A NÉMET FASISZTA CSAPATOK VERESÉGE MAGYARORSZÁGON ÉS MAGYARORSZÁG KILÉPÉSE A HÁBORÚBÓL

A NÉMET FASISZTA CSAPATOK VERESÉGE MAGYARORSZÁGON ÉS MAGYARORSZÁG KILÉPÉSE A HÁBORÚBÓL

1. Magyarország a felszabadulás elött A szovjet csapatok 1944 öszén a délnyugati hadszíntéren, Romániában és Bulgáriában sikeresen végrehajtották feladataikat: széles arcvonalon elérték a román-magyar, a román jugoszláv és a bolgár jugoszláv határt, és megkezdték támadásukat Magyarország, Jugoszlávia és Csehszlovákia területén. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság fö törekvése itt az volt, hogy a német fasiszta csapatokat Magyarországon, a hitleri Németország utolsó európai szövetségesének területén zúzza s 121f51b zét. A Vörös Hadsereg Romániát és Bulgáriát igen rövid idö alatt szabadította fel, ezzel szemben a magyarországi harcok majdnem fél évig elhúzódtak. Ennek oka a Magyarországon levö nagy német katonai erök elkeseredett ellenállása és az ország politikai helyzete volt. Magyarország több mint hároméves részvétele a Szovjetunió elleni háborúban azzal a következménnyel járt, hogy a fasiszta Németország politikailag és gazdaságilag teljesen gúzsba kötötte a magyar népet, fokozódott a munkásosztály és a parasztság kizsákmányolása, és százezrek estek el a szovjetnémet arcvonalon. A magyar uralkodó osztályok kegyetlen diktatúrát teremtettek, és Horthy 25 éves fasiszta uralma idején a nép mindenfajta ellenállási kísérletét igyekeztek derékba törni. A reakciós társadalmi rend fenntartása érdekében továbbra is a német szuronyokra támaszkodtak, erösen kézben tartották a hadsereget és az állam egész elnyomó apparátusát. Már korábban is, de különösen attól a pillanattól kezdve, hogy Németország hadba lépett a Szovjetunió ellen, a magyar burzsoázia, a földesurak és politikai pártjaik a német fasiszták oldalára álltak, s 1941. június 27-én belerántották a népet a szovjetellenes háborúba. Igaz, a magyar csapatoknak 1943 telén a Don mellett elszenvedett veresége után az uralkodó osztályok harci kedve lelohadt és soraik ingadozni kezdtek, de továbbra is kitartottak a háború mellett. A két és fél évtizedes fasiszta rendszernek sikerült a nacionalizmus és a sovinizmus mérgével megfertözni a városi kispolgárság, a parasztság, az értelmiség jelentös rétegeit, söt még a munkásság egy részét is. Ezért nagy felelösség terheli a Független Kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt jobbszárnyát is, amely korábban, s föleg a 30-as évek végétöl beállt a soviniszta és nacionalista propagandát folytatók táborába. A szociáldemokrata pártjobboldalának vezére, Peyer Károly és hívei kormánytámogató politikájukkal, a munkásosztály aktív antifasiszta harcának leszerelésével, kommunistaés munkásegység-ellenes magatartásukkal valójában az elsö perctöl kezdve támogatást nyújtottak a magyar uralkodó osztályok szovjetellenes háborújához. Magyarország másik, nagy tömegeket egyesítö legális politikai szervezete a kisgazdapárt volt, amely a kulákoknak, a középparasztok egy részének, az értelmiség és a városi középrétegek bizonyos részének érdekeit képviselte. A párt a második világháború kitörése után lényegében megszüntette tevékenységét, és csak 1943 nyarán kezdte meg ismét. Arra törekedett, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjára 1942 nyarán mért csapás után élére álljon az országban kibontakozó függetlenségi mozgalomnak, és megfossza legföbb erejétöl, a kommunistáktól. Bár a kisgazdapárt követelte, hogy az ország szakítson Németországgal, fö célja a rendszer fenntartása volt. A párt vezetöségének jobbszárnya Anglia és az Egyesült Államok vezetö köreivel keresett kapcsolatokat és azok támogatását élvezte. 1943 augusztusában a kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt politikai szövetséget kötött közös akciók végrehajtására. A kommunistákkal és a velük szorosabb szövetségben álló Nemzeti Parasztpárttal azonban nem voltak hajlandók akcióegységre lépni. Az 1919 augusztusa óta illegalitásban müködö Kommunisták Magyarországi Pártja volt az egyetlen párt, amely kezdettöl fogva megbélyegezte a háborút, kijelentette, hogy az a fasiszta tömb hódító, rablóháborúja. Közvetlenül a szovjetellenes háború elött kidolgozott antifasiszta függetlenségi mozgalom programja alapján zászlaja alá hívott minden haladó, antifasiszta és Hitler-ellenes eröt, amely hajlandó volt harcolni a fasiszta háború ellen, a független, szabad, demokratikus Magyarország megteremtéséért. A kommunista párt 1942 februárjában megjelent központi lapjában, külön röpiratokban, valamint az ország sorsát kezükben tartó közéleti személyiségekhez írott levelekben felszólította a nemzet haladó és Hitler-ellenes eröit, hogy fogjanak össze és harcoljanak a független és demokratikus Magyarországért, szakítsanak a hitleristákkal, mondják fel a háromhatalmi paktumot, döntsék meg a népellenes kormányt és alakítsanak valóban nemzeti kormányt, amely azonnal békét köt és megkezdi a demokratikus reformok, köztük a földreform megvalósítását. A kommunista párt a hódító rablóháború elleni harcot a feudalizmus maradványai elleni harccal kapcsolta össze, követelte a földesúri földtulajdon megszüntetését és a földosztást. A kommunista párt mozgalmat indított, amelynek célja az ország függetlenségének kiharcolása és a demokratikus kibontakozás feltételeinek megteremtése volt. A kommunista párt nagy figyelmet fordított a szociáldemokrata pártban és a szakszervezetekben dolgozó munkásokkal való akcióegység megteremtésére, a gazdasági követelésekre és a sztrájkokra. Több területen, így például a szociáldemokraták ifjúsági szervezetében már a háború elötti években lényegében sikerült a munkásosztály egységét kialakítania. A háborús viszonyok között az üzemekben tovább fejlödött a kommunisták és szociáldemokraták együttes tevékenysége. A munkások megmozdulásai általában gazdasági követelésekkel kezdödtek, de minden esetben háborúellenes követelésekkel párosultak. Országos méretekben azonban hosszú idön át nem sikerült megteremteni a kommunista és a szociáldemokrata párt akcióegységét. A kommunista párt harcát támogatta a szegényparasztokat és a haladó értelmiség egy részét tömörítö Nemzeti Parasztpárt is. Az illegalitás hallatlanul nehéz körülményei között dolgozó kommunista párt ügyesen kombinálta a munka illegális és legális formáit. A KMP által elindított függetlenségi és háborúellenes harcnak hamarosan jelentkeztek a sikerei is. 1941. október 6-án háborúellenes tüntetés volt a Batthyányörökmécsesnél, november 1-én a Kerepesi temetöben Kossuth és Táncsics sírjánál. Ezután a rendörség a szó szoros értelmében hajtóvadászatot indított a kommunisták, a baloldali szociáldemokraták ellen. Százszámra börtönözték be a kommunista párt tagjait, baloldali szociáldemokratákat, szakszervezeti aktivistákat, sokat pedig kivégeztek vagy meggyilkoltak, köztük Schönherz Zoltánt és Rózsa Ferencet, a kommunista párt központi bizottságának titkárait, késöbb pedig Ságvári Endrét, a kommunista ifjúsági mozgalom egyik vezetöjét. A párt központi bizottsága a súlyos veszteségek ellenére sem hagyta abba a munkát. Az országban folyó antifasiszta harchoz hatékony segítséget nyújtott a párt külföldi bizottsága, amely a Szovjetunióban élö emigráns kommunistavezetökböl állt. Ez rendszeres propagandát folytatott, és a Szovjetunió területén müködö Kossuth-adó hullámain hüen tájékoztatta az ország lakosságát a hadihelyzetröl és Horthyék politikájának várható következményeiröl. A népi tömegmozgalom fejlödésének súlyos gátja volt a kegyetlen terror, a magyar népet hosszú ideje mérgezö fasiszta propaganda, valamint a Kállay-kormánynak a német fasisztákat továbbra is kiszolgáló, s ezzel egy idöben a nyugati antifasiszta nagyhatalmak felé kacsintó és elsösorban a kispolgári tömegeket megtévesztö úgynevezett hintapolitikája. A fasízmus ellen harcoló népfront kialakulását a háborúban beállott döntö fordulat után a korábbinál is jobban akadályozta a jobboldali szociáldemokrata és a kisgazdapárti vezetök áruló magatartása, akik nem voltak hajlandók akcióegységre lépni a kommunistákkal. Ilyen körülmények között 1943 júniusában határozta el a Kommunisták Magyarországi Pártja, hogy megváltoztatja a párt nevét. E határozat meghozatalában elsösorban a pártot ért sorozatos veszteségek, a Komintern feloszlatásának téves értelmezése, és az a törekvés játszott szerepet, hogy ily módon is megkönnyítsék a munkásosztály vezetése alatt "a munkásoknak a kispolgársággal és a burzsoá elemekkel való széles körü antifasiszta összefogását". Néhány héttel késöbb az illegalitásban levö kommunista párt Békepárt néven tünt fel a politikai küzdötéren és a KMP programjának szellemében folytatta munkáját. A kommunisták továbbra is síkraszálltak a háború ellen. Munkabeszüntetéseket és sztrájkokat szerveztek, a Horthy-kormány gazdasági és háborús intézkedéseinek szabotálására buzdítottak, állandó antifasiszta agitációt és propagandát folytattak. A kommunisták javasolták a szociáldemokrata párt és a kisgazdapárt vezetöségének, hogy közösen szervezzék meg a nemzeti ellenállást. Ezek azonban nem fogadták el a javaslatot, mert arra számítottak, hogy Horthy Miklós és kormánya a "megfelelö pillanatban" kivezeti Magyarországot a háborúból. Mielött a szovjet csapatok elérték volna Magyarország határát, a magyar nép föként úgy szállt szembe a fasiszta Németországgal és Horthy rendszerével; hogy szabotálta a hadianyaggyártást, nem szolgáltatta be a mezögazdasági termékeket, diverziót szervezett az üzemekben és a vasutakon, beszüntette a munkát, sztrájkolt, és meghiúsította a magyar kormány számos katonai intézkedését. A magyarországi antifasiszta mozgalom harcosainak helyzete 1944 tavaszán még nehezebb lett. A hitleristák március 19-én nyíltan megszállták az országot, és felszólították Horthyt, hogy alakítson új, nekik megfelelö kormányt. Horthy teljesítette ezt a követelést, és Sztójay Dömét bízta meg kormányalakítással. A Gestapo parancsára a magyar kormány betiltotta a szociáldemokrata pártot és a kisgazdapártot, és vezetöik nagy részét letartóztatta. Hasonló sorsra jutott a Kállay-kormány hintapolitikáját támogató több országgyülési képviselö is. A Sztójay-kormányvakon teljesítette Hitler minden gazdasági és katonai követelését, de nem sikerült a háború folytatásához szükséges szilárd politikai tömegbázist teremtenie. A megtorló intézkedések sem változtattak a helyzeten. A szabotázs tovább folyt. A Békepárt nyomban az ország megszállása után felszólított minden hazafit: "A halálos veszély óráiban, közös küzdelemben, egységes Magyar Frontban kell egyesülnie az egész nemzetnek". Ebben a helyzetben az illegalitásba szorított szociáldemokrata párt és a kisgazdapárt baloldali vezetöi elfogadták a kommunisták javaslatát az együttmüködésre. 1944 májusában létrejött az egységes Magyar Front. A Magyar Front három pártja közül csak a Békepártnak voltak aktívan dolgozó illegális szervezetei. Ettöl kezdve a nép ellenállása lényegesen fokozódott, de az alapvetö kérdésben, a fegyveres harc elökészítésében a szociáldemokrata párt és a kisgazdapárt nem támogatta a kommunistákat, akik a partizánmozgalom szervezésére szólították fel az ország lakosságát. A Magyar Front megalakulása fontos esemény volt az ország életében. A magyar nép a három párt közös felhívásából értesült a Magyar Front programjának fö követeléseiröl: üzzék ki a német hódítókat és szekértolóikat, kössenek békét a szövetségesekkel és rakják le a demokratikus és szabad Magyarország alapjait. Bár a szociáldemokrata párt és a kisgazdapárt nem volt hajlandó részt venni a fegyveres harc elökészítésében, a magyar kommunisták hozzáláttak a partizánosztagok megalakításához. Az elsö szervezett partizánegységek 1944 szeptemberében-októberében tüntek fel Magyarországon. A német fasiszta csapatok nagy vereségei a szovjet-német arcvonalon 1944 nyarán, Románia és Bulgária kilépése a hitleri Németország oldalán viselt háborúból, valamint a nyugat-európai második front megnyitása gyökeresen megváltoztatta a magyarországi katonai és politikai helyzetet. A romániai eseményekkel kapcsolatban a minisztertanács augusztus 25-i ülésén napirenden szerepelt a további hadviselés kérdése. Ennek tárgyalása visszatükrözte az uralkodó osztályok félelmét és zavarát. A kormány tagjainak egy része amellett volt, hogy Németország oldalán folytatni kell a háborút, másik része pedig azt kívánta, hogy angol csapatok szállják meg az országot. A minisztertanács végül úgy határozott, hogy a német csapatok segítségével megakadályozza a Vörös Hadsereg benyomulását Magyarországra és megpróbál idöt nyerni ahhoz, hogy lehetövé tegye az angol csapatoknak az ország megszállását. E számítgatások egyáltalán nem voltak véletlenek. A magyar vezetök figyelembe vették, hogy Churchill nem mondott le "balkáni tervéröl", és ahogy a szovjet csapatok folytatták elöretörésüket nyugat felé, úgy igyekezett egyre eröteljesebben megelözni öket a Balkánon. A magyarországi vezetök jól tudták: Churchill ismeri azt a szándékukat, hogy harcba bocsátkoznak a Vörös Hadsereggel, de leteszik a fegyvert az angol csapatok elött. A szovjet csapatok gyors elöretörése a Balkánon és a Duna-medence közepe felé fokozta Anglia és az Egyesült Államok vezetö köreinek nyugtalanságát. Az 1944. szeptemberi quebeci konferencia, amelyen Churchill és Roosevelt a hadviselés több kérdésében megegyezett, világosan megmutatta, mi az álláspontja Angliának és az Egyesült Államoknak a délkelet-európai országokkal kapcsolatban. Az angol miniszterelnök a konferencia indulásakor kijelentette katonai tanácsadóinak, hogy különösen a balkáni kérdés érdekli. "Nagyon szeretném mondta -, ha megelöznénk az oroszokat KözépEurópa néhány területén. Például Magyarország kinyilvánította azt a szándékát, hogy ellenáll a szovjet elörenyomulásnak, de leteszi a fegyvert az angol csapatok elött, ha az utóbbiak idöben odaérhetnek. Nagyon szeretném, hogy abban az esetben, ha a németek kivonulnak Olaszországból vagy visszavonulnának az Alpokig, Alexander kombinált csapást mérhetne az Adriai-tenger medencéjén keresztül, elfoglalná és megszállná az Isztriai-félszigetet, és megpróbálná, hogy elöbb eljusson Bécsbe, mint az oroszok." Churchill a konferencia elsö napján kijelentette: ". . . mindig vonzott az a gondolat, hogy jobbról indítsunk támadást, hogy Németországra az adriai hónaljban mérjünk csapást. Célunknak Bécsnek kell lennie . . . Mindig szükségesnek tartottam, hogy ezt a hadmüveletet Isztria elfoglalásával és Trieszt, valamint Fiume megszállásával támogassuk . . . Egy másik meggondolás, amely a jobbról indítandó támadás mellett szólt, az oroszoknak a Balkán-félszigetre való gyors behatolása és az ottani szovjet befolyás veszélyes terjedése volt." Az amerikaiak alapjában véve egyetértettek ezekkel az érvekkel. "A konferencia meleg baráti szellemben nyílt meg közölte Churchill Edenhez intézett táviratában. . . . Minden deszanthajónk a Földközi-tengeren lesz, hogy bármilyen kombinált hadmüveletet végrehajthassanak Isztria, Trieszt stb. ellen. Bécs felé való elörenyomulásunk gondolatát, az esetben, ha a háború eléggé elhúzódik, és ha mások nem érnek oda elöbb, itt maradéktalanul elfogadták." Bár az amerikaiak egyetértettek Churchillnek azzal a javaslatával, hogy Görögországban angol csapatok szálljanak partra, az Isztria elleni haditevékenység megkezdését az olaszországi hadjárat sikeres befejezésétöl tették függövé. Ezért Roosevelt a konferencián kijelentette, hogy mindaddig nem járul hozzá az isztriai támadáshoz, amíg Olaszországban tartanak a hadmüveletek. Churchill és katonai tanácsadói úgy vélték, hogy a Balkánról lehet a legrövidebb úton elérni Magyarországot és Ausztriát. 1944 szeptemberében azonban, amikor a szovjet csapatok kijutottak a románmagyar határ délnyugati szakaszára és a bolgár jugoszláv határra, az amerikai-angol csapatok számára Budapest és Bécs felé csak a Görögországon keresztül északnak, illetve Trieszten vagy Fiumén keresztül Ljubljana irányában vezetö út maradt. Csak innen nyomulhattak be Magyarországra, majd utána a "bécsi folyosón" keresztül Ausztria középsö részébe, Prágán keresztül Berlinbe, Münchenen keresztül pedig Dél-Németországba. Ilyenek voltak az Egyesült Államok és Anglia vezetö köreinek Délkelet-Európára vonatkozó tervei. Mialatt a szovjet csapatok súlyos harcban, nagy áldozatok árán felszabadították ezeknek az országoknak a népeit a fasiszta rabságból, az angol és amerikai imperialistákat föként egy kérdés érdekelte: hogyan lehetne "megelözni az oroszokat Közép-Európa egyes területein". A magyar kormány nagy vonásokban ismerte ezeket a terveket, és ezért határozta el, hogy a német csapatok segítségével megakadályozza a Vörös Hadsereg behatolását Magyarországra. A szovjet csapatok Romániában mért hatalmas csapása, Románia kilépése a Németország oldalán vivott háborúból, és a nemcsak Németországnak, hanem Magyarországnak is szóló román hadüzenet megbuktatta Sztójay Döme kormányát. Augusztus 29-én Lakatos Géza vezérezredes vezetésével új kormány alakult. A magyar kormány politikája azonban lényegesen nem változott. Szeptember 7-én és 8-án a magyar koronatanács, majd a minisztertanács és a parlament is újból megtárgyalta a háborúból való kilépés kérdését, de semmilyen határozat nem született. Magyarország vezetö körei továbbra is tudatosan folytatták a nemzetárulás politikáját. A szovjet csapatok harci sikerei még bonyolultabbá tették a magyarországi politikai helyzetet. Szeptember 20. körül a 2. Ukrán Frontjobbszárnyának és közepének a csapatai már Észak-Erdélyben harcoltak, a front balszárnycsapatai pedig elérték az ország délkeleti határát. Ilyen körülmények között Horthy elhatározta, hogy az Egyesült Államokhoz és Angliához fordul, és fegyverszünetet kér. Náday vezérezredes szeptember 22-én titokban, hogy a németek meg ne tudják, repülögépen felkereste a szövetségesek casertai (Nápoly közelében levö) föhadiszállását. Ott azonban azt a felvilágosítást kapta, hogy "Magyarországnak az oroszokhoz kell fordulnia . . ." Ennek az a magyarázata, hogy a Vörös Hadsereg szeptember végén már átlépte a magyar határt és fegywerszünetröl tárgyalni abban az idöben csak a szovjet parancsnoksággal lehetett. Horthy az utolsó pillanatban kénytelen volt a Szovjetunióhoz fordulni. A magyar küldöttség, Faraghó vezérezredes vezetésével, október 1-én megérkezett Moszkvába, hogy a fegyverszünetröl tárgyaljon. A küldöttség Horthytól azt az utasítást kapta, hogy aláírhatja a fegyverszüneti egyezményt, ha a Szovjetunió hozzájárul ". . . az angolok és amerikaiak részvételéhez Magyarország megszállásában" és "a német csapatok szabad elvonulásához". A kormány két minisztere értesítette a német parancsnokságot, hogy a magyar vezetö körök "el akarják árulni Németországot", mire az sietve nagy páncélos eröket dobott át Budapest környékére. Ezenkívül a "Dél" hadseregcsoport október 4-i külön parancsa több intézkedést hozott arra az esetre, ha a német hadsereg ellen bármiféle fellépésre kerülne sor. A németek ellenörzésük alá vették a magyar katonai és polgári hatóságok rádió és vezetékes híradását, és összekötö tisztek révén figyelték, mi történik a magyar föparancsnokságon. A magyar kormány semmit sem mert tenni a megszállók intézkedései ellen. De nem is akart szembeszállni a németekkel. Horthy klikkje ugyanakkor félt a Vörös Hadsereg megérkezésétöl, mert jól tudta, hogy a Vörös Hadsereg bevonulása után az országban kibontakozó osztályharc végül is megszünteti a burzsoázia és a földesurak uralmát. Az ország egyre jobban élezödö katonai és politikai helyzete, valamint az a tény, hogy a Vörös Hadsereg elérte az országhatárt, kedvezö feltételeket teremtett az ellenállási mozgalom kibontakozásához. Ez tette lehetövé, hogy a magyar kommunisták 1944 szeptemberében elhatározzák: lényegesen erösítik a párt tevékenységét. Ez kedvezöen hatott az ország késöbbi politikai fejlödésére. A Békepárt Központi Bizottsága úgy döntött, hogy újból kommunista párt néven folytatja munkáját. A negyed évszázados hösi harci hagyományokkal rendelkezö kommunista párt nevének megváltoztatása hibás intézkedés volt, amely nem hozta meg a várt eredményt, nem mozdította elö a magyar népi erök tömörülését, és átmenetileg zavart keltett az antifasiszta erök táborában. A párt újjáalakítását közlö röpirat megállapította: Magyarország német megszállása, és az a tény, hogy a háború elérte az ország területét, a széles körü felvilágosító és politikai munka mellett mind sürgösebbé teszi a tömegek mozgósítását és bevonását a háború és a fasizmus elleni harcba. A kommunista párt újjászervezését közlö felhívás hangsúlyozta, hogy Magyarországon "a német hódítók elleni belsö harcunk végzetesen elmarad a többi európai nép harca mögött", és hogy csak a munkásosztály élén álló párt lehet a nép szabadságáért vívott harc vezetöje. "Egész Európában a munkásság áll a kommunisták vezetése alatt a nemzeti felszabadító harcok élén . . . Nálunk is a kommunista párt vezetésével kell a munkásságnak utat mutatni osztályunk és országunk történelmének legdöntöbb pillanatában" mondta a felhívás. "Munkások! A kommunista párt harcba hív benneteket! Ne várjatok külön utasítást vagy szervezeti kapcsolatot! Ne dolgozzatok! Sztrájkoljatok, szabotáljatok! Menjetek az utcára, tüntessetek a béke mellett! Készüljetek általános sztrájkra és a fegyveres felkelésre a németek ellen!" Magyarország akkori politikai életében fontos esemény volt a kommunista pártnak a magyar néphez szeptember végén intézett felhívása. A felhívás megállapította, hogy a kommunisták végsö célja a szocializmus felépítése, de ehhez csak a fasizmus és a magyar reakció elleni harc árán lehet eljutni. A felhívás két, egymástól elválaszthatatlan feladatot tüzött ki: "Harc a megszálló német imperialista hatalom kiüzésével a független Magyarországért !" és "Harc a magyar reakció megdöntésével a demokratikus Magyarország megteremtéséért!" A kommunista párt felhívta a dolgozókat, hogy létesítsenek megfelelö kapcsolatokat a magyar földre lépö Vörös Hadsereggel. Románia, Bulgária és Finnország példájára hivatkozva a párt leszögezte, hogy "a Szovjetunió meghagyja a magyar nép szuverén jogát, hogy maga döntsön saját gazdasági és társadalmi berendezkedésének kérdéseiben". A párt a szociáldemokratákhoz, a szakszervezetekhez fordulva rámutatott a szociáldemokrata és kommunista munkások szoros, harci egységének elengedhetetlen fontosságára. Nagyjelentöséget tulajdonított a munkásparaszt szövetségnek. Harcra szólította fel a Magyar Frontot és minden dolgozót, s hangsúlyozta, hogy meg kell alakítani a Magyar Front kormányát. Szeptemberben a Magyar Frontban is lényeges változások történtek. A kommunista pártjavaslatára bevették a frontba a Nemzeti Parasztpártot, a kommunisták hü szövetségesét. A Magyar Frontban egyesült négy párt (a kommunista párt, a szociáldemokrata párt, a kisgazdapárt és a parasztpárt) intézö bizottságot választott, és megkezdte a helyi szervezetek kiépítését. Jelentösen változtatott politikáján a szociáldemokrata párt, amelynek vezetöségében a baloldali szocialisták, a kommunistákkal való egységfront hívei kezdtek túlsúlyba jutni. A kommunista párt és a szociáldemokrata párt október 10-én egységfront-egyezményt kötött. Ez erösen megszilárdította a munkásosztály helyzetét. Magyarországon 1944. szeptember végén politikai válság bontakozott ki. A szovjet hadvezetés, figyelembe véve az uralkodó körökben mutatkozó válságot és ingadozást, valamint a hadmüveleti és hadászati helyzetet, elhatározta, hogy késedelem nélkül megkezdi a harcot az ország területén. 2. Az ellenség kiüzése Magyarország keleti területeiröl 1944 októberében A 2. Ukrán Front csapatai amelynek parancsnoka Malinovszkij, a Szovjetunió marsallja volt, a haditanács tagja Szuszajkov páncélos vezérezredes, törzsfönök pedig Zaharov vezérezredes a romániai hadmüvelet befejezése után szeptember végén Észak-Erdélyben elérték a Prislop-hágó-Tirgu Mures (Marosvásárhely)-Cluj (Kolozsvár) déli körzete vonalat, a háború elötti román-magyar határ délnyugati szakaszát, és a román jugoszláv határt Bela Crkváig. Az arcvonal kiterjedése 800 km volt. A magyarországi támadás megkezdése elött a 2. Ukrán Front a föhadiszállás tartalékából jelentös feltöltést kapott a lövészhadosztályok számára, ezenkívül gépesített, lovasés tüzér-magasabbegységeket is. A front állományához a 40. hadsereg, a 7. gárdahadsereg, a 4. és az 1. román hadsereg, a 27., az 53., a 46. hadsereg, a 6. gárda harckocsi-hadsereg, a 18. harckocsihadtest, két lovas-gépesített csoport és az 5. légi hadsereg tartozott, összesen 40 lövészhadosztály, két megerödített körlet, három harckocsi-, két gépesített és három lovashadtest, valamint egy harckocsidandár. A front 750 harckocsival és rohamlöveggel, 10200 Löveggel és aknavetövel (a 76 milliméternél kisebb ürméretü lövegeket, továbbá a légvédelmi és sorozatvetö tüzérséget nem számítva), valamint 1100 repülögéppel rendelkezett. Hadmüveletileg a 2. Ukrán Front parancsnokának volt alárendelve 22 román hadosztály is, amelyek az 1. és a 4. román hadsereg kötelékében tevékenykedtek. A 2. Ukrán Fronttól jobbra a 4. Ukrán Front csapatai október elején a Duklai-hágótól keletre a román határig 320 km hosszúságban elérték a Kárpátok vízválasztóját, vagyis Kárpát-Ukrajna határát. A 4. Ukrán Front állományába az 1 . gárdahadsereg és a 13. hadsereg, a 17. önálló gárda lövészhadtest és a 8. légi hadsereg tartozott. A 2. Ukrán Fronttól balra a 3. Ukrán Front Bulgáriában levö csapatai Jugoszlávia határán, az Orsovától délre levö Duna-kanyartól a bolgár-görög határig 400 km széles arcvonalon bontakoztak szét. A front csapatai, a front állományába tartozó bolgár hadosztályokkal és a jugoszláv népi felszabadító hadsereggel együtt megkezdték a támadást Belgrád általános irányban. A 2. Ukrán Fronttal szemben a "Dél" hadseregcsoport (parancsnoka Friessner vezérezredes) védett. Kötelékébe a 3. és a 6. német hadsereg és a 2. magyar hadsereg (összesen 29 hadosztály és öt dandár), valamint az "F" hadseregcsoport három hadosztálya tartozott. Az ellenséges csoportosítás 3500 löveggel és aknavetövel, továbbá 300 harckocsival rendelkezett. A "Dél" hadseregcsoportot a 4. légiflotta támogatta, amelynek kb. 550 repülögépe volt. A 4. Ukrán Fronttal az 1. német páncéloshadsereg eröinek egy része és az "A" hadseregcsoporthoz tartozó 1. magyar hadsereg állt szemben. Észak-Erdélyben és Magyarországon a 2. Ukrán Fronttal szemben védö ellenséges csapatok hadmüveleti felépítése nem volt mély. A "Dél" hadseregcsoporthoz tartozó valamennyi hadsereg hadmüveleti felépítése (a 6. hadsereget kivéve) egy lépcsöböl állt. Az ellenséges csapatok csoportosításának sajátossága az volt, hogy a magyar hadosztályok egymástól elkülönítve, német hadtestek kötelékében harcoltak. Ahol pedig egymás mellett helyezték el öket, mint például a 2. és a 3. magyar hadsereget, ott e hadseregek parancsnokságát mindenben alárendelték a német parancsnokságnak. Ezenkívül a magyar magasabbegységeket Budapesttöl távol "fonalként széthúzták" az arcvonalon. Az ország belsejében alig voltak magyar csapatok, amelyekre a kormány támaszkodhatott volna, ha esetleg megkockáztatja a magyar-német viszony kiélezését. Budapest közelében ugyanakkor a hitlerista hadvezetés jelentös német páncélos eröket összpontosított. A nagy erö-összpontosításon kívül a fasiszta parancsnokság elrendelte, hogy sürgösen védelmi terepszakaszokat építsenek ki. Az elsö a Tisza jobb partján, a másik a Duna jobb partja mentén épült, erös hídföállás létesült a keleti parton Budapest körzetében. A harmadik védelmi terepszakaszt a magyar-osztrák határon és a Kis-, valamint a Fehér-Kárpátok keleti nyúlványainál szándékoztak elökészíteni. Azt is tervbe vették, hogy védelmi terepszakaszt létesítenek Érd és a Balaton között, és tovább, egészen a Dráváig. Ennek az lett volna a feladata, hogy fedezze a délnyugatról Budapestre vezetö utakat, valamint a nagykanizsai olajmezöket. Müszaki szempontból az ellenség védelme gyengén volt elökészítve. Az elsö védööv is mindössze két-három árokból állt és mélysége nem haladta meg a 2,5-3 kilométert. A német parancsnokság terve az volt, hogy aktív harctevékenységgel tartja birtokában Magyarországot. E célból a "Dél" hadseregcsoport eröivel két egymást követö csapást szándékozott mérni Románia nyugati vidékein és az erdélyi fennsíkon, hogy szétzúzza az odáig elöretört szovjet csapatokat, visszaszorítsa öket a Déli-Kárpátokba, s elzárja elölük az Erdély északi részébe és a Duna-Tisza közére vezetö utat. Egyúttal elhatározta, hogy megkezdi csapatai kivonását Görögországból, Albániából és Jugoszlávia déli területeiröl, mert ezeket a 3. Ukrán Frontnak a bolgár jugoszláv határig elörenyomult egységei és a bolgár hadosztályok veszélyeztették. A hitlerista hadvezetés terve kidolgozása során abból a hibás feltételezésböl indult ki, hogy az augusztusban és szeptemberben oly lendületesen nyugat felé elöretörö szovjet csapatok nem tudják majd visszaverni a németek ellencsapásait és folytatni támadó tevékenységüket. Az 1944 októberében a szovjet-német arcvonal déli szárnyán kialakult katonapolitikai helyzetet mérlegelve a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása azt a feladatot tüzte a szovjet csapatok elé, hogy zúzzák szét a magyarországi német fasiszta csoportosítást, és vonják ki Magyarországot a Németország oldalán viselt háborúból. A szovjet hadvezetés tisztában volt vele: ez lehetövé teszi a Vörös Hadseregnek, hogy kijusson Magyarország nyugati határához, és megindítsa a támadást Bécs és Németország déli területei irányában. A föhadiszállás e feladat végrehajtásával a 2. Ukrán Frontot bízta meg, s utasította a 4. Ukrán Frontot, hogy támogassa a 2. Ukrán Front támadását. A föhadiszállás elgondolása a következö volt: a 2. Ukrán F ront közepe Arad északnyugati körzetéböl a Debrecen és Nyíregyháza ellen mért föcsapással és a szárnyakon mért kisegítö csapásokkal szétzúzza a "Dél" hadseregcsoport föeröit, megtisztítja az ellenségtöl Magyarország keleti részét és befejezi Erdély északi részének felszabadítását. A 2. Ukrán Frontnak feladatai végrehajtása során szorosan együtt kellett müködnie a szomszédos frontokkal, különösen a 4. Ukrán Fronttal. Ez utóbbira az a feladat várt, hogy megsemmisítse az ellenséget a Kárpátokban, elfoglalja Uzsgorod (Ungvár) és Csop (Csap) körzetét, elörenyomuljon a Tisza felsö folyásáig és teljesen felszabadítsa a magyarok által megszállt Kárpát-Ukrajnát. A 4. és a 2. Ukrán Front tevékenységét Tyimosenko marsall, a föhadiszállás képvíselöje hangolta egybe. Meg kell jegyeznünk, hogy még mielött a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front megkapta volna feladatát, a föhadiszállás parancsára a távolbombázó légierö támadásokat intézett Magyaror

szág fontos katonai objektumai és vasúti csomópontjai ellen, A 2. és a 4. Ukrán Front csapatai sikeres harcainak, valamint Belgrád felszabadításának (a jugoszláv föváros felszabadítása a 3. Ukrán Front és a jugoszláv népi felszabadító hadsereg együttmüködö csapataira várt) kedvezö feltételeket kellett teremtenie a Budapest elleni hatalmas csapáshoz. A magyarországi támadás igen fontos sajátossága volt, hogy az 1944-1945. évi hadászati hadmüveletek többségétöl eltéröen, már a megelözö hadmüvelet közben készítették elö. Ahhoz, hogy ekkora hadmüveletet hadmüveleti szünet nélkül eredményesen lehessen végrehajtani, nagy szervezési nehézségeket kell leküzdeni. A szovjet hadvezetésnek fel kellett töltenie a csapatokat; új, hatalmas csapásmérö csoportosításokat kellett alakítania; meg kellett szerveznie a megsérült harci gépek kijavítását, valamint a közlekedést idegen területen; meg kellett oldania a polgári közigazgatás kérdéseit a felszabadított körzetekben stb. A szovjet parancsnokság és a csapatok azonban leküzdöttek minden nehézséget, Ezt a megelözö hadmüvelet befejezö szakaszában végzett nagyarányú szervezö munka tette lehetövé. A Magyarország területén októberben végrehajtott és ma debreceni hadmüvelet néven ismert támadó hadmüvelet elgondolása az volt, hogy a szovjet csapatok Cluj, Oradea (Nagyvárad), Debrecen körzetében szétzúzzák az ellenség csoportosítását, majd a támadást északnak, Nyíregyháza, Csop irányában továbbfejlesztve segítik a 4. Ukrán Frontot Uzsgorod, Mukacsevo (Munkács) körzetének elfoglalásában. A 2. Ukrán Front parancsnoka az általános elgondolás alapján úgy határozott, hogy a föcsapást Oradea déli és Arad északnyugati körzetéböl keskeny sávban a közép csapataival az 53. hadsereggel (parancsnok Managarov altábornagy), a 6. gárda harckocsi-hadsereggel (parancsnok Kravcsenko vezérezredes) és Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportjával méri Debrecen irányában. A jobbszárny két hadserege a 40. hadsereg Zsmacsenko altábornagy és a 7. gárdahadsereg Sumilov vezérezredes parancsnoksága alatt széles arcvonalon támadott azzal a feladattal, hogy elérje a SzurdokApahida terepszakaszt. A 27. hadsereg (parancsnok Trofimenko vezérezredes) és a 4. román hadsereg támadásának az volt a célja, hogy elfoglalják Clujt, majd a támadást Zaláu (Zilah) irányában továbbfejlesztve elérjék Simleu Silvaniei (Szilágysomlyó) körzetét. Gorskov altábornagy a 27. hadsereg sávjában összpontosított lovas-gépesített csoportját a Clujtól északra levö terepszakaszról szándékoztak ütközetbe vetni. A csoportnak az volt a feladata, hogy legkésöbb a támadás harmadik napján jusson ki Zaldu északi körzetébe, és folytassa a támadást Satu-Mare (Szatmárnémeti) és Carei (Nagykároly) felé. A front balszárnycsapatai a 46. hadsereg (parancsnoka Slemin altábornagy) és az 1. román hadsereg azt a feladatot kapták, hogy teljesen tisztítsák meg a Tisza jobb partján fekvö egész jugoszláv területet, biztosítsák ezzel a front csapásmérö csoportosításának balszárnyát, és vegyenek birtokba hídföket Szegednél, Sentánál (Zenta) és Becejnél. A támadást elöször október 3-ra tüzték ki, de utána elhalasztották október 6-ra, mert a föcsapásmérö csoportosítás csapatai még nem fejezték be az összpontosítást. A hadmüvelet elgondolásait a merészség jellemezte. Nyilvánvaló volt, hogy amennyiben a szovjet csapatok a föcsapás irányában sikert érnek el, vagyis Debrecentöl nyugatra elérik a Tiszát, a 4. Ukrán Fronttal és a 2. Ukrán Front jobbszárnyával szemben álló egész ellenséges csoportosítást a bekerítés veszélye fenyegeti. A 2. Ukrán Front kedvezö eröviszonyok közepette kezdte meg a hadmüveletet. Az arcvonal szélessége azonban mintegy 800 km volt, Ebben a széles sávban mindössze 63 szovjet és román hadosztály, továbbá 2 megerödített körlet támadt. Minden hadosztályra 12-13 kilométeres arcvonalszakasz jutott. Ez a hadmüveleti sürüség fele akkora volt, mint a belorusszijai, a lvov-sandomierzi és a iasikisinyovi hadmüveletben. A hadszíntér csak Oradeától délre volt sík. Másutt a terep erösen átszeldelt, erdös-hegyes jellegü volt. Ez hátráltatta a szovjet csapatok tevékenységét. Ezenkívül az igen széles támadási sáv megnehezítette a csapatok vezetését. A hadmüvelet lényeges sajátossága volt az, hogy a 2. Ukrán Front csapatainak három állam területén kellett harcolniuk. A jobbszárnycsapatok Erdély északi részén támadtak, ahol meglehetösen bonyolult politikai helyzet alakult ki. Sánátescu román kormánya és az úgynevezett "történelmi" pártok politikája itt a nemzetiségek közötti gyülölet szítása volt. A front közepének csapatai a harcokat a Tisza bal partján, Magyarországon kezdték, amelynek kormánya folytatta a háborút a Szovjetunió ellen, s ez jelentösen megnehezítette a Vörös Hadsereg tevékenységét az ország területén. A front balszárnycsapatainak pedig a szövetséges Jugoszláviában kellett támadást indítaniuk, ahol a lakosság melegen fogadta a szovjet harcosokat. A hadmüvelet elökészítésében nagy munkát végeztek a hadtápintézmények és csapatok. A csapathadtáp nehéz körülmények között müködött. A front csapatainak nemcsak folyamatos szükségleteit kellett kielégítenie, hanem külön felkészülési szünet nélkül elö kellett teremtenie a szükséges készleteket az új hadmüvelet végrehajtásához is. Ezt megnehezítette az a körülmény, hogy a csapatok messzire elörenyomultak és a széles nyomtávú vasúti vonalszakaszok 500-600 kilométerre elmaradtak mögöttük. Ezért a löszert, az üzemanyagot és az élelmiszert elsösorban gépkocsikon kellett szállítani. Az útfenntartó csapatoknak a támadó magasabbegységek nyomában kellett haladniuk, hogy gyorsan helyreállíthassák az országutakat. Az útfenntartó és a gépkocsiszállító csapatok megfeszített, de jól megszervezett munkájának eredményeképpen október 1-re a front raktáraiban összegyültek a szükséges készletek. Október 6-án rövid tüzérségi és légi elökészítés után a 2. Ukrán Front csapatai megkezdték a támadást. A legnagyobb sikert a föcsapás irányában érték el. Az 53. hadseregnek és Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportjának magasabbegységei már a támadás elsö napján áttörték az ellenség védelmét, és miután szétzúzták a 3. magyar hadsereg velük szemben álló eröit, harmadnap estére 80-100 kilométert nyomultak elöre, és elérték Karcag határát. Csak a kevés harckocsival rendelkezö 6. gárda harckocsi-hadsereg nem ért el sikert. Miután az ellenség szívós ellenállásába ütközött, kénytelen volt megállni Oradeának, a hitleristák erös ellenállási gócának déli megközelítési útjain. A front balszárnyán a 46. hadsereg csapatai október 8-ra teljesen megtisztították a Tiszától keletre esö jugoszláv területet, és Sentánál, valamint Becej körzetében hídföt vettek birtokba. A front jobbszárnyán a csapatok csak alig valamit nyomultak elöre. Az ellenség ellenállása különösen Cluj környékén volt erös. A szovjet egységeknek és magasabbegységeknek az ellenség meg-megújuló ellenlökéseit kellett elhárítaniuk. A front 5. légi hadserege (parancsnoka Gorjunov repülö vezérezredes) a rossz idöjárási viszonyok ellenére támogatta a csapatok támadását, és a hadmüvelet elsö három napján 1300 felszállást hajtott végre. A 2. Ukrán Front parancsnoka a helyzet mérlegelése után október 8-án megparancsolta, hogy a front közepét erösítsék meg a jobbszárny csapataival, változtassák meg Plijev tábornok lovas-gépesített csoportja föcsapásának irányát; a csoport forduljon délkeletnek, hogy Karcag északkeleti körzetéböl hátulról támadja Oradeát. Ennek az elhatározásnak az volt a célja, hogy a szovjet csapatok elfoglalják az ellenségnek ezt az ellenállási gócát, és utána folytassák a támadást északi irányban. A front balszárnyának el kellett érnie a Tiszát, és védelemre kellett berendezkednie a partján. A lovas-gépesített csoport folytatta támadását, és a 33. lövészhadtesttel együttmüködve október 12-én felszabadította Oradeát, a fontos közlekedési csomópontot. A csoport 6. gárda lovashadteste ezalatt északkeleti irányban támadva megközelítette Debrecent. A front közepén tevékenykedö csapatok sikeres harca következtében megszakadt a 6. német hadsereg közúti és vasúti összeköttetése Budapesttel, továbbá veszély fenyegette a 8. német, valamint a 2. és az 1. magyar hadsereg közlekedési útjait is. Ez arra kényszerítette a német parancsnokságot, hogy október 9-10-én megkezdje a 2. Ukrán Frontjobbszárnya elött harcoló csapatainak visszavonását északnyugati irányban. Nem sokkal késöbb a 4. Ukrán Front közepe és balszárnya elött harcoló német csapatok is megkezdték a visszavonulást. A jobbszárny csapatai, kihasználva az ellenség visszavonulását, megkezdték az üldözést. Október 11-én felszabadították Clujt, Erdély közigazgatási központját, október 12-én pedig elérték a RodnaBistrita (Beszterce)-Cluj terepszakaszt. A front balszárnycsapatai október 9-11-én Szegedtöl Becejig 80 kilométeres szakaszon a tiszai hídfök kiszélesítéséért harcoltak, és október 11-én rohammal elfoglalták Szegedet. A 2. Ukrán Front csapatai tehát október 12-ig nagy eredményeket értek el. Szétzúzták az ellenséget a debreceni és a szegedi irányban, s megtisztították a Tisza bal partját Debrecentöl délre. A következö napokban a szovjet csapatok harca még sikeresebben fejlödött. A 2. Ukrán Front sávjában megváltozott helyzet lehetövé tette a front parancsnokának, hogy újabb elhatározást hozzon: nyugatról az 53. és a 46. hadsereggel fedezve a front szárnyát, Plijev tábornok lovas-gépesített csoportját Oradea környékéröl északnak, Nyíregyháza, Csop irányába fordította, hogy ezzel segítsen a 4. Ukrán Front csapatainak minél hamarabb elérni a Bodrogközt. Gorskov tábornok lovas-gépesített csoportja azt a feladatot kapta, hogy Oradea keleti körzetéböl Carei, Satu-Mare irányában mért csapással "állja útját a cluj-sigheti (máramarosszigeti) ellenséges csoportosítás visszavonulásának" és a front jobbszárnycsapataival együttmüködve "kerítse be és semmisítse meg e csoportosítást". A föcsapás irányában, Oradea és Debrecen városok között október 13-tól 20-ig elkeseredett harcok dúltak. A Debrecentöl délre szívósan védekezö ellenség megpróbálta feltartóztatni a szovjet csapatok további, északi irányú elörenyomulását, valamint megtartani kárpáti és erdélyi csoportosításainak közlekedési gócpontjait (Debrecent, Nyíregyházát és Csopot), hogy ezzel biztosítsa a 8. német, továbbá az 1. és a 2. magyar hadsereg visszavonulását. A két lovas-gépesített csoport csapatai, miután leküzdötték az ellenség szívós ellenállását és összpontosított csapást mértek Debrecenre, a 6. gárda harckocsi-hadsereggel és a 33. lövészhadtesttel együttmüködve október 19-én este betörtek a városba, és október 20-án reggelre megtisztították Magyarország harmadik legnagyobb városát az ellenséges csapatoktól. A német fasiszta hódítók a városból való kivonulás elött felrobbantották a malmot, a vagonjavító mühelyt és több más ipari üzemet, sok lakóházat leromboltak, megsemmisítették az élelmiszer-raktárakat és a nyersanyagkészleteket. Az emberek ezrei maradtak kenyér és fedél nélkül. A front jobbszárnyán a 46. hadsereg, a 4. román hadsereg és a 27. hadsereg csapatai, a visszavonuló ellenséget üldözve, október 20-án este 110-120 kilométert nyomultak elöre, elérték a Sighet-Marghita terepszakaszt, és közvetlen kapcsolatot létesítettek a debrecen-nyíregyházi irányban harcoló jobbszárnycsapatokkal. A balszárnyon a 46. hadsereg csapatai, leküzdve az ellenség ellenállását, október 20-án estére Bajától délkeletre átlépték a jugoszláv-magyar határt. A következö nyolc napon a front csapatai, részleges átcsoportosítás után, elkeseredett harcokat vívtak Nyíregyháza és Szolnok környékén, elvágták a 2. Ukrán Front jobbszárnya elött harcoló ellenséges csapatok visszavonulási útjait. A német fasiszta parancsnokság, hogy visszavonhassa csapatait a Tisza mögé, elhatározta: a 8. hadsereggel ellencsapást mér északkeletröl Nagykálló, Újfehértó irányában, s áttöri a szovjet gyorsanmozgó magasabbegységek arcvonalát. Polgár környékén három magyar hadosztály összpontosult, készen arra, hogy csapást mérjen a Nyíregyháza körzetébe elöretört szovjet csapatok balszárnyára. A német csapatok visszavonulásának biztosítása céljából a 4. német páncéloshadtest ellenlökésekkel kísérletezett Szolnok környékén. Az ellenség október 23-án támadásba ment át. A visszavonuló 17. és 29. német hadtest északkelet felöl áttört Nagykálló és Újfehértó körzetébe, és egyesült a Polgár környékéröl keleti irányban támadó 3. páncéloshadtesttel, s elvágta Plijev tábornok észak felé, a Tiszáig elörenyomult lovas-gépesített csoportjának közlekedési vonalait. Nyíregyháza környékén súlyos helyzet alakult ki. A szovjet csapatok ötnapi elkeseredett harc után, október 27-én kénytelenek voltak kiüríteni Nyíregyházát. Jóval sikeresebben harcoltak a szovjet csapatok a szolnoki irányban. Az 53. hadsereg és a 7. gárdahadsereg október 25-én Szolnok körzetében felszámolta az ellencsapás következményeit, megtisztította a Tisza keleti partját, és október 28-án estig Szolnok körzetében három hídföt vett birtokba a folyó nyugati partján. Ez nagy siker volt. A szovjet csapatok szétzúzták az ellenség Tisza menti védelmét. Miután a front jobbszárnycsapatai (a 46. hadsereg és a 4. román hadsereg) befejezték Erdély északi részének felszabadítását, átlépték a román-magyar határt. A balszárnyon harcoló csapatok október 21-én elfoglalták Baját és Sombort (Zombor), s október 28-án estig a Duna-Tisza közén nagy, 20-100 km mély és mintegy 120 km széles hídföt vettek birtokba. Az ellenség, amelynek figyelme ezekben a napokban elsösorban Nyíregyháza és Szolnok környékére irányult, képtelen volt itt jelentös ellenállásra. A debreceni hadmüvelet legfontosabb eredménye az volt, hogy felszabadult Észak-Erdély és a Tiszának majdnem az egész magyarországi bal partja, több mint 27 ezer négyzetkilométer kiterjedésü terület, amelyen több mint 2 millió 300 ezer lakos él. A 2. Ukrán Front csapatai a támadás 23 napja alatt 130-275 km mélyen nyomultak elöre, majdnem egész hosszában elérték a Tiszát, széles arcvonalon átkeltek rajta, és a nyugati parton nagy hídföt vettek birtokba. A 46. hadsereg Baja körzetében kijutott a Dunához. A hadmüvelet végén az arcvonal a Csop-Újfehértó-Szolnok-Baja terepszakaszon húzódott. A szovjet kormány és a 2. Ukrán Front parancsnoksága nagyra értékelte a harcosoknak e hadmüvelet során elért sikereit. Az 1944. októberi harcokban tanúsított hösiességéért és hozzáértéséért a front 35522 katonája, tisztje és tábornoka részesült kormánykitüntetésben. A debreceni hadmüvelet idején a 2. és a 4. Ukrán Front szorosan együttmüködött. A 4. Ukrán Front csapatai, amelyek szeptember 9-én kezdték meg a kárpát-uzsgorodi hadmüveletet, a hónap végére elérték a szovjet-csehszlovák határt, elfoglalták a Radnaiés az Orosz-hágót, majd folytatták a támadást. A csapatok feladata októberben az volt, hogy átkeljenek a Kárpátokon, és elérjék Uzsgorod és Mukacsevo körzetét. De október elsö felében a 4. Ukrán Front csak jelentéktelen sikereket ért el. Az ellenség, kihasználva a védelemre alkalmas erdös-hegyes terepet és a hágókban létesített erös müszaki létesítményeket, szívósan ellenállt. A jobbszárnyon harcoló 1. gárdahadsereg (parancsnoka Grecsko vezérezredes) október 18-án kénytelen volt abbahagyni a támadást. Ezalatt a front közepén támadó 18. hadsereg parancsnok Zsuravljov altábornagy jobbszárnyhadteste megkerülte az Uzsoki-hágót, a Sztavnojéra mért csapással elvágta a hágóhoz vezetö utat, s az ellenséget visszavonulásra kényszerítette. A hadsereg balszárnyhadteste elfoglalta a Vereckei-hágót, és néhány kilométert elörenyomult déli irányban. A front balszárnyán a 17. önálló gárda lövészhadtest (parancsnok Gasztyilovics vezérörnagy) október 14-ig eredménytelenül harcolt Körösmezö környékén. Az ellenség azonban október 15-én megkezdte csapatai visszavonását, minthogy a 2. Ukrán Front csapatai elérték Debrecen és Nyíregyháza körzetét, és ez komolyan veszélyeztette az 1. magyar hadsereg hadtápját. A 17. gárda lövészhadtest, majd a 18. hadsereg balszárnyhadteste is megkezdte az ellenség üldözését. A 17. hadtest már október 17-én elérte és másnap elfoglalta Sighetet. A front sávjában lényegesen megváltozott a hadmüveleti helyzet. Miklós Béla vezérezredes, az 1. magyar hadsereg parancsnoka, a további harc reménytelenségét látva, október 16-án megadta magát, átment a Vörös Hadsereghez, és a magyar hadsereghez intézett felhívásában átállásra szólította fel katonáit és tisztjeit. Ezért a német parancsnokság meggyorsította ennek a hadseregnek a visszavonását. A leghevesebben a 17. hadtest üldözte az ellenséget. A Tisza északi partja mentén elörenyomulva már október 23-án elfoglalta Husztot, október 25-én pedig elérte az Irsava (Ilosva)-Szevljus (Nagyszöllös) terepszakaszt. Közben a 18. hadsereg közepének és balszárnyának csapatai kijutottak a Poroskov (Poroskö)-Szvaljava (Szolyva) terepszakaszra. A 4. Ukrán Front balszárnyán tehát döntö események játszódtak le. A szovjet csapatok azzal, hogy elérték az említett terepszakaszokat, veszélyeztették a front jobbszárnyával szemben álló 1 . német páncéloshadsereg hadtápját. A 18. hadsereg hadtestei az ellenség üldözését folytatva október 26-ra felszabadították Mukacsevót, másnap pedig Uzsgorodot, Kárpát-Ukrajna közigazgatási központját. A 17. gárda lövészhadtest hadosztályai október 23-án elfoglalták Csopot. A front csapatainak harctevékenységét októberben a 8. légi hadsereg támogatta Zsdanov repülö altábornagy parancsnoksága alatt. Mire a 2. Ukrán Front debreceni hadmüvelete véget ért, a 4. Ukrán Front csapatai is befejezték a kárpát-uzsgorodi hadmüveletet, s elérték a Sztarina-Uzsgorod ny-Csop terepszakaszt. A front csapatait a Tisza választotta el a 2. Ukrán Front egységeitöl. A 4. Ukrán Front sikerét döntö mértékben a 2. Ukrán Front föcsapásának köszönhette, amelyet Arad északnyugati körzetéböl Oradea megkerülésével Debrecenre mért, és amely ragyogó hadmüveleti eredménnyel járt. A majdnem két hónapig tartó harc eredményeképpen Kárpát-Ukrajna felszabadult a magyar és a német fasiszta csapatok megszállása alól. Lakossága édestestvéreiként fogadta a Vörös Hadsereg katonáit és tisztjeit. A meggyötört nép lelke mélyéböl elötört az a sok évszázados kívánság, hogy újra egyesüljön idösebb testvérével, Szovjet-Ukrajna népével. Mukacsevón 1944. november 26-án tartották elsö kongresszusukat Kárpát-Ukrajna népi bizottságai. A kongresszus elhatározta: "1. Kárpát-Ukrajna csatlakozik nagy anyaországához, Szovjet-Ukrajnához, és kilép Csehszlovákia kötelékéböl. 2. Megkéri az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsö Tanácsát és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Legfelsö Tanácsát, hogy vegye fel Kárpát-Ukrajnát az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kötelékébe." A Szovjetunió és a Csehszlovák Köztársaság kormánya, megvizsgálva ezt a határozatot, 1945. június 29-én szerzödést kötött, amelynek alapján KárpátUkrajna csatlakozott Szovjet-Ukrajnához. A debreceni hadmüvelet nagy hatással volt a magyarországi politikai helyzetre. A szovjet csapatoknak a hadmüvelet elsö napjaiban mért csapásai és a magyar hadsereg teljes megsemmisülésének elkerülhetetlensége arra kényszerítette Horthyt, hogy utasítsa a Moszkvába érkezett magyar küldöttséget a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia elözetes fegyverszüneti feltételeinek elfogadására. A szovjet parancsnokság által elöterjesztett feltételek elsö pontja hangsúlyozta: "Magyarország önálló, független állam marad, és belügyeibe más állam nem avatkozik." A Szovjetunió magatartását az az elv határozta meg, hogy egy olyan ellenséges állam, amely kifejezte azt az óhaját, hogy beszünteti a háborút, megörzi állami szuverenitását. A Magyarország elözetes fegyverszüneti feltételeire vonatkozó egyezmény elöírta, hogy Magyarország azonnal vonja ki csapatait a szomszédos államok megszállt területéröl. Az okmány leszögezte, hogy a fegyverszüneti egyezmény végrehajtásának ellenörzésére a három szövetséges állam a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok kormánya Magyarországra küldi katonai megbízottait, akik a szovjet megbízott elnökletével szövetséges katonai misszió minöségében tevékenykednek. Magyarország hangsúlyozta az egyezmény azonnal megszakítja kapcsolatait Németországgal és hadat üzen neki; ezzel kapcsolatban a Szovjetunió hajlandó segítséget nyújtani Magyarországnak. A budapesti rádió október 15-én ismertette Horthy kiáltványát, amely megállapította, hogy mivel Németország már elvesztette a háborút, Magyarországnak gondolnia kell saját érdekeire. Horthy közölte, hogy fegyverszüneti kérelemmel fordult a Szovjetunióhoz, az Egyesült Államokhoz és Angliához. E nyilatkozat ellenére Magyarország nem lépett ki a háborúból. Horthy és a magyar kormány nemcsak hogy nem dolgozott ki erre vonatkozóan konkrét tervet, de mégcsak nem is utasította a magyar csapatokat, hogy szüntessék be az ellenállást a Vörös Hadsereggel szemben. Akkor, amikor Magyarország kormánya ilyen fontos döntést hozott, egyetlen magyar hadosztály sem tartózkodott a föváros környékén. A hitleristáknak viszont három hadosztályuk volt Budapesten. Ezenkívül a németek Szálasi Nyilaskeresztes Pártjára, a magyar fasiszták legelvetemültebb terrorszervezetére is támaszkodhattak. Hitler október 16-án megfosztotta hatalmától Horthyt, és azt javasolta neki, hogy írásban mondjon le a kormányzói tisztségröl, és nevezze ki miniszterelnökké Szálasit. Ennek fejében megígérték, hogy gondoskodnak saját személyének és családjának biztonságáról. Horthy lemondott, s utána családjával együtt elszállították Németországba. A német megszállók nyomban ezután új, nyilas kormányt alakítottak Szálasi vezetésével, aki tüstént parancsot adott a magyar hadseregnek, hogy folytassa a harcot a szovjet csapatok ellen. Horthy október 15-i kiáltványa és Szálasi hatalomra jutása nem maradt hatás nélkül a magyar hadseregre. A tábornokok és tisztek egy csoportja és a katonák nagy része magáévá tette Horthynak a Szovjetunió elleni háború beszüntetésére és a fegyverszünet megkötésére vonatkozó felhívását. Ez megmutatkozott abban is, hogy a katonák és tisztek egy része nem volt hajlandó felesküdni a Szálasikormányra, egyre gyakoribbá váltak a szökések, magyar katonák, tisztek, söt tábornokok is köztük az 1. magyar hadsereg parancsnoka átálltak a szovjet csapatok oldalára. A hitlerista parancsnokságnak és Szálasinak azonban sikerült kézben tartania az erkölcsileg megrendült hadsereget. Ezt a németellenes beállítottságú tisztek és katonák elleni kegyetlen megtorló intézkedésekkel, a Horthyval rokonszenvezö parancsnokok lecserélésével, a magyar csapatok és alegységek német magasabbegységekhez való beosztásával, német parancsnokoknak való alárendelésével és a "bolsevizmus borzalmairól szóló" fokozott propagandával érték el. Míg Horthy alatt legalább látszólag önálló volt a magyar hadsereg, Szálasi uralma idején már teljesen alárendelték a hitleristáknak. Horthy ahelyett, hogy a hadsereget a megszállók ellen fordította volna és a Vörös Hadseregre támaszkodva elüzte volna öket a magyar földröl, elárulta a nemzet és az ország érdekeit. Minden feltételt megteremtett ahhoz, hogy a németek a "szövetséghez való hütlenség" miatt elszigeteljék, s lemondassák a kormányzói tisztségröl; Németország számára megfelelö kormányt alakítsanak, és elfojtsák a magyar hadsereg egy részének engedetlenségi kísérleteit. Világos volt, hogy Magyarország szélsöséges fasiszta kormánya folytatni fogja a háborút. Ezért a Vörös Hadseregre az a feladat várt, hogy nemcsak a német fasiszta csapatok, hanem a német alárendeltségben megmaradt magyar csapatok ellen is harcolva, felszabadítsa a magyar népet a fasiszta elnyomás alól. A Vörös Hadsereg Magyarországra való benyomulásával és az ország megváltozott helyzetével kapcsolatban a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága 1944. október 27-én határozatot hozott, amelynek igen nagy jelentösége volt a szovjet csapatok és a magyar lakosság közti megfelelö viszony kialakítására. A határozat utasította a 2. Ukrán Front haditanácsát: világosítsa fel a magyar népet arról, hogy a Vörös Hadsereg nem azért lépett az ország földjére, hogy területet szerezzen vagy megváltoztassa a fennálló társadalmi rendszert, csupán a háborús szükség miatt, "nem mint hódító, hanem mint a magyar nép felszabadítója a német fasiszta elnyomás alól". A haditanácsra hárult az a feladat, hogy a felszabadított területeken irányítsa a polgári közigazgatás megszervezését, és ellenörizze müködését. A szovjet katonai közigazgatásnak nem az volt a célja, hogy felváltsa a meglevö magyar hatalmi szerveket, a gazdasági és politikai rendszert. A szovjet katonai hatóságok oltalmuk alá vették a magyar polgárok és jogi személyek jogait és tulajdonát, A front haditanácsa, az Állami Honvédelmi Bizottság utasításának megfelelöen, külön kiáltványt intézett a magyar néphez. A szovjet katonai parancsnokság valamennyi szerve, köztük a politikai osztályok, nagy munkát végeztek, hogy végrehajtsák az Állami Honvédelmi Bizottság határozatát, amely iránymutató dokumentum volt a szovjet csapatok számára a magyarországi harcok egész ideje alatt. Különös gondot fordítottak arra, hogy megakadályozzák a szovjet katonák és a magyar lakosság közti valamiféle nem kívánatos viszony kialakulását. Az 53. hadsereg haditanácsának a katonákhoz intézett felhívása megállapította: "Az ellenséggel szembeni bosszú érzését e véres háború igazi bünösei ellen tápláljuk . . . Nem szabad összetéveszteni Magyarországnak a német és a magyar fasizmus által kétszeresen leigázott lakosságát a bünös magyar kormánnyal." A 2. Ukrán Front parancsnokának október 30-i parancsában ez állt: "Az ellenséget rendkívüli gyülölettel kell verni és irtani, de a békés lakossággal igazságosan kell bánni." A frontparancsnok parancsa értelmében a parancsnokok, a politikai szervek és a pártszervezetek intézkedtek, hogy a harcosok fokozott internacionalista nevelésben részesüljenek. Ezzel a kérdéssel a pártés Komszomoltaggyülések, az egységés alegységparancsnokok értekezletei és propagandistái is foglalkoztak. A front-, hadseregés hadosztálylapokban az agitátorok részére cikkek jelentek meg arról, hogyan viselkedjék példamutatóan a szocialista állam katonája külföldön. Egyúttal csoportos és egyéni beszélgetéseket szerveztek a magyar dolgozókkal, magyar nyelvü brosúrákat és röpiratokat terjesztettek. A front politikai csoportfönöksége október 19-töl Híradó címmel tájékoztató lapot adott ki, amely a Szovjet Tájékoztató Iroda és a TASZSZ jelentéseit közölte. A propaganda-gépkocsik rádióállomásai agitációs adásokat közvetítettek. Ismert magyar közéleti személyiségeket szólaltattak meg, akik felhívták a magyar hadsereget, hogy szüntesse be az értelmetlen ellenállást. A debreceni közéleti személyiségek felhívása többek között így hangzott: "Magyar testvéreink! Meddig fogjátok türni az átkozott német igát? . . . Akadályozzátok meg, hogy városainkat, falvainkat és országunk büszkeségét, fövárosunkat, Debrecen sorsa érje . . . Fordítsátok fegyvereiteket a német elnyomók ellen. Ne féljetek az oroszoktól. Az oroszok segítenek nektek, ha átálltok hozzájuk." A lakosság fokozatosan meggyözödött, hogy a fasisztáknak a Vörös Hadseregröl terjesztett hírei hazugságok. Szálasi rendörségének központi hírszerzö osztálya november 10-én aggodalommal jelentette, hogy a szovjet katonák rendkívül fegyelmezettek. A kormány katonai bizottsága egyik belsö használatra szánt jelentésének szerkesztöi összehasonlították a szovjet és a német csapatok harctéri magatartását és a lakossághoz való viszonyát, s kénytelenek voltak elismerni: "Ebböl az ellentétes magatartásból a lakosság a bolsevikok javára vont le következtetést . . ." A szovjet kormány internacionalista szellemtöl áthatott helyes politikája elösegítette a magyarországi demokratikus erök további, gyorsabb fejlödését. A Magyar Kommunista Párt taglétszáma attól kezdve, hogy a Vörös Hadsereg bevonult az ország keleti területeire, gyorsan gyarapodott. A kommunisták elöjöttek az illegalitásból, és megkezdték új, legális szervezeteik megalakítását a felszabadult területen. Már a magyarországi harcok elsö hónapjában minden városban és nagyobb faluban megalakultak a szervezetek. Kezdtek feltámadni a szakszervezetek is, s rohamosan tömegszervezetekké nöttek. Októberben a Szovjetunióból visszatért a magyar emigráns kommunisták egy része. A hónap végén Szegeden megalakították a felszabadult területek pártszervezeteinek irányító központját. Felvették a kapcsolatot a párt Budapesten müködö illegális központi bizottságával is. A belsö haladó erök tehát a Vörös Hadsereg magyarországi harcainak elsö hónapjában már megkezdték a demokratikus rend megteremtését a felszabadult területeken. A szovjet csapatok magyar földre lépése hatalmas lökést adott a még fel nem szabadult területeken élö néptömegek és a magyar kommunisták harcának. Ezeken a területeken a dolgozók október-decemberben erélyesen szembeszálltak az eröszakos kitelepítéssel és a behívással, megtagadták a védelmi munkákat. A partizánosztagok fokozták tevékenységüket a német és a magyar csapatok hátában. Az országban kedvezö feltételek alakultak ki ahhoz, hogy a kommunista párt megindítsa a politikai harcot a népi demokratikus átalakulásért. 3. A budapesti ellenséges csoportosítás bekerítése A Magyarország keleti és északkeleti területein levö nagy ellenséges csoportosítás megsemmisítésével befejezödött az ország felszabadításának elsö szakasza. A második szakasz fö célja Budapest bevétele volt, valamint Magyarország kikapcsolása a háborúból. Ezt a feladatot 1944. október 29. és 1945. február 13. között a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai hajtották végre, amelyek kötelékében román és bolgár magasabbegységek is harcoltak. A budapesti hadmüvelet megindulásakor a szovjet csapatok helyzete továbbra is kedvezö volt. A 2. Ukrán Front föeröi a debreceni hadmüvelet befejezése után a középen és a jobbszárnyon voltak. A front csapataival a "Dél" hadseregcsoport állt szemben, amelynek a feltöltés után 35 hadosztálya (köztük kilenc páncélosés gépesített hadosztály) és három dandára volt. A legjelentösebb ellenséges erök, föként németek, a nyíregyháza-miskolci irányban, vagyis a front jobbszárnyának és közepének csapatai ellen harcoltak. Itt az ellenség 21 hadosztályt és három dandárt összpontosított, amelyek közül 11 magasabbegység elsö lépcsöben volt. A többi erö föként magyar hadosztályok a front balszárnya elött védett. Budapest környékén kevés erö volt. Ezért, mint késöbb ismeretessé vált, október végén és november elején az ellenség megkezdte hadosztályai átcsoportosítását a balszárnyról és a középröl a Tisza nyugati partjára, a budapesti irányba. A 3. Ukrán Front föeröi, miután befejezték a belgrádi hadmüveletet, Timisoara (Temesvár), Petrovgrád, Pancevo (Pancsova) körzetében összpontosultak. A Duna bal partját, a Bajától Somboríg terjedö szakaszon, csak az 57. hadsereg 75. lövészhadteste érte el. A front az elsö hetekben nem vett részt a budapesti hadmüveletben. A Magyarország területén tartózkodó ellenséges csapatok védelmi rendszere észak-déli irányba húzódó több védelmi terepszakaszból állt. Különös gonddal készítették elö a védelmet Budapest körzetében. Az ellenség a várost kelet felöl három patkó alakú védöövvel védte, amelyeknek szárnyai a fövárostól északra és délre a Dunára támaszkodtak. Az elsö védööv a Dunától 25-30 km-re húzódott. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a kialakult helyzetet, különösen a magyarországi uralkodó klikk labilis politikai helyzetét és a 2. Ukrán Front balszárnya elötti ellenséges védelem gyengeségét mérlegelve, október 28-án direktívát küldött a 2. Ukrán Front parancsnokának, s ebben elrendelte, hogy a 46. hadsereg és a 2. gárda gépesített hadtest október 29-én menjen át támadásba a Duna-Tisza közén, göngyölítse fel a Tisza nyugati partján kiépített ellenséges védelmet, és biztosítsa a 7. gárdahadsereg átkelését a folyón. Ezután a 2. és a 4. gárda gépesített hadtesttel megerösített 46. hadseregnek csapást kellett mérnie a Budapestet védö ellenségre. A Legfelsöbb Föparancsnokság hadmüveleti elgondolása tehát az volt, hogy Budapestre frontális csapást mér, és viszonylag kis erökkel foglalja el Magyarország fövárosát. Ezalatt a front többi hadseregének (a 4. román hadsereg és a 40. hadsereg kivételével) át kellett kelnie a Tiszán, és hídföket kellett birtokba venni a folyó nyugati partján. A támadás megkezdésekor a 2. Ukrán Front csapatai a "Dél" hadseregcsoporttal szemben gyalogságban kétszeres, lövegekben és aknavetökben (a páncéltörö és a légvédelmi lövegeket nem számítva) 4-4,5-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben 1,9-szeres, repülögépekben pedig 2,6-szeres túleröben voltak. Október 29-én délután a front balszárnycsapatai támadásba mentek át, és még aznap áttörték az ellenség védelmét a Duna-Tisza közén. November 1-én este ütközetbe vetették a gépesített hadtesteket, amelyek gyors ütemben nyomultak elöre, és november 2-án elérték Budapest déli megközelítési útjait. A német fasiszta parancsnokság sietve egy páncéloshadtestet dobott át a város körzetébe. A szovjet csapatok megpróbáltak menetböl betörni a fövárosba, de eredménytelenül. Ilyen körülmények között a föhadiszállás november 4-én felhívta a 2. Ukrán Front parancsnokának figyelmét arra, hogy amennyiben Budapestet keskeny arcvonalszakaszon mindössze két gépesített hadtesttel és jelentéktelen gyalogsággal rohamozza, ez csak indokolatlan veszteségekre vezet. A föhadiszállás hangsúlyozta, hogy a 7. gárdahadsereg, az 53., a 27. és a 40. hadsereg csapatait minél hamarabb át kell juttatni a Tisza nyugati partjára, széles arcvonalon kell támadást indítani, s észak-északkeleti irányból mért csapással szét kell zúzni az ellenség budapesti csoportosítását. A jobbszárny és a közép csapataival együtt kellett müködnie a front balszárnyának (a 46. hadseregnek, a 2. és a 4. gépesített gárdahadtestnek), amely délröl mért csapást. A föhadiszállás utasításának végrehajtása végett a frontparancsnokság jelentös erök újabb frontális csapásával megpróbálta kettévágni a Budapesttöl keletre levö ellenséges csoportosítást, hogy utána északról megkerülje, majd északról, északkeletröl és délröl mért csapással elfoglalja a fövárost. E 16 napig (november 11-26-ig) tartó támadás alatt a szovjet csapatok sok helységet felszabadítottak, de az eléjük tüzött fö feladatot nem hajtották végre. A front csapatai a föcsapás irányában, kelet felöl elérték Budapest megközelítési útjait, a jobbszárnyon pedig Miskolc keleti körzetét, és megközelítették a Bükk hegységet és a Mátrát. A szovjet csapatok december 5-ig beásták magukat az elért terepszakaszokon. December 5. és 9. között a 2. Ukrán Front újabb kísérletet tett Budapest elfoglalására. Ezúttal nem arctámadást indított, hanem észak és nyugat felöl átkarolást kísérelt meg, de ez is eredménytelenül végzödött, bár a csapatok lényegesen megjavították helyzetüket. A front közepének csapatai elérték az Ipoly völgyét, Budapesttöl északra a Dunát, és északkeletröl átkarolták a budapesti ellenséges csoportosítást. A 46. hadsereg nagy veszteségek árán átkelt a Dunán, és Érdtöl délnyugatra megközelítette a "Margit" védelmi vonalat. A 27. hadsereg betört Miskolc körzetébe. A Budapest elleni támadás eredménytelensége több okkal magyarázható. Az állandó esö, a sár, a hosszúra elnyúló utánszállítási útvonalak, a négy hónapon át szakadatlanul támadó csapatok kimerültsége mind nagyon megnehezítette a harctevékenységet. De szubjektív okok is voltak. A 46. hadsereg parancsnoksága lebecsülte a Dunán közvetlenül Budapesttöl délre való átkelés nehézségeit, noha ide az ellenség jelentös eröket vonultatott fel. Ezért az északnyugati irányba támadó 46. hadsereg az ellenség erös védelmébe, a "Margit"-vonalba ütközött, s azt nem tudta leküzdeni. A 2. Ukrán Front balsikerei nagymértékben azzal is magyarázhatók, hogy a front törzse a hiányos felderítés miatt lebecsülte az ellenség manöverezési lehetöségeit. Ezenkívül a parancsnokság nem szervezte meg elég pontosan a tüzérség vezetését, s a harckocsikat kis csoportokban vetette be. Mialatt a 2. Ukrán Front csapatai Budapest elfoglalásával próbálkoztak, a 3. Ukrán Front csapatai november 7-töl december 9-ig átkeltek a Dunán, és nagy hadmüveleti hídföt vettek birtokba a folyó nyugati partján. A front parancsnoka Tolbuhin marsall, a haditanács tagja Zseltov vezérezredes, a törzsfönök pedig Birjuzov vezérezredes volt. A hadmüvelet sajátosságaként kell megemlíteni, hogy az átkelés tervszerü elökészítés nélkül, Budapesttöl 175 kilométerre délre olyan idöben kezdödött, amikor az ellenség föeröit Budapestnél a 2. Ukrán Front csapatai kötötték le. A támadás megkezdésekor a 3. Ukrán Front állományába az 57. hadsereg, a 4. gárdahadsereg, a 18. harckocsihadtest és a 17. légi hadsereg tartozott. De Sombortól délre 120 kilométeres szakaszon a Duna mentén továbbra is csak a Sarohin altábornagy vezette 57. hadsereg 75. lövészhadteste harcolt. A hadsereg többi eröi útban voltak az összpontosítási körlet felé. A 75. lövészhadtesttel viszonylag kis ellenséges erök álltak szemben. A 3. Ukrán Front parancsnoka a helyzet mérlegelése alapján elhatározta, hogy nem várja meg a front csapatainak teljes összpontosítását a megindulási körletben, de még csak az egész 57. hadsereget sem, hanem egyedül a 75. lövészhadtesttel megkezdi az átkelést a Dunán. November 7-re virradó éjjel Apatin, november 9-re virradó éjjel pedig Batina körzetében a 74. és a 233. lövészhadosztály lövészszázadai eredményes harcfelderítést hajtottak végre. A századok szükségeszközök felhasználásával váratlanul átkeltek a Dunán, és a szemközti parton két kisebb hídföt vettek birtokba. A következö négy napon Akimenko vezérörnagy, a 75. lövészhadtest parancsnoka, a hídfök kiszélesítése és egyesítése céljából mindkét hadosztály föeröit átdobta a folyón. Elkeseredett harc kezdödött, amely éjjel-nappal szakadatlanul tartott. A folyó több helyen átszakította a gátat, és elöntötte az ellenséges állások megközelítési útjait. A szovjet csapatok nagy veszteségeket szenvedtek. A helyzet megkövetelte, hogy azonnal friss eröket dobjanak át a hídfökbe. Az ellenség azonban állandóan lötte és bombázta az egyetlen pontonhidat, a két gözkompot és a mocsaras terepen át hozzájuk vezetö utat. Emiatt csak éjszaka lehetett átkelni. November 13-án harcba vetették a 64. lövészhadtestet. A következö tíz napon mindkét hadtest valamennyi erejét összpontosította a hídfökben (a 64. a botinai, a 75. az apatini hídföben), és november 23-án egyesítették a két hídföt. Sem a magas vízállás, sem a gátszakadás és az ellenséges állásokhoz vezetö utak elöntése nem tudta feltartóztatni a szovjet csapatok támadását, A harcosok és tisztek az ellenséges tüzben mellig érö hideg vízben indultak rohamra a német erödítmények ellen. A hídfökért vívott harcokban sok egység és alegység kitünt, különösen a 19. lövészhadosztály egyik zászlóalja, amelynek Dolgopolov százados volt a parancsnoka. Az egyik magaslaton beásott ellenség tüzérségi és aknavetötüzzel fogadta a támadó zászlóaljat. A harcosok kénytelenek voltak lefeküdni. Ekkor Lazarev vezérörnagy, a hadosztály parancsnoka megparancsolta Dolgopolov századosnak, hogy jobbról, az elárasztott terepen kerülje meg az ellenséget, és meglepésszerü csapással foglalja el támpontját. A katonák és tisztek övig vízben gázolva két kilométert tettek meg, s vitték magukkal golyószóróikat, aknavetöiket és a löszert. A zászlóaljnak az ellenség oldalába mért meglepésszerü csapása eldöntötte a harc sorsát. A hitleristák, sok halott katonát és tisztet hagyva a harcmezön, visszavonultak. A botinai és apatini hídfök kiszélesítése és egyesítése után a front parancsnoka elrendelte az 57. hadsereg második lépcsöjének (a 6. gárda lövészhadtestnek), egy gépesített dandárnak és a Galanyin altábornagy parancsnoksága alatt álló 4. gárdahadsereg 21. gárda lövészhadtestének harcba vetését. A 4. gárdahadsereg a front elsö lépcsöjébe került az 57. hadseregtöl jobbra. Ez erösen megváltoztatta a hídfö helyzetét, amelynek szélessége november 26-án este elérte az 50 kilométert, mélysége pedig a 14-17 kilométert. Ez a kiterjedés lehetövé tette, hogy nagy erök bontakozzanak szét benne, és biztosította az átkelöhelyek viszonylag nyugodt müködését. A front csapatai az elért sikert kiaknázva december 9-én elérték a Velencei-tó déli körzetét és a Balatont. Itt, miután az ellenség elöre kiépített védelmébe ütköztek, kénytelenek voltak beszüntetni a támadást. Azzal, hogy a 3. Ukrán Front csapatai elérték a Velencei-tavat és a Balatont, a Budapestet védö csoportosítás hátát fenyegették. A 3. Ukrán Front csapatait a 17. légi hadsereg támogatta, amelynek Szugyec repülö vezérezredes volt a parancsnoka. Jóllehet december elsö napjaiban repülésre nem volt alkalmas az idö, a bombázók és a csatarepülök jelentös veszteségeket okoztak a német és a magyar egységeknek. A szovjet csapatok támadását a Dunai Katonai Flottilla is segítette. Hajói harcászati deszantokat tettek partra Ilok és Gerjen környékén, tüzzel támogatták az átkelést és a hídfö birtokbavételét, biztosították az átkelöhelyeket Apatin, Mohács és Dunaföldvár körzetében. December közepén a 2. és a 3. Ukrán Front támadása sávjában a következö volt a helyzet: a 2. Ukrán Front jobbszárnyának csapatai a december 12-töl 18-ig terjedö idöszakban elérték, söt Roznavától délre át is lépték a háború elötti magyar-csehszlovák határt; a közép csapatai kijutottak az Ózd K--Mátra déli lejtöi terepszakaszra és az Ipoly déli partjára Balassagyarmatig. A front balszárnyán a 6. gárda harckocsi-hadsereg Sahy (Ipolyság) körzetében hídföt vett birtokba az Ipoly folyón. A 7. gárdahadsereg a 7. román hadtesttel együtt Budapest külsö védelmi gyürüje elött harcolt, töle balra pedig a 18. önálló gárda lövészhadtest helyezkedett el. A front csapatainak állományába 39 lövészhadosztály, két megerödített körlet, két lovas-, két harckocsiés két gépesített hadtest tartozott. Hadmüveletileg ugyancsak a front parancsnokának volt alárendelve 14 román hadosztály is. A 2. Ukrán Front csapataival az 1. német páncéloshadsereg eröinek egy része, az 1. magyar hadsereg, a 8. német hadsereg és a 6. német hadsereg részei harcoltak összesen 26 hadosztály, köztük négy páncélos-, három gépesített és két lovashadosztály. A 3. Ukrán Front sávjában az arcvonal december 9-töl, vagyis azután, hogy védelembe ment át, december 20-ig nem változott. A Dunától a Velencei-tóig terjedö szakaszon a 46. hadsereg védett, amelyet december 12-én ennek a frontnak adtak át; a Velencei-tó és a Balaton között a 4. gárdahadsereg, a Balatontól délre a Dráváig az 57. hadsereg, a Dráva északi partján pedig az 1. bolgár és a 3. jugoszláv hadsereg rendezkedett be védelemre. A front csapatainak állományába (az "F" ellenséges hadseregcsoporttal szemben álló bolgár és jugoszláv hadosztályokat nem számítva) 31 lövészhadosztály, egy megerödített körlet, egy tengerészgyalogos-dandár, egy lovas-, egy páncélosés két gépesített hadtest tartozott. A 3. Ukrán Fronttal szemben a 6. német hadsereg egy része, a 3. magyar hadsereg, a 2. páncéloshadsereg és az "F" hadseregcsoport részei, összesen 25 hadosztály (köztük öt páncélos, egy gépesített, két lovas), továbbá egy gépesített és egy lovasdandár tevékenykedett. A 2. és 3. Ukrán Fronttal szemben tehát összesen 51 német, illetve magyar hadosztály és két dandár állt, köztük kilenc páncélos-, négy gépesített hadosztály és egy gépkocsizó dandár. A 2. Ukrán Front elött az ellenség védelme nem mindenütt volt egyforma. A jobbszárny elött a magyar-csehszlovák határon elökészített megerödített állások voltak. A front balszárnyával szemben az ellenség az Ipoly és a Duna mentén kiépített védelmi terepszakaszra és Budapest külsö védelmi gyürüjére támaszkodott. Csak Budapesttöl északra, Sahy környékén volt némileg gyengébb, hevenyészve kiépített az ellenséges védelem. A hitleristák a 3. Ukrán Fronttal szemben tovább tökéletesítették a "Margit" védelmi vonalat. Ez legjobban a Duna és a Balaton között volt kiépítve. Itt három védööv húzódott egymás mögött. Az elsö, a fövédööv 5-8 km mély volt, és két állásra tagozódott. A második védööv az elsö peremvonal mögött 6-15 kilométerre feküdt. Székesfehérvárt erös ellenállási góccá rendezték be. A harmadik védööv az elsö peremvonaltól 20-35 km távolságban húzódott. A csapatok sürüsége a védöövben volt a legnagyobb. A páncéloshadosztályok föként a második és harmadik védöövben helyezkedtek el. Csak kis részük szállt meg egyes szakaszokat a fövédöövben. A német parancsnokság szándéka az volt, hogy megakadályozza a szovjet csapatok további nyugati irányú elörenyomulását és a budapesti csoportosítás bekerítését. E célból a hitleristák állandóan tökéletesítették a védelmet, különösen a Duna-Balaton szakaszon. A föhadiszállásnak a 2. és a 3. Ukrán Front további közös tevékenységére vonatkozóan az volt az elgondolása, hogy bekeríti, és a 2. és 3. Ukrán Front egyidejü csapásával megsemmisíti az ellenség budapesti csoportosítását. Ezt az elgondolást a föhadiszállás 1944. december 12-i direktívája tartalmazta. A 2. Ukrán Front azt a feladatot kapta, hogy Sahy körzetéböl mérjen csapást általában Seldin irányában, a Neszmély-Esztergom szakaszon jusson ki a Duna bal (északi) partjára, és akadályozza meg, hogy az ellenség budapesti csoportosítása északnyugat felé visszavonuljon. Egyidejüleg a frontnak eröi egy részével kelet felöl támadást kellett indítania Budapest elfoglalása céljából. A 3. Ukrán Frontnak az volt a feladata, hogy csapást mérjen a Velencei-tó körzetéböl észak felé, Bicske irányában, az Esztergom-Neszmély közti szakaszon elérje a Duna jobb (déli) partját, és elvágja a budapesti csoportosítás nyugati irányú visszavonulási útjait. Eröi egy részével Bicskétöl támadást kellett indítania Budapest ellen, és a 2. Ukrán Fronttal együttmüködve el kellett foglalni a magyar fövárost. A frontok közötti sávhatárként a Dunát jelölték meg. A 2. Ukrán Front parancsnoka a föhadiszállás elgondolásának megfelelöen megparancsolta az 53. hadseregnek, a 7. gárdahadseregnek és a 6. gárda harckocsi-hadseregnek, hogy Sahy körzetében és a Duna-kanyartól északra törjék át az ellenség védelmét, semmisítsék meg a velük szemben álló ellenséget, majd a csapást északnyugati, nyugati és délnyugati irányban továbbfejlesztve nyomuljanak elöre a Nemce-Neszmély terepszakaszig, és a 3. Ukrán Fronttal együttmüködve kerítsék be a budapesti csoportosítást. A 7. gárdahadsereg 30. lövészhadtestének, a 7. román hadtestnek és a 18. önálló gárda lövészhadtestnek december 23-án estig el kellett foglalnia Pestet. A front jobbszárnycsapataira a 4. román hadseregre, továbbá a 40. és a 27. hadseregre az a feladat várt, hogy Magyarország határ menti területein és Csehszlovákiában zúzza szét az ellenséget, és december 23-án estig szüntesse meg az arcvonal kiszögellését a Mátra vidékén. Ezután a front csapatainak támadást kellett indítaniuk Roznava, Zvolen és Komárno irányában, és december 25-töl 28-ig Csehszlovákia területén el kellett érniük az Alacsony-Tátra déli lejtöit és délnyugat felé a Nyitra folyót. A 2. Ukrán Front parancsnokának elhatározásában volt egy lényeges pont: a 6. gárda harckocsihadsereget a csapásmérö csoportosítás elsö lépcsöjében szándékozott felhasználni, hogy áttörje az ellenség védelmét, majd gyorsan elörenyomuljon északnyugati irányban, hogy biztosítsa az ellenség budapesti csoportosítását bekerítö két front csapatainak tevékenységét. Az adott helyzetben ez igen fontos volt, minthogy Budapest északnyugati körzetéböl az ellenség erös csapást mérhetett a Budapestet bekerítö csapatok bekanyarodó szárnyaira. Ezután a 6. gárda harckocsi-hadseregnek támadást kellett indítania Nitra ellen, és december 25-28-án el kellett foglalnia Gimes-Nitra-Vrable körzetét. Nitra irányában támadva a harckocsi-hadsereg elérhette a Morva Kaputól Budapest felé vezetö utakat, és a front Komárno környékéröl támadó lovas-gépesített csoportjával együttmüködve csapást mérhetett Bratislavára. A 3. Ukrán Front parancsnoka elhatározta, hogy két keskeny szakaszon, a Velencei-tótól keletre és nyugatra töri át a "Margit"-vonalat, az áttörést mélységben és a szárnyak felé továbbfejleszti, s a 2. Ukrán Fronttal együttmüködve bekeríti és szétzúzza az ellenség budapesti csoportosítását. Ennek megfelelöen a 46. hadsereg arccal északkeletnek vonult fel, hogy a gyorsanmozgó magasabbegységekkel együttmüködve támadást intézzen Budapest ellen, és kialakítsa a bekerítés belsö arcvonalát. A 4. gárdahadseregnek csak egy lövészhadteste támadt északi irányban, a hadsereg többi része arccal északnyugatnak és nyugatnak bontakozott szét, a bekerítés külsö arcvonalának létrehozása céljából. A 2. gárdahadtest és a 7. gépesített hadtest a hadsereg gyorscsoportjaként harcolt. A 18. harckocsihadtestet a hadseregparancsnok a Velencei-tótól keletre vagy nyugatra szándékozott ütközetbe vetni, azzal a feladattal, hogy nyomuljon elöre Bicskéig, s a bevetését követö második nap estéig érje el Esztergom körzetét, és egyesüljön a 2. Ukrán Front csapataival. Az 5. gárda lovashadtest azt a feladatot kapta, hogy fejlessze tovább a 7. gépesített és a 18. harckocsihadtest sikerét, és nyomuljon elö a bekerítés külsö arcvonaláig. A 2. Ukrán Front csapatai december 20-án reggel támadásba mentek át. A 6. gárda harckocsihadsereg az ellenséges védelem áttörése után gyors ütemben nyomult elöre északnyugati irányban. A hadmüvelet elsö napján estig 32 kilométert tett meg, elfoglalta Levicét (Lévát), a fontos közlekedési gócpontot, és Kalnica környékén megközelítette a Garam folyót. A 7. gárdahadsereg a támadás elsö napján északról és délröl megkerülte a Börzsönyt, és miután 15 kilométert nyomult elöre, elérte az Ipoly völgyét. A fasiszták a hegyoldalakban támpontokat rendeztek be, és erös tüzzel igyekeztek feltartóztatni a 7. gárdahadsereg elörenyomulását. A szovjet csapatok nagy veszteségeket okozva szétzúzták az ellenség védelmi csomópontjait. A német fasiszta parancsnokság megpróbálta megakadályozni a szovjet csapatok további elörenyomulását. December 21-én az ellenség három páncéloshadosztálya gyalogság támogatásával ellencsapást hajtott végre: a föcsapást Szakállas környékéröl Sahy irányában, a kisegítö csapást pedig Nemce körzetéböl dél felé mérték. A német csapatoknak sikerült áttörniük a 7. gárdahadsereg jobbszárnyhadosztályainak arcvonalát, és december 22-én estig elérték Tompa körzetét, ahonnan két nappal azelött a 6. gárda harckocsi-hadsereg megindította támadását. Az ellenség át akarta vágni a hadsereg közlekedési útjait, de szabadon hagyta balszárnyát. A 2. Ukrán Front parancsnoka ezt kihasználta. December 21-én utasította a 6. gárda harckocsi-hadsereg parancsnokát, hogy északról biztosítva magát, föeröivel mérjen csapást déli irányban a Garam keleti partja mentén, és a 7. gárdahadsereggel együttmüködve kerítse be és semmisítse meg az ellenség egész, Ipoly-Garam közti csoportosítását. December 22-én a harckocsi-hadsereg eröinek egy része az ellenséges csapásmérö csoportosítás hátába került. E hadsereg déli irányba fordulása fokozta az Ipoly és a Garam közti harc hevességét, annál is inkább, mert december 24-re az egész harckocsi-hadsereg az ellencsapást mérö ellenséges erök hátában volt. A 6. gárda harckocsi-hadsereg és a 7. gárdahadsereg magasabbegységei, miközben elkeseredett harcokat vívtak és megsemmisítették az ellenség élöeröit és harceszközeit, déli irányban nyomultak elöre. December 26-án Esztergomtól északra kijutottak a Dunához, és egyesültek a 3. Ukrán Front csapataival, amelyek ugyanezen a napon délröl elérték Esztergom körzetét. December 27-re a szovjet csapatok bekerítették a Tompa körzetébe elöretört ellenséges csoportosítást, valamint az Ipoly-Garam között harcoló többi ellenséges eröt, és két nap múlva meg is semmisítették öket. A 7. gárdahadsereg december végén a Levicétöl a torkolatig terjedö szakaszon elérte a Garamot, és Seldintöl délre kisebb hídföt vett birtokba. Addigra a front parancsnoka a 6. gárda harckocsihadsereget kivonta tartalékba. A 2. Ukrán Front csapatainak budapesti csoportja (a 7. gárdahadsereg 30. lövészhadteste, a 7. román hadtest, a 18. önálló gárda lövészhadtest) nem hajtotta végre feladatát, nem foglalta el Budapest keleti részét. A rendelkezésre álló erök nyilván nem voltak elegendök. Ez a csoport december 26-tól 31-ig súlyos harcokban mindössze 4-12 kilométert nyomult elöre, és megközelítette a várost. A front jobbszárnyán a szovjet csapatok a támadás 10-11 napja alatt leküzdötték az ellenség szívós ellenállását, felszámolták az arcvonal kiszögellését a Mátra környékén, és itt a csehszlovák határt is átlépték. A 2. Ukrán Front támadási sávjában teljesen megtisztították Magyarország területét az ellenségtöl. A 3. Ukrán Front csapatai ugyancsak december 20-án kezdték meg a támadást, kedvezö eröviszonyok közepette. A föcsapás irányában élöeröben 3,3-szeresen, lövegekben 4,8-szeresen, harckocsikban és rohamlövegekben pedig 3,5-szeresen múlták felül az ellenséget. A felek légiereje majdnem egyenlö volt. December 20-22-én elkeseredett harc dúlt az elsö két védöövben, vagyis az ellenséges védelem harcászati mélységében. Az ellenség már az elsö nap vége felé, amikor a front csapásmérö csoportosítása még csak 5-7 kilométert nyomult elöre, gyalogsággal és harckocsikkal ellenlökéseket hajtott végre. Az ellenlökések még gyakoribbá váltak a második napon, különösen Székesfehérvár körzetében. A hitleristák igen nagy jelentöséget tulajdonítottak e fontos csomópont tartásának. A front parancsnoka nem elégedett meg a hadtestek második lépcsöjének harcba vetésével. Az ellenséges védelem harcászati övének áttörése végett december 21-én elrendelte a hadsereg-gyorscsoportok a 2. gárdaés a 7. gépesített hadtest másnap pedig a 18. hadtest ütközetbe vetését is (a 46. hadsereg sávjában). A csapatok harmadnap estig a két hadsereg csapásmérö csoportjainak egész támadási sávjában végrehajtották a kitüzött feladatot, csak Székesfehérvár körzetében és töle nyugatra nem. Az ellenséges védelem áttörésének elhúzódása a következö okokkal magyarázható: a lövészhadosztályoknak nem voltak harckocsijaik a gyalogság közvetlen támogatására, és legtöbbjüknek nem volt második lépcsöje, ezzel szemben az ellenség az elsö és második védöövért vívott harcban sok harckocsit alkalmazott. A harcba vetett gyorsanmozgó csapatok nem tudták megelözni a gyalogságot, és kénytelenek voltak ezek harcrendjében harcolni. A lövész gyorsanmozgó csapatok harcát a tüzérség nem támogatta megfelelöen. A hadmüveletek negyedik napján, december 23-án a front csapásmérö csoportosítása befejezte az erösen megerödített és mélyen lépcsözött ellenséges védelem áttörését, 30 km mélyen nyomult elöre, és 100 kilométerre szélesítette ki az áttörés arcvonalát. A szovjet csapatok ugyanezen a napon elfoglalták Székesfehérvárt. A "Margit"-vonal áttörése közben és a Székesfehérvárért vívott harcokban a szovjet katonák elkeseredett küzdelmet vívtak az ellenséges harckocsikkal, rendre visszaverték az ellenség ellenlökéseit, és leküzdötték dühödt ellenállását. A szovjet csapatok, miután a Duna és a Velencei-tó között szétzúzták az ellenség védelmét, meggyorsították elönyomulásukat. A 18. harckocsihadtest december 24-én elfoglalta Bicske fontos vasúti csomópontot, s két nap múlva délröl elérte a Dunát, és elfoglalta Esztergomot. Ezzel befejezödött a budapesti csoportosítás bekerítése. Ugyanezen a napon a 46. hadsereg a 2. gárda gépesített hadtesttel együttmüködve utcai harcokat kezdett Budán. Mialatt a 46. hadsereg a bekerítés belsö arcvonalán harcolt, a 4. gárdahadsereg és az 5. gárda lovashadtest elérte a Tarján-Zámoly K-Székesfehérvár DNy terepszakaszt, és a belsö arcvonaltól jelentös (30-45 km) távolságra létrehozta a bekerítés külsö arcvonalát. December 31-én este a bekerítés külsö arcvonala a Neszmély-Zámoly Ny-Balaton vonalon húzódott. A Balaton és a Dráva között az arcvonal nem változott. A földi csapatok támadását a 17. légi hadsereg támogatta, amely 11 nap alatt 5000 felszállást hajtott végre. A 3. Ukrán Front ezzel teljesítette a budapesti ellenséges csoportosítás bekerítésére kapott feladatát, és a nyugati terepszakaszon létrehozta a bekerítés külsö arcvonalát. A magyar föváros nyugati részét, ahol az ellenség szívósan ellenállt, nem sikerült elfoglalni. A 2. és 3. Ukrán Front december utolsó napjaiban vívott harcának legfontosabb eredménye az ellenség budapesti csoportosításának (hét gyalogos-, két páncélos-, egy gépesített, két lovashadosztály, három tüzérdandár, mintegy 30 önálló ezred, zászlóalj és különféle magyar-német harccsoportok, összesen több mint 188 ezer fö) bekerítése, és Magyarország középsö részének felszabadítása volt. A bekerített csoportosítás december végén körvédelemre rendezkedett be Budapest külvárosaiban. A német parancsnokság felkészült a föváros elkeseredett védelmére. Néhány nappal a bekerítés elött, ennek lehetöségével számolva, jelentös élelmiszerés löszerkészleteket halmozott fel a városban. A hitleristák nem törödtek azzal, hogy az értelmetlen védelem egy ilyen nagy városban óriási veszteségeket okozhat a több mint egymillió fönyi lakosságnak. Az úgynevezett "nemzeti" kormány sem törödött a lakosok sorsával. Szálasi és miniszterei az ország nyugati részébe, majd innen hamarosan Ausztriába menekültek. A fasiszták megpróbálták elhurcolni a város lakosait, de eredménytelenül. Amikor a megszállók elrendelték Csepel kiürítését, a lakosság, az illegális Szabad Nép jelentése szerint, "mély felháborodással fogadta a rendelkezést . . . leszaggatta a hirdetményeket, késöbb a községháza körül összegyülekezve betörte az ablakokat, és tüntetett a rendelet, a németek és a nyilasok ellen". A katonák támogatták a lakosokat. A helyi hatóságok kénytelenek voltak visszavonni a kiürítési rendeletet. 4. Az ellenség ellencsapásainak visszaverése és a bekerített budapesti csoportosítás megsemmisítése Amikor a szovjet csapatok december végén bekerítették az ellenség csoportosítását, nyomban megkezdték megsemmisítését. A bekerítés külsö arcvonalán lejátszódó események miatt azonban ez 1945. február 13-ig tartott. A német parancsnokság 1945 januárjában Budapest körzetében ellentámadás szervezésével próbálkozott, hogy a Duna nyugati partján szétzúzza a 3. Ukrán Front csapatait, felmentse a körülzárt eröket, és helyreállítsa a védelmet a Duna mentén. Az ellenségjanuárban három csapást mért a front csapataira. Január 2-án a 4. gárdahadsereg jobbszárnya ellen indított támadást Komárom délkeleti körzetéböl Bicske-Budapest irányában. A csapásmérö csoportosítást a 4. SS páncéloshadtest alkotta, öt páncélosés három gyalogoshadosztállyal. A kisegítö csapást egy gyalogoshadosztály mérte, amely, miután Süttö körzetében átkelt a Dunán, a folyó mentén Esztergom irányában támadott. Egyidejüleg a Budapesten bekerített német fasiszta csapatok megpróbálták átvágni magukat és egyesülni a felmentö csoportosítással. A hitlerista csapatok támadásának megindulásáig a 3. Ukrán Front állománya lényegesen nem változott. A bekerítés külsö arcvonalán, a Duna és a Balaton között 126 kilométeres arcvonalszakaszon a 4. gárdahadsereg védett, amelynek állományába öt lövészhadtest (13 hadosztály és egy megerödített körlet), valamint egy gépesített hadtest tartozott. A hadsereg egy lépcsöben tevékenykedett. Tartalékban egy gépesített hadtest, egy lövészhadosztály és megerösítö csapatok voltak. A hadsereg sávjában helyezkedett el a front tartaléka: az 5. gárda lovashadtest, a 18. harckocsihadtest és az 1. gárda gépesített hadtest. A 4. gárdahadsereg harctevékenységét támogató légierönek 953 repülögépe volt (az ellenségnek 775). A támadás megindulásakor az ellenség élöeröben 1,7-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben 2,4-szeres fölényben volt a 4. gárdahadsereggel szemben; viszont lövegek és aknavetök tekintetében a szovjet csapatok voltak 2,4-szeres, illetve 3,4-szeres túleröben. A front és a hadsereg felderítése nem fedte fel az ellenségnek azt a szándékát, hogy csapást készül mérni a hadsereg jobbszárnyára. A 4. gárdahadsereg föeröi ebben az idöben a balszárnyon összpontosultak, s itt január 1-én megkísérelték felszámolni az ellenséges védelemben Mórtól délre levö kiszögellést. A védelembe csak nemrég átment hadsereg csapatai a jobbszárnyon még nem tudták magukat kellöképpen beásni. 1945. január 2-ra virradó éjjel a hitleristák rövid, de heves tüzérségi elökészítés után támadásba indultak, és hajnalra áttörték a jobbszárnyon levö 31. gárda lövészhadtest védelmét, amely a köves talajon még egyetlen összefüggö árkot sem volt képes ásni. Ezzel egy idöben a kisegítö csapás irányában az ellenség átkelt a Dunán, és deszantot tett partra Süttö közelében, majd reggel bevetette a föeröket, és megindította a támadást Bicske felé. Január 6-án estig, vagyis a támadás öt napja alatt, nagy veszteségek árán 25-37 kilométert nyomult elöre, és elérte az Esztergom K-Dorog-Bicske É-FelsögallaBánhida terepszakaszt. Itt a szovjet csapatok hösies harccal, szívós védelemmel és a tartalék különösen a 18. harckocsihadtest ügyes manöverezésével megállították a hitleristákat. Az ellenséges csapatok útját végig szétlött lövegek és harckocsik, német katonák és tisztek hullái borították. A szovjet gyalogosok, tüzérek és páncélvadászok csupán január 3-án 40 ellenséges harckocsit semmisítettek meg. A szovjet katonák még az egyenlötlen harcból is gyakran kerültek ki gyöztesként. A 34. gárda lövészhadosztály 28 katonája Sztarikov örmester parancsnoksága alatt egy kisebb vasútállomást védett. Az állomás mellett két nagy, emeletes ház volt, amelynek egyikét a harcosok erös támpontnak rendezték be. A gárdistákra négy ellenséges harckocsi és hat, gyalogosokkal megrakott páncélozott szállító jármü támadt. Amint a fasiszták a szovjet katonák által megszállt ház közelébe értek, tüzet nyitottak rá, és minden oldalról rohamozni kezdték. Jevsztratov, Lebegyenko és Roszkopanszkij gárdisták, akik a földszinten tartózkodtak, pontos tüzzel megsemmisítették két ellenséges géppuska kezelöit. Az emeletröl kézigránátok repültek a hitleristák közé. Egy ellenséges harckocsi és egy szállító jármü kigyulladt. Az ellenség rohamát sikerült visszaverni. A tüzszünetet kihasználva a harcosok egy része a parancsnok utasítására átment a mintegy 100 m távolságra levö másik házba. Amikor a németek ismét rohamra indultak, a szovjet katonák egyszerre mindkét házból tüzet zúdítottak rájuk. A hitleristák egy pillanatra megtorpantak, majd ágyúval és géppuskákkal löni kezdték a másik házat is. Elhatározták, hogy mindenáron elfoglalják az épületet. Éjszaka 15 fasiszta behatolt az épületbe. Kézitusára került sor, amelyben a szovjet védök megsemmisítették a fasisztákat. Ezután a csoport visszatért társaihoz. Az egyenlötlen harc tovább folyt, de a gárdisták nem adták meg magukat. A sikertelenségen felböszült hitleristák elhatározták, hogy lerombolják a házat. Négy órán át lötték tüzérséggel. Ezalatt a gárdisták a pincében tartózkodtak. Az ellenség rohamait célzott puskatüzzel és kézigránátokkal visszaverték. A bátor harcosok öt napon át tartották állásukat. Amikor néhány fasiszta megpróbált behatolni a házba, Sztarikov örmester az ajtóhoz ugrott, s lelött egy német tisztet és négy katonát. Sebesülten is társaival maradt, és tovább irányította harcukat. Sem az ágyúés géppuskatüz, sem a túleröben levö ellenség szüntelen rohamai nem törték meg a rettenthetetlen szovjet harcosok ellenállását. A gárdisták csak felsöbb parancsra vonultak vissza észrevétlenül. Magukkal vitték négy sebesült társukat is. Sztarikovot a vasútállomás védelmezése során tanúsított példamutató hösi helytállásáért a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A többi gárdista különféle rendjeleket kapott. Az ellenség elsö csapásának visszaverésében nagy szerepet játszott a 2. Ukrán Front támadása. A föhadiszállás január 4-i parancsára a 6. gárda harckocsi-hadsereg és a 7. gárdahadsereg Kemence környékéröl a Duna északi partja mentén támadást indított Komárno ellen, hogy elfoglalja a komárnói Duna-hidat. A harckocsi-magasabbegységeknek a komárnói ellenséges csoportosítás hátába kellett kerülniük. Ezzel egy idöben a 3. Ukrán Front eröi egy részének Bicske környékéröl támadást kellett indítania Neszmély, Komárno irányába, és a 2. Ukrán Fronttal együtt meg kellett semmisítenie az ellenség Budapest felé támadó csoportosítását. Január 6-án a 6. gárda harckocsi-hadsereg a 7. gárdahadsereggel együttmüködve meglepésszerü éjszakai rohammal, tüzérségi elökészítés nélkül áttörte az ellenség védelmét a Garam mentén, és Komárno felé tört elöre. Január 7-én a szovjet csapatok elérték Komárno körzetét, s ezzel veszélyeztették a Budapest felé támadó ellenséges csoportosítás szárnyát és hátát. A hitleristák, hogy feltartóztassák a 2. Ukrán Front támadását, kénytelenek voltak Komárno körzetébe átdobni azokat a tartalékaikat, amelyeket arra szántak, hogy a Dunától délre kifejlesszék a támadást Budapest ellen. A Garam és a Nyitra folyók között elkeseredett harcokra került sor. Az ellenségnek sikerült némileg visszaszorítania a szovjet csapatokat. Ezek január 13-án este védelembe mentek át, és beásták magukat a Gata-Kvetná terepszakaszon. A 3. Ukrán Front január 6-án megállította a fasiszta csapatok Budapest elleni támadását, de erö hiányában nem tudott átmenni támadásba. Nem tudta végrehajtani a föhadiszállás parancsát. A 2. Ukrán Front Komárno irányában folytatott harctevékenységének azonban nagy jelentösége volt, mivel az ellenség attól félve, hogy a szovjet csapatok a Dunától délre levö csoportosítása oldalába és hátába kerülnek, a csapás visszaverésére kénytelen volt jelentös eröket bevetni, és beszüntetni a Budapest elleni támadást. A német parancsnokság az elsö csapással nem ért el lényeges eredményt, de mégsem mondott le Bicske elfoglalásáról és a Budapest elleni támadásról. Az elsö csapás irányában a csapatok állományát majdnem változatlanul hagyva, a Mórtól délre levö kiszögellés körzetében három páncéloshadosztályból és e

gy lovasdandárból csapásmérö csoportosítást hozott létre. A hitleristák innen szándékoztak csapást mérni a szovjet csapatokra Zámoly irányában, hogy egyesüljenek a Bicskét észak felöl támadó föerökkel, és azokkal együtt folytassák a támadást Budapest felé. Az elsötöl eltéröen a második csapás már nem érte váratlanul a szovjet csapatokat. Az ellenséges támadás szakaszán a 20. gárda lövészhadtest védett, Birjukov vezérörnagy parancsnoksága alatt. A hadtest kellöképpen felkészült a védelemre. Harcrendje mögött mintegy 10 kilométerre volt a hadsereg tartaléka, a 7. gépesített hadtest. Ezért, bár az ellenség jelentös eröés harceszköz-fölényben volt a támadás öt napja alatt (január 7-töl 11-ig) mindössze 6-7 kilométert nyomult elöre. A 20. gárda lövészhadtest a három páncéloshadosztály csapását a 7. gépesített hadtest segítségével a fronttartalékok bevetése nélkül is visszaverte. E két hadtest három nap alatt több mint 30 ellenséges rohamot hárított el, és több mint 100 harckocsit semmisített meg. Nagy szerepe volt annak, hogy az áttörési szakaszon kellö idöben 10 páncéltörö tüzér-, aknavetö és tüzérezredet összpontosítottak. Az ellenség január 12-én kénytelen volt védelembe átmenni. A hitleristák második csapásának visszaverése során Zámoly környékén különösen kitüntek az 5. gárda légideszant-hadosztály harcosai. A hadosztály állásait január 11-én az ellenség 100 harckocsija és két gépkocsizó gyalogezrede támadta. A fasiszták nagy veszteségek árán elfoglalták Zámolyt, és két szovjet ezredet elvágtak hadosztályától. A szovjet harcosok azonban nem vesztették el lélekjelenlétüket. A 11. gárda légídeszantezred 2. lövészzászlóaljának egyik százada például Korobijnyikov hadnagy parancsnoksága alatt a fasiszta harckocsik és gyalogság több rohamát verte vissza. A harcosok inkább elestek, de nem engedték át az ellenséget. Halhatatlan höstettet vitt véghez Jermolajev alhadnagy, az 1963. páncéltörö tüzérezred egyik szakaszparancsnoka. 18 ellenséges harckocsi áttörte a gyalogság harcrendjét, és elérte az ezred tüzelöállásait. Hamarosan kigyulladt kilenc harckocsi. De a tüzéreknek is nagy veszteségeik voltak. Jermolajev szakaszából mindössze ö maga maradt életben, de ö is megsebesült s vérzett. A bátor tiszt felé egy ellenséges páncélos közeledett. Jermolajev megragadta a páncélelhárító gránátot, de súlyos sebesülése miatt elhajítani már nem tudta. Akkor a gránátot két kezébe fogva a harckocsi alá vetette magát. Robbanás hallatszott, és a harckocsi megsemmisült. Jermolajevnek halála után a Szovjetunió Höse címet adományozták. A szovjet katonák bátor és férfias helytállása lehetövé tette, hogy az 5. gárda légideszant-hadosztály visszaállítsa a kiinduló helyzetet. Sem az elsö, sem a második csapás nem hozta meg tehát a kívánt eredményt a hitleristák számára: Bicskén át nem tudtak áttörni Budapest felé. A német parancsnokság azonban nem mondott le arról a szándékáról, hogy felmentse a bekerített budapesti csoportosítást, amelynek helyzete egyre súlyosabbá vált. A Pestet védelmezö csapatok nagy veszteségeket szenvedtek. A megmaradt hitleristák átvonultak Budára, és felrobbantották maguk mögött a Duna-hidakat. Egyre csökkentek az élelmiszeradagok és nagy volt a löszerhiány. A tisztek, a bekerített csapatok reménytelen helyzete ellenére, továbbra is azzal hitegették a katonákat, hogy útban van a segítség. A hitleristák utolsó, harmadik csapásának az az elgondolás volt az alapja, hogy a Velencei-tó és a Balaton között áttörik a szovjet csapatok védelmét, Dunaföldvártól északra elörenyomulnak a Dunáig és ezzel kettévágják a 3. Ukrán Front csapatait. Ezután délröl biztosítva magukat, a Velencei-tó és a Duna között nagy erökkel támadást indítanak Budapest ellen, felmentik a körülzárt csoportosítást, és vele együtt hátba támadják és megsemmisítik a 3. Ukrán Front 46. és 4. gárdahadseregét. A kisegítö csapást Bicskére szándékoztak mérni. Ezután a föeröknek dél felé kellett volna fordulniuk a Duna mentén, és a Nagykanizsa környékéröl keleti irányban támadó 2. páncéloshadsereggel és a Dráva déli partjáról a Duna mentén észak felé nyomuló "F" hadseregcsoport eröinek egy részével együttmüködve szét kellett volna zúzniuk a 3. Ukrán Front 57. hadseregét, a front maradványait vissza kellett volna vetniük a Duna mögé, és hídföt kellett volna birtokba venniük a folyó keleti partján. Az ellenség hozzáértéssel és rejtve készítette elö támadását, s megtévesztette a 4. gárdahadsereg és a 3. Ukrán Front parancsnokságát. A német parancsnokság a 4. SS páncéloshadtestet visszavonta a Bicskétöl északra esö arcvonalról, Komárnóba irányította, itt vonatra rakta (a katonáknak azt mondták, hogy a hadtest a szovjet-német arcvonal középsö részére indult) és Györön keresztül Veszprém környékére szállította. A szovjet hadsereg parancsnoksága helytelenül ítélte meg az ellenség tevékenységét. Azt hitte, hogy a németek megkezdték páncélos csapataik visszavonását nyugat felé, és kiadta az intézkedést, hogy "a felderítök és üldözö osztagok aktív tevékenységükkel" akadályozzák meg, hogy az ellenség elszakadjon a szovjet csapatoktól. Az ellenség szándékának ilyen megítélése csak zavart keltett a tisztek körében. A németek a csapást a január 18-ra virradó éjjelre tervezték a 135. lövészhadtest szakaszán, amely csak egy lövészhadosztályból és egy megerödített körletböl állt. A hadosztály két ezrede az ellenség által áttörésre kiszemelt szakasztól északra foglalt védöállást. Az ellenség csapásmérö csoportosítása 560 harckocsiból és rohamlövegböl állt. Természetesen ilyen eröviszonyok mellett, amihez még a parancsnokság helytelen helyzetmegítélése is járult, a 135. lövészhadtest súlyos helyzetbe került. Az ellenség páncélos csapatai már az elsö napon áttörték a szovjet védelmet és 16-30 kilométert nyomultak elöre. Az ide irányított 18. harckocsihadtest és a 133. lövészhadtest nemcsak hogy nem tudta feltartóztatni az ellenség támadását, hanem öket is elvágták saját csapataiktól. A hitleristák január 19-én átkeltek a Sárvíz-csatornán, és támadásukat keleti irányban továbbfejlesztve másnap reggelre Dunapentele környékén elérték a Dunát, s ezzel a Duna nyugati partján kettévágták a 3. Ukrán Front csapatait. A front csapatai szorongatott helyzetben voltak. A föhadiszállás 1945. január 22-i utasítására sürgös intézkedések történtek a kialakult súlyos helyzet megszüntetésére. A 2. Ukrán Front parancsot kapott arra, hogy Komárno irányában szervezze meg a szívós védelmet, Budapesttöl délnyugatra pedig összpontosítsa a 23. harckocsihadtestet és legalább egy lövészhadtestet, hogy legkésöbb január 25-26-án ellencsapást mérjenek a Velencei-tó és a Duna között Sárosd irányában. A 17. és az 5. légi hadsereg azt a parancsot kapta, hogy támogassa a 4. gárdahadsereget. A 3. Ukrán Front parancsnokságának a 18. harckocsihadtestet fel kellett töltenie harckocsikkal és rohamlövegekkel, továbbá rendeznie kellett a 133. lövészhadtest sorait. Ezeknek az eröknek legkésöbb január 25-26-án ellencsapást kellett mérniük a Sárvíz-csatorna és a Duna közötti Sárosd irányában a 2. Ukrán Front csapataival szemben. Ezzel egy idöben a szovjet csapatoknak a Duna keleti partján, az Adony-Dunaföldvár szakaszon, továbbá a Sárvíz-Balaton szakaszon meg kellett szervezniük a védelmet, és meg kellett akadályozniuk, hogy az ellenség áttörjön a folyó keleti partjára és dél felé. Ez intézkedések következtében megjavult a szovjet csapatok helyzete. A Velencei-tótól keletre és északkeletre, ahol az 1. gépesített és az 5. gárda lovashadtest védett, fellángolt a harc. Ebben különösen kitüntette magát a 11. gárda lovashadosztály 37. gárdaezrede, amely nagy veszteséget okozott az ellenségnek. Az ezred parancsnoka Nyegyilevics örnagy volt. Az ezredben valóban tömegével akadtak hösök. 220 katona és tiszt kapott különféle kormánykitüntetést. Nemcsak a földön dúlt heves harc, hanem a levegöben is. Január 22-én a harcmezö felett a szovjet repülök 33 légiharcot vívtak, ezek során lelöttek 26 ellenséges repülögépet. A szovjet légi hadseregek egy nap alatt 1034 felszállást hajtottak végre. A szovjet katonák rendkívüli hösiessége ellenére az ellenségnek nagy veszteségek árán január 24-én este sikerült elérnie Baracskát. Így csak harminc kilométerre volt a Budán bekerített csoportosítástól, de a következö két napon, amikor még további 10 kilométert nyomult elöre északnyugati irányban, véglegesen kimerültek támadó lehetöségei. Pázmándtól keletre a hitleristákra nézve veszélyes, 5-6 km széles és mintegy 10 km mély zsák keletkezett, amelyben a 3. SS páncéloshadosztály és az 1. páncéloshadosztály csapatai voltak. A szovjet csapatok megállították a németek támadását. Megvoltak a feltételek az ellencsapáshoz, minthogy az eröviszonyok a szovjet csapatok számára kedvezöen alakultak: gyalogságban és tüzérségben 2-3-szoros túleröben voltak, az ellenség csupán harckocsik tekintetében volt jelentéktelen fölényben. Január 26-án estére mindkét csapásmérö csoport felkészült az ellencsapásra, amelynek célja az volt, hogy szétzúzzák a Dunáig elörenyomult ellenséges csoportosítást. E két csoport eröfeszítéseinek egyesítésére a föhadiszállás még január 23-án megparancsolta, hogy a 23. harckocsihadtestböl és a 104. lövészhadtestböl álló északi csapásmérö csoportot adják át a 3. Ukrán Frontnak. A csapásmérö csoportok január 27-én megindult támadása jól haladt, bár az ellenség, különösen az északi szakaszon, elkeseredetten védekezett. De itt is, már az elsö napon, kénytelen volt elrendelni csapatai visszavonulását. A 4. gárdahadsereg balszárnyhadosztályainak pedig január 29-én estére sikerült felszámolniuk a Pázmánd körzetében levö kiszögellést. A következö napokon a 4. gárdahadsereg folytatta támadását e föirányban (Sárosd felé), s ugyanakkor két hadteste Székesfehérvárt is támadta. Ezzel arra kényszerítette az ellenséget, hogy eröinek egy részét a föcsapás irányából elvonja Székesfehérvár körzetébe, és ezzel megkönnyítette csapataink támadását Sárosd ellen. A 26. hadsereg délröl támadó hadtestei az elsö napon 12-16 kilométert nyomultak elöre, és tovább fejlesztették a sikert északi irányban. Február 2-án Adony és Pusztaszabolcs környékén találkoztak a 4. gárdahadsereg és a 25. hadsereg csapásmérö csoportjai, s ennek következtében az ellenség kénytelen volt visszavonulni a Duna nyugati partjáról. Az ezután nyugat felé forduló két hadsereg, továbbá az 57. hadsereg észak felé támadó 135. lövészhadteste, február 7-én estig elérte a Velencei-tó D-Seregélyes-Enying É-Balaton terepszakaszt, s a frontparancsnok utasítására itt átment védelembe. Védelembe mentek át a 4. gárdahadsereg jobbszárnyának és közepének a csapatai is a ZámolySzékesfehérvár keleti széle terepszakaszon. A 3. Ukrán Front január 2-töl február 7-ig tartó harctevékenységének az volt az eredménye, hogy meghiúsította az ellenségnek a szovjet csapatok megsemmisítésére, a bekerített budapesti csoportosítás felmentésére és a Duna menti védelem helyreállítására irányuló szándékát. A szovjet csapatok védelmi tevékenységének sikerét lehetövé tette a nagyfokú manöverezöképesség, a tartalékok (különösen a harckocsiés páncéltörötüzér-magasabbegységek és csapatok) gyors átdobása a veszélyeztetett szakaszokra, a védelmi terepszakaszok gyors kiépítése az ellenség várható támadásának irányában, mindkét front légi hadseregeinek együttmüködése; továbbá az, hogy a 3. Ukrán Front csapatait az ellenség ellencsapásainak idöszakában jelentösen megerösítették a föhadiszállás tartalékaival. A veszélyeztetett szakaszokon a páncéltörö tüzérség sürüsége kilométerenként a 40 löveget is elérte. A rugalmas és ügyes manöverezés az élöerökkel és az eszközökkel, különösen a tüzér-, páncélos és gépesített csapatokkal és magasabbegységekkel lehetövé tette, hogy a szovjet csapatok a föcsapás irányában a legrövidebb idön belül fölénybe kerüljenek az ellenséggel szemben. Amikor a hitleristák a szovjet csapatok elökészített és megszállt új védelmi terepszakaszaiba ütköztek, gyakran voltak kénytelenek abbahagyni támadásukat. Az ellenség csapásainak visszaverésében a földi csapatoknak nagy segítséget nyújtott a 17. légi hadsereg, amely a hadmüvelet egész ideje alatt légi fölényben volt. Ez nem kismértékben járult hozzá a védelmi hadmüvelet sikeréhez. A hadsereg magasabbegységei a kedvezötlen idöjárás ellenére igen aktív légi tevékenységet folytattak. Januárban 16501 felszállást hajtottak végre, ezzel szemben az ellenséges légierö csak 4646-ot. A szovjet repülök e hónapban 327 légiharcot vívtak, s ezekben 281 ellenséges gépet löttek le. A hadmüvelet legfeszültebb pillanataiban az ellenség csapatai ellen tömeges légitámadásokat intézett a 2. Ukrán Front 5. légi hadserege is, amely jól együttmüködött a 17. légi hadsereggel. Mialatt a 3. Ukrán Front súlyos harcokat vívott a külsö arcvonalon, a szovjet csapatok folytatták a bekerített budapesti csoportosítás megsemmisítését. Az ellenség pesti eröit a 2. Ukrán Front csapatainak budapesti csoportja 1944. december 27-töl 1945. január 18-ig megsemmisítette. Budán ezalatt a 3. Ukrán Front 46. hadseregének csapatai a külsö arcvonal eseményei miatt kénytelenek voltak védelembe átmenni. A pesti csoportosítás megsemmisítése után a némileg megváltozott összetételü budapesti csoport (négy lövészhadtest és egy tengerészgyalogos-dandár) azt a feladatot kapta, hogy semmisítse meg az ellenség budai eröit. Ezt a feladatot a január 22-töl február 13-ig terjedö idöszakban hajtotta végre. A bekerített ellenséges csapatokat megsemmisítö szovjet csapatok igen nehéz körülmények között harcoltak. Budapestet, amely az Ausztriába és Dél-Németországba vezetö legrövidebb utakat fedezte, az ellenség erös védelmi körletté építette ki. A városban 110 ellenállási csomópontot és több mint 200 támpontot rendeztek be. Az ellenállási csomópontok rendszerint egy vagy több lakónegyedböl álltak. Ezekben gyárak, üzemek, vasútállomások és nagy épületek is voltak. A támpontokat egy-két épület alkotta az ellenállási csomópontok között. Az erök és harceszközök mozgatására az ellenség messzemenöen igénybe vette a föld alatti létesítményeket: a földalatti vasutat és a csatornákat. A fasiszták minden utcát, minden lakónegyedet és sok házat elökészttettek a tartós védelemre. A bekerített csapatok katonáinak és tisztjeinek tudomására hozták, hogy útban van a 12 német páncélosés gyalogoshadosztályból álló felmentö sereg. A német csapatok személyi állományának túlnyomó többsége kezdetben még elhitte, hogy helyzetük szilárd. Ezzel szemben a kényszerböl harcoló magyar csapatok katonái minden alkalmat megragadtak ahhoz, hogy megadják magukat, átöltözzenek polgári ruhába és elrejtözzenek a lakosság között. Malinovszkij és Tolbuhin marsall, frontparancsnokok a felesleges vérontás elkerülése, a város lakosságának, történelmi és müemlékeinek megkímélése végett december 29-én ultimátumot intéztek a bekerített csoportosítás parancsnokságához, és kapituláció esetén humánus feltételeket ajánlottak fel. Megígérték a német tábornokoknak, tiszteknek és katonáknak, hogy a háború befejezése után szabadon visszatérhetnek Németországba vagy bármely, általuk választott országba; a magyarok azonnal hazatérhetnek, a sebesültek és betegek pedig orvosi ellátásban részesülnek. A német parancsnokság azonban mindenáron folytatni akarta az ellenállást. Steinmetz Miklós századost, a 2. Ukrán Front parlamenterét géppuskatüzzel fogadták és megölték. Osztapenko századossal, a 3. Ukrán Front parlamenterével a hitleristák közölték, hogy nem hajlandók letenni a fegyvert, és visszatéröben hátulról galád módon lelötték. A szovjet tisztek meggyilkolása aljas gaztett volt. A hitleristák semmibe vették a nemzetközi jognak a parlamenterek sérthetetlenségére vonatkozó szabályait. "Ha az ellenség nem adja meg magát, megsemmisítik." Megkezdödött a 188 ezer fönyi helyörség felszámolása. A szovjet csapatok utcai harcokat vívtak, egymás után foglalták el az ellenség támpontjait, pusztították embereit. Ezekben a harcokban is, mint mindig, önfeláldozóan küzdöttek a kommunisták, akiknek a példája magával ragadta a többi katonát. A 109. gárda lövészhadosztály 306. gárda lövészezredének 2. zászlóaljára rárontott egy ellenséges gyalogoszászlóalj harckocsik támogatásával. A csapás az egyik századot érte, amelynek még nem volt ideje arra, hogy beássa magát az elért terepszakaszon. Az ellenséges túlerö elöl a század megkezdte a visszavonulást. Az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség oldalba támadja az ezred jobbszárnyát. Ekkor azonban Koncsickij hadnagy, a 2. gárda lövészzászlóalj pártszervezöje egy csoport kommunistával lesállást foglalt egy házban a hitleristák elönyomulásának útvonalán. A fasiszták váratlanul géppisztolyés golyószórótüzet kaptak. Miután nagy veszteségeket szenvedtek, megálltak, majd megkezdték a visszavonulást. Koncsickij hadnagy csoportja élén az ellenségre vetette magát. A bátor kommunistát a század valamennyi harcosa követte. A helyzetet visszaállították. Hösként viselkedtek az 5. gárda tüzérhadosztály 259. gárda ágyús ezrede 2. ütegének tüzérei. A kommunista Bovt tizedes lövegparancsnok és beosztottjai hét napon át éjjel-nappal elkeseredett harcot vívtak. Január 8-án az a lövészszázad, amelyet Bovt tizedes kezelöszemélyzete támogatott, nehéz helyzetbe került: az egyik sarokházban lapuló fasiszták golyószóróés géppisztolytüzzel elvágták töle a zászlóalj föeröit. A tüzérek ekkor a gyalogosok segítségére siettek. Az erös tüz ellenére nyílt tüzelöállásba vontatták nehézlövegüket, és 200 méterröl közvetlen irányzással megsemmisítették az ellenséges fészket. Így a század szabadon mozoghatott. A szovjet egységek és magasabbegységek az ellenség elkeseredett ellenállását leküzdve elörenyomultak, s egymás után foglalták el a lakónegyedeket. Az ellenség helyzete napról napra rosszabbodott. Január 26-a. után már semmi reménye sem volt rá, hogy a gyürüt áttörheti. A katonák éheztek. Február 1-töl kezdve napi 75 gr kenyeret kaptak. A bekerített csoportosítás parancsnoksága elhatározta, hogy mindenáron kitör a gyürüböl. Február 12-ére virradó éjjel mintegy 16 ezer német katona és tiszt nagy veszteségek árán átvágta magát északnyugati irányban, és eljutott Perbálig, ahol február 14-én estig megsemmisítették öket. A szovjet csapatok a Budán levö szétszórt ellenséges csoportokat teljesen szétzúzták, mintegy 33 ezer foglyot ejtettek, és február 13-ára megtisztították a fövárost az ellenségtöl. A bekerített ellenséges csoportosítás megsemmisítésében döntö szerepet játszott az 5. légi hadsereg. Bár a levegöböl nehéz volt tájékozódni az ellenség védelméröl, a szovjet légierö hatásos támadásokat intézett a német támpontok ellen. Különösen kitüntették magukat a repülök mesterlövészei, akik a csatarepülögépekröl a támadás elött gondosan tanulmányozott kis objektumokra tüzeltek. A repülögépcsoportokat a légieröknek a lövészcsapatok harcrendjében tartózkodó összekötö tisztjei vezették rá az egyes objektumokra. A szovjet csapatok peremvonalát rakétákkal jelezték. Sikeres volt a légi blokád megszervezése: megfosztotta az ellenséget annak lehetöségétöl, hogy légi úton biztosítsa budapesti csapatainak ellátását. Ez meggyorsította a bekerített csoportosítás fegyverletételét. A 2. Ukrán Front csapatai 1944. december 27-töl 1945. február 14-ig mintegy 50 ezer ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg, és több mint 138 ezer foglyot ejtettek. A szovjet kormány nagyra értékelte a szovjet csapatok sikereit a budapesti hadmüveletekben. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége 1945. június 9-i rendeletével emlékérmet alapított "Budapest bevételéért" felirattal. Ezt mindenki megkapta, aki részt vett a városért vívott harcban. Sok egységet és magasabbegységet a "Budapesti" névvel tüntettek ki. Az illegális kommunista párt a budapesti hadmüvelet idején megszervezte a nép tömeges önvédelmét a hitleristák embertelen cselekedeteivel szemben, akik Magyarországot pusztasággá akarták változtatni. Debrecenben, Nyíregyházán, Szolnokon és Kecskeméten a fasiszták sok üzemet megsemmisítettek, köztük közmüveket is. Sok városból és faluból majdnem minden élelmiszert elszállítottak. A falvakból, még a nagybirtokokról is, elhajtották az állatokat. A lakosságot a katonai szervek, a tisztek és katonák egyaránt kifosztották. A 6. német hadsereg november 21-i parancsában ez állt: "Az utóbbi idöben tömegjelenséggé vált az, hogy a német katonák fosztogatják a magyar lakosságot . . . A katonák sok csomagot küldenek haza, amelynek tartalmát rablással szerezték. Többek között bundákat, rádiókészülékeket, nöi fehérnemüt, ágynemüt, órákat és egyéb holmikat küldenek." A fasiszta parancsnokság és a Szálasi-kormány megpróbálta megszervezni a magyarok tömeges kitelepítését. Minden 19-49 éves férfi köteles volt jelentkezni a hadseregbe. A 17-19 éves fiúkat elhurcolták Németországba és katonai egységekbe osztották be. A megszállóknak és nyilas csatlósaiknak ez az önkénye a magyar dolgozó tömegek ellenállásába ütközött. A munkások Miskolcon, Diósgyörött és más városokban nem hajtották végre a német hatóságok kiürítési rendeleteit. Amikor a hitleristák a lakosok, föleg a munkások elhurcolása végett razziákat rendeztek, azok a környezö tanyákra menekültek, vagy elrejtöztek az erdöben. A parasztok megtagadták a beszolgáltatást, elrejtették az élelmiszereket, elhajtották az erdöbe az állatokat. A német parancsnokság kénytelen volt beismerni, hogy a kiürítési parancsot nem hajtják végre. Fretter-Pico tábornok Friessnerhez, a "Dél" hadseregcsoport parancsnokához intézett november 7-i jelentésében ezt írta: "A kapott jelentések és személyes megfigyelésem alapján megállapítom, hogy a magyar kormány kiürítési rendeletét csak igen kevés ember hajtja végre (elsösorban a magas rangú hivatalnokokról, tökésekröl és földbirtokosokról van szó a szerk.) . . . Azokat, akik kimennek, különösen a fiatalkorú férfiakat, a háború elhúzásával vádolják. Ezeket az embereket még a csendörség is a háború halogatóinak nevezi." A magyarok szabotálták az erödítési munkát, amelyre a német hatóságok vezényelték öket. Budapest nyilas polgármestere kijelentette, hogy a fövárosi lakosok többsége nem volt hajlandó kimenni munkára. November 22-i jelentésében megállapította, hogy Csepelröl egy ember sem ment ki munkára, Pesterzsébetröl két nap alatt 2500 helyett 100-an, Kispeströl 2500 helyett 400-an vonultak ki. Vidéken is ugyanez volt a helyzet. A hadmüveleti terület fasiszta kormánybiztosa, amikor országos viszonylatban adatokat közölt az erödítési munkák szabotálásáról, egyúttal azt is megállapította, hogy az elfoglalt területen a lakosság töle telhetöen segít a Vörös Hadseregnek. A népi ellenállás egyik formája az volt, hogy a katonák tömegesen szöktek meg a fasiszta hadseregböl, nem voltak hajlandók német alakulatokban szolgálni. A lakosság segítette a katonaszökevényeket és azokat, akik nem akartak bevonulni a hadsereghez. A német fasisztákkal és magyar cinkosaikkal szemben kibontakozott ellenállás legfejlettebb formája Magyarországon is a kommunista párt által életre hívott és vezetett partizánmozgalom volt. A budapesti hadmüveletek idején az ellenség mögöttes területein egyre jobban kibontakozott ez a mozgalom. Budapesten és a peremvárosokban a harcot a párt központi bizottsága mellett müködö katonai bizottság vezette. Itt vívták eredményes harcukat a föként ifjúmunkásokból álló fegyveres csoportok. Különösen kitüntek a Fehér Lajos vezette akciógárdák, a Földes László parancsnoksága alatt tevékenykedö újpesti kommunisták csoportja, továbbá a köbányai partizáncsoport. A fövárosi partizánok több ízben elvágták az összeköttetést Budapest és Vác között, megtámadták a német és magyar fasiszta csoportokat. A mintegy 100 föböl álló újpesti osztag Újpesten és Rákospalotán müködött. Különösen azzal szerzett érdemeket, hogy megakadályozta az üzemek lerombolását. A föváros délkeleti részén a kispesti osztag tevékenykedett. A miskolcí MOKAN-partízánosztag, amelynek mintegy 150 tagja volt, megakadályozta a Miskolc környéki üzemek berendezésének kiszállítását az országból. De nemcsak harcolt, hanem propagandamunkát is végzett a miskolci és diósgyöri üzemekben. A salgótarjáni bányavidéken a Nógrádi Sándor vezette partizánosztag harcolt a német fasiszta megszállók ellen. A Bükk hegységben Szönyi partizáncsoportja ereszkedett le. A csoport tagjai a csendörökkel folytatott tüzharcban haltak hösi halált. É szak-Erdély hegyeiben három partizáncsoport harcolt. Kommunista bányászok által szervezett partizánosztag harcolt a Dunától nyugatra, a pilisi hegyekben és a Bakonyban. A legnagyobb partizánosztag, az Uszta Gyula vezette Rákóczi Ferenc-osztag a hitleristák mögöttes területén több nagyszabású diverziót hajtott végre. A nyilas hatóságok jelentései megemlítik, hogy szeptember 18. és november 1. között a partizánosztagok vidéken 22 esetben robbantottak fel vonatot, 34 esetben került sor fegyveres összetüzésre (örök, járörök megtámadására), és sokszor elvágták a távbeszélövonalakat. Jóllehet a magyar partizánok tevékenysége korlátozott volt, mégis nagy politikai és erkölcsi hatást gyakorolt a dolgozókra. Az a puszta tény, hogy léteznek partizánosztagok és hallani tevékenységükröl, erösítette a magyar nép ellenállását. Egészében véve azonban a magyarországi antifasiszta fegyveres ellenállás nem öltött nagy méreteket. A harctevékenységen kívül a partizánoknak a lakosság körében folytatott felvilágosító munkája volt különösen nagy jelentöségü. Egyes osztagok, például a Petöfi-osztag és Nógrádi Sándor osztaga röpcédulákat terjesztettek. Magyar források szerint a partizánosztagok 2000-2500 tagot számláltak. És bár, mint már említettük, lényeges és közvetlen katonai segítséget nem nyújtottak a szovjet csapatoknak, müködésük erkölcsi-politikai jelentösége nagy volt. Budapest felszabadításában a Vörös Hadsereggel együtt magyar katonák és tisztek is részt vettek. Ezek kezdetben önálló századokban harcoltak, s a szovjet ezredek kötelékében rohamozták a Déli pályaudvart, a Gellérthegyet és a citadella környékét. Késöbb a budai harcok alatt ezekböl a századokból megalakult a mintegy 2500 fö létszámú Budai Önkéntes Ezred. Parancsnoka Variházy Oszkár alezredes volt. A Budáért vívott harcokban az ezred mintegy 600 embert veszített. A Budai Önkéntes Ezrednek a magyar föváros felszabadításában való részvétele erkölcsileg és politikailag igen nagy jelentöségü volt. Sok magyar hazafi élete kockáztatásával segítette a szovjet katonákat. Nemes cselekedet füzödik a Szabó házaspár Szabó Lajos és felesége -, valamint Klein János és Árpád apa és fia nevéhez. 1944 novemberében megszöktettek a budapestí rabkórházból négy szovjet hadifoglyot: Kovalenko és Szultanov tiszteket, Szolosenko törzsörmestert és Malisev tizedest. Mindannyian súlyos sebesüléssel estek fogságba. A magyar hazafiak a hitleristáktól megszállt Budapesten 53 napon át bujtatták a szovjet katonákat. Több ízben is rejtekhelyet kellett változtatniuk, míg végre azt a kerületet, amelyben rejtöztek, felszabadította a Vörös Hadsereg. Miután a szovjet csapatok a pesti lakónegyedeket megtisztogatták, helyreállt a városban a megszokott élet. Buda ostroma még tartott, amikor a pesti lakosok már elöjöttek a pincékböl, ahol a harcok alatt rejtöztek, és megkezdték az utcák és terek megtisztítását. A város felszabadított kerületeiben megalakultak a Magyar Kommunista Párt legális kerületi szervezetei, megkezdte tevékenységét a szociáldemokrata párt, a szakszervezetek, a kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt. A hitleristák által kifosztott városi lakosság nyomorgott. A szovjet parancsnokság erejéhez mérten segített. Sok budapesti gyermeket mentettek meg az éhhaláltól a szovjet katonák, akik megosztották velük kenyerüket. A hosszú ideig elhúzódó budapesti és magyarországi harcokért, a város ezzel elkerülhetetlenül együtt járó pusztulásáért, a lakosok áldozataiért és minden nélkülözéséért erkölcsileg nemcsak a német fasiszta parancsnokság, hanem Magyarország vezetö körei is felelösek voltak. A magyar csapatok (különösen a Budapest távoli megközelítési útjait fedezö 3. magyar hadsereg) már október elsö felében, még Szálasi hatalomra jutása elött utat nyithattak volna a szovjet csapatoknak a fövárosba, fegyverüket a megszállók ellen fordíthatták volna, és támogathatták volna a Vörös Hadsereget a megszállók gyors elüzésében. Ez katonai szempontból teljesen reális lett volna. Politikailag is megvolt rá a lehetöség, amit az is bizonyít, hogy Faraghó tábornokkal az élén magyar kormányküldöttség utazott Moszkvába. A magyar vezetö körök azonban végül is nem használták ki a kedvezöen alakuló helyzetet arra, hogy kilépjenek a háborúból. Ezzel a népet szükségtelen áldozatokra, a fövárost pedig pusztulásra kárhoztatták. Azért történt ez így, mert a burzsoázia és a földbirtokosok önzö osztályérdekeiket a nemzeti érdekek fölé helyezték. Mialatt a 2. Ukrán Front budapesti csoportját a fövárosban bekerített ellenséges erök megsemmisítése kötötte le, a front Csehszlovákiában harcoló föeröi csak igen lassú ütemben nyomultak elöre. Ennek fö oka az volt, hogy a Front jobbszárnyán nehéz helyzet alakult ki. A szomszédos front novembertöl kezdve az Ondava folyónál állt. Az ellenség ezt kihasználva észak felöl veszélyeztette a 2. Ukrán Front jobbszárnyát. December 31-én megérkezett a föhadiszállás direktívája: "Abból a célból, hogy a 4. Ukrán Front balszárnyának és a 2. Ukrán Frontjobbszárnyának csapatai elérjék a Poprád és a Garam folyó vonalát", e frontok belsö szárnyán levö hadmüveleti magasabbegységekkel egybehangolt csapásokat kell mérni, a 4. Ukrán Front eröivel a Smolník-Spislsá Nová Ves (Igló) irányában Kosicét (Kassát) megkerülve, a 2. Ukrán Front eröivel pedig Roznavára és Dobsinára. A frontok megkezdték e feladat végrehajtását, támadásuk azonban lassan haladt. A föirány eseményei öt szovjet front támadása, a január 12-14-én megkezdett kelet-poroszországi és visztula-odera hadmüvelet lényeges befolyással voltak a helyzetre a 4. és a 2. Ukrán Front csatlakozásánál. A 4. Ukrán Front, amely egész sávjában támadt, csapást mért a balszárnyon a Kosice-PopradRuzomberok irányában. E szárny csapatai 50-60 kilométert nyomultak elöre és elérték a Presov (Eperjes)-Kosice terepszakaszt. Január 28-29-én elfoglaltak néhány várost a Poprád völgyében. Ezek a sikerek megkönnyítették a 2. Ukrán Front balszárnycsapatainak a támadását. Január 26-án elérték a Dobsina-Lisovec-Lucenec (Losonc) Ny terepszakaszt, a hónap végére pedig a BreznoNemce D arcvonalat. Februárban, egészen a budapesti ellenséges csoportosítás felszámolásának befejezéséig az arcvonal jobbszárnyán nem történt lényeges változás. A magyarországi hadmüveletekben szervezetten müködtek a csapatok hadtápszerveí. Annak ellenére, hogy a csapatok ellátása a hosszúra nyúlt utánszállítási vonalak és a vasúti nyomtávkülönbség miatt óriási nehézségekbe ütközött, a hadtápintézetek és csapatok feladatuk magaslatán álltak. Megszervezték a szállítást a nyugat-európai nyomtávú vasútvonalakon, helyreállítottak sok országutat és jól megszervezték a gépkocsiszállítást. A Vörös Hadsereg hadtáp-csoportfönöksége és intézetei alkotó kezdeményezéséröl tettek tanúbizonyságot a csapatok anyagi ellátását illetöen. Fontos lépések történtek például annak érdekében, hogy a csövezetékeket felhasználják a csapatok üzemanyag-utánpótlására. A ploesti-buzáu-bráila-galali-renyi irányban 1945 januárjában két csövezeték kezdte meg müködését napi 1000 tonna áteresztöképességgel. Ez lehetövé tette az Ukrán Front üzemanyag-ellátásának megjavítását. A szovjet hadtápszervek alkotó tevékenységét bizonyítja a teherszállítás megszervezése a Dunán át 1944-1945 telén. A december 25-én megkezdödött jégzajlás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy elvágja a Duna jobb partján levö csapatok és a hadtáp összeköttetését. A helyzetet az mentette meg, hogy Baja környékén a felrobbantott híd pilléreire a hadtápalakulatok drótkötélpályát erösítettek. Ezen 12-13 óra alatt 300-350 tonna terhet továbbítottak. Miután a jég megállt, a 3. Ukrán Front útfenntartó csapatai átjárót készítettek a jégen és a jégre könnyü csövezetéket fektettek. Január utolsó tíz napjában 9 tonna üzemanyagot szivattyúztak át rajta. A csapathadtáp dolgozói önfeláldozó munkával a támadó csapatokat mindennel ellátták, amire a harcban szükségük volt. * 1945. Február 13-án befejezödött a Magyarország felszabadításáért 108 napon át vívott harc második szakasza. Ezalatt a szovjet csapatok átkeltek két nagy folyón a Dunán és a Tiszán -, Magyarország területének mintegy kétharmadát megtisztították a hitlerista megszállóktól, és felszabadították Budapestet. A "Dél" hadseregcsoport súlyos vereséget szenvedett. Bár páncélosés gépesített hadosztályai számát január 5-ig 16-ra növelte (a budapesti hadmüveletek megindulásakor kilenccel rendelkezett), nem tudta végrehajtani fö feladatát: Budapest körzetének tartását, a 3. Ukrán Front csapatai megsemmisítését a Duna nyugati partján, a tartós védelem kiépítését a folyó mentén, és a hadászati szempontból fontos Bécs-Budapest-Graz háromszög minél hosszabb ideig való tartását. A "Dél" hadseregcsoportban összpontosított jelentös erök azonban lelassították a szovjet csapatok támadásának ütemét. A hadmüvelet egész ideje alatt mindössze 120-140 kilométert nyomultak elöre. A budapesti hadmüvelet fontos eredménye volt, hogy a német parancsnokság nagyszámú csapatot, különösen páncélosés gépesített hadosztályokat kényszerült átdobni a délnyugati hadszíntérre. Ennek következtében a szovjet-német arcvonalon levö ellenséges páncélosés gépesített hadosztályok fele a Kárpátoktól délre harcolt. És mindez olyan idöben, amikor a Vörös Hadsereg a Kárpátoktól északra, a föirányban, a varsó-berlini irányban támadásba ment át. A német hadvezetés a Budapest körzetében összpontosított páncélosés gépesített hadosztályoknak igen fontos szerepet szánt. Úgy vélte, hogy azok megállíthatják a szovjet csapatokat, söt visszaszoríthatják a Duna mögé, és rendkívül csodálkozott, amikor ez nem következett be. Friessner, a "Dél" hadseregcsoport volt parancsnoka, az 1944-ben és 1945 elején Romániában és Magyarországon lezajlott eseményekkel foglalkozó könyvében azt írja, hogy Guderian, a szárazföldi csapatok vezérkari fönöke a budapesti harcok alatt kijelentette: "nem tudja megérteni, miért nem lehet feltartóztatni az ellenséget annak a páncélos armadának a segítségével, amelyet itt (Magyarországon a szerk.) olyan mértékben összpontosítottak, amilyenre még nem volt példa a keleti arcvonalon". A budapesti hadmüvelet mindkét front katonáitól, tisztjeitöl és tábornokaitól óriási fizikai és erkölcsi eröfeszítést követelt. Elegendö, ha megemlítjük, hogy 1944-ben egyetlen támadó hadmüveletben sem kellett olyan elkeseredett védelmi harcokat vívni, mint a budapestiben, és egyik nagy ellenséges csoportosítás bekerítése és megsemmisítése sem tartott annyi ideig. A feladatok végrehajtásában nagy érdemük volt a politikai szerveknek, a pártés Komszomolszervezeteknek. A hadmüvelet alatt az egész pártpolitikai munka az Állami Honvédelmi Bizottság 1944. október 27-i rendeletének és a szovjet parancsnokság parancsainak végrehajtását szolgálta. A politikai nevelömunka során nagy gondot fordítottak arra, hogy minden harcos tudatában legyen a Vörös Hadsereg nagy felszabadító küldetésének, világosan lássa: minden erejét latba kell vetnie, hogy Németország utolsó csatlósának területén megsemmisítsék a német fasiszta csapatokat. Mivel a visszavonuló ellenség diverziós csoportokat hagyott hátra a szovjet csapatok mögöttes területén, fokozott éberségre volt szükség. A politikai szervek és a pártszervezetek nagy jelentöséget tulajdonítottak annak, hogy a kommunisták élen járjanak a harcban. Sok példát említhetnénk arra, hogy a harc nehéz pillanataiban a kommunisták "A hazáért!" kiáltással hogyan törtek rá az ellenségre és ragadták magukkal alegységüket. A szovjet katonák harctéri höstetteinek híre rendszerint hamarosan eljutott a katonatömegekhez. E célból a szóbeli agitáció különbözö formái mellett messzemenöen alkalmazták a harci röplapokat, a "Villám" röplapokat, az "Add tovább" lapokat és a "Dicsöség a hösöknek" lapokat. A szovjet katonák Magyarország területén való elörenyomulásuk közben találkoztak olyan szovjet polgárokkal, akik megszabadultak a fasiszta rabságból. Ezeknek a hitleristák megalázó és bestiális cselekedeteiröl szóló elbeszéléseit az agitátorok arra használták fel, hogy a harcosokat az ellenséggel szemben izzó gyülöletre neveljék. A körülzárt Budapesten vívott utcai harcokban nagy szerepet játszottak a rohamcsoportok. A parancsnokok és a politikai munkások a rohamcsoportok tagjaiban olyan kiváló harci tulajdonságokat fejlesztettek ki, mint a bátorság, a kezdeményezés, a katonai leleményesség, az elszigetelt helyzetben való önálló cselekvés stb. 1945 januárjában, amikor Budapesttöl nyugatra és délnyugatra elkeseredett harcok dúltak, különösen erösödött a pártpolitikai munka. Sok hadosztály és néhány hadsereg, köztük a 7. gárdahadsereg részt vett a volgai csatában és gazdag tapasztalatokat szerzett nemcsak a támadó-, hanem a védelmi harcokban is. A tisztek és a tapasztalt frontkatonák beszélgetéseket rendeztek ilyen témákról : "A szovjet harcos feladatai védelemben", "A katonának, aki jól beássa magát, nem kell félnie az ellenséges harckocsitól". Ismét feltüntek a jelszavak: "Egy lépést sem hátrálunk!" "Mindhalálig kitartunk!" Meg kell említenünk a magyarországi harcok folyamán végzett politikai munka egyik sajátosságát. Csapatainknak Magyarország területén idönként rendkívül nehéz körülmények között, nagy ellenséges erök ellen kellett harcolniuk. Ezt sok katona, söt tiszt is egyszerüen nem értette: hogyan lehetséges az, hogy az 1943-1944. évi roppant sikerek után ilyen nehézségekbe ütközhetnek. Meg kellett magyarázni a harcosoknak, hogy a 2. és 3. Ukrán Front csapatai azzal, hogy nagy ellenséges eröket vonnak magukra, megkönnyítik a Vörös Hadsereg feladatának végrehajtását az 1945. évi téli hadjárat föcsapásának irányában. Amikor a szovjet csapatok január közepén támadásba mentek át a varsó-berlini irányban, a 3. Ukrán Front újságja ezt írta: "3. Ukrán Front katonái! Joggal lehettek büszkék rá, hogy a német területrablókra Magyarországon mért csapásaitok egyik elöfeltételét teremtették meg a Vörös Hadsereg mostani (a varsó-berlini irányban indított a szerk.) támadásának." 5. Magyarország kilépése a háborúból A Magyarország felszabadításáért vívott harc második szakaszában további lényeges változások történtek az ország politikai életében. Miután a szovjet csapatok Magyarország keleti és középsö területeiröl kiüzték a német fasiszta csapatokat, a kommunista párt a teljes politikai szabadság légkörében megkezdte munkáját. 1944. november 9-én Szegeden értekezletet tartott a Magyar Kommunista Pártnak az a központi szerve, amelyet a kommunisták az ellenségtöl megtisztított területen létesítettek. Az értekezleten a felszabadult területek több nagy helyi szervezetének képviselöi is részt vettek. Egyes pártmunkások felszólalásairól, akik azt javasolták, hogy proletárdiktatúrát kell létesíteni, a tanácskozás álláspontja az volt, hogy a párt közvetlen feladata az adott pillanatban nem a szocializmus építése, hanem az ország teljes felszabadítása a német hódítók uralma alól, és a demokratikus Magyarország megteremtése. A német megszállók ellen folytatott küzdelem során széles körü demokratikus összefogást kell létrehozni: a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot. "Nem burzsoá-kapitalista demokráciát akarunk, hanem népi demokráciát mondta Révai József, a Magyar Kommunista Párt vezetöségének tagja, a kommunisták november 19-i szegedi gyülésén -, ahol a nép szabadságjogai nem írott malaszt, ahol a föld a parasztoké, ahol meg van semmisítve a magyar földbirtokos osztály, ahol az államhatalom szervei a nép kezében vannak . . . Elöbb vagy utóbb sor kell hogy kerüljön az egész magyar tökésosztállyal való leszámolásra. Független Magyarország nélkül, magyar demokrácia nélkül, a föld felosztása, a parasztok kezére juttatása nélkül nem tudunk felkészülni erre a harcra." Ezek voltak a kommunista párt közvetlen, soron levö feladatai. Végrehajtásuk szempontjából elsörendü fontossága volt a demokratikus pártok, az összes antifasiszta erök és szervezetek széles körü egyesülésének. E célból a magyar kommunisták javasolták a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front létrehozását. 1944. december 2-án Szegeden ez meg is alakult. Az új összefogásban a Magyar Front korábbi négy pártján kívül a Polgári Demokrata Párt és a szakszervezetek is részt vettek. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front a Magyar Frontnál átfogóbb szervezet volt, feladata is kiszélesedett. A Magyar Front fö célkitüzése elsösorban az volt, hogy felszabadítsa az országot a német fasiszta megszállók uralma alól, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front a megszállók teljes kiüzése mellett elsösorban már az új társadalmi rend megteremtéséért harcolt. Politikai platformja a "Nemzeti újjászületés programja" volt, amelyet a kommunista párt dolgozott ki és a Néplap 1944. november 30-i száma közölt. A kommunista párt volt az egyetlen párt az országban, amely mozgósítani tudta a magyar népet, hatékony programot tudott adni az új élet építéséhez. Ezt az okmányt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front minden pártja és szervezete elfogadta. Szegeden december 3-án a dolgozók tömeggyülése jóváhagyta a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programját. A program fö követelései a következök voltak: segítség a Vörös Hadseregnek a német megszállók kiüzésében; a hazaárulók és háborús bünösök felelösségre vonása; a nép politikai szabadságjogainak, köztük az általános, titkos, egyenlö választásnak a biztosítása; az államgépezet megtisztítása a népellenes áruló elemektöl, a sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság visszaállítása. A program fö társadalmi-gazdasági követelései: széles körü földreform, amely lényegében megszünteti a feudális földtulajdont; a kartellek és nagybankok állami ellenörzés alá vétele; az olajmezök, szénés bauxitbányák, ércbányák és erömüvek államosítása; a nyolcórás munkanap bevezetése. A program külpolitikai része követelte, hogy Magyarország létesítsen szoros barátságot a Szovjetunióval és teremtse meg a jószomszédi viszonyt és az együttmüködést a környezö országokkal, valamint Angliával és az Egyesült Államokkal. Végül javasolta, hogy a demokratikus pártok képviselöiböl és antifasiszta hazafiakból minden helységben alakítsák meg a nemzeti bizottságot, mint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szervét, és hívják össze a nemzetgyülést, hogy kidolgozza az alkotmányt és megalakítsa az Ideiglenes Kormányt, amely a helyi nemzeti bizottságokra támaszkodik és a nemzetgyülésnek felelös. Ezt a programot december 5-én a debreceni dolgozók gyülése is elfogadta. Itt is, akárcsak Szegeden, megalakult a nemzeti bizottság. Északkelet-Magyarország felszabadulása után a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front központját áthelyezték Debrecenbe, de a szegedi bizottság továbbra is fontos szerepet játszott. Mindkét bizottságnak a szegedinek és a debreceninek nagy érdeme volt az Ideiglenes Nemzetgyülés összehívásában, amely fontos mérföldkövet jelentett az új, demokratikus Magyarország építésében. December 12. és 20. között a felszabadított városokban és a nagyközségekben megalakultak a nemzeti bizottságok. E bizottságok által rendezett nyilvános gyüléseken 230 küldöttet választottak az Ideiglenes Nemzetgyülésbe. A nemzetgyülés december 21-én tartotta elsö ülését Debrecenben. Küldöttei munkásokból, parasztokból, demokratikus értelmiségiekböl, a városi kispolgárság képviselöiböl és a németekkel szakított nagyburzsoázia képviselöiböl álltak. Közülük 72-en a kommunista párt tagjai, a többiek a függetlenségi frontban részt vevö más pártok, illetve a szakszervezetek képviselöi, valamint pártonkívüliek voltak. Az Ideiglenes Nemzetgyülés már az elsö napon kiáltványt fogadott el, amelyben megállapította, hogy "kezébe veszi a gazdátlanul maradt ország ügyeinek intézését, mint a nemzeti akarat kifejezöje, a magyar szuverenitás birtokosa". A kiáltvány meghirdette a földreformot is: "Földhöz juttatunk sok százezer föld nélküli és szegényparasztot, hogy gyarapítsuk a magyar nemzeti eröt . . ." A néphez és a katonákhoz fordulva kijelentette: "Ne engedelmeskedjetek a bitorló Szálasi-kormánynak! . . . Fordítsátok fegyvereiteket a német elnyomók ellen, támogassátok a felszabadító Vörös Hadsereget, csatlakozzatok a magyar szabadságharchoz . . ." Az Ideiglenes Nemzetgyülés december 22-én megválasztotta az Ideiglenes Kormányt, amelynek miniszterelnöke Miklós Béla vezérezredes lett. A kormányban a szociáldemokrata pártnak és a kisgazdapártnak két-két, a kommunista pártnak három, a Nemzeti Parasztpártnak egy képviselöje volt, négy miniszter pedig egyik párthoz sem tartozott. A kormány tagjainak többsége nem volt igazi híve a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programjának, de feltétlenül számolniuk kellett a helyzettel, a nép követelésével, többek között a parasztság évszázados földéhségével. A burzsoázia és a földbirtokosok képviselöi manöverezö taktikát folytattak: hozzájárultak egyes részreformokhoz abban a reményben, hogy a tehetös osztályoknak sikerült megörizniük gazdasági és politikai pozícióikat. Nyíltan nem merték elvetni a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programját, nehogy leleplezödjenek a nép elött. Az elsö kormánynyílatkozat megállapította, hogy a kormány ténykedése a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programján alapszik. Ez azonban, mint az 1945-1946. évi események megmutatták, a nemzetgyülés jobbszárnya és a jobboldali szociáldemokraták részéröl képmutatás volt. Az Ideiglenes Kormány nyilatkozata kimondta, hogy szakít a fasiszta Németországgal, és arra törekszik, hogy mihamarabb megkösse a fegyverszünetet a Szovjetunióval és szövetségeseivel. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-án valóban megszakította Németországgal a diplomáciai viszonyt, és hadat üzent neki. Ennek a lépésnek nagy belpolitikai és nemzetközi jelentösége volt. Az Ideiglenes Nemzetgyülés összehívását, az Ideiglenes Kormány megalakítását és e szervek által hozott legfontosabb törvényeket a magyar nép az egész felszabadult területen lelkesen fogadta. A lakosság tömeggyüléseken hagyta jóvá az új kormány platformját. Ismert magyar burzsoá emigránsok is támogatták a kormányprogramot. Ugyancsak helyeselte a magyar állam sok olyan képviselöje is, aki az 1944 márciusi vagy októberi események miatt megszakította kapcsolatát a kormánnyal. Az új államhatalom megteremtése óriási hatással volt Magyarország egész életére. A népi demokratikus hatalom elsösorban az imperializmus és a fasizmus, a német megszállókkal együttmüködö földbirtokosok és tökések ellen irányult. Január elején Moszkvába érkezett a magyar kormányküldöttség. A január 18-tól 20-ig tartó megbeszélések a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok, valamint Magyarország közti fegyverszüneti egyezmény aláírásával értek véget. Az egyezmény legfontosabb kikötései a következök voltak: Magyarország kötelezi magát, hogy legalább nyolc gyalogoshadosztályt állít fel megerösítö eszközökkel, s az a Szövetséges (Szovjet) Föparancsnokság vezetése alatt részt vesz a háborúban, ezenkívül rendelkezésre bocsátja a szükséges anyagi eszközöket (pénzt, szállító eszközöket, élelmiszert, üzemanyagot stb.). Magyarország lemond Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia 1937. december 31-e után megszállt területeire vonatkozó minden jogáról, kötelezi magát, hogy minden elhurcolt anyagi értéket visszaszolgáltat a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának. A magyar kormány kötelezettséget vállalt, hogy feloszlatja az országban levö fasiszta szervezeteket. A békeszerzödés megkötéséig a könyvkiadást és terjesztést, a mozik és színházak programját, valamint a rádióállomások és hírközlö szervek munkáját elözetesen meg kellett beszélni a szovjet Legfelsöbb Föparancsnoksággal. Magyarország minden, az arcvonaltól 50-100 kilométerre esö területén helyre kellett állítani a polgári közigazgatást. A polgári hatóságok kötelesek voltak végrehajtani a szovjet parancsnokság utasításait. Végül az egyezmény 18. cikkelye kimondta, hogy a fegyverszüneti feltételek végrehajtásának ellenörzésére a Szövetséges (Szovjet) Föparancsnokság vezetésével Szövetséges Ellenörzö Bizottság müködik az országban. A fegyverszüneti egyezménynek nagy jelentösége volt az ország jövöje szempontjából. Szilárdan megalapozta a valóban független, demokratikus Magyarországot, felszámolta az imperialista megszállási rendszert a Magyarországgal szomszédos országokban, és érvénytelennek nyilvánította a hitleristák "területadományait". Magyarország szuverenitását az egyezmény érvényességének idötartamára részben korlátozta a Szövetséges Ellenörzö Bizottság, amelynek müködése azt a célt szolgálta, hogy Magyarországon gyökerestöl kiírtsa a fasizmust és támogassa a valóban demokratikus rendet. Ezzel a bizottság nagy segítséget nyújtott az ország demokratikus eröinek az új hatalom megteremtésében. A bizottság müködése azt is elösegítette, hogy Magyarország normális kapcsolatokat építsen ki a szomszédos államokkal. A fegyverszüneti egyezmény óriási jelentösége abban állt, hogy segített a magyarországi demokratikus eröknek aláaknázni a belsö reakció állásait. A Magyar Kommunista Párt ügyesen kihasználta azokat az új lehetöségeket, amelyek annak következtében álltak elö, hogy a Vörös Hadsereg az ország nagy részét felszabadította. Az ország demokratikus eröinek tömörítéséért harcolva a párt döntö szerepet játszott az Ideiglenes Nemzetgyülés összehívásában, az Ideiglenes Kormány megalakításában és az új Magyarország elsö, legfontosabb törvényeinek meghozatalában. A kommunista párt munkájának volt még egy fontos eredménye. Mint az új állam vezetöje, viszonylagos normális feltételeket biztosított a mögöttes területen a szovjet csapatok számára, amelyek folytatták a harcot, hogy véglegesen elüzzék a német fasiszta megszállókat Magyarország nyugati és délnyugati megyéiböl. A Magyarország keleti és középsö részének, Kárpát-Ukrajnának és Csehszlovákia keleti területeinek felszabadításáért vívott megfeszített harcokban a Vörös Hadsereg döntö vereséget mért a német fasiszta csapatokra. A szovjet csapatok 1944. október közepétöl 1945. február közepéig 40 ellenséges hadosztályt és három dandárt zúztak szét. Ugyanebben az idöszakban teljesen megsemmisítettek nyolc gyalogoshadosztályt és öt dandárt. A "Dél" hadseregcsoport az említett idöben megerösítésként 37 hadosztályt, köztük 12 páncélosés gépesített hadosztályt, valamint nyolc dandárt kapott. A 2., a 3. és a 4. Ukrán Front azzal, hogy ilyen ellenséges eröket kötött le, felmérhetetlen segítséget nyújtott a föirányban harcoló frontoknak. Magyarország területén különösen elkeseredett harcokra került sor. Több mint négy hónap alatt, 1945. február közepéig, a magyar föld kétharmada szabadult fel. Magyarország a hitleri Németország utolsó csatlósa kilépett az igazságtalan rablóháborúból, amelyet uralkodó osztályai büne folytán viselt. Az Ideiglenes Kormány megszakította Németországgal a katonai, diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat, és hadat üzent Németországnak. A Vörös Hadsereg széttörte az idegen elnyomás bilincseit, helyreállította Magyarország nemzeti függetlenségét, lehetövé tette a magyar népnek, Hogy hozzálásson az igazi demokratikus rend megteremtéséhez. Szívós harcban megsemmisítette a horthysta és nyilas hadsereg föeröit, és ezzel megkönnyítette az új államgépezet megteremtését. A Vörös Hadsereg magyarországi jelenléte kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy szabadon kibontakozhassék a haladó erök harca a földesurak és tökések uralma ellen. A szovjet csapatok magyarországi harca meghiúsította az angol imperialistáknak azt a szándékát, hogy Magyarországon akárcsak Görögországban fenntartsák a reakciós rendszert. A Vörös Hadsereg kikergette a fasiszta hordákat a Duna középsö folyásának vidékéröl, még mielött az angolamerikai hadvezetés megkezdhette volna ama terve végrehajtását, hogy Isztrián és a Ljubljanai Kapun keresztül betör Magyarországra. A szovjet kormány Magyarországon ugyanúgy, mint a Vörös Hadsereg által felszabadított többi országban, mélységesen internacionalista politikát folytatott. E politika célja az volt, hogy a magyar népet harcra mozgósítsa a hitlerista járom lerázására, lehetövé tegye számára, hogy maga döntsön az ország demokratizálásáról, társadalmi és állami rendjéröl. A magyarországi igazi demokratikus rend megteremtéséért vívott harcban kimagasló szerepet játszott a Magyar Kommunista Párt. 25 évi illegalitás után elég erös volt ahhoz, hogy a horthysta állam romjain megkezdje az új, népi demokratikus köztársaság építését. Az MKP megalakulásának 40. évfordulója alkalmából az SZKP Központi Bizottsága üdvözölte az MSZMP Központi Bizottságát, s üdvözletében megállapította: "A Magyar Kommunista Párt a fasiszta rendszer 25 éves rémuralmának szörnyü éveiben magasra emelte a marxizmus-leninizmus nagy tanításának zászlaját és vezette a magyar nép harcát az ország felszabadításáért és a nemzeti függetlenségért. Ez a harc a népi demokratikus rendszer megteremtéséhez vezetett." A magyar nép kegyelettel örzi az országában hösi halált halt szovjet harcosok emlékét. "Hazánk földjén bármerre járunk mondta Kádár János -, mindenütt látjuk a szovjet katonák sírjait. Hösök pihennek ott, szovjet harcosok, akik életüket áldozták népünk szabadságáért. Kegyelettel adózunk emléküknek és ígérjük, hogy sírjaikon sohasem fognak elhervadni az emlékezés virágai." Magyarország keleti és középsö megyéinek felszabadulása után a nyugati megyékben még jelentös ellenséges erök maradtak. Söt a német hadvezetés a berlini irány válságos helyzete ellenére még tovább is erösítette a "Dél" hadseregcsoportot. A szovjet csapatok debreceni és budapesti hadmüvelete megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy befejezzék a "Dél" hadseregcsoport szétzúzását NyugatMagyarországon, és utána megkezdjék a támadást Bécs irányában.