A NÉMET FASISZTA 'KÖZÉP' HADSEREGCSOPORT SZÉTZÚZÁSA. BELORUSSZIJA FELSZABADÍTÁSA

A NÉMET FASISZTA "KÖZÉP" HADSEREGCSOPORT SZÉTZÚZÁSA. BELORUSSZIJA FELSZABADÍTÁSA

1. Belorusszija a felszabadulás küszöbén. Az arcvonal középsö szakaszán kialakult helyzet A német fasiszta betolakodók három évig garázdálkodtak Szovjet-Belorusszijában. Ezalatt rengeteg kárt okoztak a köztársaság népgazdaságának és lakosságának. A megszállók barbárul lerombolták az ipari üzemek többségét és valamennyi erömüvet, megsemmisítették az energetikai kapacitások 96 százalékát, elszállították vagy használhatatlanná tették a géppark és más ipari berendezések több mint 90 százalékát. A hitleristák a falvakban felgyújtottak 1 millió 200 ezer épületet, köztük több mint 500 ezer kolhozépületet és 420996 parasztházat, megsemmisítették a közösségi állattenyésztést, tönkretették a gépés traktorállomásokat, jelentös árués élelmiszerkészleteket raboltak, illetve pusztítottak el, s ugyanezt tették csaknem az egész nyersanyagés fütöanyagkészlettel. A nagyvárosokban, például Minszkben, Vityebszkben és Gomelben leromboltak minden ipari épületet és a közmüvek 80-90 százalékát. A fasiszták felgyújtották a Belorusz SZSZK Tudományos Akadémiájának épületét, a föiskolákat, leromboltak körülbelül 7000 iskolát, romhalmazzá változtatták csaknem az összes színházat, klubot, múzeumot, könyvtárat, ahol az orosz, a belorusz és a nyugati irodalom klasszikusainak müveit örizték. A megszállók a háború alatt összesen 75 milliárd rubel kárt okoztak a Belorusz SZSZK-nak. Mérhetetlen megpróbáltatások szakadtak a belorusz népre. Börtönök és koncentrációs táborok sürü hálózata borította el a köztársaság egész területét. A hitleristák három év alatt körülbelül 380 ezer föt, föleg ifjakat és leányokat hurcoltak el németországi kényszermunkára, kegyetlenül megkínoztak több mint 2 millió 200 ezer lakost és hadifoglyot. A fasiszták egyes falvakat földig leromboltak. 1944. január 22-én például egy büntetöosztag megrohanta Bajki falut (ruzsani körzet, breszti terület), s barbár módon lemészárolta a lakosságot. A férfiakat 6-7 fönyi csoportokba összeterelve agyonlötték. A nöket elevenen elégették a pajtákban. A gyerekekre kutyákat uszítottak, vagy rájuk gyújtották az épületeket, hogy ott égjenek. E borzalmas mészárlásnak 957-en estek áldozatul. 130 parasztgazdaság leégett. A hitleristák gyilkos terrorja Belorusszijában annak az embergyülölö politikának a megvalósítása volt, amelyet a német imperializmus a megszállt keleti területek lakosságával szemben alkalmazott. Mint ismeretes, Himmler hivatala még 1940-ben kidolgozta a keleti területek gyarmatosításának részletes tervét, az úgynevezett "Ost"-tervet. Ebben Belorusszíjával behatóan foglalkoztak. A fasiszták szándéka az volt, hogy a beloruszok háromnegyed részét Nyugat-Szibériába telepítik, a többieket pedig elnémetesítik, engedelmes rabszolgáikká változtatják. Ez azonban nem sikerült. A megszállás három éve alatt a Belorusz SZSZK dolgozói, akiket a kommunista párt a határtalan hazaszeretet szellemében nevelt, szent háborút folytattak a német fasiszta betolakodók ellen. A belorusz nép harcának élén Belorusszija Kommunista Pártja állt. A BKP az SZK(b)P Központi Bizottságának útmutatásai szerint a köztársaság egész megszállt területén kiépítette az illegális pártés Komszomol-szervezetek kiterjedt hálózatát. 1944 nyarán az ellenség mögöttes területén hét illegális területi bizottság, négy körzetközi pártbizottság, 125 körzeti és városi pártbizottság müködött. A partizánosztagok és dandárok állományában 543 alapszervezet volt, s ezenkívül 237 illegális területi pártszervezet is rendszeres tevékenységet folytatott. Ezek együttes taglétszáma 11402 fö volt. A megszállók elleni harcban a párt hü segítötársa volt a Komszomol. A belorusszijai Komszomolnak az ellenség mögöttes területén hat területi bizottsága, két központi bizottsági területi megbízottja, 10 városi bizottsága és 147 körzeti bizottsága müködött, s ezek 2511 alapszervezetet irányítottak. Taglétszámuk több mint 31 ezer fö volt. A pártszervezetek irányításával hatékonyan dolgoztak a különféle antifasiszta szervezetek, amelyekhez további tízezrek tartoztak. Ezek a pártonkívüli tömegszervezetek a kommunisták, a komszomolisták és pártonkívüli szovjet hazafiak kezdeményezésére alakultak meg a városokban és a falvakban. Belorusszija illegális pártszervezetei nagyarányú politikai munkát végeztek a lakosság körében. E munka méreteiröl többek közt az tanúskodik, hogy 1944-ben a megszállt területen valamennyi illegális pártbizottság újságokat adott ki, a sok különféle röplapról nem is beszélve. A lakosság körében rendszeresen terjesztették ezeket

az újságokat és röplapokat, ismertették a szovjet rádió híreit, gyüléseket és tájékoztató beszélgetéseket szerveztek, s a dolgozók így mindig tudtak a fontosabb politikai és katonai eseményekröl. Mindennek nagy szerepe volt abban, hogy a lakosságot tömöríteni és mozgósítani tudták a megszállók elleni harcra. Belorusszija keleti körzetének felszabadítása után a köztársaság megszállt részén 1944. június közepén 150 partizándandár és 49 önálló partizánosztag tevékenykedett, s ezek létszáma több mint 143 ezer fö volt. A partizánok meglehetösen nagy területet ellenöriztek. Tippelskirch tábornok tanúsága szerint, amikor a 4. német hadsereg amelynek ö volt a parancsnoka Orsa és Mogiljov térségéböl visszavonult a Dnyeper mögé, "óriási kiterjedésü, csaknem Minszkig elhúzódó, erdös-mocsaras vidéken találta magát". Ezt a vidéket, írja Tippelskirch, "nagy partizánosztagok ellenörizték, s a német csapatok a háború három éve alatt megtisztítani sem tudták, megszállni pedig éppen nem". Valamennyi nagyobb város és vasúti csomópont a megszállók kezén volt ugyan, de a partizánok által felszabadított és ellenörzött vidékek a köztársaság egész területének mintegy 60 százalékát tették ki (19. sz. térkép). A partizánok huzamos ideig tartottak olyan nagy övezeteket, mint a polock-lepeli, a boriszov-begomoli, a klicsevi, a szemno-orsai, az ivenyecko-naliboki, rasszos-oszvejszki, a szurazsi stb. övezetek. Ezeken a területeken fennállt a szovjet hatalom, müködtek Belorusszija Kommunista Pártjának és Komszomol-szervezetének területi és körzeti bizottságai. A partizánövezetek nagy hatást gyakoroltak a megszállók elleni népi harc fejlödésére. Területükön alakultak meg az új partizánosztagok, innen látták el utasításokkal a müködö osztagokat. A szovjet állampolgárok százezrei rejtöztek el itt a hitleristák elöl. A német fasiszta hadvezetés elhatározta, hogy bármi áron szétzúzza a partizánok fö csoportosításait, és felszámolja a partizánövezeteket. A megszállók 1944 telén és tavaszán e célból több nagy büntetö expedíciót indítottak. Januárban például a polock-lepeli övezet partizánjai ellen kezdtek büntetö hadjáratot, februárban pedig a minszki, mogiljovi, pinszki, a poleszjei és a breszti terület partizánosztagai és dandárjai ellen. Noha a német fasiszta betolakodók számbeli fölényben voltak és jobb fegyverzettel rendelkeztek, döntö sikereket nem tudtak elérni. Az ellenséges csapatok áprilisban újabb hadmüveleteket indítottak a breszti, a minszki, és a poleszjei terület partizánjai ellen. Különösen elkeseredett harcok lángoltak fel a 3245 négyzetkilométernyi polock-lepeli partizánövezetben. Az övezet 1220 helységében mintegy 80 ezren laktak. A területet 16 partizándandár védte összesen mintegy 17 ezer fövel. Harcukat a partizánmozgalom belorusz törzsének hadmüveleti csoportja vezette, élén Lobanokkal, a Szovjetunió hösével. A partizánok 25 napon át derekasan helytálltak az ellenség 60 ezer fönyi, harckocsikkal, tüzérséggel, repülögépekkel támogatott csoportosításával szemben. Az erök azonban egyenlötlenek voltak. A partizánok elhagyták az övezetet. A fasiszta hadvezetés május június folyamán megpróbálkozott a boriszov-locgomoli és a szennoorsai partizánövezetek felszámolásával, de ezt megakadályozta a Vörös Hadsereg támadása. A partizánok elkeseredett védelmi harcokra kényszerültek. De még ilyen körülmények közt is növekvö erejü csapásokat tudtak mérni az ellenség utánpótlási vonalaira és egyes helyörségeire. A partizánok 1944 tavaszán csupán a Boriszov-Minszk-Oszipovicsi háromszögben 26 helyörséget vertek szét, a terület összes helyörségeinek több mint egyharmadát. A belorusz partizánok sok tekintetben a szovjet haza segítségének köszönhették sikereiket. A partizánokkal rádión és légi úton állandó volt a kapcsolat. A repülögépek többnyire éjszaka, gyakran bonyolult idöjárási viszonyok közt juttatták el az embereket és a küldeményeket az ellenség mögöttes területére. Áttörtek az ellenség légvédelmi tüzérségének tüzfüggönyén, s leszálltak az ismeretlen, rosszul berendezett, kis méretü leszállóhelyeken. A partizánokat az egész belorusz nép támogatta. A német parancsnokság közigazgatási és gazdasági intézkedéseit rendszeresen bojkottálták. A megszállók 1944 tavaszán Belorusszijában elrendelték a lakosság mozgósítását; a férfiakat behívták a "Belorusszijai területi védelem" elnevezésü, fasiszta katonai alakulatokba. Márciusban a sajtó és a rádió útján közölték a fasiszta bábkormány a Belorusz Központi Rada rendeletét tizenhat férfikorosztály mozgósításáról. A hitleristáknak ez az aljas provokációja a beloruszok kiírtására irányult. Belorusszija Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a BSZSZK kormánya külön kiáltványt intézett a lakossághoz és a partizánokhoz, s ebben leleplezte a megszállók bünös terveit, felhívta a szovjet állampolgárokat, hogy ne üljenek fel a provokációnak, minden eszközzel akadályozzák meg a mozgósítást, ne jelenjenek meg a parancsnokságokon, álljanak be a népbosszú harcosainak soraiba. A partizánokra az a feladat hárult, hogy segítsék a lakosságot kibújni a mozgósítás alól, megmagyarázzák a lakosságnak a fasiszták aljas tervét, megsemmisítsék azokat az ellenséges csoportokat, amelyek az embereket a gyüjtöhelyekre terelték, pusztítsák a hitleristák törzseit és helyörségeit, rombolják utánpótlási vonalait és hírközpontjait. A baranovicsi terület illegális szervezetei elküldték megbízottaikat a mozgósítottak gyülekezési helyeire, s ezek a helyszínen magyarázták meg a jelentkezöknek a fasiszta provokáció lényegét. Ezután sok "mozgósított" elszéledt, ki hazament, ki pedig elrejtözött az erdöben. A partizánok meghiúsították a fasiszták hajtóvadászatait a békés lakosság ellen, elrejtették az embereket a büntetö osztagok elöl, vagy befogadták öket soraikba. Az illegális pártszervezetek és a partizánok önfeláldozó tevékenységének eredményeképpen a betolakodók galád terve meghiúsult. Kudarcba fulladt a megszállóknak az a kísérlete is, hogy megakadályozzák a tavaszi vetést, s megsemmisítsék az öszi vetéseket. A hitleristák érezték, hogy nem tudnak megmaradni a meghódított területen, s éhhalálra akarták kárhoztatni a belorusz népet. A parasztokat kötelezték, hogy szántsák fel az öszi vetéseket, megtiltották, hogy elvégezzék a tavaszi munkákat, elrekvirálták tölük a vetömagot, a mezögazdasági felszerelést, elhajtották jószágaikat is, kegyetlenül megbüntették azokat, akik a rendeletek ellenére a földeken dolgoztak. Belorusszija Kommunista Pártjának Központi Bizottsága 1944 áprilisában utasította a pártszervezeteket és a partizán-magasabbegységek parancsnokságait, hogy a lakosság körében indítsanak politikai felvilágosító munkát a tavaszi vetés elvégzésére. Sok faluban parasztgyüléseket tartottak. Megszervezték egymás kölcsönös segítségét. A partizánok vetömagot, lovakat adtak a parasztoknak, a földön dolgozókat védték a német katonák és a fasiszta szolgálatba szegödött rendörök támadásaitól, s maguk is segédkeztek a mezei munkákban. A parasztok megértették, hogy az új termést már felszabadult földröl fogják betakarítani, keményen dolgoztak, s csaknem teljesen bevetették Belorusszija földjeit. 1944 márciusában Gomelben megtartották a Belorusz SZSZK Legfelsö Tanácsának VI. ülésszakát. Az ülésszakon megvitatták a megszállók elleni további harcnak és a köztársaság népgazdasága helyreállításának kérdéseit. Az ülésszak üdvözletet intézett a még fasiszta járom alatt levö belorusz néphez. Az üdvözlet egy része így hangzott: "Kedves Testvéreink! Közel van már a gyözelem. Tartsatok ki, ne üljetek fel semmilyen ellenséges provokációnak . . . Szítsátok fel még jobban a német leigázók elleni partizánmozgalom lángját. Összeszorított foggal, keményen tartsatok ki. A gyözelem közel van, hamarosan kivívjuk." Az ülésszak határozatai nagy lelkesedéssel töltötték el a belorusz népet, s a megszállt területen újult erövel lángolt fel a partizánharc. * A téli hadjárat befejezése után az arcvonal Belorusszijában kiszögellést alkotott, amelynek csúcsa messze elnyúlt kelet felé (6. sz. térkép). Ez a kiszögellés hadmüveleti-hadászati szempontból mindkét fél számára nagy jelentöségü volt. Az ellenség Belorusszijára támaszkodva fedezte Kelet-Poroszország és Lengyelország kapuit, biztosította a Baltikumban tevékenykedö "Észak" hadseregcsoport szilárd helyzetét, észak felöl fenyegette az 1. Ukrán Front csapatait, s akadályozta ezek nyugati irányú további elönyomulását. Belorusszija felszabadítása a szovjet csapatok elött megnyitotta a Lengyelországba és Németországba vezetö legrövidebb hadászati utakat, s veszélyes helyzetet teremtett az ellenséges "Észak" és az "Észak-Ukrajna" hadseregcsoportok szárnyain. A német fasiszta föparancsnokság a belorusszijai kiszögellés fontos hadászati jelentösége miatt ezen a területen huzamos idön át erös, több védelmi terepszakaszból álló, mélyen lépcsözött védelmet épített ki. A belorusszijai védelmi vonalat "Vaterland"-nak (Haza) nevezte el, mintha a német hadsereg itt valóban a hazáját védelmezné. Az ellenség védelmének harcászati öve két védöövböl állt. Az elsö védöövet különös gonddal rendezték be. Ez a védööv két-három állásra tagozódott, s ezek mindegyikében két-három közlekedöárokkal összekötött, összefüggö lövészárok volt. Az elsö védööv mélysége három-hét km között váltakozott. A második védööv, amelyet a terepviszonyoktól és az elsö védööv mélységétöl függöen rendeztek be, két-három lövészárokra tagozódott. Ezt a védöövet kevésbé gondosan készítették elö. A legjelentösebb erödítési munkálatokat az ellenség Vityebszk és Bobrujszk térségében, vagyis belorusszijai védelmének szárnyain végezte. De igen erös volt a védelme az orsai arcvonalszakaszon is, ahol a moszkva-minszki autóút haladt. Az ellenség a hadmüveleti mélységben a Dnyeper, a Berezina és a Scsara folyók mentén is rendezett be védelmi terepszakaszokat. Az erdös-mocsaras terepen nem volt összefüggö védelem, csak egyes szakaszokon építették ki, s támpontokból és ellenállási csomópontokból állt. A német csapatok müszakilag berendezett védelmének teljes mélysége elérte a 250-270 kilométert. Igaz, hogy a mélységben nem fejezték be a védöövek építését, viszont a nagy mélység, az egymás mögött berendezett több védööv, valamint a természetes terepviszonyok folyók, tavak, mocsarak és erdök ügyes kombinálása a mesterséges védelmi létesítményekkel igen erössé tették a németek védelmét. A hitleristák a nagy városokat erös védelmi csomópontokká alakították át. Vityebszk, Orsa, Mogiljov, Bobrujszk, Boriszov és Minszk helyörségének tisztjei és hivatalnokai elött még 1944 márciusában felolvasták Hitler parancsát, amely szerint ezek a városok "megerödített körletek" lettek, s mindenáron védeni kell öket. A német hadvezetés Belorusszija megtartása érdekében felhasználta az erös "Közép" hadseregcsoportot, amelynek Busch vezértábornagy volt a parancsnoka. A hadseregcsoport a 3. páncéloshadseregböl, a 4., a 9. és a 2. hadseregböl állt. Csapataink tervezett támadásának sávjában tevékenykedtek ezenkívül az "Észak" hadseregcsoporthoz tartozó 16. német hadsereg jobbszárnyának hadosztályai, valamint az "Észak-Ukrajna" hadseregcsoporthoz tartozó 4. páncéloshadsereg balszárnyának magasabbegységei is. A Szirotyino-Bogusevszk terepszakaszon a 3. páncéloshadsereg védett, amelynek föeröi Vityebszk térségében összpontosultak az 1. Balti és a 3. Belorusz Front csapataival szemben. Ez a hadsereg fedezte a vilniusi irányt. A 4. hadsereg Orsa és Mogiljov térségében rendezkedett be véde 717e44h lemre a 3. Belorusz Front balszárnyával és a 2. Belorusz Fronttal szemben, s a minszki irányt fedezte. A bobrujszki irányban, az 1. Belorusz Front jobbszárnyának csapataival szemben a 9. hadsereg védett, s a Bobrujszkba vezetö utakat zárta le. A 2. hadsereg az 1. Belorusz Front közepének és balszárnyának csapataival szemben a Poleszjében széles (mintegy 400 kilométeres) arcvonalon helyezkedett el. A Szirotyinótól Kovelig terjedö arcvonalon június 23-án a "Közép" hadseregcsoport ötven hadosztálya és három dandára tevékenykedett. Ha a 16. és a 4. páncéloshadsereg eröinek egy részét is beszámítjuk, akkor az 1. Balti Fronttal és a három Belorusz Fronttal 63 ellenséges hadosztály köztük három páncélosés két gépesített hadosztály és három dandár állt szemben. Ennek a csoportosításnak több mint 9500 lövege és aknavetöje, 900 harckocsija és rohamlövege volt. A "Közép" hadseregcsoportot a 6. légiflotta támogatta 1342 repülögéppel. A védelemben levö ellenséges csapatok hadmüveleti sürüségét a következö adatok szemléltetik: az ezer kilométeres arcvonalon egy hadosztályra átlagosan 16 kmjutott, a 3. páncéloshadsereg sávjában valamivel több mint tíz km, a 4. és a 9. hadsereg sávjában 20-21 km, a 3. hadsereg sávjában pedig harminc km. Valamennyi hadsereg hadmüveleti felépítése egylépcsös volt. A "Közép" hadseregcsoportnak és hadseregeinek tartalékát 11 hadosztály alkotta. Ezek többségét azonban lekötötte a partizánok elleni harc. Ezenkívül a szárazföldi csapatok föparancsnokságának tartalékában is volt még három hadosztály (két páncéloshadosztály Kovel, egy gépesített hadosztály Mogiljov körzetében). Ha figyelembe vesszük a "Közép" hadseregcsoport védelmi sávjának szélességét, ezt a tartalékot nem tekinthetjük elegendönek. Az Ukrán Frontok 1943-1944. téli sikerei után a hitlerista föparancsnokság azt várta, hogy a szovjet csapatok 1944 nyarán a Pripjaty és a Fekete-tenger között, a szovjet-német arcvonal délnyugati szakaszán mérik majd a föcsapást. Úgy vélekedett, hogy a Vörös Hadsereg nem tud egyidejüleg támadni az egész arcvonalon. A német fasiszta hadvezetés véleménye szerint ezért a szovjet csapatok Belorusszijában csak kisegítö csapásokat mérhettek. Hogy a németek a kialakult helyzetet ily hibásan ítélték meg, az a szovjet hadvezetés nagy hozzáértéséröl tanúskodott, hiszen sikerült észrevétlenül nagy csoportosítást összpontosítania Belorusszijában úgy, hogy délröl nagy eröket dobott át ebbe az irányba. A német vezérkarban még 1944. június 10-14. után is amikor Tippelskirch tanúsága szerint a "Közép" hadseregcsoport parancsnoksága tudomást szerzett róla, hogy a Vörös Hadsereg nagy eröi összpontosultak Belorusszijában az az álláspont uralkodott, hogy az oroszok az "ŻÉszak-Ukrajna® hadseregcsoport arcvonalán fogják mérni a föcsapást . . . Mindenki meg volt gyözödve róla, hogy éppen ezen a szakaszon sikerül majd szembeszegeznünk a Żcsapást a csapással®." Tippelskirch ezzel kapcsolatban még megjegyzi: "A ŻKözép® hadseregcsoportnak arra a kérésére, hogy legalább növeljék tartalékait, kijelentették, hogy a keleti arcvonalon kialakult általános helyzet nem enged meg másfajta csoportosítást." Belorusszijában a Nyescserdo-tótól Verbáig húzódó ezer kilométeres arcvonalon a német csoportosítással szemben négy szovjet front tevékenykedett: az 1. Balti Front, valamint a 3., a 2. és az 1. Belorusz Front. Az 1. Balti F ront a Nyescserdo-tó és Vityebszk között 160 kilométeres szakaszon bontakozott szét. A 3. Belorusz Front Vityebszk és Bajevo között 130 kilométeres szakaszon helyezkedett el; Bajevótól Szelec-Holopejevig 160 kilométeres szakaszon a 2. Belorusz Front védett. Szelec-Holopejevtöl Mozirig az 1. Belorusz Front jobbszárnyának csapatai, Mozirtól Verbáig pedig e front közepének és balszárnyának csapatai rendezkedtek be védelemre. Az 1 . Belorusz Front tehát több mint 650 kilométer kiterjedésü arcvonalon tevékenykedett. A front föeröi azonban a jobbszárnyon és a balszárnyon, a bobrujszki, illetve a kovel-lublini irányban összpontosultak. E csoportosítások között 350 kilométeres arcvonalon, a Ptyics torkolatától Ratnóig, a nehezen járható Poleszjében, a Pripjaty déli partján csak a 61. hadsereg védett. Ilyen körülmények közt nehéz volt megszervezni a bobrujszki és a koveli irányban összpontosított csapatok szoros együttmüködését. A szovjet hadvezetés úgy számított, hogy az együttmüködést akkor lehet majd a legsikeresebben biztosítani, ha a front jobbszárnyának csapatai kijutnak a Baranovicsitól nyugatra levö körzetbe. A belorusszijaí hadmüvelet tervének kidolgozásakor ezt számításba is vették. A jobb parti Ukrajnában, Leningrád és Novgorod térségében összpontosított ellenséges csoportosítások szétzúzása, az ellenség mögöttes területén nagy arányokban kibontakozó partizánharc, valamint az, hogy a német vezérkar hibásan értékelte a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság szándékát, megteremtette a kedvezö feltételeket a belorusszijai támadáshoz. Az a körülmény, hogy a szovjet csapatok helyzetüket tekintve átkarolták a "Közép" hadseregcsoportot, lehetövé tette hadvezetésünk számára, hogy bekerítö hadmüveletet indítson. 2. A támadás elökészítése A belorusszijai támadó hadmüvelet elökészítéséhez a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a frontok törzseivel együtt 1944 tavaszán látott hozzá. A hadmüvelet célja az volt, hogy szétzúzzuk a "Közép" német fasiszta hadseregcsoportot, s felszabadítsuk az egész köztársaságot a megszállás alól. A föhadiszállás a frontparancsnokok elgondolásainak tanulmányozása és elemzése alapján május elsö felében kidolgozta a belorusszijai frontcsoport támadó hadmüveletének elözetes tervét, s ezt május 20-án Antonov hadseregtábornoknak, a vezérkari fönök helyettesének jelentésében rögzítette. A terv a "Bagratyion" fedönevet kapta. E terv értelmében a szovjet csapatok feladata az volt, hogy "felszámolják az ellenség kiszögellését Vityebszk-Bobrujszk-Minszk térségében, és kijussanak a Gyiszna, Mologyecsno, Sztolbci, Sztarobin terepszakaszra". A hadmüveleti elgondolás szerint csapásokat kellett mérni a belorusz kiszögellésben védö ellenséges csapatok szárnyaira: észak felöl, a Szirotyinótól és Lioznótól keletre levö körzetböl általában a SzennoBoriszov-Minszk irányban, dél felöl pedig Novij-Bihov és Ozaricsi körzetéböl általában BobrujszkMinszk irányában. Ennek az elgondolásnak a végrehajtására két frontcsoportot alakítottak az "A" csoportot (1. Balti és 3. Belorusz Front) és a "B" csoportot (2. és 1. Belorusz Front). E csoportok állományába összesen 77 lövészhadosztályt, három harckocsi-, egy gépesített és egy lovashadtestet osztottak be. Minden front számára megszabták a konkrét feladatokat a hadmüvelet etapjai szerint. A hadmüvelet általános mélységét 200-250 kilométerre, tartamát pedig 40-50 napra tervezték. A belorusszijai hadmüvelet tervét május 22-én és 23-án beszélték meg és rögzítették véglegesen a föhadiszálláson tartott értekezleten, amelyen a legfelsöbb föparancsnok és helyettesei, a támadásba bevont frontok parancsnokai, illetve e frontok haditanácsának tagjai vettek részt. A "Bagratyion"-terv alapeszméjén hogy bekerítö céllal két irányból mérnek csapásokat általában Minszk felé nem változtattak. A siker érdekében viszont elhatározták, hogy növelik a csapatok számát, megerösítik a frontok csapásmérö csoportosításának állományát. Pontosabban meghatározták e csoportosítások csapásainak irányát, többek közt lényegesen megváltoztatták az 1. Balti Front feladatait. E front csapatai most a Mologyecsnóra mérendö mély csapás helyett azt a feladatot kapták, hogy támadjanak a NyugatiDvina mentén, vágják el az ellenséges "Észak" hadseregcsoportot, s így akadályozzák meg, hogy ez segítséget nyújtson a "Közép" hadseregcsoportnak. Hadmüveleti szempontból így biztosították a Belorusz Frontok tevékenységét a Minszktöl keletre összpontosított nagy ellenséges erök bekerítésére. Kezdetben az 1. Balti Frontnak, a 3. és az 1. Belorusz Frontnak be kellett kerítenie és meg kellett semmisítenie az ellenség szárnyain levö vityebszki és a bobrujszki csoportosítást, a 3. és a 2. Belorusz Frontnak pedig középen kellett csapásokat mérnie Orsa és Mogiljov irányában. A szárnyak csoportosításainak bekerítése és megsemmisítése után a három Belorusz Frontnak általában Minszk irányában mért ölelkezö csapásokkal be kellett kerítenie és meg kellett semmisítenie a várostól keletre összpontosított nagy ellenséges csoportosítást a 4. hadsereg föeröit és a 9. hadsereg eröinek egy részét. A támadást a terv szerint a Polocktól Mozirig terjedö 700 kilométeres arcvonalszakaszon kellett megkezdeni. Csapatainkra az a feladat várt, hogy hat egymástól távol levö szakaszon áttörjék az ellenség védelmét, s Vityebszk, Orsa, Mogiljov és Bobrujszk irányában támadjanak. Az ellenséges arcvonal hat szakaszon való egyidejü áttörésével csapatainknak fel kellett darabolniuk a német védelmet, szét kellett forgácsolniuk az ellenség eröit, és arra kellett kényszeríteniük a hitlerista hadvezetést, hogy szétaprózza tartalékait, s ne használhassa fel azokat összefogva csapásaink elhárítására. A vityebszki és a bobrujszkí ellenséges csoportosítás bekerítése és megsemmisítése kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a 3. és az 1. Belorusz Front eröi a párhuzamos utakon, a 2. Belorusz Front eröi pedig frontálisan üldözzék a német fasiszta csapatokat. Az üldözés eredményeképpen csapatainknak Minszktöl keletre, az ellenséges védelem hadmüveleti mélységében kellett bekeríteniük a német csapatok föcsoportosítását. A belorusszijai hadmüvelet végrehajtásába a négy front csapatain kívül bevonták a belorusz partizánokat, a távolbombázó légieröt és a Dnyeperi Katonai Flottillát is. Az 1. Balti Front csapatai, amelyeknek a besenkovicsi-Svencionisi irányban kellett támadniuk, azt a feladatot kapták, hogy a 3. Belorusz Front csapataival együttmüködve zúzzák szét az ellenség vityebszk-lepeli csoportosítását, keljenek át a Nyugati-Dvinán, és jussanak ki Lepel és Csasnyiki körzetébe. Ennek érdekében két hadseregnek Gorodoktól délnyugatra át kellett törnie az ellenség védelmét, és el kellett foglalnia Besenkovicsi körzetét. A front eröi egy részére az a feladat várt, hogy a 3. Belorusz Frontjobbszárnyán levö hadsereggel együttmüködve zúzza szét az ellenség vityebszki csoportosítását, s foglalja el Vityebszket. A frontnak ezután biztosítva magát a Polock körzetéböl várható ellenséges csapásokkal szemben Lepel irányában kellett támadnia. A 3. Belorusz Front csapatai azt a feladatot kapták, hogy az 1. Balti Fronttal és a 2. Belorusz Fronttal együttmüködve zúzzák szét a vityebszk-orsai ellenséges csoportosítást, s jussanak ki a Berezina vonalára. A frontnak két csapást kellett mérnie: az elsöt a Lioznótól nyugatra levö körzetböl két hadsereggel Szenno irányában (ez a csoportosítás az erök egy részével északnyugati irányban támadott, hogy az 1. Balti Fronttal együttmüködve bekerítse a vityebszki ellenséges csoportosítást és elfoglalja a várost); a másodikat a minszki autóút mentén Boriszov irányában ugyancsak két hadsereggel. A front csapatainak Szenno és Orsa elfoglalása után a rendelkezésükre álló jelentös gyorsanmozgó eröt felhasználva szét kellett zúzniuk az ellenség boriszovi csoportosítását, s Boriszov körzetében ki kellett jutniuk a Berezina nyugati partjára. A front tehát az orsa-boriszovi irányban összpontosította föeröit. A 2. Belorusz Front csapatainak az volt a feladata, hogy a 3. és az 1. Belorusz Front csapataival együttmüködve szétzúzzák az ellenség mogíljovi csoportosítását, s kijussanak a Berezina vonalára. Mogiljov irányában egy megerösített hadsereg mért csapást. Mogiljov elfoglalása után a front csapatainak a mogiljov-minszki müút mentén kellett támadniuk Berezino irányában. Az 1. Belorusz Front csapatai azt a parancsot kapták, hogy Bobrujszk körzetében zúzzák szét az ellenség csoportosítását, s jussanak ki az Oszipovicsi-Puhovicsi-Szluck körzetébe. Ennek érdekében két csapást kellett mérniük (mindegyiket két hadsereggel) : az egyiket Rogacsev körzetéböl a BobrujszkOszipovicsi irányban, a másikat Ozaricsi körzetéböl általában Szluck irányában. A front feladata az volt, hogy kerítse be és semmisítse meg az ellenség bobrujszki csoportosítását, s foglalja el a Bobrujszk-Glusa-Glusszk körzetet, majd támadjon Oszipovicsi-Puhovicsi és Szluck irányába, vagyis a bobrujszk-minszki és a bobrujszk-baranovicsi irányban. A front közepén és balszárnyán elhelyezkedö csapatoknak tartaniuk kellett az elfoglalt terepszakaszokat, s készen kellett állniuk, hogy miután a jobbszárny csapatai elérték a Szlonyimtól nyugatra húzódó délkört, támadásba lendüljenek. A több mint ezer repülögépet számláló távolbombázó légierö, Golovanovnak, a légierö marsalljának parancsnoksága alatt azt a feladatot kapta, hogy Orsa, Minszk, Bobrujszk, Baranovicsi, Lunyinyec, Breszt és Belosztok repülötereín fogja le az ellenség légierejét, és hiúsítsa meg az ellenség vasúti szállításait. A támadás elötti éjszakán a távolbombázó légierönek nagy erejü csapásokat kellett mérnie az ellenséges védelem legfontosabb csomópontjaira az áttörési szakaszokon. Egyidejüleg megkapták a feladatokat a belorusz partizánok is. A Belorusz K(b)P Központi Bizottsága és a Partizánmozgalom Belorusz Törzse az SZK(b)P Központi Bizottságának útmutatásai szerint 1944. május végén kidolgozta a partizánosztagok és dandárok müködésének tervét a belorusszijai támadás idöszakára. A partizánoknak fokozódó erejü csapásokat kellett mérniük az ellenség utánpótlási vonalaira, el kellett foglalniuk és a Vörös Hadsereg egységeinek megérkeztéig tartaniuk a kedvezö terepszakaszokat és átkelöhelyeket, hídföket kellett birtokba venniük a folyók partján, aktívan segíteniük kellett a szovjet csapatokat a városok és a vasútállomások felszabadításában, s hatékony felderítést kellett folytatniuk az ellenség hátában. A partizánokat ezenkívül felhívták, hogy erélyes beavatkozásokkal mentsék meg a szovjet állampolgárokat a meggyilkolástól és az elhurcolástól, szervezzék meg a helységek fegyveres védelmét, a társadalmi és a személyi vagyon örzését. A föhadiszállás alaposan feltöltötte a frontokat. Megerösítésük már áprilisban megkezdödött. Az 1. Balti Frontnak átadták az 1. harckocsihadtestet. A 3. Belorusz Fronthoz megérkezett a 11. gárdahadsereg, a 2. gárda harckocsihadtest. A 2. Belorusz Frontot a 81. lövészhadtesttel erösítették meg. Az 1. Belorusz Front jobbszárnyára küldték a 28. hadsereget, a 9. és az 1. gárda harckocsihadtestet, az 1. gépesített és a 4. gárda lovashadtestet; a balszárnyra pedig a 8. gárdahadsereget, a 2. harckocsi-hadsereget és a 2. gárda lovashadtestet. A föhadiszállás tartalékából a 3. Belorusz Front sávjába csoportosították át az 5. gárda harckocsi-hadsereget. A frontokat ezenkívül harckocsiés rohamlövegezredekkel és dandárokkal, tüzér-, aknavetö és müszaki magasabbegységekkel, illetve egységekkel is megerösítették. A frontok légi hadseregeinek állományába további 11 repülöhadtestet és 5 repülöhadosztályt osztottak be. A legtöbb eröt és eszközt a 3. és az 1. Belorusz Front kapta. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása fokozatosan Belorusszijába csoportosította át a maga tartalékait a 2. gárdahadsereget és az 51. hadsereget -, amelyek a Krím-félszigeten befejezték a hadmüveleteket. A frontok hadmüveleteinek összehangolása végett a föhadiszállás a fronttörzsekhez képviselöket rendelt ki: az 1. Balti Fronthoz és a 3. Belorusz Fronthoz Vaszilevszkijt, a Szovjetunió marsallját, a 2. és az 1. Belorusz Fronthoz pedig Zsukovot, a Szovjetunió marsallját. A légierönél Novikov, a légierö fömarsallja és Falagyejev, a légierö marsallja képviselte a föhadiszállást. A frontparancsnokok a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának direktíváival összhangban meghozták elhatározásukat. Az 1. Balti Front parancsnoka, Bagramjan hadseregtábornok (a haditanács tagja Leonov altábornagy, törzsfönök Kuraszov altábornagy) úgy döntött, hogy Gorodoktól délnyugatra 25 kilométeres szakaszon töri át az ellenséges védelmet. E feladatra két szomszédos hadsereget jelölt ki, a 6. gárdahadsereget Csisztyakov altábornagy és a 43. hadsereget Beloborodov altábornagy parancsnoksága alatt. Az ellenséges védelem áttörése után e hadseregeknek Besenkovicsi irányában kellett támadniuk, majd át kellett kelniük a Nyugati-Dvinán; a 43. hadseregnek eröi egy részével együtt kellett müködnie a 3. Belorusz Front 39. hadseregével a vityebszki ellenséges csoportosítás szétzúzásában és Vityebszk elfoglalásában. A front csapatainak ezután Lepel irányában kellett kifejleszteniük a támadást, biztosítva a föcsoportosítást Polock felöl. Az 1. harckocsi-hadsereg olyan parancsot kapott, hogy miután a lövész-magasabbegységek elfoglalták a polock-vityebszki vasútvonalat, nyomuljon be az áttörésbe, keljen át a Nyugati-Dvinán és támadjon Besenkovicsi irányában. A front csapatainak támadását a Papivin repülö altábornagy vezette 3. légi hadsereg támogatta. A hadsereg csatarepülö hadosztályainak a roham kezdetével sorozatos tömegcsapásokat kellett mérniük az ellenség tüzérségére és aknavetöire. A vadászok azt a feladatot kapták, hogy a levegöböl oltalmazzák a front csapásmérö csoportosítását. Csernyahovszkij vezérezredes, a 3. Belorusz Front parancsnoka (a haditanács tagja Makarov altábornagy, törzsfönök Pokrovszkij altábornagy) úgy döntött, hogy két csapásmérö csoportosítást szervez : az északit a 39. és az 5. hadseregböl és egy lovas-gépesített csoportból, a délit pedig a 11. gárdahadseregböl és a 31. hadseregböl. Az északi csapásmérö csoportosításnak a bogusevszki, a délinek az orsai irányban kellett támadnia. Az északi csapásmérö csoportosítás azt a feladatot kapta, hogy Vityebszktöl délkeletre 18 kilométeres szakaszon törje át az ellenség védelmét. A csoportosítás jobbszárnyán tevékenykedö 39. hadseregnek Ljudnyikov altábornagy parancsnoksága alatt az áttörés után Gnyezgyilovicsi irányában kellett támadnia, s az 1. Balti Front 43. hadseregével együttmüködve be kellett kerítenie és meg kellett semmisítenie az ellenség vityebszki csoportosítását, s el kellett foglalnia Vityebszket. Az 5. hadsereg, amelynek Krilov altábornagy volt a parancsnoka, olyan parancsot kapott, hogy miután áttörte az ellenség védelmét, támadjon a Bogusevszk-Szenno irányban, a 11. gárdahadsereggel együttmüködve zúzza szét az ellenség bogusevszk-orsai csoportosítását, majd pedig jusson ki a Berezina vonalára. A Lucsesza folyó terepszakaszának elfoglalása után a hadseregnek biztosítania kellett Oszlikovszkij altábornagy lovas-gépesített csoportjának bevetését az áttörésbe. E csoportnak az volt a feladata, hogy a sikert továbbfejlesztve, Boriszovtól északnyugatra foglalja el az átkelöhelyeket a Berezinán. A déli csapásmérö csoportosítás a 11. gárdahadsereg Galickij altábornagy, s a 31. hadsereg GIavolev altábornagy parancsnoksága alatt azt a parancsot kapta, hogy 15 kilométeres szakaszon törje át az ellenséges védelmet, zúzza szét a szemben álló ellenséges eröket, foglalja el Orsát, majd támadjon a minszki autóút mentén Boriszov irányában. A 11. gárdahadsereg gyorscsoportja a 2. gárda harckocsihadtest Burgyejnij vezérörnagy parancsnoksága alatt azt a feladatot kapta, hogy a hadsereg sikerét továbbfejlesztve, vágja át az orsai ellenséges csoportosítás utánpótlási útjait, s Csernyavka körzetében jusson ki a Berezina vonalára. Az 5. gárda harckocsi-hadsereg (parancsnoka Rotmisztrov, a harckocsicsapatok marsallja) ütközetbe vetésére, a támadás menetétöl függöen két változatot dolgoztak ki. Az elsö szerint az 5. gárda harckocsihadsereget a 11. gárdahadsereg támadási sávjában kellett ütközetbe vetni (miután e hadsereg gyorscsoportját bevetették az áttörésbe), és a minszki autóút mentén kellett támadnia Boriszov irányában; a második változat szerint az 5. hadsereg sávjában kellett ütközetbe lépnie, hogy továbbfejlessze a támadást a Bogusevszk-Tolocsin-Boriszov irányban. A 3. Belorusz Front csapatainak harcát az 1. légi hadsereg támogatta Hrjukin repülö vezérezredes parancsnoksága alatt. A légi hadsereg a következö feladatokat kapta: segítse elö az ellenséges védelem áttörését és a bekerített vityebszki csoportosítás megsemmisítését, támogassa a gyorscsoportok harctevékenységét az ellenséges védelem mélységében. Két repülöcsoportot alakítottak. A légi hadsereg magasabbegységeinek zömét arra szánták, hogy támogassa az orsai irányban elönyomuló csapatokat. A frontparancsnok elhatározása szerint tehát az ellenség védelmét két szakaszon kellett áttörni. A frontparancsnok csak egy hadsereget (39-et) jelölte ki arra, hogy az 1. Balti Front csapataival együttmüködve bekerítse és megsemmisítse az ellenség vityebszki csoportosítását; a front többi három hadserege és gyorscsoportjai a Berezina irányában támadtak. E terepszakaszra kijutva a csapatok kedvezö feltételekhez jutottak, hogy tovább támadjanak Minszk és Vilnius irányában. Az 1. Belorusz Front parancsnoka, Rokosszovszkij hadseregtábornok (a haditanács tagja Bulganyin altábornagy, törzsfönök Malinyín vezérezredes) úgy döntött, hogy az ellenség védelmét Rogacsevtöl északra 17 kilométeres, Paricsitól délre pedig 15 kilométeres szakaszon töri át egy-egy csapásmérö csoportosítással egy északival és egy délivel -, és e csoportosítások találkozó csapásaival bekeríti és megsemmisíti az ellenség bobrujszki csoportosítását, felszabadítja Bobrujszkot, majd tovább támad Puhovicsi és Szluck irányában. Az északi (rogacsevi) csoport állományába Gorbatov altábornagy 3. hadserege és Romanyenko altábornagy 48. hadserege tartozott. A 3. hadsereg gyorscsoportjának, a 9. harckocsihadtestnek Baharov páncélos vezérörnagy parancsnoksága alatt az áttörésbe történt bevetése után gyors ütemben ki kellett jutnia Bobrujszk körzetébe, s át kellett vágnia az ellenség utánpótlási vonalait. A déli csapásmérö csoportosítás Batov altábornagy 65. hadseregéböl, Lucsinszkij altábornagy 28. hadseregéböl és Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportjából állt. A 65. hadsereg gyorscsoportjának, az 1. gárda harckocsihadtestnek parancsnoka Panov páncélos vezérörnagy volt az áttörésbe történt bevetése után Bobrujszktól nyugatra át kellett vágnia az ellenség utánpótlási vonalait, s el kellett reteszelnie a visszavonulás útját. A front gyorscsoportja a lovas-gépesített csoport felkészült rá, hogy a 65. és a 28. hadsereg csatlakozásán benyomuljon az áttörésbe, s a helyzettöl függöen Szlúck, Oszipovicsi vagy Bobrujszk irányában támadjon. A hadmüveleti tekintetben a frontnak alárendelt Dnyeperi Katonai Flottilla Grigorjev elsö osztályú kapitány parancsnoksága alatt azt a feladatot kapta, hogy tüzérségi tüzzel és deszant partra szállításával támogassa az 1. Belorusz Front déli csoportjának támadását, biztosítsa a 48. hadsereg csapatainak átdobását a Berezina nyugati partjára, s álljon készen arra, hogy megbénítsa a német fasiszta csapatok átkelési eszközeinek munkáját. A 16. légi hadsereget, amelynek Rugyenko repülö vezérezredes volt a parancsnoka, utasították, hogy segítse elö a front csapásmérö csoportosításainak, különösen az északinak a támadását. A légieröt ezért két csoportra osztották. Állományát tekintve az északi csoport volt az erösebb. A föhadiszállás tartalékából az 1. Belorusz Front állományába adták át a 6. légi hadsereg törzsét is, amely több repülömagasabbegységet és egységet fogott össze. A támadás elötti éjszaka két éjszakai bombázórepülöhadosztálynak a távolbombázó légierövel együtt csapásokat kellett mérnie az ellenséges fövédööv legfontosabb ellenállási csomópontjaira. Az 1. Belorusz Front balszárnyának csapatai azt a feladatot kapták, hogy aktív harctevékenységgel kössék le a szemben álló ellenséges egységeket, akadályozzák meg ezek átdobását a minszki irányba, s készüljenek fel a támadásra a Kovel-Lublin irányban. Zaharov vezérezredesnek, a 2. Belorusz Front parancsnokának elhatározása értelmében (a haditanács tagja Mehlisz altábornagy, törzsfönök Bogoljubov altábornagy) Mogiljov irányában a 49. hadsereg mérte a csapást Grisin altábornagy parancsnoksága alatt. Mogiljov felszabadítása után a hadseregnek Berezino irányában kellett támadnia. Két hadsereg Krjucsenkin altábornagy 33. és Bolgyin altábornagy 50. hadserege azt a feladatot kapta, hogy tartsa az elfoglalt terepszakaszokat, és készüljön fel támadásra. Az 50. hadsereg parancsnokát utasították, hogy hagyjon tartalékban egy lövészhadtestet, amely azután a 49. hadsereg sikereit kiaknázva Csauszi (vagy Blagovicsi) irányában támadhat. A frontot a 4. légi hadsereg támogatta Versinyin repülö vezérezredes parancsnoksága alatt. A légi hadsereg tevékenységét csak a hadmüvelet elsö napjára tervezték meg. A támadás elötti éjszaka egy éjszakai bombázórepülö-hadosztálynak és a távolbombázó légierö két bombázórepülö-hadtestének elözetes légi elökészítést kellett végrehajtania, csapásokat mérve az ellenség védelmének peremvonalára. A szárazföldi csapásmérö csoportosítás támogatására két csatarepülöés egy vadászrepülö-hadosztályt jelöltek ki. Június 20-án a frontoknak már jelentös erejük volt: 166 hadosztályuk (ebböl hat lovashadosztály), kilenc lövészdandáruk és tábori megerödített körletük. Fegyverzetük több mint 31 ezer darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü lövegböl és aknavetöböl, több mint 5200 harckocsiból és rohamlövegböl s több mint 6000 repülögépböl állt. Minthogy az 1. Belorusz Front közepén és balszárnyán tevékenykedö csapatok nem vettek részt a hadmüvelet elsö etapjában, ténylegesen 124 hadosztály (köztük hat lovashadosztály), kilenc lövészdandár és megerödített körlet támadott. A hadseregek és a frontok hadtápját leszámítva ezeknek a magasabbegységeknek az állományába 1 millió 211 ezer fö tartozott. A támadó csapatoknak 24400 darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü lövegük és aknavetöjük, több mint négyezer harckocsijuk és rohamlövegük s több mint 5300 repülögépük volt, nem számítva a távolbombázó légierö repülögépeit. A lövészés lovashadosztályok száma tekintetében a szovjet csapatok háromszoros, de létszám tekintetében csak kétszeres fölényben voltak. Ennek az a magyarázata, hogy a német hadosztályok létszáma lényegesen meghaladta a szovjet hadosztályokét. Csapataink fölénye tüzérség és aknavetök tekintetében 2,9-szeres, harckocsik és rohamlövegek tekintetében 4,3-szeres, repülögépek tekintetében 4,5-szeres volt. E fölény létrehozása a hadmüvelet sikerének egyik fontos feltétele volt. A szovjet hadvezetés ezt úgy tudta elérni, hogy átcsoportosította eröit, föleg a délnyugati hadszíntérröl. A hadmüveleti elgondolással összhangban a legtöbb élöereje és harceszköze a 3. és az 1. Belorusz Frontnak volt. E front állományába tartozott (a frontok és a hadseregek hadtápját, a légierö személyi állományát, valamint az 1. Belorusz Front balszárnyán és közepén tevékenykedö csapatokat leszámítva) a "Bagratyion" hadmüvelet végrehajtásában részt vevö négy front élöerejének 65, lövegeinek és aknavetöinek 63, harckocsijainak és rohamlövegeinek 76 és repülögépeinek 73 százaléka. A frontok hadmüveleti felépítése egylépcsös volt. A 3. és az 1. Belorusz Front erös gyorscsoportokat szervezett. Ez megfelelt annak az elgondolásnak, hogy e két front eröi kerítik be az ellenséget Minszktöl keletre. Az összfegyvernemi hadseregek közül csak a 6. gárdahadsereg, valamint a 3. és a 65. hadsereg hadmüveleti felépítése volt kétlépcsös. Ezek a hadseregek ugyanis mély feladatokat kaptak. A csapásmérö csoportosítások állományába tartozó többi összfegyvernemi hadsereg hadmüveleti felépítése egy lépcsöben volt, amit nemcsak a feladatok mélysége határozott meg, hanem a csapásmérö gyorsanmozgó csapatok mennyisége is. A lövészhadtestek harcrendje általában mély volt. Ez biztosította, hogy az ellenséges védelem harcászati övének áttörése után fokozhassák a csapás erejét. Minthogy a csapatoknak jól elökészített ellenséges védelmet kellett áttörniük, a frontparancsnokok nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a föcsapások irányában tömegesen alkalmazzák az eröket és az eszközöket. Az 1. Balti Front, a 3. és az 1. Belorusz Front sávjában például az áttörési szakaszokon összpontosították a lövegek és az aknavetök 71-80 százalékát, a 2. Belorusz Front sávjában pedig ahol a támadást csak egy hadsereg kezdte meg a lövegeknek és az aknavetöknek több mint 50 százalékát. Így igen nagy tüzérségi sürüséget hoztak létre: 151-204 darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveg és aknavetö jutott az áttörés egy kilométeres szakaszára. A tömeges alkalmazás elvét rendszerint megtartották a harckocsik és a rohamlövegek tekintetében is. Az eröknek és az eszközöknek az áttörési szakaszokon való összpontosításával elérték, hogy csapataink itt nyomasztó fölényben voltak az ellenséggel szemben. Az 1. Balti Front csapásmérö csoportosítása például létszámban háromszoros, tüzérségben, harckocsikban és repülögépekben pedig három-hatszoros fölényben volt; a 3. Belorusz Front mindkét áttörési szakaszon létszámban 2,2-szeres, tüzérségben 2,3-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben tízszeres, repülögépekben 7,7-szeres túleröt hozott létre. A 2. Belorusz Front fölénye alatta maradt az említett két fronténak, de az 1. Belorusz Front a déli csoport csapásának irányában még nagyobb túleröben volt. A frontok törzsei gondosan megtervezték a tüzérség harci felhasználását. A roham tüzérségi elökészítésének tartama minden frontnál körülbelül egyforma volt 120-140 perc. A gyalogság és a harckocsik rohamát a tüzérség egyszerü tüzhengerrel támogatta, amelyet kísérö tüz-összpontosításokkal egészítettek ki. De az 1. és a 2. Belorusz Frontnál a Nagy Honvédö Háború történetében hadmüveleti viszonylatban elsö ízben kettös tüzhenger alkalmazását is tervbe vették. A löszerfelhasználást az elsö napra 1,25-2,5 javadalmazásban, az egész hadmüveletre pedig 3,5-5 javadalmazásban állapították meg. A légierö harctevékenységének tervezése során nagy jelentöséget tulajdonítottak annak, hogy eröfeszítéseit a föcsapások irányában összpontosítsák. A légierönek fontos feladata volt, hogy a támadás elött oltalmazza a frontok csapásmérö csoportosításait, támogassa öket az elönyomulás során, biztosítsa a gyorscsoportok bevetését az áttörésbe és tevékenységüket az ellenséges védelem mélységében, megakadályozza az ellenség szervezett visszavonulását és tartalékainak elörevonását. A légierö feladata volt a szakadatlan felderítés is. A jól szervezett felderítés meglehetösen pontosan megállapította az ellenség csoportosítását, védelmének jellegét, tüzrendszerét, a "Közép" hadseregcsoport tartalékainak elhelyezkedését, a terepszakaszokat, valamint a támadás sávjában levö sok folyó-átkelöhelyet. Az 1. Belorusz Front 3. hadseregének szakaszán azonban nem sikerült alaposan felderíteni az ellenséges védelem rendszerét. A frontok csapatait a tavasz folyamán számottevöen feltöltötték. Az újonnan érkezett csapatokat rövid idö alatt fel kellett készíteni az erdös-mocsaras terepen berendezett, erösen megerödített védelem áttörésére. A valóságot ilyen erösen megközelítö viszonyok közt gyors ütemben folyt a harckiképzés. Az egységek a német védelem mintájára berendezett terepen gyakorolták az átkelést, a védelmi terepszakaszok leküzdését. A tisztek és a tábornokok rendszeresen tartottak foglalkozásokat, amelyeken megbeszélték a legfontosabb kérdéseket: mikor és hogyan vonják elöre a csapatokat a megindulási helyzetbe, hogyan szervezzék meg az egységek és a magasabbegységek együttmüködését, s hogyan biztosítsák ezek szakadatlan bevetését a harcban. A magasabbegységek és az egységek törzsei kidolgozták a harc tervét, megszervezték a csapatok vezetését, s ellenörizték felkészülésüket a támadásra. Gondosan elökészítették a hadmüvelet müszaki biztosítását. A müszaki egységek felderítették az ellenség védelmét és a terepet, ahol támadni kellett, biztosították a csapatok átcsoportosítását és elörevonásukat a megindulási körletekbe, elvégezték a hadmüveleti álcázást, és elkészítették az átjárókat az ellenség aknamezöin. Óriási feladatok hárultak a hadmüveleti hadtáp és a csapathadtáp szerveire. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása az Állami Honvédelmi Bizottság határozatával összhangban megparancsolta, hogy június közepére a csapatoknál legyen öt javadalmazás löszer, 10-20 javadalmazás repülögépés gépkocsibenzin, Dieselés kenöolaj, valamint 30 napi élelmiszer. E készleteket csak a szállítási ágak rendkívül megfeszített munkájának segítségével halmozhatták fel. Jellemzö, hogy a szárazföldi csapatok csupán egyetlen tüzérségi és aknavetölöszer javadalmazása körülbelül 13500 vagont igényelt. A hadmüvelet elökészítése során gondosan helyreállították a szétrombolt vasutakat és müutakat, növelték átbocsátóképességüket, illetve új vasutakat és utakat építettek, különösen az 1. Balti Front sávjában, ahol az úthálózat kevésbé fejlett volt. A hadseregek és a frontok útés hídépítö, valamint utászegységei megfeszített erövel építették és tökéletesítették a földutakat, különösen ott, ahol sok folyó, tó és mocsár volt. A hadtáp személyi állományának óriási eröfeszítései révén a szállítószolgálat lényegében megbirkózott a ráháruló feladatokkal. A hadmüveletben részt vevö négy front naponta 90-100 szerelvényt vett át. Nagyon sok rakományt szállítottak gépkocsikkal is. A frontok rendelkezésére álló csaknem 12 ezer gépkocsi egyetlen fordulóval több mint 25 ezer tonna rakományt tudott szállítani, vagyis egy löszerjavadalmazás ötödrészét, egy üzemanyag javadalmazás negyedrészét, illetve egy napi élelmiszert. Jól felkészültek a hadmüveletre az egészségügyi intézmények és csapatok is. Összesen 294 ezer kórházi ágyuk volt. Az egészségügyi intézmények szállítószolgálata alapjában véve gépesítve volt, s biztosíthatta a sebesültek gyors elszállítását. A belorusszijai hadmüvelet elökészítése idején a távolbombázó légierö tömeges csapásokat mért az ellenség repülötereire és a nagyobb vasúti csomópontokra. Különösen hatásosan támadta a minszki, a baranovicsi és oszipovicsi, a polocki, a mologyecsnói repülötereket és pályaudvarokat. A szovjet repülögépek ukrajnai repülöterekröl szálltak fel. A légierö csapásai amellett, hogy elösegítették az elökészületben levö hadmüveletet, egyszersmind meg is tévesztették a német fasiszta hadvezetést. Az ellenség azt gondolta, hogy a szovjet légierö zömmel azért összpontosult az ukrajnai repülötereken, mert a szovjet hadvezetés 1944 nyarán a szovjetnémet arcvonal déli szárnyán méri majd a föcsapást. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a belorusszijai hadmüvelet tervezése során nagy jelentöséget tulajdonított annak is, hogy a csapás meglepésszerü legyen. A támadás elökészítése idején intézkedtek a csapatok álcázására és az ellenség megtévesztésére, így sikerült is rejtve átcsoportosítani a szovjet csapatokat, illetve jelentös eröket és eszközöket összpontosítani a német "Közép" hadseregcsoporttal szemben. Igen hatékony intézkedés volt az is, hogy közvetlenül a belorusszijai hadmüvelet kezdete elött csapataink harcfelderítést hajtottak végre Pszkovtól a Kárpátokig terjedö arcvonalon. A föhadiszállás e célból június 16-án megparancsolta a 3., a 2. Balti és az 1. Ukrán Front parancsnokának, hogy június 20-23. folyamán egyes arcvonalszakaszokon megerösített századokkal és zászlóaljakkal végezzenek harcfelderítést. Ugyanezt megparancsolták az 1. Balti Frontnak és a három Belorusz Frontnak is. Mint utóbb kiderült, a harcfelderítések számottevöen hozzájárultak csapataink sikereihez. A belorusszijai hadmüvelet elökészítése során a parancsnokok, a politikai munkások és a pártszervezetek mozgósították a személyi állományt a harcfeladatok végrehajtására. A politikai szervek föleg arra összpontosították figyelmüket, hogy eszmeileg és szervezetileg megerösítsék a pártszervezeteket, s hogy helyesen osszák el a kommunistákat és a komszomolistákat az ütegeknél, a harckocsikban és a rajoknál. 1944. június végén a pártszervezetek az 1. Belorusz Frontnál 245862, a 2. Belorusz Frontnál 84961, a 3. Belorusz Frontnál 162324, az 1. Balti Frontnál 139487 kommunistát tartottak nyilván. Minthogy a pártés Komszomol-szervezetek felépítése megváltozott, s megszünt a századparancsnok politikai helyettesi beosztás, jelentösen megnött az alegységparancsnokok felelössége a személyi állomány neveléséért. A politikai szervek a politikai nevelömunka elvégzésében sokat segítettek a parancsnokoknak, különösen a szakasz-, századés zászlóaljparancsnokoknak. Ez megszilárdította az egyszemélyi vezetést, növelte a parancsnokok szerepét. A hadmüvelet kezdete elött a legtöbb századnál újjáalakították a 6-10 kommunistából álló pártszervezeteket, valamint a 12-20 fös Komszomol-szervezeteket. Sok pártszervezetben két helyettese volt a pártszervezönek. A század Komszomol-szervezök pótlására tartalékot képeztek ki. A pártés Komszomol-szervezetek megerösítése lehetövé tette, hogy a személyi állomány körében a támadás elökészítése során és a támadás alatt állandó pártpolitikai munka folyjék. Ez megerösítette a párt befolyását az alegységeknél, fokozta a csapatok harcképességét. A politikai szervek és a pártszervezetek szüntelenül gondoskodtak az egységek túlnyomórészt fiatal kommunistáinak eszmei-politikai neveléséröl. A nevelömunka tengelyében pártunk történetének, a haza szabadságáért és függetlenségéért vívott önfeláldozó harcának tanulmányozása állt. Külön körökben tanulmányozták a párt szervezeti szabályzatát és az idöszerü politikai kérdéseket. A fiatal kommunisták tevékenyen részt vettek a pártéletben, s tapasztalatokat szereztek a pártonkívüli katonák között végzendö munkához. Gondosan nevelték az újoncokat. Közöttük sok volt a fiatal harcos, akit a nemrég felszabadított országrészekböl hívtak be. Többségük elöször vett részt harcban. A parancsnokok és a politikai tisztek különösen fontosnak tartották, hogy ezeket a katonákat eltöltse a szovjet hazafiság érzése, a fasizmus gyülölete s a katonai eskü iránti hüség. A politikai tisztek közvetlen baráti beszélgetések során beszámoltak a katonáknak a hös szovjet nép életéröl és harcáról. Az elözö harcokban részt vett katonák és tisztesek pedig harci tapasztalataikat, ismereteiket mondták el az újoncoknak. Nagyon elterjedt a szemléltetö agitáció. A fedezékekben, az óvóhelyeken, a közlekedöárkokban kifüggesztették az SZK(b)P Központi Bizottságának május elsejei jelszavait közlö újságokat, táblákon és faliújságokon közölték a Szovjet Tájékoztatási Iroda hadijelentéseit, s ismertették a hitlerísták által a megszállt területen elkövetett gaztetteket. A támadás elötti estén a csapatok megkapták a harcparancsokat és a haditanácsok felhívásait. Az okmányok tartalmát ismertették az egész személyi állománnyal. Sok alegységnél pártés Komszomolgyülést tartottak, ahol pedig a helyzet ezt nem tette lehetövé, ott rövid megbeszélésre jöttek össze. A kommunisták és a komszomolisták azt a feladatot kapták, hogy elsöként induljanak rohamra, ragadják magukkal bajtársaikat, s láncszerüen továbbítsák a híreket a kiváló magatartást tanúsító harcosokról. Roham elött a parancsnokok és a politikai munkások bejárták a lövészárkokat, elbeszélgettek a harcosokkal, s emlékeztették öket feladataikra. A támadás elökészítése a Nagy Honvédö Háború kezdetének harmadik évfordulóján fejezödött be. Június 22-re virradó éjszaka a rádióban felolvasták, reggel pedig a központi és a frontújságokban közölték "A Szovjetunió Honvédö Háborújának három éve" címü, nagy politikai fontosságú dokumentumot, amely összegezte a szovjet nép és fegyveres eröi által a fasiszta agresszorok ellen vívott hösi harc katonai és politikai eredményeit. A parancsnokok, a politikai munkások, a pártaktivisták megmagyarázták a harcosoknak a történelmi jelentöségü dokumentumot. A harckiképzés és a politikai nevelömunka eredményeképpen a csapatok jól felkészültek a támadásra, s türelmetlenül várták, hogy mielöbb felszabadítsák a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságot. Készen álltak a harcra a belorusz partizánok is. Tevékenységük tervét, amelyet a Partizánmozgalom Belorusz Törzse 1944. május végén dolgozott ki, megbeszélték a Belorusszijában támadó frontok parancsnokságaival. Sok partizándandár és osztag konkrét feladatokat kapott. A vityebszki és vilejkai területen, a minszki és a baranovicsi terület északi részén a partizán-magasabbegységeknek az volt a feladatuk, hogy mérjenek csapásokat az ellenség fontosabb utánpótlási vonalaira, s ezzel segítsék elö az 1. Balti és a 3. Belorusz Front csapatainak támadását, tartsák a Vörös Hadsereg egységeinek megérkezéséig a Berezina partján elfoglalt hídföt. A mogiljovi terület partizán-magasabbegységeire, valamint a minszki terület keleti övezetének dandárjaira az a feladat várt, hogy az ellenséges utánpótlási vonalakra mért csapásokkal támogassák a 2. Belorusz Front csapatainak átkelését a Dnyeperen, és segítsék elö támadásukat Berezino irányában. A poleszjei, dél-minszki, pinszki és belosztoki partizán-magasabbegységeknek az ellenséges utánpótlási vonalak ellen intézett szakadatlan támadásaikkal kedvezö feltételeket kellett teremteniük az 1. Belorusz Front elönyomulásához. A BK(b)P Központi Bizottsága július 8-án rádiótáviratot küldött az illegális területi és körzeti pártbizottságokhoz, a partizán-magasabbegységek, dandárok és osztagok parancsnokaihoz és komisszárjaihoz, s ebben emlékeztette öket, hogy az ellenség, a szovjet-német arcvonalon beállt szélcsendet kihasználva fokozza a csapatok és a technikai eszközök vasúti szállítását. Felhívta a partizánokat, hogy "az elsö vasúti robbantást június 20-ra virradó éjszaka hajtsák végre. A továbbiakban szakadatlanul támadjanak azzal a céllal, hogy teljesen megbénítsák az ellenség vasúti szállítását". A belorusz partizánok ennek az utasításnak megfelelöen június 20. és 23. között tömegesen hajtottak végre robbantásokat a vasútvonalakon. A vasúti pályákat védö aknamezöket leküzdötték, a fasiszta örséget harcban megsemmisítették, s csupán június 20-ra virradó éjszaka több mint 40 ezer sínszakaszt robbantottak fel. Ezzel üzemképtelenné tettek több fontos vasútvonalat, s egy idöre megbénították a forgalmat Belorusszija sok vasútvonalán, így a Polock-Mologyecsno, a Glubokoje-Vilnius, a MinszkOrsa, a Minszk-Breszt és a Pinszk-Breszt szakaszon. A partizánok több napra megzavarták a "Közép" hadseregcsoport hadmüveleti hadtápjának munkáját, s ezzel felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a szovjet csapatoknak. A törzsek és a csapatok gondos és sokoldalú felkészülése, az egységek, a harcászati és a hadmüveleti magasabbegységek idejében végrehajtott átcsoportosítása, az áttörési szakaszokon létrehozott nagy eröfölény, valamint az ellenség mögöttes területén folytatott partizántevékenység megteremtette a feltételeket a belorusszijai támadó hadmüvelet sikeres végrehajtásához. 3. Az ellenséges csoportosítás bekerítése és megsemmisítése Vityebszknél és Bobrujszknál Az általános támadás elötti este a frontok elörevetett zászlóaljakkal harcfelderítést hajtottak végre, hogy pontosabban megállapítsák az ellenség védelmének jellegét és csapatainak csoportosítását. A harcfelderítés széles arcvonalon, a Nyescserdo-tótól a Pripjatyig terjedö szakaszon történt. Az elörevetett zászlóaljak sikeres tevékenységének eredményeképpen egyes szakaszokon javult az egységek és a magasabbegységek harcászati helyzete. Néhány irányban e zászlóaljak tevékenysége általános támadásba nött át. Az 1. Balti Frontnál a harcfelderítés június 22-én reggel kezdödött. A legnagyobb sikert a 6. gárdahadsereg és a 43. hadsereg felderítö osztagai, különösen pedig a 6. gárdahadsereg Kucskin vezérörnagy vezette 22. gárda lövészhadtestének felderítö osztagai érték el. Az osztagok 25 perces tüzérségi elökészítés után villámgyorsan betörtek az ellenség lövészárkaiba, s megkezdték az elönyomulást. A hadtest mindhárom hadosztálya két-két lövészzászlóaljat vetett harcba. Ezek még aznap estére áttörték az ellenség fövédöövét Szirotyinótól délkeletre, s 6-8 kilométert nyomultak elöre. Június 23-án tüzérségi és légi elökészítés után támadásba mentek át e hadsereg föeröi is, és a nap végére az áttörést szélességben ötven, mélységben 16 kilométerre növelték. A leghevesebb ellenállást az ellenség Sumilino körzetében védö csapatai fejtették ki, a nap végén azonban ezek is kénytelenek voltak megkezdeni a visszavonulást a Nyugati-Dvina bal partjára. A frontparancsnok a lövészcsapatok sikerének kifejlesztése érdekében harcba vetette az 1. harckocsihadtestet. A hadtest egységei azonban egyrészt a felázott utak miatt, másrészt, mert nem szervezték meg elég gondosan bevetésüket az áttörésbe, lassan haladtak elöre, s a nap végéig csak Sumilino körzetéig jutottak el. Június 24-én a front csapatai az áttörést mélységben harminc kilométerre, szélességben pedig mintegy kilencven kilométerre bövítették ki, ötven kilométeres arcvonalon kijutottak a Nyugati-Dvina jobb partjára, s a folyó túlsó partján öt kisebb hídföt vettek birtokba. A 43. hadsereg 60. lövészhadteste még aznap kijutott Gnyezgyilovicsi helység körzetébe, az ellenség vityebszki csoportosításának hátába, s már csak három-öt km választotta el a 3. Belorusz Fronthoz tartozó 39. hadsereg 5. gárda lövészhadtestének vele szemben támadó csapataitól. A vityebszki ellenséges csoportosítást a bekerítés veszélye fenyegette. A német fasiszta hadvezetés, mivel a hadtestek már összes tartalékukat felhasználták, sürgösen friss eröket dobott át ebbe a körzetbe, s minden erövel igyekezett feltartóztatni támadásunkat a Nyugati-Dvina mentén. A hadmüvelet harmadik napján elkeseredett harcok bontakoztak ki a Nyugati-Dvina bal partján birtokba vett hídfök kibövítéséért és a vityebszki ellenséges csoportosítás bekerítésének befejezéséért. A csapatoknak szükségeszközökkel kellett átkelniük a folyón, mivel a kompok és a hidak egyes szakaszokon csak estére készültek el, s ezeken akkor is elsösorban a tüzérséget és a harckocsikat szállították át. Az 1. Balti Front csapatai ezen a napon felszabadították Besenkovicsi várost, s Vityebszktöl nyugatra egyesültek a 3. Belorusz Front csapataival. A 6. gárdahadsereg, miután átkelt a Nyugati-Dvinán, tovább támadott Usacsi irányában, a 43. hadsereg pedig eröi egy részét hátrahagyva a bekerített vityebszki csoportosítás megsemmisítésére föeröivel tovább fejlesztette a támadást Lepel felé. A front csapatai leküzdötték a fasiszták szívós ellenállását az ellenség új hadosztályokat vetett harcba, gyakran ellenlökéseket hajtott végre -, s június 28-án estére kijutottak az Usacsi-Lepel terepszakaszra, megtisztítva az ellenségtöl Lepel várost. A csapatok harcát a 3. légi hadsereg támogatta. A légierö bombázta és fedélzeti fegyvereivel rombolta a fasiszták támpontjait és ellenállási csomópontjait, segített a német ellenlökések elhárításában, a Nyugati-Dvina bal partján a hídfök elfoglalásában és tartásában. Az ellenség vityebszki csoportosításának bekerítése után a front légiereje tevékenyen részt vett e csapatok megsemmisítésében. Az 1. Balti Front csapatai az áttörés sikerét úgy érték el, hogy gondosan, titokban készítették elö a hadmüveletet, s körültekintöen mindent megtettek annak biztosítására. De a sikerhez az is hozzájárult, hogy helyesen értékelték a helyzetet, többek közt figyelembe vették az erdös-mocsaras terep sajátosságait, s hogy a frontparancsnok igen célszerüen úgy határozott: nem keskeny, hanem viszonylag széles arcvonalon töri át az ellenség védelmét és indít támadást. Meghatározó jelentösége volt annak is, hogy összehangoltan alkalmazták a tüzcsapásra kijelölt tüzérséget és légieröt. Ennek eredményeképpen az ellenség védelme összeroppant, s a lövész-magasabbegységek a müszaki csapatok támogatásával sikeresen kifejleszthették a támadást. Az összes fegyvernem és a légierö szabatosan megszervezett együttmüködése biztosította a hadmüvelet jó végrehajtását. A törzsek és a csapatok rendkívül alaposan felkészültek a nagy vízi akadály, a Nyugati-Dvina leküzdésére, s így gyorsan át tudtak kelni a folyón. Az 1. Balti Front csapatainak támadása meglepte az ellenséget. Ezt Tippelskirch is elismeri. "Különösen kellemetlen volt a Vityebszktöl északnyugatra indított támadás írja -, mivel ez a többi arcvonalszakaszon mért csapásoktól eltéröen teljesen váratlanul ért bennünket, s így hadmüveleti szempontból döntö irányban szétzúzta gyengén védett arcvonalunkat." Az 1. Balti Front csapatai tehát a támadás hat napja alatt végrehajtották az eléjük tüzött feladatokat: áttörték az ellenség védelmét, átkeltek a Nyugati-Dvinán, a 3. Belorusz Front csapataival együttmüködve bekerítették a vityebszki csoportosítást. Az ellenséges védelem sikeres áttöréséért és a NyugatiDvinán menetböl végrehajtott átkelésért az 1. Balti Front 145 harcosát a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki, köztük Tolmacsevet, a 71. gárda lövészhadosztály 213. gárda lövészezredének felderítöjét, Fokin örmestert, a 235. lövészhadosztály 801. ezredének század pártszervezöjét, Szoloncsenko föhadnagyot, a 67. gárda lövészhadosztály 199. gárda lövészezredének géppuskásszázad-parancsnokát, Fegyunyin örnagyot, a 71. gárda lövészhadosztály 210. gárda lövészezredének zászlóaljparancsnokát, Makaricsev örnagyot, a 496. páncéltörö tüzérezred parancsnokát, Beszpjatov alezredest, a 306. lövészhadosztály 935. lövészezredének parancsnokát, Bakszov vezérörnagyot, a 67. gárda lövészhadosztály parancsnokát, Bronnyikov ezredest, ugyanezen hadosztály politikai osztályának vezetöjét. Június 23-án eröteljes tüzérségi és légi elökészítés után támadásba mentek át a 3. Belorusz Front csapatai is. A legnagyobb sikert a 39. és az 5. hadsereg érte el: már az elsö napon 10-11 km mélységben és mintegy ötven km szélességben áttörték az ellenség védelmét. Lassabban fejlödött a támadás a front déli csoportjának sávjában, az orsai irányban. Ez a csoport a fasiszták szívós ellenállásába ütközött. A 11. gárdahadsereg egy nap alatt mindössze 2-3 kilométert nyomult elöre, a 31. hadsereg pedig nem ért el sikert. Az ellenség a hadseregtartalékból két hadosztályt vetett be csapataink ellen. A szovjet csapatok elönyomulása a minszki autóút mentén föleg azért húzódott el, mert az ellenség a többi arcvonalszakaszhoz képest itt erösebb védelmet épített ki, s ezt a tüzérségi és légi elökészítés során nem sikerült megfelelöen lefogni. Ennek az volt a magyarázata, hogy nem derítették fel megfelelöen az ellenség tüzrendszerét, mindkét hadsereg parancsnoksága számítási hibákat követett el a tüz megtervezésekor, s az 5. áttörö tüzérhadtest néhány egysége és magasabbegysége megszegte az álcázási fegyelmet. A 78. német rohamhadosztály felderítöi idejében felfedték a nagy tömegü tüzérség összpontosítását a 11. gárdahadsereg sávjában, s bemérte 700 lövegünk tüzelöállását. A tüzcsapás tehát itt nem érte váratlanul az ellenséget. Június 24-én az 5. hadsereg támadási sávjában a szovjet csapatok rohammal elfoglalták Bogusevszk várost. A nap folyamán harcba vetették Oszlikovszkij altábornagy lovas-gépesített csoportját. A csoport elörevetett osztagai estére elérték a Bogusevszktöl nyugatra levö körletet. Minthogy a bogusevszki irányban az 5. hadsereg és a lovas-gépesített csoport csapatai már kijutottak a hadmüveleti térségbe, az orsai irányban pedig a támadás jóval lassabban fejlödött, Vaszilevszkij marsallnak, a föhadiszállás képviselöjének parancsára az 5. gárda harckocsi-hadsereget is a bogusevszki irányban vetették ütközetbe. Június 25-én reggelre az 5. gárda harckocsi-hadsereget Lioznótól nyugatra összpontosították. A harckocsi-hadsereg támogatására az 1. légi hadsereg föeröit, négy repülöhadtestet és két repülöhadosztályt jelöltek ki. E magasabbegységeket Usakov repülö altábornagy, az 1. gárda bombázórepülö-hadtest parancsnoka vezette. Június 25-én a 3. Belorusz Fronthoz tartozó 39. hadsereg 5. gárda lövészhadtestének egységei Gnyezgyilovicsi körzetében egyesültek az 1. Balti Front 43. hadseregének 60. lövészhadtestével, s ezzel teljesen körülzárták a vityebszki ellenséges csoportosítást. A 39. hadsereg más magasabbegységei még aznap betörtek Vityebszkbe. Elkeseredett utcai harcok kezdödtek. Nagyon fontos feladat volt, hogy csapataink elfoglalják a Nyugati-Dvina hídját, amelyet a németek még nem tudtak felrobbantani. A feladat végrehajtásával a 158. lövészhadosztály 875. lövészezredének utászszakaszát bízták meg. Az utászok Blohin örmester parancsnoksága alatt éjszaka megsemmisítették a híd örségét. A fasisztáknak mégis maradt annyi idejük, hogy meggyújtsák a gyújtózsinórokat, de Blohin, életét kockáztatva elöretör t, kiszerelte a gyutacsot, és ártalmatlanná tette a robbanótölteteket. A híd épségben maradt. A szovjet harckocsik és lövegek június 26-án reggel már ezen vonultak nyugat felé. Blohint a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A hídon a háború után emléktáblát helyeztek el ezzel a felirattal : "Ezt a hidat 1944. június 26-án a fasiszta megszállókkal vívott elkeseredett küzdelemben Blohinnak, a Szovjetunió hösének csoportja mentette meg a felrobbantástól." Miközben Vityebszkért folytak a harcok, a 11. gárdahadsereg áttörte a védelem harcászati övét, s megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a gyorscsoportokat bevessék az áttörésbe. E hadsereg támadási sávjában vetették ütközetbe a 2. gárda harckocsihadtestet azzal a feladattal, hogy vágja át az orsalepeli vasútvonalat, törjön át a minszki autóúton, s jusson ki az Orsától nyugatra levö körzetbe. A 3. Belorusz Front csapatai a támadás három napja alatt a Nyugati-Dvina és a Dnyeper közti száz kilométeres szakaszon összeroppantották az ellenség védelmét, s mintegy 30-50 kilométert nyomultak elöre. A légierö e három nap alatt 5800 felszállással nagyon sokat segített a front csapatainak. Az ellenség azért, hogy tartani tudja a minszki autóutat, s biztosíthassa 4. hadseregének balszárnyát, két friss hadosztályt dobott át Orsa körzetébe. De már nem tudott változtatni a helyzeten, s megkezdte visszavonni a Berezina mögé a 3. páncéloshadsereg és a 4. hadsereg hadtápját. Június 25-én és 26-án az 1. Balti Front 39. hadserege és a 43. hadsereg eröinek egy része a bekerített vityebszki csoportosítás megsemmisítéséért harcolt. A fasiszták szívósan ellenálltak, egyre-másra indították az ellenlökéseket, hogy kitörjenek a "katlanból". De nagy veszteségek árán csak egy 8000 fönyi csoport tudott kitörni. Csapataink ezt a csoportot is hamarosan újra bekerítették és megsemmisítették. Június 27-én reggel az ellenséges hadosztályok maradványai elfogadták a szovjet parancsnokság ultimátumát a fegyverletételre, és megadták magukat. Az ellenség 20 ezer halottat és több mint 10 ezer foglyot vesztett Vityebszknél. Fogságba esett Gollwí

tzer gyalogsági tábornok, az 53. hadtest parancsnoka, és Schmidt ezredes, e hadtest vezérkari fönöke is. Az ellenség vityebszki csoportosításának szétzúzása nagy jelentöségü volt a belorusszijai hadmüvelet további menete szempontjából. A "Közép" hadseregcsoport védelmének balszárnyán a kulcspozíció összeomlott. Eközben a vityebszki bekerítés külsö arcvonalán sikeresen fejlödött a 3. Belorusz Front többi hadseregének támadása. A front gyorsanmozgó magasabbegységei a légierö támogatásával rohamosan törtek elöre nyugat felé. A repülö-magasabbegységek csapásokat mértek a visszavonuló ellenséges egységekre. Különösen eredményesen tevékenykedtek az 1. gárda csatarepülö-hadosztály pilótái Prutkov ezredes parancsnoksága alatt. Az Orsa-Boriszov szakaszon csaknem teljesen megbénították a német fasiszta csapatok vasúti és közúti közlekedését. Június 26-án Oszlikovszkij tábornok lovas-gépesített csoportja lendületesen elöretört Szennóhoz. Az 5. gárda harckocsi-hadsereg ugyanazon a napon elérte a minszki autóutat. Itt az ellenség rendkívül heves ellenállást fejtett ki, igyekezett megtartani ezt a fontos útvonalat, és megakadályozni csapataink kijutását Boriszovhoz. Ebben az irányban rendkívül elkeseredett harcok bontakoztak ki. Az 5. gárda harckocsi-hadsereg csapatai a csatarepülö és a bombázó légierövel szorosan együttmüködve, aznap estére elfoglalták Tolcsin körzeti székhelyt, s ezzel Orsától nyugatra ötven kilométerre átvágták az orsai német csoportosítás visszavonulási útját. Lehetövé vált, hogy csapataink gyors ütemben elörenyomuljanak a Berezinához. De az ellenség mindenáron fel akarta tartóztatni a harckocsi-hadsereg támadását, s harcképes egységeket vetett be ellene. A 2. gárda harckocsihadtest ezen a napon Orsától 15 kilométerre nyugatra ugyancsak kijutott a minszki autóútra. Június 27-én a 11. gárdahadsereg és a 31. hadsereg csapatai elfoglalták Orsát. A szovjet harcosok a támadás folyamán a höstettek egész sorát vitték véghez. Rendkívüli helytállásával és a katonai kötelesség példás teljesítésével tünt ki Jurij Szmirnov, a 26. gárda lövészhadosztály 77. gárda lövészezredének harcosa. Június 24-én Orsától északra, az ellenség védelmének áttörésekor kérte: osszák be abba a harckocsideszantba, amelynek az volt a feladata, hogy az ellenség hátában átvágja a moszkva-minszki autóutat. Salasino falunál Szmirnov súlyosan megsebesült, leesett a harckocsiról, és fogságba került. A hitleristák a 78. rohamhadosztály törzsének fedezékéhez vonszolták. De Szmirnov a katonai eskühöz híven egyetlen kérdésükre sem válaszolt. A hitlerista hóhérok erre az összevert, sebesült harcost a fedezék falához szegezték. Homlokába, tenyerébe és bokájába szegeket vertek. Szmirnov gárdista hösi halált halt, de megörizte a katonai titkot. A szovjet katonák nemsokára megtalálták a barbárul halálra kínzott bajtársuk tetemét. A hitleristák újabb gaztettének megrázó híre hamarosan bejárta a 3. Belorusz Front minden ezredét és hadosztályát. A harcosok megesküdtek, hogy bosszút állnak bajtársuk haláláért, nem teszik le a fegyvert kezükböl addig, amíg meg nem tisztítják hazájuk földjét a fasiszta barbároktól. Szmirnovot halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Az orsai ellenséges csoportosítás szétzúzása után a front csapatai gyors ütemben törtek elöre nyugatra, a Berezina felé. A lovas-gépesített csoport, amely a nehezen járható terepen öt nap alatt mintegy 180 kilométert nyomult elöre, június 28-án Boriszovtól északra elérte a Berezinát, és elörevetett osztagaival átkelt a folyón. A csoport nyomában sikeresen törtek elöre a lövészegységek is. A boriszovi irányban elkeseredett harcok lángoltak fel. Az ellenség harcba vetette a Kovel körzetéböl ide átdobott 5. páncéloshadosztályt, igyekezett feltartóztatni egységeinket, és fedezni mogiljovi csoportosításának viszszavonulását. A minszki autóút mentén támadó 5. gárda harckocsi-hadsereg szétzúzta ezt a páncéloshadosztályt, s elörevetett osztagai június 29-én elérték a Berezinát. Oszlikovszkij tábornok lovas-gépesített csoportjának a moszkva-minszki autóúttól északra, az 5. gárda harckocsi-hadseregnek az autóút mentén és a 2. gárda harckocsihadtestnek az autóúttól délre mért csapásaival a szovjet parancsnokság rövid idö alatt elvágta az ellenség 3. páncéloshadseregét a 4. német hadseregtöl. Ez a 3. Belorusz Front csapatainak nagy hadmüveleti sikere volt a boriszovminszki irányban. A front csapatai a támadás elsö hat napja folyamán lényegében teljesítették az eléjük tüzött feladatokat. Az 1. Balti Front csapataival együttmüködve szétzúzták az ellenség vityebszki és orsai csoportosításait, 150 kilométert elönyomultak, jobbszárnyukkal kijutottak a Berezinához, s mélyen átkarolták a mogiljov-minszki irányban tevékenykedö 4. német hadsereget. Az ellenség nagy veszteségeket szenvedett. Azon az öt hadosztályon kívül, amely Vityebszknél teljesen megsemmisült, csapataink további hat hadosztályt vertek szét. A 3. Belorusz Front csapatainak a támadás hat napja alatt elért nagy sikerei azt mutatták, hogy tökéletesedett a tábornokok és a tisztek parancsnoki müvészete, a katonák és a tisztesek katonai feladataik mesterei lettek. Akárcsak az 1. Balti Frontnál, itt is óriási jelentöségü volt, hogy rejtve készítették elö és meglepésszerüen hajtották végre a támadást, szakadatlanul és eredményesen biztosították a fegyvernemek és a haderönemek együttmüködését. Mindez lehetövé tette, hogy rövid idö alatt nagy mélységben törjék át az ellenséges védelmet, s kivívják a sikert a vityebszk-orsai hadmüveletben. Az 1. Belorusz Front támadása, amint tervezték, június 24-én kezdödött. A támadás elötti éjszaka mindkét áttörési szakaszon a távolbombázó légierö és a 16. légi hadsereg bombázói csapásokat mértek az ellenségre. Amint azonban a csapatok rohamra lendültek, a rossz idöjárási viszonyok korlátozták a légierö harctevékenységét. A légierö az idöjárás javulásával támadta a nagyobb ellenséges csoportokat. A bombázók a nap folyamán két tömegcsapást mértek. A bombázók, a csatarepülök és a vadászok az elsö napon összesen 3191 felszállással támogatták a csapatokat. A front északi csapásmérö csoportosítása a támadás elsö napján jelentéktelen eredményeket ért el. A 3. és a 48. hadsereg lövészhadtesteinek elsö lépcsöjébe beosztott egységek csak az elsö és a második ellenséges árkot foglalták el. Ennek oka egyrészt az ellenséges állások elégtelen felderítése és a rossz idöjárás volt, amely csökkentette a tüzérség és a légierö tevékenységének hatásfokát, másrészt az a körülmény, hogy az ellenség védelmének peremvonala nyílt, mocsaras terepen húzódott. Biztatóbban fejlödött a déli csapásmérö csoportosítás támadása. A 65. hadsereg 18. lövészhadteste a légierö támogatásával öt-hat kilométert nyomult elöre, s így a nap második felében bevethették az áttörésbe az 1. gárda harckocsihadtestet. Sikeresen tevékenykedtek a 28. hadsereg magasabbegységei is. Az elsö nap mindkét hadsereg mintegy harminc km szélességben és öt-tíz kilométer mélységben áttörte az ellenség védelmét. Az 1. gárda harckocsihadtest kijutott Kniscvicsi körzetébe, s 20 kilométerre mélyítette az áttörést. Létrejöttek a feltételek ahhoz, hogy ütközetbe vessék Plijev altábornagy lovasgépesített csoportját. Ezt a csoportot másnap a 65. és a 28. hadsereg csatlakozásán vetették be. A gyorsanmozgó csapatok nem ütköztek számottevö ellenállásba, rohamosan törtek elöre északnyugati irányban, s június 26-án Glusszk körzetében elérték a Ptyics folyót, s néhány helyen átkeltek rajta. Ekkor már a nagyon eredményesen tevékenykedö 1. gárda harckocsihadtest magasabbegységei 7-10 kilométerre délnyugatra voltak Bobrujszktól. A gyorsanmozgó csapatok nyomában elöretörtek a 65. és a 28. hadsereg lövészmagasabbegységei is. Az ellenség utóvédek fedezete alatt megkezdte a visszavonulást észak és északnyugat felé. A támadás harmadik napjának végén a 65. hadsereg csapatai Bobrujszktól délre elérték a Berezinát, a 28. hadsereg csapatai pedig a Ptyics folyót, majd átkeltek rajta, s elfoglalták Glusszkot. Csapataink mintegy 40 kilométer mélységben áttörték az ellenség védelmét. A front déli csoportjának csapatai kijutottak a hadmüveleti térségbe. Az északi csapásmérö csoportosítás támadása még mindig lassan fejlödött. Noha a 3. hadsereg gyorscsoportjának egy részét is ütközetbe vetették, a 48. és a 3. hadsereg csapatai június 25-én estig csak tíz kilométert nyomultak elöre, s nem tudták áttörni az ellenség védelmének harcászati övét. A frontparancsnok ezért utasította a 3. és a 48. hadsereg parancsnokát, hogy vessék harcba összes tartalékukat, s június 28-án kerítsék be az ellenség bobrujszki csoportosítását. Június 26-án az elért szakaszról bevetették az áttörésbe a 9. harckocsihadtest eröit. Az ellenség a Bobrujszktól délnyugatra kialakult helyzetet figyelembe véve, június 26-ra virradó éjszaka csapatait visszavonta a Berezina mögé. A 16. légi hadsereg e napon mintegy 3000 felszállással mért csapásokat a visszavonuló ellenséges oszlopokra. A 9. harckocsihadtest áttörte az ellenség védelmét, estére Tyitovkánál kijutott a Berezina keleti partjára, s június 27-én reggelre Bobrujszktól északkeletre elzárta a müutakat és átkelöhelyeket. A harckocsizók nyomában gyorsan nyomultak elöre a 3. és a 48. hadsereg lövészegységei is, s északkelet felöl bekerítették a németek bobrujszki csoportosítását. Eközben az 1. gárda harckocsihadtest már Bobrujszktól északnyugatra harcolt, s elvágta a visszavonulás útját a 9. hadsereg öt hadosztályának egységei elött. Ezeket a hadosztályokat két körzetben Bobrujszkban, a városban és a várostól délkeletre bekerítették. Bobrujszktól délkeletre az ellenséges csoportosítást a 48. hadseregnek, Bobrujszkban pedig a 65. hadseregnek kellett megsemmisítenie. A front föeröi közben tovább támadtak Oszipovicsi-Puhovicsi és Szluck irányában. Bobrujszktól délkeletre a bekerítés belsö arcvonala nem volt mindenütt egyformán zárt. Kevésbé tömörnek bizonyult csapataink harcrendje az északi szakaszon, ahol a harckocsihadtestek tevékenykedtek. Az ellenség ezt a körülményt kihasználva, megpróbált kitörni a gyürüböl, hogy átverekedje magát észak felé, s egyesüljön a 4. hadsereggel. A hitleristák június 27-én mintegy 150 harckocsit és rohamlöveget összpontosítottak, s áttörésre készülödtek északi és északnyugati irányban. Felderítésünk idejében észrevette elökészületeiket. Az ellenség tervének meghiúsítására kevés idö maradt, s június 28-án éjszaka megkísérelhette az áttörést. A frontparancsnok ezért úgy döntött, hogy a bekerített csoportosításra a légierövel összpontosított csapásokat mér. Parancsára a 16. légi hadsereg 526 repülögépe (köztük 400 bombázó) szállt fel. A repülögépek másfél óra alatt több mint 11300 bombát dobtak le, 572 rakétalövedéket és 41 ezer gépágyúés géppuskatöltényt löttek ki a bekerített csapatokra. Az ellenség technikai eszközeinek tömörülési helyein tüzek keletkeztek. Légierönk tevékenysége nagyon hatásosnak bizonyult. A kitörésre készülö ellenséges csoportosítást sikerült szétszórni. A német katonák és tisztek a pánikban fejüket vesztették. Sokan a Berezinába vetették magukat, hogy átússzanak rajta, de ott a lövészcsapatok tüze fogadta öket. Egy különbizottság megállapította, hogy repülögépeink Bobrujszknál mintegy ezer ellenséges katonát és tisztet, 150 harckocsit és rohamlöveget, körülbelül ezer különféle ürméretü löveget, 6000 gépkocsit és vontatót, háromezer fogatolt jármüvet és 1500 lovat semmisítettek meg. A 48. hadsereg csapatai a fasiszták szívós ellenállása dacára június 28-án befejezték a Bobrujszknál délkeletre bekerített csoportosítás megsemmisítését. Június 28-töl 29-ig rendkívül elkeseredett harcok folytak Bobrujszkért. A németek június 29-re virradó éjszaka megpróbáltak kitörni a városból. Az ellenséges egységek erös tüzérségi és aknavetöcsapás után rohamot indítottak, de ezt csapataink visszaverték. Csak egy 5000 fönyi csoportnak sikerült áttörnie Oszipovicsi irányában. A Bobrujszktól északnyugatra tevékenykedö szovjet csapatok azonban hamarosan ezt a csoportot is megsemmisítették. Az 1. Belorusz Front csapatai június 29-én felszabadították Bobrujszkot. A bobrujszki ellenséges csoportosítás bekerítésében és megsemmisítésében részt vett a Dnyeperi Katonai Flottilla is. Az 1. dandár hadihajói a támadás elsö napján az arcvonal mögött felnyomultak a folyón. Június 26-án áttörtek a paticsi hídhoz, itt megzavarták az ellenség átkelését, június 27-én pedig kijutottak Bobrujszk elöterébe, és segítettek csapatainknak a bekerített csoportosítás szétzúzásában. A hadmüvelet folyamán a folyami flottilla 1. dandárjának matrózai három nap alatt 66 ezer embert, 1500 löveget és aknavetöt, 500 gépkocsit, s mintegy 7000 lovat szállítottak át a Berezina jobb partjára. Az 1. Belorusz Front csapatai öt nap alatt kétszáz kilométeres vonalon áttörték az ellenség védelmét, bekerítették és megsemmisítették bobrujszki csoportosítását, s mintegy 110 kilométert nyomultak elöre. A belorusszijai kiszögellés déli szárnyán összeomlott az ellenség igen erös védelme, s ez kedvezö helyzetet teremtett csapatainknak, hogy folytassák a támadást Minszk és Baranovicsi irányában. A bobrujszki hadmüvelet sikere annak köszönhetö, hogy a front csapatainak déli csoportja (a 65. és a 28. hadsereg), a harckocsi-, a gépesített és a lovashadtestek bátran és gyorsan cselekedtek, jól szervezték meg a fegyvernemek és a légierö együttmüködését, s a frontparancsnok körültekintöen és rugalmasan vezette a csapatokat. A 2. Belorusz Front június 23-án lendült támadásba. A 49. hadsereg, amely Mogiljov irányában mért csapást, a nap végére öt-nyolc km mélységben és 12 kilométer szélességben áttörte az ellenséges védelmet. Június 26-án az elörevetett osztagok menetböl átkeltek a Dnyeperen, s Mogiljovtól északra a folyó jobb partján hídföket vettek birtokba. Az átkeléskor a lövészegységeknek nagy segítséget nyújtottak a 4. légi hadsereg 230. és 233. csatarepülö-hadosztályának pilótái. Az ellenség déltájban harckocsikat és rohamlövegeket vont a hídfök körzetébe, hogy elörevetett osztagainkat a Dnyeperbe szorítsa. Sürgösen meg kellett építeni a hidakat, hogy a tüzérség, a harckocsik és a rohamlövegek is átkelhessenek a hídfökbe. A 92. önálló pontonoshidász-zászlóalj sikeresen megbirkózott ezzel a feladattal. A zászlóalj 130 gépkocsin átvágta az orsa-mogiljovi müutat, elöretört a Dnyeperhez, s Zascsita körzetében (Mogiljovtól északra) június 27-én délre ellenséges tüzben egy harminc tonnás és egy 16 tonnás hidat vert. E két hídnak nagy szerepe volt abban, hogy csapataink a hídföket tartani tudták, s ki tudták azokat szélesíteni. A feladat példás teljesítéséért a zászlóalj elnyerte a "Felsö-dnyeperi" nevet. Kanarcsik örnagy zászlóaljparancsnokot a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki, 120 katona és tiszt pedig más kormánykitüntetésben részesült. A 49. hadsereg sikeres tevékenysége megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a 33. és az 50. hadsereg csapatai is támadásba menjenek át. A 2. Belorusz Front csapatai Sklovszk, Mogiljov és Bihovszk irányában gyors ütemben üldözték az ellenséget, leküzdötték a fedezö osztagok ellenállását, egész sávjukban kijutottak a Dnyeperhez, s június 27-re virradó éjszaka harminc kilométerre kiszélesítették az átkelési szakaszt. Az 50. és a 49. hadsereg csapatai észak és délkelet felöl átkaroló mozdulatot hajtottak végre, s június 28-án rohammal felszabadították Mogiljovot. A városért vívott harcokban különösen kitüntek az 50. hadsereg Szmirnov vezérörnagy vezette 121. lövészhadtestének egységei, és a 49. hadsereg 69. lövészhadtestének egységei Multan vezérörnagy parancsnoksága alatt. A 12. német gyalogoshadosztály maradványai a város parancsnokával és komendánsával együtt megadták magukat. A 2. Belorusz Front csapatai, miután leküzdöttek hat vízi akadályt, június 29-én estig mélységben kilencven kilométert nyomultak elöre, s kijutottak a Druty és a Dnyeper közti térségre. A Belorusszijában támadó négy front csapatai tehát június 23-tól 28-ig hat, egymástól távol levö szakaszon áttörték az ellenség védelmét, bekerítették és megsemmisítették a vityebszki és bobrujszki csoportosítását, s vereséget mértek csapataira Orsa és Mogiljov körzetében is. Az ellenség a súlyos vereség láttán sürgösen megkezdte a visszavonulást a Nyugati-Dvinától a Pripjatyig terjedö egész arcvonalon. A német fasiszta hadvezetés a Berezina mentén próbált összefüggö arcvonalat létrehozni. Ennek érdekében ütközetbe vetette tartalékait-a 14. és a 95. gyalogoshadosztályt a vityebszki irányban, a 60. gépesített hadosztályt a mogiljovi irányban és a 20. páncéloshadosztályt a bobrujszki irányban -, s hadosztályokat kezdett átdobni ebbe a körzetbe a szovjet-német arcvonal más szakaszairól. A támadás hat napja alatt összesen hat hadosztályt csoportosított át. Ezek az erök azonban nem tudták megállítani a szovjet csapatok támadását. A feladatok sikeres megoldásában fontos szerepet játszott a pártpolitikai munka is. A támadás folyamán minden egységhez eljutottak az újságok, amelyek közölték a Szovjet Tájékoztatási Iroda "A Szovjetunió Honvédö Háborújának három éve" címü közleményét. A politikai szervek széles körben ismertették ezt a dokumentumot, amely világosan megszabta a szovjet harcosok feladatait az európai háború befejezö szakaszában. Ahol a helyzet lehetövé tette, a háború három évének katonai és politikai eredményeit pártés Komszomol-gyüléseken vitatták meg. A katonák, a tiszthelyettesek és a tisztek ezeken a gyüléseken kifejezésre juttatták azt a szenvedélyes vágyukat, hogy mielöbb szétzúzzák az ellenséget, felszabadítsák az egész belorusz népet és az európai népeket a német fasiszta járom alól. A megszállók által elhagyott városokban és falvakban a pusztulás szomorú képe, leégett és lerombolt épületek, agyonlött és akasztott emberek tetemei fogadták a felszabadító katonákat. A zslobini kenyérgyár területén például a harckocsiárokban körülbelül 2500 halálra kínzott és agyonlött szovjet állampolgár tetemét találták meg. Goduni faluban a harcosok egy kis gyermeket találtak bárcával a nyakán: "Goduni 121". Amikor le akarták venni nyakából a bárcát, a gyermek ijedten kiáltotta: "Bácsi, nem szabad levenni, mert a németek agyonlönek." A harcosok a gyüléseken megesküdtek, hogy kíméletlenül üldözni fogják az ellenséget, megmentik a szovjet embereket a barbárságtól és a pusztulástól. A katonák, a tiszthelyettesek és a tisztek mélyen átérezték hazafias kötelességüket, s ez tömeges hösiességük forrása lett. A parancsnokság a legderekabb harcosokat kormánykitüntetésekre terjesztette fel. Csupán az 1. Belorusz Front 48., 28. és 65. hadseregének lövészegységeinél és magasabbegységeinél június 24. és 30. között 1284 embert tüntettek ki a harcmezön. A hösöket és tetteiket szóban és írásban széles körben népszerüsítették. A pártszervezetek sok hös és bátor katonát, tisztet felvettek soraikba. 1944 júniusában az 1. Belorusz Frontnál 17632-en, a 2. Belorusz Frontnál 4074-en, a 3. Belorusz Frontnál 10015-en, az 1. Balti Frontnál 8979-en léptek be a pártba. Ez is egyik ékes bizonysága volt annak, hogy a katonák elszakíthatatlanul összekötötték sorsukat a kommunista párttal, s elismerték vezetö szerepét az ellenség szétzúzásának megszervezésében. 4. A 4. német hadsereg bekerítése és megsemmisítése. Minszk felszabadítása A vityebszk-orsai, a mogiljovi és a bobrujszki ellenséges csoportosítás szétzúzása kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a négy szovjet front csapatai új, még bonyolultabb feladatokat oldjanak meg. Miután csapataink Boriszovtól északra kijutottak a Berezinához, valamint a Dnyeper és a Druty közé, s elérték a Mogiljovtól nyugatra esö körzetet, továbbá Oszipovicsi területét, az arcvonal Boriszovtól a Ptyics folyóig húzódó óriási, 320 kilométeres ívet alkotott. A szovjet csapatok mélyen átkarolták az ellenséget. A gyorsanmozgó magasabbegységek száz kilométerre voltak Minszktöl északkeletre és délkeletre, az ellenség Minszk felé visszavonuló föeröi pedig 130-150 kilométerre keletre a várostól, s nem tudtak elszakadni a 2. Belorusz Front támadó csapataitól. A szovjet csapatok elött lehetöség nyílott arra, hogy rövid idö alatt bekerítsék az ellenséges hadosztályokat, elfoglalják Minszket, s kijussanak a minszki délkörre, azaz a "Bagratyion"-tervben meghatározott terepszakaszra. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a kialakult helyzetet figyelembe véve, június 28-i direktívájában a következö feladatokat adta a frontoknak: az 1. Balti Front csapatai támadjanak Polock és Svencsonyisz irányában, szabadítsák fel Polockot és Glubokojét; a 3. Belorusz Front keljen át a Berezinán, és a 2. Belorusz Front csapataival együttmüködve legkésöbb július 7-8-án foglalja el Minszket, jobbszárnyával pedig Mologyecsnót; az 1. Belorusz Front csapatai az erök egy részével támadjanak Minszk, a föerökkel pedig Szluck-Baranovicsi irányában, s vágják el az ellenség délnyugati irányú visszavonulási útjait. A 2. Belorusz Front csapatainak június 30-án és július 1-én át kellett kelniük a Berezinán, s gyors ütemben elönyomulva Minszk felé, a 3. és az 1. Belorusz Front csapataival együttmüködve legkésöbb július 7-8-án el kellett foglalniuk a várost, s ki kellett jutniuk a Szviszlocs folyó nyugati partjára. A föhadiszállás elgondolása tehát az volt, hogy a belorusszijai kiszögellés csúcsából visszavonuló ellenséges csapatokat kétfelöl, Boriszov és Oszipovicsi felöl Minszk irányában vagyis párhuzamosan a 4. német hadsereg föeröinek visszavonulási irányaival üldözi és átkarolja. Egyidejüleg csapataink megkezdték az ellenség frontális üldözését is a Mogiljov-Minszk irányban. Az 1. Balti Front, amely Svencsonyisz irányában támadott, észak felöl biztosította a Minszk felé elönyomuló Belorusz Frontok harcát. A négy front csapatainak, feladataik végrehajtása eredményeképpen fel kellett szabadítaniuk Minszket, s be kellett keríteniük a 4. német hadsereget. A föhadiszállás elrendelte, hogy az 1. Balti Front hadseregei, a 3. Belorusz Frontjobbszárnyának és az 1. Belorusz Front csapásmérö csoportosítása balszárnyának csapatai gyorsan nyomuljanak elöre nyugat felé, semmisítsék meg az ellenség felvonuló tartalékait, nehogy a németek megszilárdítsák arcvonalukat. A frontok haladéktalanul hozzáláttak az új feladatok végrehajtásához. Az 1. Balti Front a 4. csapásmérö hadsereg eröivel és a 6. gárdahadsereg eröinek egy részével Polock irányában támadott. Az ellenséges védelem e fontos csomópontjának elfoglalása lehetövé tette, hogy a szovjet csapatok a Nyugati-Dvina mentén Daugavpils irányában nyomuljanak elöre. A német hadvezetés sürgösen friss egységeket és magasabbegységeket vont erre a szakaszra, hogy tartsa Polockot. A szovjet csapatok azonban leküzdötték a németek makacs ellenállását, észak és dél felöl megkerülték Polockot, s június 30-án már a város elöterében harcoltak. Július 1-én reggel Polock felszabadult. A városért vívott harcokban kitüntek a 6. gárdahadsereg állományába tartozó 5. gárda lövészhadosztály egységei Csernyikov vezérörnagy parancsnoksága alatt. Az ellenség fejvesztettségében nem robbantotta fel a Nyugati-Dvinán átvezetö fahidat. A szovjet egységek kihasználták ezt, gyorsan átkeltek a folyó északi partjára, s ott hídföt vettek birtokba. Ugyanakkor a 6. gárdahadsereg balszárnyának magasabbegységei és a 43. hadsereg csapatai amelyek Svencsonyisz irányában támadtak felszabadították Glubokojét, s továbbnyomultak nyugat felé. A hadmüveletek hat napja alatt 110 kilométert tettek meg. A front csapatai a Nyugati-Dvina mentén elönyomulva nemcsak a minszki irányban harcoló magasabbegységek tevékenységét biztosították, hanem átkarolással fenyegették a német "Észak" hadseregcsoport jobbszárnyát is. A 3. Belorusz Front jobbszárnyának csapatai június 28-án elérték a Berezinát. Oszlikovszkij tábornok lovas-gépesített csoportja a Palik-tótól északra menetböl átkelt a folyón, leküzdötte egy német gyalogoshadosztály ellenállását, s a kialakult helyzetet kihasználva gyors ütemben tört nyugat felé. Július 2-án e csoport 3. gárda gépesített hadteste elfoglalta Vilejka és Krasznoje városokat, átvágta a minszk-vilniusi vasútvonalat, s ezzel egyszersmind az ellenség Minszktöl északnyugat felé vezetö visszavonulási útját is. Ugyanazon a napon az 1. Belorusz Front lovas-gépesített csoportja elfoglalta Sztolbcit és Gorogyeját, átvágta a minszk-baranovicsi vasútvonalat, s délnyugat felé reteszelte el a németek útját, közvetlenül Minszktöl nyugatra pedig minden utat a partizánok ellenöriztek. A 4. német hadsereg, illetve a 3. páncéloshadsereg és a 9. hadsereg néhány hadosztálya válságos helyzetbe került. Az ellenség újabb nagy csoportosítását fenyegette a bekerítés. Oszlikovszkij tábornok lovas-gépesített csoportjának gyors elönyomulása kedvezö feltételeket teremtett a 3. Belorusz Front többi csapatainak támadásához. A 11. gárdahadsereg magasabbegységei július 1-re virradó éjszaka az 5. gárda harckocsi-hadsereg és a 31. hadsereg egységeivel együttmüködve betörtek Boriszovba, s hajnalra felszabadították a várost. A városért vívott harcokban nagyszerü höstettet vitt véghez a 3. gárda harckocsihadtest 3. harckocsidandárának 2. zászlóaljához tartozó Rak hadnagy, század pártszervezö harckocsijának kezelöszemélyzete. Június 29-én este a hadnagy harckocsija az aláaknázott hídon áttört a Berezinán, s benyomult Boriszovba. A harckocsi 16 órán át harcolt a város utcáin egyedül, erösítés nélkül, mivel az ellenség közben felrobbantotta a hidat. A rettenthetetlen harckocsizók megsemmisítették az egyik német egység törzsét és a fasiszta városparancsnokságot, nagy pánikot keltve az ellenséges helyörségben. A hitleristák több német páncélost vetettek be a szovjet harckocsi ellen. A bátor harcosok az egyenlötlen küzdelemben életüket vesztették. Rak hadnagy s beosztottjai, Petrjajev és Danyilov gárdaörmesterek, mindketten komszomolisták, höstettükért elnyerték a Szovjetunió Höse címet. 1960 öszén Boriszovban emlékmüvet állítottak a hös harckocsizóknak. Boriszov felszabadítása után a csapatok az autóút mentén Minszk felé nyomultak elöre. A frontparancsnok utasította az 5. gárda harckocsi-hadsereget, hogy július 2-án estig foglalja el Minszket. A város térségében ekkor az ellenség 78., 250., 260. gyalogoshadosztálya és 5. páncéloshadosztályának maradványai, valamint a Lengyelországból átdobott 24., 25. és 26. SS rendörezredei harcoltak. Az 5. gárda harckocsi-hadsereg a támadást továbbfejlesztve július 2-án több mint hatvan kilométert tett meg, kijutott Osztrosickij-Gorodok körzetébe, elörevetett osztagaival pedig megkezdte a harcot Minszk északi és északkeleti szegélyén. Másnap estére a hadsereg föeröi északon megkerülték a várost, kijutottak Minszktöl északnyugatra, s átvágták a Mologyecsno irányába vezetö visszavonulási utakat. Ugyanezen a napon a 2. gárda harckocsihadtest Burgyejnij páncélos vezérörnagy parancsnoksága alatt kelet felöl betört Minszkbe. Közben a városhoz érkeztek a 11. gárdahadsereg és a 31. hadsereg elörevetett osztagai is. Egyidejüleg folytatták a támadóharcot az 1. Belorusz Front csapatai is, amelyek a minszki és baranovicsi irányban üldözték az ellenséget. Minszk irányában a 3. hadsereg, az 1. gárdahadtest és a 9. harckocsihadtest támadott, Baranovicsi felé pedig a 65. hadsereg, a 28. hadsereg és Plijev tábornok lovas-gépesített csoportja. A lovas-gépesített csoport a partizánok és a légierö aktív segítségével június 30-án felszabadította Szluckot, két nap múlva pedig Sztolbcit, Gorogyeját, Nyeszvizst, s mint már említettük, átvágta az ellenségnek Minszk körzetéböl Baranovicsiba és Bresztbe vezetö visszavonulási útjait. Az 1. gárda harckocsihadtest, amely a müút mentén Puhovicsi irányában támadott, június 29-én este a Szviszlocs folyónál harcba bocsátkozott a Baltikumból átdobott két német gyalogoshadosztállyal és egy páncéloshadosztállyal. A hadtest segítségére küldött repülögépek nagy erejü bombatámadást intéztek a német csapatok ellen. Az 1. gárda harckocsihadtest július 2-án leküzdötte az ellenség védelmét, s megkezdte az elönyomulást Minszk felé. Másnap, négy órával a 3. Belorusz Front csapatai után a hadtest Panov páncélos vezérörnagy parancsnoksága alatt elérte a város délkeleti szegélyét. Késöbb megérkeztek ide a 3. hadsereg egységei is. Amint a 3. és az 1. Belorusz Front csapatai kijutottak Minszk térségébe, befejezödött a várostól keletre harcoló 4. német hadsereg bekerítése. A 3. és az 1. Belorusz Front csapataival egy idöben Minszk irányában támadtak a 2. Belorusz Front csapatai is. Ezek lekötötték, szétmorzsolták és megsemmisítették az ellenséges egységeket, s megakadályozták, hogy elszakadjanak és gyors ütemben visszavonuljanak nyugat felé. A 2. Belorusz Front csapatai ezzel a tevékenységükkel elösegítették a Minszktöl keletre levö német csoportosítás bekerítését. Az erdös-mocsaras terep miatt a németek csak az utakon tudtak visszavonulni, azok viszont a partizánok állandó ellenörzése alatt álltak. Ez még jobban megnehezítette a szétvert fasiszta csapatok visszavonulását. Rendetlen összevisszaságban özönlöttek a dülöutakon és a mogiljov-minszki müúton nyugat felé. A felrobbantott hidak elött sok helyen torlódás keletkezett. A 4. légi hadsereg csatarepülöi és a 16. légi hadsereg bombázói szakadatlanul támadták az ellenséges csapatok oszlopait. Légierönk csupán a mogiljov-minszki müúton legalább 3000, csapatokkal és harci technikai eszközökkel megrakott gépkocsit semmisített meg. Július 1-én a 2. Belorusz Front 50. hadseregének elörevetett osztagai elérték Minszk keleti és délkeleti peremét. Csapataink Szovjet-Belorusszija fövárosát július 3-án estére teljesen megtisztították a német fasiszta megszállóktól. Belorusszija Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a Belorusz SZSZK kormánya Gomelböl azonnal Minszkbe tette át székhelyét. A város romokban hevert. Minszk központját és a pályaudvar környékét a hitleristák földig lerombolták. A Szovjet utcában legfeljebb tíz nagyobb épület maradt. A város 332 állami és szövetkezeti üzeméböl mindössze 19 maradt épségben. A fasiszták az egyetemi városrészt, csaknem valamennyi föiskolát, 713 iskolát és technikumot, a Zenemüvészeti Föiskolát, 8 filmszínházat, 25 klubot romhalmazzá változtattak, kifosztották a könyvtárakat, az Állami Képtárat, a minszki operát, megsemmisítették a rendelöintézeteket, a kórházakat, a bölcsödéket és az óvodákat. Az ellenség a néhány épségben maradt nagyobb épületet aláaknázta, és elökészítette a robbantásra. Ezeket csak a Vörös Hadsereg rendkívül gyors elörenyomulása, s a frontok parancsnokságának különleges intézkedései mentették meg. Az 1 . Belorusz Frontnál például több különleges osztagot alakítottak az aknák ártalmatlanná tételére. Ezek az osztagok a 3. hadsereg és az 1. gárda harckocsihadtest harcrendjében nyomultak be Minszkbe, s rögtön hatástalanították az aknákat a kormány és a párt központi bizottsága székházában, valamint a körzeti tiszti klubban. Az utászok a város felszabadítása után körülbelül 3000 bombát, több mint 300 rombolós mintegy ezer másféle aknát és "csapdát" tettek ártalmatlanná. Belorusszija fövárosának embertelen szenvedéseket átélt lakossága ujjongva fogadta a Vörös Hadsereget. Örömkönny csillogott a város lakosainak szemében, amint felszabadítóikat köszöntötték. Bár körös-körirl romok hevertek, a minszkiek tudták, hogy városuk hamarosan szebb lesz, mint volt: újra megelevenednek a gyárak, felépülnek az új lakónegyedek, kivirulnak a kertek és a parkok, ismét zengeni fog a vidám dal. A köztársaság felszabadított városaiban és falvaiban a dolgozók gyüléseken mondtak köszönetet felszabadítójuknak, a Vörös Hadseregnek. A belorusz nép örömét és a hös hadsereg iránti háláját feledhetetlenül szépen fejezte ki Jakub Kolasz író. Őt idézzük: "Minszk . . . Úgy csendül e szó ma minden belorusz szívében, mint fenséges himnusz, mint a Vörös Hadsereg gyözelmes fegyverét dicsérö óda . . ." Moszkva ünnepi díszössztüzzel köszöntötte a Belorusszija fövárosát felszabadító 3. és az 1. Belorusz Front katonáit. A Pravda július 5-i vezércikkében ezt írta: "Minszk felszabadítása hírül adja az egész Belorusz Köztársaság közeli felszabadítását. Nagyszerü, örömteli ünnepe ez a belorusz népnek . . . Ebben az örömben országunk minden népe osztozik . . . Minszk felszabadulása örömmel tölti el az egész haladó emberiséget, mert ismét ledölt egy bástya, amelyet a németek rablóváruk védelmére emeltek." Az 1 . és a 3. Belorusz Front több mint ötven magasabbegysége és egysége nyerte el a megtisztelö "Minszki" nevet. A Belorusz SZSZK felszabadításában a partizánok is tevékenyen részt vettek. A BK(b)P Központi Bizottsága és Belorusszija kormánya rádiótáviratban értesítette a partizánokat, hogy a szovjet csapatok támadásba mennek át. "Most, amikor megkezdödnek a döntö harcok az ellenség teljes szétzúzásáért szólt a rádiótávirat -, minden eddiginél jobban kell fokozni a partizánok aktív harctevékenységét, hogy a Vörös Hadsereg arcból és a partizánok hátulról mért együttes csapásával véglegesen megverjük a német betolakodókat, s közelebb hozzuk teljes gyözelmünk óráját." A BK(b)P Központi Bizottsága és a köztársaság kormánya felhívta a partizánokat: "Mérjetek még erösebb csapásokat az ellenségre! Irtsátok a visszavonuló németeket minden eszközzel, romboljátok a német csapatok visszavonulási útvonalait, semmisítsétek meg a gyújtogató osztagokat, mentsétek meg a lakosságot a kiírtástól, a falvakat és a városokat a lerombolástól. Amint a Vörös Hadsereg egységei közelednek, teremtsetek velük kapcsolatot, aktívan segítsétek öket, müködjetek közre a helységek elfoglalásában . . . A hidak, az átkelöhelyek és az utak helyreállításával segítsétek a Vörös Hadsereg támadását." A partizánok ennek megfelelöen fokozták az ellenségre mért csapásokat. Csupán június 26-tól 29-ig 147 ellenséges szerelvényt siklattak ki. Szoros együttmüködést szerveztek a Vörös Hadsereg támadó egységeivel. Valamennyi front törzsénél ott voltak a Partizánmozgalom Belorusz Törzsének hadmüveleti csoportjai, amelyek összehangolták a partizándandárok és a szovjet csapatok tevékenységét. A partizánok lehetetlenné tették az ellenség szervezett visszavonulását, csapdákat állítottak fel visszavonulási útjain, elfoglalták az átkelöhelyeket, szétverték az egyes ellenséges egységeket és törzseket, megakadályozták, hogy Hitler hordái kifosszák és Németországba szállítsák a nép vagyonát, lerombolják és felégessék a helységeket, kiírtsák vagy fasiszta rabságba hurcolják a szovjet embereket. Emellett parancsnokságainkhoz értékes adatokat, fontos zsákmányolt okmányokat, foglyul ejtett katonákat és tiszteket juttattak el. A begomli "Zseleznyak" dandár partizánjai, akik a Palik-tótól északra elfoglalták az átkelöhelyeket a Berezinán, a 35. harckocsidandár egységeinek megérkeztével két hidat vertek, s a dandár ezeken kelt át a túlsó partra. Az 1. partizánosztag harckocsideszantként részt vett Doksici helység és Parafjanovo vasútállomás felszabadításában. A szlucki partizándandár elfoglalt egy fontos átkelöhelyet a Szlucs folyón Pogoszt körzetében, s ezt több napon át tartotta, amíg a szovjet csapatok oda nem érkeztek. A minszki terület déli részén tevékenykedö partizánok a Ptyics folyón foglaltak el és tartottak átkelöhelyeket. A "Spartacus" partizándandár július 1-töl 3-ig Posztavi körzetében a glubokoje-svencsonyiszi vasútvonalon nyolc harckocsit, három páncélgépkocsit, 37 tehergépkocsit semmisített meg a rajtuk levö katonákkal együtt. A krugljanszki körzetben (mogiljovi terület) tevékenykedö "Csekista" partizándandár június 28-án Orsától délnyugatra harcba bocsátkozott a 141. német gyalogoshadosztály és a 78. rohamhadosztály egységeivel, s késleltette visszavonulásukat. Másnap reggel egy szovjet harckocsihadtest támadt ezekre az egységekre, s a partizánokkal együttmüködve teljesen megsemmisítette öket. A "Lenin" partizándandár, amely a breszti területen tevékenykedett, Maloritától délnyugatra megtámadta a visszavonuló német fasiszta csapatokat, és segített az 1. Belorusz Front 76. lövészhadosztályának ezek szétzúzásában. A Vityebszk és Bobrujszk körzetében, valamint a Minszktöl keletre bekerített ellenséges csoportosítások szétzúzásában is közremüködtek a belorusz partizánok. Osztrovec, Ljubcsa, Korelicsi, Uzda, Kopil, Sztarobin, Szvir körzeti székhelyeket a partizánok tisztították meg az ellenségtöl. A partizánok a Vörös Hadsereg csapataival vállvetve szabadították fel Vilejka, Cscrveny, Szluck és Lunyinyec városokat. A partizánok több nagy jelentöségü hadmüvelete között külön is említésre méltó az a vállalkozás, amellyel a "BK(b)P Központi Bizottsága" nevét viselö partizándandár Osztrovec lakosságát megmentette. A hitleristák nagy sietve visszavonultak, de 90 katonát hátrahagytak, hogy gyújtsák fel a falut, lakóit pedig irtsák ki vagy hajtsák el. Amikor a dandár egységei erröl tudomást szereztek, betörtek Osztrovecbe, s megsemmisítették az ott tartózkodó fasiszta katonákat. A Vörös Hadsereg támadó egységei minden segítséget megkaptak a belorusz néptöl. A lakosok lefülelték a diverzánsokat, megmutatták az ellenséges csapdákat és aknamezöket; átkelöhelyeket építettek, segítettek a csapatoknak a folyókon és a tavakon való átkelésben, repülöterek, hidak és utak építésében. Prusszi faluban például (Sztarodorozsszkij körzet) a lakosok saját kezdeményezésükböl helyreállították a felrobbantott hidat, részt vettek az utak javításában. Csabuszi faluban az öregek és a nök elfogták a németekkel menekülni akaró bírót és a rendöröket, s átadták öket a katonai hatóságoknak. Emlékezetes höstett füzödik Kovesnak, az osztovoki falu-szovjet elnökének nevéhez. Koves jól ismerte a terepet, s július 19-én szívesen vállalkozott rá, hogy vezeti a 70. hadsereg 160. lövészhadosztályának 1297. lövészezredét. Alig ismert ösvényeken vezette a katonákat, megmutatta a gázlókat és a bürük építéséhez alkalmas helyeket. Harc közben Koves halálos sebet kapott. Halála elött megköszönte az ezredparancsnok bizalmát, s csak annyit kért, hogy gondoskodjanak családjáról. Belorusszíja dolgozói szeretö gondoskodással vették körül a sebesült szovjet katonákat, a hadirokkantakat, a katonák és a partizánok családtagjait, nagy összeget gyüjtöttek a Vörös Hadsereg alapja javára és kórházakra. Belorusszija népe ujjongó örömmel várta a gyülölt ellenség feletti gyözelmet, s mindent elkövetett, hogy a gyözelmet meggyorsítsa. A szovjet harcosok állandóan érezték a lakosság támogatását, s ugyanakkor ök is segítették a népet. Az egységek és a magasabbegységek politikai szervei és pártszervezetei nagy munkát végeztek a felszabadított körzetekben. Gyüléseket szerveztek, s ezeken felszólaltak a politikai munkások, a parancsnokok, a helységért vívott harcban kitünt katonák. Segítették a helyi pártés állami szerveket a dolgozók kulturális szükségleteinek kielégítésében. Erre a célra felhasználták az agitációs gépkocsikat, a Vörös Hadsereg színjátszó csoportjait, a hadosztályklubokat, a rádióállomásokat. A 3. Belorusz Front politikai osztálya külön irányelvekben szabta meg a politikai szerveknek, hogyan fokozzák a munkát a német megszállás alól felszabadított kerületek lakossága körében. A belorusszijai harcok folyamán újra bebizonyosodott a szovjet népnek és hadseregének szoros egysége. * Négy frontunk csapatai a feszített harcok 11 napja alatt nagy sikereket értek el. 20-25 kilométeres átlagos napi ütemben mintegy 280 kilométert nyomultak elöre, szétzúzták a "Közép" hadseregcsoport föeröit, felszabadították Minszket, és a várostól keletre bekerítettek egy több mint 100 ezer fös német csoportosítást. Érdekes megemlíteni, hogy amíg Bobrujszknál lényegében egy front harckocsihadtestei kerítették be az ellenséget, addig Vityebszknél két front szomszédos hadseregeinek lövészhadtestei, Minszknél pedig már három front csapatai, s ebben az utóbbi hadmüveletben döntö szerepet játszottak a 3. és az 1. Belorusz Front harckocsi-magasabbegységei. Az elöbbi két esetben csapataink a peremvonaltól 20-60 kilométerre, az utóbbi esetben viszont a peremvonaltól 250 kilométerre kerítették be az ellenséget. Az ellenség bekerítését az tette lehetövé, hogy megszervezték a három Belorusz Front szoros együttmüködését; ezek a frontok párhuzamos utakon és frontálisan egyaránt üldözték a visszavonuló ellenséget. Új jelenség volt a háború történetében, hogy ilyen nagy ellenséges csoportosítást üldözés eredményeképpen és nagy mélységben kerítettek be. Ez ismét a szovjet hadmüvészet magas színvonaláról tanúskodott. A Minszktöl keletre bekerített német fasiszta csoportosítás megsemmisítése július 5-töl 11-ig tartott. Július 5-én a bekerítés körletében a német 4. hadsereg 12., 27. hadtestének és 39. páncéloshadtestének, valamint a 9. hadsereg 35. hadtestének és 41. páncéloshadtestének rendezetlenül visszavonuló sok egysége tartózkodott. E csapatoknak nem volt kapcsolatuk a 4. hadsereg törzsével, mivel annak sikerült idejében áttelepülnie Minszktöl nyugatra. A törzs csak július 5-én adott rádión parancsot a csapatoknak, hogy délnyugati irányban törjenek ki. A bekerített erök nagyobb része két csoportba verödött. Az egyik csoport, amelybe a szétvert 27. hadtest maradványai tartoztak, Volmától délnyugatra összpontosult. Ennek a csoportnak az élén Traut tábornok, a 78. gyalogoshadosztály parancsnoka állt. A másik csoport a 12. hadtest és a 39. páncéloshadtest maradványai Volmától keletre helyezkedett el. Ezt a csoportot Müller tábornok, a 12. hadtest parancsnoka vezette. Mindkét csoport harcolva kezdett elönyomulni nyugati, délnyugati és déli irányban, hogy eljusson Baranovicsi körzetébe, de minden irányban csapataink erös ellenállásába ütközött. A bekerített csoportosítás megsemmisítésébe a 3. Belorusz Front 33. hadseregét és a 2. Belorusz Front 50. és 49. hadserege eröinek egy részét vonták be. A 33. hadsereg, amely a moszkva-minszki autóúttól délre támadott, elzárta az ellenség északnyugati irányú visszavonulási útját, az arcvonal közepén és balszárnyán tevékenykedö egységekkel pedig délnek, Volma irányában szorították vissza az ellenséget. A 2. Belorusz Front hadseregei tovább támadtak nyugat felé, s egyidejüleg lezárták a hitleristák elött a délnyugati és déli irányú visszavonulás útját. Július 6-án Traut csoportja megpróbált áttörni Dzerzsinszk felé, de a 2. Belorusz Front 49. hadseregének eröi szétzúzták. Ugyanakkor csapást mértek csapataink Müller csoportjára is. E csoport egy része Minszktöl délre a Ptyics folyóhoz szivárgott át. A fasiszták Ozerco falunál (Minszktöl délnyugatra 12 kilométerre) megkísérelték elfoglalni repülöterünket, de sikertelenül. Július 8-ra virradó éjszaka Müller csoportja Szamohvalovicsi körzetében azzal próbálkozott, hogy áttörjön a Ptyics folyón, de az 50. hadsereg 121. lövészhadteste teljesen szétzúzta. Maga Müller fogságba esett. Kihallgatása során a következöket vallotta: "Helyzetünk elviselhetetlen volt. Elszigetelödtünk. Óriási veszteségeket szenvedtünk. Ezrével voltak sebesültjeink. De senki sem törödött velük, mert nem volt módunk segíteni rajtuk. Éhezett az egész csoport." Müllernek átadták a 4. német hadsereg többi egységének fegyverletételére vonatkozó feltételeket. Müller ezeket elfogadta, s július 8-án a következö parancsot adta ki: "A 4. hadsereg katonáihoz, akik a Ptyics folyótól keletre vannak! Egy heti súlyos harcok és menetek után helyzetünk kilátástalanná vált . . . Harcképességünk a minimumra csökkent, és utánpótlást nem remélhetünk. Az oroszok a Legfelsöbb Föparancsnokságuk jelentése szerint Baranovicsinél állnak. Az utolsó utakat . . . elvágták elöttünk. Semmi remény sincs arra, hogy eröinkkel és eszközeinkkel kitörjünk innen. Magasabbegységeink rendezetlenül szétszóródtak. Rengeteg sebesültünk nélkülöz minden segítséget." Müller tábornok ezután közölte a fegyverletétel feltételeit, s megparancsolta, hogy a német csapatok maradványai "nyomban szüntessék be a harCOt". A szovjet csapatok politikai szervei ezt a parancsot eljuttatták a bekerített német katonákhoz, akik ezután tömegesen adták meg magukat. A szovjet csapatok, mialatt Minszktöl délre és keletre megsemmisítették az ellenséget, felszámolták azokat az ellenséges csoportokat is, amelyek Minszktöl északra próbáltak áttörni nyugat felé. A bekerített csoportosítás megsemmisítésében fontos szerepet játszott légierönk. Pilótáink felderítették az ellenséget, s egyezményes jelekkel vagy ledobott jelentésekkel értesítették csapataink parancsnokságát az egyes ellenséges csoportok hollétéröl. A föbb ellenséges csoportok teljes szétzúzása után még sok kisebb osztag maradt, amelyek zavarták törzseink és utánpótlási vonalaink munkáját. A 2. Belorusz Front parancsnoka július 9-én a 49. hadsereget bízta meg azzal, hogy végérvényesen felszámolja a bekerített csapatok maradványait. A hadsereg ezt a feladatot végrehajtotta. A 38. lövészhadtest, a Belügyi Népbiztosság önálló hadosztályai és hadtápterületi örcsapatai a partizánokkal együtt átfésülték a Ptyicstöl keletre elterülö erdöket, s megtisztították ezt a területet a megszállóktól. Sok ellenséges katona belátta, hogy a helyzet reménytelen, s megadta magát, azokat, viszont akik ellenálltak, megsemmisítették. A bekerített csapatokat tehát rövid idö alatt szétzúzták. 1944. július 17-én Moszkva központi útvonalain szovjet katonák 57600, Belorusszijában foglyul ejtett németet kísértek. A végeláthatatlan oszlop élén lehajtott fejjel meneteltek a német tábornokok és tisztek. Lopva körültekingetve vonultak a "hódítók" a Szovjetunió fövárosának útjain. Gyöztesen masíroztak át Európa sok fövárosán: Varsón és Párizson, Prágán és Belgrádon, Athénen és Amszterdamon, Brüsszelen és Koppenhágán. Arról álmodoztak, hogy Moszkvában is ilyen felvonulást rendeznek. S most valóban ott voltak a moszkvai utcán, de nem mint gyöztesek, hanem mint legyözöttek. A hitleristák többsége a minszki "katlanból" került ide. Körülbelül három órán át vonultak húszas sorokban a járdákon sürü sorokban álló, összeszorított foggal hallgató moszkvaiak elött. A szovjet emberek millióinak érzéseit és gondolatait találóan fejezte ki Vlaszenko föhadnagy, a Szovjetunió höse, aki ugyancsak végignézte a menetet. Felemelte feje fölé Zsenya fiát, s azt mondta neki: "Nézd csak, fiam, nézd meg jól, és sose feledd: csak így kerülhet ellenség a mi fövárosunkba." * A német fasiszta hadsereg Belorusszijában katasztrofális vereséget szenvedett. Minthogy Vityebszk, Bobrujszk és Minszk térségében szétzúztuk az ellenség csoportosításait, a német arcvonal közepén óriási, 400 kilométeres rés támadt, amelyet a hitlerista hadvezetés rövid idö alatt nem tudott betömni. Az alaposan megváltozott, igen kedvezö hadászati helyzetben a szovjet csapatoknak új feladatokat kellett megoldaniuk: teljesen meg kellett tisztítaniuk a Belorusz Köztársaság területét, s meg kellett kezdeniük a Litván SZSZK és Lengyelország felszabadítását. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása még július 4-én, mielött a Minszktöl keletre bekerített csapatokat megsemmisítették volna, az elönyös helyzet maximális kihasználására új támadó feladatokat adott a frontoknak. Az 1. Balti Front azt a feladatot kapta, hogy a föcsapást általában Svencsonyisz irányában mérve, legkésöbb július 10-12-én érje el a Daugavpils-Svencsanyeljai-Podbrodze vonalat, s támadjon tovább Kaunas irányában. A frontnak eröi egy részével Panevézys-Siauliai irányában kellett tevékenykednie, szilárdan biztosítva magát észak felöl. A 3. Belorusz Front feladata úgy szólt, hogy Vilnius irányában mérje a föcsapást, legkésöbb július 10-12-én szabadítsa fel Vilniust és Lidát, majd jusson ki a Nyemanhoz, és vegyen birtokba hídföket a folyó nyugati partján. A 2. Belorusz Front új feladata az volt, hogy a föcsapást Novogrudok irányában mérve érje el a Nyeman és a Molesagy folyókat, majd pedig foglalja el Volkoviszkot, s támadjon Belosztok irányában. Az 1 . Belorusz Frontjobbszárnyán tevékenykedö csapatoknak megparancsolták, hogy a föcsapást a Baranovicsi-Breszt irányban mérve foglalják el Baranovicsit, Lunyinyecet, s legkésöbb július 10-12-én érjék el a Szlonyim-Pinszk terepszakaszt. A továbbiakban fel kellett szabadítaniuk Bresztet, ki kellett jutniuk a Nyugati-Bughoz, s a folyó nyugati partján hídföket birtokba venniük. A csapatok hozzáláttak e feladatok végrehajtásához. 5. A Litván SZSZK egy részének felszabadítása. A szovjet csapatok elérik Kelet-Poroszország határát és a Visztulát A hitleristák három éven át pusztították Szovjet-Litvániát. Nehéz három esztendeje volt ez a litván népnek. A megszállók a kannibáli "Ost"-terv szerint arra törekedtek, hogy Litvániát, akárcsak az egész Baltikumot, gyarmatukká változtassák, a lakosságot pedig elnémetesítsék. A legeröszakosabb gyarmatosító tevékenység a Kelet-Poroszországgal határos körzetekben folyt. A tauragí körzetbe például 1943 derekán rengeteg német telepest költöztettek be, amit többek közt az is bizonyít, hogy gyermekeik számára 29 elemi iskolát, illetve gimnáziumot létesítettek. A telepesek adómentességet és mindenfajta más kiváltságot élveztek. A német hóhérok a litvánokat céltudatosan és kíméletlenül irtották. A hitleristák a megszállás éveiben agyonlöttek, tüzhalálba kergettek vagy halálra kínoztak körülbelül 700 ezer litvánt. A háború elött Litvániának 3 millió lakosa volt. A fasiszták tehát a köztársaság lakosságának csaknem egynegyedét kiírtották. Nem volt Litvániának olyan zuga, ahol a német fasizmus ne hagyta volna hátra véres nyomait. Panerjai helységben, Vilnius közelében, a megszállók 100 ezer embert gyilkoltak le. Kaunas erödrendszerének kilencedik erödjében 80 ezer embert mészároltak le. A fasiszta fenevadak felperzselték Pirshupis falut, lakosait a csecsemökkel együtt lemészárolták. A megszállás alatt lerombolták a köztársaság ipari üzemeinek mintegy nyolcvan százalékát s csaknem valamennyi erömüvét, elpusztították az állatállománynak körülbelül a felét, s teljesen tönkretették a mezögazdaságot. Több mint 78 ezer mezögazdasági munkástól és szegényparaszttól elvették a földet, amelyet a szovjethatalom megteremtése után kaptak. A német fasiszta megszállók visszaadták a földeket az egykori kulák birtokosoknak, vagy pedig a német telepeseknek juttatták. A litván nép az illegalitásba vonult kommunisták vezetésével a háború elsö napjaitól elszántan harcolt a megszállók ellen. A litván hazafiak beálltak a partizánosztagokba. 1944-ben 67 partizánosztag és csoport harcolt Litvániában, s ezek közül 46 kapcsolatban állt a Partizánmozgalom Litván Törzsével. A partizánok nagyszerü haditetteinek híre bejárta egész Litvániát, s eljutott messze a köztársaság határain túlra is. A "Vilnius" osztag például, amely 1943-1944 folyamán tevékenykedett, egyetlen hét alatt négy ellenséges szerelvényt siklatott ki, felgyújtott több raktárt, megsemmisített 42 hitlerista ört. A "Zalgiris" nevü másik osztag, amely ugyanazokban az években harcolt, egy ízben rajtaütött egy háromszáz fönyi német alegységen; az összecsapás során a fasiszták mintegy száz katonát vesztettek halottakban és sebesültekben. Kaunasban a partizánok fényes nappal tüzet nyitottak egy ellenséges oszlopra. A hitleristák a hozzátartozóiknak küldött levelekben elismerték, hogy a partizánok elleni harctól jobban félnek, mint az arcvonalszolgálattól. 1944 nyarától a litván nép fokozottabban harcolt felszabadulásáért, minden eszközzel segítette az 1. Balti és a 3. Belorusz Front csapatait, amelyek a Litván SZSZK területén folytatták nyári támadásukat. Az 1. Balti Front Daugavpils és Kaunas irányában üldözte az ellenséget. A 6. gárdahadsereg egységeinek Daugavpils elleni támadása lassan bontakozott ki. A német hadvezetés a város elöterében erös védelmet épített ki, s mintegy öt hadosztályt dobott át ide, mert tudta, ha ezt a fontos közlekedési csomópontot elveszíti, növekszik az "Észak" hadseregcsoport bekerítésének veszélye. Daugavpils alatt az elkeseredett harcok elhúzódtak. A 43. és a 39. hadsereg csapatai a kaunasi irányban sikeresebben tevékenykedtek. Már július 9-én elérték a daugavpils-vilniusi vasútvonalat, s átvágták a daugavpilskaunasi müutat. A szovjet csapatok azonban itt kénytelenek voltak megállni, s miközben visszaverték az ellenség ádáz ellenlökéseit, átcsoportosították eröiket. Az 1. Balti Front csapatai július 5-töl 14-ig 40-140 kilométert nyomultak elöre. A föhadiszállás parancsát azonban nem hajtották végre teljesen: a front jobbszárnyának csapatai nem érték el a számukra kijelölt terepszakaszt. A 3. Belorusz Front csapatai július elsö felében gyors ütemben törtek elöre, mert sehol sem ütköztek számottevö ellenállásba. Az ellenségnek nem volt összefüggö védelmi arcvonala, s csak az idöközben felvonultatott egyes magasabbegységekkel és a szétvert egységek maradványaival fejtett ki ellenállást. De a Vilnius felszabadításáért vívott harcok is elhúzódtak, s elkeseredetté váltak. A német hadvezetés nagy jelentöséget tulajdonított ennek a fontos védelmi csomópontnak, amely a Kelet-Poroszországba vezetö utakat fedezte, s ezért nagy csoportosítást összpontosított Vilniusban. Ide irányította a 3. páncéloshadsereg visszavonuló egységeit és magasabbegységeit. A város helyörsége 15 ezer föböl állt. Ezenkívül több hadosztályt is Vilnius körzetébe csoportosítottak át. Július 7-8-án az 5. gárda harckocsi-hadsereg és a 3. gárda gépesített hadtest csapatai elérték és áttörték a város körül épített erödítményeket, majd észak és dél felöl megkerülték Vilniust, s az 5. hadsereg magasabbegységeivel együtt július 9-én körülzárták az ellenség helyörségét. Elkeseredett harcok kezdödtek a német fasiszta csapatok megsemmisítésére. Az ellenség igyekezett felmenteni a bekerített csoportosítást. Ezért Vilnius körzetében mintegy 150 harckocsit és rohamlöveget, valamint egy gépesített gyalogezredet összpontosított, s Maisiagala körzetéböl és Fvjétöl (Vievistöl) nyugatra több ellenlökést hajtott végre. Ugyanakkor megpróbált kitörni a gyürüböl a vilniusi helyörség is, amelyet idöközben megerösítettek egy 600 fönyi ejtöernyös osztaggal. A fasiszták e kísérletei azonban rendre kudarcot vallottak. A Vörös Hadsereg csapatai öt napi megfeszített harcban megsemmisítették az ellenség csoportosítását, s július 13-án felszabadították Vilniust. A 3. Belorusz Frontnak azokat a magasabbegységeit és egységeit, amelyek különös érdemeket szereztek a Litván SZSZK fövárosának felszabadításában a "Vilniusi" elnevezéssel tüntették ki. A Pravda a város felszabadításának másnapján így írt: "Vilniust Litvánia ösi fövárosát, a litván nép államiságának és kultúrájának bölcsöiét a Vörös Hadsereg visszahódította a litván népnek, visszavezette a szovjet népek nagy családjába . . . Vilnius felszabadítása nagy hatással lesz a világ minden népére . . . A hír, hogy Litvánia fövárosa felszabadult, lelkesedéssel tölti el Riga és Tallinn lakosságát." A fasiszták lerombolták és kifosztották Vilniust, megsemmisítették a litván nemzeti kultúra értékes müemlékeit. Romhalmazzá változtatták a Tájmúzeumot, a Puskin Múzeumot és sok könyvtárat. A megszállók a vilniusi egyetemet még 1943-ban bezárták. A város lakosai kitörö örömmel fogadták felszabadítóikat. Hálatelt szívvel emlékeztek meg arról, hogy a Vörös Hadsereg immár harmadszor (1920, 1939 és 1944) adja vissza a fövárost a litván népnek. A Litván SZSZK kormánya és Litvánia K(b)P Központi Bizottsága azonnal áttette székhelyét a felszabadított fövárosba, s munkához látott. Az illegalitásból elöjött kommunisták és a békés munkához visszatérö litván partizánok a dolgozók támogatásával hozzáláttak, hogy a város életét a megszokott mederbe tereljék. A Vílníusért vívott harcok idején a 11. gárdahadsereg és a 31. hadsereg csapatai sikeresen elöretörtek a Nyemanhoz. A litván föváros felszabadításának napján az elörevetett magasabbegységek elérték a folyót, s az ellenség tüzében menetböl megkezdték az átkelést. A csapatok bátran, határozottan tevékenykedtek. Július 15-én estére már több hídföjük volt a bal parton. Alytus körzetében és a várostól délre az átkelési szakasz teljes arcvonala hetven km volt, a hídfök mélysége pedig elérte a hét-tíz kilométert. Az ellenség tartalékokat dobott ebbe a körzetbe, hogy megakadályozza a hídfök kibövítését. A 3. Belorusz Front csapatai július 15-ig harcok közepette 180-200 kilométert tettek meg, elfoglalták Vilniust, átkeltek a Nyemanon, s hídföket vettek birtokba a folyó bal partján. Sikeresen támadtak a 2. Belorusz Front csapatai is. Tíz nap alatt harcok közepette 230 kilométert nyomultak elöre, átkeltek a Molesagy, Sesara és Nyeman folyókon (Grodnótól délre), felszabadították Novogrudokot, Volkoviszkot, s elérték a Grodno-Szviszlocs (nyugati) vonalat. Itt az ellenség erösen fokozódó ellenállásába ütközve megálltak. A nyemani átkelés során július 14-én Lunna körzetében rendkívüli bátorságról és hösiességröl tettek tanúságot a 49. hadsereg 64. lövészhadosztályához tartozó 433. lövészezred 2. lövészzászlóaljának harcosai. A zászlóalj hét katonája Szuhin, Kalinyin, Oszinnij kommunisták, Seremet, Nyicsepurenko komszomolisták, Majdan és Szolopenko harcosok erös ellenséges tüzben szükségeszközökkel elsöként keltek át a folyó nyugati partjára. A harcosok itt rögtön beásták magukat, egy nap alatt 12 dühödt ellenlökést vertek vissza, és egy lépést sem hátráltak. Mialatt magukra vonták az ellenséget, a 433. lövészezred föeröi más helyen átkeltek a folyón, átkaroló manövert hajtottak végre, az ellenség hátába kerültek és megrohamozták. A harcfeladatot teljesítették. Az 1. Belorusz Front csapatai a baranovicsi-breszti és pinszki irányban támadtak. Baranovicsi felszabadításakor csapataink a hitleristák makacs ellenállásába ütköztek. A német fasiszta hadvezetés tudatában volt a breszti irányt fedezö védelmi csomópont jelentöségének, s négy szétvert hadosztály ide visszavonult maradványain kívül további három új hadosztályt irányított ebbe a körzetbe. Július 6-án és 7-én a 48., a 65. és a 28. hadsereg csapatai szívós harcokat vívtak. A támadó csapatok tevékenységét július 7-én körülbelül 500 bombázó repülögép támogatta. Július 8-án Baranovicsi felszabadult. Az említett hadseregek csapatai gyors ütemben üldözték a visszavonuló ellenséget, s a légierö aktív támogatásával átkeltek a Scsara folyón, majd július 16-án elérték a Szviszlocs (nyugati)Pruzsani vonalat, 12 nap alatt 150-170 kilométert nyomultak elöre. Mivel Baranovicsi körzetében és a Scsara folyó mentén csapataink szétverték az ellenség eröit, pinszki csoportosítása is veszélybe került. A fasiszta csapatok megkezdték a visszavonulást Pinszk körzetéböl, s erre Belov altábornagy 61. hadserege is meggyorsította a támadást a Pripjaty északi partja mentén. Ez a hadsereg a rendkívül nehéz poleszjei terepen széles arcvonalon tevékenykedett. Ebben a körzetben mintegy 50 ezer fönyi ellenséges csoportosítás helyezkedett el. A Dnyeperi Katonai Flottilla jelentékeny segítséget nyújtott a 61. hadseregnek. Átszállította a hadsereg csapatait a folyón, hogy a megindulási körletekben összpontosíthassák öket, a Pripjaty mentén különbözö pontokon csapatokat tett partra, s ezek együttmüködtek azután a támadó egységekkel. Pinszk felszabadítása elött két nappal, július 12-re virradó éjszaka, a flottilla folyami hajóinak 1. dandára fedélzetére vette a 415. lövészhadosztály egyik ezredét, áttört 16 kilométerrel az arcvonal mögé, s az egységet partra tette a város keleti peremén. Az ellenség hajnalban harckocsikkal és tüzérséggel megerösített nagy gyalogos eröket vont össze az ezred ellen, s arra törekedett, hogy megakadályozza megerösítését az elfoglalt hídföben, s megsemmisítse partra szállt alegységeit. A hídföt védö harcosok azonban a hadihajók tüzérségi támogatásával visszaverték az ellenség minden rohamát. Pinszket a 61. hadsereg csapatai és a 28. hadsereg 55. gárda lövészhadosztályának egységei július 14-én felszabadították. A 28. hadsereg északkeleti irányból délnyugat felé vágta át a Poleszjét. E hadsereg csapatait is támogatták a Dnyeperi Katonai Flottilla egységei. Pinszk felszabadításakor csapataink 185 különféle szállítóhajót zsákmányoltak, amelyeket az ellenség meg akart semmisíteni. A `Belorusszijában támadó frontok alapjában teljesítették a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása július 4-i direktívájában eléjük tüzött feladatokat. A Minszktöl keletre bekerített ellenséges csoportosítást megsemmisítették. A szovjet csapatok felszabadították Vilniust, Grodnót, Baranovicsit, Pinszket, átkeltek a Nyemanon, s hídföket vettek birtokba a folyó bal partján. A Vörös Hadsereg Belorusszijában június 23-tól július 15-ig eröteljes csapásokkal szétverte a "Közép" hadseregcsoport három német hadseregét (a 3. páncéloshadsereget, a 4. és a 9. hadsereget), s nagy veszteséget okozott az "Észak" hadseregcsoporthoz tartozó 16. hadseregnek. Az ellenség hadászati arcvonala összeomlott. Csapataink a visszavonuló ellenséget üldözve mintegy 500 kilométert nyomultak elöre nyugat felé, s felszabadították csaknem egész Belorussziját és Litvánia nagy részét. A Vörös Hadsereg ragyogó gyözelmet aratott a nyári-öszi hadjárat föirányában. A szovjet csapatok rendkívül gyors ütemü elönyomulása a hadmüveleti és csapathadtáp szerveitöl megfeszített munkát követelt. Különösen a vasutak helyreállítása vált fontossá, mindenekelött az 1. Balti Front, a 2. és az 1. Belorusz Front támadásának sávjában, ahol az ellenség nagy szakaszon szétrombolta a vasútvonalakat. Az 1. Belorusz Front sávjában a hadmüvelet folyamán két nagy vasúti hidat (Zslobinnál a Dnyeperen és Bobrujszknál a Berezinán) kellett helyreállítani. A 65 kilométer hosszúságú zslobin-bobrujszki vasútvonalszakaszt müszaki csapataink húsz nap alatt állították helyre. A támadó csapatok ezalatt 350 kilométert nyomultak elöre. Az utak helyreállításának üteme elmaradt a támadás ütemétöl, s ez igen megnehezítette a csapatok ellátását. Azokon az arcvonalszakaszokon, amelyeken hadmüveleti intézkedésekkel óvták a vasutakat, az elmaradás nem volt ilyen nagy. A 3. Belorusz Front sávjában például az orsa-minszki vasútszakasz helyreállításának üteme napi 21,2 km, a minszki-vilniusi szakasz helyreállításának üteme napi 19,3 km volt. Ezen a szakaszon a helyreállító osztagok mindössze nyolcvan kilométerrel maradtak le a csapatok mögött. A frontok és a hadseregek útés hídépítö egységei a frontok támadási sávjában nagy eröfeszítésekkel tökéletesítették a gépkocsi-hadiutakat. Az utak mentén 100-200 kilométerenként javítómühelyeket, üzemanyagraktárakat, étkezöés segélyhelyeket, fürdöt, borbélymühelyt rendeztek be. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a gépkocsik napi teljesítménye növekedjék. Sok gépkocsivezetö naponta 520-670 kilométert tett meg. Egyes esetekben a föhadiszállás tartalékának gépkocsizó dandárai szállították a rakomány egy részét a csapatokhoz. Derekasan dolgoztak az egészségügyi intézmények. A legnagyobb figyelmet arra fordították, hogy a sebesülteket gyorsan elszállítsák a harcmezöröl, idejében hátraszállítsák öket a kórházakba, és szakorvosi segítséget kapjanak. A sebesülteket többnyire az egészségügyi gépkocsioszlopok szállították, de felhasználták az egészségügyi repülöegységeket is. A 3. Belorusz Frontnál például 1800 sebesültet szállítottak repülögépekkel. A hadmüveleti és a csapathadtáp tehát általában megbirkózott feladataival, s biztosította a csapatok gyors támadását. Július közepéig azonban az utánés hátraszállítás útvonalai nagyon elnyúltak. Az ellenség mindent elkövetett, hogy megállítsa a szovjet csapatok elönyomulását. Lázas sietséggel tartalékokat dobott át a szovjet-német arcvonal más szakaszairól és Európa megszállt országaiból. Június 25-töljúlius 16-ig 15 új hadosztály és két dandár érkezett Belorusszijába. Az ellenség friss tartalékai, valamint a támadó frontok csapatainak vesztesége és a hadtáp elmaradása arra kényszerítette a szovjet hadvezetést, hogy a daugavpilsi irányban és a Nyemannál ideiglenesen megállítsa a támadást. A támadás folytatása érdekében elöre kellett vonni a hadtápot, és át kellett csoportosítani a csapatokat, hogy kedvezöbbé tegyék az eröviszonyokat. A fasiszta "Közép" hadseregcsoport döntö szétzúzása és a Vörös Hadsereg gyors ütemü belorusszijai elönyomulása kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy csapataink a szovjet-német arcvonal más szakaszain támadásba menjenek át. Július 10-én Kézekne irányában támadásba lendültek a 2. Balti Front csapatai. Július 13-án megkezdödött az 1. Ukrán Front lvov-sandomierzi hadmüvelete. Július 17-én támadásba mentek át a 3. Balti, július 24-én pedig a Leningrádi Front csapatai. 1944. július közepétöl tehát a szovjet fegyveres erök támadása a Finn-öböltöl a Kárpátokig terjedö óriási arcvonalon bontakozott ki. * Az 1. Balti Front csapatai július 15-töl 19-ig végrehajtották az átcsoportosítást, és egyes szakaszokon folytatták a harcot. Ezalatt a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékából megérkezett a fronthoz Csancsibadze altábornagy 2. gárdahadserege és Krejzer altábornagy 51. hadserege. Július 20-án a front támadásba ment át, s ez sikeresen fejlödött. Július 22-én felszabadult Panevézys,július 27-én pedig Siaulia. Ugyanezen a napon a 2. Balti Front csapatai az 1. Balti Front 6. gárdahadseregének csapataival együttmüködve elfoglalták Daugavpilst, az ellenség fontos ellenállási csomópontját. Mialatt az 1. Balti Front a siauliai irányban támadott, a Nyemannál elkeseredett harcok folytak. Mire a 3. Belorusz Front csapatai elérték a folyót, a támadás sávjában megváltozott a hadmüveleti helyzet. Az ellenségnek sikerült helyreállítania a védelem összefüggö arcvonalát és megszerveznie a csapatok vezetését. Július 15-én csupán a kaunasi irányban több mint tíz gyalogosés páncéloshadosztály tevékenykedett. Az ellenség egyik csapást a másik után mérte, hogy felszámolja a Nyeman nyugati partján birtokba vett hídföinket. A front csapatainál megmutatkoztak a szakadatlan támadás következményei. Jóllehet a gyorsanmozgó magasabbegységeknek már kevés harckocsijuk volt, a lövészegységek alapos feltöltésre szorultak, a tüzérség (különösen a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékának tüzérsége) és a hadtáp elmaradt, a csapatok szükében voltak az

üzemanyagnak és a löszernek, mégis szilárdan tartották az elfoglalt hídföket, s eredményesen visszaverték a németek valamennyi ellenlökését. Július 23-án egységeink védelembe mentek át, helyi jellegü harcokat folytattak, s egyidejüleg felkészültek az új támadás megindítására. A nyemani hídfökért vívott harcokban a légierö igen nagy segítséget nyújtott a csapatoknak. A szovjet pilótákkal vállvetve hösiesen harcoltak az 1. légi hadsereg állományába tartozó "Normandia" nevü 1. önálló vadászrepülö-ezred francia pilótái is. Július 30-án például a suvaki irányban a támadó csapatok oltalmazására JAK-9-es repülögépeken felszállt Challe és Boissy alhadnagy. A levegöben kilenc német JU-87-es repülögéppel találkoztak, s habozás nélkül lecsaptak az ellenségre. Egy német gép az elsö rácsapás után rögtön lezuhant. De Boissy gépe is Találatot kapott s kigyulladt. Challe egyedül folytatta az egyenlötlen harcot, s még két német gépet megsemmisített. A többi fasiszta gép nagy sietve leszórta bombáit és visszafordult. A nyemani harcokban véghezvitt höstetteiért a "Normandia" francia repülöezred elnyer te a "Nyemani" megtisztelö elnevezést. Csernyahovszkij hadseregtábornok, a 3. Belorusz Front parancsnoka a következöket írta Delfino örnagynak, az ezred parancsnokának: "A front haditanácsa szívböl gratulál önnek és a parancsnoksága alatt álló egység egész személyi állományának abból az alkalomból, hogy az ezred megkapta a ŻNyemani® nevet. Önnel és ezrede személyi állományával együtt büszkék vagyunk arra, hogy az ellenséggel vívott hösi harcokban az ön ezredében olyan tisztek nöttek fel, mint Albert Marcelle és De la Poype Rolland, akik elnyerték a szovjetország legmagasabb kitüntetését, a Szovjetunió Höse címet a Lenin-renddel és az Arany Csillag éremmel. A szovjet nép sohasem fogja elfelejteni e tiszteknek és az ön egész egységének hösi tetteit a német fasiszta betolakodók elleni közös harcunkban. Az ön egységén és annak egész személyi állományán keresztül üdvözöljük a szabadságszeretö nagy francia népet és hadseregét, amely hösiesen harcol a hitlerista Németország végleges szétzúzásáért. Kívánunk önnek további harci sikereket a nagy, nemes ügyben, az emberiség megszabadításában a fasiszta zsarnokságtól." A 2. Belorusz Front csapatai, amelyek július közepén Grodno térségében elérték a Nyemant, és hídföket vettek birtokba a folyó nyugati partján, néhány nap alatt leküzdötték a németek elkeseredett ellenállását. A hitleristák mintegy tíz hadosztályt összpontosítottak a Grodno-Szviszlocs terepszakaszon, ellencsapásokat és sok ellenlökést hajtottak végre, különösen az 50. hadsereg sávjában. E hadsereg katonái rendkívül kitartóan és bátran harcoltak. Az egyik arcvonalszakaszon úgy alakult a helyzet, hogy július 18-án célszerünek látszott ideiglenesen visszavonni az 50. hadsereg 42. lövészhadosztályának föeröit a Nyeman keleti partjára. A hídföben e hadosztály 455. lövészezredének 1. és 2. zászlóalja maradt. A két zászlóalj Zagorani falu körzetében a grodnói erödrendszer egyik erödítményének romjai között három napig szívósan harcolt. A németek mindent elkövettek, hogy megsemmisítsék alegységeinket, és felszámolják a hídföt. Amikor az ellenséges gyalogság harckocsik és rohamlövegek támogatásával az eröd közvetlen közelébe ért, Szidorec örnagy, az ezredparancsnok politikai helyettese, aki az alegységeknél tartózkodott, tüzérségi tüzet kért magára. A sorozatvetök össztüze mintegy száz hitleristát semmisített meg. A fasiszták, mivel harc árán nem értek el sikert, megpróbálták megadásra felszólítani harcosainkat. A védök azonban énekelni kezdték a "Varjog" dalt, s ezt kiáltották a németeknek: "Szovjet katona nem adja meg magát!" Az eröd védöi bámulatra méltó hösiességgel verekedtek. Sokan közülük életüket vesztették, de becsülettel teljesítették katonai kötelességüket. A front csapatai több napon át visszaverték az ellenség csapásait, majd újra támadásba lendültek. Július 27-én a 3. hadsereg felszabadította Bialystokot (Betosztok). A szovjet csapatok délkelet felöl kijutottak Kelet-Poroszország elöterébe. Július második felében a legnagyobb sikert az 1. Belorusz Front érte el. Mint már említettük, a front jobbszárnyának és közepének csapatai július 16-án kijutottak a Szviszlocs-Pruzsani-Pinszk Ny terepszakaszra. A csapatok hadmüveleti helyzete jelentékenyen javult. Belorusszija felszabadításának kezdetekor a front két erös szárnycsoportosítását a Poleszje nagy kiterjedésü mocsarai elválasztották egymástól, most viszont a Poleszje már mögöttük volt, s az arcvonal kiterjedése csaknem felére csökkent. A front jobbszárnya kijutott Breszttöl északkeletre, s ez kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a balszárny támadásba menjen át. Ez a breszti ellenséges csoportosítás bekerítéséhez vezetett. Az 1. Belorusz Front parancsnoksága a kialakult helyzetet figyelembe véve parancsot adott a balszárny csapatainak, hogy készüljenek fel támadásra Kovel-Lublin irányban. A hadmüvelet tervét a föhadiszállás még 1944. július 7-én jóváhagyta. Az új (a lublin-breszti) hadmüvelet elgondolása az volt, hogy a front csapatai a breszti megerödített körletet észak és dél felöl megkerülve, csapásaikkal szétzúzzák az ellenség lublini és breszti csoportosítását, s a támadást Varsó irányában továbbfejlesztve, széles arcvonalon kijutnak a Visztulához. A front csapatainak tehát a Szovjetunió határához közeledve hadmüveleti szünet nélkül kellett megkezdeniük Lengyelország keleti területeinek felszabadítását. A lublin-breszti hadmüveletben nagy erök vettek részt: kilenc összfegyvernemi hadsereg (köztük az 1. lengyel hadsereg), egy harckocsi-hadsereg, két harckocsihadtest, egy gépesített és három lovashadtest, két légi hadsereg. Az 1. lengyel hadseregnek a hadmüveletben való részvétele ékesen bizonyította, hogy a szovjet és a lengyel nép egyaránt a fasizmus megsemmisítésére és a lengyel föld felszabadítására törekszik. A föcsapást a front balszárnyának csapatai mérték. A támadás kezdetekor a frontnak ezen a szárnyán az elsö lépcsöben a 70. és a 47. hadsereg, a 8. gárdahadsereg és a 69. hadsereg, a második lépcsöben pedig az 1. lengyel hadsereg volt. Ezenkívül Kovel körzetében helyezkedett el még a 2. harckocsihadsereg, a 11. harckocsihadtest, a 2. és a 7. gárda lovashadtest és a 6. légi hadsereg. A 47. hadsereg (parancsnok Guszev altábornagy), a 8. gárdahadsereg (parancsnok Csujkov vezérezredes) és a 69. hadsereg (parancsnok Kolpakcsi altábornagy) azt a feladatot kapta, hogy Koveltöl nyugatra törje át az ellenség védelmét. Az összfegyvernemi hadseregeknek, miután az áttörést végrehajtották, biztosítaniuk kellett a harckocsi-hadsereg és a lovashadtestek ütközetbe vetését, s velük együttmüködve tovább kellett fejleszteniük a támadást Siedlce és Lublin irányában. A csapatok körültekintö átcsoportosításával a szovjet hadvezetés létszámban háromszoros, tüzérségben és harckocsikban ötszörös fölényt hozott létre az ellenséggel szemben. A csapatok légi támogatásával a 6. légi hadsereget bízták meg, amelynek Polinyin repülö altábornagy volt a parancsnoka. E hadsereg állományába a támadás kezdetekor 1465 repülögép tartozott. A hadmüvelet kezdete elött öt nappal, vagyis július 13-án, a szovjet csapatok belorusszijai sikereit kihasználva, támadásba mentek át a szomszédos 1. Ukrán Front csapatai. Újabb, óriási erejü csapás zúdult az ellenségre. A front csapásmérö csoportosítása, amely a tava-rosszkajai irányban tevékenykedett, a gyorsanmozgó csapatok elörevetett osztagaival már július 17-én átkelt a Nyugati-Bugon. Ugyanakkor elkeseredett harcok bontakoztak ki a lvovi irányban. Most viszont az 1. Ukrán Front hadmüveletei teremtettek kedvezö feltételeket ahhoz, hogy az 1. Belorusz Front balszárnyának csapatai lendüljenek támadásba. A támadás július 18-án kezdödött, és sikeresen haladt. Július 20-án az 1. Belorusz Front balszárnyának csapásmérö csoportosítása széles arcvonalon kijutott a Nyugati-Bughoz, három helyen átkelt a folyón, s ezzel Lengyelország területére lépett. A következö két napon a hadseregek föeröi is átkeltek. A 2. harckocsi-hadsereget Bogdanov páncélos altábornagy (július 23-tól Radzievszkij páncélos altábornagy) parancsnoksága alatt július 22-én a 8. gárdahadsereg sávjában vetették ütközetbe. s július 23-án már elfoglalta Lublint. A hadsereg gyors ütemben támadva tovább július 25-én Deblin körzetében elérte a Visztulát. Két nap múlva ide érkezett az 1. lengyel hadsereg, amelynek Berling altábornagy volt a parancsnoka. A 2. harckocsi-hadsereg átadta a maga arcvonalszakaszát a lengyel hadseregnek, s a Visztula keleti partján továbbnyomult elöre Varsó felé. Amint a 2. harckocsi-hadsereg és az 1. lengyel hadsereg elérte a Visztulát, lehetetlenné vált az együttmüködés a "Közép" és az "Észak-Ukrajna" német fasiszta hadseregcsoportok között. A csapásmérö csoportosítástól északra a 2. gárda lovashadtestböl és a 11. harckocsihadtestböl álló lovas-gépesített csoport támadt. Ez a csoport gyors ütemben nyomult elöre északnyugati irányban, felszabadította Parczewet, Radzynt, július 25-re virradó éjszaka pedig megkezdte a harcot Siedlceért. Minthogy a front balszárnyának csapatai kijutottak a Visztulához és Siedlce körzetében, a breszti ellenséges csoportosítás hadmüveleti helyzete jelentösen rosszabbodott. Sikeresen bontakozott ki az 1. Belorusz Front jobbszárnyának támadása is. A 65. és a 28. hadsereg Breszttöl északra közeledett a Nyugati-Bughoz. Azzal, hogy az 1. Belorusz Front csapatai kijutottak a Nyugati-Bughoz, létrejöttek a feltételek a breszti ellenséges csoportosítás bekerítéséhez. A hitlerista hadvezetés nem akarta elveszíteni Bresztet, ezt a fontos védelmi csomópontot a varsói irányban. Ezért ide irányította a 2. és a 9. hadsereg maradványait, s szilárd védelmet próbált szervezni a várostól északkeletre és keletre. Az ellenség északnyugat és dél felöl erös ellencsapásokat hajtott végre Czeremcha irányában. Ez lassította, de nem állította meg csapataink támadását. A breszti ellenséges csoportosítás körülzárása július 27-én fejezödött be azzal, hogy a 28. és a 70. hadsereg csapatai (az utóbbi hadsereg parancsnoka Popov altábornagy volt) a várostól északnyugatra elérték a Bugot. Másnap, július 28-án, e két hadsereg csapatai rohammal elfoglalták Bresztet. A dicsö eröd, amely 1941 júniusában a fasiszta hordák elsö csapását fogta fel, ismét szovjet eröddé vált. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása az új helyzetböl kiindulva július 28-án direktívában elrendelte, hogy a frontok csapatai folytassák a támadást. Az 1. Balti Front csapatainak feladata az volt, hogy vágják át azokat az utánpótlási vonalakat, amelyek a Baltikumban tevékenykedö ellenséges csoportosítást összekötötték Kelet-Poroszországgal. Ennek érdekében a frontnak Siauliai körzetéböl kiindulva kellett mérnie a föcsapást általában Riga irányában, s át kellett vágnia az "Észak" hadseregcsoport szárazföldi utánpótlási vonalait. A 3. Belorusz Front parancsot kapott, hogy a 39. és az 5. hadsereg eröivel fejlessze tovább a támadást, s legkésöbb augusztus 1-2-án észak és dél felöl mért csapással foglalja el Kaunast. A frontnak összes eröivel támadnia kellett Kelet-Poroszország határa felé, azt legkésöbb augusztus 10-én el kellett érnie, s itt szilárdan meg kellett vetnie a lábát, hogy felkészüljön a Kelet-Poroszországba való betörésre; általában Gumbinnen (ma: Guszev)-Insterburg (ma: Csernyahovszk)-Preis-Eylau irányában. A 2. Belorusz Front csapataira az a feladat hárult, hogy a föcsapást általában Lomza-Ostrolgka irányában mérve fejlesszék tovább a támadást, legkésöbb augusztus 8-10-én foglalják el az AugustówGrajewo-Stawiski-Ostrolgka vonalat, s Ostrolgka körzetében vegyenek birtokba hídföt a Narew nyugati partján. Miután ezt a feladatot teljesítették, szilárdan meg kell vetniük a lábukat, hogy felkészüljenek a Kelet-Poroszországba való betörésre. Az 1. Belorusz Front feladata úgy szólt, hogy Breszt és Siedlce körzetének elfoglalása után jobbszárnyával fejlessze tovább a támadást általában Varsó irányában, s legkésöbb augusztus 5-8-án foglalja el Pragát (Varsó elövárosát), s vegyen birtokba hídföket a Narew nyugati partján Pultusk és Serock, balszárnyával pedig a Visztula nyugati partján a Deblin-Zwolen-Szydlowiec körzetben. A föhadiszállástól kapott új nagy feladatai értelmében a négy frontnak el kellett vágnia az "Észak" hadseregcsoportot a "Közép" hadseregcsoporttól, ki kellett jutnia Kelet-Poroszország határára és a Visztulához. A frontok csapatai haladéktalanul hozzáláttak a feladatok végrehajtásához. Az 1. Balti Front nyugatról északnak fordult, megváltoztatta a föcsapás irányát, s lendületesen nyomult elöre a Rigai-öböl felé. A front csapatai július 31-én rohammal elfoglalták Jelgavát, a Baltikum és Kelet-Poroszország közti utánpótlási vonalak legfontosabb csomópontját. Az Obuhov páncélos altábornagy vezette 3. gépesített hadtest 8. gárda gépesített dandára Kremer ezredes parancsnoksága alatt Klapkalns helységnél még aznap kijutott a Rigai-öböl partjára. A német "Észak" hadseregcsoportot ezzel elvágták. A csoport elvesztette azokat a szárazföldi utánpótlási vonalakat, amelyek összekötötték a "Közép" hadseregcsoporttal és Kelet-Poroszországgal. Ezt a sikert azonban csapataink nem szilárdították meg. Mintegy három hét múlva a szovjet csapatok a németek erös ellencsapása következtében visszavonultak az öböltöl, s Tukum körzetében 30 kilométeres folyosó képzödött. Az ellenségnek sikerült részben visszaszereznie az "Észak" hadseregcsoport szárazföldi utánpótlási vonalait. A 3. Belorusz Front csapatai július 28-án az átcsoportosítás után újra támadásba mentek át Kaunas irányában. Lassan nyomultak elöre, mivel a németek szívósan ellenálltak. A német repülögépek 15-20-as csoportokban bombázták a szovjet csapatokat és a Nyeman átkelöhelyét. A visszavonuló hitleristák felgyújtották a falvakat, aláaknázták az utakat, felrobbantották a hidakat. Egyes helységek többször is gazdát cseréltek. A német hadvezetés mindenáron fel akarta tartóztatni csapataink támadását, hogy befejezze a Kelet-Poroszország határát fedezö védelmi terepszakaszok elökészítését. A front csapatai azonban a hitleristák elkeseredett ellenállása dacára is állhatatosan nyomultak nyugat felé. Augusztus 1-én az 5. hadsereg a 39. és a 33. hadsereg támogatásával felszabadította Kaunast, az ellenség igen fontos védelmi csomópontját a kelet-poroszországi irányban. A csapatok kemény harcok közepette közeledtek Kelet-Poroszország határához. A szovjet harcosok mindent elkövettek, hogy az ellenséget minél elöbb visszaszorítsák saját barlangjába. A 2. Belorusz Front csapatai július 31-én Augustówtól délre elérték az Augustów-csatornát, valamint Knyszyntöl délre a Narewet is, s heves harcok közepette folytatták az elönyomulást Lomza irányában. Az 1. Belorusz Front Breszt és Siedlce körzetének elfoglalása után Varsó irányában támadt. A 2. harckocsi-hadsereg július 31-én megkezdte a harcot Varsó elövárosának, Pragának elöterében. Az 1. Belorusz Front balszárnyának 8. gárdahadserege és 69. hadserege július 27. és augusztus 4. között Varsótól délre átkelt a Visztulán, s a folyó nyugati partján Magnuszew és Pulawy körzetében hídföt vett birtokba. Ádáz harcok lángoltak fel a hídfök megtartásáért és kibövítéséért. A hadseregparancsnokságok nagy hozzáértéssel vezették a harcokat, a katonák és a parancsnokok pedig önfeláldozóan, bátran küzdöttek. Íme, néhány példája annak, milyen rendkívüli hösiességet tanúsítottak a 8. gárdahadsereg katonái a hídföért vívott harcokban. A 79. gárda lövészhadosztály 220. gárda lövészezredéhez tartozó 8. század harcosainak egy csoportja Burba hadnagy, kommunista századparancsnok vezetésével augusztus 1-én Magnuszew körzetében az elsök közt kelt át a Visztula bal partjára, s egy kisebb hídföt vett birtokba. Makacs, ádáz harcok következtek. A kis csoportnak naponta több ellenlökést kellett visszavernie. A fasiszták augusztus 7-én harckocsik és repülögépek támogatásával hétszer rohamozták katonáinkat. Egyik roham a másikat követte. A gárdisták már hat rohamot vertek vissza, de közben nagy veszteségeket szenvedtek. S akkor megkezdödött a hetedik roham. Burba hadnagy maga köré gyüjtötte az életben maradt katonákat, s "Meghalunk a hazáért, de nem hátrálunk!" kiáltással kilötte az elsö harckocsit. Amikor a második harckocsi a közvetlen közelébe ért, gránátköteggel a kezében alávetette magát. Robbanás rázkódtatta meg a feketekeresztes harckocsit, s a páncélóriás lángra lobbant. A rohamot visszaverték. A kommunista Burba élete árán útját állta az ellenségnek. A hídfö szomszédos szakaszán hasonló höstettet vitt véghez Hljusztyin komszomolista, ugyancsak a 220. gárda lövészezred 4. lövészszázadának harcosa. A fasiszták augusztus 13-án támadást indítottak a zászlóalj állásai ellen. A szovjet harcosok egyik rohamot a másik után verték vissza. Az ellenség ekkor a "Hermann Göring" SS-páncéloshadosztály válogatott gyalogos és páncélos egységeit vetette harcba. Katonáink átengedték a lövészárkokon a harckocsikat, azután felgyújtották öket, és megsemmisítették az ellenség gyalogságát. Mintha valóban a pokol elevenedett volna meg. Körös-körül lángolt az érett rozs. Füst borította az egész terepet. Hljusztyinon meggyulladt a ruha, de ö nem törödött ezzel, elszántan verekedett tovább. Amikor egy ellenséges harckocsi a közelébe ért, a lángoló ruhájú hös kiugrott a lövészgödörböl, s "A hazáért!" kiáltással gránátköteggel a harckocsi alá vetette magát. Az ellenséges harckocsiból lángnyelvek csaptak a magasba. A többi harckocsi visszafordult. A hitleristák rohama meghiúsult. Burba és Hljusztyin gárdisták így ismételték meg a magnuszewi hídföben a szevasztopoliak 1941-es höstettét. Burba hadnagyot és Hjlusztyin harcost a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Ezekben a harcokban különösen az utászok küzdöttek hösiesen. De közülük is kiemelkedett Gyemin örmester. Körülbelül hetven kétéltü gépkocsi a 172. gárda lövészezred katonáival megindult a folyón keresztül az ellenség megszállta part felé. De olyasmi történt, amit senki sem láthatott elöre: a Visztula közepén a nehéz kétéltü gépkocsik zátonyba ütköztek. Az ellenség tüzérségi és aknavetötüzet nyitott rájuk. Az utászok ladikokon siettek bajba jutott bajtársaik segítségére. A hitleristák fokozták a tüzet. Az átkelés helye fölött megjelentek a német repülögépek. Az utászok hihetetlenül nehéz körülmények közt átjuttatták a túlsó partra a gyalogságot, s ezzel biztosították a harcfeladat végrehajtását. Az ellenséges partot Gyemin ladikja érte el elöször. S Gyemin a fasiszták fergeteges tüze ellenére tizenkétszer fordult a Visztulán, példát mutatva bátorságból és határozottságból. Rendkívüli hösiességének és rettenthetetlenségének elismeréséül megkapta a Dicsöség-rendjel I. fokozatát, és felvették a kommunista párt soraiba. Azzal, hogy az 1. Belorusz Front csapatai elérték a Visztulát, s hídföket vettek birtokba a folyó nyugati partján, véget ért a lublin-breszti hadmüvelet, befejezödött a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság felszabadítása. E hadmüvelet folyamán a front csapatai átlépték a szovjet-lengyel határt és sávjukban a Visztulától keletre megtisztították a lengyel földet a megszállóktól. Létrejöttek az egész lengyel terület felszabadításának feltételei. A szovjet csapatokkal vállvetve nagyszerüen harcolt az 1. lengyel hadsereg. A Vörös Hadseregnek nagy segítséget nyújtottak a lengyel partizánok, akik ekkor fokozták harcukat. Lengyelország népe ujjongó lelkesedéssel köszöntötte a szabadságot hozó Vörös Hadsereget és az 1. lengyel hadsereget. A szovjet katonákat sok helyen virágokkal fogadták. A felszabadított helységekben a két nép megbonthatatlan barátságának jelképeként egymás mellett lobogtatta a szél a szovjet és a lengyel nemzeti zászlót. Mindenfelé gyüléseken tettek hitet az emberek a szovjet-lengyel barátság mellett. Lengyelország dolgozói segítették a Vörös Hadsereget mindennel, amivel csak tudták: javították az utakat, löszert szállítottak, éjszakai szállást adtak a katonáknak és tiszteknek, ápolták a betegeket és a sebesülteket. A lengyel nép örökre szívébe zárta a Lengyelország felszabadulásáért elesett szovjet hösök emlékét. A Gerasimowicze faluért vívott harcokban (Bialystok vajdaság, dobrowski körzet) 1944. július 26-án hösi halált halt Kunavin kommunista, a 307. lövészhadosztály 1021. lövészezredének örvezetöje. Amikor Kunavin százada Gerasimowicze ellen támadott, egy uralgó magaslaton elhelyezett ellenséges géppuska útját állta a szovjet alegységnek. A század lefeküdt. A bátor katona ekkor elöreszökellt, s testével takarta el a lörést. A század elöretört, s rohammal elfoglalta a falut. Gerasimowicze lakosai a szovjet harcos iránti hálából 1944. augusztus 9-i gyülésükön a következö határozatot hozták: "Grigorij Pavlovics Kunavin a messzi Urálból mint felszabadító harcos jött hozzánk, a mi földünkre. Szíve dobogását megállította az ellenség golyója. De ezzel bajtársainak, a Vörös Hadsereg hös harcosainak megnyitotta az utat a gyözelem felé. A mi boldogságunkért harcolt, hogy sohase léphessen ellenség a házunk küszöbére. Legyen Grigorij Kunavin orosz katona neve az orosz és a lengyel nép nagy testvériségének jelképe . . . A felszabadító orosz testvér iránti hálája jeléül Gerasimowicze község lakossága a következö határozatot hozza: 1. Grigorij Pavlovics Kunavin orosz katona nevét örökre írjuk be Gerasimowicze lengyel község díszpolgárainak jegyzékébe. 2. A község központjában márványtábla hirdesse nevét. 3. Az iskolát, ahol gyermekeink tanulnak, nevezzük el Grigorij Kunavinról. 4. Iskolánk tanítói az elsö osztályban az elsö órát minden évben azzal kezdjék, hogy beszéljenek a hös harcosról és bajtársairól, akik a vérük árán szerezték meg a lengyel gyermekek számára a boldogsághoz és a szabadsághoz való jogot. A gyermekek állva hallgassák ezt a megemlékezést. Szívüket töltse el büszkeség orosz testvérük iránt. Értelmük elsö eszmélése kezdödjék a lengyel és az orosz nép közti testvériség gondolatával." Grigorij Pavlovics Kunavint a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Négy frontunk egész augusztusban folytatta a harcot. Az 1. Balti Front csapatai súlyos védelmi harcokat vívtak Dobele és Siauliai körzetében. Az ellenség augusztus második felében arra törekedett, hogy visszaszerezze az "Észak" hadseregcsoportot Kelet-Poroszországgal összekötö utánpótlási vonalakat, elvágja az 1. Balti Front mélyen beékelödött csapatait, és összezárja az "Észak" és a "Közép" hadseregcsoportok szárnyait. Ennek érdekében hat páncélosés egy gépesített hadosztály, valamint két páncélosdandár eröivel erös csapásokat mért csapatainkra. Az 1. Balti Front egységei ügyes manöverezéssel elhárították az ellenség csapásait, s augusztus végén beásták magukat a Nyeman mentén, valamint a Jelgavától nyugatra és a Dobelétöl nyugatra és délnyugatra esö körzetekben. E csapások elhárításában részt vett a front állományába átadott 5. gárda harckocsi-hadsereg is, amelynek akkor alig néhány harckocsija volt. E hadsereg parancsnoka Szolomatyin páncélos altábornagy, illetve augusztus 18-tól Volszkij páncélos altábornagy volt. A Siauliai környéki védelmi harcokban különösen kitünt a 2. gárdahadsereg. Más magasabbegységekkel vállvetve halált megvetö bátorsággal harcolt e hadsereg állományában a 16. litván lövészhadosztály Karvjalis vezérörnagy parancsnoksága alatt. Ez a hadosztály az Állami Honvédelmi Bizottság határozata alapján 1942 nyarán alakult meg, s amíg saját köztársaságának területére nem ért, részt vett az orjoli, valamint a Nyeveltöl délre és a Polockért vívott harcokban. 1944. augusztus 17-én, amikor a német fasiszta csapatok a Vörös Hadsereg egységeinek védelmét áttörve Siauliai irányában nyomultak elöre, a litván hadosztály parancsot kapott, hogy szervezze meg a védelmet e fontos közlekedési csomópont elöterében, s akadályozza meg a hitleristák betörését a városba. A hadosztály katonái a túleröben levö ellenség több rohamát visszaverték. A kommunisták személyes példájukkal és helytállásukkal höstettekre lelkesítették bajtársaikat; jelszavuk ez volt: "Egy lépést sem hátrálunk!", "A fasiszták nem teszik be Siauliaiba a lábukat!". Rendkívüli bátorságról és kitartásról tett tanúbizonyságot a harcokban Danute Stenelene géppuskakezelö, a litván nép nagyszerü leánya. Géppuskájának tüzével tizenhárom fasiszta roham elhárítását segítette elö. Bátor helytállásának elismeréséül Stenelenét a Dicsöség-rend I. fokozatával tüntették ki, s ezzel a Dicsöség-rend mindhárom fokozatának birtokosa lett. Az 1. Balti Front magasabbegységeinek és egységeinek harcosai tömeges hösiességröl tettek tanúságot. Helytállásuknak köszönhetö, hogy a front teljesítette védelmi feladatait. Augusztus 19-én este a hitleristák visszavonultak, abbahagyták Siauliai elfoglalására irányuló kísérleteiket. A harcmezöt elesett német katonák holttestei, kilött ellenséges harckocsik és rohamlövegek borították. A 3. Belorusz Front csapatai, miután Kaunastól nyugatra és északnyugatra visszaverték a németek ellenlökéseit, augusztusban kijutottak a Raseiniai-Kybartai-Suwalki vonalra, vagyis Kelet-Poroszország határára, s augusztus 29-én hozzáláttak annak a hadmüveletnek az elökészítéséhez, amelynek célja a Kelet-Poroszország területére való betörés volt. A 2. Belorusz Front 30-90 kilométeres elönyomulás után elérte az Augustów-Lomza terepszakaszt, s ugyancsak megkezdte a Kelet-Poroszország elleni támadás elökészítését. Az 1. Belorusz Frontjobbszárnyának hadseregei harcok közepette száz kilométert tettek meg, s a Pultusk és a Visztula közötti szakaszon elérték a Narewet. A balszárny csapatai a magnuszewi és a pulawyi hídfö szélesítéséért harcoltak. Az 1 . Balti, valamint a 3., a 2. és az 1. Belorusz Front csapatai tehát 1944. július és augusztus folyamán nagy sikereket értek el. Szívós harcok közepette 260-400 kilométert nyomultak elöre, s a támadás arcvonalát mintegy ezer kilométerre szélesítették ki. Az elért terepszakaszokon a németek szívós ellenállásába ütköztek. A német hadvezetésnek augusztusban sikerült helyreállítania a hadászati arcvonalat. Utánpótlási vonalaink hosszúra nyúltak, és a több mint két hónapja támadó csapatokon is a fáradtság jelei mutatkoztak. Mindez szükségessé tette a támadás beszüntetését. A négy front csapatai augusztus 29-én parancsot kaptak a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásától, hogy a Jelgavától Josefówig terjedö arcvonalon menjenek át védelembe. A grandiózus támadás, amely június 23-án kezdödött a szovjet-német arcvonal középsö szakaszán, véget ért. Szeptemberben csak a 2. és az 1. Belorusz Front eröinek egy része folytatta a támadó harcot. A föhadiszállás augusztus 29-i direktívái értelmében a 2. Belorusz Front balszárnyán tevékenykedö két hadseregnek szeptember 4-5-én el kellett érnie a Narewet, hídföt kellett birtokba vennie Ostrolgka körzetében, majd védelembe kellett átmennie. Az 1 . Belorusz Front jobbszárnyán tevékenykedö hadseregek azt a feladatot kapták, hogy egész sávjukban jussanak ki a Narewhez, foglaljanak el hídföket Pultusk és Serock körzetében, majd ugyancsak menjenek át védelembe. A két front szeptember közepén végrehajtotta a feladatát. Az 1. Belorusz Front csapatai közben felszabadították Varsó elövárosát, Pragát. * 1944 egyik legnagyobb hadmüvelete, a belorusszijai hadmüvelet sikeres végrehajtása katonai-politikai szempontból rendkívül nagy jelentöségü volt. A német "Közép" hadseregcsoport szétzúzásának eredményeképpen teljesen felszabadult Belorusszija, továbbá Litvánia és a Visztulától keletre fekvö lengyel területek nagy része, úgyszintén Lettország több körzete. A szovjet csapatok átkeltek a Nyemanon és a Narewen, s kijutottak Kelet-Poroszország határára. A német fasiszta fegyveres erök újabb súlyos vereséget szenvedtek a fö hadászatí irányban. Abból a 97 ellenséges hadosztályból és 13 dandárból, amely a szovjet csapatok elleni harcokban részt vett, 17 hadosztály és három dandár teljesen megsemmisült, ötven hadosztály pedig 60-70 százalékos veszteséget szenvedett. Nagyok voltak az "Észak" hadseregcsoport csapatainak veszteségei is. Az ellenség hadászati arcvonala rövid idö alatt összeomlott, s csapataink mintegy 600 kilométert nyomultak elöre. A `belorusszijai támadó hadmüvelet óriási hatással volt a szövetségesekre is. Az Egyesült Államok elnöke így írt a szovjet kormányföhöz: "Seregeik támadásának gyors elörehaladása egyenesen bámulatos . . ." A Vörös Hadsereg belorusszijai sikereivel kapcsolatban az angol miniszterelnök így értékelte a fasiszta Németország helyzetét: "Kevés okunk volt kételkedni abban, hogy hamarosan bekövetkezik az általános összeomlás." A belorusszijai német fasiszta csoportosítás teljes szétzúzását kénytelenek elismerni még azok a német hadtörténészek is, akik meghamisítják a szovjet-német arcvonalon lejátszódott eseményeket, s mindenáron kisebbíteni igyekeznek a szovjet fegyveres erök gyözelmeinek jelentöségét. Buttlar, hitlerista tábornok például azt írja, hogy "a ŻKözép® hadseregcsoport szétzúzása véget vetett a németek szervezett ellenállásának keleten", "A második világháború döntö csatái" címü könyvben Gackenholz így értékeli a belorusszijai hadmüvelet eredményeit: "Az 1944. nyári események még erösebb hatást gyakoroltak Németország általános katonai helyzetére (mint a volgai vereség a szerk.) : a ŻKözép® hadseregcsoport szétzúzása kihatott az egész német keleti arcvonalra, lehetövé tette az orosz hadvezetésnek, hogy középen visszavesse a német csapatokat a Visztulához és Kelet-Poroszország határához, elvágja a Baltikumban tevékenykedö német eröket, s katonai és politikai tekintetben megdöntse Németország balkáni pozícióit." Érdekességként megemlítjük, hogy a fasiszta föparancsnokság hadmüveleti naplójának negyedik kötetében az olvasható, hogy a "Közép" hadseregcsoport szétzúzása nagyobb katasztrófa volt, mint a sztálingrádi. A német csapatok belorusszijai katasztrófája következtében gyökeresen megváltozott a hadászati helyzet a szovjet-német arcvonalon. A német fasiszta csapatok balti csoportosítását, amely csak igen nehezen tudott szárazföldi kapcsolatot tartani Kelet-Poroszországgal, csapataink dél és délnyugat felöl megkerülték. Kedvezö feltételek alakultak ki Észtország, Lettország és Litvánia teljes felszabadításához. A belorusszijai kiszögellés felszámolása megszüntette azt a veszélyt, hogy az ellenség az 1. Ukrán Front csapatait észak felöl oldalba támadja, s minthogy közben a németek több páncéloshadosztályt dobtak át Ukrajnából Belorusszijába, az 1. Ukrán Front csapatai viszonylag gyorsan nyomultak elöre Ukrajna nyugati területein. Amint a szovjet hadseregek kijutottak Kelet-Poroszország határára és a Visztulához, lehetövé vált, hogy a szovjet hadvezetés nagyméretü hadmüveleteket hajtson végre azzal a céllal, hogy elfoglalja Kelet-Poroszországot, teljesen felszabadítsa Lengyelországot, és mélyen betörjön Németországba a berlini hadászati irányban. Ez a fenyegetö perspektíva természetesen egyre jobban aggasztotta Németország uralkodó osztályait és tábornoki karát. Csak most, a második világháború ötödik évének vége felé kezdték megérteni, hogy vége szakadt korlátlan garázdálkodásuknak az idegen országokban, most már saját területükön kell folytatniuk a harcot, s változtatniuk kell a hosszú évek során vérükké vált rabló módszereken és szokásokon. Igen figyelemreméltók ebböl a szempontból Reinhardt tábornoknak, a belorusszijai hadmüvelet idején a 3. német páncéloshadsereg parancsnokának parancsában olvasható öszinte beismerések és tanácsok. "Az a körülmény, hogy a harcoló német hadsereg katonái Németország területére érkeznek, természetesen nagy izgalmat és nyugtalanságot kelt majd a helyi lakosság körében. Ezért a német katonának egész magatartásával a gyözelembe vetett ama szilárd hitet kell átplántálnia honfitársaiba, amely végigkísérte a hadjáratokban az ellenséges ország területén." De hogyan "plántálják át a gyözelembe vetett szilárd hitet"? "Ennek érdekében írja a tábornok gyökeresen el kell vetni minden eddigi szabályt és szokást. Az orosz föld tágas térségei más jogokat adtak a hadseregnek, mint Németország területe." A Szovjetunió területén, ismeri be Reinhardt, engedélyezték "az önhatalmú cselekvést az elhelyezés megszervezését és a szükségletek kielégítését illetöen. A szükséges anyagokat többnyire el lehetett vinni bárhonnan, ahol voltak. A csapatok elszállásolásakor a lakosságra szinte semmi figyelmet nem fordítottak. A katona volt mindenütt Ża ház ura®". Most megváltoztak az idök. Reinhardt ezért kötelezte alárendeltjeit, hogy "óvják az erdöket és a mezöket, a házakat és a konyhakerteket", s mindezekkel bánjanak úgy, mint saját tulajdonukkal. Túlságosan késön, már a német állam határán, amikor az utolsó fasiszta bitorlót is kiüztük a szovjet földröl, kapott észbe Reinhardt, s próbálta meggyözni katonáit, hogy "a kiegészítö ellátás önhatalmú biztosítása bün." A német hadvezetés igyekezett megállítani Belorusszijában a Vörös Hadsereg gyors ütemü elönyomulását, s jelentékeny eröket dobott át ide a szovjet-német arcvonal más szakaszairól és Európa több országából. A Baltikumból és a szovjet-német arcvonal déli szárnyáról például 28 hadosztályt csoportosított át. Ez kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg más hadászati irányokban is támadást indítson, Németországból, Lengyelországból, Magyarországról, Norvégiából és más európai országokból 18 hadosztályt és négy dandárt adtak át a "Közép" hadseregcsoport állományába, s ez megkönnyítette a Normandiában júniusban partra szállt angol-amerikai csapatok tevékenységét. A belorusszijai hadmüvelet volt a szovjet fegyveres erök elsö hadászati támadó hadmüvelete azóta, hogy az Egyesült Államok és Anglia csapatai Nyugat-Európában megkezdték a haditevékenységet. És noha a szövetségesek partra szálltak Franciaországban, a fasiszta Németország szárazföldi eröinek 70 százaléka továbbra is a szovjet-német arcvonalon tevékenykedett. A belorusszijai hadmüvelet a Vörös Hadsereg 1944 nyarán és öszén végrehajtott más hadmüveleteitöl óriási méreteiben különbözik. A támadás hétszáz kilométeres sávban kezdödött, s mintegy ezer kilométeres arcvonalon fejezödött be. Augusztus végéig csapataink harcok közepette 550-600 kilométert nyomultak elöre. A hadmüveletben négy front, a távolbombázó légierö, a Dnyeperi Katonai Flottilla és a sok ezer fönyi belorusz partizánhadsereg vett részt. Ez a Nagy Honvédö Háború egyik legnagyobb hadmüvelete volt. A négy szovjet front állományában, ha a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának tartalékából nekik átadott eröket is figyelembe vesszük, több mint 2 millió 500 ezer fö harcolt, s több mint 45 ezer különféle löveg és aknavetö, több mint 6000 harckocsi és rohamlöveg, mintegy hétezer repülögép (a távolbombázó légieröt leszámítva) állt rendelkezésükre. Az ellenséges "Közép" hadseregcsoport létszáma ha a folyamatosan ide irányított eröket is figyelembe vesszük több mint 1 millió 500 ezer fö volt. Az ellenség csapatait mintegy 17 ezer különféle löveg és aknavetö, több mint 1500 harckocsi és rohamlöveg, s több mint 2100 repülögép támogatta. Csapataink rendkívül gyors ütemben támadtak. Az elönyomulás átlagos napi üteme Minszk felszabadítása elött 20-25 kilométer, a Minszktöl nyugatra vívott harcok idején 13-14 kilométer volt. Ez a gyors elönyomulás mindenekelött a szovjet csapatok gazdag harci tapasztalataival, nagy szaktudásával magyarázható. A hadmüvelet helyes tervezése és hozzáértö elökészítése, az erök és az eszközök összpontosítása a föcsapások irányában olyan óriási erejü kezdö csapást zúdított az ellenségre, hogy védelmének hadászati arcvonala nagyon hamar összeomlott. Létrejöttek a kedvezö feltételek a szétvert ellenséges csapatok üldözéséhez. A Vörös Hadsereg gyorsanmozgó elörevetett egységei az egyes ellenséges csoportosításokat ügyesen megkerülve gyorsan kijutottak az ellenség visszavonulási útjaira, elfoglalták a legfontosabb terepszakaszokat a mélységben, s megakadályozták, hogy az ellenség az arcvonalat megszilárdítsa. A hitlerista hadvezetésnek csak két hónap múlva, nagy eröfeszítés árán sikerült helyreállítania hadászati arcvonalát. Csapataink lendületes támadását elösegítette a csapás erejének szakadatlan növelése, amelyet azzal értek el, hogy idejében ütközetbe vetették a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának nagy tartalékait. Így például július közepén az 1. Balti Frontnak a föhadiszállás tartalékából átadták a 2. gárdahadsereget és az 51. hadsereget. Ez lényegesen megkönnyítette a front július 28-án kapott feladatának végrehajtását, azt, hogy Siauliai körzetének elfoglalása után Riga irányában mérjenek föcsapást. A hadmüvelet sikeres befejezésében és a csapatoknak a Visztulához való kijutásában nagy szerepet játszott az, hogy az 1. Belorusz Front balszárnyának csapatait idejében ütközetbe vetették. Hasonlóan nagyjelentöségü volt a 2. és a 3. Balti Front, valamint az 1. Ukrán Front megkezdödött támadása is. A belorusszijai hadmüveletben jól megszervezték a négy front csapatainak együttmüködését. Idöben és térben egybehangolt csapásokat mértek, hogy az ellenség védelmét széles arcvonalon egy idöben törjék át. A védelem áttörése és a hadmüvelet gyors kifejlesztése eredményeképpen a német fasiszta csoportosítás részekre szakadt, az "Észak" hadseregcsoportot elvágták a "Közép" hadseregcsoporttól, s az ellenségnek nem volt lehetösége arra, hogy tartalékaival manöverezzen. Létrejöttek a hitlerista csapatok bekerítésének és megsemmisítésének feltételei. A belorusszijai támadás sajátos jellegzetessége volt, hogy hadvezetésünk mesterien alkalmazta a bekerítés módszerét. A szovjet csapatok nagy ellenséges csoportosításokat kerítettek be Vityebszknél, Bobrujszknál, Minszknél, Vilniusnál és Breszt körzetében. Minszk térségében a bekerítést a védelem peremvonalától mintegy 250 kilométer mélységben, a sietve visszavonuló ellenség párhuzamos és frontális üldözése során hajtották végre. Ez a szovjet Hadmüveleti müvészet újabb eredménye volt. A belorusszijai hadmüveletre a tüzérség, a harckocsiés müszaki csapatok, valamint a légierö tömeges alkalmazása jellemzö. A frontok légi hadseregei mintegy 100 ezer felszállást hajtottak végre. A belorusszijai hadmüveletben az 1944. évi elözö hadmüveletekhez képest jóval nagyobb mértékben vett részt a távolbombázó légierö. Távolbombázóink csapásokat mértek az ellenség védelmének fontosabb objektumaira és hadmüveleti hadtápjára. Az 1. Balti Front, a 3., a 2. és az 1. Belorusz Front támogatására a távolbombázó légierö májustól szeptemberig 16065-ször szállt fel, s 16908 tonna bombát dobott az ellenségre. A szovjet kormány méltóképpen értékelte a pilóták harci érdemeit, s közülük sokat a Szovjetunió Höse címmel tüntetett ki. Belorusszijában a német fasiszta megszállók szétzúzásában fontos szerepet játszottak a partizánok, akik összehangolták tevékenységüket a Vörös Hadsereg támadó csapatainak harcával. A belorusszijai hadmüvelet sikerében része volt a hadmüveleti és a csapathadtáp pontos, szabatos munkájának is. Idejében és hasznosan használta fel az anyagi-technikai eszközöknek azt az óriási tömegét, amelyet az ország a támadás végrehajtására rendelkezésére bocsátott. Ezeknek az eszközöknek a mennyiségéröl képet adnak a következö adatok: a hadmüvelet tartama alatt a csapatok elhasználtak 300 ezer tonna üzemés kenöanyagot, 400 ezer tonna löszert. Mindennek elszállításához mintegy 700 vasúti szerelvényre volt szükség. Csapatainknak a belorusszijai hadmüveletben elért sikerei ékesen bizonyították a szovjet katonák kiváló erkölcsi-harci tulajdonságait, politikai öntudatukat és határtalan hazaszeretetüket, hösiességüket és bátorságukat, gyarapodó katonai szaktudásukat. A Belorusszija felszabadításáért vívott harcokban a katonák, a tiszthelyettesek, a tisztek és a tábornokok tízezreit tüntették ki. 1944 júliusában és augusztusában az 1. Balti Front 74157, a 3. Belorusz Front 104497, a 2. Belorusz Front 74343, az 1 . Belorusz Front 149147 beosztottja kapott rendjelet, illetve érdemérmet. A kitüntetettek túlnyomó többsége a kommunisták és a komszomolisták közül került ki. A kommunisták cementként fogták össze az egységek és a magasabbegységek sorait, s személyes példamutatással bajtársaikat is hösi tettekre lelkesítették. A szovjet fegyveres erök gyözelme a belorusszijai hadmüveletben egyszersmind az egész szovjet nép gyözelme volt, amely a hátországban végzett hösi munkájával megteremtette az ellenség szétzúzásának feltételeit.