A SZABADSÁGSZERETŐ NÉPEK ÖSSZEFOGÁSA A FASISZTA AGRESSZIÓ ELLEN

A SZABADSÁGSZERETŐ NÉPEK ÖSSZEFOGÁSA A FASISZTA AGRESSZIÓ ELLEN

1. Az antifasiszta koalíció kialakulása Amikor a fasiszta Németország vezetöi hitszegö támadást indítottak a Szovjetunió ellen, arra számítottak, hogy sikerül elszigetelniük a Szovjetuniót, és rávehetik a nyugati államokat a szocializmus országa elleni közös akcióra. Ám a fasiszták hitszegése saját maguk ellen fordult. Világszerte a legerélyesebben tiltakoztak Németország rablótámadása ellen. Valamennyi ország haladó eröi kifejezésre juttatták, hogy készek támogatni a szovjet népet, amely fegyveres harcot kénytelen vívni a német fasizmus ellen. Ilyen körülmények között a szovjet külpolitika egyik legfontosabb feladata az volt, hogy összefogja a fasizmus ellen küzdö, szétforgácsolt eröket, hogy minél több szövetségesre tegyen szert ebben a súlyos háborúban. Amikor a kommunista párt és a szovjet kormány az antifasiszta koalíció létrehozását tüzte ki feladatául, reálisan számba vette a nemzetközi küzdötéren kialakult eröviszonyokat, és a történelmi fejlödés objektív törvényszerüségeinek beható elemzéséböl indult ki. A párt és a kormány ezekben a törekvéseiben mindig szem elött tartotta Lenin útmutatásait, amelyek szerint a munkásosztály az egész dolgozó emberiség felszabadításáért vívott harcában csak akkor gyözhet, ha ennek érdekében minden erejét megfeszíti, és "feltétlenül, a legalaposabban, a leggondosabban, a legóvatosabban, a legügyesebben kihasznál mindent, még egészen kis rést is ellenségeink soraiban, a különbözö országok burzsoáziája, az egyes országokban pedig a burzsoázia különbözö csoportjai és válfajai közötti minden érdekellentétet, másrészt kihasznál minden, akár szikrányi lehetöséget is arra, hogy olyan szövetségeshez jusson, amely mögött tömegek állanak, még ha csak ideiglenes, ingadozó, bizonytalan, megbízhatatlan és feltételes is ez a szövetséges. Aki ezt nem értette meg, az mákszemnyit sem értett meg a marxizmusból és általában napjaink tudományos szocializmusából." Lenin zseniális útmutatásainak óriási jelentösége volt abban a bonyolult helyzetben, amelyben a második világháború megindult és lezajlott. Ez a helyzet azért volt bonyolult és sajátszerü, mert e háborúban az éles nemzetközi ellentétek két típusa fonódott össze: nevezetesen az imperialista hatalmak két csoportosulása közötti ellentété és azoké, amelyek az imperializmus, kiváltképpen annak legagresszívabb és legbarbárabb formája, a fasizmus és a szocializmus között fennállt. A fasiszta államok agresszív törekvései, a német imperializmus régi, világuralmi vágyai, nemcsak a Szovjetunió számára jelentettek súlyos veszélyt, hanem Anglia, az Egyesült Államok és más országok politikai függetlenségét és nemzeti szuverenitását is fenyegették. A brit birodalom mélyenszántó válságon ment át. Hatalmi pozíciója jelentösen meggyengült. A német imperialistáknak az Anglia elleni háborúval az volt a céljuk, hogy Északés Dél-Afrikában megkaparintsák gyarmatait és a kontinens e részeit a maguk gazdasági uralma alá hajtsák. A német-olasz csapatok líbiai betörése folytán veszély fenyegette a közelés közép-keleti angol gyarmatokat, és Anglia hadászati jelentöségü közlekedési vonalait. Ebben az idöben a Távol-Keleten a japán militaristák, Kína és Indokína jelentös területeinek elfoglalása után, nagy arányokban tevékenyen készültek arra, hogy megkaparintsák az olyan angol gyarmatokat és domíniumokat, mint a Brit Malájföld, Burma, India, Új-Zéland, Ausztrália. Német és japán agresszió fenyegette az Egyesült Államokat is. Az Egyesült Államok és Anglia legélesebb szemü politikusai elött világos volt, hogy ha Németország sikeresen befejezné a Szovjetunió elleni hadjáratát, ez biztosítaná a fasiszta államok osztatlan uralmát Európában, a Közelés Közép-Keleten, valamint Afrikában. Újabb hatalmas gazdasági eröforrások birtokában Hitler sok milliós hadsereget vethetett volna be a brit birodalom és az amerikai kontinens meghódítására. Ez esetben az Egyesült Államok rendkívül elönytelen körülmények között kerülhetett volna katonai összeütközésbe a hitleri Németország vezette fasiszta államokkal. Az amerikai imperialisták körében nagy riadalmat keltett az, hogy Japán egy csendes-óceáni háborúra készült, fegyveres úton igyekezvén elfoglalni Délkelet-Ázsia országait. A két kapitalista csoportosulás közötti mély imperialista ellentétek, a Nagy Honvédö Háború nemes felszabadító céljai, és a szabadságszeretö népeknek a fasizmussal szemben érzett gyülölete megteremtették az objektív feltételeket ahhoz, hogy az államoknak és népeknek egy széles körü antifasiszta frontja alakuljon ki. Éppen ezek a körülmények tették lehetövé a Szovjetuniónak, hogy szövetségeseket szerezzen magának a fasiszta Németország elleni harcban. A szovjet állam vezetöi azon a véleményen voltak, hogy az antifasiszta államok szövetségének feltétlenül létre kell jönnie, mert ez elönyös és nélkülözhetetlen mindazoknak, akik érdekeltek a fasiszta agresszorok szétzúzásában. A fasiszta Németország és a militarista Japán a szovjet ország és az angol-amerikai csoport közös ellenségének bizonyult. A világ társadalmi fejlödésének dialektikája folytán úgy adódott, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánykörei, amelyek annak idején elég sokat tettek a hitlerista Németország pénzügyi és politikai támogatására, most noha kommunistaellenesek voltak kényszerülten belátták, mekkora veszély fenyegeti országaikat. Csak a Szovjetunióval való együttmüködés tette számukra lehetövé, hogy a fasiszta Németország elleni harcban helytálljanak és gyözelmet arassanak. A Szovjetunió mint szocialista nagyhatalom, a fasiszta blokk országai elleni harc föereje volt, döntö szerepet játszott a népek és kormányok hatalmas koalíciójának megalakításában. Egy ilyen szövetségen belül elkerülhetetlenek voltak az ellentétek, a nézeteltérések a háború és a világ, háború utáni berendezésének kérdéseiben. Nyilvánvaló volt, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánya a fasiszta Németország szétzúzásában nem lát mást, mint eszközt imperialista vetélytársának félreállítására. A Szovjetunió viszont a német fasizmus szétzúzásával igyekezett Európában kiírtani a fasiszta rendszert, megteremteni a tartós demokratikus békét, örökre megszabadítani Európa népeit egy újabb német agresszió veszélyétöl. Noha ez a koalíció különbözö társadalmi és politikai rendszerü államok szövetsége volt, a kialakult helyzet megkövetelte az együttmüködést a fö cél: a közös ellenségnek a német fasizmusnak a szétzúzása érdekében. A szovjet kormány, a lenini külpolitikai elvekhez híven, szükségesnek tartotta, hogy lelkiismeretesen teljesítse vállalt kötelezettségeit, s ezeket teljesítette is az egész második világháború folyamán. 1941. július elején a szovjet kormány azt javasolta Angliának, hogy lépjenek szövetségre a fasiszta Németország és csatlósai elleni harcra. Ebben az ügyben Moszkvában tárgyalásokat folytatott Cripps angol nagykövettel. E tárgyalások eredményeképpen 1941. július 12-én aláírták a szovjetangol egyezményt "A Németország elleni háborúban való együttmüködésröl". A szerzödés arra kötelezte a feleket, hogy a hitlerista Németország elleni háborúban mindenben kölcsönösen segítik és támogatják egymást, és csak közös megegyezés alapján folytatnak tárgyalásokat, s kötnek fegyverszünetet vagy békét. Ez az egyezmény volt az elsö fontos lépés az antifasiszta koalíció létrehozása terén. Bár az egyezmény általános jellegü volt, és nem tartalmazott konkrét megállapításokat a kölcsönös kötelezettségekre vonatkozólag, arról tanúskodott, hogy a felek érdekeltek a szövetségi kapcsolatok kialakításában és fejlesztésében. Egy hónappal késöbb, 1941. augusztus 16-án a Szovjetunió és Anglia "Áruforgalmi, hitelés klíringegyezményt" írt alá. Az angol kormány arra kötelezte magát, hogy növeli a Szovjetunióba irányuló szállítások volumenét, s ezek finanszírozására 10 millió font sterling összegü, háromszázalékos kölcsönt nyújtott a Szovjetuniónak. A koalíciók ereje és hatásossága azonban nem magukban a kötelezettségekben, hanem azok teljesítésében, a kölcsönös gazdasági és katonai segítség hatékonyságában, a háború arcvonalain pedig az eröfeszítések koordinálásában nyilvánul meg. Az antifasiszta koalíció országainak közös tevékenységére 1941-ben és 1942-ben amikor a Szovjetunió Németorszá 353j95d ggal vívott párviadalában óriási nehézségekkel küszködött fokozott szükség volt. Éppen ezért teljesen jogos volt Sztálinnak a második arcvonal ügyében 1941. július 18-án Churchillhez intézett üzenete. Ebben az üzenetben ez olvasható: "Egy észak-franciaországi front hitleri eröket vonhatna el keletröl, s ezen túlmenöen egyszersmind Hitler Angliába való betörését is lehetetlenné tenné. Egy ilyen front létrehozása Nagy-Britannia hadseregének és Dél-Anglia egész lakosságának körében egyaránt népszerü lenne. El tudom képzelni egy ilyen front létrehozásának a nehézségeit, de úgy látom, hogy azt a nehézségek ellenére létre kellene hozni, nemcsak közös ügyünk, hanem magának Angliának az érdekében is." Az angol kormány azonban a Szovjetuniónak a második frontra vonatkozó javaslatait hol csapathiányra, hol hajótér-hiányra, hol meg a Franciaország partvidékén létesített német erödítmények erejére hivatkozva, kategorikusan elvetette. Az utóbbi "érvet" illetöen meg kell mondanunk, hogy ezek az "erödítmények" a hitlerista tábornokok szerint is "propagandisztikusak" voltak. Az angol kormánynak ez az álláspontja megkönnyítette a német fasiszta vezetésnek a Szovjetunió elleni hadviselését; lehetövé tette a hitleristáknak, hogy keleten a lehetö legnagyobb erövel lépjenek fel. Az amerikai kormány, noha Roosevelt 1941. június 24-i nyilatkozatában megígérte a Szovjetunió támogatását, a háború elsö hónapjaiban ugyancsak nem fogott hozzá a Szovjetunió hathatós megsegítéséhez, és lényegében várakozó álláspontra helyezkedett. Nem mondhatjuk, hogy Anglia és az Egyesült Államok vezetö politikusai nem látták volna a szovjet nép hösies harcának nagy jelentöségét országuk sorsa szempontjából. Churchill nyíltan bevallotta: "Az oroszok hadbalépése elvonta a német légieröt a Nagy-Britannia elleni támadásoktól, és csökkentette az invázió veszélyét. Ez a Földközi-tengeren is jelentösen megkönnyítette helyzetünket." Az Angliát és az Egyesült Államokat fenyegetö veszély oly nagy és annyira nyilvánvaló volt, hogy ezeknek az országoknak az uralkodó köreiben még a Szovjetuniónak Németország feletti esetleges gyözelme sem keltett komoly nyugtalanságot (bár ebbe a gyözelembe az Egyesült Államok és Anglia imperialistái nem nagyon hittek); más körülmények között az ilyen lehetöség óriási riadalmat keltett volna. Feis, amerikai történész a következöképpen jellemzi ezt a helyzetet: "Az adott viszonyok között a katonai szükségesség állt az elsö helyen . . . . Bármilyen kellemetlenséggel jár is esetleg a késöbbiekben a szovjet gyözelem, ez mind elhalványult a Nagy-Britanniát még mindig fenyegetö komoly veszély: a légitámadások okozta halál, az éhség, az invázió, az egész birodalom esetleges széthullása mellett." Az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreiben nagyon el volt terjedve az a vélemény, hogy a Szovjetunió mindössze néhány hétig lesz képes ellenállni a német támadásnak. Ezt a nézetet vallotta a brit vezérkar, Stimson, az Egyesült Államok hadügyminisztere, Knox, amerikai tengerészetügyi miniszter és Marshall vezérkari fönök is. Morgenthau, a nemzetközi kérdések ismert amerikai szakértöje ezt írta: " . . . Amikor 1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót, a Nyugat katonai körei azon a véleményen voltak, hogy az oroszok maximum 6 hónapon belül kapitulálnak." Az Egyesült Államok és Anglia katonai vezetöi és politikusai azon a véleményen voltak, hogy a Szovjetunióba irányuló szállítások elkésnek, és majd a hitlerista Németország kezére kerülnek; úgy okoskodtak, hogy tartalékaik mozgósításával maximálisan fokozniuk kell erejüket, a végsökig kihasználva a szovjet nép ellenállása eredményeképpen nyert idöt. Az Egyesült Államok monopóliumai, politikájuk régi hagyományainak megfelelöen, a Szovjetunióval szemben érzett osztályellenszenvtöl vezérelve, a kialakult helyzetet arra próbálták kihasználni, hogy a Szovjetunió számlájára nyerészkedjenek. Ez az oka annak, hogy az amerikai elnök június 24-i nyilatkozata ellenére a lend-lease törvényt nem terjesztették ki azonnal a mi országunkra is. Amerikai hadianyagot a Szovjetunió csak készpénz-elszámolás ellenében kaphatott, azzal a feltétellel, hogy a szovjet kormány eleget tesz bizonyos, a Szovjetunió számára elfogadhatatlan kötelezettségeknek. 1941. szeptember 11-én Roosevelt, Hopkins és Hull fogadta Umanszkijt, a washingtoni szovjet nagykövetet, és közölték vele, hogy szállítások hitelbe csak az esetben teljesíthetök, ha a szovjet kormány hajlandó tájékoztatni az amerikai kormányt aranykészletéröl. Az Egyesült Államok kormányköreiben azonban nem voltak egységesek a nézetek a Szovjetuniót illetöen. Az uralkodó osztályok képviselöinek egy része, a helyzet reális felmérése alapján ragaszkodott ahhoz, hogy a Szovjetuniónak haladéktalanul segítséget nyújtsanak. Már a Nagy Honvédö Háború elsö hónapjaiban kitünt, mennyire tarthatatlan a

z amerikai katonai szakembereknek a szovjet-német arcvonal eseményeinek alakulására vonatkozó jóslata. Roosevelt ennek láttán úgy döntött, hogy Moszkvába küldi tanácsosát, Hopkinst, objektív információk beszerzésére. Hopkins, Steinhardttal, az Egyesült Államok moszkvai nagykövetével folytatott beszélgetése során kijelentette, hogy küldetésének fö célja megállapítani: vajon csakugyan olyan katasztrofális helyzetben van-e a Szovjetunió, mint ahogyan azt az Egyesült Államok hadügyminisztériumában vélik, és a moszkvai amerikai katonai attasé jelentésében vázolta. Az amerikai elnök Sztálinhoz intézett levelében, amelyben Hopkins megbízatását meghatározta, ezt írta: "Kérem Önt, legyen Hopkins úr irányában ugyanolyan bizalommal, mintha velem személyesen beszélne. ö közvetlenül beszámol majd nekem az Ön elötte kifejtett nézeteiröl, és elmondja, hogy az Ön véleménye szerint melyek a legsürgösebb problémák, amelyekben a segítségükre lehetünk." Hopkins beszélgetést folytatott Sztálinnal, a szovjet katonai parancsnokság képviselöivel, valamint az Egyesült Államok és Anglia moszkvai nagykövetével. E beszélgetések során megtárgyalták a szovjet-német arcvonalon kialakult helyzetet és a háború perspektíváját; megvizsgálták a Szovjetunió szükségleteit. Hopkins kijelentette, hogy az Egyesült Államok kormánya kész hadiszállításokkal segíteni a Szovjetuniót, de hangsúlyozta, hogy a kormány hosszú lejáratú ellátásra vonatkozólag csak akkor hoz majd döntést, amikor "pontos adatok állnak rendelkezésére nemcsak az oroszországi katonai helyzetröl, hanem Oroszország fegyvereinek típusairól, mennyiségéröl és minöségéröl, valamint nyersanyag-készleteiröl és ipari potenciáljáról is." Az Egyesült Államoknak az ilyen információk iránti érdeklödése túlment azon, hogy egyszerüen csak megismerje a Szovjetuniónak Németországgal szembeni ellenállása lehetöségeit. A tárgyalások során Hopkins több ízben is érintette a távol-keleti problémákat. Hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak nagy érdeke füzödik ahhoz, hogy "a Távol-Keleten, Szibériát is beleértve, fenntartsák a helyzet stabilitását." Hopkins kifejezésre juttatta ama véleményét, hogy Japán a közeljövöben kísérletet tesz majd a Szovjetunió megtámadására. Vitathatatlan, az Egyesült Államok bizonyos körei a Szovjetuniót be akarták rántani egy Japán elleni háborúba, hogy így a Szovjetunió erejével gyengítsék távol-keleti ellenfelüket és vetélytársukat, valamint, hogy a Szovjetunió súlyos helyzetét kihasználva, behatoljanak a Távol-Keletre és Szibériába. Nem véletlen, hogy a Hopkins elutazása elötti napon, 1941. július 22-én Roosevelt katonai tanácsadói a következöket írták emlékiratukba: "Ha az Egyesült Államok kész a Csendes-óceán térségében hadat viselni, az ilyen háborút kirobbantó akciókat, amennyiben ez lehetséges, el kell halasztania addig, míg Japán bele nem bonyolódik egy szibériai háborúba." A szovjet félnek az volt a véleménye, hogy ha az Egyesült Államok valóban segíteni kívánja a Szovjetuniót, óvnia kell Japánt a Szovjetunió megtámadásától, és ezzel a figyelmeztetéssel egyidejüleg ki kell jelentenie, hogy "az Egyesült Államok a Szovjetunió segítségére siet, amennyiben azt Japán megtámadná." Ha a hadiszállítás kérdésében nem is született végleges döntés, Hopkins moszkvai útjának mégis volt jelentösége. Az volt a fö eredménye, hogy az Egyesült Államok kormányának képviselöje a helyszínen megismerkedett a viszonyokkal, és ennek során arra a szilárd meggyözödésre jutott, hogy a Szovjetunió helyt áll majd a súlyos harcban. "A legnagyobb bizakodással tekintek erre a frontra írta Hopkins Moszkvából Rooseveltnek . . . Itt hallatlanul erös a gyözni akarás." Hopkins küldetése hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió harcképességét illetöen az Egyesült Államok és Anglia kormányköreiben és katonai köreiben megváltozott a vélemény, megjavultak a szovjet-amerikai kapcsolatok. Sherwood, amerikai történész véleménye szerint ez a misszió "a háború idején fordulópont volt Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak a Szovjetunióhoz való viszonyában." Ugyanezt a nézetet vallotta több más szerzö, így Winant is, aki 1941-ben az Egyesült Államok angliai követe volt. 1941. augusztus 2-án az Egyesült Államok kormánya értesítette a szovjet kormányt arról a döntéséröl, hogy "egyre érezhetöbb gazdasági támogatást nyújt majd a Szovjetuniónak, hogy megerösítse a fegyveres agresszió elleni harcban." Roosevelt elnök, az Egyesült Államok álláspontját indokolva, kijelentette: " . . . Amerika biztonsága szempontjából életbevágóan fontos, hogy minden lehetö módon segítse hadianyaggal Oroszországot, mégpedig nemcsak ma, hanem mindaddig, amíg az hathatós küzdelmet vív a tengelyhatalmak ellen." Az Egyesült Államok kormánynyilatkozata, és az angol-szovjet egyezmény elömozdította az Egyesült Államok és Anglia erökifejtésének egyesítését a fasizmus elleni harcban, megvetette az alapját ezeknek az országoknak a Szovjetunióval való szövetségének. A Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok közötti együttmüködés megszilárdulásának egyik fö tényezöje az volt, hogy államérdekeik a fasiszta agresszió elleni harcban egybeestek, valamint, hogy az angol és az amerikai nép széles körü mozgalmat indított a Szovjetunióval való szövetségért. Ennek a mozgalomnak az élén a kommunista pártok vezette munkásosztály haladt. Az Egyesült Államok és Anglia dolgozói tisztában voltak vele, hogy a szovjet-német arcvonalon nemcsak a Szovjetunió sorsa döl el, hanem a saját sorsuk is; ezért azt követelték kormányuktól, hogy haladéktalanul építse ki a legszorosabb együttmüködést a Szovjetunióval. Az Egyesült Államok és Anglia nagyvárosaiban 1941 júniusában és júliusában hatalmas arányú tüntetések, népgyülések, konferenciák zajlottak le, amelyeken a dolgozók azt követelték kormányuktól, hogy haladéktalanul nyújtson segítséget a Szovjetuniónak. Londonban a fulhami villanytelep munkásai, az egyszerü emberek százezreinek érzelmeit kifejezésre juttatva, kijelentették: "Esküszünk, hogy veletek együtt harcolunk mindaddig, míg világméretekben véget nem vetünk a nemzetiszocializmus és a fasizmus veszélyének." A Szovjetunióval való együttmüködésért folytatott harcban nagy szerepük volt a szakszervezeteknek. Július 12-én a CIO-hoz tartozó szakszervezetek végrehajtó bizottsága 400000 munkás nevében felszólította az Egyesült Államok kormányát arra, hogy nyújtson korlátlan erkölcsi és katonai segítséget a Szovjetuniónak. 1941 októberében Moszkvában került sor a nem sokkal azelött megalakult angol-szovjet szakszervezeti bizottság ülésére, s ezen egy kiáltványt fogadtak el, amely az angol és a szovjet szakszervezetek összefogására mozgósított. Amerikaiak és angolok a washingtoni és londoni szovjet követséghez intézett levelek százaiban kifejezésre juttatták azt a szilárd meggyözödésüket, hogy a Szovjetunió legyözi a fasizmust, és önkéntesként jelentkeztek a Vörös Hadseregbe. A spanyol köztársasági hadseregben szolgált amerikai önkéntesek szervezetének, a "Lincoln brigád veteránjai"-nak a tagjai például a következöket írták a szovjet kormánynak: "Az az ügy, amelyért az Önök országa Hitler ellen harcol, az egész haladó emberiség ügye. Tisztában vagyunk vele, hogy a Vörös Hadsereg nemcsak a szovjet nép, hanem az egész emberiség nevében is küzd. Mély meggyözödésünk, hogy Önök gyözelmet aratnak a fasizmus felett . . . Készek vagyunk, ha erre szükség lesz, a béke és a demokrácia érdekében ismét hadba indulni, abban a szilárd meggyözödésben, hogy támogatni fog bennünket az amerikai nép." A szovjet nép iránti szimpátia érzése, a segíteni akarás, az Egyesült Államok és Anglia lakosságának valamennyi rétegénél a legkülönbözöbb formában mutatkozott meg. Egy angol nö, Mrs. Mac Robert, aki három pilótafiát vesztette el a fasizmus elleni harcban, 45000 font sterlinget adományozott, hogy ebböl egy "Mrs. MacRobert válaszol" nevü bombázót és négy vadászgépet gyártsanak. A vadászgépek közül hármat fiairól neveztek el, a negyediknek pedig a "Mrs. MacRobert üdvözlete Oroszországnak" nevet adták. Rincin, egy szovjet gözös ma már nyugdíjas kapitánya, a következöképpen emlékezik vissza egyik akkori élményére: "Sohasem felejtem el azt, amikor New Yorkban amerikai munkások egy csoportja több tucatnyi készlet meleg fehérnemüt és sok gyapjúpulóvert adott át nekem. Egy idösebb amerikai ezt mondotta: Mondja meg bátor katonáiknak, hogy büszkék vagyunk rájuk, csak üssék kíméletlenül a fasiszta banditákat. Az amerikai nép sohasem felejti el hösiességüket és férfias kitartásukat." Az Egyesült Államok és Anglia egyszerü emberei óriási érdeklödéssel és figyelemmel kísérték a szovjet-német arcvonal eseményeit. 1941 júliusában a londoni szovjet követség megkezdte a Szovjet Katonai Hírek címü, angol nyelvü bulletin kiadását. Az év végére a bulletin példányszáma 2000-röl 13000-re emelkedett. A követséghez rengeteg levél érkezett, amelyben a társadalom valamennyi rétegének képviselöi elismeréssel írtak a bulletin tartalmáról. A szovjet kormány amellett, hogy szoros együttmüködésre lépett Angliával és az Egyesült Államokkal, egyre erösebb kapcsolatokat épített ki a hitleristák által leigázott országok népével is. A Szovjetunió már a Nagy Honvédö Háború elsö heteiben diplomáciai kapcsolatba lépett Csehszlovákia, Lengyelország, Belgium és Norvégia emigráns kormányával, hangsúlyozván ezzel, hogy rendíthetetlen törekvése helyreállítani ezeknek az országoknak a nemzeti államiságát, és hö vágya e népeknek segítséget nyújtani felszabadító harcukban. A Szovjetunió politikájának a megszállt országok szempontjából nagy jelentösége volt. Ez különösen Csehszlovákia példájából világlott ki. Anglia és Franciaország kormánya, amikor 1939-ben hadba lépett Németországgal, nem anullálta a müncheni egyezményt, és nem tett közzé nyilatkozatot arról, hogy visszavonja Csehszlovákia német megszállásának elismerését. A két kormány hosszú ideig még egy olyan csehszlovák emigráns kormány alakításához sem járult hozzá, amelynek élén Benes, az angol-francia orientáció régi híve állott. Bruce Lockhart, akit mint angol diplomatát és kémet a csehszlovák emigránsok mellé küldtek ki, emlékirataiban azt írja, hogy az angol kormánynak a csehszlovák emigráns kormány iránt tanúsított magatartása hüvös és óvatos volt. A francia kormány csaknem teljesen ellenséges álláspontot foglalt el . . . A csehszlovákoknak a szó szoros értelmében véve nem volt centralizált szervezetük." Ugyanilyen álláspontot foglalt el az Egyesült Államok is. 1941 februárjában az Egyesült Államok kormánya egyik diplomatáját, Biddleyt, követnek nevezte ki valamennyi Londonban müködö emigráns kormány mellé, a csehszlovák kormányt kivéve. Az Egyesült Államoktól, Angliától és Franciaországtól eltéröen a Szovjetunió sohasem ismerte el a müncheni szerzödést, nem ismerte el Csehszlovákia megszállását és feldarabolását, s politikájával az ország nemzeti szuverenitása mellett szállt síkra. A szovjet kormány, a szabadságszeretö népek által a fasizmus ellen vívott közös harc érdekeit szem elött tartva, és abból a feladatból kiindulva, hogy létre kell hozni egy antifasiszta koalíciót, 1941. július 16-án azzal a javaslattal fordult a csehszlovák kormányhoz, hogy kössenek meg egy szovjet-csehszlovák egyezményt. A szovjetjavaslatot a csehszlovák hazafiak nagy lelkesedéssel fogadták, de ez egyben nagy riadalmat keltett az angol kormányban, amely attól tartott, hogy veszít a csehszlovák emigráns körökben élvezett befolyásából. Az angol kormány igyekezett a Szovjetuniót megalázni, és elöbb elismerni Csehszlovákia kormányát. De míg az angol politikusok azon törték a fejüket, hogy milyen kikötésekkel kapcsolják össze ezt az elismerést, a Szovjetunió július 18-án 12 órakor egyezményt írt alá Csehszlovákiával. Az angol kormány levelét csak délután 4 órakor kézbesítették a csehszlovák minisztereknek. Ebben a levélben Anglia politikai vezetöi ismételten kijelentették, hogy "a területi kérdéseket illetöen kitartanak álláspontjuk mellett", vagyis hivek maradnak a müncheni egyezményhez. S még egy évvel késöbb is, 1942. augusztus 5-én, amikor Anglia végre felismerte, hogy Németország tevékenységével széttépte a müncheni szerzödést, Eden egyik jegyzékében leszögezte, hogy a csehszlovák határok végleges megállapítására a háború után kerül majd sor. Az angol kormány egész idö alatt makacsul kitért Csehszlovákia München elötti határainak elismerése elöl, A szovjet-csehszlovák egyezmény szerint a két félnek kölcsönösen segítenie és támogatnia kellett egymást a hitleri Németország elleni háborúban. A szovjet kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy a legmesszebbmenöen támogatja a csehszlovák népet a fasiszta iga lerázásában. Az egyezményben rögzítették, hogy a Szovjetunió területén csehszlovák nemzeti katonai egységeket szerveznek, s ezek általános szovjet katonai vezetés alatt müködnek. A csehszlovák csapatokat ekkor ismerték el elsö ízben hivatalosan szövetséges állam katonai erejeként. 1941 öszén Buzuluk uráli városkában megalakították az 1. csehszlovák zászlóaljat. Svoboda hadseregtábornok, akinek jelentös szerepe volt a Szovjetunió területén alakult csehszlovák katonai egységek megszervezésében és harctevékenységük vezetésében, emlékirataiban ezt írja: "A szovjet szerveknek a csehszlovák katonai egységekhez való viszonya olyan alapokon nyugodott, mint a népek közötti kölcsönös kapcsolatról szóló marxista-leninista tanítás, a nemzeti és állami szuverenitás sérthetetlenségének a tiszteletben tartásán." A Szovjetunió és Csehszlovákia egyezményének óriási történelmi jelentösége volt a csehszlovák nép szempontjából. A Szovjetunió ismerte el elsöként és fenntartás nélkül Csehszlovákia nemzeti szuverenitását, a Szovjetunió fogadta el elsöként Csehszlovákiát egyenjogú szövetségesének a közös ellenség ellen viselt háborúban. A Csehszlovák Köztársaság, Klement Gottwald megállapítása szerint, a Szovjetuniónak köszönheti, hogy "ismét a nemzetközi porondra léphetett, mint törvényesen elismert, önálló államalakulat, amely az állami szuverenitás minden attributumával rendelkezik." Világos, hogy itt a München elötti határokkal rendelkezö Csehszlovákiáról volt szó. A szovjet-csehszlovák egyezmény megalapozta Csehszlovákia felszabadulását és újjászületését, a Szovjetunió és Csehszlovákia népei közötti barátság és együttmüködés további megszilárdítását. Sokkal bonyolultabban alakult a szovjet-lengyel viszony. A Londonban müködö lengyel emigráns kormány szovjetellenes politikája kiélezte ezt a viszonyt, sértve ezzel a szovjet és a lengyel nép életbevágó érdekeit, hiszen mindkét nép, a közös ellenség elleni harc céljából, az eröfeszítések egyesítésére törekedett. A lengyel emigráns kormánynak a Szovjetunióval szemben támasztott területi igényei, amelyeket az Egyesült Államok és Anglia bizonyos körei is támogattak, fokozták a nézeteltéréseket az antifasiszta koalíció tagjai között. Amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, Sikorski, a lengyel emigráns kormány elnöke már másnap politikai nyilatkozatot adott ki, amelyben kifejezetten azt követelte, hogy NyugatUkrajna és Nyugat-Belorusszija népeit ismét a lengyel földesurak igájába hajtsák. 1941. július 5-én Londonban tárgyalások kezdödtek Lengyelország és a Szovjetunió kormánya között. A lengyel emigráns kormány azt követelte, hogy a Szovjetunió mondjon le azokról az ösi belorusz és ukrán területekröl, amelyek népük szabad akaratnyilvánítása alapján kerültek a Szovjetunióhoz. Az angol kormány, amely a szovjet-lengyel tárgyalásokban a közvetítö szerepét vállalta, támogatta a lengyel emigráció területi igényeit. Az a veszély fenyegetett, hogy a tárgyalások zsákutcába jutnak. Sikorski azonban, minthogy tisztában volt a Szovjetunióval való szövetségi viszony megteremtésének jelentöségével, kormánya egyes tagjainak álláspontja ellenére belement abba, hogy szövetségi egyezményt kössön a Szovjetunióval, függöben hagyva Lengyelország keleti határainak kérdését. A lengyel emigránsok ugyanis arra számítottak, hogy Anglia és az Egyesült Államok támogatásával késöbb kicsikarhatják majd e kérdésnek az ö számukra kedvezö megoldását. Mikolajczyk, a lengyel emigráns kormány miniszterelnök-helyettese külön hangsúlyozta, hogy ennek a kormánynak a Szovjetunióval szemben fennálló területi követelései nem kerültek le a napirendröl. "A támogatásra vonatkozó kötelezettségvállalásunk fejében meghatározott feltételeket szabtunk ki az oroszoknak" írta Mikolajczyk. A szovjet-lengyel egyezményt 1941. július 30-án írták alá. Az egyezmény szerint a felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy kölcsönösen segítik egymást a háborúban, és a Szovjetunió területén egy lengyel hadsereget szerveznek. A Szovjetunióval kötött egyezmény megnyitotta az utat Lengyelország felszabadítása és állami újjászületése elött. Az egyezmény megkötésének hírét Lengyelországban nagy örömmel fogadták. Még az emigráns kormánnyal kapcsolatban álló egyes szervezetek is elismerték ennek az egyezménynek a jelentöségét. A baloldali szocialisták illegális lapja azt írta: "Akár akarjuk, akár nem, közös fronton állunk a szovjet néppel és a szovjet hadsereggel. Ha nem kapcsolódunk be a harcba ezen a történelem adta fronton, ez annyit jelent, hogy a kapitulálás politikáját választjuk." A szovjet és a lengyel nép barátsága a közös ellenség ellen vívott együttes harcban fejlödött és erösödött. A lengyel emigráns kormány azonban folytatta szovjetellenes intrikáját. Ez a többi között abból is kiviláglott, hogy a Szovjetunió területén alakítandó lengyel hadsereg élére a Szovjetunióval szembeni ellenséges érzületéröl közismert Anders tábornokot állította. A szovjet kormány és a "Szabad Franciaország" Nemzeti Bizottság között már a Nagy Honvédö Háború elsö napjaiban létrejött a kapcsolat. Június 24-én e bizottság elnöke, Charles De Gaulle tábornok kijelentette, hogy "a francia nép támogatja az orosz népet Németország elleni harcában . . ." Az ezt követö szovjet-francia tárgyalások sikeresek voltak, és 1941. szeptember 27-én jegyzékváltást eredményeztek. A szovjet kormány hivatalosan elismerte "Szabad Franciaország" Nemzeti Bizottságát, és kifejezésre juttatta, hogy kész minden tekintetben segíteni a francia hazafiakat, támogatni a hitleri Németország és szövetségesei elleni harcukat. Emellett a szovjet kormány kifejezte ama szilárd elhatározását, hogy a közös ellenség fölötti együttes gyözelem kivívása után "maradéktalanul helyreáll majd Franciaország függetlensége és nagysága." A Nagy Honvédö Háborúnak a kommunista párt és a szovjet kormány által meghirdetett felszabadító céljai elömozdították a világ összes demokratikus eröinek a Szovjetunió mögé való felsorakoztatását. A Szovjetunió lett az antifasiszta koalíció központja. Ilyen körülmények között határozta el az Egyesült Államok és Anglia, hogy megszervezik kormányföik találkozását. A kormányfök találkozóján természetesen részt kellett volna vennie a Szovjetuniónak is. Az Egyesült Államok és Anglia államférfiai azonban inkább külön tanácskozást tartottak. Ez a tanácskozás 1941 augusztusában zajlott le Argentína haditengerészeti támaszponton (ÚjFoundland-szigeten). Az Egyesült Államok és Anglia által a második világháborúban követett célok megvitatása során napfényre kerültek az angol-amerikai imperialista ellentétek. Az Egyesült Államok kormánya igyekezett a nyilatkozatba olyan pontokat bevenni, amelyek az amerikai töke elött megnyitották volna az utat a brit birtokokra. Churchill határozottan ellenezte az amerikai javaslatokat, s hangsúlyozta, hogy "Angliának egy percre sincsen szándékában lemondani a brit domíniumokban élvezett kiváltságos helyzetéröl." A tárgyalások eredményeképpen kompromisszumos megegyezésre jutottak. Az angol-amerikai nyilatkozatba bekerültek az Egyesült Államok régi követelései ("a tengerek szabadsága", az "egyenlö lehetöségek" stb.), amelyek gyarmati törekvéseket rejtettek. Az angol imperialisták érdekeit viszont egy olyan kikötéssel biztosították, amely szerint a nyilatkozat megvalósításánál figyelembe veszik majd "a fennálló körülményeket", amelyek voltaképpen Angliának a birodalom gyarmati népei fölötti uralomra való "jogát" takarták. A háború céljait összefoglaló angol-amerikai nyilatkozatot 1941. augusztus 14-én írták alá, s azt "Atlanti Chartá"-nak nevezték el. A nyilatkozat hangsúlyozta, hogy ebben a háborúban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem törekszik területének gyarapítására, és nem hajt végre semmiféle területi változtatást az érdekelt népek beleegyezése nélkül. A nyilatkozat hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok és Anglia tiszteletben tartja valamennyi népnek azt a jogát, hogy maga válassza meg kormányzati formáját, és valamennyi országnak egyenlö lehetöséget biztosit a kereskedelemhez és a gazdasági együttmüködéshez. Befejezö részében az angol és amerikai kormány kifejezésre juttatta azt a reményét, hogy a náci zsarnokság megsemmisítése után létrejön egy olyan béke, amely valamennyi országot hozzásegíti ahhoz, hogy a maga területén biztonságban éljen, és megtörténnek majd a szükséges intézkedések minden újabb agresszió megakadályozására; ennek érdekében "a világ valamennyi államának, egy realisztikus és morális rendszer követelményeit szem elött tartva, le kell mondania az eröszak alkalmazásáról, minthogy a jövöben semmiféle béke nem tartható fenn akkor, ha azok az államok, amelyek a saját határaikon kívül agresszióval fenyegetnek vagy fenyegethetnek, továbbra is szárazföldi, tengeri és légi fegyverzettel fognak rendelkezni." Churchill és Roosevelt azon a véleményen volt, hogy "az egyetemes biztonság egy szélesebb körü és szilárdabb rendszerének megteremtéséig az ilyen országokat le kell fegyverezni. Anglia és az Egyesült Államok támogatni fog minden más olyan megvalósítható rendszabályt is, amely megkönnyíti, hogy a békeszeretö népek a fegyverkezés terheit lerázzák magukról." A népek nagyarányú felszabadító mozgalma, a Szovjetunió által a háborúban követett igazságos célok arra késztették az Egyesült Államok és Anglia kormányát, hogy az "Atlanti Charta" egyes cikkelyeit demokratikus szellemben fogalmazzák meg. Ez az okmány kétségtelen jelentös volt, minthogy elömozdította a fasizmus ellen harcoló erök egyesülését. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya a "chartá"-ban mindamellett nem határozta meg egy antifasiszta koalíció céljait és feladatait. Az "Atlanti Chartá"-ban nem szögezték le annak szükségességét, hogy a hitlerista Németországot teljesen szét kell zúzni, és ennek érdekében mozgósítani kell az összes eröket. A nyilatkozatban egy szó sem esett a fasiszta rendszer likvidálásának konkrét útjairól, és a népeknek a fasiszta igából való kiszabadításáról. Végül a "charta" legfontosabb pontja, mely ama népek szuverén jogainak és önrendelkezésének helyreállításáról szólt, amelyeket e jogoktól eröszakos úton megfosztottak módot adott arra, hogy hódításnak csak a fasiszta hatalmak agresszív cselekedeteit nyilvánítsák, és ezzel szemmel láthatóan nyitva hagyta az ajtót a gyarmatosítók számára. Churchill így is értelmezte ezt a pontot. 1941. szeptember 9-én az alsóházban mondott beszédében megállapította: "Az Atlanti-óceánon lezajlott találkozásunkon föképpen ama európai államok és nemzetek szuverenitásának, önrendelkezésének és nemzeti életének helyreállítását tartottuk szem elött, amelyek ma a fasiszták igájában nyögnek." A brit miniszterelnök a továbbiakban "megmagyarázta", hogy a nyilatkozat nem vonatkozik "azokra a népekre, amelyeket vazallusi függöség köt a brit birodalomhoz." Az Egyesült Államok és Anglia kormányföinek tanácskozásán hadászati kérdéseket is megvitattak, de ezekben sem a kormányok, sem a két ország katonai szakértöi nem voltak hajlandók döntést hozni. Kennedy, az angol hadsereg vezérörnagya szerint a tanácskozás egyik részvevöje, Dill tábornok, Nagy-Britannia királyi vezérkarának fönöke megállapította, hogy "a Roosevelttel való találkozás politikai szempontból rendkívül értékes, személyi kapcsolatok kiépítése szempontjából pedig igen hasznos volt, katonai kérdésekben viszont az egyetlen eredménynek a háborúra vonatkozó álláspontok tisztázása tekinthetö." Dill, Kennedy szerint, azt tartotta, hogy "az amerikaiak szemmel láthatóan elhidegültek, nyilván azért, mert Oroszország a szövetségesük lett . . ." Ugyanilyen következtetésre jutott a Bostonban (USA) 1943-ban megjelent "Attack tanwin am 43" címü könyv szerzöje, Werner is, aki azt írta, hogy "a demokratikus táborban a katonai tervek veszedelmesen konzervatívak és pontatlanok voltak. Ez az oka annak, hogy az Egyesült Nemzetek stratégiája a hadi események után kullogott." A tanácskozáson a csendes-óceáni helyzetet is megvitatták. A szovjet kormánynak azt a javaslatát, amelyet a tanácskozáson Hopkins tolmácsolt, s amelynek értelmében az Egyesült Államoknak megfelelö figyelmeztetésben kellett volna részesítenie Japánt, nem fogadták el. Az Egyesült Államok és Anglia kormányföi megegyeztek abban, hogy az Egyesült Államok folytatja tárgyalásait a japán kormánnyal. Ebben a döntésben Japán vezetö körei annak bizonyítékát látták, hogy az Egyesült Államok nem kívánja támogatni a Szovjetuniót abban az esetben, ha azt japán megtámadná. Az argentínai konferencia részvevöi megvizsgálták a Szovjetunióhoz való viszony kérdését. A konferencián meghallgatták Hopkins beszámolóját moszkvai utazásáról. A szovjet-német arcvonalon a feszültség egyre fokozódott, a Szovjetunió hathatós megsegítésére vonatkozólag azonban konkrét határozatot most sem hoztak. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya arra szorítkozott csupán, hogy javaslatot tett egy moszkvai konferencia összehívására, amelyen megtárgyalnák a kölcsönös nyersanyagés hadianyagszállítások kérdését. Az a tény, hogy az Egyesült Államok és Anglia a háború céljaira vonatkozólag külön-külön nyilatkozatot tett közzé, a kezére játszott azoknak a reakciós köröknek, amelyek ellenezték egy antifasiszta koalíció kialakítását. Jóllehet az Egyesült Államok és Anglia kormánya következetlen volt a Szovjetunióval szemben, a szovjet kormány rendületlenül bízott abban, hogy ezeknek az országoknak a kormányköreiben nem a reakciós erök, hanem azok a reálisan gondolkodó politikusok jutnak majd gyözelemre, akik ezt a nézetet vallják: az agresszort csak a Szovjetunióval közös eröfeszítéssel lehet szétzúzni. 1941 szeptemberében az "Atlanti Charta" megvitatására Londonban összehívták a szövetségesek konferenciáját: a Szovjetunió, Anglia, Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Lengyelország, Hollandia, Norvégia, Jugoszlávia, Luxemburg és a "Szabad Franciaország" képviselöit. Az Egyesült Államok képviselöi nem hivatalosan vettek részt a konferencia munkájában, minthogy az Egyesült Államok még nem volt hadiállapotban a fasiszta blokk országaival, és így nem vitathatta meg nyíltan e háború problémáit a fasiszta blokkal szemben álló koalíció tagjaival. 1941. szeptember 24-én Majszkij, a Szovjetunió londoni nagykövete a konferencián felolvasta a szovjet kormány külön nyilatkozatát, amelyben a többi között ez állt: ". . . A szovjet kormány egyetért annak a nyilatkozatnak az alapelvével, amelyet az Egyesült Államok és Anglia a háború céljára vonatkozólag kiadott, és szem elött tartja, hogy a szóban forgó elveket gyakorlatilag csak egyik vagy másik ország körülményeivel, szükségleteivel és történelmi sajátosságaival összeegyeztetve lehet majd alkalmazni; szükségesnek tartja továbbá kijelenteni, hogy ezeknek az elveknek a következetes megvalósítása biztosítja azt, hogy a szovjet kormány és a Szovjetunió népei a legmesszebbmenöen támogatják az illetö országokat." A szovjet nyilatkozat rámutatott annak szükségességére, hogy "szét kell zúzni a hitlerista agreszsziót, és darabokra kell törni a nácizmus igáját", hogy helyre kell állítani valamennyi nép szuverén jogait és nemzeti függetlenségét. Míg az angol-amerikai nyilatkozat csak fenntartással tüzte ki a nemzeti függetlenség helyreállításának feladatát, a szovjet kormány kifejezésre juttatta, hogy híven kitart a nemzetek önrendelkezési jogának elve mellett, amelynek értelmében minden népnek joga van "állami függetlenségre és országa területi integritására, olyan társadalmi rendszer létrehozására, és olyan kormányzati forma megválasztására, amilyet az illetö nép célszerünek, és országa gazdasági és kulturális felvirágzása szempontjából szükségesnek tart." A szovjet kormány hangsúlyozta, hogy a legföbb feladat: valamennyi gazdasági és katonai eröforrás mozgósítása annak érdekében, hogy az ellenséget szétzúzzák, "a hitlerista hordák igájában nyögö népeket teljesen és minél hamarabb felszabadítsák." A szovjet kormány nyilatkozatának nagy nemzetközi jelentösége volt. A nyilatkozat az antifasiszta koalíciónak egy olyan programját nyújtotta, amely teljesen megfelelt a háború felszabadító jellegének. E program lényege a következökben foglalható össze: a nemzetek egyenjogúsága és területi integritása; a leigázott nemzetek felszabadítása és szuverénjogaiknak helyreállítása; minden nemzet joga arra, hogy életét kívánsága szerint rendezze be; gazdasági segítség a háború sújtotta nemzeteknek, anyagi jólétük kialakításában; a demokratikus szabadságjogok helyreállítása; a hitlerista rezsim megsemmisítése. A nyilatkozat a haladó emberiség életbevágó érdekeit és legföbb törekvéseit juttatta kifejezésre. Éppen ezért tevékenyen támogatta valamennyi szabadságszeretö nép. A hitleri Németország kísérleteket tett arra, hogy megzavarja Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió együttmüködését. A fasiszta vezetök, a Szovjetunió elszigetelésére törekedve azt bizonygatták, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia nem müködhet együtt Németország ellen, mert ezeknek az államoknak más-más a társadalmi-gazdasági rendszerük. Ezt a véleményt vallották az Egyesült Államok és Anglia imperialista köreinek egyes képviselöi is. A kommunista párt és a szovjet kormány mindamellett azon a nézeten volt, hogy az antifasiszta koalícióhoz tartozó államok társadalmi-gazdasági rendszerének a különfélesége nem zárja ki a közös ellenség elleni együttes tevékenység lehetöségét és célszerüségét. A szovjet kormány nemcsak a Szovjetunió, hanem valamennyi szabadságszeretö nép létérdekéböl kiindulva igyekezett olyan konkrét egyezményeket kötni, amelyek célja a szövetséges országok eröinek a fasiszta Németország elleni harcra való mozgósítása volt. E feladat megoldását a három nagyhatalom a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia moszkvai konferenciájára bízták, amely 1941. szeptember 29 és október 1 között zajlott le. A Szovjetunió részéröl a konferencia munkájában Sztálin, Vorosilov, a Honvédelmi Népbiztosság, a Haditengerészeti Népbiztosság és a Külügyi Népbiztosság képviselöi vettek részt. Az angol delegációt lord Beaverbrook, az amerikait Harriman vezette. A konferencia munkája nem volt zökkenömentes. Ez elsösorban azzal magyarázható, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormányköreiben voltak olyan emberek, akik a szovjet-német háború kezdetétöl ellenezték azt, hogy a Szovjetuniónak bármilyen segítséget nyújtsanak, illetve, akik csak a Szovjetunió szempontjából elfogadhatatlan feltételekkel lettek volna hajlandók segíteni. Nagy nehézségek merültek fel a kölcsönös szállítások kérdésének megvitatása során is. A Szovjetunió azt kívánta, hogy az Egyesült Államok és Anglia havonta 400 repülögépet szállítson, ezen belül 300 bombázót és 100 vadászgépet; továbbá 1100 könnyü és közepes harckocsit; 300 légvédelmi ágyút; 300 páncéltörö ágyút; 2000 páncéltörö puskát; 4000 tonna alumíniumot; 10000 tonna harckocsi-páncéllemezt és 4000 tonna toluolt. Az Egyesült Államok és Anglia képviselöi eleinte nem voltak hajlandók teljesíteni ezt a kívánságot. A nemzetközi helyzet, valamint az Egyesült Államok és Anglia saját érdeke is, azonban egyre elengedhetetlenebbé tette a Szovjetunióval való szoros együttmüködés kiépítését. A szovjet küldöttségnek sikerült elérnie azt, hogy közös határozatokat hoztak. Az Egyesült Államok és Anglia kötelezte magát arra, hogy 1941. október 1-töl 1942. június 30-ig havonta 400 repülögépet (100 bombázót és 300 vadászgépet), 500 harckocsit, 200 páncéltörö ágyút, 2000 tonna alumíniumot, 1000 tonna harckocsi-páncéllemezt, 7000 tonna ólmot, 15000 tonna cint, 300 tonna molibdént, 1250 tonna toluolt szállít a Szovjetuniónak, s hogy ezenkívül kilenc hónapon belül a Szovjetunió rendelkezésére bocsát 152 légvédelmi és 756 páncéltörö ágyút. A szovjet kormány a maga részéröl kötelezettséget vállalt arra, hogy a fegyvergyártáshoz nyersanyagot szállít az Egyesült Államoknak és Angliának. A moszkvai konferencia halomra döntötte a hitleristáknak a Szovjetunió elszigetelésére irányuló terveit. A fasiszta blokkal szemben a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok vezetésével kialakult a szabadságszeretö népek hatalmas frontja. Az angol kommunista párt központi bizottsága, az angol népnek a konferencia határozataival kapcsolatos véleményét kifejezve, 1941. október 4-én megjelent nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy "a nép az angol-órosz szövetséget reálissá akarja tenni, egyenlö fél akar lenni, és partnerével azonos kockázatot és áldozatokat kíván vállalni." A moszkvai konferencia elömozdította az amerikai kormány olyan értelmü döntését, hogy a lend-lesse törvényt a Szovjetunióra is kiterjeszti. Sok katonai vezetö és politikus, köztük Marshall tábornok, Stettinius, a lend-lesse törvény végrehajtásával megbízott képviselö, George, a szenátus pénzügyi bizottságának elnöke, már a konferencia elött is amellett szállt síkra, hogy ezt a törvényt a Szovjetunióra is kiterjesszék. Amikor a szenátus, a harcoló országok fegyverellátását szolgáló kölcsönbérleti törvény végrehajtásával kapcsolatban, a pótelöirányzatok kérdését vitatta meg, Woodrum szenátor kijelentette: "Egyesek Önök közül, kedves barátaim, akiket annyira nyugtalanít Amerika hadbalépésének lehetösége, jól tennék, ha arra is gondolnának, hogy egyelöre Oroszország az egyetlen erö, amely képes fékentartani vagy megállítani a hitlerista hordát." A moszkvai konferencia idején az amerikai küldöttség meggyözödött arról, hogy a Szovjetunió kibír egy hosszan tartó háborút, és nincs miért megtagadni töle a segítséget. Balt, a küldöttség egyik tagja kijelentette: Moszkvába való elutazása elött, sok politikushoz és üzletemberhez hasonlóan, neki is az volt a véleménye, hogy nem célszerü a Szovjetuniónak fegyvert szállítani. Moszkvai útja után azonban megváltozott a véleménye. Látta a Vörös Hadsereg bátor helytállását és meggyözödött róla, hogy a szovjet népnek eltökélt szándéka végigharcolni a háborút. Balt azt javasolta, hogy növeljék az Oroszországnak nyújtott segítséget, és szállítsanak neki különféle anyagot "a lehetö legnagyobb kiméretben és a lehetö legrövidebb idön belül . . ." Ezek a megnyilatkozások arról tanúskodnak, hogy az Egyesült Államok kormánykörei felismerték a szovjet-német arcvonalon folyó harctevékenység és az amerikai kontinens biztonsága között fennálló szoros kapcsolatot. Nem sokkal késöbb az Egyesült Államok kormánya hivatalosan bejelentette, hogy a lend-lesse törvényt a Szovjetunióra is kiterjeszti. Roosevelt november 7-i utasításában azzal bízta meg Stettiniust, hogy "a lend-lesse törvény keretében bocsássák a Szovjetunió rendelkezésére a védelemhez szükséges anyagokat . . ." A Szovjetuniónak folyósították az elsö 1 milliárd dolláros kamatmentes hitelt. Ennek a döntésnek óriási jelentösége volt az antifasiszta koalíció megszilárdulása szempontjából; elömozdította a koalíció tagjai közötti pénzügyi és gazdasági kapcsolatok fejlödését, és súlyos csapást mért e kapcsolatok ellenzöire. A döntés azonban lassú ütemben valósult meg. 1941 novemberében és decemberében a Szovjetunió a lend-lesse keretében mindössze 545000 dollár értékü amerikai hadianyagot kapott, holott a többi országba 1941-ben átlag havonta 61,7 millió dollár értékü ilyen anyag jutott. Amikor 1941 decemberében Japán megtámadta Pearl Harbor amerikai haditengerészeti támaszpontot, kiszélesedett a második világháború szférája. Az Egyesült Államok is bekapcsolódott a fasiszta katonai tömb Japán, Németország, Olaszország elleni háborúba. 1942. január 1-én Washingtonban közzétettek egy nyilatkozatot, amelyet 26 állam, köztük a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia, Kína írt alá. A nyilatkozatot aláíró államok arra kötelezték magukat, hogy minden katonai és gazdasági eröforrásuk felhasználásával harcolnak a fasiszta blokk ellen, együttmüködnek a háborúban, és nem kötnek különbékét az ellenséggel. Ezeknek az államoknak, valamint a késöbb hozzájuk csatlakozó országoknak, "Egyesült Nemzetek" lett a neve. Ily módon 1941 végén-1942 elején az antifasiszta koalíció kialakulása a befejezése felé közeledett. Az antifasiszta koalíció nem a körülmények véletlen összejátszása eredményeként alakult ki: az események egész folyamata készítette elö, és meggyözö bizonyítéka volt a szovjet állam külpolitikája helyességének. A koalíció létrejötte újabb gyakorlati bizonyítéka volt annak, hogy mennyire helytálló az a lenini elv, amely szerint a különbözö társadalmi és gazdasági rendszerü államok békés egymás mellett élése nemcsak békeidöben lehetséges, hanem a háború rendkívül bonyolult körülményei között is. A szovjet nép által az arcvonalon és a hátországban vívott hösies harc, a háború felszabadító célja, amelyért a nagy szocialista ország síkra szállt, a szovjet külpolitika rendszabályai tömörítették és erösítették a koalíciót. A Szovjetunió lelkesítö példát mutatott az összes szabadságszeretö népek ellensége ellen vívott önfeláldozó harcával, és az antifasiszta koalíció vezetö erejévé vált. 2. A Szovjetunió harca a fasiszta blokk kiszélesedése ellen A Szovjetunió az antifasiszta koalíció létrehozásáért vívott harcával egyidejüleg erélyes rendszabályokat foganatosított az ellen, hogy a "tengelyhatalmak" oldalán újabb, elsösorban olyan államok kapcsolódjanak be a háborúba, amelyek a Szovjetunióval határosak. A Szovjetunió a háború elsö napjától arra törekedett, hogy megakadályozza a fasiszta tömb további kiszélesedését, és az agresszió újabb tüzfészkeinek kialakulását. A szovjet kormány nem húnyhatott szemet afelett, hogy az olyan országok, mint Japán, Törökország és Bulgária, amelyeket szövetségi szerzödés kötött Németországhoz, valamint Irán, melyet elárasztottak a hitlerista ügynökök potenciális szövetségesei voltak Németországnak a Szovjetunió ellen viselt háborúban. Amikor pedig Németország megtámadta a Szovjetuniót, Japán és Törökország kormánykörei lázasan készülödtek a Szovjetunió elleni háborúra. 1941. július 2-án Tokióban császári konferencia zajlott le, amelyen részletesen megvitatták a Távol-Kelet katonai és politikai helyzetét, Németországnak a Szovjetunió ellen intézett támadása kapcsán. A konferencia központi kérdése a föcsapás iránya volt. Japán kormányköreiben erre vonatkozólag nem volt egységes a vélemény. Abban valamennyien egyetértettek, hogy a kedvezöen alakult nemzetközi helyzetet újabb hódításokra, Japán osztatlan keletés délkelet-ázsiai uralmának megteremtésére kell kihasználni. Valamennyien helyeselték az "északi probléma" megoldását is, vagyis a szovjet Távol-Kelet kézbe kaparintását. Nézeteltérés csak abban a kérdésben volt, hogy hol a legcélszerübb és a legelönyösebb az elsö csapást mérni. Sok vezetö közéleti személy, élükön Macuoka külügyminiszterrel és Umedzu tábornokkal, a Kvantung-hadsereg parancsnokával, azon a nézeten volt, hogy Japánnak elsösorban a Szovjetunió ellen kell fellépnie. Egy másik befolyásos csoport, Konoe miniszterelnökkel az élén, úgy vélte, hogy Japán számára elönyösebb, ha elöbb kiszélesíti hadmüveleti szféráját délen, a délkelet-ázsiai országok irányában. Ennek a csoportnak a képviselöi nem ellenezték az "északi probléma" megoldását, de azt javasolták, hogy ezzel ne siessenek. A császári konferencián végérvényesen megállapították a megváltozott helyzetnek megfelelö külpolitikai programot. Határozatba foglalták, hogy Japánnak szilárdan ki kell tartania "Nagy Kelet-Ázsia közös felvirágzási szférája" kialakításának elve mellett, törekednie kell a kínai probléma megoldására, és folytatnia kell elönyomulását dél felé a kitüzött cél elérése érdekében, nem riadva vissza az Angliával és az Egyesült Államokkal való háborútól sem. A határozat szerzöi a továbbiakban azt fejtegették, hogy Japán miként készüljön fel a Szovjetunió megtámadására. Ezt írták: "Jóllehet, a német-szovjet háborúhoz való viszonyunkat a róma-berlin-tokiói tengely szelleme határozza meg, bizonyos ideig nem avatkozunk be a háborúba, de saját kezdeményezésünkböl megtesszük a szükséges intézkedéseket, titokban felfegyverkezve a Szovjetunió elleni háborúra. Ha a német-szovjet háború menete Japán számára kedvezö fordulatot vesz, fegyvert ragadunk az északi probléma megoldása érdekében, és ezzel biztosítjuk északi területeink helyzetének stabilitását." A konferencia határozata értelmében a japán vezérkar kidolgozta a Szovjetunió elleni háború tervét; ennek fedöneve "Kantokuen" ("a Kvantung-hadsereg önálló manövere") volt. A terv a szovjet Távol-Keletnek és Szibéria jelentös részének az elfoglalását irányozta elö. A háború elsö szakaszában el kellett volna foglalni Vorosilov (Nyikolszk-Usszurijszkij), Vlagyivosztok, Blagovescsenszk, Iman, Kujbisevka-Vosztocsnaja (Belogorszk) városát, majd pedig az események kedvezö alakulása esetén meg kellett volna szállni Észak-Szahalint, Petropavlovszk-Kamcsatszkijt, Nyikolajevszk-na-Amuré-t, Komszomolszk-na-Amuré-t és Szovjetszkaja-Gavanyt. E terv végrehajtása céljából a japán kormány 1941 nyarán mozgósított. Ott, német követ, június 4-én `aztjelentette Berlinbe, hogy a japán hadsereg "egyre gondosabban rejtve ezt, buzgón készül . . . a meglepetésekre, de nem az Oroszország elleni hadmüveletek elhamarkodott megindítására". Mandzsúriában, a Szovjetunió határa mentén felfejlödött japán csapatok létszáma két hónap alatt a kétszeresére emelkedett, és 1941. augusztus végére elérte a 600000 föt. Az általános célkitüzésnek megfelelöen amely szerint 1941. augusztus 20-re be kellett fejezni a Szovjetunió elleni támadás elökészítését a Kvantung-hadsereg vezérkara sürgösen átcsoportosította eröit és szemrevételezte a terepet. A Szovjetunió kormánya, természetesen, nem nézhette közömbösen a japán katonai klikk fokozódó aktivitását. A tokiói szovjet követ már június 23-án azzal a kérdéssel fordult Macuoka külügyminiszterhez; hogy Japánnak szándékában áll-e tiszteletben tartani a semlegességi egyezményt. Macuoka határozatlan választ adott, kifejezésre juttatta a semlegességi szerzödés betartására való készséget, de ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Japán külpolitikájának alapját a hármas szövetség képezi. Késöbb Macuoka bevallotta, hogy igyekezett "az oroszokat félrevezetni vagy bizonytalanságban hagyni, mivel a háború elökészületei még nem fejezödtek be." Japán, azzal, hogy Mandzsúriában nagy eröket vont össze, jelentös segítséget nyújtott Németországnak. A Szovjetunió kénytelen volt távol-keleti határain számottevö eröt visszahagyni, amelyeket más körülmények között a német fasiszta hadsereg elleni harcban használhatott volna fel. Emellett Japán a Szovjetunióra vonatkozó rendszeres katonai és politikai információkkal látta el Németországot, felhasználva erre mind diplomáciai testületét, mind hírszerzö szolgálatát. A tokiói per nyilvánosságra hozta Ribbentrop 1941. július 15-i táviratát, amelyet a tokiói német nagykövethez címzett, s amelyben a többi között ez olvasható: "Tolmácsolja köszönetünket a japán külügyminiszternek, amiért megküldte nekünk a moszkvai japán nagykövet távirati jelentését . . . Jó volna, ha a jövöben is rendszeresen kaphatnánk ezen az úton információkat Oroszországból." Japán igyekezett blokád alá venni távol-keleti kikötöinket, hogy a csendes-óceáni tengeri utak használatáról való lemondásra kényszerítsen bennünket. Tojoda, japán külügyminiszter, Macuoka utóda, 1941. augusztus 23-án kijelentette a tokiói szovjet követnek, hogy a Szovjetunió által vásárolt anyagoknak az Egyesült Államokból Vlagyivosztokba való szállítása nehéz helyzetbe hozta Japánt a Németországgal és Olaszországgal fennálló szövetségi kapcsolatai folytán. Jóllehet-mondotta Tojoda a jövöben minden attól függ majd, hogy miképpen viszonyul ehez Németország és Olaszország. Japánnak vallotta be Tojoda valószínüleg nehéz lesz hosszú ideig fenntartani mai álláspontját. A szovjet kormány erélyesen visszautasította Japán törvénytelen igényeit és 1941. augusztus 25-i válaszában kijelentette: ". . . a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a távol-keleti szovjet kikötökön keresztül lebonyolított normális kereskedelmi kapcsolatok megakadályozására irányuló kísérleteket nem tekinthetik másnak, mint a Szovjetunió iránti barátságtalan lépésnek." A szovjet kormány szilárd és határozott álláspontja ellenére a japán kormány továbbra is minduntalan megszegte a semlegességi egyezményt és más, korábban kötött szerzödéseket. Igy például már a portsmouthi szerzödésben, 1905-ben (g. cikkely) kikötötték: Japán és Oroszország kötelezi magát arra, hogy semmiféle katonai rendszabállyal nem gátolja a szabad hajózást a La Pérouseszorosban és a Tatár-szorosban. Japánnak nem volt joga gátolni az orosz hajózást ezekben a körzetekben. Ennek ellenére a japán kormány, lábbal tiporva a nemzetközi törvényeket, 1941. december 8-án a La Pérouse-szorost, a Tsugaru-szorost és a Koreai-szorost a maga "tengeri védelmi zónájának" nyilvánította. Ily módon a Japán-tenger és valamennyi kijárata a japán hatóságok ellenörzése alá került. Japán egyre inkább ellenséges politikát folytatott a Szovjetunióval szemben, nyíltan és durván megszegve a semlegességi egyezményt. 1941 decemberében a japánok elsüllyesztették a "Krecset", "Szvirsztroj", "Perekop" és "Majkop" nevü szovjet kereskedelmi hajókat, és elfogták a "Szergej Lazo" és "Szimferopol" nevü hajót. Mindezek arról tanúskodtak, hogy Japán a fasiszta Németország hü szövetségese volt. Mindamellett a japán militaristák, látva a szovjet fegyveres erök makacs ellenállását a német hadsereggel szemben, nem szánták rá magukat arra, hogy 1941-ben megtámadják a Szovjetuniót. A Szovjetunió, jóllehet a háború elsö hónapjaiban igen feszült volt a helyzet a szovjet-német arcvonalon, mégsem gyengítette védelmét a Távol-Keleten. A japán kormánykörök éppen ezért veszélyes dolognak tartották, hogy Japán fellépjen a Szovjetunió ellen, mielött a szovjet-német arcvonalon véglegesen ki nem alakult a helyzet. Arra számítottak, hogy a Szovjetunió legyengül majd, és akkor kockázat nélkül bevethetik a Kvantung-hadsereget a szovjet Távol-Kelet elfoglalására. Ám a japán imperialisták által várt kedvezö helyzet nem következett be. A szovjet fegyveres erök meghiúsították a hitlerista "villámháborús" terveket, és visszaverték az ellenségnek mindazokat a kísérleteit, amelyek Leningrád és Moszkva lerohanással való elfoglalását célozták. A japán militaristáknak a Szovjetunióval való hadbalépés idöpontját 1942-re kellett elhalasztaniuk. Ott követ már 1941. október 4-én jelentette Berlinbe: "A jövö tavasznál elöbb nem várható, hogy Japán megindítja a hadmüveleteket a katonailag még mindig erös távol-keleti hadsereg ellen . . . Az a szívósság, amelyet a Szovjetunió Németország elleni harcában tanúsított, arra a feltevésre késztetett, hogy egy japán támadás, ha azt augusztusban vagy szeptemberben indítanák meg, ebben az évben nem nyitná meg a Szibérián át vezetö utat." Két héttel késöbb Japán hivatalosan közölte a német kormánnyal, hogy a Szovjetunió megtámadásának idöpontját 1942-re helyezi át. A szovjet kormány a háború elsö napjaitól próbálta megjavítani Törökországgal való kapcsolatait. Jóllehet a török kormány 1941. június 25-én semlegességi nyilatkozatot tett közzé, Törökország a Szovjetunió irányában mégis ellenséges politikát folytatott. Négy nappal azelött, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót, Törökország barátsági szerzödést kötött a hitlerista kormánnyal, és a háború idején mindvégig gazdaságilag támogatta Németországot. A török katonai klikk, a semlegességgel takarózva, tevékenyen készült a Szovjetunió megtámadására. Nyíltan hangoztatták, hogy a szovjet Kaukázusontúlt, a Krímet és a Volga-vidéket Törökországhoz kellene csatolni. A török kormány engedélyt adott a fasiszta tömb országainak arra, hogy fekete-tengeri szorosait a Szovjetunióval szemben katonai célokra használják fel. A német repülögépek szabadon használhatták Törökország repülötereit a Szovjetunió légterébe való behatoláshoz. Törökország kormányköreinek szovjetellenes céljait késöbb nyíltan kifejezésre is juttatta Menemendzsioglu külügyminiszter, amikor Papennel, a törökországi német nagykövettel folytatott beszélgetése során kijelentette, hogy "Törökország változatlanul a leghatározottabban érdekelt a bolsevik Oroszország minél teljesebb leverésében . . ." A szovjet kormány mindent elkövetett, hogy meggátolja Törökországnak a hitlerista blokkhoz való csatlakozását, és elejét vegye a Szovjetunió elleni háborúba való bekapcsolódásának. 1941. augusztus 10-i jegyzékében a szovjet kormány hangsúlyozta ama törekvését, hogy tiszteletben kívánja tartani a Török Köztársaság területi integritását, és kifejezésre juttatta, hogy kész "mindennemü segítséget és támogatást nyújtani Törökországnak abban az esetben, ha azt bármely európai hatalom megtámadná." Ellenséges álláspontot foglalt el a Szovjetunióval szemben Bulgária uralkodó klikkje is. Bulgária 1941 márciusában csatlakozott a hármas szövetséghez, s ezzel a fasiszta Németország vazallusává vált. A Filov-kormány, amely Bulgáriát a nemzeti katasztrófa útjára sodorta, Németország rendelkezésére bocsátotta az ország valamennyi eröforrását. Bulgária mezögazdasága nyersanyagot szállított a fasiszta Németországnak; a hitlerista hadseregnek adták át a kikötöket és a repülötereket; Várna és Burgasz városa német támaszponttá változott. A sajtó és a rádió szovjetellenes rágalomhadjáratot indított, igyekezvén befeketíteni a Szovjetunió külpolitikáját, megbontani a bolgár és az orosz nép barátságát. Bulgária kormányköreinek külpolitikai irányvonala szükségszerüen nyugtalanságot keltett a Szovjetunióban. 1941. június 27-én a szovjet kormány, a bolgár reakció hazugságainak leleplezése céljából, kijelentette, hogy a Szovjetuniónak sohasem voltak és nincsenek semmiféle agresszív törekvései Bulgáriával és más balkáni állammal szemben. 1941. szeptember 10-én a szovjet kormány még egy nyilatkozatot tett közzé, amelyben számos tény alapján rávilágított Bulgáriának a fasiszta tömb érdekében kifejtett tevékenységére és megállapította, hogy ez a tevékenység "illojális, és nem felel meg egy olyan állam magatartásának és cselekedeteinek, amely normális kapcsolatokat tart fenn a Szovjetunióval . . ." A szovjet kormány figyelemmel kísérte az iráni események fejlödését is. Irán fontos hadászati helyzeténél fogva nagy szerepet játszott Németország terveiben. 1941 nyarán az országban feszültté vált a helyzet. Az állami hivatalok vezetö pozícióit német ügynökök foglalták el, akik erös befolyást gyakoroltak az iráni kormány belés külpolitikájára. A hitleristák a Szovjetunió elleni támadás felvonulási területévé változtatták Észak-Iránt, s ott sok fegyveres ügynököt vontak össze, fegyverés löszerraktárakat létesítettek. 1941. július-augusztusában turistaként több száz német tiszt érkezett az országba. A hitlerista diplomaták lázas tevékenységet fejtettek ki, hogy bevonják Iránt a Szovjetunió elleni háborúba. Németországnak ennek ellenére sem sikerült megvalósítani tervét. A szovjet kormány, az angol kormánnyal való megegyezése alapján, erélyesen közbelépett, hogy meghiúsítsa Iránnak az agreszszív tömbbe való bevonására irányuló hitlerista kísérletet. A Szovjetunió kormánya három alkalommal (június 26-án, július 19-én és augusztus 16-án) felhívta az iráni kormány figyelmét arra, hogy milyen veszélyekkel jár mind magának Iránnak, mind pedig a Szovjetuniónak a szempontjából a német ügynökök kém-, diverzáns és felforgató tevékenysége, s e tevékenység haladéktalan beszüntetését követelte. A követelések azonban süket fülekre találtak. 1941. augusztus 25-én a szovjet kormány jegyzéket intézett az iráni kormányhoz, s ebben rámutatott arra, hogy mivel Irán kormánykörei nem hajlandók véget vetni a német ügynökök keltette zürzavarnak és rendbontásnak, a Szovjetunió kormánya kénytelen "a szükséges rendszabályokkal élni, és haladéktalanul érvényesíteni az 1921. évi szerzödés 6. cikkelye értelmében megilletö jogát: önvédelme céljából ideiglenesen Irán területére vezényelni csapatait". A jegyzék hangsúlyozta, hogy a szovjet kormánynak ez az akciója nem az iráni nép ellen irányul, és a legcsekélyebb mértékben sem fenyegeti Irán területi integritását és állami függetlenségét. Amint az "Irán és a Szovjetunió érdekeit fenyegetö veszély megszünik hangsúlyozza a jegyzék -, a szovjet kormány, az 1921. évi szovjetiráni szerzödésben vállalt kötelezettségeit teljesítve, haladéktalanul kivonja csapatait Irán területéröl." Ugyanaznap, augusztus 25-én a szovjet csapatok bevonultak Iránba. Ezzel egyidejüleg, a Szovjetunió és Anglia kormánya közötti megállapodás értelmében, Irán déli részébe angol csapatok vonultak be. Érdemes megjegyezni, hogy az angol és a szovjet csapatoknak Iránba való bevonulását Anglia kezdeményezte: az akció végrehajtását július 19-én Churchill és Eden javasolta a szovjet kormánynak. Az angol kormány késöbb az angol csapatok Iránba való bevonulását arra akarta felhasználni, hogy tevékenységi szféráját kiterjessze a szovjet Kaukázusontúlra. Wavell tábornok, az iráni angol csapatok parancsnoka kijelentette a Kaukázusontúli Front parancsnokának, hogy kész csapatait a Szovjetunió területére vinni. Ezt a javaslatot természetesen visszautasították. "A Kaukázusontúli Front parancsnoksága hangzik a válasz háláját fejezi ki Wavell tábornoknak az angol és szovjet csapatok közös tevékenységével kapcsolatos javaslatáért. A Kaukázusontúli Front parancsnoksága ugyanakkor kénytelen kijelenteni, hogy nincsen felhatalmazása dönteni az angol és a szovjet csapatok által a Szovjetunió területén végzendö közös tevékenységet illetöen, mivel hasonló kérdésekben csak a két ország kormánya hozhat döntést. Erre való tekintettel a Kaukázusontúli Front parancsnoksága nem fogadhatta el Wavell tábornok javaslatát." A szovjet és az angol csapatok bevonulása meggátolta, hogy Irán a fasiszta Németország felvonulási területévé váljon a szovjet Kaukázusontúlra délröl való betöréshez. Az iráni reakciós elemekre megsemmisítö csapást mértek. Szeptember 16-án Pehlevi Reza sah, aki aktív Hitler-barát politikát folytatott, fia, Mohamed Reza javára lemondott a trónról, és elmenekült az országból. Az új iráni kormány 1942. január 29-én szerzödést kötött a Szovjetunióval és Angliával, s ezzel véget vetett a fasisztabarát külpolitikának. Irán az antifasiszta koalíció országainak rendelkezésére bocsátotta területét és eröforrásait a hitleri Németország elleni harchoz. Az iráni kormány kötelezte magát, hogy segíti a szövetségesek Iránon átmenö hadiszállítását, mégpedig gépkocsi-, vasútés légi közlekedésével egyaránt. A szerzödés megóvta Iránt attól, hogy Németország leigázza. A szerzödésnek egy külön cikkelye kimondta, hogy "a szövetséges államok együttesen kötelezik magukat arra, hogy maximálisan támogatják az iráni nép gazdasági életét, és a jelenlegi háborúból fakadó nélkülözések és nehézségek leküzdését." Az iráni szerzödés megteremtette az alapot a Közel-Keleten a szövetségesek közös erökifejtéséhez a német és az olasz fasizmus elleni harcban, és egyben újabb határkö volt a szovjet és az iráni nép baráti kapcsolatainak fejlödésében. Ily módon a Szovjetunió a háború elsö hónapjaiban nemcsak a szabadságszeretö népek egységes antifasiszta frontban való egyesítése terén ért el komoly sikereket, hanem azt is meggátolta, hogy a hitleristák újabb államokat vonjanak be a Szovjetunió elleni háborúba. A Vörös Hadsereg egyre fokozódó ellenállása és az antifasiszta erök tömörítése terén elért sikerek már 1941-ben óvatosabb külpolitikára késztették Németország egyes szövetségeseit, s úgyszintén több semleges államot is. Nyilvánvaló volt, hogy Németország elsö vereségei után nyomban megcsappan agresszív tevékenysége híveinek száma, megnövekszik és megerösödik az antifasiszta államok tábora. 3. Az ellenállási mozgalom a fasiszta államok által leigázott országokban Az idegen leigázók elleni népi harc a történelem során még sohasem öltött olyan nagy arányokat, mint a második világháborúban a nemzeti felszabadító mozgalom. A mozgalom politikai céljai a német fasiszta hódítók ellen vívott népi harc igazságos, felszabadító jellegéböl fakadtak. Ez az ellenállási mozgalom, amely nemcsak a megszállt államokban, hanem a fasiszta tömb országaiban is kibontakozott, a népek leigázása ellen, a faji gyülölködés és az embergyülölet fasiszta ideológiája ellen irányult. A fasiszták által megszállt országokban a mozgalom megindulásának legföbb ösztönzöje a hatalmas antifasiszta koalíció kialakulása volt. A nemzeti felszabadító mozgalom Európa megszállt országaiban fokozatosan fejlödött, és csak a fasiszta Németország által a Szovjetunió ellen indított támadás után öltött tömeges jelleget. Ez törvényszerü is. A háború politikai lényegét most az határozta meg, hogy a harcban egy szocialista állam vett részt, amely nemcsak a saját országa védelmét tüzte ki céljául, hanem a fasizmus szétzúzását és a leigázott népek felszabadítását is vállalta. A dolgozók maguk elött látták annak a harcnak világos perspektíváját, amelyet saját nemzeti szuverenitásuk és demokratikus szabadságjogaik helyreállítása érdekében, a népek morális elfojtására és fizikai kiírtására irányuló politikát folytató hitlerista "új rend" megsemmisítése érdekében indítottak. A Vörös Hadsereg hösies ellenállása, a Szovjetunió megszállt területein megindult partizánmozgalom elsö hírei lelkesítö például szolgáltak Európa valamennyi szabadságszeretö népének, s a népek ezt úgy fogadták, mint jeladást a fasiszta iga lerázásáért induló harchoz. A fasiszta seregek villámgyözelmei nyomán lábra kapott csüggedést, pesszimizmust, reménytelenséget most fokozott harci aktivitás váltotta fel, mindenütt erösödött az ellenállás a megszállókkal szemben. Lassanként szerte foszlott annak a demagóg nemzetiszocialista propagandának a ködje, amely Európa "egyesítését", a népeknek a "Nagy-Németország" égisze alatt való állítólagos "felvirágoztatását" hirdette. Ez a propaganda, amikor még úgy tünt, hogy nincs olyan erö, amely szembeszegülhetne a fasizmussal hatott a lakosság egyes rétegeire. A háború kirobbanása óta eltelt idö alatt a müncheni politikát támogató és országa nemzeti érdekeit eláruló burzsoázia körében szakadás ment végbe: a legreakciósabb része a fasizmussal való együttmüködés útjára lépett és szociális bázist teremtett a megszállók által több országban létrehozott quislingista kormányok számára; a másik része a nyugati országok esetleges gyözelmére adta le voksát, és támogatta a Londonban alakított emigráns kormányokat. A háború folyamán a német imperialisták és a legyözött országok burzsoáziája közötti ellentétek szüntelenül növekedtek, egyre jobban kiélezödtek. A német imperialisták, akik osztatlan világuralomra törekedtek, nem voltak hajlandók figyelembe venni legyözött vetélytársaik érdekeit, kiszorították öket a vállalkozói és pénzügyi tevékenység minden területéröl, kisajátították tulajdonukat. Ezek a csapások a burzsoázia erszényét érték, és a megszállók ellenzékének táborába üzték öket. Az ellenállási mozgalom, részvevöinek szociális összetétele és célkitüzései tekintetében, rendkívül sokrétü volt. Fö erejét a kommunista és munkáspártok vezette munkásosztály alkotta. A munkásosztály, a parasztsággal szövetségben, nemcsak nemzeti, hanem társadalmi felszabadulásáért is harcolt. A kommunista és munkáspártok álláspontja az antifasiszta koalíció által vívott háború jellegéböl adódott, és harmonikusan egybeolvasztotta a következetes és önfeláldozó hazafiságot az igazi proletár internacionalizmussal. Az ellenállási mozgalomba bekapcsolódott burzsoá elemek és jelentös értelmiségi rétegek legfeljebb arra törekedtek, hogy helyreállítsák a megszállók által sárba tiport burzsoá demokratikus szabadságjogokat, és csupán a háború elötti kapitalista állam mechanizmusának némi javítását ajánlották. A nagyburzsoázia az érdekeit érintö szociális megrázkódtatásoktól úgy félt, mint a tüztöl. A felszabadulást csak az Egyesült Államoktól és Nagy-Britanniától remélte, s ezeknek a csapataiban nemcsak Németország ellen küzdö eröt látott, hanem olyan szövetségest is, amely segítségére lehet majd a saját népe elleni harcban. Nagy-Britannia kormánykörei nagyon hamar felismerték, milyen elönyös számukra, ha vannak burzsoá emigráns kormányok és az ellenállási mozgalomban részt vevö burzsoá szervezetek, s meszszemenöen támogatták ezeket. Valamelyest más álláspontot foglaltak el e szervezetek tekintetében az Egyesült Államok kormánykörei. Az amerikai imperialistákból hiányzott az angol burzsoázia politikai rugalmassága, még a "Szabad Franciaország" mozgalmat is gyanakodva fogadták. Célszerübbnek látták, ha fenntartják a normális diplomáciai kapcsolatokat a vichyi bábkormánnyal. Az Egyesült Államok csak késöbb, az angolok tapasztalatait figyelembe véve kísérelte meg, hogy kapcsolatot létesítsen az ellenállási mozgalom jobbszárnyával, és hogy azt a maga védnöksége alá vonja. Az ellenállási mozgalmon belül tehát az egyes csoportok más és más célokat követtek, és így a taktikájuk is különbözött. A kommunisták vezetése alatt álló szervezetek szoros kapcsolatot építettek ki a néppel, és igyekeztek felhasználni a harc minden fajtáját: a propagandát, a szabotázst, a diverziót, a forradalmi terrort, a tömeges partizánmozgalmat, s ahol azt a körülmények megengedték, a népi felkelést is. Hazafias és internacionalista kötelességüket abban látták, hogy a lehetö legjobban megkönnyítsék a Vörös Hadsereg hösies harcát, elösegítsék az angol-amerikai csapatok harctevékenységének kibontakoztatását, és ezzel siettessék az ellenség fölötti végsö gyözelmet. Az ellenállási mozgalom burzsoá szervezetei a halogatás taktikáját hirdették, eröt gyüjtöttek a "döntö pillanatra", amely véleményük szerint csak az angol-amerikai csapatoknak az európai kontinensen való partraszállása után következhetett be. Ez a taktika teljesen megfelelt mind a megszállt országok burzsoáziája politikai célkitüzéseinek, mind pedig azoknak a céloknak, amelyeket a Németország és a Szovjetunió kölcsönös kimerülésére számító angol-amerikai kormánykörök követtek. De bármilyen különbségek mutatkoztak is az ellenállási mozgalom részvevöi között politikai nézet, párttagság, célkitüzés és taktika tekintetében, a többségük abban mégis egyetértett, hogy fel kell szabadítanunk országukat a megszállás alól. Ez az erök országos méretü egyesítését tette lehetövé. Az összes földalatti erök egyesítéséért a kommunisták harcoltak a legkövetkezetesebben. Az ellenállási mozgalomnak minden országban megvoltak az adott történelmi feltételektöl függö, jellemzö sajátosságai. A szláv népek, amelyeket a vérrokonság kötelékei és az évszázados barátság hagyományai füztek az orosz népekhez, egyöntetüen támogatták a Szovjetunió igazságos harcát. 1941. augusztus 10-11-én Moszkvában össz-szláv nagygyülés zajlott le, amelynek részvevöi arra szólítottak fel minden szláv népet, hogy fokozzák a területrablók ellen vívott harcukat, rombolják a fasiszta hadsereg hadtápját és ezzel támogassák a Vörös Hadsereget. A nagygyülésen Gundorov szovjet tábornok elnökletével megalakították az Össz-szláv Antifasiszta Bizottságot. A gyülés részvevöinek felhívásában ez olvasható: "Elnyomott szláv testvérek! A szent harc tüze borítsa lángtengerbe a hitlerizmus által leigázott és rabságba döntött szláv földeket! A szláv föld minden röge váljon az ellenség sírjává és a hitlerista iga alól való felszabadulás támaszpontjává!" Ez a felhívás lelkes visszhangra talált Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Lengyelországban és a többi szláv országban. Jugoszláviában a nép, a kommunista párt vezetésével, a megszállás elsö napjaitól készült a megszállók elleni harcra. 1941 tavaszán azonban még nem voltak meg a tömeges nemzeti felszabadító mozgalom elöfeltételei. A hitlerista Németországnak a Szovjetunió ellen indított támadása gyökeresen megváltoztatta Jugoszláviában a belpolitikai és katonai helyzetet. A Jugoszláv Kommunista Párt ezt ki tudta használni arra, hogy megindítsa a harcot a megszállók ellen. Már az elsö napokban partizánharcra mozgósította az ország népét, és annak össznépi fegyveres felkeléssé való kiszélesítését sürgette. A nép széles tömegei nagy lelkesedéssel követték a felszabadító harc szervezöjévé vált párt hívó szavát. 1941. június 27-én Titóval az élen megalakult a jugoszláv népi felszabadító partizánosztagok vezérkara. Július 4-én a JKP Központi Bizottsága határozatot fogadott el a fegyveres felkelésre. A partizánosztagok utasítást kaptak a harctevékenység megindítására. Július 7-én Szerbiában megkezdödött a szervezett fegyveres harc. Július 13-án felkelés tört ki Montenegróban (Crna Gora), s ez csakhamar annak egész területére kiterjedt. Az olasz megszállók két hét alatt, július 13-tól 27-ig, körülbelül 4000 embert és nagy mennyiségü felszerelést vesztettek a harcokban. A felkelés óriási lendületet vett, a megszállók azonban erösítéseket vontak össze Montenegróban, és súlyos csapásokat mértek a felkelökre. A felkelök nehéz helyzetbe kerültek, de folytatták a harcot a túlerövel szemben. Szlovéniában 1941. július végén kezdödött meg a fegyveres harc. A "független királyság"-gá kikiáltott Horvátországban a megszállókkal és lakájaikkal (az usztasákkal) elsökként egy többségében szerblakta terület: Lika partizánjai vették fel a harcot. Ez július 27-én történt. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk Krbava, Banja, Dalmácia és más horvátországi területek horvát hazafiai is. Igaz, hogy Horvátország lakossága, különösen a falusi lakosság körében, az úgynevezett "független horvát állam" megalakulása ut

áni elsö hónapokban volt bizonyos sikere annak a nacíonalista propagandának, amelyet a német és olasz hódítókkal együttmüködö Pavelic áruló klikkje folytatott. Ugyanakkor Horvátországban a kommunista párt egyes funkcionáriusai opportunista hibákba estek. Ez kedvezötlenül hatott a horvátországi partizánmozgalom fejlödésére. A "független horvát államhoz" csatolt Boszniában és Hercegovinában az elsö partizánosztagok 1941 júliusában indították meg a fegyveres harcot. A jugoszláv hazafiak népi felszabadító mozgalma fokozottan erösödött. 1941 végén az országban 44 partizánosztag, 14 önálló zászlóalj és 1 proletárbrigád (összesen mintegy 80000 fö) müködött. Ezek az alakulatok a nemzeti felszabadító osztagok vezérkarának parancsnoksága alatt állottak, amelyet 1941 szeptemberében a jugoszláv népi felszabadító partizánosztagok vezérkarává szerveztek át. Horvátország, Szlovénia, Szerbia, Montenegró, Macedónia, Hercegovina és más területek helyi törzsei vezérkarokká lettek. A jugoszláv nép nemzeti felszabadító harcának fellendülése a fasiszta vezetést fölöttébb nyugtalanította. 1941. szeptember végén a hitlerista megszállók, az áruló Nedic bábkormánya csapatainak támogatásával, megkísérelték a Nyugat-Szerbiában és Sumadijában müködö partizánok megsemmisítését, és a felkelés elfojtását. Ebben a felkelök ellen indított elsö nagy támadásban 80000 katona és tiszt vett részt, harckocsik és repülök támogatásával (a partizánosztagok létszáma mintegy 15000 före rúgott). 1941 októberében a németek és a Nedic-féle alakulatok betörtek Kragujevacba és egyetlen nap alatt 7000 polgári lakost végeztek ki. Kraljevóban (Kragujevactól délre) mintegy 2000 polgári személyt gyilkoltak le. A fasiszták kegyetlen terrorja mégsem tudta elfojtani Jugoszlávia népeinek szívós kitartással vívott felszabadító harcát. A harc tovább folyt a megszállók ellen Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, a Vajdaságban, Montenegróban, Boszniában, Hercegovinában. Jugoszlávia területének már körülbelül egyharmada felszabadult. A német fasiszta megszállók ellen vívott fegyveres harc során létrejött a hazafiak széles rétegeit felölelö Egységes Népi Felszabadító Front (Jedinstveni Narodnooslobodilacki Front JNOF). E mozgalom élén a kommunista párt állott, és kiadta a jelszót: "Halál a fasizmusra szabadság a népnek!" A reakciós burzsoá körök a Londonban alakult királyi emigráns kormányban reménykedtek. Jugoszláviában csetnik alakulatokat szerveztek (így nevezték magukat azoknak a királyi fegyveres eröknek a katonái, amelyek közvetlenül Mihajlovic, az emigráns kormány hadügyminisztere vezetése alatt müködtek) . A csetnikek azonban nem a német fasiszta megszállók, hanem a népi felszabadító erök ellen harcoltak. A népi felszabadító partizánosztagok vezérkara megkísérelte, hogy a megszállók elleni harcban megszervezze a csetnikekkel való együttmüködést. Ezt azonban Mihajlovic, a kommunistákkal való kapcsolat határozott ellenzöje, meghiúsította. Mihajlovic, a montenegrói csetnikek parancsnokához 1941. december 20-án küldött utasításában ezt írja: "A kommunista partizánokkal nem lehetséges semmiféle együttmüködés, minthogy ök a dinasztia ellen és a szociális forradalomért harcolnak, ami sohasem lehet a mi célunk . . ." késöbb kitünt, hogy Mihajlovic kapcsolatba lépett a német megszálló hatóságokkal, tölük fegyvert és löszert kapott a partizánok elleni harchoz. A királyi kormány igyekezett az országban helyreállítani a régi rendet. Ez határozta meg a népi felszabadító erök elfojtására irányuló politikáját. A partizánosztagoknak éppen ezért nemcsak a német és az olasz megszállók ellen kellett küzdeniük, hanem jugoszláv szövetségeseik, Pavelic usztasa-osztagai, Nedic úgynevezett önkéntes hadserege és Mihajlovic csetnikjei ellen is. Következésképpen a jugoszláv népnek a fasiszta hódítók ellen vívott felszabadító harca egyben jellegét tekintve polgárháború is volt azok ellen a reakciós burzsoá-földesúri elemek ellen, akik az ország nemzeti érdekeinek elárulása útjára léptek. A JNOF vezetösége felhívására az országban népi felszabadító bizottságokat, új demokratikus hatalmi szerveket alakítottak. Ezek a szervek a felszabadított területeken nyíltan, a megszállt területeken illegálisan müködtek. Németországnak a Szovjetunió ellen indított támadása fellendítette a népi felszabadító mozgalmat Csehszlovákiában is. A mozgalom vezetö ereje a munkásosztály volt, amelynek élén az addigra már nagy veszteséget szenvedett Csehszlovák Kommunista Párt állott. 1941 nyarán Osohának, a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága egyik szabadlábon maradt tagjának a kezdeményezésére megalakították a Csehszlovák Kommunista Párt új illegális Központi Bizottságát, s ennek tagja lett a többi között Cerny és Fucik. A központi bizottság nagyarányú antifasiszta propagandát folytatott, s újra megkezdte a Rudé Právo címü illegális lap és más illegális irodalom kiadását. A kommunista párt minden erejével azon volt, hogy kiszélesítse a Nemzeti Ellenállási Frontot az országon belül és külföldön is egyaránt. A kommunista párt vezetösége kapcsolatba lépett Benes londoni emigráns kormányával, amely a csehszlovák középburzsoázia kereskedelmi és ipari köreinek a megszállókkal együttmüködni nem kívánó részét képviselte. A cseh nagyburzsoázia és földbirtokos réteg a megszállás kezdetétöl a betolakodókkal való gazdasági együttmüködés útjára lépett és a hadirendelésekböl óriási profitot vágott zsebre. A "független Szlovákiában" a Tiso vezette klerikális fasiszta elemek játszottak vezetö szerepet, akik a német fasisztákra támaszkodtak. Szlovákia illegalitásba vonult kommunista pártja gyakran elvesztette a kapcsolatot a Csehszlovák Kommunista Párt vezetöségével, de mindkét kommunista párt tevékenységét, a cseh és a szlovák területeken egyaránt, a Moszkvában müködö külföldi központ irányította, amelynek élén Gottwald, Sverma, Kopecky, Ciroky és mások állottak. A londoni és a moszkvai emigráns politikai központ között, a harc célját és jellegét illetöen, elvi nézeteltérések voltak. Benes és a londoni emigráns kormányba tartozó hívei amellett szálltak síkra, hogy Csehszlovákiában a München elötti rendet állítsák helyre. A kommunista párt viszont nemcsak a nép nemzeti, hanem szociális felszabadításáért is harcolt. Éppen ezért a két irányzat taktikája között is lényeges különbség volt. A Csehszlovák Kommunista Párt tevékenysége arra irányult, hogy minél jobban kiszélesítse, valóban tömegharccá változtassa a nemzeti felszabadító mozgalmat. A londoni emigráns körök passzivitásra ösztökéltek, arra törekedtek, hogy a mozgalom föképpen a nyugati hatalmak segítségének kivárása felé orientálódjon. Benes híveinek ezt a taktikáját a félelmük diktálta; attól tartottak, hogy a felszabadító harc irányítása esetleg a kommunista párt vezette munkásosztály kezébe megy át. Amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, a Csehszlovák Kommunista Párt a nemzeti felszabadító mozgalom fokozására szólította fel a népet. Most a Csehszlovák Köztársaság nemzeti függetlenségének helyreállítása lett az elsörendü feladat. Ezt pedig csak úgy lehetett elérni, hogy valamennyi haladó nemzeti erö engesztelhetetlen harcot vív a német fasiszták és az otthoni árulók ellen. Csehország és Morvaország a hitlerista hadigépezet nagy fegyverraktára és fontos tranzit körzete volt. Éppen ezért a harc egyik legföbb formája a szabotázs lett, az iparban és a vasutaknál egyaránt. A munkások körében lelkes visszhangra talált a kommunista párt felhívása: "Dolgozz minél lassabban !" A kommunista párt amellett, hogy a cseh hazafiakat a szabotázs különbözö formáinak alkalmazására ösztönözte, egyben a fegyveres partizánharcra is mozgósította a tömegeket, és minden erejének latbavetésével egyetlen harci szövetségbe igyekezett tömöríteni valamennyi antifasiszta eröt, "A nácizmus meg akart semmisíteni mindent, ami cseh minden csehnek fel kell kelnie, hogy megsemmisítse a nácizmust" ez volt a kommunista párt fö jelszava. Június végén -július elején az egész országon sztrájkhullám söpört végig. Beszüntették a munkát a Kolben-gyár, a Ringhoffergyár, a hradeci Skoda-gyár munkásai, a svatonicei, a kunsicei, a rakovníki és a kladnóí bányászok. Inonicében, a repülögépgyárban egyszerre 2000 munkás lépett sztrájkba. Egyre több volt a szabotázs Prága, Brno és más ipari központok hadiüzemeiben. A haditermelés sztrájk és szabotázs következtében 1941 nyári hónapjaiban 40 százalékkal csökkent. A cseh nép egyre növekvö ellenállására a német megszállók véres terrorral válaszoltak. A Gestapo parancsot kapott arra, hogy mindenekelött a kommunista pártot számolja fel, és így a nemzeti felszabadító harcot vezetöjétöl fossza meg, A hazafiak ezreit végezték ki és vetették börtönbe, 1941 júniusában Csehországban 377 kommunistát tartóztattak le, júliusban a bebörtönzöttek száma 3797, augusztusban 3494, szeptemberben 3619, októberben pedig 10277. De a legvadabb fasiszta terror sem gyengítette a nép fokozódó ellenállását. A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának kezdeményezésére 1941 szeptemberében megalakították Csehszlovákia Központi Nemzeti Forradalmi Bizottságát, amelyben az ellenállási mozgalom minden nagyobb csoportja képviseltette magát. E bizottság felhívására a városokban és a falvakban nemzeti bizottságokat alakítottak, s ezek voltak a megszállók elleni népi harc szervei. E szervekben a kommunisták játszották a vezetö szerepet, és mind Csehországban, mind Szlovákiában elömozdították a nemzeti felszabadító mozgalom további aktivizálódását. A szlovák nép jelentös rétegei baráti érzelmeket tápláltak a Szovjetunió népei iránt, és nem voltak hajlandók harcolni a Szovjetunió ellen. A Szlovák Kommunista Párt abban a felhívásban, amelyet Németországnak a Szovjetunió ellen indított támadása kapcsán a szlovák néphez intézett, kijelentette, hogy a népet felháborítják a Tiso-Tuka fasiszta klikk hitszegö cselekedetei, a nép a Szovjetunió oldalán fog harcolni azért, hogy az imperialista háborút a német és a szlovák fasizmus ellen irányuló igazságos nemzeti felszabadító háborúvá változtassa. "A szocializmus hazájának védelme hangzott a felhívás a dolgozó embereknek és az egész világ leigázott népeinek egyik legföbb forradalmi feladata." A kommunista párt arra szólította fel a szlovák népet, hogy üsse a német fasisztákat ugyanolyan elszántan, ahogyan azt a Vörös Hadsereg és a szovjet partizánok teszik. A kommunista párt nagy figyelmet fordított a szlovák hadseregben folyó forradalmi munkára, A frontra küldött katonai egységeknél illegális kommunista sejteket szerveztek, röplapokat terjesztettek, amelyekben a katonákat arra szólították fel, hogy ne harcoljanak a Vörös Hadsereg ellen. Azt, hogy a párt sikeres munkát végzett a hadseregben, a kezmaroki helyörség felkelése, és a Ruzomberokban állomásozó 2. ezred nagy zendülése is tanúsítja. A szlovák katonák teljes alegységei álltak át a Vörös Hadsereg és a szovjet partizánok oldalára. Ez arra késztette a kormányt, hogy 1941 öszén hazarendelje a frontról az idösebb korosztályú katonákat. A Szlovák Kommunista Párt kegyetlen terror közepette dolgozott. A fasiszta biztonsági szervek súlyos csapásokat mértek az ország demokratikus eröire. Cirokyt, aki 1941 májusában Moszkvából Szlovákiába érkezett, hogy ott a párt munkáját vezesse júliusban letartóztatták. A Szlovák Kommunista Párt illegális Központi Bizottságát likvidálták. A rendörség a hazafiak százait koncentrációs táborba vetette. De a szlovák nép nem adta meg magát. Már 1941. augusztus elején megalakították a Szlovák Kommunista Párt új Központi Bizottságát, s ennek tagja lett Osoha, Kraynak, Lietavec. Újra megkezdték a párt központi lapjának, a Nép Hangja kiadását. Ily módon a cseh és a szlovák nép ellenállása a kommunisták vezetésével aktívabb és szervezettebb lett. A Szovjetunió ellen indított német támadás fordulópont volt Lengyelország nemzeti felszabadító mozgalmának fejlödésében is. A Szovjetuniónak a háborúban való részvétele feltárta a lengyel nép felszabadulásának reális távlatát, és azzal, hogy a hitlerista hadsereg föeröit a szovjet-német arcvonalra vonta át, egyben megteremtette a feltételeket a megszállók elleni fegyveres harchoz. Az új helyzet meggyorsította a lengyel ellenállási mozgalom két fö irányának kialakulását. A Szovjetunió hadbalépése nem változtatta meg a lengyel emigráns kormánnyal kapcsolatban álló földalatti szervezetek többségének (kormány-delegatúra, a "Fegyveres Harci Szövetség" [Zwiazek Walki Zbrojnej: `ZWZ] föparancsnoksága) álláspontját. E szervezetek eszmei alapja továbbra is a "két ellenség" (Németország és a Szovjetunió) reakciós elmélete volt, amelyet a lengyel emigráns kormány még 1939-ben meghirdetett. A szovjet-német háború kitöréséröl a ZWZ föparancsnokságának hivatalos lapja, a "Buletyn Informacyjny", egy "Hála és köszönet az Úrnak" címü szennycikkel emlékezett meg. "Hálát és köszönetet" mondtak azért, hogy a Szovjetunió és a hitleri Németország kölcsönösen kifárasztják és kimerítik egymást a háborúban. A "Bulletyn Informacyjny" ugyanebben a számában megjelent egy nyilatkozat is, amelyben ez állt: "Tekintélyes lengyel körök az országban világosan megállapították, hogy a lengyeleknek a két ellenfél által megszállt területen meg kell örizniük a semlegességet . . . Hangsúlyozzuk, hogyha a lengyelek közül bárki is segíteni merészelné bármelyik felet, azt árulónak nyilvánítjuk." A "Fegyveres Harci Szövetség" parancsnoksága és a delegatúra vezetösége azért, hogy az illegális szervezetek és a szövetség egyszerü tagjait visszatartsák a megszállók elleni aktív fellépéstöl kiadta a jelszót: "Fegyveres készenlétben várakozzunk!" Ezzel a jelszóval a burzsoá illegális szervezetek vezetöi lényegében megkönnyítették a fasiszta betolakodók tevékenységét, tétlenségre kárhoztatták a lengyel népet, és akadályozták a szovjet és lengyel nép közötti harci szövetség létrehozását. A "Fegyveres Harci Szövetség" parancsnoksága (a szövetséget 1942 elején Armia Krajovának [Honi Hadseregnek] nevezték el) tervet dolgozott ki az úgynevezett általános felkelésre, amelyet Németország összeomlása pillanatában indítottak volna meg. A terv szerzöi angol-amerikai csapatok segítségére számítottak, abból a feltevésböl kiindulva, hogy a hitleri Németországot akkor még mindig leköti majd a harc a Szovjetunió mélyében, s így nem tud Lengyelországban nagyobb eröket tartani. Ezt kihasználva, az Armia Krajovának az lett volna a feladata, hogy az 1939. évi határok között elfoglalja Lengyelország területét, létrehozza a maga hatalmi szerveit, és biztosítsa a londoni emigráns kormány hazatérését. Jóllehet a felkelés tervében szerepeltek Németország ellen irányuló akciók, gyakorlatilag a felkelés mégsem lett volna egyéb, mint összeesküvés a lengyel néptömegek ellen a burzsoázia és a földesurak hatalmának helyreállítása céljából. A lengyel emigráns köröknek és a burzsoá földalatti szervezetek vezetöinek a Szovjetunióval szembeni ellenséges magatartása az antifasiszta koalíció megalakulása után sem változott. Csak nagyon kevés lengyel politikus, elsösorban Sikorski, vonta le a megváltozott politikai helyzetböl a kellö következtetéseket. Sikorski azt javasolta a lengyel földalatti szervezetek vezetöinek, hogy tegyék aktívabbá a megszállók elleni harcot, a szövetségi kötelesség teljesítése céljából. A kormányfönek ez a követelése azonban határozott ellenállásra talált a "Fegyveres Harci Szövetség" vezetöségénél és a delegatúránál. Ugyanakkor a munkások számos földalatti szervezet, a többi között a "Fegyveres Harci Szövetség" egyszerü tagjai is, gyakran saját kockázatukra cselekedtek, nem várva be vezetöik utasítását. 1941-ben Lengyelországban összesen 7446 szabotázscselekményt hajtottak végre (ezek következtében a Németország számára dolgozó üzemek termelése átlag 30 százalékkal csökkent), 543 mozdonyt, 656 gépkocsit, 22 repülögépet rongáltak meg, és 53 katonai szállítmányt gyújtottak fel. Az országban itt is, ott is partizáncsoportok verödtek össze. Ily módon a burzsoá illegális szervezetek vezetöségének álláspontja egyre nagyobb ellentétbe került a hódítók elleni aktív harchoz ragaszkodó nép törekvésével. A lengyel munkásmozgalom a megszállás elsö éveiben igen nehéz helyzetben volt. Akkoriban Lengyelországban még nem szervezték újjá a harcos marxista-leninista pártot, amely felébresztette volna a burzsoá pártok által szántszándékkal féken tartott népi aktivitást, szervezhette volna a dolgozók harcát a fasiszta hódítók ellen, s élére állhatott volna ennek a harcnak. A lengyel kommunisták azok is, akik Lengyelországban éltek, azok is, akik a Szovjetunióban voltak emigrációban erejüket nem kímélve mindent elkövettek a párt létrehozása érdekében. Lengyelországban az egykori Lengyel Kommunista Párt tagjai és a baloldali szocialisták még a Szovjetunió ellen indított hitleri támadás elött számos illegális szervezetet és csoportot alakítottak. Ilyenek voltak: "A Szovjetunió barátainak társasága", a "Munkás-paraszt tanácsok szövetsége" (ezt a kiadásában megjelenö lapról gyakran "Sarló és Kalapácsnak" is nevezték), a "Spartacus", a "Bulletin", a "Népi Lengyelország" és sok más szervezet. 1941-ben a lengyel munkásmozgalom elérte elsö komoly sikereit az eszmei és szervezeti szétforgácsoltság leküzdése terén. 1941 augusztusában létrejött a "Felszabadító Harci Szövetség", amelyhez a "Bulletin" tagjai mellett "A Szovjetunió barátainak társasága" és "Szabadság-lobogó" címü lap köré tömörült baloldali szocialisták csoportja is csatlakozott. Nem sokkal késöbb "A Szovjetunió barátainak társasága" és a "Szabadság-lobogó" csoport kivált a szervezetböl, de ugyanakkor újabb kommunista és munkáscsoportok csatlakoztak hozzá. 1941 végén a Szövetség már eléggé szerteágazó és összeforrott szervezet volt, amelynek élén Z. Jarosz, E. Balcezak, Spychalski, E. Albrecht állott. A szövetség létrehozta fegyveres erejét, és kapcsolatot épített ki Lódz-zsal, Krakkóval, Czestochowával, Plockkal. 1941 júliusában egy antifasiszta szervezet alakult "Munkás-Paraszt Harci Szövetség" néven, s ez Lublin, Krakkó, Rzeszóv, Radom körzetében müködött. 1941 végén zajlott le e szövetség elsö konferenciája, amelyen határozatot fogadtak el a szervezet kiszélesítésére, és a fegyveres harc elökészítésére. A küldöttek vállalták, hogy fegyvert szereznek, és megindítják a partizánharcot, segítséget nyújtanak a táborokból megszökött szovjet hadifoglyoknak, felélesztik a lakosságban az ellenállás szellemét, szabotázscselekményeket és diverziókat szerveznek. Ily módon fokozatosan egyesültek a lengyel munkásosztály haladó elemei. S ha Lengyelországban 1941-ben nem állt helyre a marxista párt, ennek fö oka az volt, hogy még mindig érzödtek a Lengyel Kommunista Párt indokolatlan feloszlatásának következményei. A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának Politikai Titkársága által 1939. május 26-án a párt helyreállítására vonatkozólag hozott határozatot még mindig nem teljesítették, söt az illegális lengyel kommunisták ezt nem is ismerték. Ez jelentösen gátolta a szétszórt kommunista csoportoknak egy egységes centralizált szervezetté való egyesítését. A leendö Lengyel Munkáspárt eszmei alapjainak kialakításában jelentös lépés volt a "Felszabadító Harci Szövetség" létrehozása. Lengyelországban e szövetség kommunista tagjai ismerték fel elsökként helyesen azokat a távlatokat, amelyek a lengyel nemzeti felszabadító mozgalom elött a Szovjetunió hadbalépése és az antifasiszta koalíció megalakulása eredményeképpen megnyíltak. Ezek a kommunisták meggyözödtek arról, hogy az ország felszabadításáért, a szabad, demokratikus Lengyelországért vívandó harcban egyesíteni kell az összes nemzeti eröket. Ily módon a lengyel munkásmozgalom a Lengyel Munkáspárt megalakulása elötti idöszakban nehéz utat tett meg. A lengyel kommunistáknak az antifasiszta földalatti szervezetek eszmei és szervezeti tömörítéséért vívott szívós harca, valamint a Szovjetunióban élö és a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának támogatását élvezö lengyel kommunisták eröfeszítései eredményeképpen kedvezö feltételek alakultak ki a Lengyel Munkáspártnak, mint a lengyel nép vezetö erejének megalakításához. A Szovjetunió hadbalépése új szakaszt nyitott meg Franciaország felszabadító mozgalmában. " . . Június 22 óta állapítja meg Maurice Thorez a hazafiak már másképpen gondolkodnak: Nem vagyunk egyedül. Olyan szövetségessel, mint a szovjet nép, felszabadulhatunk, gyözelemre juthatunk." A szovjet népnek a német fasiszta agresszió ellen vívott hösies harca példaképül szolgált az ellenállási mozgalomban részt vevö franciáknak, lelkesítette öket. "A semmiféle áldozattól vissza nem riadó oroszok nagyszerü ellenállása írta Chassin tábornok, a francia vezérkar fönökének egykori helyettese valóságos iránymutató volt abban a felháborodás szülte hatalmas viharban, amely a német megszállással sújtott országokon végigsöpört . . . Franciaországban az ellenállási mozgalom szervezeteinek hálózata kiterjedt az ország egész területére, és sok nyugtalan percet okozott a megszállóknak." A felszabadító harc fejlödésével egyidejüleg fokozódott a megszállóknak a francia népre nehezedö nyomása. A fasiszta hatóságok veszélytelen hátországot igyekeztek maguknak biztosítani, és ezért leplezetlen terrorrendszert vezettek be, felhagyva azokkal a demagóg kísérletekkel, hogy a lakosság egyes rétegeivel "összejátszanak". Az "új rend" leplezetlenül megmutatta farkas ábrázatát. Az országon a megtorlás hulláma söpört végig. A megtorlás elsösorban ugyan a kommunista párt ellen irányult, de más politikai meggyözödésü embereket: szocialistákat, radikálisokat, katolikusokat is sújtott. Csak 1941 júliusában több mint 6000 franciát tartóztattak le, és körülbelül 1000-et kivégeztek. 1941. augusztus elején Stülpnagel tábornok, a franciaországi német megszálló csapatok parancsnoka, halálbüntetés alkalmazását rendelte el mindazokkal szemben, "akik kommunista tevékenységet folytatnak, ilyen propagandát üznek, vagy erre kísérletet tesznek egyszóval bármilyen módon támogatják a kommunisták tevékenységét." Októberben a párizsi rendörség bejelentette, hogy erélyes rendszabályokhoz nyúl az iparban és a vasútnál elöforduló szabotázscselekmények beszüntetésére. A megtorló rendelkezések hatálya Franciaország úgynevezett szabad övezetére is kiterjedt. December 5-én Pucheu, a vichyi-kormány belügyminisztere sajtókonferencián kijelentette, hogy a meg nem szállt övezet valamennyi nagyobb központjában rendöri razziákat hajtottak végre a "kommunisták és terroristák felkutatására". A letartóztatottak száma meghaladta a 12000 föt. A megszálló hatóságok a vichyi-kormány urainak tevékeny közremüködésével gazdaságilag kifosztották Franciaországot, amely amúgy is nyögött már a német csapatok eltartásával kapcsolatos költségek terhe alatt. Az ország termelésének jelentös csökkenése ellenére, Németország egyre nagyobb igényeket támasztott a francia gazdasággal szemben. Hivatalos adatok szerint Franciaországban az ipari termelés indexe 1941-ben, a háború elöttihez viszonyítva, 68 százalék volt. Emellett az összes ipari termelés mintegy 40 százalékát Németországba vitték. A dolgozók fokozódó elnyomorodása a hitlerista "új rend" elkerülhetetlen következménye erösítette a lakosság széles rétegeinek ellenállási vágyát. A Francia Kommunista Párt ezt a néptömegek hangulatában végbement változást arra használta ki, hogy az elégedetlenséget a szervezett harc medrébe terelje. A párt politikájából fakadó legfontosabb taktikai jelszó: valamennyi antifasiszta erönek egységes nemzeti frontba való tömörítése volt. A nemzeti front, amelynek gerincét a munkásosztály és a szegényparasztság alkotta, a lakosság különféle rétegeinek képviselöit egyesítette soraiban, politikai és vallási meggyözödésére való tekintet nélkül. A nemzeti front volt Franciaországban az ellenállás egyetlen tömegszervezete, amely a többi között a lakosság legkevésbé szervezett részét, a szakszervezetekhez vagy pártokhoz nem tartozó embereket is felölelte. A front katonai szervezetét a hozzá csatlakozó franc-tireurés partizánosztagok alkották. Ez lehetövé tette, hogy nagyobb lendületet adjanak a megszállók ellen vívott fegyveres harcnak, hogy azt még szervezettebbé tegyék. Ezt megelözöen Franciaország északi részében egyes elszigetelt osztagok müködtek, amelyeket a kommunista párt szervezett meg, Közülük a legnagyobb Debarget osztaga volt, amely a Nord és a Pas-de-Calais megye szénmedencéjének körzetében müködött. 1941 júliusában Franciaország legendás höse, Fabien ezredes (Pierre George kommunista munkás) vezetésével megalakultak az elsö partizán "ifjúsági zászlóaljak". A partizánok katonai szerelvényeket siklattak ki, gyárakat robbantottak fel, árulókat semmisítettek meg. Párizsban egyre gyakrabban támadtak meg német katonákat és tiszteket. Fabien lövése, amely 1941 augusztusában Párizs központjában leterített egy német tisztet, jeladás volt a felszabadító harcra. A "Libération" ("Felszabadulás") csoport vezetö bizottságának egyik tagja, Aubrac így jellemezte a partizánés franc-tireur-osztagokat: "Ezek a rendkívül fegyelmezett, kitünöen szervezett, de sajnos rosszul felfegyverzett csoportok 1941 nyara óta partizántevékenységükkel igen megnehezítették a németek életét, Csaknem egész Franciaországban müködtek, s egyes vidékeken, különösen északon, az egyetlen aktív tevékenységet kifejtö fegyveres elem voltak." Míg a partizánok és a franc-tireurök egyre aktívabban harcoltak, addig az ellenállási mozgalom különféle burzsoá szervezetei által toborzott úgynevezett "titkos hadsereg" várakozó álláspontra helyezkedett; e hadsereg parancsnoksága korainak tartotta még az aktív harcot. A franc-tireurök és partizánok létszáma gyorsan nött. Gyakran csatlakoztak hozzájuk a "titkos hadsereg" egyes katonái is, akikben csalódást keltett vezetöik passzivitása. 1941 végén a Nemzeti Front annyira megnött, hogy idöszerüvé vált végleges szervezeti kialakítása, s ez 1942 elejére be is fejezödött. A szovjet nép hösies harcának példája fokozta a nemzeti felszabadító mozgalmat Európa valamennyi megszállt országában. Albánia, Belgium, Dánia, Görögország, Hollandia, Luxemburg, Norvégia hazafiai a küzdelem passzív formájáról az aktív formára, a harcra tértek át. A legtöbb országban az ellenállási mozgalom olyan fokra emelkedett, hogy valamennyi antifasiszta erö egyesítése már nemcsak lehetséges, hanem elengedhetetlenül szükséges is volt. Létrejöttek az elöfeltételek ahhoz, hogy a nemzeti felszabadító harc egy új, magasabb szakaszba: a nemzeti frontok kialakításának szakaszába lépjen. Az antifasiszta koalíció léte és megerösödése meghiúsította a Szovjetunió elszigetelésére vonatkozó fasiszta terveket, és elökészttette a feltételeket ahhoz, hogy az összes békeszeretö országok együttesen harcoljanak a hitlerizmus ellen. Meghiúsult a fasiszta blokk fökolomposainak egy másik terve is, az, hogy a semleges országokat bevonják a Szovjetunió elleni háborúba. Európa megszállt országainak népeit fellelkesítette a Vörös Hadsereg szívós ellenállása, a szovjet nép kitartása a fasiszta agresszorokkal vívott párviadalában; így hát harcba indultak, hogy még erösebb csapást mérjenek az ellenségre. Ahhoz, hogy ez a csapás minél rövidebb idön belül gyökeres változást idézzen elö a háború menetében, Európában egy másik arcvonalat kellett volna létrehozni Németországgal szemben. Az ilyen arcvonal megteremtése volt 1941 végén-1942 elején a szovjet külpolitika egyik fö feladata. A szovjet kormány eröfeszítése mellett ebben nagy szerepet játszott az is, hogy az Egyesült Államok és Anglia néptömegei egyre tevékenyebben léptek fel, a második front létrehozását követelve kormányuktól. Az Egyesült Államok és Anglia imperialista körei húzták-halasztották e kérdés megoldását. A szovjet kormány mindamellett továbbra is állhatatosan küzdött valamennyi antifasiszta erö tömörítéséért, a második front mielöbbi létrehozásáért.