elemekböl tevödött össze. 1937-ben viszont: a munkások és alkalmazottak arányszáma 36,2 százalékot, kolhozparasztok és szövetkezeti kisiparosoké 57,9 százalékot, az egyénileg gazdálkodó parasztok (kulákok nélkül) és a szövetkezetbe nem tömörült kisiparosoké pedig 5,9 százalékot tett ki. Ilyenformán tehát a második ötéves tervidöszak végére két, egymással baráti osztály maradt a szovjetországban a munkások és parasztok osztálya. De a szocialista áttörés során ezek az osztályok is gyökeres módon megváltoztak. Régen a proletariátus osztályának kezében nem voltak termelési eszközök, és tagjait a tökések kegyetlenül kizsákmányolták; most egy meröben új munkásosztály jelent meg, amely az egész dolgozó néppel együtt a termelési eszközök gazdája lett, és egyszer s mindenkorra megszabadult mindennemü kizsákmányolástól. A szovjet munkásosztály az ötéves tervek idöszakában számbelileg jelentösen megnövekedett, politikai öntudata, szervezettsége fokozódott, kulturális színvonala és termelési-technikai képzettsége emelkedett. 1936 végére a nagyipari munkások kétharmada letette a technikai minimumvizsgákat. A szovjet parasztságban is gyökeres változások mentek végbe. Megszünt az egyénileg gazdálkodó parasztok régi osztálya, melynek tagjai kezdetleges, elavult technikával müvelték földjeiket, és a nagybirtokos meg a kulák kizsákmányolta öket. Új paraszti osztály keletkezett a kolhozparasztoké. A parasztok munkája köztulajdonon alapuló kollektív munkává vált, és a földek megmüvelését kor szerü mezögazdasági technika könnyítette meg. A parasztság megszabadult a kizsákmányoló föld birtokosok és kulákok igájától, morális arculata megváltozott, müveltségi színvonala emelkedett. A mezögazdaságban új szakemberek serege jelent meg. 1938 elején a kolhozokban, a gépállomásokon és az állami gazdaságokban körülbelül 800 ezer traktoros, 100 ezernél több kombájnkezelö, 100 ezer gépkocsivezetö, 236 ezer kolhozelnök, valamint 1 millió brigádvezetö, állattenyésztö és egyéb mezö gazdasági szakember dolgozott.238 Mindez elösegítette a város és a falu közti különbség elmosódásának folyamatát. A szovjetországban új értelmiségjött létre, mely a munkások és parasztok soraiból került ki; szoros kapcsolatban állt a néppel, s azt határtalan odaadással és hüséggel szolgálta. Ez az értelmiség hatal mas segítséget nyújtott a kommunista pártnak s a szovjet kormánynak a szocialista társadalom felépítésében. Ami a régi szakembereket illeti, túlnyomó többségük végleg a szovjethatalom oldalára állott, és becsülettel munkálkodott a szocialista haza javára. 1937-ben a Szovjetunió értelmisége 9 millió 600 ezer föt számlált. A szocializmus gyözelmével összefüggö osztályváltozások következtében a Szovjetunió munkásai, parasztsága és értelmisége közötti osztálykülönbségek kezdtek fokozatosan elmosódni. A gazdaságban végbement gyökeres változások eredményeként jelentös mértékben megjavult a város és a falu dolgozóinak anyagi helyzete, és emelkedett kulturális színvonaluk is. A szocializmus gyözelme és a kizsákmányoló osztályok felszámolása nyomán megszilárdultak a szovjet társadalom új mozgató eröi: a Szovjetunió népeinek erkölcsi és politikai egysége, barátsága és szovjet hazafisága. ( 1937. április 1-ére a szovjet nép teljesítette a második ötéves terv alapvetö ipari feladatait, még pedig éppúgy határidö elött, mint az elsö ötéves tervet 4 év és 3 hónap alatt. 1937-ben az ipar össz termelése 1932-höz képest több, mint kétszeresére, 1913-hoz képest hatszorosára emelkedett. A Szovjetunió ipari termelésének volumenét tekintve az elsö helyet foglalta el Európában, világviszonylatban pedig csak az Egyesült Államok elözte meg. A népgazdaság technikai újjáépítése és a mezögazdaság kollektivizálása befejezödött. Lényegileg a káderkérdést is sikerült megoldani: a népgazdaságba több, mint kétszer annyi szakember került, mint az elsö ötéves terv idöszakában. A második ötéves terv a lenini nemzetiségi politika további nagy gyözelmeit jelentette. A nemzeti köztársaságokban az elsö ötéves terv során megindult nagy ipari építkezések gyorsított ütemben folytatódtak. Az ország iparosítása, a mezögazdaság kollektivizálása, a kulturális forradalom, a lenini nemzetiségi politika sikeres megvalósítása mindez örökre véget vetett a nemzeti ellenségeskedésnek, s felszámolta a cárizmus alatt elnyomott népek gazdasági, politikai, kulturális elmaradottságát; a nemzetek egyenlötlensége megszünt. Valamennyi szövetségi köztársaság ipari-kolhoz jellegüvé vált. Mindegyikben kinevelödtek a munkásosztály és értelmiség nemzeti káderei, s kialakult a formájában nemzeti, tartalmában szocialista új kultúra. Különösen nagyok voltak a soknemzetiségü szovjet müvelödés eredményei; a nemzeti müvészeti hetek elöször 1936-ban rendezték meg ezeket a nemzeti színmüvészet hagyományos ünnepi seregszemléivé váltak. A szocializmus felépítését a kommunista párt irányító és szervezö tevékenysége, a nagy Lenin végakaratát teljesítö munkások, parasztok, értelmiségiek hösies munkája tette lehetövé. A szovjet emberek nemcsak a gazdaságot alakították át: a szocializmus felépítéséért vívott küzdelem során maguk is megváltoztak, s felnött azoknak az embereknek a nemzedéke, akik készen álltak bármely nehézség leküzdésére, gazdag tapasztalatokat szereztek, és sikerrel ostromolták a tudomány, a technika magaslatait. Ez a párt nevelte nemzedék, mely már a forradalmat követö esztendökben nött fel és izmosodott meg, nem ismerte a kapitalizmus torzító, bomlasztó befolyását. A kapitalizmus csökevényei ugyan még megvoltak, és többé-kevésbé rányomták bélyegüket az emberek tudatára, de már nem ezek határozták meg a szovjet ember arculatát. A szovjet munkások, kolhozparasztok, értelmiségiek legföbb tulajdonsága az lett, hogy új, kommunista módon értelmezték a munkát. Tudatossá vált bennük, hogy munkájukra szüksége van az egész népnek, a hazának, a szocializmus építésének. Erröl tanúskodtak az egész népet magával ragadó szocialista versenyek, ezt mutatták a sztahanovisták és újítók höstettei a munkában. Az áldozatvállalás, a közös nagy cél érdekében az elsö ötéves tervek idején nemcsak a munkásosztályra volt jellemzö, hanem a kolhozparasztságra is. A Szovjetunió népei testvéri módon segítették egymást a szocialista építésben, és együttmüködésük tovább szilárdította az októberi forradalom internacionalista hagyományait; a nemzeti civódás és bizalmatlanság átkos szelleme örökre eltünt a múlt árnyai között. A szocialista építés sikerei, az ország eredményei méltán töltötték el büszkeséggel az egész népet, minden egyes szovjet embert. S ez a büszkeség, mely a dolgozó ember régebbi megalázottságának helyére lépett, arról beszélt, hogy a néptömegek napról napra forróbb szeretettel ragaszkodnak szocialista hazájukhoz és a kommunista párthoz, mely megnyitotta elöttük a szocializmushoz vezetö utat. A szocializmus gyözelméért vívott harc fö terhét magára vállaló kommunista párt megszilárdította tömegkapcsolatait, és döntö befolyása a nép életének minden területén megnyilvánult. A pártszervezetekben fiatal kommunisták kerültek vezetö és felelösségteljes beosztásokba. A központi bizottságban olyan elvtársak is dolgoztak, akik már az októberi forradalom után léptek a pártba. Az iparban is egyre több fiatal káder nött fel gyárigazgatók, építésvezetök, föbizottsági és népbiztossági munkatársak. Sokat közülük az egész ország ismert. Ilyenek voltak például: Lihacsov, a moszkvai autógyár igazgatója; Tyevoszjan, a "Szpecsztal" tröszt vezetöje; Zavenjagin, a magnyitogorszki kohókombinát vezetöje; Vahrusev, Jefremov és Malisev, akik a nehézgépiparban dolgoztak; Zaszjadko és Grafov, a szénipar irányítói; Vannyikov, aki a honvédelmi ipar fejlesztésében szerzett nagy érdemeket és sokan mások. Mindezek a vezetök a párt neveltjei voltak, s igen sokat tettek az iparosítás megvalósításáért. Országszerte ismerték a legkiválóbb újítókat is, akik áldozatos munkásságukkal új távlatokat nyitottak az ipar további fejlödése elött. Országos népszerüséget szerzett például Marija Gyemcsenko, aki a répatermesztésben az úgynevezett "ötszázas mozgalmat" kezdeményezte; Pasa Angelina, a nöi traktorbrigádok versenymozgalmának elindítója; Pasa Kovarnak traktoros, Borin kombájnvezetö stb. Néhány kolhozelnök már akkor, a háborút megelözö években kiváló eredményeket tudott felmutatni. Ezek közé tartozott például Hamrakul Turszunkulov, a Taskent-terület Október-kerületében létesült "Sark Julduzi" kolhoz elnöke.239 Az ország magas kitüntetésekkel jutalmazta legjobb fiait, s ennek óriási nevelö hatása volt. 1934ben bevezették a Szovjetunió Höse címet. Ezt a nagy kitüntetést elsönek az a hét hös pilóta kapta, aki 1934 elején részt vett a "Cseljuszkin" jégtörö hajó személyzetének megmentésében. 1937-ben a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki az Északi-sark meghódítására indult expedíció vezetöit, a "Szevernij Poljusz-1" állomás merész áttelelöit: Papanyint, Krenkelt, Sirsovot, Fjodorovot. Ugyancsak a Szovjetunió Höse címet nyerték el azok a repülök, akik az akkori viszonyokhoz mérten példátlan repülöbravúrokat hajtottak végre; a kitüntetések a Vörös Hadsereg magas fokú erkölcsi szellemét és hösi hagyományainak eleven erejét tükrözték. A szovjet emberek élete és munkája szemléltetöen mutatta a változásokat, amelyek a szovjet ember lelkivilágában, a szovjet társadalom osztályszerkezetében, a munkások, parasztok és értelmiségiek helyzetében végbementek. A szocializmus gyözelme, a szocialista gazdasági alap megteremtése, a szovjet társadalom osztályszerkezetében történt változások mindez a politikai felépítményben, a Szovjetunió alkotmányában is megfelelö módosításokat tett szükségessé. 1935. február 1-én összeült a párt központi bizottságának plénuma, s olyan határozatot hozott, hogy a VII. szovjetkongresszus elé kell terjeszteni a központi bizottság alkotmány módosító javaslatait. A tervbe vett módosítások elsösorban a választási rendszer további demokratizálását célozták, vagyis azt, hogy a nem teljesen egyenlö, többlépcsös, nyílt választásokat egyenlö, közvetlen és titkos válasz tásokkal kell felcserélni. A módosítások másik része arra irányult, hogy pontosabban fogalmazza meg a Szovjetunió társadalmi és gazdasági alapjának jellegzetes vonásait, s így az alkotmány összhangba kerüljön a szocializmus gyözelme eredményeként kialakult osztály-eröviszonyokkal. A szovjetek VII. kongresszusa 1935. február 6-án határozatot hozott a Szovjetunió alkotmányának módosításáról. Másnap a központi végrehajtó bizottság 31 tagú albizottságot választott, hogy dolgozza ki az új alkotmány tervezetét. A központi végrehajtó bizottság elnökségének rendeletére 1935. június 11-én a sajtóban nyilvánosságra hozták az új alkotmánytervezetet, hogy azt az egész nép megvitathassa. A megvitatás több, mint öt hónapig tartott. A dolgozó tömegek helyesléssel fogadták a tervezetet, és számos helyesbítést és kiegészítést füztek hozzá. 1936. november 25-én összeült a szovjetek VIII. rendkívüli össz-szövetségi kongresszusa és elfogadta a Szovjetunió új alkotmányát. A kongresszus december ötödikét az elfogadás napját országos ünneppé nyílvánitotta. A szocializmus felépítése a szovjet nép számára a Nagy Októberi Szocialista Forradalom fö eredménye, majdnem húsz esztendei hösi munka gyümölcse volt. A szocializmus gyözelme és az új alkotmány azt jelentette, hogy a szovjetország fejlödésének új szakaszába lépett a szocializmus betetözésének és a kommunizmusba való átmenetnek a szakaszába. A szocializmus gyözelme azonban még nem volt végleges. "A marxisták a szocializmus végleges gyözelmén mondotta Hruscsov a XXI. pártkongresszuson a nemzetközi méretü gyözelmet értik. Miután hazánk felépítette a szocializmust, hosszú ideig még az egyetlen szocialista ország volt a világon és ellenséges kapitalista környezet vette körül. Nem érezhette magát teljes biztonságban a katonai intervenciókkal és azzal a veszéllyel szemben, hogy a nemzetközi reakció eröi eröszakkal visszaállítják a kapitalizmust. A tökésországok, amelyek a szocializmus országát akkoriban körülvették, gazdasági és katonai tekintetben sokkal elötte jártak." Ez rányomta bélyegét a szocialista építkezés egészjellegére, és szükségessé tette a Szovjetunió védelmi képességének fokozását. Az ország iparának fejlesztése közben a pártnak és a kormánynak állandóan figyelembe kellett vennie a fegyveres erök szükségleteit, szem elött tartva azt a lehetöséget, hogy a kapitalista államok, elsösorban Németország és Japán katonai támadást indítanak a Szovjetunió ellen. Az elsö és második ötéves terv sikeres teljesítése, valamint az új alkotmány életbelépése óriási szerepet játszott a honvédelem megszilárdulásában. Különösen fontosak voltak az 1929-töl 1937-ig szervezett új nehézipari ágak: a gépgyártás, a traktor-, harckocsiés autógyártás, a repülögépipar, a színesfémeket, mügumit stb. elöállító iparágak. Gyors ütemben fejlödött a honvédelmi ipar; termelése a második ötéves terv idöszakában 286 százalékkal emelkedett. A repülögépipar termelése 1933-tól 1938-ig 5,5-szörösére növekedett. A kommunista párt és a szovjet kormány az elsö két ötéves terv idöszakában nagy munkát fejtett ki annak érdekében, hogy új haditechnikai eszközökkel és fegyverzettel lássa el a fegyveres erök alakulatait. A Vörös Hadsereget új, hazai gyártmányú golyószórókkal, repülö-, harckocsiés légvédelmi géppuskákkal szerelték fel. A szovjet harcosokat automata puskákkal és pisztolyokkal kezdték ellátni. A tüzérségi fegyverzet tökéletesebbé vált. Ebben az idöben számottevö sikereket értek el új típusú harckocsik és repülögépek tervezésében és gyártásában. A kolhozok szervezeti és gazdasági megszilárdulása, a mezögazdasági növényféleségek terméshozamának növekedése és az állatállomány gyarapodása kedvezö feltételeket teremtett a fegyveres erök megfelelö ellátásához és ahhoz, hogy háború esetén a Vörös Hadsereg s a polgári lakosság folyamatosan el legyen látva élelmiszerrel, az ipar pedig nyersanyaggal. Minthogy a hadseregbe behívott fiatalok általános müveltsége magasabb lett, hamarabb tudták elsajátítani az új haditechnikai eszközök kezelését. 1937 végén a mezögazdaságban 1 milliónál több traktoros, kombájnkezelö és gépkocsivezetö dolgozott.241 Ezek a szakemberek az ipari munkásokkal egyetemben értékes utánpótlásul szolgáltak a páncélos és gépesített alakulatok számára. A Szovjetunió honvédelmi képességének fokozását az is elösegítette, hogy tovább erösödtek a szovjet társadalom mozgató eröi, a benne élö népek erkölcsi-politikai egysége, soknemzetiségü országunk népeinek barátsága és a szovjet hazafiság. Ezek alapján erösödött meg a Szovjetunió belsö egysége, melynek háború esetén igen fontos szerepet kellett játszania és rendkívül szilárddá kellett tennie a front és a hátország összeforrottságát. A párt egysége is nött és szilárdan tömörült a lenini központi bizottság köré. A kötelezö katonai szolgálatra vonatkozó régi törvény nem engedte meg, hogy nem dolgozó elemek a szovjet fegyveres erök soraiba léphessenek. Most azonban a kizsákmányoló osztályokat már felszámolták. Az új alkotmány ennek megfelelöen kimondta, hogy a Szovjetunió minden állampolgára köteles a szocialista haza védelmében katonai szolgálatot teljesíteni. Az alkotmány 132. cikkelye szerint az általános hadkötelezettség törvény, a katonai szolgálat minden szovjet állampolgár megtisztelö kötelessége. A 133. cikkely értelmében a szocialista haza védelme a Szovjetunió minden állampolgárának szent és magasztos kötelessége. A hazaárulást a katonai eskü megszegését, az ellenséghez való pártolást, az állam katonai erejének károsítását, a kémkedést a törvény a legsúlyosabb büncselekménynek tekinti, és a legnagyobb szigorral bünteti. A szocializmus gyözelmét rögzítö alkotmány a Szovjetunió minden állampolgárát büszkeséggel töltötte el népe, szocialista hazája, a dicsö kommunista párt iránt. Arra nevelte a szovjet embereket, hogy teljes erejükkel dolgozzanak az ország gazdasági és katonai erejének szilárdításán, és utolsó csepp vérükig védelmezzék hazájukat, ha ellenség támadna rá. A szocializmus gyözelme a kommunista párt vezette szovjet nép világtörténelmi jelentöségü höstette volt. Az elsö és második ötéves terv idöszakában megteremtödtek a szükséges feltételek ahhoz, hogy a szovjet emberek tovább folytathassák békés építömunkájukat, és ugyanakkor fokozhassák a Szovjetunió védelmi erejét. Az ország hatalmas gazdasági és honvédelmi potenciálra tett szert. Mindamellett a szovjet államnak, védelmi erejének, fegyveres eröi ütöképességének sokat ártottak a hatalommal való visszaélések a személyi kultusz idején. Sztálin, aki magát csalhatatlannak tartotta, egyre inkább eltávolodott a pártélet lenini elveitöl, és normáitól, megszegte a kollektív vezetés elvét, elszakadt a tömegektöl, s visszaélt helyzetével. Egyre erösebben nyilvánultak meg jellemének hátrányos vonásai is: durván viselkedett, a párt vezetö munkatársaival szemben illojális magatartást tanúsított, nem türte a bírálatot, semmibe vette a kollektív véleményt, basáskodott. 1934. december 1-én orgyilkosság áldozata lett Kirov, a kommunista párt és a szovjet állam egyik legkiválóbb személyisége. A tett színhelyén letartóztatott gyilkos ádázul gyülölte a pártot és azokat a pártvezetöket, akik szilárdan követték a szocializmus szovjetunióbeli gyözelmére vonatkozó általános lenini irányvonalat. Az elvetemült renegát, akit már korábban kizártak a pártból, a párttagsági könyv pajzsa mögé bújva követte el gaztettét. Elöre kitervelt büncselekmény volt ez, amelynek körülményei amint azt a XXII. pártkongresszuson Hruscsov közölte még tisztázásra várnak. Kirov meggyilkolása súlyosan kihatott a párt és az állam életére. A gyilkosság a személyi kultusz légkörében történt. Sztálin ezt a gyilkosságot ürügyül használta fel arra, hogy leszámoljon azokkal az emberekkel, akik nem voltak ínyére. Megkezdödtek a tömeges megtorlások, a szocialista törvényesség sárba tiprásai. Sztálin azzal, hogy leszámolt a számára kellemetlen pártfunkcionáriusokkal, állami és katonai vezetökkel, durván megszegte a párt szervezeti szabályzatát és a szovjet törvényeket. Felelösség terheli Molotovot, Kaganovicsot és Malenkovot is, akik tevékenyen közremüködtek mindebben. Egyes tekintélyes pártfunkcionáriusok, akik közel álltak Sztálinhoz, arra a meggyözödésre jutottak, hogy nem dolgozhatnak vele tovább, és nem vállalhatják a felelösséget hatalmi visszaéléseiért, az ártatlan emberekkel szemben alkalmazott tömeges megtorlásokért. Ezek üldöztetést és megaláztatást szenvedtek; egyikük (Ordzsonikidze) öngyilkossággal vetett véget életének, mások (Posztisev, Kaminszkij) tiltakozásukat követöen maguk is áldozatul estek a terrornak. A szocialista törvényesség megszegése és a tömeges repressziók súlyos kárt okoztak a kommunista pártnak, a szocialista építésnek. De ha a személyi kultusz fékezte is a szovjet társadalom fejlödését, nem tudta azt megállítani, nem volt képes a szocialista rendszer természetét megváltoztatni, nem bírta a párt lenini alapjait megingatni. A marxizmus-leninizmus szellemében nevelkedett szovjet emberek önzetlenül küzdöttek a szocialista építés programjának megvalósításáért. A munkások, parasztok, értelmiségiek szívósan harcoltak az ipari és a mezögazdasági termelés fokozásáért, a szovjet állam védelmi erejének növeléséért. A szovjet szocialista rend ereje és életképessége, a párt és a nép hüsége Lenin nagy eszméihez ezek a tényezök biztosították a Szovjetunió gazdasági és kulturális fejlödését, nemzetközi tekintélyének növekedését. A kommunista párt a XX. és a XXII. kongresszuson szigorúan elítélte a személyi kultuszt, intézkedéseket hozott következményeinek felszámolására, valamint arra, hogy ilyen jelenség a jövöben ne fordulhasson elö. A párt erélyesen megbélyegezte a személyi kultusz légkörében fogant hibákat, torzításokat, és a leninizmus szellemétöl idegen módszereket. Ebben Lenin következö útmutatására támaszkodott: "A proletariátusnak az igazság kell az élö politikusokról és a halottakról is, hiszen azok, akik valóban megérdemlik a politikai személyiség nevet, nem halnak meg a politika számára akkor sem, amikor fizikai haláluk bekövetkezik."242 Sztálin nem érdemelte ki az igazi politikai személyiség nevet, s nemcsak fizikailag, hanem erkölcsileg is örökre meghalt a politika számára. A Szovjetunió példája szemléltetöen mutatta meg az egész világ dolgozóinak, hogy a hatalmat saját kezükbe vevö munkások és parasztok a földesurak és tökések nélkül sikerrel tudják felépíteni és fejleszteni a dolgozó néptömegek érdekeit kifejezö és védelmezö szocialista államukat. A Szovjetunió léte lelkesítö hatással volt minden ország dolgozóira, akik a békéért, a demokráciáért, a szocializmusért küzdöttek a fasizmus sötét eröi ellen. 2. A Szovjetunió harca a kollektív biztonságért A szovjet nép bonyolult nemzetközi helyzetben, ellenséges kapitalista környezetben építette fel a szocializmust. Az imperialista hatalmak már létrejöttének elsö napjaitól fogva a szovjet állam megsemmisítésére törekedtek. Lenin még 1920 decemberében, a VIII. összoroszországi szovjetkongresszuson kijelentette: " . . . Az a feladatunk, hogy biztosítsuk a tökés ellenségektöl körülvett egymagában álló szocialista köztársaság fennmaradását, oltalmazzuk a köztársaságot, amely hasonlíthatatlanul gyengébb a körülötte levö tökés ellenségeknél ." E feladat megoldása érdekében mondotta Lenin meg kell akadályozni, hogy az imperialisták összefoghassanak a Szovjetunió ellen, meg kell hiúsítani hódító politikájukat, kihasználva e célra a kapitalista rendszer mély ellentmondásait. Hangsúlyozta, mennyire fontos megteremteni a termelési eszközök honi gyártását, "mert ha ezeket megszerezzük, annyira szilárdan talpra állunk, hogy nem kell tartanunk semmiféle tökés ellenségtöl". Lenin vetette fel elöször a különbözö társadalmi rendszerü államok békés egymás mellett élésének elvét. A kommunista párt és a szovjet kormány ezt az elvet követte külpolitikájában mint olyan elvet, amely kifejezi a két rendszer kölcsönös viszonyának lényegét. "A békére és a békés egymás mellett élésre irányuló törekvésünk írta Hruscsov 1959-ben nem konjunkturális és nem taktikai megfontolásokból fakad, hanem a szocialista társadalom természetéböl, hiszen ebben a társadalomban nincsenek olyan osztályok vagy társadalmi csoportok, amelyeknek érdekük lenne, hogy háború révén, idegen területek meghódítása és leigázása révén nyereséghez jussanak. A Szovjetunió és a többi szocialista ország szocialista rendszere alapján korlátlan belsö piaccal rendelkezik, és ezért nincs okuk arra, hogy terjeszkedési politikát folytassanak, amelynek célja más országok meghódítása és saját befolyásuknak való alávetése."245 Lenin útmutatásaitól vezettetve, a párt és a kormány sikerrel oldotta meg a külpolitikai feladatokat, s ily módon biztosította a szocializmus felépítéséhez szükséges nemzetközi feltételeket. A szovjet kormány minden lehetöséget megragadott, hogy békepolitikáját sikerre vihesse. Több európai és ázsiai állammal sikerült megnemtámadási szerzödéseket kötnie. Ugyanakkor következetesen és szívósan küzdött a fegyverzet korlátozásáért, és a fegyveres erök csökkentéséért. 1927-ben a leszerelési konferencia elökészítö bizottságának ülésén általános és teljes leszerelési tervezetet terjesztett elö, melyben valamennyi fegyverfajta és minden fegyveres erö felszámolását, a katonai kiképzés és a katonai szervek megszüntetését javasolta minden országban. Miután az imperialista hatalmak képviselöinek egyesült erövel sikerült ezt a tervet levenniük a napirendröl, a szovjet küldöttség egy újabb, részleges leszerelési indítványt terjesztett elö. Ennek az volt a lényege, hogy minden országban csökkenteni kell a fegyverzetet és a fegyveres erök létszámát, mégpedig arányossági rendszer alapján (vagyis az egyes államokban nem egyforma mértékben); teljesen meg kell semmisíteni a kifejezetten támadó jellegü fegyverfajtákat, köztük a harckocsikat, a nagy teljesítményü messzehordó tüzérséget, a 12 hüvelyknél nagyobb ürméretü hajóágyúkat, a 10000 tonnánál nagyobb vízkiszorítású hadihajókat, a repülögép-anyahajókat, a kormányozható léghajókat, a nehézbombázó repülögépeket, a légi bombákat, valamint a vegyi, gyújtó és bakteriológiai háború minden eszközét. A szovjet kormány ragaszkodott a légi bombázások, a vegyi és bakteriológiai fegyverek teljes betiltásához. Az imperialista hatalmak küldöttségei azonban ezt a szovjet tervezetet sem óhajtották elfogadni. Az 1932. évi leszerelési konferencián a szovjet kormány ismét elöterjesztette javaslatait. A konferencia egész ideje alatt 1932-töl 1934-ig állhatatosan védelmezte az igazi leszerelés eszméjét; felhasználta a konferenciát arra, hogy leleplezze a fegyverkezési hajsza imperialista politikáját, és síkra szálljon a tartós béke megörzéséért. Miután kialakult az új világháború két tüzfészke, s a nyugati imperialisták támogatni kezdték Németország és Japán szovjetellenes koncepcióit, a nemzetközi helyzet lényegesen bonyolódott. Ilyen körülmények között a szovjet állam még nagyobb eröfeszítéssel küzdött a békéért, az agreszszorok kollektív visszaverésének megszervezéséért. A szovjet kormány továbbra is fellépett a mandzsúriai japán agresszió ellen, rámutatva, hogy az mekkora veszélyt jelent az egész világ békéjére. 1932. február 11-én a leszerelési konferencia plénumán a szovjet küldött kijelentette: "Az új háborúk lehetöségére való utalásainkat kinevették. Pesszimizmussal és azzal vádoltak bennünket, hogy felnagyítjuk a veszélyt . . . Alig pár év telt el e vita óta, és mit látunk? A leszerelési konferencia ágyúk dörgése és légi bombák robbanása közepette volt kénytelen megkezdeni üléseit. Két állam, amelyet a Népszövetség paktuma és az 1928-as párizsi szerzödés egyaránt köt, már öt hónapja ha nem is de jure, mindenesetre de facto hadiállapotban van. A háborút még nem regisztrálták hivatalosan . . . de e két állam egyikének hatalmas területeit megszállták a másik állam fegyveres eröi, mindkét ország reguláris csapatai közt ütközetek folynak minden fegyvernem részvételével, és ezrekre rúg az elesettek meg a sebesültek száma." "Igaz, mindez Genftöl távol, Európától távol történik, de hol az az optimista, aki nyugodt lelkiismerettel állíthatná, hogy a megkezdödött hadmüveletek csak két országra vagy csak egy kontinensre fognak szorítkozni? Hol az az optimista, aki hitelt érdemlöen meg tudna gyözni bennünket arról, hogy a távol-keleti események nem jelentik egy olyan új háború kezdetét, amely kiterjedése, méretei és a legújabb technika folytán borzalmaival még a legutóbbi háború gyászos hírnevét is elhomályosítja?" "A mi korunkban nem léteznek politikailag és gazdaságilag különálló kontinensek."247 A Szovjetunió bírálta a Népszövetség tétlenségét és tehetetlenségét, s követelte, hogy a kollektív biztonság hatékony eszközeit alkalmazzák a japán agresszorral szemben. Ha akkor a nyugati hatalmak támogatják a Szovjetuniót a mandzsúriai japán agresszió elleni harcában, még csírájában el lehetett volna fojtani a távol-keleti tüzfészket. De az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország erre nem voltak hajlandók, mivel a japán agressziót a Szovjetunió ellen akarták fordítani. A Szovjetunió még a második háborús tüzfészek kialakulása elött figyelmeztette a világot arra a lehetöségre, hogy Németországban a fasizmus kerülhet hatalomra. A szovjet kormány nemegyszer hangoztatta, hogy a világbékét és a népek biztonságát fenyegetö veszedelmet el kell hárítani. Az 1930 nyarán megtartott XVI. pártkongresszuson hangzott el az elsö komoly figyelmeztetés a fasizmus veszélyéröl. A kongresszus megállapította, hogy a kapitalizmus stabilizálódása végéhez közeledik, hogy a tömegek forradalmi mozgalma újult erövel fog kibontakozni, a gazdasági világválság pedig egész sor országban politikai válságba fog átcsapni. A szovjet sajtó rendszeresen leleplezte a német imperialisták és hatalomra törö hitlerista ügynökségük tevékenységét, ugyanakkor a jobboldali szociáldemokrata vezetök áruló szerepét is feltárta. A Pravda 1931. december 21-i számának "A válság élezödése Németországban" címü cikke rámutatott a fasizmus hatalomra jutásának veszélyére. 1932. augusztus 18-án ugyancsak a Pravdában "A finánctöke hitlerista ügynöksége" c. cikk leleplezte a hitlerizmus programjának imperialista lényegét és "szocialista" frazeológiájának képmutató jellegét. A Pravda 1932 novemberétöl 1933 januárjáig több cikkben figyelmeztetett a németországi helyzet veszedelmes alakulására ("A németországi választások után", "Zsákutcában". "Von Papen kormánya Papen nélkül", "A Schleicherkormány távozása"). Amikor Németországban a hitleristák magukhoz ragadták a hatalmat, a Szovjetunió Kommunista Pártja és kormánya azonnal megkezdte a német fasizmus agresszív külpolitikai programjának leleplezését, rámutatván, hogy ez a világuralmi törekvéseket rejtö program nemcsak a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és más államok ellen is irányul. "Rosenberg örült terve" c. cikkében a Pravda feltárta azokat a valódi célokat, melyek érdekében Rosenberg 1933 májusában Londonba utazott. A lap helyesen határozta meg a német agresszió valószínü útjait. "Rosenberg terve a következökben foglalható össze: írta az újság 1. Németország bekebelezi Ausztriát; 2. az Ausztriával egyesült Németország vagy teljesen elnyeli Csehszlovákiát, vagy elszakítja töle Morvaországot, Szlovákiát és Kárpát-Ukrajnát; 3. . . . "kiigazitják" a lengyel nyugati határokat, úgyhogy Németországé lesz nemcsak a lengyel korridor, hanem a poznani vajdaság is . . . 4. Żmenet közben® Németország még elnyeli a balti országokat Litvániát, Lettországot és Észtországot; 5. az így újjászervezett Németország . . . harcot kezd, hogy a Szovjetuniótól elragadja Ukrajnát . . ."248 A Szovjetunió a világgazdasági konferencián és a leszerelési konferencián erélyesen fellépett Németország agresszív törekvései ellen. Amikor a fasiszta Németország tüntetöleg kilépett a Népszövetségböl, a szovjet kormány ismét figyelmeztette a világ közvéleményét a háborús veszélyre. "Németország kilépése írta a Pravda azokban a napokban rendkívül világosan mutatta meg ama kibékíthetetlen ellentétek erejét és élességét, amelyek az egymással ellenséges imperialista csoportokat marcangolják . . . A fasiszták Európa újrafelosztására törekednek."248 1933 novemberében a szovjet kormány a következö nyilatkozatot tette: "Teljesen nyíltan folyik az új háborúkra való készülödés. Nemcsak az ellenséges célzatú fegyverkezési hajsza újult fel és fokozódott, hanem és ez talán még baljóslatúbb jelenség a serdülö nemzedéket a háború eszményesítésének szellemében nevelik." "Erre a militarista nevelésre jellemzö az olyan középkori áltudományos elméletek hirdetése, melyek szerint egyes népek különbek másoknál, bizonyos népeknek joguk van más népeket leigázni, söt ki is irtani. Az éneket, a zenét, az irodalmat, a tudományt az ifjúság militarista nevelésének szolgálatába állítják."250 A Szovjetunió nemzetközi tekintélyét jelentösen növelte, hogy oly következetesen és erélyesen szállt szembe az imperialista hatalmak háborús politikájával. A kapitalista országok uralkodó körei gyülölték ugyan a Szovjetuniót, mindamellett kénytelenek voltak számolni egyre növekvö nemzetközi jelentöségével, a szovjet békepolitika népszerüségével. Több burzsoá kormány, amely mindeddig nem volt hajlandó elismerni a Szovjetuniót, a közvélemény nyomására 1933-1934-ben diplomáciai kapcsolatokat létesített vele. Ezek közé tartozott Spanyolország, Csehszlovákia, Románia, Magyarország, Albánia, Bulgária és az Amerikai Egyesült Államok. A szovjet-amerikai diplomáciai kapcsolatok felvétele az amerikai reakció politikájának súlyos kudarcát bizonyította. Az Egyesült Államok vezetö köreinek okvetlenül számolniuk kellett az amerikai nép erélyes követeléseivel; a lakosság ugyanis elégedetlen volt kormánya szovjetellenes politikájával, és a Szovjetunióval való normális kapcsolatok felvételét sürgette. Ugyanakkor az amerikai kormány azoknak az üzleti köröknek a hangulatát is figyelembe vette, amelyek súlyosan érezték a gazdasági válság következményeit, szovjet megrendelések útján akarták szanálni magukat, s ezért a Szovjetunióval való kereskedelem bövítését szorgalmazták. Az amerikai üzleti körök sajtószerve, a Journal of Commerce 1933 márciusában egyů vezércikkben a következöket írta: ". . . Az el nem ismerés nagyobb kárt okoz az Egyesült Államoknak, mint a Szovjetuniónak . . . A Szovjetunió külsö segítség nélkül, a külvilág ellenséges magatartása ellenére is fenn tud maradni. A gazdasági és politikai bojkott eredménytelennek bizonyult, s erröl az Egyesült Államokon kívül a világ minden nagy állama lemondott már." 1933. október elején 1139 amerikai burzsoá újság közül 713 a Szovjetunió haladéktalan elismerése mellett szállt síkra. A szovjet-amerikai diplomáciai kapcsolatok felvételében az amerikai kormány politikai elképzelései is közrejátszottak. Az USA reakciós körei, amelyek abban a reményben bátorították Japán mandzsúriai agresszióját, hogy aztán majd Japánt a Szovjetunió megtámadására késztethetik, elszámították magukat. Mandzsúria elfoglalása után Japán nem mert a Szovjetunió ellen támadni, és agresszióját délre irányította; ez pedig veszélyeztette az amerikai imperializmusnak azt a tervét, hogy Kínát az Egyesült Államok gyarmatává tegye. Ebben a helyzetben az amerikai burzsoázia a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatát fontos eszköznek vélte, hogy az Egyesült Államok a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében megszilárdíthassa politikai pozícióit. Mindez azonban `nemjelentette azt, hogy az Egyesült Államok uralkodó körei most már a Szovjetunió oldalán állva a távol-keleti béke megszilárdításán akarnak fáradozni. A Távol-Keleten lezajlott késöbbi események világosan megmutatták, hogy ezek a körök Japánnak továbbra is a faltörö kos szerepét szánták a Szovjetunió ellen. A Szovjetunió elismerése ellen csak a legszélsöségesebben agresszív amerikai politikusok léptek fel; álláspontjukat eléggé pontosan körvonalazta egy emlékiratban Kelly, a külügyminisztérium keleti osztályának vezetöje és Hoover elnök "oroszügyi szaktanácsadója". A durván szovjetellenes hangnemben megfogalmazott memorandum szerint csak azzal a feltétellel lehet diplomáciai kapcsolatokat létesíteni a Szovjetunióval, ha a szovjet kormány lemond "nemzetközi kommunista tevékenységéröl", kötelezi magát a régi adósságok megfizetésére, elismeri a cári Oroszországban befektetett, azóta a szovjethatalom által államosított tökék amerikai tulajdonjogát, továbbá, ha szavatolja "más országok állampolgárainak jogait . . .

az illetö országok törvényei szerint . Hull amerikai külügyminiszter 252 is olyanformán képzelte el a Szovjetunió elismerését, hogy közben az Egyesült Államok a maga feltételeit diktálhassa. Az Egyesült Államok álláspontja jelentette ki Hull a következöben foglalható össze: minden kérdést rendezni kell, máskülönben nem kerülhet sor a diplomáciai kapcsolatok felvételére. 253 Roosevelt elnökhöz intézett memorandumában (1933. szeptember) ezeket írta: "Meggyözödésem szerint . . . amíg minden rendelkezésünkre álló eszköz felhasználásával nyomást nem gyakorolunk a szovjet kormányra a fontos problémák megoldása érdekében, addig e problémák kedvezö elintézése kevéssé valószínü." 254 Ennek ellenére Roosevelt államelnök, aki az amerikai nép többségének véleményét képviselte, ragaszkodott ahhoz, hogy diplomáciai viszony létesüljön az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. A diplomáciai viszony létesítésére vonatkozó jegyzékek kicserélésére 1933. november 16-án került sor. Ugyanakkor mindkét kormány kötelezte magát, hogy sem pénzzel, sem más módon nem támogat olyan katonai és egyéb szervezeteket, amelyek akár az egyik, akár a másik ország politikai vagy társadalmi rendjének eröszakos megváltoztatására törekednének. A két világhatalom közt létrejött diplomáciai viszony kétségkívül kedvezett a béke és a népek biztonsága ügyének. Jelentöségét azonban gyengítette az a tény, hogy az amerikai kormánykörök nem voltak hajlandók támogatni a Szovjetuniót a békéért és az agresszió kollektív megakadályozásának megszervezéséért vívott harcban. Még mindig arra számítottak, hogy a fasiszta Németországot és az imperialista Japánt a Szovjetunióra sikerül uszítaniuk, és eszük ágában sem volt a béke megszilárdításán fáradozni. Elárulta ezt maga az a tény is, hogy az Egyesült Államok moszkvai nagykövetévé Bullittot, a szovjet állam egyik ádáz ellenségét nevezték ki. Bullitt új állomáshelyén mindjárt azzal kezdte müködését, hogy katonailag és politikailag igyekezett elszigetelni a Szovjetuniót. Ebbeli törekvéseiröl meggyözöen tanúskodnak az amerikai külügyminisztériumnak küldött jelentései, melyek egy része meg is jelent az amerikai külpolitikai okmányok hivatalos kiadványában. Jelentéseiben `Bullitt annak a titkos reményének adott kifejezést, hogy a Szovjetunió "az Európából és a Távol-Keletröl meginduló támadás célpontja lesz", s ezért nem válhat "a világ legnagyobb erejévé". 255 "Ha Japán és a Szovjetunió között háború tör ki írta Bullitt -, nekünk nem szabad beavatkozni, de befolyásunkat és erönket a háború vége felé latba kell vetnünk oly módon, hogy a háborúban egyik fél se gyözzön, s hogy a Szovjetunió és Japán között fel ne boruljon az eröegyensúly . . ." 256 Bullitt ragaszkodott ahhoz, hogy az Egyesült Államok a Szovjetunió gyengítésének politikáját folytassa. Egyik jelentésében ez áll: "Még rövid idöre sem szabad olyan illúziókat táplálnunk, hogy valóban barátságos viszonyt lehet létesíteni a szovjet kormánnyal . . . nem szabad kölcsönöket és hosszú lejáratú hiteleket nyújtanunk a Szovjetuniónak, és nem szabad azt tanácsolnunk az amerikai gyáriparosoknak, hogy nagy értékü gépeket gyártsanak a szovjet piac részére." 257 Amikor Moszkvában összeült a Komintern VII. kongresszusa, Bullitt még a Szovjetunióval való diplomáciai viszony megszakításának gondolatát is felvetette, s csupán az a megfontolás tartotta öt vissza, hogy a szakítás megnehezítené a szovjetellenes kémtevékenységet. 258 Közben nöttön-nött a háborús veszély. Európában a német és olasz fasiszták, a Távol-Keleten pedig a japán militaristák egyre kihívóbban viselkedtek, minthogy Londonból, Párizsból, Washingtonból bátorították öket. Már nem is leplezték agresszív szándékaikat. A nemzetközi helyzet rendkívüli kiélezödésének és az új világháború közeledtének körülményei között a béke biztosítására már nem voltak elégségesek azok a megnemtámadási szerzödések, melyeket a Szovjetunió több kapitalista állammal kötött. Most már arra volt szükség, hogy a békeszeretö államok egységfrontot alkossanak az agresszorokkal szemben, sok ország és nép egyesült ereje vessen gátat a közelgö háborúnak, és megszervezzék a kollektív biztonság hatékony rendszerét. A kollektív biztonság rendszerének létrehozásáért folytatott harcában a Szovjetunió a béke oszthatatlanságának elvéböl indult ki; ez az elv közvetlenül az imperializmus lenini elméletéböl fakadt. Az imperializmusra jellemzö gazdasági, pénzügyi és politikai kapcsolatok sürü összefonódása mellett bármilyen, még helyi jellegü háborús konfliktus is sok országot von be hatókörébe, és világháborúvá fajulhat, ha nem fojtják el idejében. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága 1933. december 12-én olyan értelmü határozatot hozott, hogy fokozni kell a kollektív biztonságért folytatandó harcot. A határozat mérlegelte azt a lehetöséget, hogy a Szovjetunió belép a Népszövetségbe, és az agresszió meggátlására regionális viszonylatban kölcsönös segítségnyújtási szerzödéseket köt az európai országok széles körével. A kollektív biztonság rendszere, melyet a nemzetközi kapcsolatok történetében legelöször a Szovjetunió javasolt, azokban az években a háború megakadályozásának és a béke biztosításának egyetlen hatékony eszköze volt. Ez a rendszer megfelelt minden szabadságszeretö népnek, melyet a fasiszta agresszió veszélye fenyegetett. A szovjet kormány ezért igyekezett más országokkal kölcsönös segítségnyújtási egyezményeket kötni, hogy amennyiben agresszor támadná meg az egyik országot, akkor a többi szerzödö fél közös erövel fékezze meg a támadót. A Szovjetuniónak a kollektív biztonságért vívott harca több szakaszra oszlik. Az elsö lépést az a szovjet javaslat jelentette, hogy határozzák meg az agresszió és az agresszor fogalmát. Ezt a javaslatot a szovjet küldöttség 1933. február 6-án tette a nemzetközi leszerelési konferencián. A nemzetközi kapcsolatok történetében és a nemzetközi jogban mindaddig nem volt e két fogalomra általánosan elfogadott meghatározás. A Szovjetunió valóban tudományos meghatározást adott az agresszió és az agresszor fogalmára vonatkozólag, s definíciója a fasiszta támadók visszaverésére mozgósította a népeket. A szovjet meghatározás szerint agressziónak tekintendö a hadüzenet, más ország orvul való megtámadása, más állam területének elfoglalása, a légi bombázás, a tüzérségi tüz és más ilyen cselekmények; semmiféle politikai, gazdasági, ideológiai jellegü érv nem igazolhatja az agressziót. A leszerelési konferencia biztonsági bizottsága elfogadta az agresszió szovjet meghatározását, mikor azonban a kérdés a föbizottság ülésén megvitatásra került, az Egyesült Államok, Anglia, Németország és Franciaország képviselöi keresztülvitték a javaslat elutasítását. A szovjet kormány ekkor elhatározta, hogy az agresszió meghatározásával kapcsolatban egyezményt fog aláírni azokkal a közeli országokkal, amelyeket az imperialisták felvonulási területként szándékoztak felhasználni a Szovjetunió elleni háborúban. 1933 júliusában ilyen egyezményt írt alá Afganisztánnal, Törökországgal, Iránnal, Lettországgal, Litvániával, Észtországgal, Lengyelországgal, Romániával, Csehszlovákiával és Jugoszláviával. 1934-ben Finnország is csatlakozott az egyezményhez. Mindez a szovjet diplomácia jelentös gyözelme volt, sokat jelentett az európai béke megörzése és a szovjet állam biztonsága szempontjából. Az agresszió szovjet meghatározása bevonult a nemzetközi jogba, és késöbb, 1946-ban a nürnbergi per vádlottjainak bünösségét meghatározó ismertetö jegyek egyik legfontosabb elvéül szolgált. Jackson, aki a nürnbergi perben az Egyesült Államok részéröl a fövádló feladatát látta el, bevezetö beszédében kijelentette: az agresszió meghatározásának kérdése "nem jelent semmi újat, mert ebben is vannak már teljesen kialakult és törvényeröre emelkedett vélemények". Jackson az agreszszió szovjet meghatározását "az adott kérdéssel kapcsolatos nemzetközi jog egyik legtekintélyesebb forrásának" nevezte. 1934 májusában a szovjet kormány azt indítványozta, hogy a leszerelési konferencia, amelynek munkáját az imperialista hatalmak zsákutcába vitték, alakuljon át állandó békevédelmi konferenciává. A konferencia elvetette ugyan a szovjet javaslatot, de a világ demokratikus közvéleménye nagy helyesléssel fogadta. A Szovjetunió egyre növekvö nemzetközi tekintélyének hatására 1934-ben a kapitalista országokban széles körü társadalmi mozgalom indult annak érdekében, hogy a Szovjetuniót hívják meg a Népszövetségbe. 1934. szeptember 15-én a Szovjetunió 34 kapitalista államtól hivatalos meghívót kapott, hogy "lépjen be a Népszövetségbe, és értékes közremüködésével járuljon hozzá" a béke megszervezéséhez. Ekkorra a nemzetközi helyzetben bizonyos eltolódások mentek végbe. Ezeket mindenekelött az váltotta ki, hogy csödöt mondott az az angol-francia politika, mely a Népszövetséget a Szovjetunió elleni harc céljára akarta felhasználni. A nemzetközi helyzet bizonyos fokú megváltozásának másik oka az volt, hogy a két fö agresszív hatalom, Németország és Japán kilépett a Népszövetségböl. Ilyenformán a Népszövetség némi akadályul szolgálhatott a fasiszta agresszió kibontakozásának útján. A Szovjetunió ezt a körülményt figyelembe is vette, s mivel minden lehetséges eszközt igénybe akart venni a háború megakadályozására és a kollektív biztonság megszervezésére, a Népszövetségbe való belépést lehetséges, söt szükséges lépésnek tekintette. A Szovjetunió 1934 szeptemberében lépett be a Népszövetségbe, s állhatatosan, szívósan küzdött azért, hogy ezt a nemzetközi szervezetet a béke védelmének és a kollektív biztonsági rendszer megteremtésének hatékony eszközévé tegye. Zdenek Fierlinger, a Csehszlovák Köztársaság moszkvai nagykövete megjegyezte, hogy "a Szovjetunió külpolitikája a Népszövetségbe való belépése pillanatától egészében a kollektív biztonsági rendszer megteremtésének eszméjét szolgálta". A kollektív biztonság szovjet eszméje hamarosan igen sok pártolóra lelt a nyugati országok haladó szellemü lakossága körében, söt a szélesebb látókörü burzsoá politikusok is támogatták, föleg Franciaországban. Németország kilépése a Népszövetségböl, a német hadsereg eröteljes fegyverkezése, a lengyel-német szövetség aláírása mindez jogos aggodalmat keltett a francia népben, mely kormányától nemzeti érdekeinek megfelelö külpolitikát követelt. 1933. december végén a szovjet kormány azt tanácsolta Franciaországnak, hogy több európai állammal kössenek kölcsönös segélynyújtási egyezményt az agresszió ellen. Egy ilyen egyezményben vélekedett a szovjet kormány részt vehetne a Szovjetunió, Franciaország, Belgium, Csehszlovákia, Lengyelország és a balti államok. paul Boncour francia külügyminiszter azonban halogatta a választ, s nem sokkal késöbb az egész francia kormány lemondott. 1934 februárjában új kormány alakult Franciaországban. Louis Barthou lett a külügyminiszter; annak a hagyományos politikának volt a képviselöje, amely veszedelmesnek tartotta Németország ipari és katonai erejét, és nem bízott a francia-német ellentétekre számító brit "eröegyensúlypolitikában". Barthou nem akart szakítani Angliával, de olyan önálló külpolitikát tartott szükségesnek, amelynek irányvonalát Franciaország nemzeti érdekei szabják meg. A múltban Barthou Szovjet-Oroszország engesztelhetetlen ellensége volt, de késöbb felismerte, hogy a szovjet állam a béke szilárd bástyája az újra jelentkezö német veszéllyel szemben; leküzdötte hát osztályellenszenvét, és a kialakult helyzetben közeledni igyekezett a Szovjetunióhoz. Barthou nagy figyelemmel tanulmányozta az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésére vonatkozó szovjet javaslatokat, melyeket még elödje vett át. A francia diplomácia azonban, ha bele is egyezett a Szovjetunióhoz való közeledésbe, nem akart lemondani a nyugat-európai államközi kapcsolatoknak az 1925. évi locarnói egyezményben kialakult rendszeréröl. Ez volt az oka, hogy Barthou a szovjet javaslatokról sietett tájékoztatni a locarnói egyezmény többi partnerét, Angliát, Olaszországot, Belgiumot és Németországot. 1934. május elején Barthou az európai kollektív biztonság megvalósításának pontos tervezetével állt elö. Elgondolása szerint ehhez két okmány szükséges: 1. egy keleti szerzödés, amelyben a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és Németország kölcsönös segítségnyújtási egyezményt köt egymással (Barthou azért javasolta Németország bevonását, hogy az ne hivatkozhasson "bekerítési szándékokra"); 2. egy francia-szovjet szerzödés, melyben a Szovjetunió Franciaországgal kapcsolatban vállalja a locarnói egyezményböl adódó kötelezettségeket, Franciaország pedig a Szovjetunióval kapcsolatban vállalja a keleti paktumból folyó kötelezettségeket. Barthou tervezete tehát a locarnói egyezmény szovjetellenes irányzatának felszámolására irányult. A keleti paktumra vonatkozóan azt javasolta, hogy a Népszövetség keretein belül írják alá. A keleti szerzödés gondolata arról tanúskodott, hogy a Szovjetunió a béke és a népek biztonsága ügyének hatalmas erejü tényezöjévé vált. Egyedül a Szovjetunió szolgálhatott biztos támaszul a német agresszió ellen. Ezt Barthou következö kijelentése is elismerte: "Közép-európai kis szövetségeseinknek úgy kell tekinteniük Oroszországra, mint támaszra Németország ellen . . ." A szovjet kormány kijelentette, hogy egyetért a francia tervezettel, s azt haladéktalanul megküldték az érdekelt államoknak. 1934. július és augusztus folyamán Csehszlovákia, Lettország, Észtország, Litvánia bejelentették, hogy hajlandók csatlakozni a keleti paktumhoz. Az angol kormány, melyet Barthou felkért tervezetének támogatására, inkább azt a németjavaslatot tartotta megfelelönek, hogy Németország és szomszédai kössenek egymással megnemtámadási szerzödést. 1934. május 24-én Gösch londoni német nagykövet közölte az angol kormánnyal: "Hitler haladéktalanul ilyen szerzödést óhajt kötni Belgiummal", és felkéri Nagy-Britanniát, hogy vállalja a közvetítö szerepét. Az angol diplomácia azonban nyíltan nem utasíthatta el a keleti szerzödés tervezetét, különösen azután, hogy a Londonba látogató Barthou kijelentette: amennyiben Anglia továbbra is elutasító magatartást tanúsít a "keleti Locarno" iránt, akkor Franciaország a német veszély elhárítására kénytelen lesz katonai szövetséget kötni a Szovjetunióval. Londonban éppúgy féltek a keleti paktum keretein kívül közvetlenül létrejövö francia-szovjet szövetségtöl, mint attól, hogy a paktum kudarca esetén Franciaország Anglia megkerülésével közeledni fog Németországhoz. Az angol kormány a német-szovjet közeledést is meg akarta akadályozni, annál is inkább, mert az ilyen közeledés irányzata meglehetösen erös volt Németország bizonyos ipari köreiben. Ilyen megfontolások alapján a brit diplomácia képmutatóan megígérte, hogy segít Franciaországnak tetö alá hozni a kelet-európai paktumot, de a locarnói egyezmény garanciáinak KeletEurópára való kiterjesztését kereken megtagadta. Ugyanakkor a brit diplomaták saját feltételeket szabtak: 1. a Franciaország és a Szovjetunió egymásnak nyújtandó garanciáit Németországra is ki kell terjeszteni; 2. még a keleti szerzödés megkötése elött meg kell vizsgálni a német újrafegyverkezés kérdését. Ily módon tehát Anglia vezetö körei nem arra törekedtek, hogy Európa országai megszabaduljanak a hitlerista támadás veszélyétöl, hanem arra, hogy megszilárdítsák Németországban a fasiszta rendszert, és fegyverkezésére minden lehetöséget megadjanak. Ezzel az angol kormány a keleti paktumnak gátat vetett. Németország és Lengyelország kormányai dühödt ellenzéssel fogadták a keleti paktum tervét. Németország külön jegyzékben fejtette ki Franciaországnak, hogy miért ellenzi a szerzödést. A német külügyminisztérium csüréshez-csavaráshoz mesterien értö diplomatái a következö "érvet" agyalták ki: "A béke biztosításának legjobb eszköze nem az, hogy háborúval háborút állítunk szembe, hanem az, ha kibövítjük és megszilárdítjuk a háború kirobbanásának lehetöségét kizáró eszközöket." A német fasiszta diplomácia úgy tett, mintha nem értené meg a közös biztonság eszméjét azt, hogy a békeszeretö erök összefogásával kell megakadályozni a háborút. A háború megelözésének ezt az eszközét elvetve, a hitleristák arra törekedtek, hogy a nagyhatalmak kapitulációval feleljenek az agresszióra. Éppen ez volt a Franciaországnak küldöttjegyzékük valódi értelme. A jegyzékben ugyanakkor azt is közölték, hogy Németország addig nem hajlandó a szerzödést aláírni, amíg vissza nem kapja fegyverkezési jogát, mert anélkül úgymond biztonságát állandó veszély fenyegeti. A német kormány azonban nem akarta maga kezdeményezni a keleti szerzödés tervének felrobbantását, hanem Lengyelországot unszolta erre. Laroche lengyelországi francia nagykövet Antonov Ovszejenko szovjet nagykövettel 1934. február 1-én folytatott megbeszélése során közölte, hogy Lengyelország a német külpolitika pórázán jár.ř A lengyel kormány azonban szintén nem merte nyíltan elutasítani a paktumot, mivel tisztában volt a kollektív biztonság szovjet eszméjének hatalmas vonzóerejével. Leget francia külügyi államtitkár Clark angol nagykövettel folytatott beszélgetésében eléggé pontosan körvonalazta a kialakult helyzetet. Mindkét ország mondotta -, de föleg Lengyelország arra vár, hogy Nagy-Britannia milyen álláspontot fog elfoglalni a paktummal kapcsolatban. Németország természetesen nem csatlakozik a paktumhoz, ha Lengyelország nem lép be; de ha az utóbbi rászánja magát, akkor Németország bajosan mondhat nemet. "A helyzet kulcsa Varsóban van fejezte be fejtegetéseit Leger -, de csak öfelsége kormánya tudja megfordítani a zárban." Leger arra kérte Clarkot: igyekezzék elérni, hogy az angol kormány a szerzödés létrejötte érdekében használja fel befolyását, különösen Varsóban. 270 Nagy-Britannia kormánya azonban korántsem mutatott hajlandóságot "a kulcs megfordítására", söt ellenkezöleg: minden adandó alkalommal utalt arra, hogy az angol köröknek semmi érdekük nem füzödik a francia-szovjet tervezet megvalósulásához. A reakciós angol sajtó ádáz kampányt kezdett a paktum gondolata ellen. A lengyel kormány, figyelembe véve Anglia álláspontját, 1934. szeptember 27-én emlékiratot intézett Franciaországhoz, s ebben képmutatóan kijelentette, hogy csupán két feltétellel csatlakozhat a keleti szerzödéshez: ha Németország is részt vesz benne, s ha Lengyelországnak Litvániával és Csehszlovákiával kapcsolatban semmiféle kötelezettséget nem kell vállalnia. Ez a memorandum lényegileg elutasítást jelentett. Az amerikai diplomaták nyíltan kifejezésre juttatták, hogy nem tetszik nekik a keleti paktum gondolata. Bülow német külügyi államtitkár Dodd berlini amerikai nagykövetnek azt indítványozta, hogy a keleti paktum helyett Németország, Franciaország, Anglia, Olaszország és az Egyesült Államok írjanak alá egy közös "békepaktumot". Bullitt, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete szintén lázas tevékenységet fejtett ki a keleti paktum ellen. Hazaküldött jelentéseiben vázolta ez irányú akcióit, s továbbra is durván rágalmazta a Szovjetuniót, a szovjet kormány békepolitikáját. Minden indoklás nélkül azt állította, hogy a Szovjetunió kormánya "megosztott Európát" akar, s hogy a "Szovjetuniónak létérdeke a francianémet gyülölet izzó lángjának szítása". Barthou tevékenysége nagy riadalmat keltett Berlinben. Az a tény, hogy sorra ellátogatott Középés Kelet-Európa fövárosaiba a szerzödés várható részvevöihez -, a kollektív biztonság eszméjének népszerüségére vallott. Berlin fasiszta urai elhatározták, hogy Barthout elteszik láb alól. Göring kémszervezete a "Forschungsamt" kidolgozta Barthou meggyilkolásának tervét, s azt Hitler is jóváhagyta. A merénylet megszervezésével Speidelt, a párizsi német katonai attasé helyettesét bízták meg. 272 Speidel bevonta az ügybe Hans Erich Haak német kémet és Vanco Mihajlov horvát terroristát, a Göring-féle titkosszolgálat ügynökét. A "Teuton Kard" fedönévvel álcázott, gondosan elökészített merényletet 1934. október 9-én hajtották végre. 273 Ezen a napon Marseille-ben Kileman gyilkos fasiszta usztasa golyói megölték a keleti paktummal kapcsolatos tárgyalásokra Franciaországba érkezett Sándor jugoszláv királyt és a fogadására odautazott Barthout. Barthou meggyilkolása nagy csapás volt a béke ügyére. A fasiszták tudták, kit vettek célba a burzsoá politikusok sorából kiírtották a kollektív biztonság eszméjének leglelkesebb szószólóját. "Ki tudja írta a Berliner Börsenzeitung c. fasiszta lap 1934. október 11-én -, milyen eszközökhöz próbált volna folyamodni ez az erös akaratú öregember . . . De a halál csontkeze erösebbnek bizonyult Barthou diplomataakaratánál. Halála a kellö pillanatban következett be, és széttépte a szálakat." A gyilkos merénylet a nemzeti külpolitikát követelö franciák sorait is meggyengítette. Barthou utódjaként Pierre Laval lett a külügyminiszter egyike a francia politikusok ama legvisszataszítóbb figuráinak, akikre méltán ragadt a megbélyegzö elnevezés: "Franciaország sírásói". Laval mindenekelött arra törekedett, hogy eltemesse a keleti szerzödést, és megegyezzen a fasiszta hatalmakkal. Az a gondolat foglalkoztatta, hogy Franciaország, Lengyelország és Németország kössön egymással garanciális hármas szövetséget; ez teljesen megfelelt a német és a lengyel kormány szovjetellenes törekvéseinek. De a szovjet diplomácia ragaszkodott az egyezmény aláírásához (1934. dec. 5.); ebben a Szovjetunió és Franciaország kormányai kötelezték magukat, hogy minden igyekezetükkel szorgalmazni fogják a kölcsönös segítségnyújtásról szóló keleti paktum megvalósítását. Mindkét kormány ígéretet tett arra is, hogy nem kezd más hatalmakkal tárgyalásokat semmiféle olyan egyezmény megkötéséröl, amely akadályozhatná a keleti szerzödés elökészítését és aláírását, vagy nem felel meg a keleti paktum szellemének és céljainak. 274 A keleti paktum eszméjét azonban még így sem sikerült megvalósítani. Anglia és NÉmetország nyomására, valamint az Egyesült Államok állásfoglalásának befolyása alatt Kelet-Európa országai egymás után jelentették ki, hogy nem csatlakoznak a paktumhoz. Ekkor a szovjet kormány kétoldalú, szovjet-francia segélynyújtási szerzödés megkötését indítványozta. A haladó szellemü francia közvélemény lelkesen helyeselte a szovjet javaslatot, mert felismerte, hogy Franciaország ily módon megmenekülhet a német támadástól. A francia vezetö körök úgy tettek, mintha ök is helyeselnék a tömegek követelését, és hajlandónak mutatkoztak szerzödést kötni a Szovjetunióval. Ebben azonban alattomos szándék vezérelte öket. Nem gondoltak valóságos szövetségre, csupán meg akarták kötni a Szovjetunió kezét, hogy ne javíthassa meg viszonyát Németországgal. 1935. május 2-án Párizsban aláírták a francia-szovjet szerzödést, melyben a szerzödö felek agresszió esetére kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték magukat. A szerzödés 2. cikkelye szerint, ha "a Szovjetunió vagy Franciaország, öszinte békeszándékai ellenére valamely európai állam részéröl váratlan támadás tárgyává válna, Franciaország, illetve a Szovjetunió haladéktalanul segítséget és támogatást nyújt egymásnak". A francia közvélemény melegen üdvözölte a szovjet-francia szerzödés aláírását, mert megértette, hogy ez a szerzödés megfelel az európai béke és biztonság ügyének, valamint Franciaország létérdekeinek és nemzeti függetlenségének. Ám a francia kormány a néptömegek nyomására kötött szerzödést csupán ideiglenes manövernek tekintette. A francia imperialisták nem szándékoztak komolyan venni a szerzödésböl származó kötelezettségeket. A francia diplomaták kifejezésével élve, "egy forduló keringöt akartak táncolni a Szovjetunióval", hogy aztán kedvezöbb helyzetbe kerülve lepaktáljanak Hitlerrel, és a fasiszta agressziót kelet felé, a Szovjetunió ellen tereljék. Laval ezeket mondotta a párizsi német nagykövetnek: "Közölje kormányával, hogy szükség esetén én bármikor kész vagyok lemondani a francia-szovjet szerzödésröl, és széles körü francia-német szerzödést kötni." A francia kormány tovább közeledett Németországhoz, és 1936-ban nagyszabású, kulisszák mögötti tárgyalásokba kezdett vele, amelyek a Szovjetunió ellen irányultak. A francia törvényhozás értelmében a francia-szovjet szerzödéshez nem kellett parlamenti jóváhagyás, hanem egy elnöki aktussal hatályba lehetett volna léptetni. Ennek ellenére Laval mégis ratifikáltatta, ami majdnem egy évig elhúzódott (a megerösítö okmányok kicserélésére 1936. március 27-én került sor, Párizsban). A szerzödést katonai egyezménnyel kellett volna kiegészíteni, amelynek szükségességét a Szovjetunióval folytatott tárgyalások idején a francia fél is elismerte. De alig két nappal a francia-szovjet szerzödés aláírása után Gamelin, az akkori vezérkari fönök, a francia külügyminisztériummal megállapodott abban, hogy "a francia-orosz katonai együttmüködés módozatainak kérdése jelenleg nem kerül megvitatásra". A szovjet kormány hiába igyekezett megtárgyalni a szerzödésböl folyó kölcsönös kötelezettségeinek konkrét részleteit, a francia kormány minden ilyen kísérletet elgáncsolt. Ennek ellenére Saposnyikov, a kiváló szovjet katonai szakértö, aki nem sokkal utóbb a Vörös Hadsereg vezérkari fönöke lett, a párt központi bizottsága és a szovjet kormány megbízásából már elkészítette a szovjet fegyveres erök hadmüveleti tervét arra az esetre, ha Németország megtámadná Franciaországot. 1935. május 16-án a Szovjetunió Csehszlovákiával is kölcsönös segélynyújtási szerzödést írt alá. Csehszlovákia népei szintén megértették, hogy országuk nemzeti függetlenségét csakis a Szovjetunióval kötött szövetség biztosíthatja. A szerzödés 2. cikkelye szerint, ha "a Szovjetunió vagy Csehszlovákia, öszinte békeszándékainak ellenére valamely állam részéröl váratlan támadás tárgyává válna, a Csehszlovák Köztársaság, illetve a Szovjetunió haladéktalanul segítséget és támogatást nyújt egymásnak". Csehszlovákia burzsoá kormánya azonban olyan értelmü záradék beiktatását követelte, hogy a két szerzödö fél kötelezettségei csak abban az esetben válnak aktuálissá, amennyiben Franciaország is teljesíti a magára vállalt kötelezettségeket. Ez a kikötés jól mutatta, hogy a csehszlovák kormány a francia kormányhoz hasonlóan egyáltalán nem vette komolyan a szerzödést. Klement Gottwald, a Csehszlovák Kommunista Párt vezetöje mondotta: "Ez a kikötés az itteni reakciós körök eröfeszítései révén került bele a szerzödésbe, és ezek a körök még ma is szégyellik, hogy a Szovjetunió a mi hü szövetségesünk." A csehszlovák kormány csupán átmeneti manövernek szánta a szerzödéskötést, hogy megszilárdítsa vele külpolitikai helyzetét. S bár a Szovjetunió többször is javasolta, hogy a szerzödést katonai egyezménnyel egészítsék ki, kölcsönös kötelezettség megállapításával arra az esetre, ha bármelyik felet agresszió érné, a csehszlovák kormány mindannyiszor elutasító választ adott. Igen jellemzö az a kijelentés, amelyet Benes csehszlovák köztársasági elnök tett Newton prágai angol követtel folytatott megbeszélése során, 1938 májusában, amikor Csehszlovákia fölött már sürüsödni kezdtek a német agresszió viharfelhöi. "Csehszlovákiának Oroszországgal való kapcsolatai mindig másodlagos jelentöségüek voltak, és a jövöben is ilyenek maradnak erösítgette Benes. Attól függnek, hogy Franciaország és Nagy-Britannia milyen viszonyt alakít ki a Szovjetunióval. A mostani csehszlovák-orosz szerzödést is csak az tette lehetövé, hogy francia-orosz szövetség jött létre. De ha Nyugat-Európa elfordul Oroszországtól, Csehszlovákia is el fog fordulni töle."282 Benes elismerte, hogy a Szovjetunió szükséges "ellensúly" Németországgal szemben, de sietve hozzátette: ö mindig is ellenezte "a Szovjetunió túlságosan nagy közép-európai befolyását". 283 Mialatt Franciaország és Csehszlovákia kormányainak azon járt az eszük, hogyan bújjanak ki a Szovjetunióval kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezmény kötelezettségei alól addig a Szovjetunió öszintén törekedett nemcsak a maga, hanem minden más ország biztonságának fokozására. A szovjet kormány még a Franciaországgal és Csehszlovákiával kötött szerzödések aláírása elött komoly eröfeszítéseket tett a szomszédos államok biztonságának megszilárdítására. 1934 áprilisában Németországnak olyan jegyzökönyv aláírását javasolta, amely szavatolja a balti országok függetlenségét, és amelyben az aláíró felek kötelezettséget vállalnak, hogy tartózkodnak a szóban forgó országok ellen irányuló közvetlen és közvetett akcióktól. Németország azonban elutasította a szovjet javaslatot, Lengyelország kormánya pedig kijelentette, hogy ebben a kérdésben a német fasisztákkal ért egyet.284 A nemzetközi kötelezettségeket egyszerüen semmibe vevö hitlerista kormány kihívó tettei ellen az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország vezetö körei semmiféle ellenintézkedéseket nem foganatosítottak. Az angol és francia kormány látszólagos tiltakozásai csupán a közvélemény félrevezetésére szolgáltak. Ezzel egyidejüleg a nyugati diplomaták koholt érvek alapján védelmükbe vették Németország fegyverkezését. A hitleristák e prókátorai azt állították, hogy Németország csupán törvényes jogát érvényesíti, mivel neki éppúgy joga van a fegyverkezésre, mint más országoknak. Ebben az álláspontban a lengyel kormány is osztozott. Egyedül a szovjet kormány hívta fel a figyelmet arra, hogy a fasiszta kormány által bevezetett általános hadkötelezettség ténylegesen fenyegeti az európai békét. A Szovjetunió becsületesen teljesítette Franciaországgal és Csehszlovákiával kapcsolatos kötelezettségeit. Amikor Németország azzal az indokkal remilitarizálta a Rajna-övezetet, hogy a szovjetfrancia kölcsönös segítségnyújtási szerzödés megsértette a locarnói egyezményt, a szovjet kormány kijelentette: hajlandó megadni minden segítséget Franciaországnak, ha az a béke védelmében német támadás áldozatául esne. A szovjet-francia kölcsönös segítségnyújtási szerzödés -jelentette ki a szovjet kormány "nem tartalmaz semmilyen korlátozásokat", hogy milyen feltételek mellett kell kölcsönös segítséget nyújtani. A Szovjetunió nem keresett réseket a szerzödés szövegében, nem akart kibújni kötelezettségei alól, hanem még többre is hajlandó volt, mint amennyit a forma szerinti feltételek elöírtak. Teljes meggyözödéssel állítható, hogy a szovjet-francia és a szovjet-csehszlovák szerzödések a kollektív biztonság európai rendszerének megbízható alapjául szolgálhattak volna. Ha e szerzödések aláírói mind becsülettel teljesítik vállalt kötelezettségeiket, s ha a többi európai állam is támogatja a kollektív biztonság politikáját, akkor a német fasiszta agresszió elött lezárul az út, és Európa népei megmenekülnek a második világháború borzalmaitól. De Franciaország és Csehszlovákia kormányai nem akartak a béke megszilárdításának útján haladni. Elözékenyen meghallgatták a hitlerista kalandorok követelözését, akik igyekeztek hódító terveik minden akadályát sorra eltávolítani. A német kormány makacsul követelte, hogy Franciaország és Csehszlovákia bontsák fel a Szovjetunióval kötött szerzödésüket, s valamennyi kapitalista ország a Szovjetunió elszigetelésének politikáját folytassa. Franciaország és Csehszlovákia kormányai elözékenyen teljesítették az agresszor követelését, nem éltek a Szovjetunióval kötött szerzödéseikkel, miáltal azok jelentöségét a semmivel tették egyenlövé. E politika eredményeként vált Csehszlovákia is, Franciaország is a német fasiszta agresszió áldozatává. Az ily módon kialakult nemzetközi helyzet arra késztette a Szovjetuniót, hogy békeharcának fokozásával egyidejüleg saját védelmének megszilárdítására is hathatós intézkedéseket tegyen. A kommunista párt központi bizottsága és a szovjet kormány a növekvö háborús veszélyre való tekintettel mindent elkövetett, hogy fokozza a Szovjetunió gazdasági és védelmi képességét, erösítse a Vörös Hadsereget, a Légieröt és a Haditengerészeti Flottát. 3. A szovjet fegyveres erök fejlödése A szovjet fegyveres erök, melyeknek kádereit a kommunista párt Lenin szellemében a szocialista haza védelmére nevelte, élvezve az egész szovjet nép szeretetét és gondoskodását, a szovjet társadalommal együtt fejlödtek és tökéletesedtek, s éberen oltalmazták a haza határait az ellenséges agreszsziótól. A Szovjetunió békés külpolitikájának megfelelöen a honvédelem követelményei szerint állapította meg fegyveres eröinek létszámát. A polgárháború befejezése után a szovjet kormány leszerelte a hadsereg nagyobb részét, és nekilátott a hadsereg újjászervezéséhez. 1927-ben összesen 586 ezer ember szolgált a Vörös Hadseregben és a Hadiflottánál. A szocialista építés sikerei lehetövé tették a fegyveres erök tökéletesítését. A Vörös Hadsereg átszervezése már 1929-re befejezödött, és a legutóbbi háborúk tapasztalatainak figyelembe vételével a csapatok új szervezeti formát kaptak. Ami azonban a fegyverek és a harci technikai eszközök mennyiségét és minöségét illeti, a szovjet hadsereg ekkor még jelentösen elmaradt a legnagyobb burzsoá államok mögött, aminek magyarázata a cári Oroszországtól örökölt gazdasági elmaradottságban keresendö. A löfegyverek és a harci technikai eszközök alig különböztek attól, amit az elsö világháborúban használtak. A meglevö fegyverek mennyisége egyáltalán nem volt elegendö. A Vörös Hadseregnek 1929-ben összesen mintegy 26 ezer géppuskája, 7 ezer különbözö ürméretü lövege, 200 harckocsija és páncélkocsija, valamint 1000 régi gyártmányú hadirepülögépe volt. A repülö, harckocsi és gépesített alakulatok akkoriban a fegyveres erök összlétszámának kb. 10 százalékát tették ki. A Szovjetunió megtámadására készülö imperialista államok eröltetett ütemben tökéletesítették hadseregeik fegyverzetét, s ellátták öket új típusú harckocsikkal és repülögépekkel. A szovjet népnek elsösorban ezért kellett korszerü haditechnikai eszközökkel felszerelnie hadseregét, fokozni a gépesítést. A XV. pártkongresszus határozatai kimondták, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel növelni kell a honvédelem erejét. Az elsö ötéves terv elöírta, hogy a szovjet fegyveres erök létszámát és a legfontosabb harceszközökkel tüzérségi lövegekkel, harckocsikkal, repülögépekkel való ellátottságát olyan szintre kell emelni, amely nem marad el a fö hadszíntéren a valószínü ellenség hadseregei mögött. A második ötéves terv feladatul tüzte ki olyan létszámú, fegyverzetü és harckészültségü fegyveres erö megszervezését, amely képes egyszerre több arcvonalon is biztosan visszaverni a legnagyobb kapitalista országok egyesített seregeit. A japán imperializmus távol-keleti agressziója és a német fasizmus hatalomra jutása bonyolulttá tette a nemzetközi helyzetet. Ez arra indította a szovjet kormányt, hogy emelje a fegyveres erök létszámát; a hadsereg 1937-ben 1 millió 433 ezer före egészült ki. Ugyanakkor javult a csapatok technikai ellátottsága is. Csak a nehézipar fejlödése alapján lehetett fokozni az ország védelmi képességét, technikailag átszervezni a hadsereget és a hajóhadat, biztosítani a kellö mennyiségü korszerü harceszközt. E feladat végrehajtása azonban roppant nehéz ségekkel járt. Hiányzott a harckocsik, repülögépek, motorok gyártásához szükséges tapasztalat, nem voltak kellö szakképzettségü mérnökök, munkások, tervezök. Fokozatosan sikerült úrrá lenni a nehéz ségeken. A kommunista párt sok tervezöt és feltalálót nevelt, akik fáradhatatlanul dolgoztak a szocialista haza javára, és nagyszerü tudásukat, kiváló tehetségüket latba vetve végrehajtották a fegyveres erök technikai ellátásának újszerü feladatait. Az elsö ötéves tervek idöszakában jelentek meg az automata puskák, a Gyegtarjev-rendszerü golyószórók, valamint a különleges rendeltetésü harckocsi-, repülöés légvédelmi géppuskák. A régi rendszerü tüzérséget korszerüsítették: az ágyúcsöveket meghosszabbították, a lövegtalpakat tökéletesítették, félautomata és automata lövegzárakat rendszeresítettek, jobb irányzóberendezéseket gyártottak, a lövedékeket áramvonalasabbá formálták, és így fokozták kezdösebességüket. Mindez lényegesen javította a lövegek harcászati-ballisztikai tulajdonságait, növelte a tüzgyorsaságot és a lötávolságot. Igy például Szidorenko tervezö úgy módosította a 76 mm-es hadosztályágyút, hogy annak lötávolsága 8500 méterröl 13 ezer méterre emelkedett. A Vörös Hadsereg korszerü tüzérséggel való ellátását 1931-ben kezdték meg. Grabin, Ivanov, Petrov, Savirin és más szovjet tervezök különféle ürméretü, hatótávolságú és rendeltetésü, eredeti fegyvertípusokat szerkesztettek. 1931-ben rendszeresítették a nagy átütöképességü 203 mm-es tarackot és a 122 mm-es ágyút. 1932-ben jelent meg a 45 mm-es páncéltörö ágyú, melynek vízszintes löszöge 60 fok volt. Ugyanebben az esztendöben jelent meg a 45 mm-es kettös (periszkopikus és teleszkópos) optikai irányzékkal rendelkezö harckocsiágyú. Ugyanakkor rendszeresítették a 76,2 mm-es harckocsiágyút is, melyet nehézharckocsiba szerelve alkalmaztak. A légvédelmi tüzércsapatokat új 76,2 mm-es légvédelmi ágyúkkal szerelték fel. A légvédelmi tüzérség különleges tüzvezetö müszereket is kapott, automatizálták a löelemképzést és megnövekedett a Találati valószínüség. A tüzérségi és gyalogsági fegyverek minöségének tökéletesítése mellett a mennyiség kérdését sem hanyagolták el. 1934. január 1-én a hadseregnek 51 ezer géppuskája és 17 ezer tüzérségi lövege volt; 1939. január 1-ére ez a szám 77 ezerre, illetve 45790-re emelkedett. Az elsö két ötéves terv idöszakában a Szovjetunió szilárd ipari bázist teremtett, és kinevelte azokat a müszaki szakembereket is, akik a tudomány és a technika vívmányainak felhasználásával végre tudták hajtani valamennyi fegyvernem fejlesztését. A párt és a kormány szükségesnek vélte a tüzérség gépesítését. A szovjet traktoripar sikerei már a második ötéves terv idöszakában lehetövé tették a fogatolt hadtest-tüzérség és a nehéztüzérség gépesítésének megkezdését. A tüzércsapatokat, elsösorban az 1. és a 2. távol-keleti hadsereg tüzérségét kezdték ellátni "Komszomolec", "SZTZ-5", "CSTZ-60", CSTZ-65" és "Komintern" típusú vontató traktorokkal. A tüzérségi és gyalogsági fegyverek fejlesztése és tökéletesítése lehetövé tette valamennyi fegyvernem tüzképességének fokozását. Fellendült az országban a harckocsigyártás is. A 30-as évek elején a hadseregböl végleg kivonták a külföldi harckocsikat, valamint az "MSZ-1" típusú elavult és elkopott kis harckocsikat, és megkezdték a hazai harckocsik sorozatgyártását. 1931-ben rendszeresítették a "T-27" kis harckocsikat, a "T-26" és "BT" könnyüharckocsikat, a következö évben a "T-28" háromtornyú közepes és a "T-37" úszó harckocsikat (az utóbbiakat késöbb a "T-38"-asok váltották fel), 1933-ban pedig az öttornyú "T-35" nehézharckocsikat. Harci tulajdonságaik tekintetében ezek a gépek semmivel sem maradtak el a külföldi típusok mögött. A harckocsikat közben állandóan fejlesztették: növelték páncélvédettségüket, fokozták fegyverzetük hatóképességét, tökéletesítették alkatrészeiket. Különösen a "BT" mintájú harckocsi korszerüsítése volt nagymérvü; míg a homlokpáncélzata 1931-ben 13 mm volt, 1935-ben már 20 mm vastagságot ért el. A válltámasz segítségével irányozható 37 mm-es löveg helyébe 45 mm-es löveg került. Némelyik harckocsiba 76,2 mm-es, optikai irányzóberendezéssel müködö ágyút szereltek fel. A parancsnoki kocsikat ellátták rádióval, ami nagyon megkönnyítette az egységek és alegységek vezetését. Az elsö ötéves terv idöszakában több mint ötezer harckocsit gyártottak a Szovjetunióban.291 Ezalatt a kapitalista államok föképpen Németország eröteljesen készültek a háborúra, s új, tökéletesebb harckocsitípusokat szerkesztettek. Ezért a Vörös Hadsereg további megerösítésére gyorsjáratú, nagy tüzerejü, erös páncélzatú új harckocsitípusokról kellett gondoskodni, és az egész harckocsiparkot benzinmotoros meghajtásról Diesel-motoros meghajtásra kellett átállítani. 1938-ban tervezöink egytornyú, erös páncélzatú közepes és nehézharckocsik tervezéséhez láttak, s ez a hazai harckocsigyártás újabb fejlödését jelentette. A kommunista párt igen nagy figyelmet fordított a légierö fejlesztésére. A párt központi bizottságának 1929. július 15-i határozata a repülötechnika szüntelen fejlesztését írta elö, hogy a Szovjetunió ezen a téren is elérje a legnagyobb kapitalista országokat. A határozat azt is kimondta, hogy tudományos-tervezö szakembereket kell képezni, elsösorban a motorgyártásban.292 A repülögépgyártás feladatait az elsö ötéves terv a következökben jelölte meg: meg kell teremteni a hazai repülögépipart, ki kell vonni a használatból a külföldi repülögéptípusokat, s hazai gyártmányúakkal kell helyettesíteni öket; jelentös mértékben növelni kell a szovjet légierö gépeinek számát, föleg a bombázókét. E feladatok sikeres végrehajtása széles körü tudományos kutatómunkát igényelt. A már korábban alapított aerodinamikai intézet (CAGI) és a repülömotor-szerkesztö intézet (CIAM) a repülésügy minden területét felölelö tudományos elméleti munka hatalmas központjaivá fejlödtek. De nemcsak az intézetekben, hanem közvetlenül a gyártó üzemekben is folyt a repülögépek és motorok elöállítására irányuló tudományos-kutató és tervezöi munka. A tehetséges tervezök munkaközösségei Arhangelszkij, Grigorovics, Iljusin, Lavocskin, Petljakov, Polikarpov, Tupoljev, Jakovlev és mások irányításával keményen dolgoztak, és munkájuk eredménye nem is maradt el: a szovjet légieröt sikerült ellátni különféle típusú felderítöés bombázógépekkel, csatarepülöés vadászgépekkel. Ebben az idöben kezdték az "I-5" vadászgépek, a "TB-1" és "TB-3" nehézbombázók, az "R-5" könnyübombázó és felderítögépek sorozatgyártását. Ezek kétségkívül jelentös eredmények voltak, de az elsö ötéves terv keretében még nem sikerült az akkori idökhöz képest magas repülöharcászati-technikai mutatókat elérni, föleg sebességi és magassági vonatkozásban nem. A repülögépmotorok gyártásának elsajátítása nagy nehéz ségekbe ütközött. A második ötéves terv idöszakában szerelték fel légierö alakulatait a "DB-3", "SZB-3" bombázókkal, "I-15" és "I-16" vadászgépekkel, valamint csatarepülögépekkel. Az új gépeket hatásos fegyverekkel, különféle müszerekkel látták el, köztük olyanokkal is, amelyek lehetövé tették az éjszakai repülést, így harci tulajdonságaik és lehetöségeik lényegesen megnöttek. A szovjet repülögépek sebességi és magassági teljesítményét sikerült másfél-kétszeresére fokozni. A bombázók távolsági teljesítménye és teherbírása háromszorosára nött. A második ötéves terv alatt a harcképes repülögépek száma megkétszerezödött. 294 Minöségük azonban még mindig nem felelt meg teljesen a felmerült követelményeknek. A légierö csapatnemeinek aránya is megváltozott. 1929-ben a hadirepülögépeknek mintegy 82 százaléka felderítö volt; ez az arányszám azonban hamarosan megváltozott a bombázók és vadászgépek javára. A légierö csapatnemeinek megoszlása (százalékban) 89s Év Csapatnemek -1934 I 1938 Bombázók és csatarepülök 48,8 51,9 Vadászgépek 25,0 38,6 Felderítök 26,2 9,5 A bombázók és csatarepülök számának növelése megfelelt azoknak a nézeteknek, amelyek akkoriban a repülögépek harci alkalmazását illetöen kialakultak. A háborúra készülödö Németország és Japán gyorsított ütemben fejlesztette bombázó légierejét. Igy 1939-ben Németország légierejének 57 százaléka bombázókból állott. Ezért teljesen érthetö, hogy a Szovjetunió is nagy figyelmet fordított a légierö legfontosabb csapatnemeinek fejlesztésére, és a repülögéppark számszerü növelésére. A szovjet munkások, mérnökök, tervezök és pilóták alkotó együttmüködésével sikerült megteremteni az új repülötechnikát. A szovjet légiflotta ereje viszonylag rövid idö leforgása alatt jelentösen megnött. A párt és a kormány mindent megtett, hogy a fegyveres erök technikáját a korszerü háború követelményeinek szintjére emelje. A második ötéves terv idöszakában jelentös mértékben tökéletesedett a különleges fegyvernemek technikai felszerelése. A müszaki csapatokat új átkelési eszközökkel, kompresszorokkal, útjavító, árokásó és egyéb gépekkel látták el, s mindezek meggyorsították a különféle védelmi létesítmények építési munkálatait. De az ilyen gépekkel való ellátottság mértéke még nem volt elegendö. A híradó csapatokat tökéletesebb rádiókkal, távbeszélökészülékekkel és egyéb olyan berendezésekkel látták el, amelyek a korszerü háborúban szükségesek a csapatok és magasabbegységek vezetéséhez. Az ipar azonban akkor még nem tudta teljesen kielégíteni a hadsereg híradóeszköz-szükségletét. E feladat végrehajtását a harmadik ötéves terv irányozta elö. Az elsö két ötéves terv idöszakában a kommunista párt vezetésével döntö lépés történt a Vörös Hadsereg technikai átszervezésére. A szovjet nép nagy-nagy nehézségek árán megteremtette a korszerü fegyverfajtákat gyártó ipart. A technikailag elmaradott Vörös Hadsereg olyan modern hadsereggé vált, amely képes volt a világ elsö szocialista államának megvédésére. A szovjet állam védelmi képességének megszilárdításán fáradozó párt és kormány gondoskodása a haditengerészeti flotta fejlesztésére is kiterjedt. 1928 végére befejezödött azoknak a leginkább harcképes hajóknak a felújítása, melyek még a cári Oroszországban épültek, s megmaradtak a polgárháború meg a külföldi intervenció után. De új hajók torpedónaszádok, tengeralattjárók is épültek, melyeket már szovjet konstruktörök terveztek. A kormány határozatának értelmében 1932-ben megkezdödött a csendes-óceáni, 1933-ban pedig az északi hajóhad fejlesztése. A hadiflotta fejlesztésének üteme azonban elmaradt a többi haderönemekétöl. Ezért a XVII. pártkongresszus a hadiflotta fejlesztésének meggyorsítását tüzte ki feladatul. Ez elsösorban a hazai hajóipar kibövítését tette szükségessé. A leningrádi és a nyikolajevi hajógyárak nem gyözték a katonai rendeléseket, az északi és távol-keleti hajóipart viszont újonnan kellett létesíteni. A második ötéves terv keretében a hajóépítö iparjelentös eredményeket ért el. Különbözö osztályú új hajók épültek. 1938-ban a Szovjetunió hajógyárai vízkiszorításban számolva ötször annyi hajót adtak a flottának, mint átlagosan a második ötéves terv egy esztendejében. A munkások, technikusok, mérnökök, tervezök és tudósok közös eröfeszítésének eredményeként az ország már 1939-ben sikeresen meg tudta oldani a korszerü hajóépítés feladatait. Az új tengeralattjárók és felszíni hajók fokozták a hadiflotta harcképességét, és megszilárdították a Szovjetunió tengeri határainak védelmét. A hadsereg és a hajóhad harcképessége azonban nemcsak a technikától függ jóllehet, ennek szerepe a korszerü háborúban igen jelentös -, hanem a technikát kezelö emberektöl is. A hadsereg technikai átszervezése müszakilag és politikailag müvelt katonai szakemberek képzését tette szükségessé. A párt központi bizottságának 1931. június 5-i határozata (A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg parancsnoki karáról és politikai személyi állományáról) a következö megállapítást tartalmazza: "A központi bizottság a hadsereg harcképességének további erösítése érdekében most azt tekinti alapvetö és döntö feladatnak, hogy a parancsnoki kar eröteljesen fejlessze haditechnikai ismereteit, tökéletesen értsen a harci technikához és a korszerü harc bonyolult formáihoz." 297 Akkoriban sok burzsoá katonai szakember azt állította, hogy a szovjet állam nem lesz képes megbirkózni a haditechnikához értö káderek kiképzésének feladatával. Való igaz, hogy ez nehéz feladat volt. De a szovjet rendszer fölénye megteremtette a megoldáshoz szükséges feltételeket. Az ország technikai fejlödésének és a kulturális forradalom kibontakozásának talaján a párt és a kormány hozzáfoghatott a katonai káderek nagyarányú kiképzéséhez. Egymás után nyíltak meg az új tanintézetek. Ha csupán az elsö ötéves terv idöszakát vizsgáljuk, ezekben az években hatszorosára növekedett a repülöket, harckocsizókat, müszaki és egyéb katonai szakembereket nevelö tanintézetek száma. 1933-ban a katonai tanintézetek hallgatói összlétszámának 63,5 százaléka haditechnikai tanintézetek növendéke volt. A katonai iskolákba olyan 7-8 osztályt végzett ifjakat föleg komszomolistákat vettek fel, akiket általános képzettségük és erkölcsi szilárdságuk méltóvá tett arra, hogy szovjet tisztek legyenek. A szovjethatalom utat nyitott a tehetséges ifjaknak a katonai tanintézetekbe, a tiszti rendfokozat elnyeréséhez. A kapitalista társadalomban a tiszti rang az uralkodó osztályok kiváltsága. Mivel egyre több parancsnoki és müszaki káderre volt szükség, állandóan bövíteni kellett a katonai tanintézetek hálózatát. A második ötéves terv végére 75 katonai tanintézet gondoskodott, hogy a szovjet fegyveres eröket ellássa középés felsöfokú parancsnokokkal. A 75 tanintézet közül 18 a légierö, 7 a hajóhad, 11 a tüzérség, 9 a páncélos csapatok részére nevelt tiszteket. Valamennyi katonai iskolát korszerü tanfelszereléssel láttak el, hogy a modern tansegédletek, szemléltetö eszközök stb. segítségével a növendékek jobban elsajátíthassák a szükséges ismereteket, az új haditechnikai eszközök kezelését. A jól képzett, politikailag müvelt, szocialista hazájukat határtalan odaadással szeretö fiatal parancsnokok ezrei kerültek ki ezekböl az iskolákból. A parancsnoki és müszaki állomány a harci és politikai kiképzés során kitünt tisztesekkel is gyarapodott. Ezeknek megadták azt a lehetöséget, hogy megfelelö vizsgák letétele után a tiszti iskolát végzettekkel egyenlö jogú tisztek legyenek. A fegyveres erök technikai újjászervezése a politikai munkásokat is nagyobb követelmények elé állította. "A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg parancsnoki karáról és politikai személyi állományáról" szóló központi bizottsági határozat leszögezte: rendkívül fontos, hogy a politikai munkatársak gyarapítsák katonai ismereteiket. 299 A Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsa 1932. december 10-i rendelete értelmében a politikai személyi állomány középkáderei számára négy katonai-politikai iskolát és továbbképzö tanfolyamokat szerveztek; föleg innen került ki a hadsereg és a flotta politikai munkásainak utánpótlása. A párt és a kormány nagy fontosságot tulajdonított a magasabb fokú katonai szakképzésnek, s ezért növelte a katonai akadémiák és fakultások számát. Amikor 1930-ban nagy lendülettel megindult a hazai harckocsigyártás, a Dzerzsinszkij Haditechnikai Akadémián mechanikai és motortani fakultás létesült. E fakultás, valamint a moszkvai Lomonoszov Autó-Traktor Föiskola alapjain jött létre 1932 májusában a Vörös Hadsereg Mechanikai és Motortani Katonai Akadémiája. Ugyanebben az évben alakult meg a Katonai Elektrotechnikai Akadémia és a Katonai Közlekedési Akadémia is. A Haditengerészeti Mérnökképzö Intézetet Haditengerészeti Föiskolává szervezték át. Az új haditechnikai akadémiákon a régebbi évfolyamokat olyan hallgatókkal egészítették ki, akik a polgári föiskolák megfelelö fakultásain rokon szakmákat sajátítottak el; ez az intézkedés arra szolgált, hogy meggyorsítsa a hadsereg és a hadiipar kádereinek kiképzését. A hadigazdaság magas képzettségü szakembereinek képzésére a Frunze Katonai Akadémiától különválasztották a hadtáp és ellátó fakultást. 1935-ben ennek alapján alakult meg a Katonai Gazdasági Akadémia. 1936-ban alapították meg a Vörös Hadsereg magasabbparancsnoki kádereinek képzése céljából a Vezérkari Akadémiát, mely két évvel késöbb kezdte kibocsátani végzett növendékeit. A Katonapolitikai Akadémia és a mellette müködö levelezö tagozat felsöfokú katonai-politikai képzettségü kádereket nevelt. A parancsnoki állomány részére szervezett levelezö és esti oktatás emelte a tisztek katonai szakképzettségét, és szolgálati kötelmeik jobb ellátására tette képessé öket. A katonai akadémiákon tökéletesítették a régi mintájú harci technikai eszközöket és fegyvereket, új típusokat dolgoztak ki, s kutatták alkalmazásuk leghatékonyabb módjait. Az akadémiák által kidolgozott tananyagok értékes segítséget nyújtottak a csapatok és a katonaiskolai növendékek kiképzéséhez, s hozzájárultak ahhoz, hogy a különféle fegyvernemek korszerü alkalmazását illetöen a csapatoknál helyes, tudományosan megalapozott nézetek honosodjanak meg. A felsorolt intézkedések eredményeként a Vörös Hadsereg a második ötéves terv idöszakának végére sok parancsnokot, nagy technikai tudással és széles politikai látókörrel rendelkezö katonai szakembert kapott. A hadtestparancsnokok 48,9 százaléka akadémiát, 51,1 százaléka parancsnoki továbbképzö tanfolyamokat végzett; a hadosztályparancsnokok esetében 63,3, illetve 36,7 volt ez az arány. A hadtestparancsnokok 95,9 százaléka, a hadosztályés dandárparancsnokok 93 százaléka, az ezredparancsnokok 87 százaléka a kommunista párt tagja volt.ř A parancsnokok eredményes katonai és politikai nevelése lehetövé tette, hogy a csapatoknál is áttérjenek az új technikának és fegyverzetnek megfelelö kiképzésére. A hadseregben és a flottánál a harckiképzés arra irányult, hogy a személyi állomány elsajátítsa az új technikai eszközök és fegyverfajták alapos ismeretét és kezelését. Ez nem volt könnyü feladat, de megoldását elösegítette az, hogy a hadsereghez és a hajóhadhoz bevonulók évröl évre jobban értettek a technikához. Az ilyen katonák nagyobb érdeklödéssel és kedvvel foglalkoztak a harci technikával: parancsnokaik irányításával kitartóan tanulmányozták a géppuskákat, a lövegeket, a harckocsikat, és a terepfoglalkozásokon és a gyakorlatokon jelentös gyakorlati jártasságra tettek szert. A nyári kiképzési idöszak végén a csapatok nagyszabású hadgyakorlatokon mutatták meg, milyen fokot értek el a hadmüveleti-harcászati kiképzésben. A kijevi és moszkvai katonai körzetekben 1935-1936-ban megtartott gyakorlatok bebizonyították, hogy a csapatok képesek az új, tömeges haditechnikai eszközökkel sikeresen megvívni a harcot. Ugyanakkor felszínre kerültek a harckiképzés még meglevö hiányosságai is. A csapatok és magasabbegységek személyi állománya gyengén volt kiképezve a bonyolult körülmények közt végrehajtandó harccselekményekre. A törzsek nem mindig tudták megszervezni a különbözö fegyvernemek együttmüködését, s voltak parancsnokok, akik nem elég hozzáértöen vezették a hadtápszervek munkáját. E hibák alapvetö oka abban rejlett, hogy a kiképzés során a csapatokba a "gyenge" ellenfél könnyü legyözésének gondolatát oltották, s nem tanították meg öket a korszerü harc nehézségeinek leküzdésére. A csapatok és magasabbegységek harcászati kiképzése néha leegyszerüsítve és feltételezések alapján folyt, s ez aztán a harckiképzésben károsan éreztette a hatását. Az 1936-ban megjelent új, ideiglenes harcászati szabályzat nagyban elösegítette a csapatkiképzés módszereinek átállítását. A csapatok és magasabbegységek harckészültségének és mozgósítási készenlétének fokozása érdekében az egész hadsereget keretalapra helyezték. A csapatok feltöltésének keretrendszerére való áttérés, amelyet 1938-ban fejeztek be, azért volt szükséges, hogy a hadsereg megfeleljen a mozgósítás új feltételeinek, Vörös Hadseregünk harcászati-hadászati feladatainak és az állam védelme követelményeinek. A harckocsiés gépesített alakulatokat a Vörös Hadsereg önálló fegyvernemévé szervezték. Az elsö szovjet gépesített dandár még 1930 májusában alakult meg, és Kalinovszkijnak, a kiváló harckocsizó parancsnoknak a nevét viselte. Ennek a dandárnak az alapjain szervezték meg 1932-ben a világ katonai gyakorlatában elöször az ugyancsak Kalinovszkijról elnevezett gépesített hadtestet. 1933. május 1-én a Vörös Hadseregben két ilyen gépesített hadtest és hat önálló gépesített dandár volt. 1934-töl 1938-ig a harckocsi és gépesített csapatok mennyisége 180 százalékkal növekedett, a hadsereg gépesítésének általános mértéke pedig az elözökhöz képest 260 százalékot ért el. A légierö szervezeti felépítése is megváltozott. 1929-ig túlnyomó részben felderítö osztagokból és századokból állt, de a repülögépipar sikeres munkája nyomán lehetöség nyílt egységes típusú vadászgépekböl, csatarepülögépekböl, könnyüés nehézbombázókból álló századok és ezredek szervezésére. A második ötéves terv során távolsági bombázó repülö hadtesteket és három külön légi hadsereget szerveztek. A légierö csapatainak száma 214 százalékkal növekedett. A légieröt most tagolták elöször hadmüveleti és hadászati rendeltetés szerint csapat-, hadseregés távolsági bombázó légieröre. Az utóbbi rendeltetése az volt, hogy hadászati céllal önálló feladatokat hajtson végre. A 30-as években tömegméretüvé vált ejtöernyös sportés vitorlázó repülés elösegítette a légideszantcsapatok megszervezését. Ide tartoztak a csapatszállító repülök, a deszantezredek és dandárok, a nehézbombázó századok és az önálló felderítö osztagok. 304 A szovjet hadtudomány általánosította a kijevi, a belorusszijai és a moszkvai katonai körzetek hadgyakorlatainak tapasztalatait ezeken a hadgyakorlatokon vettek részt elöször nagy légideszantok és helyes következtetéseket vont le arra vonatkozólag, hogy ilyen alakulatokat miképpen lehet támadó hadmüveletekben legeredményesebben alkalmazni. A haditengerészeti légierö szintén jelentös szervezeti fejlödésen ment keresztül. Ez a légierö kis és nagy hatósugarú gyorsbombázó dandárokból, valamint torpedóvetö, vadász és felderítö osztagokból, illetve századokból tevödött össze. A fegyvernemek nagy szervezeti változásai következtében a fegyveres erök legfelsö vezetési szerveit is át kellett szervezni. A Szovjetunió központi végrehajtó bizottsága 1934. június 20-án határozatilag elrendelte: "A Szovjetunió forradalmi katonai tanácsa a hadügyi és tengerészetügyi népbiztosság kollégiuma megszüntnek tekintendö." A hadi és tengerészetügyi népbiztosság honvédelmi népbiztossággá alakult át, s Vorosilov lett a vezetöje. A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg törzsét mint a legfelsö vezetés szervét mivel annak szerepe jelentösen megnött, a népbiztosok tanácsa 1935. szeptember 22-én vezérkarrá szervezte át. A Szovjetunió tengeri határainak fokozottabb védelme céljából a központi végrehajtó bizottság és a népbiztosok tanácsa 1937. december 30-án elrendelte, hogy meg kell szervezni a haditengerészeti népbiztosságot, melyre a következö feladatok várnak: dolgozza ki a haditengerészeti erök felépítésének, felszerelésének és feltöltésének terveit; irányítsa a hadihajók személyi állományának és a haditengerészet egyéb egységeinek harci és politikai kiképzését; szervezze meg az ország tengeri térségeinek légvédelmét; gondoskodjék a megfelelö keretállományról; állítsa össze a haditengerészet szabályzatait. A központi végrehajtó bizottság és a népbiztosok tanácsa rendeletére 1937. május 10-töl kezdve a katonai körzetekben, a hajóhadaknál és a hadseregeknél egy parancsnokból és két tagból álló katonai tanácsokat szerveztek. A körzeti katonai tanács teljes felelösséggel tartozott a területén levö csapatok és katonai intézmények politikai és erkölcsi állapotáért, állandó harci és mozgósítási készenlétéért. 1938-ban megszervezték a hadsereg és a hajóhad katonai fötanácsait. A hadsereg megfelelö haditanácsának tagjai Bljuher, Bugyonnij, Vorosilov, Mehlisz, Sztálin, Saposnyikov, Scsagyenko lettek; a haditengerészeti flotta legfelsö haditanácsa a következö tagokból állt: Galler, Zsdanov, Iszakov, Kuznyecov, Levcsenko, Szmirnov és mások. A katonai tanácsok megvizsgálták a hadsereg, illetve a hajóhad fejlesztésének problémáit, valamint a személyi állomány erkölcsi-politikai állapotának megszilárdításával kapcsolatos alapvetö kérdéseket. A felsö katonai szerveknek a párt központi bizottsága és a szovjet kormány által végrehajtott átszervezése jelentösen hozzájárult a honvédelem erejének fokozásához. A kommunnista párt, miközben a Vörös Hadsereg és a tengeri flotta erösítésén fáradozott, miköz ben fáradhatatlanul gondoskodott technikai felszerelésükröl és harckiképzésükröl, mindig szem elött tartotta azt a fontos feladatot is, hogy a szovjet harcosokat politikailag nevelje, s a szovjet fegyveres erök egész személyi állományába magas fokú erkölcsi-harci tulajdonságokat oltson. A párt abból a lenini útmutatásból indult ki, hogy a harcosok politikai öntudata, magas rendü erkölcsi szelleme a hadsereg harcképességének egyik döntö fontosságú feltétele. A harcosok kommunista nevelésének felelössége a politikai szervekre és a pártszervezetekre hárult, s ezek valóban sokat tettek a katonai fegyelem megszilárdításáért, a parancsnoki állomány szervezö képességének fejlesztéséért, valamint azért, hogy az egész személyi állományt a csapatok harcképességének és harckészültségének további fokozására mozgósítsák. Most, miután az ország fegyveres eröit sikerült új haditechnikai eszközökkel felszerelni, a párt elsörendü feladatként tüzte a politikai szervek elé, hogy mozgósítsák a katonákat ezek kezelésének elsajátítására. A párt központi bizottságának utasítására még 1931 májusában összeült a hadseregbeli pártsejtek titkárainak harmadik konferenciája, amely a következö feladatokat állította a kommunisták elé: magyarázzák meg a harcosoknak a kommunista párt politikájának fö irányvonalát, tömörítsék öket a párt köré, s indítsanak harcot annak érdekében, hogy a kiképzésben, oktatásban, fegyelemben, a haditechnikai eszközök és a korszerü harc bonyolult formáinak elsajátításában minél jobb eredményeket érjenek el. A hadsereg technikai átszervezése, a szovjet katonák nagyfokú politikai és kulturális fejlödése megkövetelte a politikai szervektöl, a hadsereg és a flotta pártszervezeteitöl, hogy munkájuk formáit és módszereit megváltoztassák. A pártszervezetek tevékenységének megjavítására nagy hatással voltak a `XVII. pártkongresszusnak a pártépítési kérdésekben hozott határozatai. A kongresszus megállapította, hogy a pártsejtek mind összetételük, mind feladataik és végzett munkájuk tekintetében kinöttek a régi típusú sejtek kereteiböl. Ezért a sejteket alapfokú pártszervezetekké kell átszervezni. A kongresszus új tételekben határozta meg a pártszervezetek nagyobb hatáskörét, tevékenységük fö tartalmát. A hadseregben és a hajóhadnál a párt alapszervezetei az egységeknél és a hajókon alakultak meg, az alegységeknél pedig századpártszervezetek. Ezek akkor 269000 kommunistát egyesítettek, ami az egész személyi állomány 24,2 százalékát tette ki. A pártszervezetek átszervezése fellendítette a munkát a párton belül, s növelte a kommunisták felelösségét a csapatok és hadihajók személyi állományának harci és politikai kiképzésében. A kommunisták aktív közvetítöi voltak a párt eszméinek és határozatainak. Elmagyarázták a katonáknak a XVII. pártkongresszus tételeit, az országban végbement hatalmas társadalmi változásokat, az elsö szocialista állam védelmének nemes feladatait, és segítségére voltak a politikai szerveknek, hogy az elöforduló fegyelmezetlenséget vagy hanyagságot megszüntessék. A politikai szervek megerösítették a pártszervezetek vezetését, többet foglalkoztak a pártmunkával, a kommunisták és a pártaktíva nevelésével, a taggyülések megszervezésével. Ezzel párhuzamosan aktívabb munkára serkentették az egyre szaporodó Komszomol-szervezeteket. 1930-ban a fegyveres erök személyi állományának 18,2 százaléka volt Komszomol-tag, 1934-ben 23,9, 1938-ban pedig már 32 százaléka. A korábbi pártsegítö Komszomol-csoportok helyett 1930-ban a csapatoknál Komszomol-sejtek alakultak, s ezeket a Komszomol központi bizottsága XIX. plénumának határozata értelmében Komszomol-alapszervezetekké alakították át. A hadseregbeli Komszomol-szervezetek vezetöségének erösítése végett 1938-ban a Vörös Hadsereg Politikai Föcsoportfönöksége mellett, valamint a katonai körzetekben külön osztályokat szerveztek, a magasabbegységek politikai osztályain pedig a Komszomol-munka irányítására külön osztályvezetö-helyettesi beosztást létesítettek. A szervezeti formák és munkamódszerek megváltozásának eredményeként a hadsereg és a flotta Komszomol-szervezetei hatékonyabban tudták befolyásolni a komszomolisták mindennapi életét és tanulását. Gyakorlati tevékenységük most már arra irányult, hogy minden egyes Komszomol-tag elsajátítsa a technikai eszközök kezelését, példamutató legyen a tanulásban és fegyelemben, s a haza erös, megbízható védöje váljék belöle. A politikai szervek és a pártszervezetek segítettek a Komszomol-aktívák kinevelésében és abban, hogy az arra érdemes komszomolistákat elökészítsék a párttagságra. A politikai szervek és a pártszervezetek nagy figyelmet fordítottak a szovjet harcosok politikai és kulturális nevelésére. A szovjet katonák mindig tevékenyen részt vettek az ország életében. A Vörös Hadsereg a szocialista társadalom öntudatos építöinek és a haza védelmezöinek igazi nevelö iskolája volt. Élénken reagált a párt és a kormány minden fontos intézkedésére, részt vett a hatalom helyi és magasabb szerveinek megválasztásában, a különféle társadalmi és állami szervezetek tevékenységében. A hadseregben és a flottánál a politikai munka egész rendszere úgy épült fel, hogy a személyi állomány mindig tájékozott volt a hazai és nemzetközi eseményekröl, és katonai kötelezettsége teljes tudatában végezte feladatait. A hadseregnek sok kulturális-felvilágosító intézménye volt. Már 1934-ben 15 ezer Lenin-sarok, 1336 klub és 142 kultúrpalota müködött. A rákövetkezö évek során még több ilyen intézmény létesült: 1938-ban több mint 26 ezer Lenin-sarok, 1900 klub és 267 kultúrpalota szolgálta a hadsereg igényeit. A kulturális-felvilágosító intézmények a politikai szervek irányításával tudományos, politikai s katonai ismereteket, s olyan könyveket, folyóiratokat, újságokat terjesztettek, amelyek hozzájárultak mind a sorkatonák, mind a parancsnokok erkölcsi és kulturális arculatának formálásához. Évröl évre a leszerelt katonák ezrei tértek vissza a gyárakba, kolhozokba, szovhozokba; a hadseregben valamennyien kijárták a katonai, politikai és kulturális nevelés iskoláját, s készen álltak arra, hogy veszély esetén bármely pillanatban hazájuk védelmére keljenek. Voltak köztük gépkocsivezetök, traktorosok, technikusok, kulturális munkások és más szakemberek, akik méltó helyet igyekeztek elfoglalni a szocialista társadalom építöinek soraiban. Sokat közülük megválasztottak községi tanács

elnöknek, kolhozelnöknek, szövetkezeti vezetönek. 1930-ban a leszereltek közül 17500-an lettek kolhozvezetök, 25000-en traktorosok, 14000-en pedig számvevök. 1936-ban a tartalékos állományba helyezettek között tízezerszámra voltak traktorosok, gépkocsivezetök, híradósok stb. Mindezekre a párt bizton számíthatott az ország szocialista átalakulásáért folytatott munkában. A szovjet fegyveres erök fejlödésük során jelentös eredményeket értek el. A személyi kultusz következtében viszont súlyos kárt szenvedtek azokban az években. Sztálin, aki azt a hibás tételt állította fel, hogy az országon belül egyre élezödik az osztályharc, semmivel sem indokolható rosszindulattal és gyanakvással viseltetett a párt és az állam számos tekintélyes funkcionáriusával, köztük katonai személyiségekkel szemben is. Ennek folytán tömeges megtorlásokat alkalmaztak parancsnokok és politikai munkatársak ellen. Sok szovjet hadvezér, parancsnok, politikai munkatárs pusztult el ártatlanul, köztük Gamarnyik, a Vörös Hadsereg politikai föcsoportfönöke, Bljuher, Jegorov, Tuhacsevszkij marsallok, Kork, Uborevics, Ejgycman, Jakir kiváló hadvezérek és mások. Adatok vannak rá, hogy gyanakvását a német hadvezetés a Vörös Hadsereg harcképességének aláaknázására igyekezett felhasználni. Hruscsov a XXII. pártkongresszuson mondott záróbeszédében kijelentette: "A külföldi sajtóban az az érdekes közlemény bukkant fel, hogy amikor Hitler országunk megtámadására készülödött, kémszolgálata révén hamisított dokumentumot csempészett be, mely szerint Jakir, Tuhacsevszkij és más elvtársak a német vezérkar ügynökei. Ez az állítólagos titkos Żdokumentum®Beneshez, Csehszlovákia elnökéhez került, aki azt nyilván jó szándékkal, eljuttatta Sztálinhoz. Jakirt, Tuhacsevszkijt más elvtársakkal letartóztatták, majd kivégezték öket." 314 A Vörös Hadsereg és Flotta sok kiváló parancsnoka esett áldozatul a megtorlásnak; olyanok, akik katonai kerületeket, hadseregeket, hadosztályokat, ezredeket, flottákat, flottillákat és hadihajókat vezettek. Velük együtt kiváló politikai munkatársak, vezérkari tisztek, a hadsereg és a flotta különbözö fegyvernemeinek és szolgálati ágainak tapasztalt szakértöi pusztultak el. A kiváló hadvezérek, pártmunkások, tapasztalt parancsnokok és politikai munkatársak elpusztí-ů tása súlyos veszteség volt a szovjet fegyveres erök számára. Ezt a veszteséget semmiképpen nem lehetett rövid idö alatt pótolni. Olyan nagy képzettségü és tapasztalt emberek pusztultak el, akik a katonai vezetéshez szükséges minden tudással és képességgel rendelkeztek. A helyükbe kinevezett fiatal káderek a háború kitöréséig eltelt rövid idö alatt nem tudták kellö fokon elsajátítani a hadvezetés müvészetét. A tömeges repressziók, melyek "a nép ellenségeivel" való harcjegyében a párt-, a szovjet-, a Komszomol-aktívát és a fegyveres erök tiszti állományát sújtották, s amelyekért elsösorban Sztálint terheli a felelösség, igen meggyengítették parancsnoki karunkat. Ez volt egyik legföbb oka annak, hogy a Vörös Hadsereg a Nagy Honvédö Háború kezdeti szakaszában kudarcokat szenvedett. 1937 májusában a párt központi bizottsága úgy határozott, hogy a fegyveres eröknél bevezeti a katonai komisszáriátus intézményét. A párt ezt olyan ideiglenes intézkedésnek tartotta, amelyet a nemzetközi helyzet feszültsége, a szovjet fegyveres erök létszámának megnövekedése, valamint a hadsereg és a flotta életében kialakult helyzet tett szükségessé. A katonai komisszárok a parancsnokokkal együtt sokat tettek a politikai pártmunka megjavítása, a rend és a fegyelem megszilárdítása, a harcképesség fokozása érdekében. A Szovjetunió központi végrehajtó bizottsága és a népbiztosok tanácsa 1937. augusztus 15-én jóváhagyta "A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg katonai komisszárjairól" szóló rendeletét, amely megszabta a katonai komisszárok feladatait, jogait és kötelmeit. Funkciójuk elsösorban az volt, hogy a csapatoknál, magasabbegységeknél, katonai tanintézeteknél, intézményeknél és parancsnoki szerveknél közvetlenül vezessék és irányítsák a pártpolitikai munkát. A katonai komisszáriátus intézményének bevezetése bizonyos fokig korlátozta a parancsnok jogait, de nem szüntette meg az egyszemélyi vezetés elvét a hadseregben. A katonai komisszárokra vonatkozó rendelet hangsúlyozta, hogy a parancsnok és a komisszár együttesen felelös a csapat kiképzéséért, neveléséért, politikaierkölcsi állapotáért, "alulról fölfelé az egész személyi állomány katonai kötelességének teljesítéséért és katonai fegyelméért, a csapat harci, hadmüveleti és mozgósítási készenlétéért, fegyverzetének és gazdaságának állapotáért". 315 Ugyanakkor a rendelet világosan kimondta, hogy "a parancsnok az alája rendelt csapat (magasabbegység, szerv, intézmény stb.) legmagasabb vezetöje, a parancsokat a csapat (magasabbegység, szerv, intézmény stb.) parancsnoka nevében kell kiadni, ilyen formában: "megparancsolom". Az 1937-ben bevezetett katonai komisszáriátus intézménye tehát lényegesen más volt, mint a polgárháború idején létesített hasonló nevü intézmény. A polgárháború éveiben a komisszárok ellenörizték a parancsnokok tevékenységét, akik között a régi hadseregböl való szakemberek is voltak. Az új komisszároknak ellenben az volt a feladatuk, hogy a kommunista párt és a szovjet állam nevelte parancsnokoknak segítsenek a katonai vezetés munkájában. Irányították a politikai szervek, pártés Komszomol-szervezetek tevékenységét, gondoskodtak a parancsnoki káderek eszmei-politikai neveléséröl, ápolták a helyi pártszervezetekkel való állandó kapcsolatot, és azon fáradoztak, hogy a csapat vagy a hadihajó személyi állományát szoros baráti viszony füzze az üzemek, gyárak, kolhozok, szovhozok dolgozóihoz. Az elsö ötéves terv idöszakában a szovjet fegyveres erök soraiban nagy változások mentek végbe. A párt és a kormány a szüntelenül fejlödö szocialista ipar segítségével sikerrel valósította meg a hadsereg és a flotta technikai újjászervezését. A hadsereg szervezeti felépítése és vezetési szervei összhangba kerültek azokkal a követelményekkel, melyeket a korszerü háború állít a különbözö fegyvernemek elé. A katonai tanintézetek átszervezése lehetövé tette a pártnak és a kormánynak, hogy kineveljék a szükséges parancsnoki, politikai és müszaki kádereket, és a hadtudomány, az új technika fejlödésének figyelembevételével végezzék a katonai oktató-nevelö munkát. Az elsö két ötéves terv eredményeként a Vörös Hadsereg korszerü, élenjáró hadsereggé vált, és szilárd alapokon fejlödhetett tovább. Éberen örködött a szovjet nép békés alkotó munkájának zavartalanságán, s megvolt az ereje, hogy megvédelmezze a hazát az imperialista államok agressziójától keleten és nyugaton egyaránt. A Szovjetuniónak a szocialista építésben elért döntö sikerei különös élességgel rajzolódtak ki a kapitalista rendszer általános válságának sötét hátteréböl. Az 1929-1933-as gazdasági válságra következö sajátos depresszió nyomán még erösebben jelentkeztek az imperializmus ellentétei, világosan tanúskodva arról, hogy a kapitalista gazdaság gyógyíthatatlan betegségben szenved. A fasizmus megerösödése Németországban és Olaszországban, az agresszív államok tömbjének kialakulása, az egyre jobban érlelödö háborús veszély, az a tény, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország vezetö körei az új háborút bármi áron is a Szovjetunió ellen akarták irányítani mindez rányomta bélyegét az egész nemzetközi életre. A Szovjetunióban az ország iparosítása, a mezögazdaság kollektivizálása és a kulturális forradalom a szocializmust építö szovjet nép hatalmas eredménye volt, s egyben alapul szolgált a fegyveres erök átszervezéséhez, miáltal a honvédelem ereje megnövekedett. A kommunista párt a szovjet diplomácia minden eröfeszítését továbbra is a fenyegetö háború elhárítására, az európai és ázsiai fasiszta agresszió elleni harcra, a világ békeszeretö eröinek egyesítésére összpontosította; de egyidejüleg fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy erösítse a hadsereget és a flottát, s felkészítse az országot a honvédelemre.