A NÉMET FASISZTA CSAPATOK SZTÁLINGRÁDI VERESÉGE

A NÉMET FASISZTA CSAPATOK SZTÁLINGRÁDI VERESÉGE

1. A döntö ütközet elött Közel másfél éve tombolt már a szörnyü háború szovjet földön. A szovjet nép a német fasiszta hódítók ellen vívott súlyos harcban védelmezte szabadságát, becsületét és függetlenségét, az egész emberiség jövöjét. A harc gigászi arányokat öltött, és hallatlanul heves volt. A gonosz és erös ellenség arra törekedett, hogy megsemmisítse a szovjet nép minden vívmányát, elrabolja és sárba tapossa sokéves munkájának gyümölcsét, megcsúfolja nemzeti méltóságát. A fasiszta csapatok véres útját a tüzvészek röt fénye, romhalmazok és a szovjet emberek százezreinek holtteste jelezte. 1942 öszén az ellenség nemcsak hogy továbbra is birtokában tartotta a megszállt területeket: Észtországot, Lettországot, Litvániát, Belorussziját, Ukrajnát, Moldavát, az OSZFSZK számos nyugati és déli területét és a Karél Finn Köztársaság egy részét, hanem mélyen elörenyomult kelet felé, a Volga alsó folyása és a Kaukázus irányában. Továbbra is körülzárva tartotta Leningrádot, és még mindig ott állt 150-200 kilométerre Moszkvától, a szovjet fövárostól. Az ideiglenesen megszállt területeken több mint 80 millió ember élt. Az ország elvesztette legfontosabb iparvidékeit és mezögazdasági termöterületét. A megszállt területeken termelték a nyersvas 71, az acél 58, a szén 63, a villamos energia 42 százalékát, és ide esett a Szovjetunió vetésterületének 47 százaléka. Jelentösen csökkentek a szovjet állam anyagi eröforrásai és embertartalékai. Súlyos veszteségek voltak ezek. A szovjet emberek szívét fájdalommal töltötte el, hogy a gyülölt ellenség elfoglalta városait és falvait, bányáit, vasutait és böven termö földjeit. Az ellenség további sikerei még súlyosabb következményekkel járhattak volna. Veszélybe kerültek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vívmányai. A szovjet állam, a szovjet nép sorsa forgott kockán. A hitleri Németország a Szovjetunió elleni harcban majdnem egész Európa hadigazdasági eröforrásait felhasználta. A német ipar egyre több külföldi munkás és hadifogoly kényszermunkáját vette igénybe. A megszállt országokban az emberek tízmilliói dolgoztak Németország számára. Az ott levö üzemek ezrei közvetlenül a német hadsereg részére termeltek. A fasiszta Németországot szolgálták a franciaországi Schneider-Creusot és de Wendel, Citroen, Farman és Blériot gyárak, a csehszlovákiai Skoda Müvek, Ausztria legnagyobb gyárai, a liége-i, charleroi-i és mons-i belga kohászati üzemek, Norvégia alumíniumés nikkelgyárai. A formailag semleges országok fontos hadászati nyersanyagokat szállítottak Németországnak: Svédország vasércet és cellulózt, Portugália ónt, Spanyolország wolframot, Törökország krómércet. Mindez lehetövé tette, hogy a német ipar 1942-ben lényegesen növelje a fegyver-, harckocsiés repülögépgyártást, ellássa technikai eszközökkel az újonnan felállított hadosztályokat, amelyeket a Vörös Hadsereg ellen vetettek be. A háború nehézségeit a szovjet állam számára az is fokozta, hogy a Vörös Hadsereg még mindig egymagában harcolt a fasiszta Németország és csatlósai hadseregeivel. Az Egyesült Államok és Anglia vezetö körei minden lehetséges ürüggyel halogatták az európai második front megnyitását. A német hadvezetés ezt kihasználva, nyugat-európai tartalékai zömét a keleti arcvonalra dobta át. A szovjetnémet arcvonalon harcoló ellenséges hadosztályok száma szüntelenül növekedett. 1942 májusában 227 ellenséges hadosztály volt ezen az arcvonalon, augusztusban 242, novemberben pedig már 266. A fasiszta tömbnek a szovjet-német arcvonalon harcoló eröi fél év alatt 39 hadosztállyal szaporodtak. 1942 öszén a német hadosztályoknak majdnem a háromnegyed része itt harcolt. A szovjet-német arcvonal továbbra is a második világháború fö arcvonala volt. A Vörös Hadsereg harcolt a német militarizmus, az egész fasiszta tömb fö eröi ellen. A nemzetközi reakció még mindig abban reménykedett, hogy a Vörös Hadsereg hamarosan vereséget szenved. Az imperialista Japán készenlétben állt, hogy háborút indítson a Szovjetunió ellen. Szárazföldi haderejének egyharmadát felvonultatta a szovjet határra. Törökország nyíltan szovjetellenes politikát folytató kormánya a szovjet határon több mint 25 hadosztályt összpontosított. Japán és Törökország csak a kedvezö pillanatot várta, hogy megtámadja a Szovjetuniót, és területeket ragadjon el töle. A Szovjetunió távol-keleti és déli határainak biztosítására nagy eröket kényszerült ezeken a területeken visszahagyni. A harc nehézségei és a háború elsö idöszakának balsikerei azonban nem keserítették el a szovjet embereket, nem törték meg gyözniakarásukat. A szovjet nép becsülettel viselte a megpróbáltatásokat. A szocialista ipar, a kolhozrendszer és a népek barátsága megmutatta leküzdhetetlen erejét. Mindent átfogó jelentöségében nyilvánult meg a kommunista párt vezetö és irányító szerepe. A háború súlyos megpróbáltatásai közepette a párt még jobban megedzödött, tapasztalatokban gazdagodott, szervezöképessége még jobban kifejlödött, s igazolta, hogy ki tudja vívni a nép bizalmát és határtalan szeretetét. A párt egyetlen harci táborba tömörítette a Szovjetunió népeit, beléjük oltotta az önerejükbe és a végsö gyözelembe vetett törhetetlen hitet. A párt eszméi és jelszavai az arcvonalon és a hátországban egyaránt lelkesítették az embereket. A párt tudatosította a szovjet emberekben a harc célját, és feladataikat. A szovjet nép határtalanul bízott a kommunista pártban, tudta, hogy egyedül a párt vezetheti ki az országot a súlyos megpróbáltatásokból, csakis a párt vezetheti gyözelemre. A párt és a nép szoros egysége a gyözelem egyik legfontosabb záloga volt. Amikor a párt óriási munkával harcra mozgósította a népet az ellenség ellen, Lenin utasítását követte: ". . . ha már háborúra került sor, mindent alá kell rendelni a háború érdekeinek, az ország egész életét alá kell rendelni a háborúnak, ezen a téren nem szabad türni a legkisebb ingadozást sem". E tanítástól vezéreltetve a párt rövid idö alatt át tudta állítani az ország gazdaságát az arcvonal követelményeinek megfelelöen, s hamarosan megszervezte a harckocsik, a repülögépek, a tüzérségi és gyalogsági fegyverek, valamint a löszer tömeggyártását. A jól megszervezett hadigazdaság megteremtése bonyolult folyamat, s ehhez a szovjet emberek roppant eröfeszítésére, a párt-, a szovjetés a gazdasági szervek hozzáértö vezetésére volt szükség. A háború elsö idöszakában a hadigazdaság létrehozásának nehézségeit növelte, hogy az ipart át kellett telepíteni az ország keleti részébe. Milliószámra irányították az embereket az ország mélyébe, óriási üzemeket, hengermüveket, sajtológépeket, gözkalapácsokat és turbinákat telepítettek át szerszámgépek tízezreivel együtt. Nem volt könnyü dolog az új helyen üzembe helyezni a gyárakat, de a szovjet nép 1942 öszére sikeresen végrehajtotta e feladatot. A gépeket régi üzemi épületekben helyezték el, s hallatlanul rövid idö alatt felépültek az új gyárak, gyakran zord éghajlatú, lakatlan helyeken. A hátország szovjet emberei soha nem látott lelkesedéssel és alkotó kezdeményezéssel dolgoztak, s csak egy kívánság fütötte öket: minél hamarabb ellássák a Vörös Hadsereget mindazzal, ami a gyözelemhez szükséges. Megesett, hogy az építök még a mühelyfalakon dolgoztak, mások, kihasználva ezt az esö és hó ellen ideiglenesen védö fedezéket, máris a berendezést szerelték, és megkezdték a termelést. Egymás után indult meg a munka az új helyre áttelepített üzemekben. Ezzel egy idöben a szovjet ipar sikeresen oldott meg egy másik fontos feladatot is. 1941-1942-ben sok ezer kis és nagy gyárat és üzemet állítottak át a polgári termelésröl harceszközök, fegyverés löszer gyártására. Majdnem minden iparágat átszerveztek a háború igényeinek megfelelöen: a haditermelés számára nyersanyagot, egyéb anyagot és félkész terméket szállító üzemekben megváltoztak a termékfajták, a fémgyártáson belül megnött a finom hengereltáru részaránya, az ásványolajipar több repülögépbenzint, a vegyipar pedig különleges vegyszereket állított elö. A rengeteg üzem áttelepítése keletre, a fontos nyersanyagés fütöanyag-források, valamint a nagy teljesítményü erömüvek és kohászati üzemek elvesztése aránytalanságot szült az ország gazdaságában, felborította az iparágak közti és az iparágakon belüli kapcsolatokat, nemkülönben a szakosítás és a kooperáció kialakult rendszerét is. A szovjet emberek azonban ezeket a nehézségeket is leküzdötték. A keleti területeken új nyersanyagforrásokat kutattak fel, kohászati üzemeket, erömüveket építettek, a termelöerök új elhelyezésének figyelembevételével megszervezték a szakosítást és a kooperációt, s a háborús szükségleteknek megfelelöen kialakították a gazdasági ágak új arányát. Nehéz feladat volt a hadigazdaság munkaerövel való ellátása. Az emberek százezreit föként nöket és fiatalokat kellett bevonni a termelésbe, s rövid idö alatt új szakmunkásokat kellett képezni belölük. A szovjet állam ezzel a feladattal is sikeresen birkózott meg. A munkára való mozgósítás, a különféle tanfolyamok szerteágazó hálózatának megszervezése, a gyári és üzemi iskolák, iparitanuló iskolák és vasúti szakiskolák oktatási idejének a megrövidítése lehetövé tette, hogy kellö munkaerövel lássák el a hadigazdaságot. 1942 öszéig a keleti területeken a munkások és alkalmazottak száma 1940-hez viszonyítva, majdnem egymillióval növekedett. A kommunista párt és az egész szovjet nép eröfeszítései 1942 öszére megteremtették a zökkenömentesen dolgozó hadigazdaságot. Az ország nagy, munkaerövel böségesen ellátott hadiés gépipari potenciállal rendelkezett. A hadiipari népbiztosságok új és újjáépített üzemeiben mintegy 2,6 millió négyzetméternyi mühelyterületen több mint 103 ezer fémforgácsoló-géppel dolgoztak. Egyedül a repülögépgyártásban kétszeresénél többre növekedett az üzemtér és a felszerelés 1940-hez viszonyítva. Hatalmas hadiiparunk föként az Urál, Szibéria és Kazahsztán növekvö kohászati, fütöanyagés energetikai bázisára támaszkodott. Az ország keleti területe ellátta a Vörös Hadsereget harckocsikkal, repülögépekkel, tüzérségi és gyalogsági fegyverzettel. E vidékek bruttó termelése 1942-ben, a háború elötti színvonalhoz viszonyítva, majdnem kétszeresére növekedett. Az Urálban a haditermelés 1942-ben, az 1940-eshez viszonyítva, több mint ötszörösére, Nyugat-Szibériában 27-szeresére, a Volga-vidéken pedig kilencszeresére emelkedett. A szovjet ipar 1942-ben 24700 harckocsit és 25400 repülögépet adott a Vörös Hadseregnek, s e téren felülmúlta a fasiszta Németország iparát. Ez ragyogóan bizonyította a szocialista gazdasági rendszer nagy lehetöségeit és fölényét. A népgazdaság haditermelésre való átállításának munkájából a kolhozparasztság is derekasan kivette a részét. A férfilakosság legmunkaképesebb része bevonult a hadseregbe. Sok gépkocsit és traktort igénybe vettek az arcvonal számára. E súlyos helyzet ellenére a szocialista mezögazdaság a kolhozparasztok, föként a nök és fiatalok önfeláldozó munkája eredményeként komolyabb fennakadás nélkül ellátta élelmiszerrel a lakosságot és a hadsereget, az ipart pedig nyersanyaggal. Az arcvonal és a hátország kiszolgálása érdekében nagy munkát végzett a vasúti közlekedés. A háború fokozott követelményeket támasztott a vasúttal szemben, s bonyolult feladatok elé állíto

tta. A közlekedés kiállta az ipar és a lakosság áttelepítésével járó roppant megterhelést, és sikeresen megbirkózott a háború elsö idöszakának katonai szállításaival. Az áttelepített vállalatok üzembehelyezése, a sok új építkezés, valamint a haditermelés általános növekedése több szállítást követelt, különösen az ország keleti területén. Emellett az arcvonalat is el kellett látni. Ugyanakkor, mivel a hadiipart keletre telepítették át, meghosszabbodtak a szállítási útvonalak. Mindez nagy nehézségeket támasztott a közlekedés munkájában. A vasutasok azonban hösi eröfeszítéssel leküzdötték ezeket a hadiipar és az arcvonal folyamatos ellátása érdekében. A jól megszervezett hadigazdaság lehetövé tette a haditermelés állandó növelését. A Vörös Hadsereg egyre több fegyvert és harceszközt kapott. Javult a csapatok technikai ellátottsága. A katonák megedzödtek a harcban és tapasztalatokat szereztek. Fokozódott a Vörös Hadsereg ellenálló ereje. Ennek bizonysága az 1942. évi nyári-öszi hadjárat, de különösen Sztálingrád hösi védelme. Az ellenség, 1942 nyarán, kihasználva az európai második front hiányát, sok hadosztályt dobott át Nyugat-Európából a szovjet-német arcvonalra; eröfölényt hozott létre az arcvonal déli szárnyán, és áttörte védelmünket. A német fasiszta hadvezetés arra törekedett, hogy döntö vereséget mérjen a Szovjetunióra, és új támadásával elérje az 1941-ben hasztalan hajszolt célokat. A Vörös Hadsereg ismét hadászati védelemre kényszerült. A nyári-öszi hadjárat fö eseményei Sztálingrád körzetében játszódtak le. A harc itt július közepén kezdödött, és éjjel-nappal változatlan hevességgel tombolt. Az ellenség arra törekedett, hogy elfoglalja Sztálingrádot, elérje a Volgát, ezzel kettévágja a szovjet arcvonalat, s elvágja a Kaukázust az ország központi vidékeitöl. Sztálingrádnál a háborúk történetének egyik legvéresebb csatája zajlott le. A német fasiszta hadsereg e város falainál még sohasem tapasztalt ellenállásba ütközött. Sztálingrád a Vörös Hadsereg 1942. nyári és öszi hösi harcainak központja lett. Hitler rámutatott azokra az okokra, amelyek a német föparancsnokságot arra indították, hogy a sztálingrádi irányban kezdjen támadást. Ezt mondta: "El akartam érni a Volgát egy meghatározott ponton, egy meghatározott városnál. Véletlen, hogy ez a város magának Sztálinnak a nevét viseli. Nem ezért igyekeztem oda, a várost másképp is nevezhették volna. Azért választottam, mert fölöttébb fontos pont. Rajta keresztül bonyolódott le 30 millió tonna áru szállítása, amelyböl majdnem kilenc millió tonna az ásványolaj. Oda áramlott Kubánból és Ukrajnából a búza, hogy északra szállítsák. Oda szállították a mangánércet. Ott óriási átrakodó központ volt. Éppen ez az, amit el akartam foglalni . . ." Paulus vezérezredes, a sztálingrádi irányban támadó 6. német hadsereg parancsnoka késöbb felfedte a hitlerista hadvezetés messzemenö céljait. Hangsúlyozta, hogy Sztálingrád környéke "kedvezö megindulási állás ahhoz, hogy csapást lehessen mérni Moszkvára és töle keletre. Ez a csapás, párosulva azzal, hogy a németek egyidejüleg áttörik a középsö arcvonalat például a Szmolenszktól keletre fekvö körzetböl Moszkva irányában, komoly veszélyt jelentett volna a szovjet fegyveres erökre és a szovjet föparancsnokság egész hadviselésére . . ." A Sztálingrád elfoglalására törekvö német föparancsnokságot ugyanakkor aggasztotta az a gondolat, hogy a város esetleg hosszú idöre "mindent elnyelö góccá" válik, amely kimeríti majd a német hadsereg erejét. Sztálingrád a hitlerista hadvezetés akarata ellenére ilyen "góccá" változott. "Pártunk és népünk akaratából írja Jeremenko, a Szovjetunió marsallja itt Sztálingrádnál, döntö ütközetet kényszerítettünk Hitlerre, és tábornokai kénytelenek voltak felvenni ezt a harcot, felfogva ennek egész jelentöségét". Az ellenség kezdetben úgy vélte, hogy Sztálingrádot viszonylag kis erökkel, egyedül a 6. hadsereggel is elfoglalhatja. De már július 17-én egy páncélos hadtesttel, néhány nap múlva pedig egy összfegyvernemi hadtesttel erösítették meg a hadsereget. Július 23-án a sztálingrádi irányban 19 ellenséges hadosztály támadott. Ezekhez hamarosan még két hadtest (egy páncélos és egy összfegyvernemi) csatlakozott. Egyidejüleg a német hadvezetés kiadta az utasítást, hogy Sztálingrád körzetében vonuljon fel a 8. olasz és a 3. román hadsereg is. Július végén a sztálingrádi irányban már mintegy 30 hadosztály harcolt. Az ellenségnek sikerült több mint kétszeres eröfölényt kialakítania. Mégis kudarcba fulladt az a próbálkozása, hogy a várost menetböl foglalja el, és a német fasiszta hadvezetés arra kényszerült, hogy délröl Sztálingrád környékére rendelje 4. páncélos hadseregét, söt még a 4. román hadsereget is. Emellett Sztálingrádhoz egymás után érkeztek a fegyvernemi csapatok. Egyedül októberben 90 tüzérosztályt (az arcvonalon levö föparancsnoksági tartaléknak a felét) dobtak át ide. A sztálingrádi irányba küldték a föparancsnokság tartalékának majdnem minden utászegységét. Söt még más arcvonalszakaszon harcoló hadosztályoktól is ide rendeltek egyes utászalakulatokat. Amint a német föparancsnokság hadmüveleti naplójában olvashatjuk, október végén "a Führer elfogadta a szárazföldi csapatok vezérkari fönökének azt a javaslatát, hogy a hadosztályok állományából az utászzászlóaljakat kivegyék, és a Sztálingrádért vívott ütközetben alkalmazzák." A sztálingrádi irány tehát, a német fasiszta hadvezetés eredeti szándékával ellentétben, óriási eröket kötött le. Hosszan elhúzódó és kimerítö harcba bonyolódott a német fasiszta csapatok fö ütöerejét alkotó 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg, valamint a 3. és a 4. román és a 8. olasz hadsereg összesen 50 hadosztály, nem számítva a sok fegyvernemi csapatot. Itt harcolt az ellenség gyaloghadosztályainak egyötöde és páncélos hadosztályainak körülbelül egyharmada. Sztálingrád környékén több mint egymillió ellenséges katona összpontosult. Ez volt az ellenség egyik fö és legaktívabb csoportosítása. Az ellenséges csapatok a Sztálingrádért vívott harcban óriási veszteségeket szenvedtek. A városhoz vezetö utakat a kiégett és szétlött német harckocsik roncsai, a katonák és tisztek hullái borították. Maguk a hitleristák a Sztálingrádhoz vezetö utat iszonyatukban a "halál útjának" nevezték. Halder vezérezredes, a német szárazföldi csapatok vezérkari fönöke szeptember 20-án aggodalommal ismerte be, hogy a támadó csapatokon egyre nagyobb és nagyobb kimerültség vesz eröt. A német hadvezetés az arcvonalra érkezö majdnem minden utánpótlást Sztálingrád körzetébe volt kénytelen átdobni. A csata minden egyes hónapjában mintegy 250000 újabb katonát és tisztet irányítottak oda. Ugyancsak oda szállították a harci technikai eszközök: a harckocsik, lövegek, aknavetök zömét. És a hös város falainál mindez elégett, mintha tüz emésztette volna el. Sztálingrád teljesen lekötötte a német hadsereget, úgyszólván minden erejét felmorzsolta. Ilyen körülmények között Sztálingrádot el nem foglalni szégyenletes vereséget, hadászati terveik összeomlását jelentette volna Németország fasiszta vezetöi számára. Hitler ezért volt kénytelen kijelenteni, hogy "az egész hadjárat minden értelmét elveszti, ha lemondunk Sztálingrádról". A német föparancsnokság többször is elrendelte csapatainak, hogy bármilyen áron, de foglalják el Sztálingrádot. Ámde minden ilyen kísérlet sikertelen maradt. A német fasiszta csapatok több ízben is elérték a Volgát, de a szovjet harcosok visszaverték öket. A sztálingrádi földnek nem volt egy méternyi darabja sem, ahova ne hullott volna bomba, ahol ne robbant volna gránát. Néha úgy rémlett, hogy nincs olyan emberi erö, amely ellenállhatna a tüzlavinának, a halált hozó fémzápornak. A kiégett, elcsigázott város azonban nem adta meg magát. Sztálingrádnál különösképpen megnyilvánult az a törhetetlen erö, amellyel a hódítók hadserege nem rendelkezett és nem is rendelkezhetett a szovjet harcosok tömeges hösiessége, a háború igazságosságáról való meggyözödés, a magas fokú politikai öntudat és az erkölcsi szilárdság. Sztálingrád dicsö védöi érezték, hogy fáradhatatlanul gondoskodik róluk a kommunista párt, az egész szovjet nép. A "Sztálingrádért" szó a hátország dolgozóinak jelszava lett. A szovjet emberek milliói szívvel és lélekkel a sztálingrádi hösök mellett álltak, és minden tölük telhetöt megtettek, hogy segítsenek a hös város védöin. Az egész nép gondoskodása lelkesítette a harcosokat, s megerösítette azt a szilárd és szenvedélyes elhatározásukat, hogy legyözik az ellenséget. A Vörös Hadsereg és a szovjet nép egysége, amelynek leküzdhetetlen ereje megmutatkozott a körülzárt Leningrádban, a Moszkváért vívott csatában és a hazáért vívott sok más harcban, a sztálingrádi csatában új erövel nyilvánult meg. Sztálingrád védöitöl a haza szinte határtalan lelki és testi eröt, önfeláldozást és magas fokú katonai tudást követelt. Azt parancsolta, hogy "Egy lépést se hátra!" és a sztálingrádi harcosok mindhalálig kitartottak. Sztálingrád védöi nemcsak bámulatosan bátran és önfeláldozóan, hanem egyre növekvö hozzáértéssel is harcoltak. A legkisebb lehetöséget is kihasználták az ellenlökésre, arra, hogy az ellenségnek minél nagyobb veszteséget okozzanak. Sztálingrád védelme annak a bátorságnak, állhatatosságnak és hösiességnek a jelképe lett, amely az igaz ügyért, a haza szabadságáért vívott harcban születik. Sztálingrád védöinek hírneve halhatatlan! Még olyan emberek is, akikröl nehéz feltételezni, hogy rokonszenveznek a szovjet országgal, annak népével és hadseregével, kényszerülten elismerték a szovjet harcosok határtalan kitartását. Michael Freund, nyugatnémet polgári történész a következöket írja: "Sztálingrád mindenekelött a szovjet katona ellenálló erejét bizonyította be". Az egész világ, az egész haladó emberiség a fasizmus elleni háború fordulópontját látta a Volga mellett dúló csatában, és Sztálingrád védöinek hösi harcát összefüggésbe hozta saját küzdelmével, amelyet a szabadságért, a demokrácia gyözelméért, a jobb jövöért folytatott. A fasiszta járom alá került népek és a szövetséges országok Anglia és az Egyesült Államok népei lélegzetvisszafojtva figyelték a Volga partján folyó gigászi csatát. "Az emberek milliói úgy látták írja Treadgold amerikai polgári történész -, hogy az egész háború sorsának itt kell eldölnie." November közepén, négyhónapos súlyos harc után, a Sztálingrádi Front csapatai szilárdan tartották a város számos kerületét. A 62. hadsereg Csujkov altábornagy parancsnoksága alatt a Volga jobb partján, a Traktorgyártól és a "Barikádok" üzemtöl északra levö hídföt és Sztálingrád északkeleti részét védelmezte. A Sumilov altábornagy vezette 64. hadsereg harcosai a város déli elöterét védelmezték. A Sztálingrád körzetében harcoló szovjet csapatok eröfeszítése arra irányult, hogy kimerítsék a támadó ellenséget, és kedvezö feltételeket teremtsenek az ellentámadáshoz. A sztálingrádi csatával egy idöben folyt a harc a Kaukázusért. A német fasiszta hadvezetés itt a grozniji és a novorosszijszki irányban támadott. Az ellenség egyik kezével a grozniji és bakui olajforrások után, másikkal pedig Novorosszijszk, Tuapsze és Batumi fontos ipari központok és feketetengeri kikötök felé nyúlt. Mialatt Sztálingrádnál folyt a csata, és szívós harcok dúltak a Kaukázusban, a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság támadást indított Lenin 737c21h grádnál, továbbá Gyemjanszk, Rzsev és Voronyezs körzetében, hogy minél több ellenséges eröt és eszközt kössön le. Az itteni hadmüveletek nemcsak hogy lehetetlenné tették a német hadosztályok egy részének délre történö átdobását, hanem arra is kényszerítették az ellenséget, hogy szüntelenül erösítse az arcvonal északi és középsö részén harcoló csapatait. A nyári-öszi hadjárat eredményeképpen a Vörös Hadsereg, bár a harc, különösen Sztálingrádnál, rendkívül súlyos volt, mégis megerösödött és megedzödött. Képesnek bizonyult arra, hogy ne csak szívósan védekezzék, hanem sikeresen támadjon is. A kommunista párt, mérlegelve az arcvonal eröviszonyait, a Vörös Hadsereg egyre növekvö erejét és az ország hadigazdasági lehetöségeit, azt a feladatot tüzte a szovjet nép és fegyveres eröi elé, hogy gyökeresen fordítsák meg a honvédö háború menetét. Ehhez elsösorban arra volt szükség, hogy a hátország dolgozói szakadatlanul növeljék a haditermelést, s tökéletesítsék a fegyvereket és a harci technikai eszközöket. A haditermelés növelése alapján minél gyorsabban be kellett fejezni a Vörös Hadsereg új fegyverzettel való ellátását, és meg kellett szüntetni az ellenség technikai fölényét. A haditermelés szakadatlan növekedése volt az anyagi-technikai feltétele annak, hogy fordulat álljon be a harcban, ez volt az elengedhetetlen feltétele a hitlerista hadsereg legyözésének. Bonyolult feladat elött állt a Vörös Hadsereg. A hosszú és súlyos védelmi harcok után nagyszabású támadást kellett indítania, és ki kellett ragadnia a hadászati kezdeményezést az ellenség kezéböl. A fö erökifejtést délen, Sztálingrád körzetében tervezték, s úgy számoltak, hogy amennyiben itt bekerítik és megsemmisítik az ellenség egyik fö és legaktívabb csoportosítását, ez lehetövé teszi a német fasiszta csapatok egész déli szárnyának szétzúzását, ami elkerülhetetlenül érezteti majd hatását az egész arcvonalon. A Vörös Hadsereg Sztálingrád körzetében indított hatalmas ellentámadásának általános támadásba kellett átnönie, és gyökeres fordulatot kellett elöidéznie. A fordulat elöidézésében nagy szerepet szántak a partizánoknak. Ezért a párt központi bizottsága 1942 végén intézkedett, hogy erösítsék meg a partizánmozgalmat a megszállt területeken, különösen pedig az arcvonal déli szárnyán harcoló német fasiszta csapatok hátában. A központi bizottság utasította az illegális pártszervezeteket, hogy fejlesszék a partizánmozgalmat, irányítsák a szovjet hazafiak csapásait az ellenség hosszan elnyúló közlekedési útvonalai és hadtápjai ellen. A szovjet nép minden erejét mozgósítani kellett a megszállók szétzúzására. "Az ellenség el akarja foglalni földjeinket, a német bárók rabszolgájává akar tenni bennünket írta a párt központi bizottsága 1942 öszén. Védelmezzük meg hazánkat! Fel hát a nép minden erejével a gyülölt ellenség szétzúzására!" A Vörös Hadsereg a nyári-öszi hadjárat során egyre erösebb lett, ezzel szemben a német fasiszta hadsereg kimerült. Halottakban, sebesültekben és foglyokban körülbelül egymillió embert vesztett. Óriásiak voltak az ellenség veszteségei technikai eszközökben is, különösen harckocsikban és repülögépekben. A német hadvezetés a nyári támadás során nagy eröket vetett be az arcvonal déli szárnyán, és ezért egyik feladatát sem tudta teljesen megoldani. Mivel majdnem minden tartalékát elhasználta, kénytelen volt lemondani a támadás folytatásáról, és októberben parancsot adott a csapatoknak, hogy menjenek át védelembe. Támadó feladatot csak a Sztálingrádnál harcoló, valamint a Tuapsze és Nalcsik környékén keskeny arcvonalszakaszon müködö csapatok kaptak. A védelembe való átmenetre vonatkozó parancs kiadásával az ellenség beismerte 1942. évi hódító terveinek kudarcát. A hitlerista vezetök azonban azzal vigasztalták magukat, hogy ha Sztálingrádot elfoglalják, és megjavítják csapataik helyzetét Tuapszenál és Nalcsiknál, sikerül majd megszilárdítaniuk az arcvonalat, s így 1943 tavaszán ismét támadásba mehetnek át. A hitlerista hadvezetés azzal biztatta csapatait, hogy a közelgö telet az elözönél jobban felkészülve fogadják, s a téli hadjárat semmi váratlan és kellemetlen dolgot sem tartogat számukra. "Téli hadjárat elött állunk állapítja meg a német szárazföldi csapatok föparancsnokságának 1942. október 14-i 1. sz. parancsa. Ebben a keleti arcvonal feladata a még folyamatban levö vagy tervezett támadó hadmüveleteken kívül az, hogy mindenáron tartsa az elért terepszakaszokat, visszaverje az ellenség minden áttörési kísérletét, és ezzel megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy 1943-ban folytassuk támadásunkat, amelynek célja legveszélyesebb ellenségünk megsemmisítése. A téli hadjárat elökészítése teljes lendülettel folyik. Ezt a második orosz telet idejében és gondosabban felkészülve fogadjuk . . . Bár a keleti arcvonal csapatainak télen védelmi jellegü feladata lesz (egyes kivételektöl eltekintve), ennek a védelemnek fölöttébb aktívnak kell lennie. Az aktivitásnak a rohamosztagok állandó vállalkozásaiban, a rohamra kedvezö lehetöségek kihasználásában és abban a törekvésben kell megnyilvánulnia, hogy szüntelenül zaklassuk az ellenséget, és veszteségeket okozzunk neki." E parancs alapján a német fasiszta hadvezetés megkezdte az új védelmi berendezések építését, megerösítette a régieket, és átcsoportosította csapatait. A hitlerista hódítók azt remélték, hogy a tél folyamán nyugodtan ülhetnek a megerödített terepszakaszok mögött, és megtarthatják az elfoglalt területet. Ez azonban hiú reménynek bizonyult. A téli hadjáratot tervezö német fasiszta stratégák hosszú ideig nem tudták megállapítani a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság szándékát. A Vörös Hadseregnek nyugati irányban, a "Közép" hadseregcsoport ellen folytatott aktív harctevékenysége megtévesztette a német hadvezetést. Úgy vélte, hogy a szovjet csapatok az arcvonal középsö szakaszán készülnek téli támadásra. A német felderítés október közepén a helyzetet a következöképpen értékelte: "Az ellenség nyilvánvalóan nagy téli hadmüveletre készül a ŻKözép® hadseregcsoport ellen, s az elökészületek körülbelül november elején fejezödnek be." A hitlerista hadvezetés elfogadta ezt a helyzetmegítélést, s szüntelenül erösítette a "Közép" hadseregcsoportot, tartalék magasabbegységeket, személyi kiegészítést és harceszközöket irányított oda. Októberben és november elsö felében Leningrádtól Velikije Lukihoz három, éspedig egy páncélos, egy gépesített és egy gyalogos hadosztályt dobtak át. Vityebszk és Szmolenszk környékére Németországból és Franciaországból hét hadosztályt, Zsizdrától és Voronyezstöl pedig Jarcevo és Roszlavl környékére két páncélos hadosztályt irányítottak. A téli hadjárat megindulásakor az ellenség gyalogos hadosztályainak több mint egynegyede, páncélos és gépkocsizó hadosztályainak pedig körülbelül a fele összpontosult a nyugati irányban. Közben a német fasiszta hadvezetés meg volt gyözödve arról, hogy a szovjet csapatok az arcvonal déli szárnyán, különösen Sztálingrád körzetében, a súlyos védelmi harcok után képtelenek lesznek nagyobb szabású támadó tevékenységre. A német felderítés a "B" hadseregcsoport sávjában, a sztálingrádi irányban, október 23-án így ítélte meg a helyzetet: "Az ellenség a közeli jövöben a doni arcvonalon nem szándékozik nagy támadó hadmüveletet végrehajtani . . ." A hitlerista hadvezetés egyes jelekböl csak november elején kezdte sejteni, hogy a szovjet csapatok Sztálingrád térségében támadásra készülnek. A német hadsereg föparancsnoksága november 2-án, miután megállapította, hogy a 3. román hadsereg sávjában a Don folyón keresztül élénkült a forgalom, kiadta a parancsot az átkelöhelyek fokozott légi figyelésére és a folyó menti erdök bombázására. Néhány nap múlva, november 7-én arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet csapatok esetleg a Donnál indítanak támadást. Ennek ellenére az ellenség még közvetlenül a szovjet csapatok ellentámadásának megindulása elött sem tudta megállapítani a készülö csapás erejét, irányát és idejét. A hitlerista tábornokok még mindig azzal a gondolattal áltatták magukat, hogy a Vörös Hadseregnek nincs elegendö ereje egy nagy támadáshoz. A német szárazföldi csapatok vezérkarának a keleti országok hadseregeivel foglalkozó osztálya november 12-én a következöképpen jellemezte a "B" hadseregcsoport elötti helyzetet: "A helyet, idöt és az arányokat illetöen még nincs tiszta képünk az ellenséges erök csoportosításáról. Homályosan kirajzolódik egy közeli támadás lehetösége. Mivel a kép nem világos, jelenleg lehetetlen megállapítani az ellenség általános hadmüveleti elgondolását . . . Az ellenség nagyobb szabású hadmüveletekhez nyilvánvalóan nem rendelkezik elegendö erövel." A hitlerista hadsereg és a vele szövetséges csapatok egyes vezetöi úgy vélték, hogy a Vörös Hadsereg nagyszabású támadó hadmüveletre már képtelen. Messe tábornok, a szovjet-német arcvonalon harcoló olasz csapatok parancsnoka november 14-én, vagyis közvetlenül a szovjet csapatok ellentámadásának megindulása elött, azt jelentette Cianónak, Olaszország külügyminiszterének, hogy " . . . a bolsevikoknak nincs elég erejük nagyméretü hadmüveletek végrehajtásához . . ." A szovjet-német arcvonal helyzetének e megítéléséböl ismét kiviláglik, hogy a hitlerista katonai és politikai vezetök továbbra is túlértékelték a saját erejüket, és lebecsülték a Szovjetunió erejét és lehetöségeit. November közepén a téli hadjárat megindulásakor a szovjet-német arcvonalon a következö volt a felek hadmüveleti-hadászati helyzete (1. sz. térkép). A Barents-tengertöl a Finn-öbölig terjedö több mint 1600 kilométeres sávban a német 20. hegyi hadsereg és az egész finn haderö müködött. E csoportosítás 25 hadosztályból állt. Vele szemben a Karéliai Front, a 7. önálló hadsereg csapatai és a Karélföldszoroson a Leningrádi Front 23. hadseregének csapatai harcoltak. A Leningrádtól Holmig terjedö 1100 kilométeres arcvonalon a német "Észak" hadseregcsoport védett, melybe a 18. és a 16. hadsereg tartozott. Ez a csoport összesen 45 hadosztályból állt, és az 1. légiflotta támogatta. Vele szemben a Leningrádi Front, a Volhovi Front és az Északnyugati Front csapatai harcoltak. Középen, a Holmtól Orjolig terjedö 1000 kilométeres arcvonalszakaszt a "Közép" hadseregcsoport védte, amely a 9. és 4. hadseregböl, valamint a 3. és a 2. páncélos hadseregböl állt. Ezen a szakaszon települt továbbá a német légierö "Kelet" hadmüveleti csoportja is. A "Közép" hadseregcsoport 83 hadosztályból állt. Ellenük a Kalinyini Front, a Nyugati Front és a Brjanszki Frontjobbszárny-csapatai harcoltak. Orjoltól délre, 1300 kilométer kiterjedésü arcvonalszakaszon a "B" hadseregcsoport müködött. Ez felerészben német, felerészben román, olasz és magyar csapatokból állt: a 2. német és a 2. magyar hadseregböl, a 8. olasz, a 3. és a 4. román hadseregböl, valamint a német 6. hadseregböl és 4. páncélos hadseregböl összesen 85 hadosztályból. A csapatok zöme az utóbbi öt hadsereg a sztálingrádi irányban harcolt. Velük a Délnyugati Front, a Doni Front és a Sztálingrádi Front csapatai álltak szemben. A "B" hadseregcsoportot a 8. repülöhadtesttel megerösített 4. légiflotta támogatta. Az észak-kaukázusi 1000 kilométeres arcvonalon a német "A" hadseregcsoport rendezkedett be védelemre. Ez a csoport a 17. hadseregböl, az 1. páncélos hadseregböl és a Krím hadmüveleti csoportból állt, amely a Krím-félsziget partját tartotta megszállva. Az "A" hadseregcsoport 28 hadosztályból állt, s a Kaukázusontúli Frontnak azok a csapatai harcoltak ellene, amelyek Bakut, Groznijt és a Kaukázus fekete-tengeri partját fedezték. A német hadvezetésnek a szovjet-német arcvonalon a téli hadjárat megindulásakor csak kevés tartaléka: összesen 12 hadosztálya és két dandára volt. Közülük három páncélos hadosztály, egy örhadosztály és a gyalogos dandárok a német szárazföldi csapatok föparancsnokságának a tartalékát alkották, a többi nyolc hadosztály felett a hadseregcsoportok parancsnokai rendelkeztek. Az ellenség helyzete az arcvonal déli szárnyán volt a legkedvezötlenebb. Itt a "B" és az "A" hadseregcsoport nyáron 850 kilométeres sávban indított támadást, és miután keleti és délkeleti irányban 400-650 kilométernyi tért nyert, arcvonala 2300 kilométerre szélesedett ki, ami az erök szétaprózódásával járt. Ilyen körülmények között kezdödött meg a Nagy Honvédö Háború második szakasza. Abból a nagyszabású harcból, amely a szovjet-német arcvonalon megindult, az egész szovjet nép kivette a részét. Minden szovjet ember a munkában és a harcmezön egyaránt hozzájárult a maga höstettével az ellenség leveréséhez. A szovjet emberek ezekben a napokban döntö változásokat vártak az arcvonalon. Mindenki érezte, hogy az ország és a hadsereg nagy események elött áll. Sztálin honvédelmi népbiztos a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 25. évfordulójára a központi bizottság és a szovjet kormány megbízásából kiadott parancsában megállapította: "Az ellenség egyszer már tapasztalta a Vörös Hadsereg csapásainak erejét Rosztovnál, Moszkvánál és Tyihvinnél. Nincs messze a nap, amikor az ellenség meg fog ismerkedni a Vörös Hadsereg újabb csapásainak erejével. Lesz még ünnep a mi utcánkban is!" 2. Az ellentámadás elökészítése Mialatt a szovjet hadvezetés Sztálingrád hösi védelmét szervezte, gondosan készült a harc új szakaszára, az ellentámadásra is. Az ellentámadás gondolata már az elkeseredett védelmi ütközetek alatt megszületett. Az elkövetkezö támadó hadmüvelet elsö vázlatát a föhadiszállás már 1942 augusztusában kidolgozta. A terv elsö változata csak korlátozott jellegü volt. Arra irányult, hogy a szovjet csapatok Szerafimovics körzetéböl és töle nyugatra csapást mérjenek a Sztálingrád körzetébe elöretört ellenséges csoportosítás szárnyára. Ezt a hadmüveletet viszonylag nem nagy erövel, mindössze egy front csapataival tervezték, ami két-három összfegyvernemi hadsereg és három-négy harckocsihadtest bevonását jelentette volna. A helyzet súlyossága azonban nem engedte meg, hogy abban az idöben végrehajtsák a tervezett hadmüveletet. A volgai csata arányainak növekedéséhez mérten, a frontparancsnokok javaslatai alapján a föhadiszállás növelte az ellentámadásra szánt eröket és eszközöket, s intézkedett a csapatok vezetésének megjavítására. Szeptember végén a Sztálingrádi Frontnak a Doni Front, a Délkeleti Frontnak pedig a Sztálingrádi Front nevet adta. Mindkét frontnál önálló haditanács müködött. Október 29-én a Doni Fronttól elvett, valamint a tartalékból érkezö csapatokból megalakult a Délnyugati Front. A három önálló frontparancsnokság megalakítása a csapatok vezetését célszerübbé és rugalmasabbá tette, ami megfelelt a kidolgozás alatt álló hadmüvelet jellegének. Október elején a föhadiszállás és a frontparancsnokságok gyorsították az ellentámadási terv kidolgozásának ütemét. Jeremenko vezérezredes, a Sztálingrádi Front parancsnoka és Hruscsov altábornagy, a haditanács tagja, október 6-án elküldte a föhadiszállásnak az ellentámadás megszervezésére és végrehajtására vonatkozó javaslatait. "A Sztálingrád körzetében levö ellenség megsemmisítése írták abban a két csapásban rejlik, melyet egyrészt északról erös csoportokkal Kalacs irányában, másrészt délröl az 57. és az 51. hadsereg arcvonaláról Abganyerovo irányában és tovább északnyugati irányban kell mérni, egymásután szétzúzva az ellenséget az 57. és az 51. hadsereg arcvonala elött, majd a továbbiakban a sztálingrádi csoportosítást is." A frontparancsnokság ismertette csapatai harctevékenységének tervét és megjelölte, hogy az ellentámadásban való részvételhez milyen erökre és eszközökre van szüksége. Úgy vélte, hogy elegendö a frontot két gyorsanmozgó magasabbegységgel, egy lovas és egy gépesített hadtesttel megerösíteni. Közben a föhadiszállás utasította a Doni Front parancsnokságát, hogy terjessze elö a küszöbönálló hadmüvelet vázlatos tervét. Vasziljevszkij vezérezredes, vezérkari fönök, október 7-én a következöket írta a front parancsnokának: "A sztálingrádi ellenséges csoportosítás szétzúzása céljából a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának utasítására a Sztálingrádi Front parancsnoka kidolgozza egy csapás tervét, amelyet a front balszárnyával, a megerösített 57. és 51. hadsereggel mér a Caca-tó, Tundutovo általános irányban . . . E hadmüvelettel egy idöben a Doni Frontnak középen levö eröivel találkozó irányú csapást kell mérnie Kotlubany, AlekszejevIca általános irányban . . . Kérem, hogy elhatározását és vázlatos tervét jóváhagyás végett 1942. október 10-ig terjessze fel a föhadiszálláshoz." A föhadiszállás az ellentámadás tervezése során eredetileg úgy képzelte, hogy az ellenség védelmét viszonylag nem nagy mélységben töri át. Úgy vélte, hogy a szovjet csapatoknak Sztálingrádtól északra és délre mért csapásukkal az ellenségnek csak a városban és a város elöterében harcoló részét kell bekeríteniük. A Sztálingrádi Front haditanácsa október 9-én felterjesztette a föhadiszálláshoz az ellentámadás részletes tervét. Javasolta, hogy északról az áttörést szélesebb arcvonalon, nagyobb mélységben és északnyugatabbra hajtsák végre, mint ahogy azt a föhadiszállás tervezte. Ezért a Doni Front ne Kotlubany körzetéböl Alekszejevka irányában, hanem a Kletszkaja, Szirotyinszkaja arcvonalról Kalacs irányában mérjen csapást. A Sztálingrádi Front haditanácsának az volt a véleménye, hogy egy nagyméretü hadmüvelet feltétlenül megnehezíti a német fasiszta csapatok helyzetét és megkönnyíti a szovjet magasabbegységek müködését. Amikor a Sztálingrádi Front haditanácsa azt javasolta, hogy növelni kell a csapás mélységét, és északnyugat felé kell eltolni az áttörés szakaszát, azzal számolt, hogy itt az ellenség harcképessége kisebb lesz, mint más szakaszokon, és a német fasiszta hadvezetés a Sztálingrádban harcoló föeröit nehezebben tudja majd felhasználni a bekerítést végrehajtó gyorsan mozgó magasabbegységek támadásának visszaverésére; ráadásul ebben az esetben jóval több ellenséges hadosztályt lehet bekeríteni, mint a terv elsö változata szerint. A Doni Front haditanácsa Rokosszovszkij altábornagy és Zseltov hadtest-komisszár felterjesztette a föhadiszálláshoz az ellentámadás tervét és kifejtette a hadmüvelettel kapcsolatos elképzeléseit. Valamivel késöbb a Délnyugati Front haditanácsa Vatutyin altábornagy és Zseltov hadtestkomisszár is felküldte a hadmüveletben való részvételre vonatkozó tervét. A föhadiszálláson, a frontok haditanácsainál és törzseinél lázas igyekezettel folyt a tervezö munka, új megoldások születtek, a régebbieket pedig helyesbítették, illetve véglegesen rögzítették. Végül is az ellenségnek és védelmének gondos tanulmányozása alapján megszületett a terv utolsó változata. Az "Uran" fedönevü küszöbönálló hadmüveletet célratörés, merész elgondolás és óriási méretek jellemezték. A terv az ellentámadást a Délnyugati, a Doni és a Sztálingrádi Front közös hadászati hadmüveleteként fogta fel. A hadmüveletet egy idöben 400 kilométeres arcvonalon szándékozták megindítani. A szovjet csapatoknak mintegy 100 kilométer sugarú körzetében harapófogóba kellett fogniuk az ellenséget, s a bekerítésnek egyszerre két arcvonalat kellett létrehoznia: egy belsöt és egy külsöt. A szovjet csapatokra az a feladat várt, hogy áttörjék az ellenség védelmét, szétverjék csapatait Sztálingrádtól északnyugatra és délre, majd koncentrikus támadással elérjék Kalacs-Szovjetszkij körzetét, végül bekerítsék és megsemmisítsék az ellenség Sztálingrádig elöretört csapásmérö csoportosítását. A Sztálingrádnál levö német fasiszta föerök megsemmisítésének kedvezö feltételeket kellett teremtenie ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg az egész szovjet-német arcvonalon általános támadást indítson. A föhadiszállás terve az volt, hogy a szovjet csapatok az ellenség csapásmérö csoportosításának szárnyain áttörik a védelmet, majd a legrövidebb úton a csoportosítás hátába kerülnek, elvágják a fö utánpótlási bázisoktól, valamint a védelem mélységében levö tartalékok jelentös részétöl, s megbénítják az utánszállítását. A csapásokat a védelem a legsebezhetöbb pontjain, a román csapatok arcvonalszakaszán mérték. Ezeknek a harcképessége ugyanis nem érte el a németekét. A román katonák zöme céltalannak tartotta a háborút, és nem akarta értelmetlenül vérét ontani. A románok lépten-nyomon érezték, hogy alárendelt szerepet játszanak a román-német "szövetségben". A román csapatok felszerelése rosszabb volt a németekénél, s gyenge volt az élelmezésük is. Az élelmiszerraktárak többnyire német kézen voltak. Ráadásul a "fegyvertársak" gyakran csúfot üztek a románokból. Mindez felingerelte a román katonákat és tiszteket. A "szövetségesek" közti viszony odáig élezödött, hogy az 5. román hadtestparancsnokság szeptember 5-én kénytelen volt ezzel kapcsolatban parancsot kiadni, amelyben többek között ez állt: "Hogy a jövöben a német és a román katonák között elkerüljünk bizonyos sajnálatos félreértéseket és incidenseket, . . . a következöket ajánlom: ha bármilyen helységben német és román csapatok vannak (akár csak néhány katona is), minden módon erösíteni kell a bajtársi kapcsolatot és a kölcsönös megértést . . . Ha szerveink arról panaszkodnának, hogy nem értik meg egymást a németekkel, akikkel törvényes kapcsolataink vannak, a németekkel szemben a legnagyobb udvariasságot kell tanúsítani." A németek és a románok közötti kölcsönös megértést azonban semmiféle paranccsal sem lehetett megteremteni. A román csapatoknál egyre fokozódott az elégedetlenség és lazult a fegyelem, egyre több lett a szökés, mind több katona állt át a Vörös Hadsereg oldalára. Dumitrescu tábornok, a 3. román hadsereg parancsnoka október 24-i parancsában aggódva állapította meg: "A szökések ügyében indított vizsgálat kiderítette, hogy a katonaszökevények száma állandóan növekszik." A szovjet hadvezetés a küszöbönálló támadó hadmüvelet föcsapásai irányának megválasztása során gondosan mérlegelte az ellenséges csapatok erkölcsi-politikai szellemét. A föhadiszállás terve szerint a Doni Frontnak november 19-én, a Sztálingrádi Frontnak pedig november 20-án kellett megindítania a támadást. Az idöpontok megválasztásakor a szovjet hadvezetés abból indult ki, hogy addigra a támadás elökészítése nagyjából befejezödik, és a föcsapások irányában meglesz a döntö eröfölény. Azt is figyelembe vette, hogy az ellenség kétségbeesett eröfeszítései ellenére sem érte el célját, kudarcba fulladt támadása után még nem sikerült az egész sztálingrádi irányban védelembe átmennie és csapatainak hadmüveleti felépítését módosítania. Magában Sztálingrádban nagy ellenséges erök továbbra is folytatták a reménytelen támadó harcot. A bekövetkezö események megmutatták, milyen óriási szerepe volt annak, hogy a szovjet hadvezetés helyesen választotta meg az ellentámadás idejét. A szovjet csapatok akkor mérték a csapást az ellenségre, amikor az még nem fejezte be a védelemhez szükséges átcsoportosítását. A sztálingrádi ellentámadás tervének méretei és céljai lenyügözöek. Popov hadseregtábornok, a Sztálingrádi Front volt parancsnokhelyettese visszaemlékezéseiben elmondja, hogy amikor a front fegyvernemi parancsnokaival és a hadseregparancsnokokkal közölték a föhadiszállás elgondolását, mindannyiukat büszke érzés töltötte el: büszkék voltak országukra, hadseregükre. "Mindannyian éreztük írja -, hogy olyan esemény középpontjába jutottunk, amely jelentöségét, méretét és a csapatok harcmódját tekintve páratlan hadseregünk történetében. Amikor pedig közölték velünk, hogy a Paulus hadseregeivel való leszámolás után több front csapatai folytatni fogják a támadást Rosztov és a Donyec-medence irányában, s ezzel elvágják az ellenséget az Észak-Kaukázustól, érzésünk még jobban megerösödött, és büszkeség töltött el bennünket." Ily módon a Délnyugati, a Doni és a Sztálingrádi Front parancsnoksága, a vezérkar és a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása közös alkotómunkával kidolgozta a sztálingrádi német fasiszta csapatok megsemmisítésének tervét. Ez a terv fö és szerves része volt a föhadiszállás általános elgondolásának, amely a német fasiszta csapatok egész déli szárnyának felgöngyölítésére irányult. A szovjet hadvezetés már a sztálingrádi ellentámadás tervének kidolgozása közben is erélyes következetességgel folytatta az ellentámadás gyakorlati elökészítését. A sztálingrádihoz hasonló arányú támadó hadmüvelet sikeres végrehajtásának alapvetöen fontos feltétele a szükséges anyagi-technikai eszközök biztosítása. Egy ilyen hadmüvelethez sok harckocsi, löveg, repülögép, löszer stb. kellett. A szovjetország a nép hösies eröfeszítése révén addigra már megteremtette a szükséges hadiipart, és mindezzel el tudta látni a csapatokat. A föhadiszállás, a Nagy Honvédö Háború történetében elöször volt abban a helyzetben, hogy kellö mennyiségü harci technikai eszközt és fegyvert állíthatott a németekkel szembe. A föhadiszállás különös gondot fordított arra, hogy Sztálingrádnál elegendö harckocsiés gépesített csapatot vonjon össze; ezekre döntö szerep várt az ellenséges csoportosítás bekerítésében. A Brjanszki Fronttól ide rendelte az 5. harckocsihadsereget, a hátországból a 4. gépesített hadtestet, a 13. gépesített hadtestet pedig Krasznoarmejszk körzetében összpontosította. Az ellentámadás megindulásáig Sztálingrád térségében négy harckocsiés három gépesített hadtestet, 14 önálló harckocsidandárt és három harckocsiezredet, összesen mintegy 900 harckocsit összpontosítottak a szovjet-német arcvonalon levö harckocsiés gépesített magasabbegységek 60 százalékát. Ezenkívül a föhadiszállás elhatározta, hogy az ellentámadás folyamán újabb harckocsiés gépesített csapatok és magasabbegységek átdobásával még jobban feltölti a gyorsanmozgó csapatokat. Az ellentámadás elökészítése során jelentösen megerösítették a tüzérséget. A föhadiszállás további 75 tüzérés aknavetö ezredet adott a Délnyugati, a Doni és a Sztálingrádi Frontnak saját tartalékának majdnem a felét. A hadmüvelet megindulásakor a szovjet csapatoknak Sztálingrád térségében mintegy 230 különféle típusú tüzérés aknavetö ezrede volt. Ezek állományába több mint 13500 löveg és aknavetö tartozott (a légvédelmi tüzérség és az 50 mm ürméretü aknavetök nélkül), vagyis kétszer annyi, mint a háború elsö idöszakának legnagyobb hadmüvelete, a moszkvai ellentámadás idején. A tüzérség erejét növelték a gárda aknavetö (sorozatvetö) csapatok. A föhadiszállás az ellentámadás megindulása elött 115 sorozatvetö osztályt irányított Sztálingrád környékére, a Vörös Hadsereg reaktív tábori tüzérségének egyharmadát. Az osztályoknak 1250 kilövöszerkezetük volt, amelyek egy össztüzzel több mint 10000 különbözö ürméretü lövedéket tudtak kilöni. Ez azt jelentette, hogy minden össztüz több mint 500 tonna halált hozó vasat zúdított az ellenségre. A csapatok és a hadtápobjektumok biztosítására létrehozták a háború addig legnagyobb légvédelmi tüzér csoportosítását, amely 1100 légvédelmi lövegböl állt. Jelentösen növelték a Sztálingrád környékén müködö légieröt. November elsö felében a 17. légi hadsereghez megérkezett az 1., a 8. légi hadsereghez pedig a 2. vegyes repülöhadtest. November második felében a 16. légi hadsereget a 2. bombázóhadtesttel, a 8. légi hadsereget pedig a 3. vegyes repülöhadtesttel erösítették meg; bevonták a hadmüveletbe a hadászati légieröt is. Emellett mindhárom front sok új repülögépet kapott, köztük 500 vadászgépet a már régebben harcoló repülöegységek és magasabbegységek gépállományának a kiegészítésére. Sztálingrád környékén 25 repülöhadosztály 101 repülöezred települt több mint 1100 repülögéppel (nem számítva az U-2 típusú gépeket). A föhadiszállás a harckocsi-, tüzérés repülöegységek és magasabbegységek összpontosításán túl újabb lövész-magasabbegységeket is irányított Sztálingrád térségébe. Egyedül a Doni Frontnak öt lövészhadosztályt adott át a tartalékából. A már az arcvonalon harcoló lövészalakulatokat is jelentösen feltöltötték. Az anyagi-technikai eszközöknek és élöerönek idejében történt összpontosítása nagyban hozzájárult az ellentámadás sikeréhez. Azoknak a vasútaknak az igazgatóságai elsösorban a délkeleti és a rjazanyuráli fövonalé -, amelyeken a Doni, a Sztálingrádi és a Délnyugati Front számára a harci technikai eszközök, a fegyverek, a löszer és felszerelés, valamint az egyéb hadiszállítmányok zömét továbbították, utasítást kaptak az Állami Honvédelmi Bizottságtól, hogy mozgósítsák minden tartalékukat a hadiszállítmányok és a személyi kiegészítés minél gyorsabb célhoz juttatása érdekében. A vasútvonalakon, noha az ellenség rendszeresen légitámadásokat intézett ellenük, lankadatlanul folyt a munka. A vasutasok e nehéz körülmények között önfeláldozóan és példás felelösségtudattal dolgoztak. Az ellentámadás elökészítése alatt naponta több mint 1300 vagon különféle hadiszállítmányt továbbítottak Sztálingrád térségébe. A délkeleti és a rjazany-uráli vasútvonal sok szakaszának teljesítménye tízszeresen felülmúlta a békeidökét. Ráadásul a szállítás többnyire éjszaka, teljes elsötétítésben történt. A vasútvonalak átbocsátóképességének növelése érdekében a vonatokat általában 12-15 perces idöközökben egymás után indították. A forgalom lebonyolításánál "élö fényjelzöket" alkalmaztak: a vasutasok fedezékekben helyezkedtek el, és jelzölámpájukkal szabályozták a vonatok haladását, ami lehetövé tette, hogy egy pályaszakaszon egyszerre több szerelvény is tartózkodjon. Alkalmazták az egyirányú forgalmat is. Gyakran elöfordult, hogy ha a végállomásokon összezsúfolódtak a vagonok, az újabb szerelvények fogadása érdekében az üres vagonokat a sínröl a földre kellett tolatni. Ilyen, békeidöben megengedhetetlen módszerekkel sikerült az átbocsátó képességet két-háromszorosára növelni, és idejében eljuttatni a csapatoknak az anyagi-technikai eszközöket. A csapatokkal, harckocsikkal, lövegekkel, löszerrel, üzemanyaggal és egyéb anyagokkal megrakott szerelvények szakadatlanul özönlöttek Sztálingrád térségébe. Nagy feladat hárult a gépkocsi-közlekedésre is, amelynek munkáját igen megnehezítette az öszi esözés, az utak hiánya. Egyedül a föhadiszállás tartalékának szállító oszlopai több mint 10 lövészhadosztályt szállítottak szeptember-októberben 200-250 kilométer távolságból Sztálingrád térségébe. November elsö 20 napján a Sztálingrád északi részén harcoló csapatoknak gépkocsikon több mint 15 ezer tonna rakományt szállítottak. Sztálingrád körzetében a szállításokat 27 ezer gépkocsi bonyolította le. Rendkívül nehéz körülmények között folyt a csapatok, a harceszközök és a löszer szállítása közvetlenül Sztálingrádba és annak déli körzetébe. Itt a rakományt kompon és uszályokon kellett átjuttatni a Volga `tulsó partjára. Akkorra a folyó vízszintje az átlagoshoz képest több mint két méterrel emelkedett, és elöntötte a kikötöhelyeket. Megindult az öszi jégzajlás. Ráadásul az ellenséges légierö nap nap után bombázta az átkelöhelyeket. A Volgán való átkelés gyakran öt óra hosszat is eltartott a szokásos 40-50 perc helyett. A müszaki és utászcsapatok minden erejüket megfeszítve dolgoztak. Új hidakat és átkelöhelyeket építettek, helyreállították azokat, amelyeket az ellenséges légitámadások tönkretettek, és ily módon biztosították a csapatés teherszállítást a Donon és a Volgán át. A müszaki csapatok egyedül a Sztálingrádi Front müködési sávjában rövid idö alatt kilenc átkelöhelyet létesítettek a Volgán. A Volgán Szaratovtól Asztrahányig a Sztálingrád körzetébe történö csapatés anyag-összpontosítás céljából 50 kompátkelöhelyet létesítettek, amelyeken több mint 130 komp müködött. Emellett a müszaki csapatok két pontonhidat és egy több mint 1700 méter hosszú, pontonokkal kombinált cölöphidat építettek. Az átkelöhelyeken a munka igazi hösiességet követelt. Az utászok és a hidászok éjjel-nappal dolgoztak, gyakran a jeges vízben állva, az ellenség tüzében. A rendkívül súlyos körülmények között dolgozó müszaki és utászcsapatok becsülettel megbirkóztak feladatukkal. A Sztálingrádi Front sávjában november 1-töl 20-ig több mint 160000 katonát és tisztet, továbbá 10 ezernél több lovat, 430 harckocsit, 600 löveget, 14 ezer gépkocsit, 6700 tonna löszert, mintegy 4000 tonna élelmiszert és több ezer tonna egyéb rakományt juttattak át a Volga túlsó partjára. A Doni Front müszaki és utászcsapatai novemberben hídon és kompon mintegy 72 ezer katonát és tisztet, 450 löveget, körülbelül 10 ezer gépkocsit és több mint 150 páncélgépkocsit és harckocsit szállítottak át a Donon. Nagy munkát végzett a hadmüvelet elökészítése alatt Rogacsev ellentengernagy volgai flottillája. A flottilla a Sztálingrádi Front minden fontos átkelöhelyénél szállított. A szakadatlan légitámadás, a tüzérségi és aknavetötüz, valamint az ellenséges repülögépekröl ledobott aknák rendkívül megnehezítették a flottilla müködését. Mindamellett bátran és önfeláldozóan teljesítette kötelességét. 1942 szeptemberében és novemberében a flottilla hajói 65 ezer katonát és mintegy 2500 tonna rakományt juttattak el a jobb partra, Sztálingrádba, visszafelé pedig több mint 30 ezer sebesültet és sok tízezer polgári lakost vittek magukkal. A flottilla számos szállítóhajót is kísért, biztosította öket az ellenség légitámadásai ellen. A roppant nehézségek ellenére minden csapatot és anyagi eszközt sikerült idejében összpontosítani az ellentámadáshoz, és ez nagyban hozzájárult a tervezett hadmüvelet sikeréhez. A föhadiszállás, mialatt Sztálingrádnál teljes erövel dúlt a harc, hadászati tartalékokat összpontosított ellentámadás céljára, s ezzel kapcsolatban nagy szívósságról, célratörésröl és kitartásról tett tanúságot. A lehetö legjobban sáfárkodott az erökkel: a támadás céljára tartalékokat teremtett és gyüjtött, és a védelmet sem engedte gyengülni. Az ellentámadáshoz szükséges erök összpontosításának egyik legfontosabb feltétele Sztálingrád védöinek példátlan állhatatossága és hösiessége volt; ök szentül hittek abban, hogy üt az ellenség megsemmisítésének órája. Az ellentámadás elökészítése során gondosan ügyeltek arra, hogy a csapatok összpontosítását és átcsoportosítását a rejtési rendszabályok szigorú betartásával hajtsák végre, ami ezen a nyílt, túlnyomóan sztyeppes terepen fölöttébb nehéz feladat volt. Vasziljevszkij, október 25-én a föhadiszállás nevében a következö utasítást adta a Doni és a Délnyugati Front parancsnokának: "a) . . . minden menetet csak éjjel szabad végrehajtani, a csapatokat nappalra rejtve kell elhelyezni; b) a csapatok mozgását repülögépekkel és légvédelmi tüzérséggel kell biztosítani . . . c) az ellenség megtévesztése céljából a hadosztályok rádióállomásai a hadosztályok új körletekben való összpontosulásának befejeztéig maradjanak jelenlegi helyükön, és folytassák munkájukat; miután a hadosztályok megérkeztek új körleteikbe, a rádióállomások önállóan induljanak útba hadosztályukhoz. Menet közben és az új körletekben: rádiótilalom! A hadosztályok mostani elhelyezési körletükben az elvonulás után tartsák fenn azt a látszatot, mintha a helyükön maradtak volna . . ." A szovjet hadvezetés megtiltott minden olyan levelezést, amely bármely módon utalt volna az ellentámadás elökészületeire. Minden rendelkezést és utasítást csak szóban közöltek és egyedül a közvetlen végrehajtóval. Gondosan megszervezték a biztosító szolgálatot is mind a peremvonalban, mind a mögöttes területen. A szovjet hadvezetésnek a hadmüvelet rejtett elökészítésére vonatkozó intézkedései eredménnyel jártak. Az ellenséges felderítés nem tudta kifürkészni a szovjet csapatok valódi szándékát. Ezt késöbb Zeitzler vezérezredes, a német szárazföldi csapatok vezérkari fönöke is kénytelen volt elismerni, aki november 23-án a szovjet csapatok sztálingrádi ellentámadásával kapcsolatos utasításában ezt írta: "Az oroszok támadási elökészületeinek sajátos vonása az, hogy a támadásban részt vevö valamennyi csapatot, különösen pedig a harckocsi-magasabbegységeket jól álcázzák . . . Mindannyian ismerjük az oroszoknak azt a képességét, hogy felderítésünk és megfigyelésünk elöl mesterien tudják rejteni a támadás elökészületeit . . ." Az ellentámadás sikerének egyik feltétele olyan hídföállások megszerzése volt, amelyeken a csapásmérö csoportosítások felfejlödhettek. A szovjet csapatok augusztus végén a Don jobb partján Szerafimovics körzetében egy jelentös, Kletszkajánál pedig egy kis hídföt létesítettek. Szeptember végén és október elején miközben Sztálingrádtól délre ellencsapásokat mértek az ellenségre -jól védhetö hídföket vettek birtokba az északi Szarpa-tavak körzetében. Ily módon a szovjet hadvezetés már eleve az ellenség szárnyain összpontosíthatta föerejét, és az ellentámadás alatt nem kellett a csapatoknak folyón átkelniük. Az ellentámadásra kijelölt csapatoknál szüntelenül folyt a harckiképzés. Az egységek és magasabbegységek mögött gyakorlótereket rendeztek be, amelyeken az ellenséges állásokhoz hasonló állásokat építettek. Itt a harcosok megtanulták, hogyan kell gyorsan áttörni az ellenség védelmét, hogyan kell megrohamozni a magaslatokat, hogyan kell harcolni sztyeppes terepen az ellenséges harckocsik ellen, visszaverni az ellenlökéseket stb. Különös gondot fordítottak a gyalogság, a harckocsik, a tüzérség és a müszaki csapatok, továbbá a szárazföldi csapatok és a légierö együttmüködésére. Fáradhatatlanul folyt a kiképzés az egységek és magasabbegységek törzseinél is. A parancsnokok különleges foglalkozásokon vettek részt. Az ellentámadás elökészítése alatt az elsö állásban levö csapatok fokozott felderítést folytattak. Gondosan tanulmányozták a terepet s a roham megindulási helyzetéhez vezetö utakat. Minden magasabbegységnél folyt a parancsnoki felderítés is, amelynek során kiválasztották a magasabbegységek és egységek föcsapásának irányát, valamint megszervezték a terepen a csapatok együttmüködését. Néhány nappal az ellentámadás megkezdése elött minden hadseregnél harcfelderítést hajtottak végre, amelynek eredményeképpen pontosabb adatokhoz jutottak az ellenséges védelem jellegére, az ellenséges erök és harceszközök csoportosítására vonatkozóan. A küszöbönálló támadásban nagy szerep várt a partizánokra. A párt központi bizottságának utasítására mindenütt intézkedtek a partizántevékenység fokozására. November elején a Sztálingrádi Frontnál megalakult a Partizánmozgalom Törzse, amely a front haditanácsának és a sztálingrádi területi pártbizottságnak irányítása alatt müködött. A sztálingrádi terület sztyeppes, gyéren lakott megszállt része tele volt ellenséggel, és így fokozott ellenörzés alatt állt; ez lehetetlenné tette nagy partizánosztagok tevékenységét. Ezért az ellenség mögöttes területén vívandó harcra kis, mozgékony partizáncsoportokat alakítottak a helyi viszonyokat jól ismerö emberekböl. E csoportok bénították az ellenség közlekedését és híradását, felrobbantották a raktárakat, megtámadták a kis helyörségeket. Aktivitásukkal állandó feszültségben tartották az ellenséget. Nagy segítséget nyújtott a csapatoknak az ellentámadás elökészítéséhez a sztálingrádi terület lakossága. E területen három front, a Sztálingrádi, a Doni és a Délnyugati Front helyezkedett-el. A terület dolgozói segítettek a csapatok élelmiszerrel, felszereléssel való ellátásában. A kolhozparasztok a harctevékenység ellenére majdnem teljesen be tudták takarítani a termést. A terület 23 millió pud gabonát, 16 millió pud zöldségés fözelékfélét és 35 millió pud húst adott a hazának. Ezt az élelmiszermennyiséget csaknem teljes egészében a Sztálingrád környékén harcoló csapatok ellátó szervei kapták. A szovhozok, a gépés traktorállomások sok mühelyét fegyverek és harceszközök javítására rendezték be. Egyedül a novoannyenszki gépés traktorállomás 18 harckocsit, több mint 100 gépkocsit, 28 löveget és 10 repülögépet javított ki. A kisipari termelöszövetkezetek és a terület helyi ipara a csapatok számára 41 ezer pár nemezcsizmát, 19 ezer bekecset és sok egyéb meleg ruhát készített. Emellett a lakosság a harcosok számára kb. 32 ezer nemezcsizmát, több mint 8000 bekecset, rengeteg vattakabátot, sapkát és gyapjúharisnyát gyüjtött. A terület dolgozói részt vettek az utak, repülöterek, folyami átkelöhelyek és hidak építésében, segítettek löszert szállítani. A helyi lakosság segítségével rövid idö alatt 500 km hosszú új út épült. Az útépítésnél 21 ezer kolhozparaszt és majdnem 4500 kolhozfogat dolgozott. 33500 ember 6500 fogat segítségével építette a repülötereket, mintegy 8000 pedig a folyami átkelöhelyeket és a hidakat. 10 ezer kolhozparaszt és mintegy 5000 fogat szállított löszert. A városok és falvak lakossága ágyakat és ágynemüt gyüjtött a területen létesülö kórházak számára. A nök ezerszámra jelentkeztek önkéntes betegápolónak. "Nincs ma Sztálingrádban és a területén olyan ember, aki ne adná magát oda maradéktalanul szent ügyünknek, szülövárosunk dicsö védöi megsegítésének" írták a terület dolgozói november elején a párt központi bizottságának. November elején a föhadiszállás még egyszer ellenörizte a csapatok felkészülését az ellentámadásra. November 3-án a Délnyugati Front 5. harckocsihadseregénél Zsukov hadseregtábornok, a föhadiszállás megbízottja és Vatutyin altábornagy, a front parancsnoka, hadtestés hadosztályparancsnoki megbeszélést tartott. Megvitatták a készülö ellentámadás általános tervét, valamint az egyes magasabbegységek feladatait, és utasításokat adtak a csapatok további harckiképzésére. Másnap ugyanilyen megbeszélés volt a 21. hadseregnél. A két front a Délnyugati és a Doni Front csapatai harctevékenységének összehangolása végett az értekezletre meghívták Rokosszovszkij altábornagyot, a Doni Front parancsnokát és Katov altábornagyot, e front 65. hadseregének parancsnokát is (a 65. hadsereg a Délnyugati Front 21. hadseregének szomszédja volt). November 10-én ugyanilyen megbeszélést tartottak a Sztálingrádi Front törzsénél. Ezen összehangolták a frontok, elsösorban a Sztálingrádi és a Délnyugati Front együttmüködésének tervét: e két frontnak kellett bekerítenie a Sztálingrád körüli ellenséget. November közepére nagyjából befejezödött az ellentámadás elökészítése. A Délnyugati Front, amely az 1. gárdahadseregböl, az 5. harckocsihadseregböl és a 21. hadseregböl állott, a Verhnyij Mamon, Kletszkaja terepszakaszon bontakozott szét több mint 250 kilométeres arcvonalon. A frontparancsnok november 8-i direktívájában azt a feladatot tüzte a csapatok elé, hogy a Szerafimovicstól északnyugatra fekvö és a Kletszkaja körzetben levö hídfökböl kiindulva törjék át az ellenség védelmét, és semmisítsék meg az ellenséget a Ribnij, Kletszkaja terepszakaszon; utána fejlesszék tovább a csapást Perelazovszkij, Kalacs irányában. Itt verjék szét az ellenség hadmüveleti tartalékait, jussanak ki az ellenség sztálingrádi csoportosításának oldalába, érjék el közlekedési útvonalait és a Sztálingrádi Front csapataival együtt kerítsék be az ellenséget (2. sz. térkép). A Délnyugati Front szárazföldi csapatainak harcát a 17. és a 2. légi hadsereg biztosította. Az utóbbit a Voronyezsi Front állományából hadmüveletileg ideiglenesen a Délnyugati F ront parancsnokának rendelték alá. A 65., a 24. és a 66. hadseregböl álló Doni Front csapatai a Kletszkaja (a Don mellett), Jerzovka (a Volga mellett) terepszakaszon bontakoztak szét, több mint 150 kilométeres arcvonalon. Ezek két csapást mértek: az egyiket a Kletszkajától keletre fekvö körzetböl délkeleti irányban, a másikat pedig Kacsalinszkaja körzetéböl, a Don bal partja mentén, Vertyacsij irányában, abból a célból, hogy a kis Don-kanyarban védekezö ellenséget elvágják a Sztálingrád környéki csoportosítástól. A szárazföldi csapatok harcát a 16. légi hadsereg biztosította. A 62., a 64., az 57. és az 51. hadseregböl álló Sztálingrádi Front csapatai a Rinok, Szarpa-tavak terepszakaszon mintegy 250 kilométeres arcvonalon helyezkedtek el; a Sztálingrádi Front állományába tartozó 28. hadsereg az asztrahanyi irányt fedezte. A Sztálingrádi Front csapásmérö csoportosítása a 64., az 57. és az 51. hadseregböl állt. Feladata az volt, hogy az Ivanovka, Szemkin terepszakaszról csapást mérjen az ellenség szárnyára, szétzúzza a vele szemben álló román hadosztályokat és a Délnyugati Front csapataival együttmüködve bekerítse az ellenség 6. hadseregét és 4. páncéloshadseregét. Az ellenséges védelem áttörése után az 57. hadsereg sávjában a 13. gépesített hadtestet, az 51. hadsereg sávjában pedig a 4. gépesített és a 4. lovas hadtestet szándékoztak bevetni. A Sztálingrádban harcoló 62. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy szilárdan tartsa a város keleti szélén levö állásait. Az ellenséges védelemnek a Sztálingrádi Front balszárnyán történt áttörése után a 62. hadseregnek a Doni Front 66. hadseregével együttmüködve, aktív harctevékenységgel le kellett kötnie az ellenséget, és meg kellett akadályoznia, hogy Sztálingrádból csapatokat dobjon át más arcvonalszakaszokra. A Sztálingrádi Front szárazföldi csapatainak a harcát a 8. légi hadsereg biztosította. A sztálingrádi irányban harcoló ellenséges erök akkoriban 35 gyalogos, öt páncélos, négy gépesített, négy lovas hadosztályból és három dandárból, vagyis összesen 50 hadosztályból álltak. Ezek többsége 26 hadosztály német volt, míg 18 hadosztály román és hat hadosztály olasz. Harcukat a 4. német légiflotta és a 8. repülöhadtest támogatta. Az ellenség csapásmérö csoportosítása, a válogatott német hadosztályokból álló 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg Sztálingrádban és környékén összpontosult. E csoportosítás szárnyain, a 6. hadseregtöl nyugatra a 8. olasz hadsereg és a 4. román hadsereg, a 4. páncélos hadseregtöl délre pedig a 4. román hadsereg magasabbegységei védtek. Az ellenség október elején föcsoportosításának szárnyain megkezdte a védelmi létesítmények készítését. November közepéig öt-nyolc kilométer mély védöövet épített ki. A védööv általában két állásból állt; a második állás három-öt kilométerre volt az elsö állás peremvonalától. Mindegyik állásban földfaerödöket (kilométerenként hármat-négyet) készítettek és egy-két lövészárkot ástak, s ezeket futóárokkal kötötték össze. Egyes helységeket ellenállási csomóponttá és támponttá rendeztek be. A védelem peremvonalát aknamezök és drótakadályok biztosították. Az ellenség a Vörös Hadsereg ellentámadásáig nem tudta teljesen kiépíteni védelmét, de jól megszervezett tüzrendszere volt, amely a harckocsik és a gyalogság elleni müszaki zárakkal párosulva számottevö akadályt jelentett a támadók számára. Az ellenség hadmüveleti tartalékát a sztálingrádi irányban hat hadosztály alkotta. A reakciós nyugat-európai és amerikai sajtó több ízben megpróbálta a dolgot úgy feltüntetni, hogy a sztálingrádi ellentámadásra készülö szovjet csapatok óriási fölényben voltak az ellenséggel szemben. Ez nem felel meg a valóságnak. A hadmüvelet megindulásakor a három front csapatai ember és harceszközökben nem voltak lényeges fölényben. Élöerö tekintetében a felek egyenlök voltak: 1 millió 5 ezer szovjet harcos állt szemben 1 millió 11 ezer német fasiszta katonával. A Vörös Hadsereg csak jelentéktelen harckocsi és tüzérségi fölénnyel rendelkezett, repülögépe pedig kevesebb volt, mint az ellenségnek. Ez kitünik a következö táblázatból. A felek eröviszonyai a sztálingrádi ellentámadás megindulásakor Szovjet Ellenséges Megnevezés Eröviszony csapatok csapatok Harckocsik Lövegek és aknavetök Repülögép 894 I 675 1,3:1 13 540 10 300 1,3:1 1 115 az U-2 I 1 216 I 1,1:1 `us nélkül A föcsapások irányában viszont a szovjet hadvezetés jelentös fölényt tudott kialakítani mind élöerö, mind harceszközök tekintetében. Ezt ügyes átcsoportosítással érte el. Például a Délnyugati Front csapásmérö csoportosításában harcoló 21. hadseregnek élöeröben a hadsereg egész támadási arcvonalán csak 1,4-szeres, a föcsapás irányában viszont háromszoros fölénye volt; tüzérsége az egész arcvonalon 2,4-szeres, a föirányban pedig 4,6-szeres túleröben volt az ellenséggel szemben. Az a tény, hogy a szovjet hadvezetésnek a föcsapások irányában sikerült az ellenséggel szemben döntö élöeröés harceszközfölényt kialakítania, hadmüvészete magas színvonaláról tanúskodik. A sztálingrádi szovjet csapatok egy tekintetben valóban óriási fölényben voltak a német fasiszta csapatokkal szemben: az erkölcsi szellem tekintetében. Erröl azonban hallgat a reakciós sajtó! Az egyszerü harcostól a tábornokig mindenki rendkívüli felelösséget érzett az arcvonal és az ország sorsáért. Mindenki égett a vágytól, attól a törekvéstöl, hogy megverje a fasiszta hódítókat, hogy a bosszú kardjával sújtson le rájuk. Az elszánt támadó szellem kialakításában óriási szerepe volt az egységek és az alegységek parancsnokai, politikai szervei és pártszervezetei által végzett pártpolitikai munkának. 3. Pártpolitikai munka az ellentámadás elökészítése alatt A szovjet harcosokat, hogy Sztálingrádnál gyözhessenek, erkölcsileg fel kellett készíteni a döntö támadásra. "A gyözelmet minden háborúban végeredményben azoknak a tömegeknek harci szelleme határozza meg, amelyek a csatatéren vérüket ontják" tanítja Lenin. Az ellentámadás elökészítésének idöszakában Leninnek ezen az útmutatásán alapult a szovjet csapatok egész politikai nevelömunkája. A szovjet csapatok több hónapon át védelmezték Sztálingrádot e jelszó jegyében: "Egy lépést se hátra !" Mélyen gyökeret vert minden sztálingrádi harcos tudatában, testet öltött a 62. és a 64. hadsereg hösi védelmében és más hadseregek egységeinek és magasabbegységeinek a harcában is; rajtuk megtört az ellenség rohama és négy hónapon át örölték erejét. Most azonban a szovjet csapatok elött új feladat állt: döntö támadó harcban szét kellett zúzniuk a jól felszerelt, erös ellenséget. Ennek érdekében a szovjet harcosokban elszánt támadó szellemet, harci aktivitást és az ellenség megsemmisítésére irányuló szilárd eltökéltséget kellett kialakítani. A frontok és a hadseregek haditanácsai és politikai szervei utasították a parancsnokokat és a politikai munkásokat, hogy az egész pártpolitikai munkát az új feladatnak megfelelöen szervezzék át. A Sztálingrádi Front haditanácsa és politikai csoportfönöksége "Sztálingrád minden kommunista védöjéhez" címü levelében felszólította a kommunistákat, hogy álljanak az élére a csapatok új, döntö ütközetekre való felkészítésének. A levél konkrétan nem említette, hogy a szovjet csapatok támadásba mennek át, de hangsúlyozta, hogy ennek az órája közel van. A kommunisták feladata az volt, hogy egységük minden tagját elökészítsék a nehéz harcra, önbizalmat öntsenek beléjük. A siker legfontosabb feltétele a harci tudás tökéletesítése, a fegyverek kezelésének mesteri elsajátítása volt. A levelet a front csapatainak taggyülésein októberben megvitatták, és ennek eredményeként még magasabb fokú lett Sztálingrád védöinek erkölcsi szelleme. Minden szovjet harcost egyre jobban áthatott a gondolat, hogy felelös a haza sorsáért, és hogy a küszöbönálló harcnak döntö jelentösége van. A Délnyugati és a Doni Front haditanácsa és politikai csoportfönöksége ugyancsak intézkedett a csapatoknak az ellentámadásra való erkölcsi-politikai elökészítésére. A frontok és a hadseregek haditanácsának tagjai, a frontok politikai csoportfönökségének és a hadseregek politikai osztályának vezetöi és a politikai szervek más vezetö munkatársai idejük nagy részét az egységeknél és a magasabbegységeknél töltötték. Közvetlenül érintkeztek a harcosokkal, valamint a parancsnokokkal, és így jól ismerték a csapatok hangulatát, gyorsan kiküszöbölték a hiányosságokat, és lendületet adtak a pártpolitikai munkának. A politikai szervek az ellentámadás elökészítése során nagy figyelmet szenteltek az alegységek pártés Komszomol-szervezeteinek megerösítésére. A kommunisták és komszomolisták helyes elosztása erösítette a párt befolyását a vöröskatonák között, fokozta a csapatok harcképességét. A Délnyugati Front 21. hadseregénél, amelynek a föcsapás irányában kellett majd harcolnia, több mint 12 ezer kommunista és 16 ezer komszomolista volt. Az ellentámadás megindulásakor itt 343 pártalapszerv és 280 Komszomol-szervezet müködött. Század (és ennek megfelelö) szinten a pártszervezetek száma 841, a Komszomol-szervezeteké pedig 1158 volt. 217 alegységnél pártés Komszomol-csoportok alakultak. Az erök ilyen elosztása folytán a hadseregnek majdnem minden alegységéhez jutott kommunista és komszomolista, akik óriási befolyással voltak a csapatok harctevékenységére. A pártés Komszomol-szervezetek titkárává, a pártés Komszomol-irodák, és a hadosztály pártbizottságok politikai szerveinek tagjaivá a legtekintélyesebb harcosokat, parancsnokokat és politikai munkásokat tették meg; a pártés Komszomol-szervezetei. titkárai és irodáinak tagjai számára szemináriumokat tartottak, amelyeken megvitatták, hogyan szervezzék meg a nevelömunkát a támadás során. A politikai szervek minden egységet és alegységet feltöltöttek politikai munkásokkal, megfelelö tartalékot képeztek belölük, különösen a harcképtelenné vált vagy elesett század politikai helyettesek pótlására. E tartalék a legjobb kommunista harcosokból állt. Az 5. harckocsihadseregnél a támadás megindulásakor minden egységnél volt ilyen tartalék. A csapatoknál hatalmas agitációs és propagandamunka folyt. A bolsevik agitátorok szenvedélyes és igaz beszéde felszította a szovjet katonák hangulatát. A frontok haditanácsa és politikai csoportfönöksége, valamint a hadseregek politikai osztálya a csapatokhoz és magasabbegységekhez tapasztalt elöadókat küldött, hogy ily módon segítsen a parancsnokoknak és a politikai munkásoknak az agitációs és propagandamunkában. Egyidejüleg a csapatoknál is kiválogatták a megfelelö agitátorokat. Az 57. hadsereg 169. lövészhadosztályának politikai osztálya minden ezrednél agitátorcsoportot szervezett a parancsnokokból, politikai munkásokból és a politikailag képzett harcosokból. Ezek az ezredagitátor megbízásából beszélgettek a peremvonalban levö alegységek harcosaival, segítettek a harci röplapok szétosztásában. Az elöadók és az agitátorok elöadásaik és beszélgetéseik során megmagyarázták a Nagy Honvédö Háború céljait és feladatait, a harcosokat a szocialista haza iránti szeretetre, az ellenség gyülöletére nevelték, felvilágosították öket arról, hogy milyen jelentösége van a sztálingrádi csatának a német fasiszta hódítók elleni háború kimenetele szempontjából. Október közepén a sztálingrádi harcosok Manuilszkijt, a párt központi bizottságának tagját látták vendégül. Manuilszkij üdvözölte öket a központi bizottság nevében és elmondta, hogy Sztálingrád falainál vívott önfeláldozó harcuk a szovjet népet lelkes büszkeséggel tölti el. "Elvtársak, nehéz dolgotok van mondta Manuilszkij -, nehezebb mint bárkinek az arcvonalon és a hátországban. A párt központi bizottsága és a szovjet kormány tudja ezt . . . Biztosíthatlak benneteket, hogy nemsokára érezni fogjátok az egész nép támogatását. Pártunkat, népünket lelkes büszkeség tölti el, hogy olyan embereket tudo

tt nevelni, mint ti vagytok, Sztálingrád védöi, akik a várost bevehetetlen eröddé változtattátok." A támadás elökészítése közben minden parancsnoknak, politikai szervnek, pártés Komszomolszervezetnek igen fontos feladata volt a harckiképzés politikai biztosítása. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy a támadó harcra való kiképzésre a lehetö legjobban kihasználják az idöt. Az 51. és 57. hadsereg hadosztályainál a pártaktíva értekezletet tartott. Itt "A kommunisták feladata a harckiképzésben" címmel maguk a hadosztályparancsnokok tartottak beszámolót. Fö figyelmüket a csapatok harckiképzésében tapasztalható hiányosságok bírálatára és a támadás elökészítésének további javítását szolgáló intézkedésekre összpontosították. A kommunisták sokat tettek annak érdekében, hogy kiküszöböljék a hiányosságokat, és a lehetö legjobban szervezzék meg a harckiképzést. A csapatok harcképességét növelte és támadó szellemüket fokozta a Vörös Hadsereg sikereinek, különösen a sztálingrádi csapatok eredményeinek, legjobb harcosai tapasztalatainak és höstetteinek népszerüsítése. Az 57. hadsereg minden egységénél vöröskatona-gyüléseket rendeztek, amelyeken megvitatták a Sztálingrádtól délre levö hídfökért október végén vívott harcok eredményeit. Az elöadók az egységek és alegységek parancsnokai voltak. Kiemelték a bátorság és a tudás példáit, hangsúlyozták, hogy e példákból tanulni kell, követni kell a hösök példáját a harcban. A felszólaló harcosok és parancsnokok elmondták tapasztalataikat, és felszólították a harcosokat: sajátítsák el tökéletesen a fegyverek kezelését, hogy sikeresen küzdhessenek a fasiszta hódítók ellen. A 422. lövészhadosztály egyik ezredénél a gyüléseken több mint 200 harcos és parancsnok szólalt fel. A legjobb harcosok és parancsnokai; tapasztalatainak népszerüsítése más hadseregeknél is nagy lendülettel folyt. A pártpolitikai munka sokban hozzájárult a harckiképzés sikeréhez, a harci tudás tökéletesedéséhez. "Most olvassuk a 7. lövészhadtest politikai osztályának a Sztálingrádi Front politikai csoportfönökségéhez intézett jelentésében intenzív szakképzés folyik. A harcosok és parancsnokok túlnyomó többsége ég a vágytól, hogy minél hamarabb és minél jobban felkészüljön az elkövetkezö harcra." Az illetékes szervek nagy gondot fordítottak a személyi kiegészítés soraiban végzendö politikai nevelömunkára. Amikor a Doni Front 65. hadseregéhez november elején új harcosok érkeztek, a hadsereg politikai osztálya a kirakó állomásra és közvetlenül a csapatokhoz népes politikai munkáscsoportot küldött; a menetszázadok fogadására megjelentek a törzsek képviselöi is. A parancsnokok és politikai munkások, alegységük új katonáinak fogadásakor, megismerkedtek velük, tájékoztatták öket az arcvonal helyzetéröl, és beszéltek jövendö egységük harci hagyományairól. Rendszerint az arcvonalra érkezö minden katonával beszélt parancsnoka és annak politikai helyettese. Az új harcosoknak ünnepélyesen a felsorakozott alegységek elött nyújtották át a fegyvert. Amikor az új harcosok átvették a fegyvert, megesküdtek, hogy avatott kézzel használják a harcban, és óvni fogják mint a szemük fényét. Az újonnan érkezöknek nagy segítséget nyújtottak az öregkatonák. Segítettek nekik gyorsan elsajátítani a katonai ismereteket, merészségre és elszántságra nevelték öket. A 36. gárda-lövészhadosztálynál megrendezték az új harcosok és a csapatok höseinek a találkozóját. A harcban kitünt katonák vállalták, hogy rövid idö alatt felkészítik az újoncokat a küszöbönálló harcra, segítenek nekik minél jobban megismerni fegyverüket. Az új harcosok viszont megígérték, hogy szívós kitartással elsajátítják a katonai ismereteket. "Én, mint bányász mondta Szabir Bajanov, a 108. gárda-lövészezred vöröskatonája becsülettel teljesítettem feladatomat, élmunkás voltam. Ígérem a parancsnokságnak, hogy becsülettel megszolgálom a gárdista nevet." A csapatoknak az ellentámadásra való erkölcsi-politikai elökészítése terén fontos szerepe volt a nem orosz nemzetiségü harcosok között végzett munkának. A Sztálingrádnál harcolók között ott volt a mi soknemzetiségü szovjet államunk úgyszólván minden népének képviselöje. Sok magasabbegység jórészt nem orosz nemzetiségü harcosokból állt, és számuk a Sztálingrádi Front állományának csaknem egyharmadát tette ki. Közülük számosan nem tudtak oroszul, ezért az olyan alegységeknél, ahol sok ilyen harcos volt, a politikai munkásokat az adott nemzetiség tapasztalt, politikailag képzett harcosai közül választották ki, akik ismerték népük életét, szokásaikat és hagyományait. A nem orosz nemzetiségü harcosok között végzett politikai munkában gyakran felhasználták a hazulról érkezett leveleket is. A levelekben a hátország harcosai beszámoltak frontharcos földijeiknek az ellenség legyözése érdekében tett hösi eröfeszítésükröl, és felszólították öket, hogy legyenek állhatatosak és bátrak a német fasiszta hódítók elleni harcban. Óriási hatással volt a csapatokra az üzbég népnek az üzbég harcosokhoz írt levele, amelyen mintegy 2,5 millió aláírás szerepelt. "Népünk szeretett fiai! . . . írták Üzbegisztán dolgozói. Az üzbég nép mélységes bizalommal tekint rátok, a volgai eröd dicsö védelmezöire, akik vaspáncéllal övezitek Sztálingrádot . . . Minden ágyúlövés, amely Sztálingrádnál vagy más arcvonalon leteríti az ellenséget, örömmel tölti el szívünket . . . Életeteket nem kímélve küzdjetek hazánkért, szabadságunkért! Ne feledjétek, hogy mögöttetek áll sziklaszilárdan az egész üzbég nép, öreg és fiatal, férfi és nö egyaránt . . . Gondoljatok a múltra: az üzbég nép soraiban nem kevés dalia és szabadsághös termett. De ök vereséget szenvedtek, és nem érték el életcéljukat, mert népünk egyedül harcolt az ellenség ellen, bár úgy vágyakozott a szabadság után, miként a hegy a folyó után, Farhad pedig Sirin után. Amikor azonban népünk idösebb orosz testvérei segítségével emelte magasra a harci zászlót kivívtuk a gyözelmet, a szabadságot és a boldogságot. Tehát: a gyözelem záloga az egységben rejlik. Az ellenség golyója nem fogja azt a szívet, amelyben mélyen gyökeret vert a szovjet népek iránti szeretet. Ez a mi népeink iránt táplált szeretet olyan pajzs, amely harcosaink keblét oltalmazza. A népek egysége gyözelemre vitt bennünket a múltban; a népek egysége erönk pillére ma is; a népek egysége a jövendö gyözelem igazi kulcsa . . . Cselekedjetek úgy, hogy a közeli gyözelem és a békés építés elkövetkezö napjaiban boldog családi körötökben emelt fövel mondhassátok: én is azok között voltam, akik a honvédö háború szörnyü napjaiban védelmezték a hazát a pusztulástól és a kifosztástól." A nem orosz nemzetiségü harcosok számára nagy örömet okozott, ha küldöttségek érkeztek a hazai köztársaságokból. A földiek szava lelkesítette a harcosokat. Közvetlenül az ellentámadás elött a Doni Front csapataihoz küldöttségek érkeztek az üzbég, türkmén, baskír és más köztársaságból. Beszámoltak a hátországi munkások és kolhozparasztok munkasikereiröl, elmondták, mekkora nehézségeket kell leküzdeniük, amikor fegyvert, löszert és élelmiszert készítenek a frontnak, és a haza iránti kötelességteljesítésre buzdították a harcosokat. A harcosok és a parancsnokok beszámoltak harci tetteikröl és megfogadták, hogy addig harcolnak, amíg meg nem semmisítik az ellenséget. A nemzeti köztársaságok dolgozóinak és a szovjet harcosoknak a találkozói tanúbizonyságot tettek a front és a hátország egységéröl, a nagy szocialista állam népeinek szétszakíthatatlan barátságáról. A harcosokra nagy hatással voltak a hátországi dolgozók levelei és felhívásai. Sztálingrádba más arcvonalszakaszon harcoló katonáktól is érkeztek levelek. A Nagy Októberi Forradalom 25. évfordulója elött a Kaukázus védöi írtak fegyvertársaiknak, megígérték, hogy példát vesznek róluk, ugyanolyan kitartóan verekednek a hazáért, mint a sztálingrádiak. A Sztálingrádi, Doni és Délnyugati Front harcosai és parancsnokai válaszoltak a gyárak, üzemek, kolhozok dolgozóinak, és a más arcvonalon harcoló katonáknak. A sztálingrádiak esküvel fogadták, hogy továbbra is bátran és derekasan küzdenek, hogy valóra váltsák népük reményét. " . . . A haza iránti kötelességünknek tartjuk írták a Sztálingrádi Front harcosai az egyik ilyen levélben -, hogy ne csak feltartóztassuk az ellenséget, hanem szét is zúzzuk, és felszabadítsuk földünket a fasiszta zsarnokság alól. Naponta ezzel a gondolattal indulunk harcba . . ." Az ellentámadás utolsó elökészületei egybeestek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 25. évfordulójának megünneplésével. Ez még jobban fellendítette a pártpolitikai munkát, növelte annak hatását. A szovjet harcosok a gyüléseken szívböl jövö szavakkal fejezték ki a kommunista párt, a haza iránti szeretetüket, azt az eltökéltségüket, hogy bármi áron szétzúzzák az ellenséget, s addig harcolnak, amíg le nem gyözik a hitleri Németországot. A politikai öntudat megnövekedésének ragyogó megnyilvánulása volt, hogy a harcban kitünt katonák tömegesen kérték a pártba való felvételüket. A sztálingrádi csapatoknál a párt sorai még sohasem gyarapodtak annyi új taggal, mint ebben az idöben. Az ellenséggel való döntö összecsapásra készülve, a harcosok és parancsnokok ezrei egyszer s mindenkorra összekötötték sorsukat a kommunista párttal. Usakov dandárkomisszár, az 5. harckocsihadsereg politikai osztályának vezetöje a következöket jelentette a front politikai csoportfönökségének: "Igen sokan kívánnak belépni a SZK(b)P soraiba. A pártszervezet még néhány nappal támadásunk elött is tucatjával kapta a belépési nyilatkozatokat . . . A belépök égnek a vágytól, hogy kommunistaként mehessenek a harcba, és kérik, hogy a felelösségteljes helyekre küldjék öket." A Sztálingrádi Front csapatainál novemberben 5300 harcost és parancsnokot vettek fel a pártba, háromszor annyit, mint júliusban. A Doni Front 21. hadseregénél októberben mintegy 2000 ember lépett be a pártba. A párt sorainak szakadatlan gyarapodása növelte a csapatok harcképességét. Hogy az ellentámadás elött milyen magas fokú volt a sztálingrádi védök erkölcsi szelleme, kitünt abból is, hogy a hadtápcsapatoknál és intézményeknél sok katona kérte a peremvonalban harcoló alegységekhez való beosztását. A 65. hadsereg csapatainál a támadás elött néhány nappal több mint ezer ilyen kérést adtak elö. Amikor pedig megengedték, hogy az emberek egy részét beosszák a harcoló alegységekhez, a jelentkezök száma még jobban megnött. Ily módon az ellentámadás elökészítése alatt a parancsnokok és a pártpolitikai munkások összekovácsolták a csapatok személyi állományát, fokozták harci szellemüket, beléjük nevelték a rettenthetetlenséget és az ellenség gyülöletét. A nagyszabású és céltudatos eszmei-politikai munka segített a katonákat harci és politikai szempontból felkészíteni a sztálingrádi csata új szakaszára. November 19-re virradó éjjel a Délnyugati és a Doni Front csapatai megkapták a parancsot az ellentámadásra. Néhány nap múlva ugyanilyen parancsot kaptak a Sztálingrádi Front csapatai is. A haditanácsok a parancsban kifejtették az ellentámadás célját és jelentöségét, felszólították a harcosokat és a parancsnokokat, hogy bátran küzdjék le az ellenség ellenállását és mérjenek rá megsemmisítö csapásokat. "Amikor harcba indulunk olvassuk a Sztálingrádi Front haditanácsának parancsában tudjuk, hogy fasiszta rabságban sínylödö véreink felszabadítására indulunk. Elvtársak, a haza sorsa, nagy szovjet népünk sorsa a mi kezünkben van. Tölünk, a mi szívósságunktól és tudásunktól függ, hogy szabad országban fognak-e élni a szovjet emberek, vagy a bárók elött rabszolgaként hétrét görbülnek . . . Meg tudtuk védelmezni a volgai erödöt, Sztálingrádot, arra is képesek vagyunk hát, hogy szétzúzzuk az ellenséges hordákat, és messze elüzzük öket a Volgától." Az ellentámadás megindulásának a híre óriási lelkesedést keltett. " . . . Úgy tünt írta Galadzsev vezérörnagy, a Doni Front politikai csoportfönöke -, mintha a vérrel öntözött, tüzvészben lángoló város, amely minden szovjet ember számára kedvessé lett, segítségért kiáltott volna. És a harcosok meghallották ezt a segélykiáltást. A csapatoknál még sohasem volt olyan nagyfokú a politikai öntudat és oly emelkedett az erkölcsi szellem, mint ezekben a napokban." A támadási parancs kihirdetése után taggyüléseket és Komszomol-gyüléseket tartottak a következö napirenddel: "A kommunisták és komszomolisták felelössége a harcparancs végrehajtásáért." Egyes ezredeknél párt és Komszomol küldöttgyülések voltak, amelyeken megvitatták a kommunisták és komszomolisták feladatait a küszöbönálló ellentámadás során. A kommunisták és komszomolisták ígéretet tettek a pártnak és központi bizottságának, hogy becsülettel végrehajtják a harcparancsot, és személyes példaadásukkal magukkal ragadják a többi harcost. Ahol pedig a harchelyzet nem tette lehetövé a gyülést, ott a kommunisták rövid megbeszélést tartottak, majd alegységükhöz visszatérve segítettek a parancsnoknak tudatosítani a katonákkal a harcfeladatot. Sok csapatnál lelkes hangulatú tömeggyülések zajlottak le. Puskarjov vöröskatona a 169. lövészhadosztály 434. lövészezredének gyülésén kijelentette "Ütött a megtorlás órája. Türelmetlenül vártuk a támadási parancsot. Büszkék vagyunk rá, hogy nekünk jut osztályrészül a nagy megtiszteltetés: a németek megsemmisítése Sztálingrádnál. A parancsot becsülettel teljesítjük." Az 5. harckocsihadsereg 124. és 119. lövészhadosztályainál a gyülés után a harcosok és a parancsnokok letérdeltek és ünnepélyesen elismételték a katonai eskü szavait. Megfogadták, hogy önfeláldozóan, erejüket és életüket nem kímélve harcolnak a gyülölt ellenség ellen, és megsemmisítik. A támadást megelözö éjjel a csapatok elfoglalták a megindulási helyzetet. Az utolsó elökészületek is megtörténtek a nagy ütközetre. 4. A német fasiszta csapatok bekerítése November 19-én hajnalban sok ezer löveg és aknavetö össztüze adta hírül, hogy a Délnyugati és a Doni Front csapatai megkezdték a támadást. Ütött a megtorlás régen várt órája. Félelmetes, egetföldet megrázó dörej hömpölygött végig a sztyeppen megkezdödött a roham tüzérségi elökészítése. A lövegek és az aknavetök tüze az ellenség védöállásaiban megsemmisítette az élöeröt és a harceszközöket. Az alacsony felhözet és a köd megakadályozta a szovjet parancsnokságot abban, hogy tömeges légitámadásokat intézzen az ellenség ellen. 8 óra 50 perckor a tüzérség áthelyezte tüzét a védelem mélységébe, és a gyalogság, a támogató harckocsikkal együtt, a tüzérség tüzének oltalma alatt rohamra indult. A Délnyugati Front arcvonalán (a front parancsnoka Vatutyin altábornagy, a haditanács tagja Zseltov hadtestkomisszár, törzsfönök Sztyelmah vezérörnagy volt) a csapásmérö csoportosítás hatalmas lendülettel egyszerre két helyen is áttörte a 3. román hadsereg védelmét: a Szerafimovicstól délnyugatra levö hídföállásból Romanyenko altábornagy 5. harckocsihadserege, a kletszkajai hídföböl pedig Csisztyakov vezérörnagy 21. hadserege. Az ellenség elvesztette a fejét, otthagyta a régen elfoglalt lövészárkokat és fedezékeket, és megkezdte a visszavonulást. Helyenként azonban szívósan ellenállt, és dühödt ellenlökésekkel próbálta feltartóztatni a szovjet csapatok elönyomulását. A legerösebb ellenállásba az 5. harckocsihadsereg csapatai ütköztek. A hadsereg parancsnoka, hogy véglegesen megtörje az ellenség ellenállását, bevetette a gyorscsoportot (az 1. és a 26. harckocsihadtestet). Hamarosan megváltozott a helyzet. A harckocsi-magasabbegységek heves csapásaikkal déltájban áttörték az ellenség védelmét, és déli irányban nyomultak elöre. A gyalogság követte öket, és megsemmisítette az ellenséges csapatok maradványait. A keletkezett résbe nemsokára bevetették a 8. lovas hadtestet. A harckocsiés lovas magasabbegységek szétzúzták az ellenség védöállásait, és gyorsan, feltartóztathatatlanul nyomultak elöre. Az ütközet az ellenséges védelem mélységében óriási területen bontakozott ki (2. sz. térkép). A német fasiszta parancsnokság nem számított ilyen erejü csapásra, a támadás meglepetésszerüen érte. Kezdetben úgy vélte, hogy a szovjet csapatok a föcsapást Kletszkaja körzetében mérik, ahol a támadás sikere elöbb megmutatkozott, ezért oda irányította tartalékait: a 14. páncélos és a 7. román lovas hadosztályt, majd a 22. német és az 1. román páncélos hadosztályból álló 48. páncélos hadtestet. Amikor azonban az 5. harckocsihadsereg gyorscsoportja a lövészhadosztályokkal közösen befejezte a védelem áttörését és elörenyomult, parancsot adott a 48. páncélos hadtestnek, hogy forduljon meg, és rohamozza meg e hadsereg csapatait. Az 5. harckocsihadsereg nehéz helyzetbe került. Budkov vezérörnagy parancsnoksága alatt az 1. harckocsihadtest a november 20-ra virradó egész éjjel heves harcot vívott Uszty-Medvegyickij közelében, de nem tudott elöre jutni. A szovjet csapatok csak a nap második felében foglalták el ezt a helységet. Az ellenség mindent elkövetett, hogy feltartóztassa támadásukat, de hasztalan. Ezután az 1. harckocsihadtest a 8. lovas hadtesttel együtt csapást mért a 22. német páncélos hadosztályra, és azt visszavetette Iledvezsijtöl délre. A hadosztályt késöbb a 8. lovas hadtest csapatai és az 5. harckocsihadsereg lövészegységei szétverték, az 1. harckocsihadtest pedig folytatta támadását, és november 22-én estig Zrjanyinszkij és Tuzov körzetében elérte a Liszka folyót. Még nagyobb lendülettel harcolt a 26. harckocsihadtest Rogyin vezérörnagy parancsnoksága alatt. A gépesített gyalogság és a harckocsizók november 20-án hajnalban az ellenség számára váratlanul betört Perelazovszkijba. Rövid, döntö összecsapásban megverték az 1. román páncélos hadosztályt, szétverték az 5. román hadtest törzsét, sok foglyot ejtettek és számos gépkocsit és harci technikai eszközt zsákmányoltak. A roham olyan váratlan volt, hogy a törzs menekülö tisztjei az asztalokon, illetve a nyitott páncélszekrényekben hagyták az okmányokat, s a fogasokon az egyenruhájukat. Ily módon a 48. páncélos hadtest, amelyhez az ellenség nagy reményeket füzött, súlyos helyzetbe került. Két páncélos hadosztálya nem tudta végrehajtani feladatát. Megszakadt a kapcsolatuk, és kénytelenek voltak önállóan visszaverni a minden oldalról szüntelenül rohamozó szovjet csapatokat. Végül is nagy nehezen sikerült kivonni magukat a csapások alól, és visszavonulni a Csir folyóhoz. A 48. páncélos hadtest személyi állományának majdnem a felét elvesztette. A kudarc rendkívül felingerelte a német föparancsnokságot. Heim tábornokot, a hadtest parancsnokát azonnal leváltották, és a német föparancsnokság föhadiszállására szállították. "A hadbíróság írja Manstein, volt hitlerista tábornagy -, a mindig szolgálatkész Göring elnökletével, halálra ítélte a tábornokot, mivel Hitler azzal vádolta, hogy a hadtest az ö hibájából szenvedett vereséget." Amint a 26. hadtest harckocsizói elérték Perelazovszkij körzetét, délkeletnek vagyis szembe fordultak a Sztálingrádi Front csapataival. A német vezetés november 21-én újabb kísérletet tett a szovjet harckocsik támadásának megállítására. A 26. hadtest ellen bevetette a 3. gépesített hadosztályt, de ez sem használt. Az ellenség nem tudott ellenállni a szovjet harckocsizók nyomásának, és megkezdte a visszavonulást a Donhoz. A hadtest parancsnoka elhatározta, hogy az éjszaka leple alatt meglepésszerüen elfoglalja a Don egyetlen épen maradt hídját Kalacs körzetében. A feladat végrehajtását Filippov alezredes elörevetett osztagára bízta. Rogyin erröl az eseményröl a következöképpen emlékezik meg: "Az osztag november 22-én éjjel három órakor, bekapcsolt fényszórókkal, oszlopban haladt az osztrov-kalacsi országúton; egyetlen lövés nélkül átjutott a németek védelmén, és az átkelöhely felé tartott . . . A németek Żsajátjuknak® néztek bennünket . . . Az osztag hat órára akadálytalanul elérte az átkelöhelyet, egy része gépkocsin átment a hídon a Don bal partjára, és rakétával jelt adott a többieknek. Utána megsemmisítette az örséget, elfoglalta a hidat és megszervezte a körvédelmet. Az osztag bekerítve harcolt, és megtartotta az átkelöhelyet a föerök megérkezéséig." Filippov alezredest a Kalacs környéki harcokban véghezvitt höstettéért a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A páncélos hadtest átkelt a Don bal partjára, és megpróbálta menetböl elfoglalni Kalacsot, de erös ellenállásba ütközött. Csak elkeseredett harcok árán, november 23-án tudta három oldalról mért csapással felszabadítani a várost. Közben a 21. hadsereg magasabbegységei heves harcot vívtak: Verhnye-Euzinovka, Peszkovatka irányában támadva, szétverték a 13. és 15. román gyalogos hadosztályt, és november 19-én 15 óráig áttörték védelmüket. Az áttörésbe bevetették a hadseregnek a 4. harckocsiés 3. gárda-lovashadtestböl álló gyorscsoportját. A harckocsizók feladata a következö volt: az 5. harchocsihadsereg és a 3. gárdalovashadtest gyorscsapataival együttmüködve zúzzák szét az ellenség tartalékait, törzseit és hadtápszerveit, vágják el visszavonulási útjaikat nyugat és délnyugat felé, és akadályozzák meg a tartalékok elönyomulását a mélységböl. A Kravcsenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 4. harckocsihadtestnek november 23-án Szovjetszkij körzetében (Krivomuzginszkaja állomásnál), Kalacstól délkeletre, egyesülnie kellett a Sztálingrádi Front csapataival, és be kellett fejeznie az ellenség bekerítését. A horhosokkal és folyómedrekkel átszeldelt terep és az úthiány korlátozta harckocsijainak manöverezési lehetöségét, és arra kényszerítette öket, hogy csak bizonyos irányokban müködjenek. Az ellenség jól kihasználhatta a terepviszonyokat elöretörésünk megakadályozására. Különösen makacs volt az ellenállása Gromki falunál, ahol erös támpontot létesített. A támadó harckocsizók, akik korábban nem vettek részt harcban, ahelyett, hogy menetböl rohamoztak volna, megálltak, és álló helyböl kezdtek tüzelni. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy a támadás lelassul, és nagy lesz a harckocsiveszteség. Az ellenségre gyorsan döntö csapást kellett mérni. Lebegyev föhadnagy, a harckocsizászlóalj törzsfönöke felismerte ezt, s egy percig sem habozva elöretört harckocsijával, és menetböl erös tüzet nyitott. A parancsnokuk példáján fellelkesült harckocsizók bátran rohamra indultak. Megtörték az ellenség ellenállását, bevonultak Gromkiba, és megsemmisítették a 13. román gyalogos hadosztály két ezredtörzsét. A 4. harckocsihadtest csapatai folytatták támadásukat, és sikeresen nyomultak elöre. A harc elsö napján 29 harckocsit, mintegy 100 löveget és aknavetöt s körülbelül 500 gépkocsit semmisítettek meg, illetve zsákmányoltak, de maguk is több mint 20 harckocsit vesztettek. A hadtest csapatai november 23-án azon a hídon keltek át a Donon, amelyet nemrég a 26. harckocsihadtest foglalt el. A folyó bal partján, Kamisi körzetében, leküzdötték az ellenség ellenállását, és elöre nyomultak Szovjetszkij felé. Az ellenséges védelem mélységében harcoló gyorscsoportokat, biztosításuk végett, tüzérséggel, többek között páncéltörö tüzérezredekkel erösítették meg. Ezek az igen manöverezöképes ezredek nagy segítséget nyújtottak a harckocsiés lovas hadtesteknek. Amikor a 3. gárda-lovashadtest 6. hadosztálya a támadás során elérte Verhnye-Buzinovkát, az ellenség 16 harckocsival ellenlökést intézett ellene, így próbálta feltartóztatni a lovasok elönyomulását. Ez azonban nem sikerült. A lovas hadosztállyal együtt harcolt Kotyelovszkij örnagy 1250. páncéltörö tüzérezrede. Az ezred ütegei gyorsan tüzelöállást foglaltak, és pontos lövésekkel megsemmisítettek 10 harckocsit. A többi erre visszafordult. Másnap a tüzérség újabb kilenc ellenséges harckocsit és több mint 40 gépkocsit lött ki. A támadás elsö négy napján megsemmisített 41 harckocsit, 55 gépkocsit, és sok hitleristát pusztított el. Nem kevesebb sikerrel harcolt a többi páncéltörö tüzérezred sem, és megkönnyítette a harckocsiés lovascsapatok elönyomulását. A gyorsanmozgó-magasabbegységek mögött, az áttörést kiszélesítve, nyomultak elöre a 21. hadsereg lövészcsapatai. Az ellenség több ízben próbálkozott ellenlökésekkel, és helyenként sikerült is neki megállítania a szovjet csapatokat. A legnagyobb ellenállást a Verhnye-Fomihinszkij, Raszpopinszkaja terepszakaszon fejtette ki, ahol egy nagy román csoportosítás jól megerödített állásokat tartott megszállva. A 21. hadsereg csapatai, az 5. harckocsihadsereg lövész-magasabbegységeivel együttmüködve, csak nehéz harcok árán, határozott cselekvéssel párosult ügyes manöverrel tudták befejezni az ellenség bekerítését Raszpopinszkaja körzetében. A 4. és az 5. román hadtest hadosztályai gyürübe kerültek. A szovjet parancsnokság, igyekezvén elkerülni a hasztalan vérontást, felszólította a bekerített csapatokat, hogy hagyják abba az ellenállást, és adják meg magukat. Lascar hadosztálytábornok, a bekerített csoportosítás parancsnoka azonban elutasította az ultimátumot; parancsot kapott ugyanis a német "B" hadseregcsoport parancsnokságától, hogy tartsa állásait, és várja meg a felmentöket. A román tábornokok és tisztek továbbra is eredménytelen ellenlökésekre hajszolták katonáikat. Egyetlen napon, november 22-én, 20 ellenlökést hajtottak végre a 63. lövészhadosztály csapatai ellen, de minden alkalommal óriási veszteséggel visszavetették öket. A német vezetés által ígért segítség sem érkezett meg, és a bekerített csoportosítás számára könyörtelenül közeledett a vég. Antonescu, Románia fasiszta diktátora, november 22-én aggódva közölte Hitlerrel : "Lascar tábornok, a négy bekerített hadosztályból álló csoportosítás parancsnoka azt jelenti, hogy nincs löszere, holott ígértek neki és elérkezett az utolsó pillanat, amikor a siker némi esélyével még megpróbálhat kitörni a bekerítésböl. Parancsa van rá a ŻB® hadseregcsoporttól, hogy tartsa magát, de tölem kér közvetlen parancsot." Hitler azt válaszolta Antonescunak, hogy utasítást adott a román hadosztályok kitörésére és az, meggyözödése szerint, a "példamutató katonának bizonyult" Lascarnak sikerül is. "Külön köszönetemet fejezem ki Lascar tábornoknak példás eljárásáért írta Hitler. Különleges érdemei elismeréséül tegnap mint szövetséges csapataink elsö tisztjének a Vaskereszt Lovagkeresztjét a Tölgyfalombbal adományoztam neki." A Führer "bökezüsége" azonban hiábavalónak bizonyult. Hitler ugyanis mindezt november 23-án írta Antonescunak, vagyis akkor, amikor a bekerített csoportosítás egy része már megszünt létezni, és Lascar tábornok, "a szövetséges csapatok elsö tisztje", 6000 katonával és tiszttel együtt lehajtott fövel a fogolytábor felé menetelt. A bekerített román csapatok másik csoportja Traían Stenescu dandártábornok vezetésével még ellenállt, és több elkeseredett kísérletet tett a kitörésre. A szovjet csapatok újabb csapásai nyomán azonban belátta a további ellenállás értelmetlenségét, és parlamentereket küldött a szovjet csapatokhoz, hogy a megadásról tárgyaljanak. A szovjet parancsnokság képviselöi a 63. lövészhadosztály egyik ezredtörzsénél fogadták a parlamentereket, és közölték velük a megadás feltételeit: a román csapatok szüntessék be a tüzet, és adják át minden fegyverüket. A szovjet parancsnokság kezeskedett róla, hogy mindenki, aki megadja magát, jó bánásmódban részesül, és megtarthatja személyi holmiját. A feltételeket elfogadták, és Tarian Stenescu tábornok kíséretével együtt november 24-re virradó éjjel gépkocsin megérkezett a 63. hadosztály körletébe. Utána oszlopban jöttek a tisztek, majd a 4. és az 5. hadtest megmaradt csapatai. Raszpopinszkaja körzetében a bekerített ellenséges csapatok felszámolása során 27000 katona és tiszt és három tábornok esett fogságba. A `Raszpopinszkaja környéki nagy ellenséges csoportosítás bekerítése és megsemmisítése a szovjet csapatok megnövekedett harci tudásáról tanúskodott. A fö szerepet ezekben a harcokban a 21. hadsereg 96., 63. és 333. lövészhadosztálya játszotta. Az arcvonal jobbszárnyán az 1. gárdahadsereg magasabbegységei harcoltak. Ezek az áttörést a jobbszárny felé kiszélesítve, november 23-re elérték a Kriusa folyó vonalát. A német fasiszta vezetés hátba akarta támadni a Délnyugati Front föcsoportosítását, s e célból Bokovszkaja körzetébe két gyalogos hadosztályt, Nyizsnye-Csirszkajához pedig egy páncélos hadosztályt vonultatott fel. Az ellenség ezekkel az erökkel, valamint a 3. román hadsereg és a 48. német páncélos hadtest visszavonult csapataival próbálta megtörni az 5. harckocsihadsereg és az 1. gárdahadsereg csapatainak ellenállását a Csir és a Kriusa folyó mentén. E próbálkozások azonban eredménytelenek maradtak. A bekerítés külsö arcvonalán harcoló szovjet csapatok szívósan tartották állásaikat. A Délnyugati Front csapatai tehát sikeresen végrehajtották a föhadiszállás parancsát: szétverték a 3. román hadsereg föeröit. A hadsereg többé már nem tanúsított szervezett ellenállást. Ezért a németek és a románok közötti viszony ismét romlott. A fasiszta Németország vezetöi elégedetlenek voltak a román csapatokkal. Ion Gheorghe ezredes, a berlini román katonai attasé november 27-i táviratában a következöket jelentette a román föhadiszállásnak: " . . . bizalmasan arról értesültem, hogy német körökben a 3. román hadseregnél lezajlott eseményeket a román csapatokból való Żelsö nagy kiábrándulásként® fogják fel; a román alakulatokat eddig többre becsülték más szövetséges csapatoknál". "E német körök véleménye szerint folytatódott a távirat a 3. román hadseregnek elég mélyen lépcsözött védelme volt, és nagy tartalékokkal rendelkezett ahhoz, hogy megakadályozza az arcvonal mély áttörését." A német fasiszta hadvezetés nem bízott többé a román csapatok kitartásában, feloszlatta a 3. hadsereg számos hadosztályát, és részeiket német csapatokhoz osztotta be. A 3. román hadsereg vezérkari fönökévé Wenck német tábornokot nevezték ki, aki valójában a parancsnokságot is magához ragadta. A Délnyugati Front harcosai a novemberi támadás alatt kitünö harci tulajdonságokról, törhetetlen gyözelmi akaratról tettek tanúbizonyságot. Rudakov hadosztálykomisszár, politikai csoportfönök, a Vörös Hadsereg politikai föcsoportfönökségéhez írt jelentésében a következöképpen jellemezte a front támadó hadmüvelete sikerének fö okait: "Támadásunk váratlanul érte az ellenséget, ami nagyban hozzájárult a csapatok sikeréhez. De nem csupán a csapás meglepésszerüsége döntötte el a harc kimenetelét. Az ellenség felett aratott gyözelme elsösorban csapataink nagy támadó lendületének az eredménye . . ."řř A Sztálingrádi Front csapásmérö csoportosítása a terv szerint egy nappal a Délnyugati Front után, november 20-án indította meg az ellentámadást. A roham nem egy idöben kezdödött. 8 óra 30 perckor tüzérségi elökészítés után Trufanov vezérörnagy 51. hadserege ment át támadásba. A föcsapást a Caca és a Barmancak-tavak közti területröl Plodovitoje falu irányában a románok 1. és 18. hadosztályára mérte. A Tolbuhin vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 57. hadseregnél a tüzérségi elökészítés megkezdését 8 órára tervezték. Reggelre azonban sürü köd szállt le, és a látási viszonyok nagyon elromlottak. A front parancsnoka ezért kétszer is elhalasztotta a tüzérségi elökészítés megkezdését. A tüzkészültségben várakozó tüzérek nyugtalankodtak, várva-várták, hogy mikor száll fel a köd. Az aggodalmaskodó föhadiszállás kiadta az utasítást: "Minél hamarabb kezdjék meg!" Végre ritkult a köd, javultak a látási viszonyok. 9 óra 30 perckor a sorozatvetök össztüzével megkezdödött a tüzérségi elökészítés, amely 75 percig tartott. Közvetlenül a roham elött a gyalogsági fegyverek is tüzet nyitottak. Utána ismét a sorozatvetök össztüze következett, amely egyúttal jeladás is volt a rohamra. A gyalogság kiugrott az árkokból, és a tüzérségi tüz nyomában a támogató harckocsikkal együtt rohamra lendült. A Sumilov altábornagy vezette 64. hadsereg magasabbegységei 14 óra 20 perckor mentek át támadásba. Az 57. hadsereg csapataival szoros együttmüködésben gyorsan betörtek az ellenség védelmének peremvonalába. Az ellenség az 57. hadsereg szárnyain támadó csapatokkal szemben tanúsította a legerösebb ellenállást. A harc itt nyomban szívós és elkeseredett jelleget öltött. Az ellenség gyalogság és harckocsik ellenlökéseivel próbálta feltartóztatni a támadókat. A szovjet harcosok határozott tevékenysége azonban meghiúsította e próbálkozásokat. A tüzérség tüztámogatásával a csapatok visszaverték az ellenlökéseket, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. A szovjet csapatok a nap második felében áttörték az ellenség védelmét. A siker továbbfejlesztésére az 57. hadsereg támadási sávjában bevetették Tanaszesisin vezérörnagy 13. gépesített hadtestét. A német parancsnokság az éjszaka folyamán az 57. hadsereg legmesszebb elöretört csapatai ellen Alekszejevka körzetéböl átdobta a 70 harckocsival megerösített 371. gyalogos hadosztályt, s ez november 21-én reggel ellenlökést indított. Elkeseredett próbálkozása azonban kudarcba fulladt, a szovjet csapatokat nem sikerült feltartóztatnia. Az elsö sikerektöl fellelkesült szovjet harcosok kitartóan és önfeláldozóan harcoltak. Karaszev szakaszvezetö tagjelölt, az 59. gépesített dandár egyik géppuskás rajának a parancsnoka, bár jobb kezén súlyosan megsebesült, mégsem hagyta el a harcmezöt, hanem folytatta feladata végrehajtását. "Bal kézzel még tudom ütni az ellenséget" mondta szakaszparancsnokának. És ilyen hallatlanul bátor és kötelességtudó harcos ezerszámra akadt. Az 51. hadsereg csapatai szintén sikeresen támadtak. Tíz órára már mindenütt betörtek az ellenséges védelem peremvonalába, és a nap végéig áttörték a védelmet. A hadsereg jobbszárnyán a 15. gárdalövészhadosztály szétverte a 18. román gyalogos hadosztályt, és elérte a "Privolzsszkij" szovhozt. A szovhozért vívott harcban sok harcos és parancsnok kitüntette magát, köztük egy apa és a fia a 44. gárda lövészezred páncéltörö-puskás századából. Ivan Krutov már harcolt a honvédö háborúban, amikor 18 éves Vlagyimir fia, az egyik sztálingrádi üzem dolgozója önként beállt katonának, hogy Sztálingrádot védelmezze. A fiú az apja egységéhez került. Az apa kérésére Vlagyimirt melléje osztották be. Ettöl kezdve a Krutovok együtt harcoltak: az apa volt a páncéltörö puska elsö, a fia a második kezelöje. A Privolzsszkij szovhoz környékén az ellenség erös tüzellenállást tanúsított a támadókkal szemben. Különösen egyik fa-földerödböl tüzeltek hevesen a fasiszták a támadó alegység szárnyán. Amikor harcosaink alig száz méterre voltak töle, meglepésszerüen géppuskatüzet nyitottak. A gyalogság fedezte magát. A helyzet válságossá vált. Az erödben levö hitleristákat gyorsan szét kellett verni. "Apám mondta Vlagyimir -, a fasisztákat feltétlenül meg kell semmisítenünk." Ivan Krutov válaszul arra a lörésre irányozta a páncéltörö puskát, ahonnan a géppuska tüzelt. Az ellenség géppuskája már az elsö lövés után elhallgatott, és rövid idö múlva négy katona mászott ki az erödböl. A földhöz lapulva próbáltak fedezéket keresni a bozót mögött. Vlagyimir Krutov azonban, aki éberen figyelte az ellenséget, egy hosszú géppisztolysorozattal mind a négyüket elpusztította. A lövészalegység felemelkedett a földröl, és ismét elöretört. Az 51. hadsereg lövészhadosztályai az ellenség védelmének áttörése után biztosították a VoIszkíj vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 4. gépesített hadtestnek az áttörésbe való bevetését. A Plodovitoje, Verhnye-Caricinszkij, Szovjetszkij irányában támadó harckocsicsapatok és a gépesített gyalogság elvágták az ellenség közlekedési útvonalait, különálló csoportokra szabdalták `magasabbegységeit, majd arcból, oldalról és hátulról csapásokat mértek rájuk. A vezetés nélkül maradt ellenséges csapatok elvesztették ellenálló képességüket, és hanyatt-homlok visszavonultak. A 4. gépesített hadtest csapatai nem engedték, hogy az ellenség a közbensö állásokban megvesse lábát, és már a támadás elsö napján este elérték Plodovitoje falut. Itt a hitleristák ellenálltak, de a szovjet csapatok megkerülték a falut és hátulról rohamozták meg. Az ellenség nem állta ki a csapást és visszavonult. A harckocsizók nem idöztek a faluban, hanem tovább nyomultak elöre. Tudták, hogy a támadás kezdeti gyors ütemét tartaniuk kell. Másnap a 4. gépesített hadtest üldözte a 18. és a 2. román gyalogos hadosztály visszavonuló egységeit, és estig Verhnye-Caricínszkíj, Zetí körzetéig nyomult elöre. A Délnyugati Front csapataival való találkozás helyéhez vezetö út felét már megtették. A Délnyugati Front harcbocsi-magasabbegységei közben átverekedték magukat Kalacsig. A támadás második napjának végére a 4. lovas hadtest, amelyet közvetlenül a 4. gépesített hadtest után vetettek ütközetbe, kijutott az abganyerovóí vasútállomás körzetébe. Ez megkönnyítette a Sztálingrádi Front csapatainak további támadását. Abganyerovo elfoglalásával a szovjet csapatok elvágták azt a vasútvonalat, amelyen a Sztálingrádtól délre müködö ellenséges csapatokat ellátták. A szovjet csapatok napról napra fokozták nyomásukat. Az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett. Feltüntek a vereségtöl letört hadifoglyok kelet felé menetelö elsö oszlopai. A fagysérült és éhezö német katonák gyakran kísérök nélkül mentek a gyüjtöhelyekre. Mindenütt piszkoszöld köpenyes hullák hevertek, kilött német harckocsik füstölögtek, felfordult lövegek és gépkocsik roncsai meredeztek. A hevesen támadó szovjet csapatok az ellenség nyomában törtek be a helységekbe. A hitleristák visszavonulásuk közben felgyújtották a falvakat. A romok alól és az óvóhelyekröl elöbújtak az életben maradt lakosok. Amikor megpillantották a vöröskatonákat, sírva fakadtak a boldogságtól, megköszönték, hogy megmentették öket, és iszonyodva beszéltek a megszállás alatt átélt szenvedésekröl. Az 57. és az 51. hadsereg csapásmérö csoportjai a kétnapos támadó harc alatt szétzúzták az 1., a 2. és a 18. román gyalogos hadosztályt, és súlyos vereséget mértek a 20. román gyalogos és a 29. német gépesített hadosztályra. Az 51. hadsereg haditanácsának november 21-i parancsában ezt olvashatjuk: "Harcosok, Parancsnokok, Politikai munkások, Elvtársak! Megtisztelö feladatunk teljesítése, a sztálingrádi német fasiszta csoportosítás szétzúzása sikeresen folyik. Csapataink az ellenség ellen merészen, bátran és hösiesen harcolnak, égnek a vágytól, hogy minél hamarabb megtisztítsák a szovjet földet a fasiszta martalócoktól. Alig két nap alatt szétzúzták az 1. és a 18. román gyalogos hadosztályt, kereken 100 löveget, sok löszert és hadianyagot zsákmányoltak. Mintegy 7000 román katonát és tisztet ejtettek foglyul. . . . Üdvözlöm önöket abból az alkalomból, hogy sikeresen megkezdték a harcfeladat végrehajtását . . ." A Sztálingrádi Front csapatai a sikert továbbfejlesztve november 22-én este elérték a Nariman, Varvarovka, Rokotyino, Cservlennaja folyó bal partja terepszakaszt, és délröl, valamint délnyugatról átkarolták az ellenség sztálingrádi föcsoportosítását. A Dontól keletre átvágták az ellenség mindkét utánszállítási vasútvonalát. A Varvarovkáért vívott harcban derekasan küzdöttek a 90. harckocsidandár katonái. A lövészeket és utászokat harckocsikra ültetve rajtaütöttek az ellenségen, kiverték a helységböl, s megakadályozták, hogy elszállítsa raktárkészleteit és javítómühelyét a benne levö 64 harckocsival együtt. Az ellenség többször is megpróbálta visszaszerezni állásait, de a szovjet csapatok bátran visszaverték az ellenlökéseket. Vaszilega hadnagy KV harckocsija négy német harckocsit lött ki, és négy löveget hallgattatott el. A hitleristáknak végül sikerült felgyújtaniuk Vaszilega gépét. A lángoló harckocsi kezelöszemélyzete az utolsó gránátig folytatta a tüzelést. Mindnyájan hösi halált haltak, de nem vonultak vissza. A 4. gépesített hadtest gyors ütemben tört elöre, hogy találkozzék a Délnyugati Front csapataival. A hadtest csapatai november 22-én elérték Szovjetszkij körzetét (Krivomuzginszkaja állomást). Jeremenko, a Szovjetunió marsallja visszaemlékezéseiben erröl a következöket mondja: "Amikor jelentést tettem a front csapatainak november 22-i harcáról, még aznap este felhívott Sztálin. Azt kérdezte, igaz-e, hogy a mieink elfoglalták Krivomuzginszkaja vasútállomást, Igennel válaszoltam. Nagyon jó ! Holnap egyesülnie kell a Délnyugati Fronttal, amelynek csapatai elérték Kalacsot. A szabályzat szerinti Żértettem®-mel tudomásul vettem a legfelsöbb föparancsnok parancsát." Az ellenség kétségbeesett eröfeszítéseket tett a két front gigászi harapófogója összezárulásának megakadályozására. Sztálingrádtól Kalacshoz és Szovjetszkijhoz dobta át a 24. és a 16. páncélos hadosztályt. De ez sem segített helyzetén. A Délnyugati Front 4. harckocsihadtestének csapatai november 23-án megtörték az ellenség ellenállását, és megindultak Szovjetszkij felé, amelyet a Sztálingrádi Front 4. gépesített hadtestének csapatai már több mint 24 órája megszálltak. Amikor a Délnyugati Front elsö harckocsijai feltüntek, a sztálingrádi harckocsizók az elöre megbeszélt jellel fogadták öket: egy sorozat zöld rakétát löttek fel. A 4. harckocsihadtest harcosai ugyanilyen jellel válaszoltak, és teljes sebességre kapcsoltak. Több mint 100 kilométeres nehéz harci út volt mögöttük. A szovjet harcosok éjjel-nappal, megállás nélkül haladtak egymás felé. A horhosokkal átszeldelt Volga menti sztyeppen feltartóztathatatlanul törtek elöre, s legázoltak minden ellenállást. Az ismeretlen, úttalan terep, a hó, a latyak és a félig befagyott patakok roppant eröfeszítést követeltek a csapatoktól. A Délnyugati és a Sztálingrádi Front harckocsizói, tüzérei és gépesített gyalogosai nem térve el a nyugati iránytól, nagy lendülettel törtek utat maguknak. Hevesen dobogó szívükben a sztálingrádi gyözelem hírét és dicsöségét vitték magukkal. Még néhány perc csupán és a két front harckocsicsapatai egyesülnek, és ezzel bezárul a gyürü a sztálingrádi ellenség körül. A várva várt találkozás általános örömujjongást keltett. A sapkák a magasba repültek, és a levegö reszketett a harsány "hurrá" kiáltásoktól. Az elsöként találkozó katonák keményen megszorították egymás kezét, összeölelkeztek és összecsókolóztak, mint egy közös, nagy család tagjai. A hadmüvelet elsö szakasza sikeresen befejezödött. Miközben a Sztálingrádi Front 4. gépesített hadteste egyesült a Délnyugati Front harckocsizóival, és ezzel befejezte a Sztálingrád körüli ellenség bekerítését, a Sztálingrádi Front 13. gépesített hadtestének csapatai szétzúzták a 29. német gépesített hadosztályt, és elérték a Cservlennaja folyót. Itt már megvetették lábukat a 64. és az 57. hadsereg csapatai, s dél felöl elvágták az ellenség visszavonulási útjait. A 4. lovas hadtest november 23-án este elérte az Akszaj, Umancevo terepszakaszt. Mögötte nyomultak elöre az 51. hadsereg lövészhadosztályai. Miközben a Sztálingrádi Front föeröi bekerítették az ellenséget, a Csujkov altábornagy parancsnoksága alatt álló 62. hadsereg csapatai aktív harctevékenységgel magában Sztálingrádban kötötték le a német fasiszta csapatokat. A Délnyugati Front csapataival egy idöben, november 19-én reggel, a Doni Front parancsnoka Rokosszovszkij altábornagy, a haditanács tagja Kiricsenko, törzsfönöke Malinyin vezérörnagy volt jobbszárny-magasabbegységei is támadásba mentek át. A csapást Batov altábornagy 65. hadserege mérte a Kletszkaja, Melo-Melovszkij szakaszon Vertyacsij irányában. A szovjet csapatok jobbszárnya már a támadás elsö napján három-öt kilométer mélyen beékelödött az ellenség védelmébe. A szó szoros értelmében minden talpalatnyi földért harcolni kellett. Az ellenség a dombos terep kihasználásával megpróbálta megállítani támadásunkat. Csapatokat dobott át ide 66. hadseregünk elöl és Sztálingrádból. A hadsereg második lépcsöjének ütközetbe vetése után a támadás sikeresebben alakult. Csapataink áttörték az ellenség védelmét, és délkeleti irányban nyomultak elöre. A 65. hadsereg jobbszárnymagasabbegységei a Délnyugati Front 21. hadseregének 3. gárda-lovashadtestével együtt november 23-án estig kelet felé szorították vissza a Kletszkaja és Szirotyinszkaja közti szakaszt védö ellenséges csoportosítást. Az állásaiból kivert ellenség visszavonult a Don bal partjára. Visszavonulás közben ellenlökéseket hajtott végre, aláaknázta az utakat és felrobbantotta a folyó hídjait. Ezalatt a Galanyin vezérörnagy vezette 24. hadsereg a Don bal partja mentén támadott. Itt a német csapatok jól megerösített állásokra támaszkodtak. A harc egyre hevesebbé vált. A hitlerista parancsnokság tudta, hogy ha a szovjet csapatok ezen az arcvonalszakaszon sikert érnek el, elvágják a német eröket a Dontól és azok elvesztenek egy elönyös védelmi terepszakaszt. Ezért sietve tartalékokat csoportosított át a veszélyeztetett helyre, söt még más irányokból is dobott át csapatokat. A 24. hadseregnek az a próbálkozása, hogy megakadályozza a kis Don-kanyarban védö ellenség visszavonulását Sztálingrád felé, sikertelen maradt. De az ellenség sem tudta tartani állásait. A 65. hadsereg csapásai alól kénytelen volt visszavonulni Sztálingrádhoz, ahol bekerítették. Ily módon a szovjet csapatok négy és fél nap alatt bekerítették a Sztálingrád körüli német fasiszta csapatokat, és gyorsan létrehozták az összefüggö belsö arcvonalat. A bekerített ellenség azonban olyan nagy területet foglalt el, hogy azt tüzérségi tüzzel nem pásztázhatták. Ez lehetövé tette, hogy manöverezzen a csapataival. Közben kialakult a külsö arcvonal is, amely az elsö napokban mintegy 30-60 kilométernyire húzódott a belsötöl, de nem mindenütt volt összefüggö és elég tömör. Ezért mihamarabb szükíteni kellett a gyürüt, és meg kellett teremteni a feltételeket az ellenséges csoportosítás megsemmisítéséhez. E feladatot a Doni és a Sztálingrádi Front csapatai hajtották végre a november 24töl 30-ig tartó támadás során. November 30-án estig a bekerített ellenség által elfoglalt terület több mint a felére csökkent. 22 német hadosztály rengeteg harceszközzel 1500 négyzetkilométernyi területen zsúfolódott össze, s a távolharc-tüzérség ennek minden pontját tüz alatt tudta tartani. 5. A szovjet csapatok ellentámadásának kibontakozása. Az ellenség felmentési kísérleteinek kudarca A sztálingrádi nagy s fölöttébb aktív német fasiszta csoportosítás sikeres bekerítése a szovjet-német arcvonal déli szárnyán döntöen a Vörös Hadsereg javára változtatta meg a helyzetet. A sztálingrádi irányban harcoló öt hadserege közül hármat, köztük a két legjobbat, a 6. német hadsereget és a 4. német páncélos hadsereget elvesztette az ellenség. A szovjet csapatok kezükbe ragadták a kezdeményezést. Az a feladat állt elöttük, hogy minél hamarabb megsemmisítsék a Sztálingrádnál bekerített ellenséget, és ugyanakkor támadást indítsanak Rosztov irányában, és elvágják a németek kaukázusi csoportosítását. A Rosztov elleni támadó hadmüvelet tervét a föhadiszállás utasítására a Délnyugati és a Voronyezsi F ront parancsnoksága dolgozta ki, és az a "Saturnus" fedönevet kapta. A föhadiszállás a tervet 1942. december 3-án hagyta jóvá. A bekerített ellenséges csoportosítás megsemmisítésének feladatát a Doni és a Sztálingrádi Front csapataira bízták. A föhadiszállás e hadmüveletnek elsörendü fontosságot tulajdonított, mert arra törekedett, hogy Sztálingrádnál minél hamarabb csapatok szabaduljanak fel, s velük még erösebb csapást mérjen a visszavonuló ellenségre. Emellett a sztálingrádi vasúti csomópont felszabadítása lehetövé tette volna a délen harcoló szovjet csapatok utánpótlásának jelentös megjavítását. Sztálin november 27-én távbeszélön utasította a Sztálingrád körzetében tartózkodó Vasziljevszkijt, hogy elsösorban ezzel a hadmüvelettel foglalkozzék. "Az ellenség csapatait Sztálingrádnál bekerítették mondta a legfelsöbb föparancsnok -, ezeket meg kell semmisíteni . . . Ez igen fontos dolog . . . Mihajlov (Vasziljevszkij fedöneve) erre az egy dologra összpontosítsa eröfeszítéseit. Ami a "Saturnus" hadmüvelet elökészítését illeti, azzal foglalkozzék Vatutyin (a Délnyugati Front parancsnoka a szerk.) és Kuznyecov (az 1. gárdahadsereg parancsnoka a szerk.). Moszkva segíteni fog nekik." A Doni és a Sztálingrádi Front csapatai december elején megkezdték a támadást a bekerített ellenséges csoportosítás ellen. Ez azonban nem járt nagy eredménnyel. A szovjet parancsnokság ezért elhatározta, hogy jelentösen megerösíti a csapatokat és gondosabban elökészíti a hadmüveletet. Sztálingrád körzetébe újabb egységeket és magasabbegységeket dobtak át, valamint ide irányították a föhadiszállás tartalékából a Malinovszkij altábornagy parancsnoksága alatt álló 2. gárdahadsereget is. A "Saturnus" hadmüvelet végrehajtását és a bekerített ellenséges csoportosítás megsemmisítését megnehezítette a sztálingrádi általános helyzet megváltozása. A német fasiszta hadvezetés a bekerítés elsö napjától minden eröt latba vetett annak érdekében, hogy kívülröl mért csapással felmentse a bekerített csoportosítást, és Sztálingrád körzetében visszaállítsa a korábbi helyzetet. Az ellenség felismerte a válogatott csapatokból álló csoportosítást fenyegetö veszélyt, és arra törekedett, hogy felmentse öket. A német hadvezetés meg volt gyözödve róla, hogy bekerített csapatainak felmentése "egy csapásra megváltoztatja az egész helyzetet". Ezért a bekerített csoportosítás azt a parancsot kapta, hogy szívósan védekezzék, és tartsa a sztálingrádi hídföt. Az ellenség november végén és december elején megkísérelte a bekerített csapatok felmentését. A 29. hadtest magasabbegységei harckocsik és repülögépek támogatásával megpróbálták áttörni a Délnyugati Front arcvonalának közepét. A szovjet csapatok azonban minden rohamot visszavertek, és nagy veszteséget okoztak az ellenségnek. Csak Nyizsnye-Csirszkaja körzetében sikerült áttörnie a Donig, és eröinek egy része át is kelt a bal partra. Tovább azonban nem sikerült elönyomulnia. A német fasiszta hadvezetés, miután korlátozott erökkel nem sikerült felmentenie a bekerített csapatokat és Sztálingrád környékén visszaállítania a korábbi helyzetet, sietve nagyobb csoportosítás összpontosításához kezdett. Elhatározta azt is, hogy a keleti arcvonal déli szárnyán átszervezi a vezetést. A "B" és az "A" hadseregcsoportok között megalakította az új "Don" hadseregcsoportot. Ennek a hadseregcsoportnak a megalakítását már korábban tervbe vették, de egészen más célból. A hitlerista föhadiszállás 1942 júniusában elhatározta, hogy a doni hadmüvelet befejezése után egyesíti a Sztálingrád körzetében és a Don középsö szakaszán levö német és román csapatokat, s Ion Antonescu tábornok parancsnoksága alatt új hadseregcsoportot alakít belölük. Németország vezetöinek e szándéka pusztán politikai megfontolásból eredt a bojárok Romániáját még erösebben harci szekerükhöz akarták kötni, Antonescut személyileg is érdekeltté akarták tenni a véres kalandban, s egyúttal még nagyobb háborús eröfeszítésekre akarták kényszeríteni Romániát. A német hadvezetés véleménye szerint az új hadseregcsoport megalakítása megerösítette volna a szovjet-német arcvonalon harcoló román csapatok szellemét. Antonescu hajlandó volt elvállalni ezt a beosztást. A Vörös Hadsereg hatalmas ellentámadása azonban meghiúsította a hitlerista föhadiszállás elgondolását. A szovjet csapatok a 6. német hadsereget és a 4. német páncélos hadsereget bekerítették, a 3. román hadsereget szétverték a Donnál, két román hadtestet pedig Sztálingrádtól délre zúztak szét. Ilyen körülmények között már szó sem lehetett arról, hogy Antonescut nevezzék ki a "Don" hadseregcsoport parancsnokává. A csoport parancsnokságát a 11. német hadsereg törzséböl alakították meg. A német hadvezetés azt a feladatot tüzte a csoport elé, hogy állítsa meg a szovjet csapatok támadását, és szerezze vissza az elvesztett állásokat. Arra is parancsot kapott, hogy mentse fel a körülzárt csoportosítást. A "Don" hadseregcsoport parancsnokává Manstein tábornagyot, a 11. hadsereg volt parancsnokát nevezték ki, akit az "ostromharc" szakértöjének és az egyik legelismertebb hitlerista hadvezérnek tartottak. A német tábornoki karban a "hadászat tudósának" nevezték. A bekerített csoportosítás sok katonája és tisztje bizakodni kezdett a harc gyözelmes kimenetelében, amikor megtudta, hogy a felmentö hadmüveletet a "híres" Manstein fogja irányítani. Magát Mansteint is ilyesfajta optimizmus töltötte el. Antonescuhoz intézett táviratában, amelyben kérte, hogy segítsen neki "a mostani válságot a németromán hadseregcsoport gyözelmévé változtatni", önhitten ki is jelentette: "Úgy vélem, hogy személyem garancia Önnek a sikerre . . . és a siker dicsöségében a német csapatokkal együtt a román csapatok is osztoznak majd." A 600 kilométer hosszú arcvonalon tevékenykedö "Don" hadseregcsoporthoz tartozott a Don középsö részétöl az asztrahanyi sztyeppekig terjedö területen levö összes ellenséges csapat: a "Hoth" hadseregcsoport (az újonnan megalakult 4. német páncélos hadsereg és a 4. román hadsereg), a 3. román hadsereg parancsnoksága alá tartozó összevont csoportok és a "Hollidt" hadmüveleti csoport. A "Don" hadseregcsoportnak rendelték alá a Sztálingrádnál bekerített csoportosítást is. A német föparancsnokságnak a sztálingrádi csoportosítás felmentésére vonatkozó parancsa értelmében Manstein elhatározta, hogy Kotyelnyikovo és Tormoszin körzetében csapásmérö csoportosításokat alakít. Ezek megerösítésére Franciaországból és a szovjet-német arcvonal különbözö szakaszairól mintegy tíz páncélos és gyalogos hadosztályt dobtak át. A felmentés tervének fedöneve "Téli vihar" volt. Azt tervezték, hogy amint a csapásmérö csoportosítások elérik Sztálingrádot, velük szemben megindul a bekerített csapatokból külön e célra szervezett áttörö csoport is ( "Villámcsapás" hadmüvelet). De a csapásmérö csoportosítások megalakítása (a kotyelnyikovói és tormoszini) föként a szállítási nehézségek miatt akadályokba ütközött. A Bretagne-ból érkezö 6. páncélos hadosztály szállítása lassan haladt; pedig ez lett volna a kotyelnyikovói csoportosítás magva. E teljes létszámú hadosztály vasúti szállításához majdnem 80 nagy teherbírású szerelvényre volt szükség. A Szovjetunió megszállt területén a szerelvényeket szüntelenül támadták a partizánok. Föként a harceszközöket (harckocsikat, tüzérséget és vontatókat) szállító szerelvényekre csaptak le. A német vasúti szervek, hogy csökkentsék a partizántevékenység okozta veszteségeket, kénytelenek voltak több ízben is megváltoztatni a szerelvények útvonalát, és kerülö úton továbbítani öket. Következésképpen a 6. páncélos hadosztály nagy késéssel, részenként és veszteségekkel érkezett meg a kirakókörzetbe. Hasonló nehézségekkel küzdött a felmentö csoport megalakítása céljából átirányított többi magasabbegység is. A német vezetésnek csak december 10-e táján sikerült erös csoportosítást szerveznie Kotyelnyikovo körzetében. A második, a tormoszini csoportosítás megalakítása megrekedt. Ezért Manstein elhatározta, hogy a felmentö hadmüveletet egyedül a kotyelnyikovói csoportosítással, a 23. és a 6. páncélos hadosztályból álló 57. páncélos hadtesttel kezdi meg. A 6. páncélos hadosztályt mind felszerelés, mind gyakorlati jártasság szempontjából a német hadsereg egyik legjobb hadosztályának tartották. A hadosztálynak 200 harckocsija és rohamlövege volt. A csapásmérö csoportosításba beosztották az elsö Tigris nehéz harckocsikkal felszerelt harckocsizászlóaljat is. Ezeknek a harckocsiknak 100 mm-es homlokpáncélzatuk volt, amelyet a 76 mm-es szovjet páncéltörö ágyú közönséges gránátjai nem ütöttek át. A Tigrisek 88 mm-es löveggel voltak felszerelve; erröl a német katonai szakértök úgy vélekedtek, hogy minden szovjet harckocsi páncélját átüti. A kotyelnyikovói csoportosításhoz tartozott még négy román gyalogos hadosztály, valamint két román lovas hadosztály maradványa is, továbbá a német tábori csendörség több önálló osztaga. Ezzel az ellenséges csoportosítással az 51. hadsereg három lövészés két lovas hadosztálya állt szemben, amelyek ráadásul nem voltak teljes létszámúak. Mind személyi állomány, mind felszerelés szempontjából a német fasiszta csapatok nyilvánvalóan fölényben voltak: tüzérségben kétszeres, harckocsiban pedig ötszörös volt a túlerejük. De a szovjet csapatok, amelyek kijárták a sztálingrádi védelmi harcok nehéz iskoláját, és bonyolult körülmények között bekerítették az ellenség nagy csoportosítását, szilárdan eltökélték, hogy nem engedik át az ellenségnek az olyan nehezen kivívott gyözelmet. Manstein, azt fejtegetve, hogy a kotyelnyikovói csoportosításnak kedvezöbb lehetöségei voltak a támadásra, mint a tormoszininak, a következöket írta: "Ez közelebb volt Sztálingrádhoz. Sztálingrád felé menet nem kellett átkelnie a Donon. Remélhettük, hogy az ellenség nem számít ilyen támadásra . . . Ezért kezdetben viszonylag kis eröket vont elöre Kotyelnyikovo irányában, hogy biztosítsa a belsö arcvonalat. Itt a 4. páncélos hadsereggel kezdetben öt ellenséges hadosztály állt szemben, ugyanakkor a Csir folyónál (a tormoszini csoportosítással szemben a szerk.) az ellenségnek már 15 hadosztálya volt". A német csapatok december 12-én reggel Sztálingrádtól délre Kotyelnyikovo körzetéböl keskeny arcvonalszakaszon, a tyihoreck-sztálingrádi vasútvonal mentén megindították a támadást. A föcsapást mérö 6. német páncélos hadosztály a vasútvonaltól nyugatra, a 23. pedig töle keletre támadott. A páncélos hadosztályoktól jobbra és balra lovas és gyalogos magasabbegységek támadtak (3. sz. térkép). A bekerített csoportosítás felmentésére sietö német csapatok három nap alatt 45 kilométernyi tért nyertek. Az ellenség már biztos volt a sikerben. Ezért a csapásmérö csoportosítás mögött gépkocsioszlopokat küldött elöre, amelyek löszert, üzemanyagot és élelmiszert, több mint 3000 tonna rakományt szállítottak a bekerített csapatok számára. Ott mentek a sztálingrádi német csapatok részére a tüzérség mozgékonyabbá tételére szánt vontatók is. A német fasiszta csapatok támadásának elsö napjától kezdve heves, elkeseredett harc tombolt. Az ellenség páncélos hadosztályai elsösorban arra törekedtek, hogy elérjék az Akszaj Jeszaulovszkij folyót, és a jobb partján hídföt vegyenek birtokba. A szovjet harcosok bátran védték állásaikat. Mindenki tudta: mindenáron ki kell tartani a tartalékok megérkezéséig, és meg kell akadályozni, hogy a támadó ellenség egyesüljön a bekerített csoportosítással. És a szovjet csapatok számára, akárcsak Sztálingrád hösi védelmének napjaiban, ismét törvénnyé vált a jelszó: "Egy lépést sem hátra!" A német fasiszta csapatoknak súlyos és véres harcok után mégis sikerült elérniük az Akszaj Jeszaulovszkij folyót, majd átkelniük rajta. A jobb parton azonban még erösebb ellenállásba ütköztek. A 23. páncélos hadosztály csak néhány kilométernyit tudott elörenyomulni, és amint Doerr, volt hitlerista tábornok írja "a keleti szárnya elleni szüntelen rohamok miatt Kamenkánál elakadt". A 6. német páncélos hadosztálynak harckocsiés rohamlövegfölénye révén sikerült az Akszaj Jeszaulovszkij jobb partján kissé messzebb elönyomulnia. De minden egyes méterért nagy árat fizetett, óriási veszteségeket szenvedett. Különösen heves harc bontakozott ki a Verhnye-Kumszkij nevü kis falunál. Itt olyan szovjet alegységek védtek, amelyek elözöleg három napig tartó súlyos harcban nagy veszteségeket szenvedtek. December 15-én megérkezett az 1378. lövészezred, a 87. lövészhadosztály 1058. tüzérezredének 1. osztályával. Az ezred, amelyet a vezetés megkönnyítése céljából a gépesített hadtest parancsnoka alá rendeltek, a föirányban rendezkedett be védelemre. Diaszamidze alezredes, ezredparancsnok, a terepet jól kihasználva, mesterien megszervezte a tüzrendszert és minden tüzfegyver és technikai eszköz pontos együttmüködését. A lövészezred mögött helyezkedett el Aszlanov alezredes parancsnoksága alatt a hadtest tartalékában levö 55. önálló harckocsiezred. Az ezredek feladata az volt, hogy ne engedjék az ellenséget Verhnye-Kumszkijon keresztül észak felé áttörni. December 16-án reggel a 6. német páncélos hadosztály csapatai, miután a légierö összpontosított csapást mért a védö egységre, ismét megkezdték a támadást. Az ellenség azonban óriási létszámfölénye és többszöri rohama ellenére sem tudott elörejutni. Heves harc dúlt a 137,2-es magaslatért, amely eltorlaszolta az ellenség elött a Verhnye-Kumszkijba vezetö utat. Az ellenség mindent elkövetett, hogy elfoglalja a magaslatot. Egy páncéltörö puskás szakasszal megerösített lövészszázad ellen, amelyet egy üteg támogatott, 30 német harckocsi és majd egy zászlóaljnyi gyalogság támadt. Három ízben indultak rohamra, de minden alkalommal eredménytelenül. A szovjet harcosok végrehajtották azt a parancsot, hogy a tartalék megérkezéséig tartóztassák fel az ellenséget; önfeláldozóan, életüket nem kímélve harcoltak. Az egyenlötlen harcban egymás után estek el a hösök, de nem hátráltak: kommunista parancsnokukkal, Naumov föhadnaggyal együtt mindnyájan hösi halált haltak. Az ellenség csak ezután és 18 harckocsi, valamint 300 ember elvesztése árán tudta elfoglalni a magaslatot. A hös szovjet katonák végrehajtották harcfeladatukat, feltartóztatták az ellenséget, míg a tartalék 55. önálló harckocsiezred megérkezett. A tartaléknak azonban mindössze 17 harckocsija volt, és 50 ellenséges harckocsi ellen kellett felvennie a harcot. Az egyenlötlen küzdelemben az ellenség súlyos veszteséget szenvedett. Harckocsizóink tüzének nem tudott ellenállni, és 20 kilött harckocsi hátrahagyása után visszavonult. A 137,2-es magaslatot, amelyen keresztül a hitleristák Verhnye-Kumszkij felé akartak áttörni, visszafoglaltuk. Az ellenség azonban újabb eröket gyüjtött össze, és ismét Verhnye-Kumszkij ellen irányította öket. Nagy veszteségek árán sikerült is elfoglalnia a falut. A szovjet egységek hösi ellenállása ellenére az ellenség csapatai, bár lassan, de folytatták az elönyomulást. "December 18-án írja Waasen osztrák történész a Sztálingrádnál bekerített csapatok nyugat felöl ágyúdörgést hallottak." Hoth vezérezredes, a felmentö csoportosítás parancsnoka állandóan küldte a rádiótáviratokat a bekerített csapatoknak: "Tartsátok magatokat, jövünk!" "Tartsatok ki, nemsokára felmentünk benneteket!" A német fasiszta vezetés sietve tovább erösítette a felmentö csoportosítást. Az 57. páncélos hadtestet a friss 17. páncélos hadosztállyal erösítette meg. Ennek a 6. páncélos hadosztálytól balra kellett harcolnia. Az ellenség december 19-én újult erövel indult támadásra. A páncélos csapatokat támogató német légierö ezen a napon 1400 felszállást hajtott végre. Az ellenséges bombázógépek 24-40-es csoportokban állandóan a harcmezö felett müködtek. Mindkét fél nagy veszteséget szenvedett. Az erök azonban túlontúl egyenlötlenek voltak. Az ellenség egyes szakaszokon ötszörös, söt hatszoros fölényben volt. E napon sikerült neki elöretörnie a Miskova folyóig, átkelt rajta és elfoglalta Vasziljevkát. A német fasiszta csapatok a Sztálingrádba vezetö út kétharmadát megtették, a bekerített csoportosítástól most már legfeljebb 40-45 km választotta el öket. Az ellenség úgy vélte, hogy már csak egy kisebb eröfeszítés kell hozzá, és Sztálingrád falainál lesz. "Az 57. páncélos hadtest elörevetett egységei írja Manstein már megpillanthatták a láthatáron a sztálingrádi arcvonal röt tüzfényét." December 19-én, vagyis azon a napon, amelyen a német fasiszta csapatok a legtöbbet haladtak elöre, Manstein parancsot adott Paulusnak, hogy kezdje meg a gyürü áttörését a kotyelnyikovói csoportosítással szemben. December 19-én írja Görlitz nyugatnémet hadtörténész a 6. hadsereg rádióparancsot kapott, hogy "minél hamarabb hozza müködésbe az áttörö csoportot". A szovjet csapatok helyzetét még az is nehezítette, hogy az ellenség másik, tormoszini csoportja éppen abban az idöben készült megindítani a támadást. A szovjet hadvezetésnek azonban sikerült hatékony intézkedésekkel idejében meghiúsítani az ellenség szándékát, és elöbbre tolni a külsö arcvonalat. Egyelöre elhalasztották a bekerített csapatok felszámolását, és az erre kijelölt 2. gárdahadsereget az ellenség kotyelnyikovszkiji csoportosítása ellen vetették be. "Déli csapatainknak az a fö feladata állapította meg a föhadiszállás direktívája -, hogy szétzúzzák az ellenség kotyelnyikovszkiji csoportját. Trufanov és Jakovlev (Jakovlev abban az idöben Malinovszkij fedöneve volt a szerk.) eröi a legközelebbi napokban foglalják el Kotyelnyikovót, és ott szilárdan vessék meg lábukat." A föhadiszállás ezzel egy idöben módosította a "Saturnus" hadmüveleti tervet. A föcsapást amelyet eredetileg déli irányban, Millerovón keresztül Rosztov felé tervezett délkeletre helyezte át, hogy miután a szovjet csapatok a Don középsö szakaszán szétverték az ellenséget, a tormoszini csoportosítás hátába kerüljenek. Emellett a délkeleti irányú támadás az ellenség kotyelnyikovói csoportosítását is veszélyeztette. "A változás hangsúlyozta a föhadiszállás direktívája abban áll, hogy a föcsapást nem déli, hanem délkeleti irányban kell mérni Nyizsnyij Asztahov felé, és el kell érni Morozovszkot..." A "Saturnus"-terv módosítása azt a célt szolgálta, hogy megszüntesse a Sztálingrádban bekerített ellenséges csapatok felmentésének a kotyelnyikovói és a tormoszini csapásmérö csoportosítások részéröl fenyegetö veszélyét (3. sz. térkép). A föhadiszállás utasítása alapján a Délnyugati Frontnak és a Voronyezsi Front balszárnyának a csapatai december 16-án korán reggel megkezdték a módosított "Saturnus"-terv végrehajtását. A szovjet csapatokkal szemben a 8. olasz hadsereg, a "Hollidt" hadmüveleti csoport és a 3. román hadsereg maradványai védtek. A támadást másfél órás tüzérségi elökészítés elözte meg, amelyet nagy tüzérségi erök mintegy 5000 löveg és aknavetö hajtottak végre. Amint a köd felszállt, megkezdte tevékenységét a szovjet légierö is. A csatarepülöés a bombázókötelékek bombatámadásokat intéztek az ellenség állásai és hadtápja ellen. Az egész arcvonalon megindult a harc. V. I. Kuznyecov altábornagy új, 1. gárdahadseregének csapásmérö csoportosítása december 18-án estig áttörte az ellenség védelmét. A Leljusenko altábornagy vezette 3. gárdahadsereg csapatai az elsö három napon 15-20 kilométert nyomultak elöre, és egész mélységében áttörték az ellenség védelmét. Sikeresen harcoltak a Voronyezsi Front csapatai parancsnokuk Golikov altábornagy, a

haditanács tagja F. F. Kuznyecov altábornagy, a törzsfönök Kazakov vezérörnagy volt. A front 6. hadserege, amelynek parancsnoka Haritonov vezérörnagy volt, már a támadás elsö napján szétverte az 5. olasz gyalogos hadosztály csapatait, és december 18-án estig 20-25 kilométernyi tért nyert. Az áttörésbe bevetett, Polubojarov vezérörnagy vezette 17. harckocsihadtest sikeresen folytatta a támadást Kantyemirovka irányában. Polubojarov vezérezredes késöbb így emlékezett meg hadtestének e nehéz útjáról: "Végtelen donyeci sztyepp. A harckocsik menet közben magasra felverik a havat, s azt a metszö téli szél messzire kergeti. A sztyepp ködtöl fehérlik. A hó behatol a gépekbe, akadályozza a látást. A nagy hóbuckák és a behavazott, láthatatlan horpadások megnehezítik az utat. Kegyetlen hideg van. A vezetök keze megdermed, de a vas úgy éget, mintha izzana . . . A harckocsik azonban mennek elöre. Körös-körül ellenség. A puszta horhosaiból német tüzérség tüzel. Az égen német repülögépek köröznek. A harckocsik motorjának mély, dühös zúgása azonban nem csendesedik el. A szovjet harckocsik feltartóztathatatlanul és félelmetesen törnek elöre." A Voronyezsi Front harckocsi-magasabbegységei december 19-én megkerülték Kantyemirovkát, és váratlanul hátba támadták az ellenséget. A helyörséget rövid idö alatt elsöpörték. A vágányokon ott maradtak a löszerrel és élelmíszerrel megrakott szerelvények, az utcákon német harckocsik égtek, szanaszét feketéllett a sok elhagyott gépkocsi és löveg, és szomorúan kóboroltak az olasz hadsereg gazdátlanul maradt öszvérei. A harckocsizók Kantyemirovka felszabadítása után tovább törtek elöre, elvágták az ellenség összeköttetését, szétzúzták támpontjait. A Voronyezsi Front balszárnyán küzdö csapatok harca sokban hozzájárult a Délnyugati Front magasabbegységeinek sikeres elöretöréséhez. A Délnyugati Front csapatai december 20-án újabb nevezetes gyözelmet arattak: behatoltak a vorosilovgrádi terület északkeleti részébe, és ezzel megkezdték Ukrajna felszabadítását. A szovjet csapatok a sikert továbbfejlesztve december 21-én estig elvágták a 8. olasz hadsereg föeröinek minden visszavonulási útját, három nap múlva pedig bekerítették és szétverték öket. Több mint 15000 katona és tiszt esett fogságba. A szétvert hadosztályok maradványai pánikszerüen menekültek, elhagyták jármüveiket, harceszközeiket, élelmiszerés löszerkészleteiket. Az olasz katonák nyíltan szidták a hitleristákat, amiért háborúba sodorták öket a Szovjetunió ellen. Giusto Tolloy, az olasz csapatok megsemmisülésének egyik szemtanúja, aki örnagyként szolgált a 8. olasz hadsereg törzsénél, "Az olasz hadsereggel Oroszországban" címü könyvében a következöket írja: "A szovjet csapatok december 16-án áttörték az olasz hadsereg arcvonalát. December 17-én az egész védelem összeomlott, december 18-án pedig Bogucsártól délre bezárult a nyugatról és keletröl elönyomuló erök gyürüje . . . Sok törzs otthagyta helyét, mindenfajta összeköttetésük megszakadt a csapatokkal. A támadó harckocsik által szétszórt csapatok futva próbáltak menekülni . . . A lövegeket és a gépkocsikat elhagyták. Sok tiszt letépte rangjelzését, a katonák eldobták géppuskájukat, puskájukat és felszerelésüket, mindenféle összeköttetés megszakadt . . ." A támadó csapatok napról napra növelték az ellenségre mért csapásuk erejét. A leggyorsabban Badanov vezérörnagy 24. harckocsihadteste nyomult elöre. Ez az 1. gárdahadsereg kötelékében harcoló hadtest elöretörése közben szétzúzta a 8. olasz hadsereg hadtápját, és öt nap alatt 240 kilométert tett meg. December 24-én elfoglalta Tacinszkaját, és átvágta az igen fontos lihaja-sztálingrádi vasútvonalat. Ezen a vidéken ellenséges repülöterek voltak. A szovjet harckocsik csapásai olyan villámgyors volt, hogy a pilótáknak nem sikerült a levegöbe emelkedniük. A német pilóták egy részét harcban megsemmisítették, más részét foglyul ejtették, csak alig néhányan tudtak elmenekülni. Olvassuk el, mit ír Badanov emlékirataiban a harckocsihadtest harcáról: "December 24-én reggel sürü köd volt. A hadtest megjelenése váratlanul érte a németeket. A repülötér személyzete még az óvóhelyeken pihent. A repülöteret és Tacínszkaja vasútállomást biztosító légvédelmi egységek tüzérei nem tartózkodtak lövegeiknél. A helyörség nyugodtan aludt. 7 óra 30 perckor a megbeszélt jelre (egy gárda aknavetö osztály össztüzére) a harckocsidandárok rohamra indultak. Az 54. dandár nyugatról és délnyugatról rohamozott, és 10.00 órára elérte a repülötér körzetének déli részét. A délröl és délkeletröl támadó 130. dandár elfoglalta Tacinszkaja állomást, és a repülötéren megsemmisítette a gépeket és személyzetüket. A 4. dandár Talovszkij falut támadta. Északról két gépkocsizó lövészszázad támadott, és lekötötte az ellenséget . . . 16.00 óráig teljesen megtisztítottuk Tacinszkaja falut, a repülöteret és az állomást. A harc eredményeképpen a repülötéren 350 különféle típusú repülögépet zsákmányoltunk és semmisítettünk meg; ezenkívül sok élelmiszert, benzint, kenöolajat, tüzérségi löszert és a szerelvényeken fegyvert: géppuskákat és géppisztolyokat zsákmányoltunk." Tacinszkaja elfoglalása után a szovjet csapatok átkarolással fenyegették a "Hoth" hadseregcsoport balszárnyát. Ezért a német vezetés a hadtest ellen jelentös eröket vetett be, amelyeket a tormoszini csoportosítás megalakítására szánt, köztük a 11. páncélos hadosztályt, a 306. gyalogos hadosztályt, s más egységeket és magasabbegységeket. Az ellenség bekerítette a szovjet harckocsizókat, és megpróbálta megsemmisíteni öket. Néhány napon át nehéz harc dúlt. A német légierö állandóan a levegöben tartózkodott, bombázta a hadtest csapatait. A szovjet harckocsizók kitartóan állták az ellenség nyomását és tartották Tacinszkaját. Löszerük azonban elfogyott. A frontparancsnok utasítására ejtöernyövel dobtak le nekik löszert. Ez azonban nem elégíthette ki a hadtest löszerszükségletét. Helyzete egyre súlyosbodott. "Badanov ma nyolc táviratot küldött nekem . . ." -jelentette Vatutyin frontparancsnok december 28-án közvetlen vonalon Sztálinnak, a legfelsöbb föparancsnoknak. "Jelenleg Tacinszkajában harcol, körvédelemben . . . A hadtestnek 39 T-34-es és 15 T-70-es harckocsija van . . . Most Tacinszkaja környékén müködnek éjszakai bombázóink, reggeltöl kezdve pedig a front egész légiereje pusztítani fogja az ellenséget Tacinszkaja, Szkoszirszkaja körzetében . . . Badanovot utasítottam, hogy tartsa Tacinszkaját, de közöltem vele, hogy végsö esetben másként is dönthet." A föhadiszállás jóváhagyta a Délnyugati Front parancsnokának a 24. harckocsihadtestre vonatkozó intézkedéseit. Egyszersmind a legfelsöbb föparancsnok kiadta az utasítást: "Az Ön legföbb feladata, hogy megakadályozza Badanov megsemmisítését . . . Helyesen járt el, amikor megengedte Badanovnak, hogy a végsö esetben elhagyja Tacinszkaját." Sztálin a beszélgetés végén még egyszer utasította a front parancsnokát: " Gondoljon Badanovra, ne feledkezzen meg Badanovról, mindenáron mentse fel. Minden lehetöt megteszek, és felmentjük Badanovot" válaszolta Vatutyin. A front más gyorsan mozgó magasabbegységei többször is megkísérelték, hogy segítsenek a bekerített harckocsizókon, de eredménytelenül. A 24. harckocsihadtest csapatai nemsokára parancsot kaptak a frontparancsnokságtól; ennek megfelelöen áttörték az ellenség gyürüjét, és visszavonultak Iljinka környékére. A mélyen az ellenség háta mögött harcoló 24. harckocsihadtestnek óriási szerepe volt a hadmüvelet sikerében. A hadtest egész személyi állománya kezdve a harcosoktól a parancsnokokig nagy bátorságról és hozzáértésröl tett tanúbizonyságot. A hadtest a harcban tanúsított merészségéért, kitartásáért, fegyelmezettségéért és szervezettségéért a 2. Tacinszkajai Gárda-harckocsihadtest nevet kapta. Badanov vezérörnagyot, a hadtest parancsnokát a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége a harcban tanúsított mintaszerü kötelességteljesítéséért, tudásáért és bátorságáért a Szuvorov Rend II. fokozatával tüntette ki. Badanov lett a Vörös Hadseregben a Szuvorov Rend elsö lovagja. A front más gyorsan mozgó magasabbegységei is eredményesen harcoltak. A 25. harckocsihadtest csapatai december 24-én este megközelítették Morozovszkot, és innen az 1. gépesített hadtesttel együttmüködve folytatták tovább a harcot. Ezalatt a 17. harckocsihadtest a 18. harckocsihadtesttel együttmüködve, kiverte az ellenséget Millerovóból. A Voronyezsi Front szárazföldi csapatainak támadását a Szmirnov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 2. légi hadsereg, a Délnyugati Frontét pedig a Kraszovszkij vezérörnagy vezette 17. légi hadsereg támogatta. A szovjet repülök a kedvezötlen idöjárás ellenére több mint 4000 felszállást hajtottak végre a támadás alatt. A szovjet harckocsiés gépesített csapatok mélyen behatoltak az ellenség hátába, és bekerítéssel fenyegették. A gyorsan mozgó magasabbegységeket követték a lövészhadosztályok; s az üldözés során nyugatról és keletröl is átkarolták a visszavonuló ellenséget. A szovjet csapatok december 30-ra elérték a Mikolszkaja, Iljinka terepszakaszt, egy részük pedig Szkoszirszkajáért, Morozovszkért és Cserniskovszkijért harcolt. A tormoszíní csoportosítás, a német hadvezetés reménysége, hosszan elhúzódó harcba bonyolódott, és napról napra veszített ütöerejéböl. Most már szó sem lehetett semmiféle támadásról, amellyel a hitleristák felmenthették volna a Sztálingrádban bekerített csapataikat. A szovjet csapatok támadásának további fejlödése nemcsak Tormoszin környékén, hanem Kotyelnyikovo körzetében is mély átkarolással fenyegette a német fasiszta magasabbegységeket, söt veszélyeztette a Kaukázusban harcoló német hadseregek hátát is. A Don középsö szakaszán végrehajtott támadó hadmüvelet idején a Délnyugati Frontnak és a Voronyezsi Front balszárnyának csapatai 150-200 kilométert nyomultak elöre nyugat felé, s 31 ezer négyzetkilométernyi területet szabadítottak fel. Megsemmisítö vereséget mértek a 8. olasz hadseregre és a "Don" hadseregcsoport balszárnyára. Megsemmisült a 8. olasz hadsereg öt gyaloghadosztálya (a 3. "Celere", az 5. "Cosseria", a 2. "Sforza", a 9. "Pasubio" és az 52. "Torino") és egy "feketeinges" dandár. Ez a hadsereg, amelynek létszáma 1942 öszén mintegy 250 ezer ember volt, halottakban, foglyokban és sebesültekben mintegy 50 százalékos veszteséget szenvedett. Súlyos veszteségei voltak a "Don" hadseregcsoport balszárnyán müködö "Hollidt" hadmüveleti csoportnak is. Öt gyalogos és egy páncélos hadosztálya megsemmisült. A fasiszta Olaszország Hitlerrel együttmüködö vezetöi százezrével dobták honfitársaikat a háború poklába. Azok, akiket az olasz katonák pusztulásáért felelösség terhel, igyekeznek elhárítani magukról azt. Messe tábornok, a szovjet-német arcvonalon harcolt olasz csapatok egykoriparancsnoka, a háború után megjelent emlékirataiban azt a rágalmazó kijelentést tette, hogy az állítólag szovjet fogságban levö olasz katonák és tisztek nem tértek haza. Ezzel kapcsolatban az olasz kormány ostobán felszólította a szovjet kormányt, hogy szállítsa haza azt a sok tízezer olasz katonát, aki Messének és a hozzá hasonló háborús bünösöknek a hibájából a doni sztyeppeken lelte halálát. Ám azokat, akik a háború tüzében elégtek, nem lehet feltámasztani. Sok olasz katona és tiszt pusztult el a sztálingrádi harcokban, de a megmenekültek közül sem mindenki tért haza. Őket a hitlerista hóhérok ölték meg Lvovban, 1943 nyarán, amikor Mussolini rendszere csödbe jutott. Az olasz katonák közül sokan sebesülten érkeztek ide Sztálingrád alól, és parancsot kaptak, hogy azonnal esküdjenek fel Hitlerre; azokat, akik ezt nem voltak hajlandók megtenni, agyonlötték, tetemüket pedig elégették, hogy eltüntessék a büncselekmény nyomait. Így "hálálták meg" a német fasiszták olasz szövetségesük segítségét. Mialatt a Don középsö szakaszán folyt a Délnyugati Front csapatainak és a Voronyezsi Front balszárnycsapatainak támadása, Sztálingrádtól délre sem csitult el az a heves harc, amelyet a szovjet csapatok a bekerített fasiszták felmentésére sietö kotyelnyikovói ellenséges csoportosítás ellen vívtak. Az ellenség elöretört a Miskova folyóig, és mindenáron megpróbálta kiszélesíteni a folyó jobbpartján hídföjét. A föhadiszállás abbeli törekvésében, hogy feltartóztassa, majd utána megsemmisítse a kotyelnyikovói ellenséges csoportosítást, minden töle telhetöt elkövetett annak érdekében, hogy a 2. gárdahadsereg a Misszan vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 1. gárda-lövészhadtest, a Csancsibadze vezérörnagy vezette 13. gárda-lövészhadtest és Szviridov vezérörnagy 2. gárda gépesített hadteste minél gyorsabban elönyomuljon a Miskova folyóhoz. A föhadiszállás a hadsereget a Rotmisztrov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 7. harckocsihadtesttel és Bogdanov vezérörnagy 6. gépesített hadtestével erösítette meg. A 2. gárdahadsereg magasabbegységei december 19-én elérték a Miskova folyót. A gárdisták a kegyetlen télben eröltetett menetben tették meg az úttalan utat. A hideg és a hóviharok ellenére nyílt ég alatt éjszakázva (a falvak tele voltak sebesültekkel), a kirakóhelytöl az összpontosítási körletig rövid idö alatt 200-280 kilométert tettek meg; napi menetteljesítményük 40-50 km volt. Birjuzov, a 2. gárdahadsereg volt törzsfönöke, ma a Szovjetunió marsallja, így emlékezik meg a menet nehézségeiröl : "Behavazott utakon, metszö széllel szemben, eröltetett menetben vonultak a gárdisták új állásaik felé. A gyalogos menetoszlopokat harckocsik elözték. A tüzérséget vontatók húzták át a hótorlaszokon, ahol pedig a vontató ereje elégtelennek bizonyult, segítettek a katonavállak . . . Sok fejfájást okozott a gyalázatos idöjárás. Éjszakánként csikorgó hideg volt, nappal pedig a nap megolvasztotta a havat. A szigorú téli hidegre jól felszerelt vöröskatonák nehéz helyzetben voltak. Nemezcsizmáik napközben átáztak és megduzzadtak, éjszaka pedig kökeményre fagytak, és egyáltalán nem melegítettek. Sok katonának megfagyott a lába. A front felé igyekvö csapatok haladásának üteme azonban mégsem lassult." A katonák hangulata kitünö volt. Tudták, hogy rendkívül fontos harcfeladatot kell végrehajtaniuk: Manstein harckocsijait minél messzebb vissza kell vetniük Sztálingrádtól, és sokan kommunistaként akartak harcba indulni. A hadseregnél december 5-töl mintegy 700-an kérték felvételüket a pártba, és több mint 300-an a Komszomolba. A harcosok kijelentették, hogy életüket nem kímélve addig verekszenek az ellenséggel, amíg meg nem semmisítik. A 2. gárdahadsereg csapatai beérkezésük sorrendjében nyomban, pihenö nélkül harcba indultak. Különösen heves harc lángolt fel a Miskova folyó jobb partján, Vasziljevka községnél. Az ellenség itt támadó 6. páncélos hadosztálya arra törekedett, hogy továbbfejlessze sikerét. A Vasziljevka környékén összpontosított 3. gárda-lövészhadosztály azonban kitartóan állta az ellenség nyomását. A gárdisták ellenlökéseikkel semmivé tették az ellenség helyenként elért sikereit. Lacin hadosztálykomisszár, a hadsereg haditanácsának tagja, e nehéz napokban állandóan a hadosztálynál tartózkodott. Szorult helyzetben nem egyszer a harcosokkal együtt indult ellenlökésre. Nyugalma és állhatatossága akaratlanul is átragadt a harcosokra és a parancsnokokra. Még akkor sem hagyta el a harcmezöt, amikor géppisztolyTalálat érte. A 2. gárdahadsereg 98. lövészhadosztályának csapatai Gromoszlavka környékén szintén meghiúsították az ellenség elöretörési próbálkozásait. A 2. gárdahadsereg helyzetét még az is súlyosbította, hogy harckocsiés gépesített magasabbegységei a Miskova folyóhoz menet majdnem egész üzemanyag-készletüket elhasználták, az utánpótlás pedig akadozott. Ez csökkentette a harckocsik manöverezöképességét, s így az ellenséges páncélos csapások visszaverésének terhe elsösorban a lövészcsapatokra és a tüzérségre hárult. Ennek ellenére a német fasiszta csapatok nem tudtak eredményt elérni. A 2. gárdahadsereg csapatai a december 19-e és 23-a között vívott nehéz védelmi harcban jelentös veszteségeket okoztak Manstein támadó páncélos hadosztályainak. A 2. gárdahadsereg csapatai december 24-én, miután befejezték az összpontosítást és üzemanyagot is kaptak, döntö támadásba mentek át az ellenség kotyelnyikovói csoportosítása ellen. A 2. gárdahadseregtöl jobbra a Popov altábornagy parancsnoksága alatt álló 5. csapásmérö hadsereg egy része, balra pedig az 51. hadseregjobbszárnyának csapatai támadtak. A szovjet csapatok támadását Hrjukin vezérörnagy 8. légi hadserege támogatta. A 2. gárdahadsereggel egy idöben, csapatainak átcsoportosítása után az ellenség a "Hoth" hadseregcsoport páncélos föeröivel szintén támadásra indult. Nagy erökkel vívott elkeseredett találkozóharcok bontakoztak ki. A 2. gárdahadsereg csapatai azonban megtörték a német fasiszta hadosztályok ellenállását, és másnap a hadsereg elörevetett csapatai elérték az Akszaj Jeszaulovszkij folyót. E folyó volt Kotyelnyikovótól északra az egyetlen természetes akadály. A német vezetés a terepszakasz fontosságának tudatában mindenáron arra törekedett, hogy itt feltartóztassa a 2. gárdahadsereg további elönyomulását. Ezért az 57. páncélos hadtest 23. és 17. páncélos hadosztályának eröivel sürgösen megszervezte a védelmet, kihasználva erre a célra a folyótól északra fekvö magaslatokat és helységeket. A szovjet lövész-magasabbegységek azonban a harckocsiés gépesített hadtestek támogatásával áttörték az ellenség védelmét. A német páncélos hadosztályok rendetlen visszavonulásba kezdtek a folyón túlra. Megsemmisülésük elhárítása végett a német vezetés sietve az Akszaj Jeszaulovszkij folyóhoz dobta át a 2. és a 18. román gyalogos hadosztály maradványait. A hitleristák ez alkalommal is hitszegést követtek el szövetségesük ellen. Hogy saját csapataikat mentsék, a románokat tették ki pusztulásnak. De az ellenségnek ez a "manövere" sem sikerült. A szovjet csapatok nemcsak a román gyalogos hadosztályokra, hanem a német páncélos hadosztályokra is csapást mértek. Így az 57. német páncélos hadtest harcképtelenné vált. "December 26-ára írja Mellenthin, volt hitlerista tábornok az 57. hadtestböl úgyszólván semmi sem maradt: a szó szoros értelmében Żhirtelen halállal®kimúlt." Ily módon éppúgy, mint nyolc-kilenc nappal azelött, a német fasiszta csapatok a kis Akszaj Jeszaulovszkij folyónál ismét súlyos vereséget szenvedtek. A már említett Mellenthin, a több napig tartó véres harcjelentöségét értékelve, a következöket írja: "Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy ennek az ismeretlen folyócskának a partján lezajlott ütközet válságba sodorta a Harmadik Birodalmat, szertefoszlatta Hitler birodalomalapítási reményeit, és döntö láncszeme volt azoknak az eseményeknek, amelyek eleve eldöntötték Németország vereségét." A 2. gárdahadsereg támadó csapatai állandóan növelték csapásaik erejét. Ebben vezetö szerepük volt a gyorsan mozgó magasabbegységeknek. Különösen eredményesen harcolt a 6. gépesített hadtest. Dubovszkojét támadva a hadtest veszélyeztette a kotyelnyikovói ellenséges csoportosítás közlekedési útvonalait. A német parancsnokság a bekerítéstöl félve kiadta a visszavonulási parancsot. A 7. szovjet harckocsihadtest december 27-én megközelítette Kotyelnyikovót, másnap pedig északról és nyugatról egy idöben mért rá csapást. A 7. harckocsihadtest egyik dandára Kotyelnyikovótól nyugatra elfoglalt egy repülöteret az ott levö repülögépekkel együtt. A városban két napon át tartott az utcai harc. Az ellenség minden házhoz görcsösen ragaszkodott. December 29-én reggelre Kotyelnyikovo felszabadult. Rotmisztrov még aznap jelentette a Sztálingrádi Front haditanácsának: "A 7. harckocsihadtest végrehajtotta feladatát. Kotyelnyikovót elfoglaltuk . . . A hadtest a jövöben is oly bátran fog viselkedni, mint eddig." A harckocsizók példás önfeláldozással, rettenthetetlenül harcoltak. A párt és a kormány elismeréssel adózott nekik a kotyelnyikovói csoportosítás szétzúzásáért. A 7. harckocsihadtest bátorságáért, állhatatosságáért, fegyelmezettségéért és szervezettségéért a 3. Kotyelnyikovói Gárda-harckocsihadtest elnevezést kapta. December 29-én a 3. sztálingrádi gépesített gárdahadtest (a volt 4. hadtest) csapatai elfoglalták Zavetnoje falut. A partizánok segítettek a szovjet harcosoknak ezen a környéken az ellenség megsemmisítésében. December 29-én éjjel az egyik partizánosztag Zavetnojétöl 60 km-re délnyugatra rajtaütött egy 300 fönyi ellenséges helyörségen. A partizánok a rövid ideig tartó összecsapásban 40 ellenséges katonát semmisítettek meg. A többiek pánikszerüen szétszaladtak. A szovjet csapatok a kotyelnyikovói hadmüvelet eredményeképpen 100-150 kilométert nyomultak elöre, és ily módon az a távolság, amely a Sztálingrádnál bekerített csapatokat a külsö arcvonaltól elválasztotta, 200-250 kilométerre növekedett. A fasiszták kotyelnyikovói csoportosítása megsemmisült. Az ellenség csupán halottakban és sebesültekben 16000 embert vesztett. Ezenkívül csapataink sok repülögépet, harckocsit és egyéb felszerelést zsákmányoltak. A szétvert ellenséges magasabbegységek maradványai futva menekültek a Manics folyón túlra. A támadás 12 napja alatt a számbeli fölényben levö német fasiszta csapatok Kotyelnyikovótól csak a Miskova folyóig jutottak el, ami mindössze 75-80 kilométernyi távolság. Ez azt jelenti, hogy naponta átlagosan hat-hét kilométert tettek meg, s közben csupán halottakban sok ezer katonát és tisztet vesztettek. A szovjet csapatok ugyanezt a távolságot mindössze három-négy nap alatt küzdötték le. Ilyen dicstelenül végzödött Manstein, "híres" hitlerista tábornagy hadjárata, aki ünnepélyes ígéretet tett Hitlernek, hogy Sztálingrád körzetében visszaállítja a korábbi helyzetet, és felmenti a körülzárt csoportosítást. Elszánt próbálkozását, hogy visszaszerzi az elvesztett sztálingrádi "gyözelmet", meghiúsította a szovjet csapatok még elszántabb harca. A kotyelnyikovói irányban decemberben lezajlott ütközet jelentöségét méltatva Manstein azt írja, hogy az "élethalálharc volt". Valóban, 1942 decemberében a Sztálingrádtól délre lezajlott harc kimenetele megpecsételte a német fasiszta csapatok Sztálingrádnál bekerített nagy csapásmérö csoportosításának sorsát. A Vörös Hadsereg, miután a Don középsö szakaszán és Sztálingrádtól délre szétzúzta az ellenséget, az arcvonal egész déli szárnyán általános támadásba ment át. 6. A bekerített csoportosítás pusztulása Az ellenség felmentési kísérlete meghiúsult. A német hadvezetés azonban ennek ellenére úgy határozott, hogy tartja Sztálingrád körzetét, és ezzel 22 legjobb hadosztályát pusztulásra ítélte. Abban reménykedett, hogy Sztálingrádnál leköti a Vörös Hadsereg eröit, és ezzel elösegíti a megsemmisülés veszélyével fenyegetett észak-kaukázusi csoportosításának visszavonulását Rosztovhoz. A Sztálingrádnál bekerített csoportosítás, jóllehet óriási veszteségeket szenvedett, de még mindig számottevö eröt képviselt: 3200 lövege, 200 harckocsija és körülbelül ugyanennyi páncélgépkocsija volt. Csapatai a bekerítés arcvonalával szemben tökéletesítették védelmüket, megszervezték a vezetést, helyreállították az együttmüködést és bizonyos tartalékokat is képeztek. Különösen jól erösítették meg védelmük északi és déli szakaszát. A peremvonal elöterében harckocsiakadályokat építettek, harckocsicsapdákat készítettek, drótakadályokat és aknazárakat telepítettek. A hitleristák mindent elkövettek, hogy megörizzék magasabbegységeik harcképességét. A kevésbé kitartó román csapatokat feloszlatták és beolvasztották a német csapatokba. A szakfegyvernemi és hadtápalakulatokat szintén feloszlatták és tagjaikat beosztották a harcoló csapatokhoz. A német hadvezetés attól kezdve, hogy a Sztálingrádnál levö haderejét bekerítették a felmentés elökészítésével párhuzamosan csapatainak légi utánpótlását is igyekezett megszervezni. Délen sok szállító repülögépet összpontosított, és úgy vélte, hogy amíg a légi utat fenn tudja tartani, nincs aggodalomra ok. Az ellenséges légierö tevékenysége különösen a körülzárás elsö idöszakában vált nagyarányúvá. December elsö felében naponta mintegy 300 szállítógép repült be a bekerítés légterébe. A szovjet parancsnokság igyekezett megakadályozni a bekerített csapatok légi úton való ellátását, és megszervezte a légi blokádot, amelyet a légierö és a légvédelmi tüzérség sikeresen végre is hajtott. Sok száz német repülögépet még a cél elött lelöttek. Az ellenségnek a légi hídhoz füzött reményei meghiúsultak. A német szállító repülögépek 1942. december 22-töl 1943. január 16-ig mindössze 5300 tonna rakományt szállítottak a bekerített csoportosításnak. Ez azt jelentette, hogy Paulus hadserege naponta átlagosan 100 tonna rakományt kapott a szükséges 500 tonna helyett. A helyzet akkor sem javult, amikor Hitler január közepén Milch tábornagyot, a német légierö felügyelöjét bízta meg a 6. hadsereg légi utánpótlásának megszervezésével. Zeitzler emlékirataiban a következöket írja: "A Sztálingrádnál bekerített hadsereget légi úton láttuk el. A jelentésekböl, amelyeket naponta bemutattam Hitlernek, kiviláglott, hogy a repülögépek naponta rendszerint 110-120 tonnányi rakományt szállítottak; és csak néha érték el a 140 tonnát. . . . a 6. hadsereg legtöbbször naponta alig 100 tonna rakományt kapott. Ily módon a 6. hadseregnek a napi minimális utánpótlást sem biztosították, nem is beszélve arról az 500 tonnáról, amelyet Göring ígért . . . A Hitlernél tartott napi megbeszélések alkalmával Göring megígérte, hogy javít a helyzeten . . . A valóságban azonban a helyzet rosszabbodott. A fö arcvonal hátratolódott, és a repülötereket, amelyekröl a rakományt Sztálingrádba szállították, gyakran kellett változtatni. A távolság megnövekedésével a repülögépek napról napra nagyobb ellenséges terület felett repültek át, és ezalatt egyre több repülögépet vesztettünk." Ilyen körülmények között a bekerített csapatok parancsnoksága kénytelen volt naponta csökkenteni az élelmiszer-fejadagot. Paulus beismerése szerint közvetlenül a fegyverletétel elött a tábornokok, köztük ö is, napi 150 gramm, a katonák pedig 50 gramm kenyeret kaptak. A csapatoknál gyakorivá váltak a megbetegedések, és növekedett a halálozás. A német föparancsnokság december végén Berlinböl egy tapasztalt orvos-patológust küldött Sztálingrádba, hogy megállapítsa, miben halnak meg a bekerítésben levö katonák. A patológus megállapította, hogy a napi élelmezés már a bekerítés elött is csak legfeljebb 1800 kalóriát tartalmazott. Következésképpen a katonák szervezete leromlott, és egyharmaduk különféle betegségeket kapott. A halálozások fö oka, véleménye szerint, az éhezésben és az idegkimerültségben rejlett. A hideg ugyancsak növelte a halálozások számát. A német hadvezetés nem készítette fel csapatait a télre, hogy ezzel is azt a meggyözödést keltse bennük: Sztálingrádnál még a fagy beállta elött gyöznek. Ezért a novemberi harcok elött Jaszinovataja állomáson 76, Harkovban 17, Kijevben 41 és Lvovban 19 vagont "leakasztottak", amelyek a 6. hadseregnek szánt téli felszereléssel voltak megrakva. A katonák körében egyre erösödött az elkeseredett és defetísta hangulat. Naplóikban és leveleikben keservesen siránkoztak sorsukon. " . . . Három ellenség nehezíti meg életünket : az orosz, a hideg és az éhség" írta naplójába december 8-án Suhr örvezetö. A 100. könnyü gyalogos hadosztály 227. ezredéhez tartozó Otto Sechtig katona december 29-én ezt írta rokonainak: "Tegnap vodkát kaptunk. Éppen egy kutyát vágtunk le, és a vodka kapóra jött . . . Összesen már négy kutyát öltem le, de bajtársaim sehogy sem tudnak jóllakni . . ." Heinrich Heinemann tizedes újév elött ezt írta feleségének: " . . . Az óév a végéhez közeledik. Éppen most beszélt Goebbels, de nem tudott fellelkesíteni bennünket. Hetek óta már nyoma sincs a lelkesedésnek. Ami böven van nálunk, az tetü és bomba . . ." "Az új év még rosszabb lesz írja szüleinek Georg Schnell tizedes. Ha nem változik a helyzet, és nem törik át a gyürüt, mindnyájan éhenhalunk. Semmi reménysugár . . ." Paulus a következöképpen jellemezte a Sztálingrádnál bekerített hadsereg helyzetét: "A katonák zöme a túlfeszítettség és kimerültség, a hideg és az éhezés miatt a halál küszöbén van." A fasiszta Németország vezetöi azonban népük elött gondosan eltitkolták ezeket a tényeket, úgy tüntették fel a sztálingrádi helyzetet, mintha ott semmi különös sem történt volna. A hadijelentések azt állították, hogy keleten sikeres védelmi harcok folynak, és a németek e harcokban olyan súlyos veszteséget okoznak a szovjet csapatoknak, hogy az lehetetlenné teszi további támadásukat. A bekerített csapatok erkölcsi állapotának megóvása érdekében a hitlerista hadvezetés nagyszabású propagandát fejtett ki. A tisztek arról igyekeztek meggyözni a katonákat, hogy kívülröl feltétlenül segítséget kapnak, megkövetelték, hogy legyenek kitartóak a harcban, nagy jutalmakat és elöléptetést ígértek nekik; azokat pedig, akik megadásra gondolnak, agyonlövéssel fenyegették. De nemcsak fenyegették. A harc megtagadása és defetista hangulatkeltés miatt a 6. hadseregnél több mint 360 halálos ítéletet hoztak. A német katonák között azt is híresztelték, hogy azért kerültek súlyos helyzetbe, mert a románok és az olaszok elárulták öket. Ez azonban vajmi keveset segített a helyzeten. A harci szellem ettöl még nem javult meg. A katonák leveleit ellenörzö cenzúra azt jelentette, hogy a többség az ellenállás céltalanságáról ír, és többé nem hisz a háború szerencsés kimenetelében. A német föparancsnokság tájékoztatási osztályának adatai szerint a 6. hadsereg minden száz katonája közül mindössze kettö nyilatkozott a háború folytatása mellett, ezzel szemben 65 nem akart háborút, 33 pedig közömbös volt. Sok hitlerista katona azonban attól félve, hogy felelösségre vonják véres gaztettei miatt, jobbnak tartotta a nyilvánvalóan reménytelen harc folytatását, mint a fogságot. A szovjet csapatok azzal, hogy minden felmentési kísérletet meghiúsítottak, és a bekerítés külsö arcvonalát messze elöretolták nyugat felé, minden feltételt megteremtettek a bekerített ellenséges csoportosítás megsemmisítéséhez. E hadmüvelet végrehajtását a föhadiszállás a Doni Frontra bízta, s neki rendelte alá a körülzárásban részt vevö valamennyi csapatot. Így a Doni Front állományába kerültek az eredetileg is oda tartozó 66., 24., 65. és 21. hadsereg mellett a Sztálingrádi Front hadseregei a 62., a 64. és az 57. hadsereg is. A front parancsnoka Rokosszovszkij altábornagy, a haditanács tagja Tyelegin vezérörnagy, törzsfönök Kalinyin altábornagy volt. A föhadiszállás megbízottjává Voronov vezérezredest nevezték ki. A bekerített ellenség szétzúzására irányuló hadmüvelet megkezdése némi késedelmet szenvedett, mert a 2. gárdahadsereget, amelynek a föcsapást kellett volna mérnie, közben a kotyelnyikovói ellenséges csoportosítás megsemmisítésére alkalmazták, a Doni Front veszteséget szenvedett csapatait pedig fel kellett tölteni. A hadmüveleti terv szerint az ellenséget részenként kellett megsemmisíteni. A szovjet hadvezetés úgy döntött, hogy elöször a gyürü nyugati, majd a déli részén levö ellenséges csapatokat semmisíti meg, majd nyugatról kelet felé mért hatalmas csapással kettévágja az ellenséges csoportosítást, és e részeket egyenként zúzza szét (3. sz. térkép). December vége és január 7-e között megtörtént a csapatok összpontosítása és átcsoportosítása. A Doni Front csapatainak létszáma és harckocsijainak száma majdnem egyenlö volt az ellenségével, tüzérsége azonban fölényben volt. A hadsereg támadási sávjában egy kilométeres arcvonalszakaszra 150 löveg és aknavetö jutott, söt ezt a sürüséget az áttörés egyes szakaszain 167 lövegre és aknavetöre növelték. Igen kedvezö volt a légi helyzet. Az ellenség légiereje óriási veszteségeket szenvedett. Fö repülöterei a külsö arcvonalon kívül voltak. Ezzel szemben a Rugyenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 16. légi hadsereg állományát jelentösen növelték, és a hadseregnek minden feltétele megvolt ahhoz, hogy a légi fölényt megörizze. A szovjet harcosok égtek a vágytól, hogy gyorsan végezzenek a bekerített ellenséggel, és végrehajtsák a haza parancsát. A Doni Front haditanácsa felhívást intézett a csapatokhoz : "Harcosok, parancsnokok, politikai munkások! Elvtársak! . . . Ragyogóan megbirkóztatok Sztálingrád hösi védelmének, a sztálingrádi német csoportosítás szétzúzásának és bekerítésének feladatával. Állhatatosságotokkal és hösiességetekkel évszázadokra hírnevet szereztetek magatoknak. Ez azonban a harcfeladatnak csak az egyik fele . . . Szovjet népünk türelmetlenül várja töletek az örömhírt, hogy megsemmisítettétek a bekerített csapatokat, hogy teljesen megszabadítottátok az aljas ellenség véres kezétöl Sztálingrádot, a szeretett, hös várost . . . Fel a gyözelmes döntö harcra, kedves elvtársak! . . ." Ebben az idöben Sztálingrád környékén a front politikai csoportfönökségénél tartózkodott Walter Ulbricht, a német munkásmozgalom kimagasló vezetöje, továbbá Erich Weinert és Willy Bredel antifasiszta német írók. Ők rádió útján és röpcédulákon szólították fel a német tiszteket és katonákat, hogy hagyják abba az értelmetlen ellenállást, és tegyék le a fegyvert, amíg nem késö. A vakon engedelmeskedö német katonák, akiket megfélemlített a fasiszta propaganda, nem tudtak egymagukban dönteni a fegyverletételröl, parancsnokságuk pedig még mindig reménykedett valamilyen kedvezö fordulatban, és parancsot adott az ellenállás folytatására. A szovjet parancsnokság január 8-án megadásra felszólító ultimátumot intézett a bekerített csoportosítás parancsnokához. "Az Ön számára kilátástalan helyzetben, a felesleges vérontás elkerülése végett szólt az ultimátum javasoljuk Önnek, hogy fogadja el a következö fegyverletételi feltételeket: 1. Önnel és törzsével az élen valamennyi bekerített német csapat szüntesse be az ellenállást. 2. Szervezetten adja át a rendelkezésére álló egész személyi állományt, továbbá használható állapotban minden fegyverzetet, harceszközt és felszerelési tárgyat. Minden tisztnek, altisztnek és katonának, aki beszünteti az ellenállást, szavatoljuk az életét és biztonságát, valamint azt, hogy a háború befejezése után hazatérhet Németországba vagy bármely országba, ahova hazatérni kíván. A magukat megadó csapatok személyi állománya megtarthatja egyenruháját, rendfokozat jelzését és kitüntetéseit, személyi holmiját, értéktárgyait, a fötisztek pedig szálfegyverüket is. Minden tiszt, altiszt és katona, aki megadja magát, azonnal rendes ellátásban részesül. Minden sebesültnek, betegnek és fagysérültnek orvosi segélyt nyújtunk." A bekerített csapatok parancsnoksága elutasította az emberséges ultimátumot. Elérkezett a döntö cselekvés ideje. A szovjet tüzérség már a támadás elötti öt napon át rendszeresen lötte az ellenség védöállásait. A parancsnokok ismételten ellenörizték a csapatok harckészültségét. Január 10-én 7 óra 30 perckor a föirányban harcoló 65. hadsereg tüzérfönökének harcálláspontjára megérkezett Voronov vezérezredes, Rokosszovszkij altábornagy és Kazakov altábornagy, a front tüzérfönöke. 7 óra 50 perckor a figyelöpontjukon tartózkodó tüzérségi parancsnokok és a tüzértörzsek fönökei távbeszélön utasítást kaptak, hogy egyeztessék a hadmüveleti idöt. Beszkin vezérörnagy, a 65. hadsereg tüzérfönöke 8 óra 03 perckor megadta a "hadmüvelet kezdete" jelet, amelyre a híradó vonalakon nyomban megszünt minden forgalom. 8 óra 04 perckor kiadták a "Felkészülni" vezényszót, és 30 másodperc múlva elhangzott a rég várt tüzparancs, amelyet minden távbeszélö és rádiós villámgyorsan továbbított. A támadás tüzérségi elökészítése hatalmas tüzcsapással kezdödött. Több mint 7000 löveg és aknavetö zúdította gránátjait és aknáit az ellenség állásaira. A tüz 55 percig tartott. Az ellenséget még sohasem érte ilyen döbbenetes erejü csapás. Rengett töle a föld. A támadás megindulása után foglyul ejtett katonák elmondták, hogy rémületükben térdre borultak és imádkoztak: mentse meg az isten öket az orosz ágyúk tüzétöl. A tüzérség és az aknavetök tüzét kiegészítette a légierö. A szovjet repülögépek több száz tonna bombát dobtak le az ellenségre. 9 órakor megindult a roham. Elöl haladtak a harckocsik a deszantokkal, mögöttük a gyalogság. A tüzérség a gyalogságot és a harckocsikat másfél kilométer mélyen tüzhengerrel, majd utána a védelem legfontosabb pontjaira lött tüzösszpontosításokkal kísérte. A támadó csapatok szétzúzták az ellenség védelmét, és az elsö nap helyenként hat-nyolc kilométert nyomultak elöre. Az ellenség ádázul védekezett, és gyakran hajtott végre ellenlökést. A szovjet harcosok azonban elszántan visszaverték öket. A harc heve a következö napokban sem csökkent. Az elöretörö szovjet csapatok január 12-én estére elfoglalták a bekerítés területének nyugati részét, és az ellenséget visszavetették a Rosszoska folyó bal partjára. Itt húzódott az ellenséges védelem második vonala. Ezt nem sikerült menetböl elfoglalni. Minden talpalatnyi földért meg kellett küzdeni. A haza földjét felszabadító szovjet harcosok szívósan és hösiesen harcoltak. Megtisztelö helyet foglalt el köztük Szergyukov tizedes, a 15. gárda-lövészhadosztály golyószórósa. Szergyukov komszomolista százada január 13-án Rogacsik falut támadta. A tizedes golyószórójával támogatta a rohamot. A fasiszták azonban az egyik épen maradt fedezékböl váratlanul erös tüzet nyitottak. A század a földre lapult. Szergyukov a lábán megsebesült. A gárdista azonban nem hagyta el a harcmezöt. Azon törte a fejét: miként hallgattassa el az ellenséges géppuskát. Szergyukov sebesülten, a golyózáporban odakúszott a fedezékhez és kézigránátot hajított be a lörésen. A tüzelés megszünt, de a hös komszomolista elesett. A 19 éves hös hazafi élete árán nyitott utat a támadó századnak. Szergyukov gárdatizedest, aki a német megszállók elleni harcban hösi halált halt, a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége a Szovjetunió Höse címmel tüntette ki. Ezredparancsban elrendelték, hogy Szergyukov neve mindörökre szerepeljen alegysége névjegyzékében. Ma sem az a domb, ahol Szergyukov höstettét véghez vitte, sem Rogacsik falu nem létezik már. A Volga és a Don között csatornát ástak, és a víz elmosta a véres harcok nyomát. Nyikolaj Szergyukov höstettének emléke azonban örökké élni fog a szovjet emberek szívében. A déli szakaszon is kedvezöen alakult a harc. Az 57. hadsereg csapatai által szorongatott ellenség január 15-én reggel rendetlen visszavonulásba kezdett. A szovjet csapatok január 17-én estére elérték a Gornaja Poljana szovhoz, Sztarodubovka nyugati szegélye, Goncsara nyugati szegélye, Voroponovo Ny terepszakaszt és jobbszárnyuk megközelítette a volt sztálingrádi belsö védelmi gyürüt. A szovjet csapatok három napig tartó harcban megsemmisítették a gyürü déli részén védö ellenséget. A szovjet parancsnokság másodszor is felszólította Paulus hadseregét, hogy tegye le a fegyvert. A bekerített csapatok parancsnokságán megoszlottak a vélemények. Paulus nem volt hajlandó tárgyalni a fegyverletételröl, mert erre nem kapott engedélyt Hitlertöl. Zeidlitz tábornok, az 51. hadtest parancsnoka és Schlemmer tábornok, a 14. páncélos hadtest parancsnoka a fegyverletétel mellett volt. Miután az ellenség a szovjet parancsnokság második fegyverletételi felszólítását is elutasította, a szovjet csapatok január 22-én megkezdték a hadmüvelet befejezö részének végrehajtását: az ellenséges csoportosítás szétdarabolását és megsemmisítését. A hitleristák makacs ellenállást tanúsítottak. A szovjet csapatok a tüzérség és harckocsik elörevonása után rohamra indultak, és megtörték az ellenség ellenállását. A fasiszták visszavonulás közben megölték sebesültjeiket és betegeiket. Szafiulin altábornagy, a 64. hadsereg 38. lövészhadosztályának volt parancsnoka visszaemlékezéseiben így ír erröl: " . . . A hadosztály, miközben a szomszédos magasabbegységekkel együtt üldözte a Sztálingrád felé visszavonuló ellenséget, és megsemmisítette az ellenség egyes még ellenálló tüzfészkeit, elfoglalta Szadovaja állomást. Az állomás mellett szörnyü kép tárult szemünk elé. A németek a fagysérült és sebesült katonák és tisztek számára sok, korábban élelmiszerraktárnak használt barakkot rendeztek be. A betegek itt éhen haltak, anélkül, hogy orvosi segítségben részesültek volna. A nácik visszavonuláskor felgyújtották a barakkokat. A tüzet a mi katonáink oltották el, s közben kimentették az égö barakkokból a sebesült és fagysérült németeket." A német katonák és tisztek, a további ellenállás reménytelenségét látva, kitüzték a fehér zászlót és csoportosan megadták magukat. Sztálingrádig csak a hitlerista csapatok maradványai jutottak el. Erich Weinert író, e harcok szemtanúja naplójában így írt a német fasiszta csapatok akkori helyzetéröl: "Minél közelebb érünk Sztálingrádhoz, annál szörnyübb kép fogad bennünket. Azok, akik nem tudnak tovább menni, a sebesültek és a fagysérültek, az út szélén ülnek vagy fekszenek. Egyikük átöleli az útjelzö oszlopot, amelyen ez a felirat áll: "Nach Stalingrad". A Goncsar-tanyához vezetö szakadékban tegnap valóságos pokol volt. Az egész szakadék tömve sérült és kiégett harckocsikkal és gépkocsikkal. A leszakadt páncélkupolák és a lövegek eltorlaszolják az utat. Lépten-nyomon hullák és emberi testrészek. A roncsok és hullák között csak nehezen jutunk elöre. A dombon fogolycsoport tünik fel. Németek és románok." A 6. hadsereg parancsnoka január 24-én a következöket jelentette a német föparancsnokságnak és a "Don" hadseregcsoport parancsnokának: " . . . A további védekezés esztelenség. A katasztrófa elkerülhetetlen. A még életben levö emberek megmentése céljából kérem, adjanak azonnal engedélyt a fegyverletételre." A német fasiszta föparancsnokság azonban ismét elutasította a fegyverletételi kérelmet. Jóllehet nyilvánvaló volt már a további ellenállás értelmetlensége, azt a parancsot adta a bekerített csoportosításnak, hogy az utolsó emberig harcoljon. A fasiszta propaganda minden töle telhetöt elkövetett, hogy valami módon táplálja a csapatok harci szellemét. Sok tábornok és tiszt rendkívüli elöléptetésben részesült. Paulust kinevezték tábornaggyá, ami a német hadsereg legmagasabb rendfokozata volt. Mindez azonban nem segített. A fegyelem egyre lazult, a hadsereg széthullott. Sok tiszt mindenáron helyet igyekezett kapni a sebesültszállító repülögépeken. A szükség-repülötereket, ahonnan az utolsó gépek felszálltak, valósággal megostromolták. A hitlerista tisztek a sebesülteket félrelökve rohantak a repülögépekhez. Egyesek megvesztegették a pilótát, hogy helyet adjon nekik a gépen. A jogos megtorlástól való félelem a valaha kényes és nyalka hitlerista tiszteket eszeveszett csordává változtatta. A 64. és az 57. hadsereg csapatai január 24-én este elérték Sztálingrád délnyugati és nyugati szegélyét. Másnap elkeseredett utcai harc kezdödött. Közben a 62. hadsereg csapatai, amelyek a Sztálingrádnál bekerített 22 ellenséges hadosztály közül hatot kötöttek le, szintén jelentösen megjavították állásaikat a városban. Különösen súlyos harcot kellett vívniuk az uralgó fekvésü Mamajev kurgánért. A Mamajev kurgán többször is gazdát cserélt. Végül a 62. hadsereg csapatai elfoglalták. Január 26-án a Mamajev kurgánnál a 21. hadsereg nyugatról elöretörö harckocsizói egyesültek a 62. hadsereg kelet felöl támadó csapataival. A gyöztesek találkoztak! A szovjet harcosok hangos "Hurrá", "Üdvözlet a sztálingrádiaktól" és "Eröt, egészséget a sztálingrádiaknak" kiáltással tartottak egymás felé, és puskájukkal, géppisztolyukkal integettek egymásnak. Mindenkinek sugárzott az arca az örömtöl. A katonák keményen kezet szorítottak, egymás nyakába borultak. Miután az ellenséges csapatokat kettévágták a déli rész a város központjában, az északi rész pedig a Traktorgyár és a "Barikádok" üzem körzetében volt -, helyzetük még súlyosabbra fordult, harcképességük erösen csökkent. Már január 26-tól egész hadosztályok kényszerültek arra, hogy letegyék a fegyvert. Még elötte beszüntették az ellenállást és megadták magukat a Drebber tábornok vezette 297. német gyalogos hadosztály, valamint Romulus Dimitriu tábornokkal az élen a 20. román gyalogos hadosztály csapatai. A Doni Front parancsnoksága január 26-án a következöket jelentette a Vörös Hadsereg vezérkarának: "A Doni Front csapatai, folytatva a Sztálingrádnál bekerített ellenség megsemmisítését, 1943. január 10-töl 25-ig átlag 50 kilométert nyomultak elöre, több mint 1300 négyzetkilométernyi területet, 68 helységet szabadítottak fel, és miután szétzúzták az ellenség föeröit, most fejezik be Sztálingrád városnak az ellenséges csapatok maradványaitól való megtisztítását." Eredményesen folytatta támadását Zsadov altábornagy 66. hadserege. A 62. hadsereg csapatai még jobban fokozták nyomásukat. Tevékenységüket a Volgai Katonai Flottilla támogatta, amelynek páncélos és ágyúnaszádjai rendszeresen lötték az ellenséget, megsemmisítették élöerejét és tüzelöállásait. Az "Usziszkin" és a "Csapajev" ágyúnaszád több mint 700 ellenséges katonát és tisztet s mintegy 60 gépkocsit semmisített meg, szétrombolt továbbá hetvennél több fedezéket, óvóhelyet és tüzelöállást. A szovjet csapatok napról napra fokozták csapásaik erejét. A német fasiszta csapatok parancsnoksága engedélyt adott a tiszteknek, hogy tiszti osztagokat alakítsanak a kitörés céljára. A próbálkozások azonban eredménytelenek maradtak. Néhány menekülö tiszt polgári ruhába, söt szovjet egyenruhába öltözött át. Január 31-re virradó éjjel a 38. gépesített lövészdandár és a 329. müszaki zászlóalj alegységei a város szívében körülzárták a központi áruház épületét, amelynek pincéjében a 6. hadsereg törzse tartózkodott. Az örség és a szovjet alegységek tüzharca közben elöjött a pincéböl Adam ezredes, Paulus segédtisztje és kijelentette, hogy a tábornagy kész tárgyalni. Nemsokára a helyszínre érkeztek a szovjet parancsnokság megbízottai, és ultimátumot nyújtottak át, amit a német parancsnokság el is fogadott. A fegyverletétellel kapcsolatos formaságok elintézése után Paulus tábornagyot, vezérkari fönökét: Schmidt altábornagyot, és Adam ezredest, a segédtisztjét a törzs beosztott tisztjeivel együtt, a 64. hadsereg törzséhez szállították. A német csapatok zöme január 31-re beszüntette az ellenállást. A német föhadiszállás rendkívül hevesen reagált Paulusnak arra az elhatározására, hogy utasítás ellenére elfogadta a szovjet ultimátumot. Amikor Hitler értesült a fegyverletételröl, örjöngve rikácsolta: "Ha ezt tudom, Paulus nem lesz tábornagy." Február 1-én, amikor a német föhadiszálláson a hadihelyzetet tárgyalták, Hitler élesen kirohant a bekerített csoportosítás parancsnoksága ellen, amely jobbnak látta letenni a fegyvert, "mint hösi halált halni a csatatéren". A magukat megadó tábornokokat gyávasággal, gyenge jellemmel és szellemi csöddel vádolták. Különösen Paulus ellen háborgott, akinek véleménye szerint föbe kellett volna lönie magát, s így "hösként meghalni". Paulus megadása, mondta a fasiszta hóhér, demoralizálja a német katonákat. A déli ellenséges csoportosítás sorsa már eldölt, az északi csoportosítás még folytatta az ellenállást. Ez azonban a halálosan sebzett vadállat tusája volt csupán. A szovjet csapatok február 1-én erre az utolsó ellenállásí gócra is megsemmísítö csapást mértek. E célból a város közvetlen közelében rengeteg tüzérséget összpontosítottak. Egyes keskeny szakaszokon példátlanul nagy volt a lövegek és az aknavetök sürüsége, az arcvonal egy kilométeres szakaszára 300 is jutott. Ez a sürüség majdnem ötször akkora volt, mint az ellentámadás kezdetén. A tüzcsapás 15 percig tartott. A lövegek, aknavetök és a sorozatvetök ezrei zúdítottak tüzet az ellenségre, és meggyorsították az események végsö kifejlödését. Amikor a szovjet tüzérség félelmetes hangja elhallgatott, a bozótokkal fedett horhosokban oszlopokba rendezödtek az ellenséges csapatok maradványai, hogy megadják magukat. Február 2-án az északi ellenséges csoportosítás is megsemmisült. A Doni Front haditanácsa a legfelsöbb föparancsnokhoz intézett jelentésében a következöket írta: "Parancsát teljesítve a Doni Front csapatai 1943. február 2-án 16.00-kor befejezték az ellenség bekerített sztálingrádi csoportosításának szétzúzását és megsemmisítését . . . A bekerített ellenséges csapatok megsemmisülése folytán, Sztálingrád városban és környékén véget ért a harctevékenység." Aznap Sztálin, a legfelsöbb föparancsnok külön parancsban üdvözölte a Doni Front csapatait a Sztálingrádnál bekerített ellenség megsemmisítésének sikeres befejezése alkalmából és kiváló harci teljesítményéért a front minden harcosának, parancsnokának és politikai munkásának köszönetet mondott. A bekerített csoportosítás megsemmisítése során a szovjet csapatok szétzúztak, illetve foglyul ejtettek 22 hadosztályt, továbbá számos megerösítö és különleges egységet. A csatatéren 147200 halott német katonát és tisztet szedtek össze és temettek el. A szovjet csapatok több mint 91 ezer embert ejtettek foglyul, köztük több mint 2500 tisztet és 24 tábornokot Paulusszal az élen. A foglyok között sok volt a sebesült és a beteg. Amíg a Vörös Hadsereg a bekerített csapatok repülöterét nem foglalta el, az ellenségnek sikerült légi úton mintegy 42ezer sebesültet és beteget elszállítania. Január 24-én azonban a németek utolsó repülöterüket is elvesztették, s így minden szállítás megszünt. De Sztálingrádnál még mindig ezrével maradtak sebesültek és fagysérültek, akiket parancsnokaík sorsukra hagytak. A sztálingrádi események egyes reakciós nyugatnémet "kutatói" azt akarják elhitetni a közvéleménynyel, hogy a szovjet katonai szervek nem segítettek a sztálingrádi sebesült és beteg hadifoglyokon, és ezért sokan meghaltak közülük. Ez hazugság. A szovjet vezetés a rendkívül nehéz élelmezési és elhelyezési viszonyok ellenére minden töle telhetöt elkövetett, hogy könnyítsen a hadifoglyok sorsán, megmentse sok ezer legyengült és fagysérült ellenséges katona és tiszt életét. A szovjet orvosok önfeláldozóan és bátran harcoltak azért, hogy a hadifoglyok között megakadályozzák az arcvonalról magukkal hozott kiütéses tífusz, vérhas és egyéb betegség járványszerü elterjedését. ". . . A Vörös Hadsereg orvosai és vezetése írta késöbb Paulus minden emberileg lehetöt megtett, hogy megmentse a foglyok életét." Mint Korfes tábornok, a 295. német gyalogos hadosztály volt parancsnoka emlékirataiban elmondja, a német hadifoglyok életének megmentéséért folytatott küzdelemben Sztálingrádnál 16 szovjet egészségügyi dolgozó: két orvos és 14 ápolónö halt meg ragályos betegségekben. Ugyanezt írja Helmuth Hollwitzer volt hadifogoly is, aki részt vett a sztálingrádi harcokban, ma pedig a teológia tanára Bonnban. A menthetetlen hadifoglyok s a Sztálingrádnál elesettek pusztulása természetesen már nem a Vörös Hadseregnek és vezetésének a lelkén szárad, hanem azokén, akik oda küldték öket, és akik késöbb vonakodtak elfogadni a fegyverletételi feltételeket. Manstein, a "Don" hadseregcsoport volt parancsnoka, akihez a sztálingrádi bekerített csoportosítás is tartozott, Elvesztett gyözelmek címü könyvében igyekszik magát tisztára mosni a sok tízezer német katona és tiszt halála miatt, és a felelösséget teljes egészében a föparancsnokságra hárítja. Unos-untalan azt állítja, hogy mindent elkövetett a bekerített hadseregek pusztulásának megakadályozása végett. Ez azonban koránt sincs így. Még sok polgári történész is elismeri, hogy a német katonák és tisztek sztálingrádi pusztulásáért a német föparancsnoksággal együtt a "Don" hadseregcsoport parancsnoka is felelös. Miután a Vörös Hadsereg, az ellentámadást továbbfejlesztve, nyugat felé messze elöre tolta a bekerítés külsö arcvonalát, reménytelenné vált a bekerített csapatok helyzete. A német hadvezetésnek nem volt elég ereje ahhoz, hogy felmentse a bekerített csoportosítást. Az ellenséges csapatok egész déli szárnya visszavonult a Vörös Hadsereg csapásai következtében. Ilyen körülmények között (december után) a bekerített csoportosítás számára csak egyetlen kivezetö út maradt: a megadás. Manstein tudta ezt, és a német föparancsnoksággal együtt eltitkolta Paulus elött az arcvonal déli szárnyának valóságos helyzetét. Attól tartott: Paulus esetleg a fegyverletétel mellett dönt, ezért mindenképpen igyekezett öt meggyözni arról, hogy csapatait felmenti. Waasen, polgári történész Mi történt Sztálingrádban? Hol vannak a bünösök? címü könyvében megállapítja: "Paulus csak akkor hozhatott volna kifogástalan döntéseket, ha ismeri az egész déli arcvonal (az arcvonal déli szárnya a szerk.) helyzetét; a valóságban viszont egész idö alatt sötétben tapogatózott. Ebben mind a Führer föhadiszállása, mind pedig Manstein bünös volt." Manstein attól félt, hogy a sztálingrádi bekerített csoportosítás fegyverletétele következtében felszabadulnak az ott harcoló szovjet csapatok, és azokat ellene vetik be. A bekerített csapatok pusztulása árán próbálta menteni tekintélyét. A szovjet nép nagy büszkeséggel és örömmel fogadta a sztálingrádi gyözelem betetözésének hírét. Február 4-e napsütéses reggelén nagygyülést tartottak a városban, az Elesett Hösök terén. A téren még friss gránátés aknatölcsérek tátongtak. Itt három nappal azelött még harcok folytak. Most ide gyülekeztek a város és a terület pártés szovjetvezetöi, a harcosok, a parancsnokok, a politikai munkások és a lakosok mindenki, aki csak részt vett a hösi harcokban. A gyülésre megérkezett Hruscsov, a központi bizottság politikai irodájának tagja. Melegen üdvözölte a harcosokat és a parancsnokokat a német fasiszta hódítók felett aratott kimagasló gyözelem alkalmából. "Elvtársak! Történelmi jelentöségü napon gyültünk itt össze mondotta Hruscsov -, amikor harcosaink a fasiszták szétzúzását Sztálingrád körzetében befejezve, az ádáz ellenség felett aratott dicsö gyözelmüket ünneplik. A Volgától az ellenségnek nem sikerült elmenekülnie, itt lelte sírját." Befejezésül felszólította a gyülésen megjelenteket, hogy növeljék a Vörös Hadsereg erejét és sohase feledkezzenek meg Leninnek a külföldi katonai intervenció nehéz éveiben mondott szavairól: "A mi ügyünk igaz ügy, s ennek tudatában szét fogjuk zúzni az ellenséget." A gyülés részvevöi nagy lelkesedéssel fogadták a sztálingrádi csata harcosaihoz intézett üdvözletet. "Legendás hírü, nagy és nemes höstettek emléke hangzott az üdvözlet népünk szívében örökké élni fog. Unokáink büszkén és hálásan emlegetnek majd benneteket, dalokat és regéket költenek a dicsö hadseregek acélos erejü ezredeiröl és hadosztályairól . . ." Így végzödött a fasiszta Németországnak és csatlósainak volgai hadjárata. A Vörös Hadsereg megsemmisítette az ellenség egyik nagy csoportosítását, amelytöl a német fasiszta hadvezetés az 1942. évi nyári-öszi hadjárat fö feladatának megoldását várta. A Sztálingrádnál bekerített csapatok megsemmisítésével befejezödött a második világháború legszívósabb és leghosszabb ideig tartó csatája. Annak a gyözelemnek, amelyet a szovjet nép és dicsö Vörös Hadserege ebben a nagy csatában a fasizmus felett aratott, világtörténelmi jelentösége van. A szovjet fegyverek ragyogó gyözelme méltó betetözése volt a sztálingrádi legendás höskölteménynek. 7. A sztálingrádi gyözelem katonai politikai jelentösége A sztálingrádi csatában a párt lelkesítette szovjet nép és fegyveres eröi nagy gyözelmet arattak. A háborúk történetében még nem volt arra példa, hogy egy ilyen nagy, korszerüen felszerelt ellenséges csoportosítást bekerítettek és megsemmisítettek volna. A Vörös Hadsereg szétzúzta az erös, tapasztalt és alattomos ellenséget. Sztálingrádnál dicstelen véget értek a fasiszta Németország elit csapatai. A gyözelmet a szovjet nép a kommunista párt vezetésével aratta. A párt tömörítette a népet, és hatalmas alkotó energiáját legyözhetetlen katonai erövé változtatta át. A párt az állami, gazdasági, szakszervezeti és Komszomol-szervezetek egész tevékenységét arra irányította, hogy minden módon segítsék az ellenség szétverésére készülö Vörös Hadsereget. A sztálingrádi gyözelem új és meggyözö erövel mutatta meg az egész világnak a szovjet állam legyözhetetlenségét, a szovjet emberek acélos állhatatosságát és hösiességét. A sztálingrádi gyözelem nem a vak véletlen következménye volt, hanem mélyen rejlö objektív okokból fakadt. Mint a Vörös Hadseregnek a Nagy Honvédö Háborúban aratott minden gyözelme, ez is megcáfolhatatlanul bebizonyította a szovjet társadalmi és államrend fölényét a kapitalista rendszerrel szemben. A sztálingrádi ütközet kétszáz napon át éjjel-nappal tombolt. A benne részt vevö emberek száma és a harceszközök mennyisége tekintetében a hadtörténet minden addigi csatáját felülmúlta. A mintegy 100 ezer négyzetkilométernyi területre kiterjedö sztálingrádi csata egyes szakaszaiban több mint 2 millió ember, 26 ezer löveg és aknavetö, több mint 2000 harckocsi és ugyanannyi repülögép vett részt. A Sztálingrádért vívott harc keményen próbára tette a Vörös Hadsereget, e hadsereg harci és erkölcsi tulajdonságait. A szakadatlanul dúló ádáz harcban a szovjet katonák nagy szakmai hozzáértésröl és tömeges hösiességröl tettek tanúságot. A haza parancsát önfeláldozóan teljesítve hervadhatatlan dicsöséget arattak. A sztálingrádi csata 1942 júliusában kezdödött, amikor a Sztálingrádi Front elörevetett csapatai a Csir folyónál, a nagy Don-kanyarban megkezdték a védelmi harcot a támadó ellenséggel. Az ellenség négy hónapon át minden erejét megfeszítette, hogy megsemmisítse a szovjet csapatokat és elfoglalja Sztálingrádot. Több mint 700 rohamot intézett a város védöi ellen. A szovjet katonák nemcsak visszaverték a rohamokat, hanem maguk is ellenlökéseket hajtottak végre és erös ellencsapásokat mértek. A történelemben példátlan szívóssággal, bátorsággal és önfeláldozással védték a várost. A harcok részvevöi közül 35 ezret tüntettek ki a Szovjetunió különféle rendjeleivel és érdemérmeivel. A Vörös Hadsereg az aktív védelem idöszakában súlyos veszteségeket okozott a támadó ellenségnek, és meghiúsította messzemenö terveit. A német fasiszta csapatok 1942 júliusától novemberéig mintegy 650 ezer katonát és tisztet vesztettek. Sztálingrád hösi védelmével befejezödött a Nagy Honvédö Háború elsö, a szovjet állam számára legnehezebb szakasza. A sztálingrádi védelem hösi mivoltának nagysága nemcsak abban rejlik, hogy a Vörös Hadsereg e városnál oly roppant nyomást bírt el, amilyent addig még a világ egyik hadserege sem, hanem abban is, hogy innen indult ki a szovjet csapatok egyik lenyügözö erejü csapása. Az ellenség a súlyos védelmi harcokban elvérzett és támadása kifulladt, a Vörös Hadsereg pedig ellentámadásba ment át, amely gyökeresen megváltoztatta a háború menetét. Az ellentámadással a német fasiszta csapatok elleni harc új szakasza kezdödött, amely nemcsak a Nagy Honvédö Háború, hanem az egész második világháború menetében döntö fordulatot hozott. A támadó hadmüveletek Sztálingrád körzetében két és fél hónapig tartottak, és a Vörös Hadsereg teljes diadalával fejezödtek be. A harcok során újult erövel mutatkoztak meg a szovjet fegyveres erökben rejlö kiváló tulajdonságok: a tömeges hösiesség, az önfeláldozás, a példás kötelességteljesítés és a határtalan hazaszeretet. A Vörös Hadsereg szétzúzta az ellenség csapatait, és maradványait a Volgától messze visszavetette nyugat felé. Két és fél hónapos támadásunk folyamán a német fasiszta hadsereg mindent elvesztett, amit óriási áldozatok árán öt hónap alatt szerzett. A beláthatatlan doni sztyeppeken csapataink szétvertek öt hadsereget (köztük kettö német, kettö román és egy olasz hadsereg volt). Az ellenség elvesztett 32 hadosztályt és három dandárt, 16 hadosztálya pedig súlyos veszteségeket szenvedett. A német fasiszta csapatok 1942. november 19-töl 1943. február 2-ig több mint 800 ezer embert vesztettek. Az összesen hat és fél hónapig tartó sztálingrádi csata idején a szovjet-német arcvonalon levö fasiszta eröknek több mint a negyede elpusztult. A légierö veszteségeivel együtt mintegy másfél millió ellenséges katona és tiszt esett el, sebesült meg vagy került fogságba. A szovjet csapatok az ellentámadás megindulásától az ellenséges csoportosítás felszámolásának befejezéséig óriási mennyiségü hadianyagot, többek között mintegy 2000 harckocsit és rohamlöveget, több mint 10 ezer löveget és aknavetöt, körülbelül 2000 repülögépet és több mint 70 ezer gépkocsit zsákmányoltak. A szovjet fegyveres erök a Sztálingrádnál levö hitlerista hadseregek megsemmisítésével szétzúzták a német fasizmus gigászi hadigépezetét. Az ellenség támadóereje még tovább csökkent. A sztálingrádi gyözelemmel a Vörös Hadsereg ismét magához ragadta a hadászati kezdeményezést, és Leningrádtól a Kaukázusig általános támadásba ment át. Most már kedvezök voltak a feltételek ahhoz, hogy csapataink megkezdjék az ellenség kiüzését a szovjet földröl. A sztálingrádi ellentámadás terve és végrehajtása jelentösen gazdagította és alkotó módon továbbfejlesztette a hadtudományt. A határozott cél, az ellenség nagy csoportosításának bekerítésével és megsemmisítésével, illetve foglyul ejtésével végzödö korszerü támadó hadmüvelet klasszikus példáját adta a hadmüvészet számára. A hadmüvészet története nem sok olyan példát ismer, amikor nagy ellenséges erök megsemmisítése bekerítés útján történt. Több mint 2000 évvel ezelött Hannibál, a karthagói vezér 50 ezer fönyi serege a híres cannae-i ütközetben bekerítette és megsemmisítette Varro 69 ezer fönyi római hadseregét. Azóta Cannae-t a hadvezéri müvészet példájaként emlegetik. Évszázadokon át sok hadvezér gondosan tanulmányozta a bekerítö és megsemmisítö hadmüveleteket és megpróbálkozott végrehajtásukkal is. Különösen sokat fáradoztak ilyen irányban a német tábornokok. A múlt század második felében több háborút sikerült megnyerniük. Ezen a címen "Cannae mestereinek" nevezték magukat, bár sohasem sikerült megismételniük "Cannae"-t olyan formában, ahogyan azt hajdanában Hannibál tette. Az elsö világháborúban a németek hadászati terve Schlieffen vezérkari fönöktöl, "Cannae" egyik legföbb szószólójától származott, s a francia hadseregnek a legrövidebb idön belül történö bekerítésére és megsemmisítésére irányult. A tervet azonban nem sikerült végrehajtani. A német hadsereg a Marne folyónál vereséget szenvedett, és hosszú háborúra kényszerült. 1915-ben az orosz hadsereg bekerítésére vonatkozó német terv is kudarcot vallott. A Schlieffen eszméin nevelkedett hitlerista tábornokok a Vörös Hadsereg elleni harcban is "Cannae"ra törekedtek. A német fasiszta csapatok az 1941 . nyári és öszi támadás alatt több bekerítö hadmüveletet hajtottak végre (Minszk, Kijev és Vjazma-Brjanszk körzetében). A fasiszta propaganda nagy hühót csapott az említett ütközetek körül, noha egyikük sem eredményezte a bekerített szovjet csapatok megsemmisítését; jelentös részük ugyanis kitört a katlanból. A szovjet-német arcvonal döntö hadmüveleteit a Moszkva és a Sztálingrád elleni támadást szintén a bekerítés és megsemmisítés jegyében tervezték a német tábornokok. A hadmüveletek azonban kudarccal végzödtek annak ellenére, hogy a német hadvezetés rengeteg csapatot pazarolt rájuk, amelyek nagy manöverezö képességgel és átütö erövel rendelkeztek. Sztálingrádnál a Vörös Hadsereg jóvoltából a német fasiszta csapatok maguk váltak a XX. század grandiózus "Cannae"-jának objektumává. Az élenjáró katonai elmélettel felvértezett Vörös Hadsereg alaposan megtépázta a német tábornokok katonai doktrínájának hírnevét, amely elött sok burzsoá ország katonai szakértöje hosszú idön át meghajolt. "A sztálingrádi csata ismeri be Görlitz az illúziókon és presztízsmegfontolásokon alapuló hitlerista hadászat csödjének kezdetét jelentette." A sztálingrádi ellentámadás a Vörös Hadsereg második nagy ellentámadása volt a Nagy Honvédö Háborúban. A szovjet csapatok, akárcsak Moszkvánál, Sztálingrádnál is kimagasló példáját adták annak, hogyan kell megszervezni és végrehajtani korszerü hadmüveleteket. Az ellentámadás elökészítése és feltételeinek megteremtése nehéz védelmi harcok közben történt. Ezalatt a védelem sikerrel állta az ellenséges harckocsik és légierö összpontosított csapását: leküzdhetetlennek bizonyult. A moszkvai és sztálingrádi ellentámadást a sikeres hadászati védelem tette lehetövé; mindkét ellentámadással a Vörös Hadsereg egy-egy hadászati támadása kezdödött. Mindkét ellentámadás nagyarányú volt, az ellenség fö csoportosításai ellen irányult, és nagy hadászati eredménnyel végzödött. A Vörös Hadsereg, miután kezébe ragadta a kezdeményezést, a csapást széles arcvonalon és nagy mélységben fejlesztette tovább. E közös vonások ellenére Sztálingrád a fegyveres harc megvívásának új és összehasonlíthatatlanul magasabb fokát jelentette. A moszkvai ellentámadásnak óriási történelmi szerepe volt. A szovjet föváros felé törö német fasiszta csapatok nagy vereségével meghiúsult a "villámháború" hitleri terve. A Vörös Hadsereg 150-400 kilométert nyomult elöre nyugat felé. A moszkvai csata idején a Vörös Hadsereg harci technikai eszközök tekintetében még elmaradt az ellenség mögött, és emellett még nem rendelkezett az erös és jól felszerelt ellenség leküzdéséhez szükséges harci tapasztalattal sem. Ezért a moszkvai ellentámadás nem eredményezte a nagy ellenséges csoportosítás bekerítését és megsemmisítését. Meröben más körülmények között zajlott le a sztálingrádi ellentámadás. A háború elsö szakaszának végére már létrejött a jól megszervezett, zökkenömentesen müködö hadigazdaság, amely mindennel el tudta látni a csapatokat, ami a nagy támadó hadmüveletekhez szükséges. Ez lehetövé tette, hogy megkezdjék a Vörös Hadsereg új technikai eszközökkel való felszerelését. A hadseregnek most már voltak nagy gyorsan mozgó magasabbegységei, a légierö és a tüzérség mind mennyiségileg, mind minöségileg nagyot fejlödött. A lövész-magasabbegységek tüzereje megsokszorozódott. A sztálingrádi ellentámadás alatt a Vörös Hadsereg új, döntöbb hadmüveleti formákat alkalmazott. A Nagy Honvédö Háborúban elöször bekerítette és szétzúzta az ellenség egyik legnagyobb csoportosítását, és hatalmas téli támadást indított. A hadászati kezdeményezést kiragadta az ellenség kezéböl, és mindvégig meg is tartotta. A sztálingrádi gyözelemben megmutatkozott a szovjet katonák harci

érettsége, a parancsnokok fejlett szervezö képessége, akik megtanulták, hogyan lehet a személyes bátorságot hozzáértö vezetéssel párosítani. A Vörös Hadsereg kijárta az iskoláját annak, hogyan lehet legyözni az ellenséget bonyolult körülmények között, úgy harcolni, ahogy azt az élenjáró szovjet hadtudomány megköveteli. A 330 ezer fönyi jól felszerelt német fasiszta elit hadsereg bekerítésére irányuló hadmüvelet ragyogó végrehajtásából világosan kitünt a szovjet csapatok magas színvonalú harci tudása. A gondosan kidolgozott tervet, mely szerint a védelmet az ellenség föcsoportosításának szárnyain kellett áttörni, pontosan és szervezetten végrehajtották. Az áttörést széles arcvonalon három front együttmüködésével valósították meg oly módon, hogy mindegyik front egyidejüleg különbözö irányokban több csapást mért. Következésképpen az ellenség nem manöverezhetett szabadon tartalékaival a szovjet csapatok rohamainak visszaverése végett. A heves csapások az ellenség legingatagabb csapatai ellen irányultak, és ami különösen fontos meglepöek voltak. Jodl vezérezredes, a német föhadiszállás hadmüveleti osztályának volt fönöke késöbb beismerte: " . . . felderítésünket nagy baklövések terhelik. A legnagyobbat 1942 novemberében követtük el, amikor nem vettük észre, hogy az oroszok a 6. hadsereg szárnyán (a Donnál) nagy eröket összpontosítanak. Fogalmunk sem volt arról, hogy az orosz csapatok milyen erösek ebben a körzetben. Korábban itt semmi sem volt, és váratlanul nagy erejü, döntöjelentöségü csapást mértek . . ." Az ellenség helyzetének gondos felderítése, az ellentámadás idöpontjának helyes megválasztása és a meglepés lehetövé tette a szovjet csapásmérö csoportosítások számára, hogy egész mélységében áttörjék az ellenség védelmét. A támadás alatt minden fegyvernem pontosan együttmüködött egymással. A gyalogság és a tüzérség az ellenség védelmének mélységében úgy segítette elö a gyorscsoportok sikeres tevékenységét, hogy magára vonta a tartalékok ellenlökését. Ez lehetövé tette a harckocsi és gépesített magasabbegységek szabad manöverezését. A gyalogságot, a harckocsikat és a tüzérséget biztosító müszaki csapatok állandóan az elöbbiekkel együtt, vagy elöttük haladtak. Müszaki felderítést végeztek, eltávolították az akadályokat, részt vettek az ellenlökések elhárításában, és megerösítették az elfoglalt terepszakaszokat. A szovjet légierö csapásokat mért az ellenség csapataira, törzseire, hírközpontjaira és a harceszközök összpontosítási körleteire, s egyúttal szakadatlanul végezte a légi felderítést. A sztálingrádi gyözelemböl sajátosságainak megfelelöen minden fegyvernem kivette a részét. Nagy hozzáértésröl és tömeges hösiességröl tett tanúságot a szovjet gyalogság. A sztálingrádi csatában megmutatta kiváló erkölcsi és harci tulajdonságait: az állhatatos szívósságot a védelemben és a lankadatlan lendületet a támadásban. A jól felszerelt szovjet lövészcsapatok a többi fegyvernemekkel együtt állták az ellenséges páncélos hordák és légierö dühödt támadását. Derekasan helytálltak olyan csapásokkal szemben, amelyek bármely más hadsereg gyalogsága számára halálosnak bizonyultak volna. A lövészcsapatok a támadó harcban a tüzérséggel, a légierövel és a harckocsikkal szorosan együttmüködve, elszántan leküzdötték az ellenség védelmét és biztosították a gyorsan mozgó magasabbegységek bevetését. A csatatéren manöverezö gyalogság merészen oldalba és hátba támadta az ellenséget, kiverte védöállásaiból, és gyorsan megerösítette az elfoglalt terepszakaszokat. Ragyogóan megmutatkoztak Sztálingrádnál a tüzérségnek, a Vörös Hadsereg fö tüzerejének képességei. Védelemben a tüzérség volt a páncélosok elleni harc fö fegyvere, halált hozó tüzet zúdított a rohamozó ellenségre. A szovjet csapatok védelmének szilárdságát nagyrészt a tüzérség hozzáértö alkalmazása biztosította. A tüzérség a sztálingrádi támadó hadmüvelet során szétrombolta az ellenség védelmét, visszaverte számos ellenlökését és biztosította a gyalogság és a harckocsik elönyomulását. A tüzérség volt a fö eszköz, amely utat nyitott a gyalogságnak és a harckocsiknak. A tüzérség feladatainak teljesítése közben 1942. november 19-töl 1943. február 2-ig több mint 8 millió gránátot és aknát lött ki. Ez több volt, mint az orosz cári hadsereg egész gránátkészlete az elsö világháború kitörésekor. A szovjet tüzérségnek a Nagy Honvédö Háború folyamán szerzett érdemei elismeréséül november 19-ét, a sztálingrádi ellentámadás megindulásának napját, a tüzérség napjaként ünnepelik. A sztálingrádi csatában nagy szerepet játszottak a páncélos és gépesített csapatok. A védelem idöszakában számos ellencsapást mértek az ellenségre, védtek egyes arcvonalszakaszokat, lesböl tevékenykedtek stb. Az ellentámadás alatt a Nagy Honvédö Háborúban elöször alkalmaztak tömegével más fegyvernemekkel együttmüködö nagy harckocsiés gépesített magasabbegységeket. A moszkvai ellentámadás idején, amikor még nem volt elég harckocsink, csak harckocsizászlóaljak és dandárok müködtek, viszont Sztálingrádnál már harckocsiés gépesített hadtesteket vetettek be. Itt szerezték az elsö tapasztalatokat arra vonatkozóan, hogyan kell e hadtesteket a hadsereg gyorscsoportjaiként alkalmazni. A harckocsizók hozzáértéssel és elszántan müködtek. A mesteri módon harcoló harckocsiés gépesített hadtestek neve örökre összeforrt Sztálingráddal. A 4. harckocsihadtestet, továbbá, a 4. és a 13. gépesített hadtestet "sztálingrádinak", a 26. harckocsihadtestet pedig "doninak" nevezték el. A sztálingrádi csatában különösen szembetünöen mutatkoztak meg a harckocsiés gépesített csapatok óriási lehetöségei. A harcászati áttörést rövid idön belül hadmüveleti áttöréssé mélyítették, és nagy ellenséges csoportosítások bekerítése végett nagyszabású manövereket hajtottak végre. A harckocsiés gépesített csapatok e csata tapasztalataiból megtanulták mesterien alkalmazni a harci technikai eszközöket és gyors ütemben, nagy mélységben továbbfejleszteni az összfegyvernemi magasabbegységek sikerét. A sztálingrádi csatában a földi csapatoknak nagy segítséget nyújtott a szovjet légierö. A védelmi harcok idején részt vett a szárazföldi csapatok ellencsapásaiban, az ellentámadáshoz szükséges hídfök létesítéséért és kiszélesítéséért vívott harcban, megbízhatóan oltalmazta a csapatok összpontosítását és átcsoportosítását, harcolt az ellenséges légierö ellen. Az ellentámadás kezdetén a kedvezötlen idöjárás megakadályozta, hogy a légierö kellöen támogathassa a földi csapatokat a védelem áttörésében. November 24-töl kezdve azonban, amikor az idöjárás megjavult, a szovjet repülök hatékonyan segítették a földi csapatokat, s egyes napokon ezer, söt még ennél is több felszállást hajtottak végre. A támadás késöbbi szakaszaiban a légierö folytatta a földi csapatok, mindenekelött a gyorsan mozgó magasabbegységek hathatós támogatását. A szovjet repülök emellett sikeresen harcoltak az ellenséges légierö ellen. A szovjet légierö a rossz idöjárás ellenére, a légvédelmi tüzérséggel együtt légi blokád alatt tartotta az ellenség körülzárt csoportosítását, és ezzel elömozdította sikeres megsemmisítését. A szovjet repülök a sztálingrádi támadás alatt összesen mintegy 36 ezer felszállást végeztek. A sztálingrádi gyözelem kivívásában óriási érdemük volt a müszaki csapatoknak. A védelem idöszakában más fegyvernemek harcosaival közösen és a helyi lakosság segítségével fáradhatatlanul erödítették a várost és az oda vezetö utakat. Az utászok, árkászok és egyéb müszaki alakulatok szinte titáni munkát végeztek az ellentámadás elökészítése és végrehajtása során. A haza nagyra becsülte a szovjet harcosok dicsö tetteit. A Vörös Hadsereg példátlan sztálingrádi höstettének tiszteletére alapították a "Sztálingrád védelméért" emlékérmet, amellyel sok százezer embert tüntettek ki katonákat és tiszteket, továbbá sztálingrádi és sztálingrádi területi dolgozókat, akik derekasan kivették részüket a város védelméböl. Azokat az egységeket és magasabbegységeket, amelyek a sztálingrádi ellenséges csoportosítás szétzúzásában különös érdemeket szereztek, a "gárda" elnevezéssel tüntették ki. A sztálingrádi gyözelemben fontos szerepet játszott a csapatoknál szüntelenül folyó pártpolitikai munka. A parancsnokok, a politikai szervek és a pártszervezetek a személyi állományt a hazaszeretet és a haza iránti odaadás, a vasfegyelem, az eskühöz való hüség és a rettenthetetlenség szellemében nevelték. A sztálingrádi csatában a harcosok nagy támadó kedve a széles körü és szakavatott pártpolitikai munka eredménye volt. A parancsnokok, a politikai szervek és a pártszervezetek példamutató rugalmassággal jártak el a munkaformák megválasztásában, öntevékenynek és céltudatosnak bizonyultak a csapatok harctevékenységének politikai biztosításában. A nevelömunkában a parancsnokok közvetlen segítötársai a kommunista harcosok voltak. Ők mindig a harc felelösséggel járó szakaszain tartózkodtak, ott, ahol állhatatosságra és merészségre volt szükség. A kommunistának a hazával, a párttal szemben az a legszentebb kötelessége, hogy élen járjon a harcban, és magával ragadja a harcosokat az ellenség szétzúzására. És ezt a kötelességüket a kommunisták Sztálingrádnál becsülettel és kommunistákhoz méltó módon teljesítették. A sztálingrádi gyözelem nagyjelentöségü volt a Szovjetunió belsö helyzetének további megerösödése szempontjából. A hitleristákat mindörökre elkergették a Volga partjától, és a nagy orosz folyó közvetítésével helyreállt a kapcsolat az ország központi területei és déli része között. A Szovjetunió számára annak is nagy katonapolitikai és gazdasági jelentösége volt, hogy megszünt a Kaukázust fenyegetö veszély. A Vörös Hadsereg a Volgánál aratott gyözelemmel ismét fontos iparvidékeket és mezögazdasági területet szerzett vissza a hazának. Sok millió szovjet ember szabadult fel a fasiszta rabság alól, akik gyarapították az ipari és mezögazdasági dolgozók, valamint a hadsereg létszámát. A sztálingrádi gyözelem politikai vonatkozásban és a munka terén óriási fellendülést idézett elö az országban. A szeretett Vörös Hadseregük sikereitöl lelkesített hátországi dolgozók megfogadták, hogy még nagyobb eröfeszítéssel és igyekezettel fognak dolgozni a front számára. A Volga-parti eröd védöinek állhatatossága, majd a gyülölt ellenségen aratott nagy gyözelmük új munkaés harci sikerekre lelkesítette a szovjet embereket. A Vörös Hadsereg gyözelme megszilárdította az ideiglenesen megszállt területeken élö szovjet emberek erkölcsi szellemét, erösítette hitüket, hogy felszabadulnak, és szétzúzzák a megszállókat. Jelentösen megélénkült a partizánosztagok és magasabbegységek harctevékenysége az ellenség mögöttes területén. Sztálingrád a szovjet fegyverek diadalának a jelképe lett, lelkesítö példa azok számára, akik a szovjet-német arcvonal különbözö szakaszain harcoltak. A Vörös Hadsereg katonái és tisztjei most még szilárdabban meg voltak gyözödve arról, hogy az ellenséget szétverik, és a szovjet nép gyözni fog. A német fasiszta csapatok sztálingrádi megsemmisítö veresége a Barents-tengertöl a Kaukázusig terjedö arcvonalon éreztette hatását. Ahol az ellenség támadást tervezett, lemondott róla, ahol pedig arra gondolt, hogy hídföt tart meg magának egy késöbbi támadáshoz, kiürítette, mert félt a bekerítéstöl. Sztálingrád rávetette árnyékát a német hadvezetés minden tervére és cselekedetére. Esteban-Infantes tábornok, a Leningrádnál harcolt spanyol falangista Kék hadosztály volt parancsnoka, visszaemlékezéseiben így ír: "Abban az idöben (1942 öszén a szerk.) vártuk, hogy hamarosan megindul a támadás Leningrád ellen . . . A gyözelem biztos tudatában türelmetlenül vártuk a küszöbönálló hadmüvelet kezdetét, de egyszerre csak megérkeztek az elsö jelentések a sztálingrádi ütközetröl! . . . Amikor értesültünk a németek vereségéröl és láttuk, hogy a német csapatok a mi szakaszunkról dél felé vonulnak el, megértettük, hogy a háborúban fordulat állt be, és nem fogunk támadni . . . Elöször a nehéztüzérség hagyta el állásait, majd a gyalogos hadosztályok, a szállítóeszközök stb. következtek. Ismeretlen rendeltetéssel a déli frontra irányították öket. A mi arcvonalszakaszunkon csak védelemre szánt hadosztályok maradtak. Ezek parancsot kaptak, hogy ássák be magukat, és minden eszközzel erösítsék a védelmet." Egy újabb "Sztálingrádtól" való félelem arra az elhatározásra kényszerítette a német fasiszta hadvezetést, hogy feladja a már másfél éve tartott gyemjanszki hídföt. "A parancsot (arra, hogy készítsék elö a hídfö feladását a szerk.) írja Lohse, volt hitlerista tiszt, aki részt vett a Gyemjanszk környéki harcokban február 1-én kaptuk meg, közvetlenül azután, hogy véget ért a harc Sztálingrádért." A sztálingrádi vereség március elején jelentösen meggyorsította a német csapatoknak a rzsev-vjazmai hídföböl való visszavonulását. Ez volt a szovjet föváros irányában a legkiugróbb arcvonalszakasz, s az ellenség nemrég még arról álmodozott, hogy innen fog újabb támadást indítani Moszkva ellen. A német fasiszta hadvezetést megijesztette a sztálingrádi vereség, a Vörös Hadsereg egyre növekvö ereje, támadó lendülete. A sztálingrádi katasztrófa után a német föparancsnokság parancsot adott az úgynevezett "Keleti fal" ("Ostwall") kiépítésére. Ennek túlnyomórészt a Dnyeper mentén kellett húzódnia. A német hadvezetés úgy vélte, hogy a "Keleti fal" megállítja a Vörös Hadsereg támadását. Így a volgai vereség a szó szoros értelmében a Dnyepernél talált visszhangra. A sztálingrádi vereség észrevehetöen rányomta bélyegét a német fasiszta csapatok erkölcsi állapotára. A hitlerista katonák és tisztek körében a "Sztálingrád" szó hovatovább annyit jelentett, mint "bekerítés" és "katasztrófa". A katonák még jobban kezdtek félni a bekerítéstöl és még kevésbé hittek abban, hogy azt tisztjeik meg tudják akadályozni. Ez rontotta a csapatok szellemét és gyengítette kitartásukat. "A német katona írja Rieker nyugatnémet történész félni kezdett az Żoldaltámadástól®. Eddig ugyanis nyugodtan kitartott a veszélyeztetett állásban, mert meg volt gyözödve róla, hogy kellö idöben elhagyhatja, most azonban elvesztette e meggyözödését és idegeskedni kezdett, valahányszor az ellenség áttört a szárnyakon, vagy ha a bekerítés távoli veszélye fenyegette." Sztálingrád után a német hadseregben elburjánzott a parancs nem teljesítés, a szökés és más katonai büncselekmény. A tisztek, megtorló intézkedésekkel próbálták helyreállítani a fegyelmet. Sztálingrád után a német hadseregben ötszörösére emelkedett a halálos ítéletek száma. A sztálingrádi katasztrófa leverö hatással volt Németország csatlósainak csapataira. Ezek elvesztették bizalmukat szövetségesük iránt, és már nem hittek a gyözelem lehetöségében. A parancs nem teljesítés és gyakran a Vörös Hadsereg elleni harc megtagadása egyre tömegesebb jelenséggé vált a csatlós hadseregekben. 1943 elejétöl kezdve már nemcsak egyes katonák és tisztek adták meg magukat, hanem a román, a magyar és az olasz hadsereg egész alegységei, söt egységei. Az arcvonalon a német és a szövetséges katonák között olyannyira megromlott a viszony, hogy Hitler február közepén kénytelen volt parancsban elrendelni: "korrektül és bajtársiasan viselkedjenek a megvert szövetségesekkel szemben". A Vörös Hadsereg sztálingrádi gyözelmét Németország egész politikai és gazdasági élete megsínylette. "Az utóbbi néhány hetet a legsúlyosabb válság jellemzi, amilyent még nem tapasztaltunk a háborúban -jegyezte fel naplójában 1943. február közepén Hassell, az ismert német diplomata. A válság, sajnos, nemcsak a vezetést rendítette meg, hanem egész Németországot is. A válságot egyetlen szó jelképezi: ŻSztálingrád®. Ez volt az elsö eset, hogy Hitler nem tudott kitérni a felelösség elöl, elöször érték bíráló megjegyzések." A fasiszta propaganda a német nép elött sokáig titkolta a sztálingrádi csapatok reménytelen helyzetét. Január végén, amikor az ellenséges csoportosítás megsemmisítése befejezödött, a náci sajtó olyan jelentéseket közölt, hogy a német csapatok "hösiesen ellenállnak Sztálingrád romjai között". A német föparancsnokság azonban február 3-án kénytelen volt bejelenteni, hogy véget ért a Sztálingrádért folyó harc. Közben mindent elkövetett, hogy kisebbítse a vereséget, és hangsúlyozta, hogy a 6. hadseregnek áldozatokat kellett hoznia. Göring birodalmi marsall elhallgatva, hogy a német katonák pusztulásáért valójában kiket terhel a felelösség, kijelentette, hogy a bünösök elnyerték törvényszabta büntetésüket, és a német hadsereg "Európa sorsáért, vagyis Németország szabadságáért, kultúrájáért és jövöjéért harcol". Mindenféleképpen szépítgette a 6. hadsereg pusztulását, és azt akarta elhitetni a németekkel, hogy ez a keleti arcvonal megszilárdítását eredményezte. A náci propaganda a "sztálingrádi német katonák hösiességéröl" harsogott, "új áldozathozatalra" szólította fel a németeket, igyekezett felszítani bennük a sovinizmust, és arra bírni öket, hogy a végsökig harcoljanak. A fasiszta hazugság szennyes áradata azt a célt szolgálta, hogy leplezze a német hadsereget ért katasztrófa arányait és jellegét. Még Tippelskirch, volt hitlerista tábornok is "undorítónak" nevezi a fasiszta propagandának azt az igyekezetét, hogy "a legfelsöbb hadvezetés megbocsáthatatlan hibáját . . . ésszerü és elkerülhetetlen áldozatnak tüntesse fel". A vereség súlyos voltát azonban lehetetlenség volt titkolni. A náci vezetök ezért háromnapos gyászt rendeltek el, amit a fasiszta tömb minden országában megtartottak. Goebbels propagandaminiszter február 4-töl 6-ig bezáratta a színházakat, mozikat, varietéket és egyéb szórakozóhelyeket. E napokban a súlyosan megrendült Németországban mindenütt tompán kongtak a harangok. A sztálingrádi vereség után a fasiszta propaganda módszert változtatott. Azelött a nácik úton-útfélen azt hirdették, hogy hamarosan gyöznek, és véget ér a háború, most pedig arról beszéltek, hogy a háború elhúzódása elkerülhetetlen és áldozatokra van szükség, továbbá, hogy milyen nehéz körülmények között folyik a harc a keleti arcvonalon stb. Még Goebbels, a fasiszta propaganda fö szócsöve is kényszerülten beismerte, hogy a német hadsereg válságban van keleten, és ezen a válságon "nem valami napi nehézséget, hanem súlyosabb jellegü nehézségeket értünk". A propaganda-jelszavak változása szemléltetöen bizonyította a hitlerista vezetök támadó terveinek meghiúsulását. A sztálingrádi vereség Németország hadigazdaságán is visszatükrözödött. A német hadsereg rengeteg fegyvert és hadianyagot vesztett : "a német iparnak a harckocsik és gépkocsik pótlására hat hónapra, a lövegekére három-négy hónapra, a gyalogsági fegyverek és aknavetök pótlására pedig két hónapra volt szüksége". Ezért a hadiipar minden erejét latba vetve dolgozott. Aggasztóvá vált az embertartalék-válság. A fasiszta vezetök ezért rendkívüli intézkedéshez, az úgynevezett "totális mozgósításhoz" folyamodtak. A nácik a Wehrmachtba behívott munkások és alkalmazottak pótlása céljából most még több embert hurcoltak el a megszállt országokból, és még fokozottabban kizsákmányolták a hadifogoly munkaeröt. A megszállt területekröl elhurcolt tömegek azonban elkerülhetetlenül gyengítették a német hátországot. A sztálingrádi katasztrófa a német lakosság politikai és erkölcsi hangulatára is nagy hatással volt. Heinz Rhein, német író a következöképpen jellemzi a sztálingrádi vereség hatását a hitleri Németországra: "döntö csapás volt, amely levert bennünket a lábunkról, s ami a legföbb: erkölcsileg vert le akkor, tehát lényegében már legyöztek bennünket". A gyözelmi hit megrendült, és a német nép nagy tömegein defetista hangulat lett úrrá. Egy Freund nevü történész így ír: "A sztálingrádi katasztrófa nemcsak fordulópont volt a háborúban, hanem a német népet ki is józanította és megrendítette." Ez a frontra írt levelekben is megnyilvánult. "A sztálingrádi hösökröl szóló részletes jelentés mélyen megrendített bennünket. Kedves Martin, az egész német nép könnyezik" írták Martin Kristowicknek, a 112. gyalogos hadosztály utászzászlóalja tizedesének rokonai. "Szavakkal ki sem fejezhetö, hogy milyen szörnyü, amit hallottunk" írta férjének Luise Thomas Wittlichböl. " . . . Szörnyü, amikor Sztálingrádról hallunk és olvasunk" panaszkodott Grosser tizedesnek Maltsch an der Oderben élö felesége. Sztálingrád a német hátország sok lakosát gondolkozásra késztette. Most döbbentek rá elöször, hogy a háború nem sok jót ígér számukra. "Az új évben ismét elgondolkozhatunk rajta, hogy mi vár ránk" írták Alfons Jangowsky tizedes rokonai. "Amikor a föparancsnokság jelentéseit olvassuk vagy halljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy sötét napok várnak ránk". Sztálingrád után a hitleri Németország hátországában egy "betegség" terjedt el, amelyet a német föparancsnokság 1943 májusában kiadott egyik utasítása "lelki grippének" nevez. "Elsö biztos tünete a kétely, a szkepticizmus olvassuk ebben az érdekes dokumentumban. A pesszimizmus már annak a jele, hogy a "betegség" teljes erövel hat; végül a teljes lelki szétesés elötti utolsó szakasz a defetizmus." Ennek a fasizmusra nézve veszélyes "betegségnek" a "meggyógyítása" érdekében a hitleristák fokozták a terrort és a propagandát a lakosság körében. Ez azonban vajmi keveset használt. A Vörös Hadsereg egyre nagyobb erejü csapásainak hatására a "lelki grippe" a német nép egyre szélesebb rétegeire terjedt át. A sztálingrádi szovjet gyözelem kedvezö feltételeket teremtett a haladó elemek Hitler-ellenes mozgalma számára Németországban és a fasiszta tömb más országaiban is. Erösödött az antifasiszta propaganda, és egyre több diverziós és szabotázscselekmény fordult elö a gyárakban és a vasútnál. A sztálingrádi események hatására Németországban 1942 végén megélénkült a kommunista párt földalatti munkája, növekedett az antifasiszta csoportok száma. A Gestapónak a legnagyobb antifasiszta szervezet (Anton Saefkow, Franz Jacob, Bernhard Bastlein kommunisták csoportja) ellen kiadott vádirata szerint: 1943-ban a vádlottak "arra a következtetésre jutottak, hogy Németország Sztálingrád után már nem nyerheti meg a háborút, és elhatározták, hogy a maguk részéröl mindent elkövetnek, hogy meggyorsítsák a Harmadik Birodalom vereségét és a béke megteremtését". Münchenben egy egyetemi hallgatókból álló csoport felszólította a német egyetemi hallgatókat: "Katonáink sztálingrádi veresége alapjaiban rendítette meg hazánkat. Egy bizonyos káplár hadászata következtében értelmetlenül és felelötlenül kioltották 330 ezer német életét . . . A német nép kezd nem engedelmeskedni . . . Vajon fel kell-e áldoznunk a hatalomittas pártklikk aljas ösztöneinek a német ifjúság maradékát? Soha ! " Olaszországban ebben az idöben általánosak voltak a politikai sztrájkok. Bulgáriában erösödött a partizánmozgalom, Romániában, Magyarországon és Finnországban pedig a háborúellenes hangulat. Magában Németországban is megélénkült bizonyos burzsoá és tábornoki körök ellenzéki mozgalma. Ezek úgy képzelték el a kivezetö utat, hogy felbomlasztják az antifasiszta koalíciót, és különbékét kötnek Angliával és az Egyesült Államokkal. Ebböl kitünt a német imperialista burzsoázia súlyos válsága. A német monopoltökések sorsdöntö kérdés elött álltak: miként örizzék meg gazdasági és politikai pozícióikat a hitleri Németország elkerülhetetlen katonai csödje után? A csatlós államok vezetöi szintén arra törekedtek, hogy elkerüljék a teljes vereséget, és az angolamerikai reakciós körökkel való megegyezés tévém valamiképpen fenntartsák uralmukat. Így 1943 elején, a sztálingrádi balsiker hatására, Mihail Antonescu, Románia külügyminisztere igyekezett az angolokkal és az amerikaiakkal kapcsolatot teremteni. A bukaresti olasz követ jelentése szerint a román külügyminiszter januárban azt javasolta Olaszországnak, lépjen érintkezésbe az angolokkal és az amerikaiakkal, hogy az ö segítségükkel "megvédhessék Európát a bolsevizmustól". Egyes magyarországi körök szintén olyan irányban puhatolóztak, hogyan lehetne különbékét kötni a nyugati hatalmakkal. Az elsö kísérleti léggömböt 1943 februárjában eresztették fel, amikor Frey András magyar újságírót Isztambulba küldték, hogy ott angol-amerikai megbízottakkal találkozzék. Veress László, a külügyminisztérium munkatársa ugyanezért utazott oda. A sztálingrádi események hatására maga Mussolini, Olaszország fasiszta diktátora is hajlott a különbékére. Ő azonban a többi szövetségestöl eltéröen arról igyekezett meggyözni Hitlert, hogy elöször ne a nyugati hatalmakkal, hanem a Szovjetunióval kössön békét. Schmidt nagykövet, Hitler volt személyi tolmácsa emlékirataiban azt írja, hogy Mussolini áprilisban, amikor Hitlerrel találkozott, kijelentette: "Oroszországot nem lehet legyözni . . . ezért jobb keleten kompromisszumos békét kötni, és ily módon szabad kezet nyerni Nyugat ellen". Hitler azonban tudta, milyen szerepet játszik a szovjet-német arcvonal az egész háború sorsa szempontjából, ezért szüntelenül azt hajtogatta: "Moszkvával nem lehet békét kötni, ellene a döntést a csatatéren kell elérni". A Mussolinihoz közel álló Bottai, volt olasz fasiszta miniszter, naplójában megállapította, hogy "Mussolininak az orosz békekötéssel kapcsolatos elgondolását Hitler mereven visszautasította. Kialakult a kölcsönös bizalmatlanság légköre . . ." Mussolini javaslatai természetesen abból az óhajból fakadtak, hogy megvédje az olaszországi imperialista körök érdekeit. A fasiszta csapatok sztálingrádi vereségének egyik következménye az volt, hogy Németország befolyása szövetségesei körében rohamosan csökkent, és kiélezödtek az egymás közti nézeteltérések. A vazallusok egymás után zarándokoltak Hitler föhadiszállására. Április elején Mussolini érkezett Salzburgba, majd néhány nap múlva Ion Antonescu. Április 16-án Horthy látogatása következett, április végén pedig Tiso szlovákiai kormányzóra és Pavelicsra, Horvátország hitlerista helytartójára került sor. A megbeszélések fö témája a szovjet-német arcvonal helyzete volt, s eközben nem ritkán kölcsönös szemrehányások és vádak hangzottak el. "Ezeknek a megbeszéléseknek és látogatásoknak írja Görlitz mindenekelött az lett volna a céljuk, hogy segítsenek leküzdeni a német befolyási körben beállt súlyos bizalmi válságot, amelyet a sztálingrádi katasztrófa idézett elö." Különösen Németország és Olaszország között élezödtek ki a nézeteltérések. Miközben az olasz csapatok vereségének okait kutatták, egyre hevesebben vádolták egymást. Mussolini állandóan amiatt panaszkodott, hogy a német vezetés a keleti arcvonalon "átejti" olasz szövetségeseit, alig segíti öket csapatokkal és fegyverrel. A berlini olasz katonai attaséhoz intézett táviratában, amelyet annak közölnie kellett Keitellel, a német vezérkar fönökével, ezt írta: "Tolmácsolja neki, hogy amennyiben a bajtársiasság® szónak még van valami értelme, úgy joggal számíthatunk a minimális segítségre." A román-német viszony is megromlott. Az e téren jól tájékozott Hillgruber, nyugatnémet történész megállapította, hogy "Sztálingrád után a német-román kapcsolatokban bekövetkezett a részben nyílt, részben rejtett bizalmi válság korszaka". Román vezetö körök egyre hangosabban elégedetlenkedtek a román-német gazdasági kapcsolatok miatt. Rámutattak arra, hogy a román költségvetést túlságosan megterheli a német katonai misszió és a sok német gazdasági tanácsadó eltartása. A hitleristák viszont követelték, hogy a román vezetök szüntessék meg külön kapcsolataikat az angolokkal és az amerikaiakkal, és váltsák le Mihail Antonescu külügyminisztert. Németország és Magyarország között szintén megváltozott a viszony. A magyar vezetök minden adódó alkalommal igyekeztek hangsúlyozni, hogy "függetlenek" Németországtól. Ugyanezt tették a finnországi vezetö körök is. A finn föhadiszállás február 3-án, a sztálingrádi csata befejezését követö napon ülést tartott, amelyen megtárgyalták a szovjet-német arcvonal helyzetét. Az értekezlet egyhangúan megállapította, hogy "a háború fordulóponthoz ért, és Finnországnak az elsö alkalmat meg kell ragadnia, hogy kiugorjon belöle". A finn vezetök, nem kívánva túlságosan szoros kapcsolatot fenntartani a hitleristákkal, egyre gyakrabban hangoztatták a finn-szovjet háború "külön" jellegét. Az európai semleges országokban is megcsappant a fasiszta Németország befolyása. Törökország külpolitikája óvatosabb lett. Németország és Svédország között elhidegült a viszony. Portugália a nyugati szövetségesek felé kezdett tapogatózni. A semleges országok legreakciósabb körei ugyanakkor különféle diplomáciai trükkökkel igyekeztek megmenteni Németországot az eljövendö vereségtöl, amelynek képe egyre jobban kirajzolódott a sztálingrádi katasztrófa után. Az eszközök azonban nem voltak megfelelöek, s a próbálkozások kudarcba fulladtak. A sztálingrádi gyözelem híre az ázsiai kontinensen is hatalmas visszhangot keltett. A szovjet-német arcvonalon beállt gyökeres hadászati változás arra kényszerítette Japánt, hogy egyelöre lemondjon a Szovjetunió elleni nyílt fellépésröl. Görlitz, összegezve Sztálingrádnak az akkori politikai helyzetre gyakorolt hatását, hangsúlyozta, hogy "Sztálingrád lélektani és politikai szempontból fordulópont volt a második világháborúban. A szovjet táborban ez a gyözelem nagyban erösítette az önbizalmat. A semleges országok táborában, valamint a ŻHarmadik Birodalom® csatlósai körében, kezdve Mussolinitól, megszünt a Hitler hadvezéri müvészetébe vetett hit. A sztálingrádi vereség külpolitikai következményei fölöttébb nagynak bizonyultak . . ." A Vörös Hadsereg sztálingrádi gyözelmének egyik igen fontos nemzetközi következménye az volt, hogy a szabadságszeretö népek most még erösebben kezdtek bízni a hitleri Németország elkerülhetetlen vereségében. A Szovjetuniót a világ nagy történelmi küldetés betöltésére képes erönek kezdte tekinteni, amely fel tudja szabadítani Európa népeit a fasiszta rabságból. Jean-Richard Bloch, az ismert francia író 1943. február 9-én a moszkvai rádió útján ezt üzente haza: "Halljátok párizsiak! Az elsö három hadosztály, amely 1940 júniusában bevonult Párizsba a 100. könnyü gyaloghadosztály, továbbá a 113. és a 295. gyaloghadosztály nincs többé! Megsemmisültek Sztálingrádnál. Az oroszok bosszút álltak Franciaországért!" Az európai népek lelkendezve fogadták a hírt, hogy azokat a fasiszta hordákat, amelyek 1939-1940ben tüzzel-vassal gázoltak végig Nyugat-Európán, Sztálingrádnál eltemette a behavazott sztyepp. "Izgalmas újságot jelentettek írta Paul Cribeillet, az Aisne megyei francia partizánok egyik vezetöje. Egy hatalmas ellenséges hadsereget szétzúztak, és törzsével, tábornokaival együtt foglyul ejtettek. A csatát, amelytöl minden függ, megnyertük . . . Sztálingrád! Mindenütt öröm, boldogság ragyog az arcokon, Franciaországban és az egész világon a hit meggyözödéssé változik." A Borba címü lap a jugoszláv nép véleményét tolmácsolva így írt: "Minden akadályon, minden határon keresztül elért hozzánk a nagyszerü hír, és hallatára örül a szívünk! Ünnep köszöntött be szívünkbe és utcáinkba!" A hitlerista rabságban sínylödö országok népei megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mert Sztálingrádban felszabadulásuk hajnalpírját látták. A szovjet csapatok történelmi gyözelme megkönnyítette a kommunista és munkáspártok harcát, amelyet a felszabadító mozgalom kiszélesítéséért és újabb erök bevonásáért folytattak. A megszállt európai országokban fellendült a fasiszta zsarnokság elleni nemzeti felszabadító mozgalom. Egyre nagyobb tömegek vettek részt benne, és a megszállókkal szembeni ellenállás formái is változatosabbak lettek. Széles körben kibontakozott a partizánháború. " . . . A sztálingrádi megsemmisítö gyözelem állapította meg a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága lelkesítette a hazafiakat és egyre jobban terjedt a hódítók elleni háború lángja." Amikor a francia hazafiak a hitleristákat pusztították, azt a Vörös Hadsereg támogatásának szánták, és mintegy "Sztálingrád jobbszárnyaként" tették. A német fasiszta csoportosítás sztálingrádi vereségének hírére megélénkült és egyre jobban kiszélesedett a lengyel partizánok tevékenysége. Észrevehetöen erösödött a partizánmozgalom Csehszlovákiában, különösen pedig Szlovákiában. Ugyanígy volt ez Albániában is, ahol a partizánok az ország több körzetét felszabadították. Az önálló albán partizánosztagokból nagyobb magasabbegységek alakultak. Jugoszlávia Népi Felszabadító Hadserege szintén a Vörös Hadsereg hösiességéböl és önfeláldozásából merített lelkesedést és kitartást. A görög nép ellenállási mozgalma ugyancsak sokat fejlödött Sztálingrád hatására. A kommunista párt kezdeményezésére megalakult Nemzeti Felszabadító Front és a párt vezette Népi Felszabadító Hadsereg tevékenysége jelentösen megélénkült. Sztálingrád után napról napra fokozódott a japán betolakodók ellen harcoló Kínai Népi Felszabadító Hadsereg és a partizánok csapásainak ereje. Koreában, Vietnamban, Indonéziában és más, a német fasisztákkal szövetséges, a japán imperialisták által leigázott országban kibontakozott a nemzeti felszabadító mozgalom. A partizánmozgalom erösödése Európában és Ázsiában arról tanúskodott, hogy a külföldi leigázók elleni küzdelem általános jellegü, néptömegeket magával ragadó harc lett. A szovjet csapatok sztálingrádi gyözelme egyben közvetlen katonai támogatást is jelentett az európai népek nemzeti felszabadító mozgalma számára. A hitleristák a szovjet-német arcvonalon elszenvedett nagy veszteségek miatt európai hátországuk gyengítésére kényszerültek, ami megkönnyítette az ellenállók fegyveres harcát. Sztálingrád után Franciaországban lényegesen megcsappant a megszálló csapatok ereje. A sztálingrádi csata idején Franciaországból és Belgiumból legalább 20 német hadosztályt dobtak át a szovjet-német arcvonalra. A Balkánon Jugoszláviában és Görögországban a német csapatokat bolgár hadosztályok váltották fel. A hitlerista hadsereg sztálingrádi vereségének híre zavart és csüggedést keltett a megszállt országok áruló elemei körében. Megingott a német fasiszta csapatok legyözhetetlenségébe és az európai megszálló rendszer tartósságába vetett hitük. A hitleristák által szervezett katonai alakulatokból tömegesen kezdtek megszökni az emberek. Franciaországban Laval "kormánya" kénytelen volt feloszlatni a "Háromszínü légiót", az "Afrikai falanaot" és más hasonló alakulatokat. A norvégiai quislingista rohamosztagok is szétzüllöttek, és tagjaik közül sokan Svédországba menekültek. Quisling kénytelen volt különleges osztagokat szervezni a rohamosztagosok felkutatására és elfogására. Ugyanilyen gyászos véget ért a belga "Önkéntes légió" is. A sztálingrádi csata következményei a második világháború minden arcvonalán éreztették hatásukat. E csata megteremtette a feltételeket az angol-amerikai csapatok tevékenységének aktivizálásához. Az 1939-1942. évi sorozatos vereségek után elkezdödött számukra a sikerek korszaka. A sztálingrádi gyözelem megerösítette az antifasiszta koalíciót és a Szovjetuniónak mint vezetö erönek a szerepét. Még jobban megnövekedett az Egyesült Államok és Anglia népének a szovjet nép és hadserege iránti tisztelete. Látták, hogy a Vörös Hadsereg gyözelmeivel és áldozataival megmentette országukat a fasiszta agresszor betörésétöl. Harry Pollit, Nagy-Britannia Kommunista Pártjának fötitkára, aki a háború alatt gyakran utazott szerte az országban, elmondta, hogy egyszer a sztálingrádi gyözelem utáni idöben a vasúti kocsiban heves vita folyt a hadmüveletekröl. Egy kanadai katona, aki addig csöndesen a kocsi belsejébe húzódott, hirtelen így kiáltott fel: "Az ördögbe is! Mondhatnak, amit akarnak: vajon hol lennénk most mindnyájan, ha nem volna Vörös Hadsereg!" A hallgatóság önkéntelenül is megtapsolta szavait. Az angol és az amerikai népet elragadtatással töltötte el a hösi gyözelem, amely megfordította a háború menetét, és hálás volt a szovjet népnek azért a gyözelemért, amelyet Sztálingrádnál az emberiség nevében aratott. VI. György angol király a fasiszta hódítók felett aratott gyözelem emlékére díszkardot adományozott Sztálingrád polgárainak. A kardot 1943-ban, a három szövetséges hatalom vezetöinek teheráni értekezletén Churchill, Nagy-Britannia akkori miniszterelnöke nyújtotta át Sztálinnak, a Népbiztosok Tanácsa elnökének. Késöbb, 1944 májusában Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke Sztálingrádnak egy díszoklevelet küldött, amelyben az amerikai nép öszinte elragadtatását fejezte ki a Sztálingrádnál gyözelmet aratott szovjet emberek hösiessége felett. "Az Amerikai Egyesült Államok népének nevében átnyújtom ezt a díszoklevelet Sztálingrád városának, hogy kifejezzem nemes védöi iránti csodálatunkat, akiknek az 1942. szeptember 13-töl 1943. január 31-ig tartó ostrom alatti bátorsága, ereje és önfeláldozása mindörökké lelkesíteni fogja minden szabad ember szívét. Dicsö gyözelmük feltartóztatta az invázió áradatát, és fordulópontot jelent a Szövetséges Nemzeteknek az agresszió eröi ellen vívott háborújában." Így értékelték annak idején Anglia és az Egyesült Államok vezetöi a Szovjetuniónak a német fasiszta agresszorok elleni közös harcban való részvételét. Késöbb teljesen megfeledkeztek a sztálingrádi gyözelem világtörténelmi jelentöségének ilyen értékeléséröl. A nyugat-európai országokban és az Egyesült Államokban megjelent emlékiratok és történelmi müvek többször is megkísérelték és megkísérlik, hogy kisebbítsék a sztálingrádi csata jelentöségét. A második világháború jó néhány részvevöje emlékiratában meg sem említi Sztálingrád jelentöségét a más arcvonalakon folyó harctevékenység szempontjából, vagy pedig csak futólagosan emlékezik meg róla. Így jár el többek között Walter Bedell Smith, amerikai tábornok, az európai szövetséges csapatok volt vezérkari fönöke, Bradley amerikai tábornok, Montgomery angol tábornagy, Morgan angol tábornok, Kesselring, volt hitlerista tábornagy és még sokan mások. Bradley tábornok Egy katona feljegyzései címü visszaemlékezésében több más ilyesfajta könyv szerzöjéhez hasonlóan azt hangoztatja, hogy elfogulatlanul kívánja ismertetni a második világháború eseményeit. Kijelenti: "Ha már írunk, becsületesen és öszintén kell írnunk", de tüstént hütlen lesz jelszavához. Az angol-amerikai csapatok harctevékenységét ugyanis a szovjet-német arcvonal helyzetétöl elszakítva tárgyalja, holott ezen az arcvonalon dölt el a második világháború sorsa. Ugyanígy, amikor az angol-amerikai csapatok tuniszi hadjáratáról ír, meg sem említi, hogy a sztálingrádi eseményeknek milyen döntö hatása volt e hadjárat menetére. Egy szót sem szól arról, hogy a német fasiszta csapatok sztálingrádi veresége forrongást idézett elö Németország szövetségesei körében, és amikor a Tuniszban harcoló olasz katonák értesültek a Donnál elpusztult honfitársaik sorsáról, nem a további ellenállásra, hanem a megadásra gondoltak. Egyes nyugati "tekintélyes" müvek, mint az Encyclopaedia Britannica, az Encyclopaedia Americana és mások, mindössze néhány sort szentelnek a történelmi jelentöségü sztálingrádi csatának. Egyes burzsoá hadtörténészek, akik a háború alatt és nem sokkal a háború befejezése után elismerték a Vörös Hadsereg sztálingrádi gyözelmének kimagasló jelentöségét, késöbb ugyancsak elhallgatták e gyözelem szerepét. Montross, az ismert amerikai hadtörténész Évszázadok háborúi címü 1946-ban megjelent könyvében megállapította, hogy "az oroszok gyözelmének erkölcsi jelentösége szinte felbecsülhetetlen. Amikor a 6. hadsereg maradványai letették a fegyvert, a náci vezetök szeme elött elöször rajzolódott ki egy vereség perspektívája". Így írt Montross egy évvel a második világháború befejezése után. De 15 év múlva a mü új kiadásában ugyanaz a Montross az elöszóban kijelenti, hogy a "nyugati hatalmak kommunizmusellenes hidegháborújának" hatása alatt revideálta egyes korábbi kijelentéseit. Valóban, az 1960-ban megjelent kiadásban már egy szóval sem említi a sztálingrádi csata történelmi jelentöségét. A burzsoá történelemhamisítók egyik kedvelt fogása az, hogy a sztálingrádi csatát úgy tüntetik fel, mintha az csupán a szovjet-német arcvonal egyik "helyi" ütközete lett volna. Különösen szembeötlö a sztálingrádi csatának ilyen felfogása Fuller és Bryant ismert angol hadtörténészek, valamint Deane tábornoknak, a Szovjetunióba delegált amerikai katonai misszió volt vezetöjének müvében. Bryant szerint például a Paulus-hadsereg fegyverletétele fontosságban nem haladja meg a 8. angol hadsereg elsö utánpótlási szállítmányának Tripoliszba való megérkezését, vagy azt, hogy Montgomery hadseregének az éle elérte Tunisz határát. Hasonló véleményen van Deane tábornok is, aki a sztálingrádi nagy gyözelmet egy sorba állítja az amerikai flottának egy japán hajóraj felett a Midway szigetnél 1942 júniusában aratott gyözelmével, az 1944 december-1945 január folyamán az Ardennekben indított német ellentámadás meghiúsulásával, és az amerikai csapatok hídföfoglalásával Remagennál 1945 márciusában a Rajna jobb partján. Egyes angol és amerikai katonai vezetök és publicisták, miközben mindenképpen kisebbítik a sztálingrádi csatának a második világháború alakulására gyakorolt hatását, eltúlozzák az észak-afrikai hadjárat, különösen pedig az el-alameini ütközet jelentöségét. Marshall tábornok, az Egyesült Államok hadseregének volt vezérkari fönöke nem hallgatja el ugyan a szovjet csapatok sztálingrádi gyözelmét, megpróbálja azonban kisebbíteni annak jelentöségét, s egyenlöségi jelet tesz az el-alameini ütközet és a sztálingrádi csata közé. Az amerikai csapatok európai és csendes-óceáni harctevékenységéröl Roosevelt elnöknek felterjesztett jelentésében ezt írta: "A háború válsága Sztálingrádnál és El-Alameinnél tört ki." Az ilyesfajta következtetés nem egyéb a történelmi igazság elferdítésére irányuló kísérletnél. Hiszen köztudomású, hogy a hitleristáknak 1942 öszén a szovjet-német arcvonalon 266 hadosztályuk volt, ezzel szemben Észak-Afrikában az el-alameini ütközet idején pedig mindössze 12 hadosztályuk, ezek közül is nyolc olasz. Richard Squires újságíró, aki annak idején az angol hadsereg tisztjeként szolgált, mint az események becsületes megfigyelöje ezt írja: "A szovjet katonák csodálatos bátorságukkal és kitartásukkal, törhetetlen, megalkuvást nem ismerö harci szellemükkel és acélos gyözelmi akaratukkal már régen kivívták katonáink lelkes csodálatát. Amikor azonban a Volga mentén aratott fényes gyözelmükröl értesültünk, a megkönnyebbülés jólesö érzése is eltöltött bennünket. Bár röviddel azelött hadaink Afrikában, El-Alameinnél visszaszorították Rommelt, ez messze történt, valahol Egyiptom határán, messze attól a helytöl, ahol a nácik föeröiket összpontosították. Sztálingrád volt az a hely, ahonnan a náci Németország fölött aratott elsö döntö gyözelem hite érkezett. Ekkor ébredtünk rá arra, hogy Sztálingrád hösei nemcsak a Szovjetunióért harcolnak, hanem a náci csizmák alatt nyögö Európáért és mi értünk angolokért is." Nem El-Alameinnél és nem is a másodrangú afrikai hadszíntéren fordult meg a háború menete, hanem a szovjet-német arcvonalon és elsösorban a sztálingrádi csatában, ahol megsemmisült a hitlerista hadsereg egyik fö hadászati csoportosítása. Ami pedig az angolok el-alameini sikerét illeti, az függvénye volt a Vörös Hadsereg sztálingrádi szívós védelmi harcának. Egyes polgári szerzök kényszerülten elismerik ugyan, hogy Sztálingrád volt a fordulópont a háborúban, amikor azonban a német vereség okait elemzik, meghamisítják a történelmet. Ezek közé elsösorban a Vörös Hadsereg által megvert hitlerista "stratégák" tartoznak: Manstein tábornagy, továbbá Tippelskirch, Butlar, Zeitzler, Mellenthin, Doerr tábornokok és mások. Szerintük a sztálingrádi katasztrófa számos tényezö következménye volt. Ezek: Hitler tehetségtelensége, Göring önhittsége, Paulus túlzott engedelmessége, a román, olasz és magyar csapatok gyengesége, továbbá a sár, a hó, söt . . . az óriási learatatlan kukoricaés napraforgótáblák, amelyek megakadályozták a harceszközök alkalmazását egy szóval: minden, csak nem a szovjet csapatok kitünö harci tulajdonságai és bátorsága és a szovjet hadvezetés müvészete. Mindamellett a burzsoá történelemhamisítóknak nem sikerül elhomályosítaniuk a sztálingrádi csata dicsöségét és világtörténelmi jelentöségét. A hálás emberiség méltón értékelte a szovjet nép példátlan sztálingrádi höstettét. Nincs ma külföldön olyan város, amely népszerübb lenne Sztálingrádnál. A sztálingrádi csatáról szerte a földön mindenütt tudnak az emberek, emlékeznek rá. A csata dicsöségét a világ sok városában emlékmü hirdeti. Sok száz gyár, üzem, iskola, kulturális intézmény, utca és tér viseli Sztálingrád nevét. Egyedül Lengyelországban 160 városban és faluban neveztek el Sztálingrádról utcát, teret és parkot. Franciaországban, Párizzsal együtt, több mint 30 városban van Sztálingrádi utca vagy tér. Kockwell Kent, az ismert amerikai müvész, aki 1960 novemberében képeinek gyüjteményét és számos, maga-illusztrálta könyvét ajándékozta a szovjet népnek, kijelentette: "Mint amerikainak meggyözödésem és ebben bizonyára a világ minden népe osztozik -, hogy valamennyien sokkal tartozunk a szovjet népnek azért, amit egyetlen szóval fejezhetünk ki: Sztálingrád. Ez az ajándék hálám jele." A világ népei számára Sztálingrád nem egy város csupán, amelynek falainál a múlt háborúban sok tekintetben eldölt az emberiség sorsa. Sztálingrád a szovjet társadalmi és államrendszer nagyságának és legyözhetetlenségének jelképe is. Az emberiséget a fasiszta barbároktól megmentö szovjet népnek és fegyveres eröinek sztálingrádi höstette századokon át változatlan fénnyel tündököl.