A NÉMET FASISZTA CSAPATOK SZÉTZÚZÁSA KELET-POROSZORSZÁGBAN

A NÉMET FASISZTA CSAPATOK SZÉTZÚZÁSA KELET-POROSZORSZÁGBAN

1. Kelet-Poroszország, mint a német militarizmus hídföje. A helyzet a hadmüvelet kezdetén A visztula-oderai hatalmas támadással egyidejüleg bontakozott ki a szovjet fegyveres erök támadó tevékenysége a német fasiszta csapatok kelet-poroszországi és észak-lengyelországi (mazowiai) nagy csoportosítása ellen. Kelet-Poroszország azokon a szláv és litván föld 343f56d eken jött létre, melyeket a német hübérurak a XIII-XIV. században hódítottak meg. Kelet-Poroszország fontos része volt a porosz államnak, amely hosszú idön át reakciós szerepet játszott Európában. Poroszország és a poroszok testesítették meg a német militarizmust. A reakciós poroszság alapját a junkerek, a kelet-poroszországi nemesi földbirtokosok reakciós osztálya alkotta. A junkerek régtöl fogva vezetö szerepet játszottak az államban és a hadseregben. Uralmuk rányomta bélyegét egész Németország fejlödésére. "A porosz-német junker kaszt írja Walter Ulbricht megjelenésének pillanatától kezdve a nyugtalanság tüzfészke volt Európában. A német lovagok és junkerek sok évszázad folyamán, a maguk ŻDrang nach Osten® politikáját folytatva, háborút, pusztulást és rabságot hoztak a szláv népekre." Különösen erös volt a soviniszta hangulat és a hódító kedv Kelet-Poroszországban, ahol a keleti szomszédokkal szembeni gyülöletet századokon át szították. A német militaristák Kelet-Poroszországot ezt a messze keletre nyúló tartományt a legföbb hadászati hídföjükké változtatták az Oroszország és Lengyelország elleni támadáshoz. A Teuton-rend "kutyafejü lovagjai" már a XIII-XV. században számos rablóhadjáratot indítottak innen a szláv és a balti népek ellen. A XIX. század végétöl kezdve a német vezérkar, Moltke és Schlieffen vezetésével, terveket dolgozott ki arra, hogyan használják fel Kelet-Poroszországot az Oroszország elleni hadviselés céljaira. Az elsö világháború idején a német hadsereg ebböl a hídföböl indított támadást a Baltikum és Lengyelország ellen, innen támadta és szállta meg 1918-ban a Baltikumot. E területröl kiindulva kísérelte meg Németország, hogy csapást mérjen a forradalmi Pétervárra. Az elsö világháború után a porosz junkerek megalakították az "önkéntes hadtesteket" és a "fekete Reichswehrt". 1933-ban az ipari és pénzmágnásokkal együtt hatalomra segítették Hitlert, és megkezdték a második világháború elökészítését. Közben külpolitikájuk fö jelszava továbbra is a "Drang nach Osten" maradt. A fasiszta agresszió szempontjából a keletporosz hídfönek a legnagyobb jelentösége a második világháború idöszakában volt. 1939-ben a német fasiszta csapatok Kelet-Poroszországból mérték az egyik föcsapást Lengyelországra. 1941-ben ugyanebböl a hídföböl tört be a Szovjetunióba a német fasiszta "Észak" hadseregcsoport és a "Közép" hadseregcsoport eröinek egy része. 1941-töl 1944-ig Kelet-Poroszország területén, Rastenburg körzetében, a Mazuri-tavak fedezete alatt, mély, föld alatti óvóhelyeken helyezték el a hitlerista legfelsöbb föparancsnokság föhadiszállását, melyet a fasiszták "Wolfschanze"-nek (Farkasveremnek) hívtak. A hitlerista klikk a Szovjetunió ellen irányuló rablóterveiben fontos helyet szánt Kelet-Poroszországnak. Ez a tartomány lett volna a leendö messze a Volgán túl terjedö "Nagy-Németország" keleti körzeteinek ipari központja. Lengyelország elfoglalása után Kelet-Poroszországhoz csatolták a litvániai klaipédai terület egy részét és Észak-Lengyelországot. Az Alsó-Visztula menti Elbing, Marienburg, Marienwerder és Torun körzetét az újonnan létrehozott Danzig-Nyugat-Poroszország kerülethez csatolták. Az új területekkel megnövelt Kelet-Poroszországot négy kerületre osztották, élén Erich Koch gauleíter és oberpresident, a szláv népek hóhéra állt. A háború alatt Kelet-Poroszország tele volt koncentrációs táborokkal, amelyekben az ártatlan emberek tízezrei sínylödtek. Ilyen táborok voltak Königsbergben, a Samland-félszigeten, Domnauban és Modlinban. A Kelet-Poroszországhoz csatolt Észak-Lengyelország területén a hitleristák kegyetlen megszállási rendszert vezettek be. A német gyarmatosítók eltulajdonították a legjobb földeket, kezükbe kaparintották az egész ipart és kereskedelmet, és monopolhelyzetet foglaltak el az intézményekben. A megszálló hatóságok az egész munkaképes lengyel lakosságot erödítési munkára vették igénybe. Észak-Lengyelország területén szögesdróttal körülkerített kényszermunkatáborokat létesítettek. A lengyeleket, akik kivonták magukat a munka alól, bírósági eljárás nélkül agyonlötték. A német fasiszta propaganda rágalmazó koholmányokat terjesztett arról, hogy a szovjet csapatok bevonulásuk után kegyetlenkednek a lengyelekkel. De a lengyel lakosság többsége nem hitt a megszállóknak, és türelmetlenül várta a Vörös Hadsereget. Kelet-Poroszország Németország fontos hadiipari körzete, nagy fegyvertára és hadkiegészítési bázisa volt. Nagy hajóépítö, gépipari és hadiipari üzemek müködtek itt, melyek ellátták löszerrel, fegyverzettel és különféle felszereléssel a német fasiszta hadsereget. Kelet-Poroszországnakjelentékeny forrásai voltak élelmiszerekböl, amelyekben más németországi területeken abban az idöben hiány mutatkozott. E vidék jól fejlett mezögazdasága nemcsak fedezte a lakosság élelmiszer-szükségletét, hanem nagy mennyiségü áruterméket is szolgáltatott. 1945 januárjában Kelet-Poroszország összekötö kapocs volt a tengerhez szorított kurlandiai csoportosítás és a keleti arcvonal német fasiszta föeröi között, ugyanakkor fedezte az északkelet felöl KözépNémetországba vezetö utakat. A német parancsnokság Kelet-Poroszor szágot bevehetetlen eröddé akarta változtatni, arra törekedett, hogy itt minél több szovjet csapatot lekössön, és megakadályozza azok felhasználását más arcvonalszakaszokon. Úgy vélte: a keletporosz hídfö alkalmas lesz arra, hogy innen, észak felöl ellencsapást mérjen a varsó-berlini hadászati föirányban támadó központi szovjet csoportosítás oldalába. Németország uralkodó körei abban reménykedtek, hogy ameddig Kelet-Poroszország és a Kurlandiai-félsziget a kezükön lesz, a semleges Svédország nem lép be a háborúba az antifasiszta koalíció oldalán. Tekintettel Kelet-Poroszország gazdasági-politikai és hadászati jelentöségére, a német fasiszta föparancsnokság nagy figyelmet fordított az erös védelem megszervezésére ezen a területen. A hitleristák itt még jóval a háború elött, hatalmas tábori és állandó jellegü erödítmények rendszeréböl álló mélyen lépcsözött védelmet hoztak létre. Kelet-Poroszországban 1932-ben kezdték meg a megerödített körletek és védelmi terepszakaszok berendezését. A tanyákat, a kastélyokat s a lakóházakat alkalmassá tették a védelemre. A védelmi építkezéseket 1939-ben csaknem teljesen abbahagyták, de a német fasiszta csapatok volgai veresége után újra megkezdték. A védelmi munkálatokat 1944-ben miután a szárazföldi csapatok vezérkari fönöksége jóváhagyta az egész keleti arcvonal s ezzel együtt KeletPoroszország erödítési tervét óriási erövel folytatták. 1945 elejére befejezték a harctevékenység körzetének müszaki elökészítését. A védelmi erödítményrendszerhez Kelet-Poroszország és Észak-Lengyelország területén hat megerödített körlet tartozott: az ilmenhorsti, a lötzeni, a heilsbergi, az allensteini, a mlawai és a toruni. Ezek megerösítésére szolgált 13 régi váreröd Lötzen, Modlin, Mlawa, Torun, Tczew, Grudzicdz, (Graudenz), Fordon, Bydgoszcz, Chelmno, Marienburg, Elbing, Pillau és Königsberg (3. sz. térkép). Ezenkívül Kelet-Poroszországban több megerödített védööv, reteszállás és nagy ellenállási csomópont volt, tele állandójellegü erödítményekkel. A védelem mélysége elérte a 150-200 kilométert. A gumbinnen-königsbergi irányban kilenc megeröditett öv volt. A keletporosz megerödített körletek és védelmi övek a rendszerükbe kapcsolt várerödökkel együtt legalább olyan erösek voltak, mint a Siegfried-vonal, söt egyes szakaszokon még erösebbek. Kelet-Poroszország területe jól megerödített hidfö volt, ahol a mesterséges védelmi létesítményeket természetes akadályok egészítették ki. A védelmet a legtökéletesebben a 3. Belorusz Front támadási sávjában, a Mazuri-tavaktól északra, különösen az insterburgi irányban építették ki. Észak-Lengyelországban és Kelet-Poroszország déli részén, ahol a 2. Belorusz Front támadott, nem készítették elö ilyen jól a védelmet. Az erödítmények mélyen lépcsözött rendszere lehetövé tette, hogy az ellenség kis erökkel is szilárdan védje az általa megszállt hídföt. A keletporosz hídfö földrajzilag igen alkalmas volt a védelemre, és a német fasiszta parancsnokság arra számított, hogy itt hosszú idöre feltartóztatja a szovjet csapatok támadását. Kelet-Poroszországban és Észak-Lengyelországban a "Közép" hadseregcsoport csapatai müködtek, Reinhardt vezérezredes parancsnoksága alatt. E csoport állományába a 3. páncéloshadsereg, valamint a 4. és a 2. hadsereg tartozott. A 3. páncéloshadsereg a Nyeman bal partján, a tengertöl Sudargiig, és tovább délre Stallupönenig rendezkedett be védelemre. A 4. hadsereg a Mazuri-tavaktól keletre, a Stallupönen-Nowogród szakaszon védett. A 2. hadsereg a Narew folyó és a Nyugati-Bug torkolata mentén, Nowogródtól a Visztuláig terjedö szakaszon foglalt védelmet. Minden hadseregnek egy páncélosvagy gépesített hadosztály, s néhány gyalogosegység, illetve magasabbegység volt a tartalékában. A "Közép" hadseregcsoport tartalékát a két gépesített hadosztályból álló "Grossdeutschland" páncéloshadtest, valamint egy gyalogoshadosztály és egy kerékpáros vadászdandár alkotta. Késöbb, miután megszervezték az új alakulatokat, a hadseregcsoport tartalékát további négy gyalogoshadosztállyal és egy dandárral szándékoztak növelni. Január 13-án az ellenséges csoportosításnak 41 jól feltöltött hadosztálya (34 gyalogos-, 3 páncélosés 4 gépesített hadosztály) és egy dandára volt. Egy gyalogoshadosztályra átlag 14-15 kilométeres arcvonalszakaszjutott. Kelet-Poroszország védelmében részt vettek még különleges alakulatok is: katonai iskolák, tartalék, eröd-, tengerész-, rendör-, örés szállítóegységek, a Volkssturm csapatai és a Hitlerjugend ifjúsági szervezet alakulatai. A keletporosz csoportosítás 580 ezer katonát és tisztet, valamint 200 ezer Volkssturm-katonát számlált. A csoportosításnak 8200 lövege és aknavetöje, mintegy 700 harckocsija és rohamlövege, valamint a 6. légiflotta kötelékében 515 repülögépe volt. A német fasiszta légierö, melynek elegendö és jól berendezett repülötér állt rendelkezésére, nagy aktivitást tanúsított: a hadmüvelet elökészítése idején csapásokat mért a szovjet csapatösszevonásokra. Az ellenség jól ellátta csapatait löszerrel, élelemmel, müszaki anyaggal és egyéb felszereléssel. KeletPoroszország területén robbanóanyag-raktárak voltak, s löszergyárak müködtek. De az üzemanyagtartalék meglehetösen csekély volt: legfeljebb február 10-ig biztosította a csapatok szükségletét. Az üzemanyaggal való takarékoskodás érdekében a német hadvezetés azt javasolta a parancsnokoknak, hogy még kis távolságra is vasúton szállítsák az egységeket és alegységeket. A keletporosz csoportosítás létszámának növelésére a német szárazföldi csapatok vezérkari fönöksége azt ajánlotta a föparancsnokságnak, hogy ürítse ki a kurlandiai hídföt, és a csapatok egy részét irányítsa Kelet-Poroszországba. Ezenkívül a "Közép" hadseregcsoport parancsnokságával együtt kidolgozta a kelet-poroszországi arcvonal megrövidítésének tervét. Eszerint a kiszögelléseket meg kellett volna szüntetni és a csapatokat vissza kellett volna vonni a Mazuri-tavak mögé. Mindez lehetövé tette volna, hogy több hadosztályt felszabadítsanak, és megerösítsék velük a hadseregcsoport tartalékát. Kelet-Poroszország gauleitere azonban határozottan ellenezte a legkisebb terület feladását is, s miután Hitler is ezen a véleményen volt, a föparancsnokság elutasította a vezérkar tervét. 1945. január elején a "Közép" hadseregcsoport parancsnoksága kidolgozta a védelmi tervet, s ebben azt a célt tüzte ki, hogy nagy veszteséget okoz a 2. és a 3. Belorusz Frontnak, s hosszú idöre megállítja elönyomulását. A csapatokat e tervnek megfelelöen csoportosították. A terv kidolgozásakor figyelembe vették a kelet-poroszországi védelem megszervezésének 1914-es tapasztalatait. A lehetö legnagyobb mértékben fel akarták használni a védelem céljaira a Mazuri-tavakat, a hatalmas erödítményeket, a sürü vasútés müúthálózatot. Az elsö lépcsö csapatait a fövédöövben és a második védöövben helyezték el, s a legnagyobb sürüséget az insterburgi és mlawai irányban hozták létre. Ezekben az irányokban és a Mazuri-tavak mögött csoportosították a gyorsanmozgó tartalékokat azzal a feladattal, hogy mérjenek ellencsapást a védelem mélységébe elöretörö szovjet csapatokra. Ugyanakkor a német fasiszta hadvezetés azt tervezte, hogy hatalmas ellencsapást mér az 1 . Belorusz Front jobbszárnyára, amint az támadásba megy át a varsó-berlini irányban. A hitlerista föhadiszállás a Balti-tengeren összpontosította hadiflottájának föerejét, benne azoknak a hajóknak egy részét is, amelyek korábban az Északi-tengeren és Norvégia partjainál tevékenykedtek. A flotta fö feladata az volt, hogy védje a tengeri közlekedést a Balti-tenger déli partjának kikötöi és ama kikötök között, amelyeken át a kurlandiai, valamint a kelet-poroszországi csapatcsoportosítás ellátását biztosították. Ezeket a tengeri útvonalakat arra használták, hogy utánpótlást, fegyvert és löszert szállítsanak a keleti arcvonalra. Visszafelé elszállították a hídfökböl a sebesülteket, a menekülteket és a Szovjetunió megszállt körzeteiböl rabolt értékeket. Ezenkívül a flottára hárult az a feladat, hogy tengeralattjáróival, valamint a Finn-öböl torkolatánál elhelyezett aknákkal megnehezítse a szovjet hajók kifutását a Balti-tengerre, a felszíni hajókból alakított különleges harci csoportok viszont fedezték a saját csapatok szárnyait a tengerpart mentén. A német fasiszta parancsnokság azt követelte a csapataitól, hogy mindenáron tartsák Kelet-Poroszországot. Különösen az olyan kelet-poroszországi születésü államférfiak és katonai vezetök ragaszkodtak e körzet szívós védelméhez, mint Göring, Koch, Weiss, Guderian és mások, akiknek ott nagy birtokaik voltak. Koch gauleiter a Volkssturmhoz intézett felhívásában arról beszélt, hogy feltétlenül meg kell védeni Kelet-Poroszországot, és azt állította, hogy ha az elvész, egész Németország vele pusztul. Kijelentette, hogy "német földön nem lehetséges semmiféle áttörés." A védelemre készülve, a hitlerista hadvezetés széles körü soviniszta propagandát fejtett ki, hogy erösítse a csapatok és a lakosság erkölcsi szellemét. A fasiszták a katonákat a "bolsevista vadállatokkal" ijesztgették, s felszólították a csapatokat, hogy legyenek hüek Hitlernek tett esküjükhöz. Az ideológiai ráhatással párhuzamosan a parancsnokságok és a Gestapo kegyetlen megtorló intézkedéseket is tettek. 1945. január közepén az arcvonal a Nyeman torkolatától Sudargiig húzódott, innen délnek fordult és Kelet-Poroszország területén haladt a Zittkehmen-Goldap szakaszon, majd tovább a Rospuda folyó, az Augustówi-csatorna, a Bobr, a Narew és a Nyugati-Bug folyók mentén, Modlintól keletre a Visztuláig. Az arcvonal hossza a tengertöl a Visztuláig 555 kilométert tett ki. A Narew és a NyugatiBug bal partján a szovjet csapatok Rózan és Serock körzetében két hadmüveleti hídföt vettek birtokba. Ezeknek nagy jelentöségük volt az aktív harctevékenység kibontakoztatása szempontjából. A német csapatok kelet-poroszországi csoportosításával a 3. és a 2. Belorusz Front csapatai álltak szemben. A támadás elött a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása jelentös átcsoportosítást hajtott végre, s a frontokat részben saját tartalékaiból, részben az ellenség kurlandiai csoportosításával szemben müködö magasabbegységek terhére megerösítette. Ezenkívül 1944. november 18-án a 65. és a 70. hadsereget az 1. Belorusz Front állományából a 2. Belorusz Frontnak adta át. A támadás kezdetén a 2. Belorusz Front kötelékébe az 50., 49., 3., és 48. hadsereg, a 2. csapásmérö hadsereg, a 65. és 70. hadsereg, az 5. gárda-harckocsihadsereg, a 4. légi hadsereg, az 1. és 8. gárdaharckocsihadtest, a 8. gépesített hadtest és a 3. gárda-lovashadtest tartozott. A front parancsnoka Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja, a haditanács tagja Szubbotyin altábornagy, törzsfönöke pedig Bogoljubov altábornagy volt. A 3. Belorusz Front parancsnoka Csernyahovszkij hadseregtábornok, a haditanács tagja Makarov altábornagy, törzsfönöke Pokrovszkij vezérezredes volt. A front állományába a 39., 5., 28. és 31. hadsereg, a 2. és 11. gárdahadsereg, az 1. légi hadsereg, valamint az 1. és a 2. gárda-harckocsihadtest tartozott. A hadmüvelet megkezdése után egy héttel a frontnak adták át a 43. hadsereget, mely korábban az 1. Balti Front alárendeltségében volt. A szovjet repülöcsapatokkal együtt tevékenykedett a "Normandia-Nyeman" francia önkéntes vadászrepülö-ezred, Louis Delfino örnagy parancsnoksága alatt. A hadmüveletben összesen 14 összfegyvernemi, egy harckocsi-, két légi hadsereg, valamint négy harckocsi-, egy gépesített és egy lovashadtest vett részt. A két front csapatainak létszáma körülbelül 1 millió 670 ezer föt tett ki. A csapatoknak összesen 28 360 lövegük és aknavetöjük volt, köztük több mint 1000 sorozatvetö (katyusa). Ezek egyetlen össztüzzel több mint 15 ezer különbözö ürméretü aknát löttek ki. Ez 870 tonna fémnek és robbanóanyagnak felelt meg. A front csapatainak állományába ezenkívül 3300 harckocsi és rohamlöveg, s mintegy 3000 repülögép tartozott. A szovjet csapatok élöeröben 2,8-szeresen, tüzérségben 3,4-szeresen, harckocsikban 4,7-szeresen és repülökben 5,8-szeresen múlták felül az ellenséget. Azzal, hogy a szovjet csapatok elérték a Rigai-öböl partját s Liepája és Memel között kijutottak a Balti-tenger partjára, a Balti Flotta helyzete a tengeren megjavult. Az ellenség kénytelen volt kivonni felszíni hajóit a Finn-, a Rigaiés a Botteni-öbölböl. A Moonsund-szigetek felszabadítása lehetövé tette, hogy a Balti Flotta parancsnoksága ellenörizze a Finnés a Rigai-öböl bejáratát, és megakadályozza, hogy az ellenség felszíni hajói oda bejussanak. De tekintettel arra, hogy a hitlerista csapatok erösen megrongálták a tallinni és a paldiski kikötöt, a Balti Flotta hajói számára nehézségekkel járt itt a horgonyzás. Ráadásul az aknahelyzet a Finnés a Rigai-öbölben továbbra is bonyolult maradt. Ez arra kényszerítette a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságot, hogy megtiltsa a nagy felszíni hajók alkalmazását. A harctevékenység új körzetéhez ezért csak a könnyü felszíni hajókat, a tengeralattjárókat, a partvédelmi tüzérség csapatait és a flotta légierejét hozták közelebb. A Balti Flotta még aktívabb harcot folytatott az ellenség tengeri közlekedése ellen, s fokozta a tenger déli és délnyugati részében levö ellenséges kikötökre és támaszpontokra mért csapásait. A kelet-poroszországi hídföt tehát a német fasiszta hadvezetés hosszú és szívós harcra készítette elö. 1945 elejére itt nagy eröket összpontosítottak, és erös, mélyen lépcsözött védelmet szerveztek. A német fasiszta hadvezetés ügyesen kihasználta a terep sajátosságait, hatékony harceszközöket (rohamlövegeket és páncélöklöket) helyezett készenlétbe a szovjet harckocsik elleni harcra, különbözö irányokból ellencsapásokat készített elö, s megszervezte egységei és magasabbegységei manövereit. A KeletPoroszországot védö "Közép" hadseregcsoportnak jó szárazföldi és tengeri összeköttetése volt Németország központi körzeteivel, és jól el volt látva mindazzal, amire a hosszú harchoz szüksége volt. A Szovjetunióban elkövetett bünök miatti szigorú felelösségre vonástól való félelem, továbbá a parancsnokságok és a Gestapo-szervek kegyetlen megtorlásai és a féktelen soviniszta propaganda lehetövé tette az ellenségnek, hogy megszilárdítsa csapatai fegyelmét, és fokozza harci szellemüket. A hitlerista katonák és tisztek zöme kész volt elszántan harcolni Kelet-Poroszországért. A Vörös Hadsereg elött az a feladat állt, hogy rendkívül bonyolult viszonyok között szétzúzza az ellenség nagy csoportosítását. A szovjet csapatok gondosan felkészültek a küszöbönálló hadmüveletre. 2. A kelet poroszországi hadmüvelet elökészítése A kelet-poroszországi hadmüvelet fö célja a reakciós poroszság fészkének a német militarizmus keleti hídföjének felszámolása és Lengyelország északi körzeteinek felszabadítása volt. Ennek megfelelöen a föparancsnokság a következö hadászati feladatot tüzte a szovjet csapatok elé: zúzzák szét az ellenség egyik legnagyobb csoportosítását, a "Közép" hadseregcsoportot, érjék el a tengert, és foglalják el Kelet-Poroszországot a legfontosabb haditengerészeti kikötökkel, Königsberggel és Pillauval együtt. E feladat végrehajtásának elö kellett segítenie a szovjet csapatok támadását az arcvonal más szakaszain, elsösorban a varsó-berlini irányban. A föhadiszállás a hadmüvelet tervét a helyzetnek, a kitüzött céloknak és a frontparancsnokok elözetes elgondolásainak a figyelembevételével dolgozta ki. A terv szerint a szovjet csapatoknak a Mazuritavaktól délre és északra levö körzetböl két hatalmas átkaroló csapást kellett mérniük a "Közép" hadseregcsoport szárnyaira. A 2. és a 3. Belorusz Front azt a feladatot kapta, hogy törje át az ellenség védelmét, zúzza szét az ellenség eröit, majd Marienburg, valamint Königsberg irányába továbbfejlesztve a támadást jusson ki a tengerhez, vágja el az itt védö csapatokat a német hadsereg föeröitöl, szakítsa részekre és semmisítse meg a bekerített magasabbegységeket, és foglalja el Kelet-Poroszország egész területét. A hadmüvelet elgondolásának megfelelöen a föhadiszállás konkrét utasításokat adott a csapatoknak. A 2. Belorusz Front azt a parancsot kapta, hogy készítsen elö és hajtson végre támadó hadmüveletet, hogy szétzúzza az ellenség myszyniec-mlawai csoportosítását, és a támadás 10-11-ik napján érje el a Myszyniec-Neudenburg-Dzialdowo-Bielsk-Plock vonalat, majd nyomuljon elöre Marienburg felé (3. sz. térkép). A frontnak a föcsapást négy összfegyvernemi és egy harckocsi-hadsereg, valamint egy harckocsihadtest eröivel a rózani hídföböl a Przasnysz-Mlawa irányban kellett mérnie. A frontnak az ellenség védelmét 16-18 kilométeres szakaszon három hadsereg eröivel kellett áttörnie. A támadás tüzérségi biztosításába három tüzérhadosztályt kellett bevonnia, s az arcvonal egy kilométeres szakaszán legalább 220 löveget és aknavetöt kellett összpontosítania. A föparancsnokság elrendelte a front parancsnokának, hogy az áttörés után a siker továbbfejlesztésére a harckocsi-hadsereget, valamint a harckocsiés gépesített hadtestek zömét használja fel. A front második lépcsöjébe egy hadsereget jelöltek ki, amelyet az ellenség védelmének áttörése után a rózani hídföböl szándékoztak bevetni az ütközetbe. Ennek a hadseregnek Myszyniec irányába támadva fel kellett göngyölnie a német fasiszta csapatok védelmét a front jobbszárnya elött, és északról biztosítania kellett a szovjet csapatok csapásmérö csoportosítását. A front parancsot kapott, hogy a föcsapáson kívül két hadsereg és egy harckocsihadtest eröivel egy második csapást is mérjen a sierocki hídföböl Bielsk irányába. Az ellenség védelmét itt 9 kilométeres szakaszon kellett áttörni, két tüzérhadosztály támogatásával, és az áttörés egy kilométeres szakaszán legalább 210 lövegés aknavetö-sürüséget kellett létrehozni. A frontnak segítenie kellett az 1. Belorusz Frontot az ellenség varsói csoportosításának szétzúzásában, s e célból legalább egy hadsereg és egy harckocsivagy gépesített hadtest eröivel, Modlint nyugatról megkerülve csapást kellett mérnie az ellenségre, és meg kellett akadályoznia, hogy Varsó körzetéböl visszavonuljon a Visztula mögé. A front tartalékába egy gépesített és egy lovashadtestet jelöltek ki. A 3. Belorusz Front azt a parancsot kapta, hogy zúzza szét a tilsit-insterburgi csoportosítást, és a hadmüvelet 10-12-ik napján vegye birtokba a Nemonien-Darkehmen-Goldap terepszakaszt. A továbbiakban a front csapatainak a Pregel folyó mentén Königsberg felé kellett továbbfejleszteniük a támadást, föeröikkel a folyó déli partján. A föhadiszállás megparancsolta, hogy a föcsapást a Gumbinnentöl északra levö körzetböl Wehlau irányában négy hadsereg és két harckocsihadtest mérje. Az ellenség védelmének áttörését 18-19 kilométeres sávban az elsö lépcsö három hadseregének eröivel szándékoztak végrehajtani. Az áttörés tüzérségi biztosítására három tüzérhadosztályt jelöltek ki, és az arcvonal egy kilométeres szakaszán 200 löveget és aknavetöt összpontosítottak. Úgy tervezték, hogy a második lépcsöben levö hadsereggel és a harckocsihadtestekkel az ellenség védelmének áttörése után növelik a föirányban a csapás erejét. A föcsoportosítás tevékenységét a front szárnyain levö csapatok szilárd védelemmel és eröik egy részének a másodrendü irányokban indított támadásával biztosították. Az 1. Balti Frontnak együtt kellett müködnie a 3. Belorusz Front csapataival az ellenség tilsiti csoportosításának szétzúzásában, s erre legalább 4-5 hadosztályt a 43. hadsereg balszárnyán a Nyeman bal partja mentén való támadásra kellett összpontosítania. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottának a haditengerészeti erök föparancsnoka elrendelte, hogy vegye blokád alá a Kurlandiai-félszigeten levö ellenséges hídföt. E célból a torpedónaszádoknak és a tengeralattjáróknak meg kellett szakítaniuk az ellenség e csoportosításának tengeri összeköttetését, a bombázó légieröknek pedig csapást kellett mérnie Liepája kikötöjére. E feladat végrehajtása érdekében a flotta parancsnokának meg kellett gyorsítania a flotta könnyü eröinek átcsoportosítását Sventoj kikötöjébe, a légierö áttelepítését pedig a palangai repülöterekre. A szovjet csapatok kelet-poroszországi harctevékenységének hadászati biztosítását úgy oldották meg, hogy a szovjet frontok a Kárpátoktól a Balti-tengerig terjedö egész térségben, egységes terv szerint, egyazon idöben mentek át támadásba, a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta pedig aktív tevékenységet fejtett ki. A támadás sikere szempontjából nagy jelentösége volt azoknak az összehangolt csapásoknak, melyeket az 1. Belorusz Front Lengyelországban mért az ellenségre. A 3. Belorusz Frontnak eröi egy részével csapást kellett mérnie Tilsit irányában, hogy felgöngyölje az ellenség védelmét az 1. Balti Front 43. hadserege elött. A 2. Belorusz Front azt a feladatot kapta, hogy müködjék együtt az 1. Belorusz Fronttal a varsói csoportosítás megsemmisítésében. A támadás elökészítése során nagy átcsoportosításokat hajtottak végre. 1944 végén a 3. Balti Front 2. csapásmérö hadseregét a 2. Belorusz Frontnak, az 1. Balti Front 2. gárdahadseregét pedig a 3. Belorusz Frontnak adták át. 1945 elején a 2. Belorusz Front állományába került az 5. gárda-harckocsihadsereg, amely korábban az 1. Belorusz Front kötelékébe tartozott. Ezenkívül a hadmüvelet elökészítésének körzetébe több áttörö tüzér-magasabbegység és más fegyvernemi magasabbegység érkezett a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékából. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a helyzetböl és a hadjárat általános céljából kiindulva, részletes tervet dolgozott ki a kelet-poroszországi hadmüveletre. Ugyanakkor azonban nem korlátozta a frontparancsnokok alkotó kezdeményezését a csapatok harctevékenységének elökészítésében és megtervezésében, mint a Nagy Honvédö Háború elsö és második idöszakának néhány hadmüveleténél. Sajnos, a hadmüveleti tervben hiányosságok is voltak. Közülük a legsúlyosabb az volt, hogy nem elég gondosan szervezték meg a Balti Frontok és a Kelet-Poroszországban müködö frontok közötti hadászati együttmüködést: január 13-án, amikor a kelet-poroszországi hadmüvelet megkezdödött, az 1. és a 2. Balti Front csapatainak a kapott parancs szerínt "szilárd védelembe" kellett átmenníük. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az 1. Balti Front állományából nem adták át idejében a 3. Belorusz Frontnak a 43. hadsereget, ezért azt késve vetették ütközetbe, és nem egészen szerencsésen választották meg kezdeti csapásának irányát. Ahelyett, hogy a Tilsittöl északra levö körzetböl déli irányban, a vasútvonal mentén Insterburg felé mért volna csapást azzal a céllal, hogy együttmüködjék a 3. Belorusz Fronttal az ellenség lasdehneni csoportosításának bekerítésében, a hadsereg frontális csapást mért Sudargi körzetéböl a Nyeman bal partja mentén. A kelet-poroszországi hadmüvelet általános elgondolásának megfelelöen a 2. Belorusz Front parancsnoka úgy döntött, hogy a rózani hídföböl a mlawai irányban támadva 18 kilométeres szakaszon a 3. és a 48. hadsereg, valamint a 2. csapásmérö hadsereg eröivel töri át az ellenség védelmét, és a támadást a Mlawa-Marienburg irányban fejleszti tovább. Az áttörés jobb felé való kiszélesítése céljából a 3. hadsereg parancsot kapott, hogy a föcsapást Allenstein felé, a kisegítö csapást pedig északi irányban, Alexandrowóra mérje. A 2. csapásmérö hadseregnek eröi egy részével nyugatról meg kellett kerülnie Pultuskot, és a serocki hídföböl támadó 65. hadsereggel együttmüködve meg kellett semmisítenie az ellenség pultuski csoportosítását. Az 5. gárda-harckocsihadsereg azt a feladatot kapta, hogy miután a 48. hadsereg sávjában bevetették az áttörésbe, a Mlawa-Lidzbark irányban támadjon. A gyorsanmozgó magasabbegységeknek elrendelték, hogy legyenek készen az áttörésbe való bevetésre a hadsereg sávjaiban, és fejlesszék tovább sikerüket a föirányban. A 3. gárda-lovashadtestet a 3. hadsereg, a 8. gépesített hadtestet a 48. hadsereg, a 8. gárda-harckocsihadtestet pedig a 2. csapásmérö hadsereg sávjában szándékoztak bevetni az áttörésbe. Azt tervezték, hogy a front csapásmérö csoportosításának a Mazuri-tavak felöl való biztosítása, és az áttörés szakaszának kiszélesítése végett a hadmüvelet második napján Myszyniec irányában bevetik az áttörésbe a 49. hadsereget. A 65. és a 70. hadseregnek a serocki hídföböl támadva 10 kilométeres szakaszon kellett áttörnie az ellenség védelmét. A 65. hadsereg támadási sávjában az 1. gárda-harckocsihadtestet tervezték bevetni az áttörésbe. Az áttörési szakasz déli irányból való kiszélesítése és az 1. Belorusz Front jobbszárnyhadseregével való együttmüködés végett a 70. hadseregnek eröi egy részével délnyugati irányban kellett csapást mérnie, s északról megkerülve Modlint, át kellett kelnie a Visztulán. A front jobbszárnyán levö 50. hadsereg szilárd védelemre rendezkedett be az Augustówi-csatorna és a Bobr folyó mentén. A front tartalékában két lövészhadosztály és három páncéltörö tüzérdandár volt. Az elönyomulás ütemét az ellenséges fövédööv áttörésekor napi 10-12 kilométerben, a továbbiakban pedig 15 kilométerben határozták meg. A 4. légi hadsereg parancsot kapott, hogy a vadász légierövel oltalmazza a saját csapatok harcrendjét, a támadást megelözö éjszaka hajtson végre legalább 1000 felszállást, s merítse ki az ellenség élöeröit, semmisítse meg a peremvonalban levö tüzfészkeket, zavarja a törzsek munkáját, és ellenörizze a közlekedést az utakon és a vasútvonalakon. A hadmüvelet elsö napján a front légierejének a 48. hadsereg és a 2. csapásmérö hadsereg sávjában kellett föeröit alkalmaznia. A gyorsanmozgó magasabbegységeket bevetésüktöl kezdve a csatarepülö-eröknek kellett kísérniük. A front hadmüveleti elgondolása tehát az volt, hogy két irányban töri át az ellenség védelmét, megsemmisíti a przasnysz-mlawai csoportosítást, és a föcsapást északnyugati irányban, Marienburgnak mérve megkerüli és elvágja az egész keletporosz csoportosítást Németország központi körzeteitöl. Tervbe vették, hogy bekerítik az ellenség kisebb csoportjait: az egyiket Pultusk körzetében, a 2. csapásmérö hadsereg és a 65. hadsereg belsö szárnyaival, a másikat pedig a modlini eröd körzetében a 70. hadsereg eröivel, az 1. Belorusz Front 47. hadseregének közremüködésével. A 2. Belorusz Frontnak kedvezöbb körülmények között kellett támadnia, mint a 3. Belorusz Front csapatainak. A 2. Belorusz Front csapatainak megfelelö hadmüveleti hídföik voltak a Narew és a Nyugati-Bug jobb partján. A front müködési sávjában a védelmi rendszer, valamint a német fasiszta csapatok csoportosítása gyengébb volt, mint a 3. Belorusz Front támadási sávjában. A legfontosabb megerödített körleteket a lötzenit és az allensteinit a csapatok délröl megkerülhették, a mlawai megerödített körlet pedig, amely a szovjet csapatok föcsoportosításának útjába esett, nem volt túl erös. A gyorsanmozgó (harckocsi-, gépesített és lovas-) magasabbegységek nagy száma megkönnyítette a csapatoknak a feladat végrehajtását. A 3. Belorusz Front parancsnoka elhatározta, hogy egymást követöen zúzza szét az ellenség eröit. A támadó csapatoknak elöször a Nyeman bal partján müködö tilsiti csoportosítást kellett megsemmisíteniük, és el kellett érniük a Tilsit-Insterburg vonalat, majd az insterburgi csoportosítást kellett szétzúzniuk, és a Wehlau-Königsberg irányban kellett továbbfejleszteniük a támadást. Úgy vélték, hogy ezt a feladatot csak úgy lehet megoldani, ha szilárd helyzetet teremtenek a front csapásmérö csoportosításának balszárnyán, Darkehmen körzetében, ahonnan a Mazuri-tavak mögött elhelyezkedö ellenséges tartalékok ellencsapását várni lehetett. Az ellenség védelmét Gumbinnentöl északra 24 kilométeres szakaszon a 39., az 5., és a 28. hadsereg eröivel szándékoztak áttörni. A második lépcsöbe a 11. gárdahadsereget jelölték ki, amely azt a feladatot kapta, hogy az 5. és a 28. hadsereg csapatait követve, a hadmüvelet ötödik napján reggel az Inster folyó mentén lépjen be az ütközetbe, s a front tartalékában levö 1. harckocsi-hadsereggel együttmüködésben mérjen lendületes csapást Wehlau irányába, eröi egy részével pedig a 28. hadsereggel együttmüködésben foglalja el Insterburgot. A 2. gárda-harckocsihadtestet a hadmüvelet második napján reggel az 5. hadsereg támadási sávjában tervezték bevetni az áttörésbe. A 2. gárdahadseregnek a hadmüvelet harmadik napján kellett támadásba átmennie, kihasználva az ellenség védelmének a jobb szomszéd 28. hadsereg által történt áttörését. A 31. hadsereg, amely a front balszárnyán, a Mazuri-tavaktól keletre müködött, azt a feladatot kapta, hogy foglaljon szilárd védelmet, és legyen kész a támadásra a csapásmérö csoportosítás sikere esetén. A támadás átlagos napi ütemét az ellenség védelmének áttörésekor a harcászati mélységben tíz kilométerre, a hadmüveleti mélységben pedig 12-15 kilométerre tervezték. Az 1. légi hadsereg parancsot kapott, hogy támogassa az 5. hadsereg támadását, és jelöljön ki egy-egy csatarepülö-hadosztályt a 28. és 39. hadsereggel való együttmüködésre. A második lépcsöben levö hadsereg harcát, ütközetbe vetése után, ugyancsak támogatnia kellett. Emellett a légierönek bombáznia kellett az ellenséges védelem mélységében levö raktárakat, az ellátó állomásokat és a repülötér-csomópontokat. Az ellenséges tartalékok megjelenésekor a légi hadsereg magasabbegységeinek meg kellett semmisíteniük az ellenség élöeröit és technikai eszközeit. A 3. Belorusz Front csapatainak tehát egyetlen, mély frontális csapást kellett mérniük Königsberg irányában, le kellett küzdeniük az ilmenhorsti és heilsbergi megerödített körleteket, rohammal be kellett venniük Königsberg erödjét, és a 2. Belorusz Front csapataival együtt be kellett fejezniük az ellenség kelet-poroszországi csoportosításának megsemmisítését. Ugyanakkor tervbe vették az ellenséges csoportosítások bekerítését és megsemmisítését Tilsit körzetében a 43. és a 39. hadsereggel, valamint az 5. hadsereg eröinek egy részével, továbbá Insterburg körzetében a 11. gárdahadsereg és a 28. hadsereg belsö szárnyainak magasabbegységeivel. Mindkét front hadseregeinek hadmüveleti felépítése egylépcsös volt, egy-egy lövészhadosztállyal a frontparancsnokok tartalékában. A lövészhadtestek, hadosztályok és ezredek azonban két lépcsöben építették fel harcrendjüket. Eredeti hadmüveleti felépítése volt a 49. hadseregnek; egy hadteste széles arcvonalon az elsö lépcsöben, két hadteste pedig a második lépcsöben a balszárnyon, az áttörési szakasz közelében helyezkedett el. A hadseregnek ez a felépítése lehetövé tette, hogy föeröit a front második lépcsöjeként használják fel. A csapatok harcrendjének mély felépítése teljesen megfelelt a kialakult helyzetnek, s biztosítania kellett az ellenség védelmének áttörését és a támadás továbbfejlesztését a mélységben. A frontok másfél hónapig készültek a küszöbönálló támadásra. Ezalatt átcsoportosították eröiket. A csapásmérö csoportosítások támadási sávját csökkentették, hogy növeljék a csapatok sürüségét. A támadás meglepésszerüségének biztosítására a csapatokat éjjel és borús idöben összpontosították és mozgatták, s különbözö álcázási rendszabályokat alkalmaztak. A támadás kezdetére a föcsapások irányában rendkívül erös csoportosításokat hoztak létre. A 2. Belorusz Front csapatai az áttörési szakaszokon élöeröben ötszörösen, tüzérségben hét-nyolcszorosan, harckocsikban pedig kilencszeresen múlták felül a német fasiszta hadseregeket. Az ellenséges védelem sikeres áttörése végett itt összpontosították a front harckocsijainak 88,7 százalékát. Az arcvonal egy kilométeres szakaszára 70 harckocsi és rohamlövegjutott (átlagos hadmüveleti sürüség). Az önálló rohamlövegezredek a gyalogság harcrendjében nyomultak elöre s közvetlenül támogatták a gyalogság harcát. A 3. Belorusz Front csapatai az áttörés szakaszán élöeröben ötszörösen, tüzérségben nyolcszorosan, harckocsikban pedig hétszeresen múlták felül az ellenséget. Itt összpontosították a front összes lövészhadosztályának 50 százalékát, tüzérségének 77 százalékát, harckocsijának és rohamlövegének pedig 80 százalékát. A harckocsik és rohamlövegek hadmüveleti sürüsége arcvonal-kilométerenként ötvenet tett ki. A 2. Belorusz Frontnál a tüzérségi sürüség az áttörési szakaszokon arcvonalkilométerenként 180-300, a 3. Belorusz Frontnál pedig 160-290 löveg és aknavetö volt. A tüzérség azt a fö feladatot kapta, hogy biztosítsa a védelem harcászati mélységének áttörését, és kísérje a gyalogságot az egész hadmüvelet folyamán. Tervbe vették, hogy amint a csapatok megkezdik az üldözést, a nehéztüzérséget átadják a hadseregek tartalékába, hogy a következö megerödített terepszakasz áttörésénél felhasználhassák. Az ellenség fövédöövének áttörése céljából az egységeknél és a magasabbegységeknél ezred-, hadosztályés hadtest-tüzércsoportokat hoztak létre. Ezenkívül a hadseregeknél távolharc-, romboló és reaktív tüzércsoportok müködtek. A 3. Belorusz Frontnál front távolharc-tüzércsoportot szerveztek, amely a front tüzérparancsnokának vezetésével az egész csapásmérö csoportosítás érdekében hajtott végre feladatokat. E csoportra hárult az ellenséges tartalékok, valamint a mélységben levö vasúti csomópontok, törzsek és más objektumok megsemmisítése. A roham tüzérségi elökészítésének idötartamát a 3. Belorusz Frontnál 1 óra 45 percben, a 2. Belorusz Frontnál pedig 85 percben határozták meg. A hadmüveletre négy-öt löszer javadalmazást utaltak ki, ami a két frontnál 9 millió különbözö ürméretü lövedéket és aknát tett ki, s ennek kiszállításához mintegy 60 ezer másfél tonnás tehergépkocsira volt szükség. A harc elsö napján a tüzérség két javadalmazás löszert használhatott fel. Az ellenség erösen megerödített védelmének áttörésénél nagy jelentösége volt a légierönek. Reá hárult az ellenség tartalékainak megsemmisítése, az ellenséges csapatok vezetésének megzavarása, a gyorscsapatok áttörésbe való bevetésének biztosítása, a támadó csapatok megbízható oltalmazása a levegöböl, valamint a légi felderítés. A légi elökészítést a támadást megelözö éjszaka tervezték végrehajtani, a 18. légi hadsereg magasabbegységeinek bevonásával. A müszaki csapatok azt a feladatot kapták, hogy derítsék fel az ellenség müszaki zárait és akadályait, biztosítsák valamennyi fegyvernem csapatainak áthaladását az aknamezökön a peremvonal elött és a védelem mélységében, segítsék a csapatokat a nehezen járható terepszakaszok gyors leküzdésében, és biztosítsák a folyókon való átkelést. E feladatok végrehajtására a 254. müszaki-utász zászlóaljat, és a pontonoshidász-csapatokat jelölték ki. A müszaki eszközök zömét az áttörési szakaszokon összpontosították. A müszaki csapatok szüntelenül figyelték az ellenséget, hidrotechnikai felderítést végeztek, átjárókat nyitottak az aknamezökön, és az ellenség más akadályain. Valamennyi fegyvernem csapatai berendezték a Narew jobb partján a megindulási körleteket a támadáshoz. A hadmüvelet kezdetére a Narewen 25, a Nyugati-Bugon három hidat építettek. Ez lehetövé tette, hogy idejében összpontosítsák a csapatokat a hídfökben a támadásra. A 3. Belorusz Frontnál az összes terepszakaszt beleszámítva, 1767 kilométernyi lövészárkot és 404 kilométer összekötö árkot ástak ki, berendeztek 2058 parancsnoki harcálláspontot és figyelöpontot, 10429 fedezéket és földfedezéket építettek, és 283 kilométer drótakadályt telepítettek. A hadmüvelet sikeres müszaki biztosítása csökkentette a szovjet csapatok veszteségét, és megkönnyítette számukra az ellenséges védelem áttörését. A hadmüvelet elökészítésének idöszakában a csapatoknál kiképzés folyt. Az egységek és magasabbegységek gyakorolták az elöre berendezett védelem és a megerödített körletek áttörését, a nagy folyókon való átkelést és az ellenség ellencsapásainak elhárítását. Különleges figyelmet fordítottak a rohamzászlóaljak kiképzésére, amelyeknek a feladata a megerödített körletek állásainak áttörése és az erödítmények leküzdése volt. Jelentös munka folyt a küszöbönálló hadmüvelet egészségügyi elökészítésére. Január közepére a frontoknál sok kórházat és nagyszámú sebesültszállító eszközt készítettek elö. A 3. Belorusz Front minden hadseregének 15-19 kórháza volt 37 100 ággyal. Ezenkívül a front egészségügyi csoportfönökségének 105 kórház (61 400 ágy) tartozott a közvetlen alárendeltségébe. A 2. Belorusz Front törzsének 58 kórház állt rendelkezésére 31 700 ággyal, a hadseregeknek pedig 135 kórház, 50 100 ágygyal. Egyik frontnak sem volt azonban elegendö gyógyintézeti tartaléka. A nagy erök bevonása a hadmüveletbe, a hadmüvelet nagy térbeli kiterjedése, a harctevékenység körzetének nagy távolsága az ország fö gazdasági központjaitól, és a ritka vasúti, illetve úthálózat a csapatok között nagyon megnehezítette a csapathadtáp munkáját és az anyagi-technikai biztosítás megszervezését. Ennek ellenére a szovjet csapatok a hadmüvelet kezdetére elegendö löszert, élelmet, takarmányt, technikai felszerelést és építöanyagot kaptak. Csupán üzemanyagban és néhány fajta élelmiszerben mutatkozott hiány. A hadmüvelet elökészítésének idöszakában a 2. és a 3. Belorusz Front parancsnokai, politikai szervei, pártés Komszomol-szervezetei széles körü pártpolitikai munkát végeztek, hogy biztosítsák a magas fokú támadó szellemet, megszilárdítsák a katonák politikai és erkölcsi állapotát és fegyelmét, valamint fokozzák az éberséget. A 3. Belorusz Front csapatainak végig ellenséges területen, a 2. Belorusz Front csapatainak pedig kezdetben a baráti Lengyelország földjén, majd pedig Kelet-Poroszországban kellett müködniük. A parancsnokok és a politikai munkások megmagyarázták a Vörös Hadsereg katonáinak, hogyan kell a helyes viszonyt kialakítani a német és a lengyel lakossággal, hogyan kell megértetni a néppel a Lengyelországban elönyomuló és Kelet-Poroszország területére lépö Vörös Hadsereg céljait. Figyelembe véve a hazánk határain túl folytatott harctevékenység sajátosságait, a politikai szervek, a pártés Komszomol-szervezetek nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a szovjet hazafiságra és a nemzeti büszkeség érzésére neveljék a katonákat. A támadás elött megerösítették a politikai szerveket. A hadosztályok, hadtestek és hadseregek politikai osztályainál a parancsnokság politikai munkásokból tartalékot hozott létre. A hátországi csapatoktól és tartalékoktól a harcoló alegységek, különösen a lövészés géppuskás századok pártés Komszomol-szervezeteihez helyezték át a legjobb kommunistákat és komszomolistákat. A 3. Belorusz Front 28. hadseregének harcoló alegységeihez például több, mint 300 kommunistát irányítottak a hátországi szervezetektöl. A 2. és a 3. Belorusz Front csapatainál a személyi állománynak csaknem a felét kommunisták és komszomolisták tették ki. A 28. hadseregnél a támadás elött hat héttel a pártés Komszomol-szervezetek létszáma az új belépések következtében 25-30 százalékkal emelkedett. A 2. Belorusz Front 2. csapásmérö hadseregének 372. lövészhadosztályánál a pártszervezetekhez egy hónap alatt 1583 tagjelölt-felvételi kérelem érkezett. A hadosztályok és dandárok politikai osztályainak vezetöi az elöretolt állásokban levö alegységeknél felvett kommunistáknak a helyszínen adták át a tagsági könyveket. A támadásra való elökészület idöszakában különös figyelmet fordítottak azokra az alegységekre, amelyekhez személyi utánpótlás érkezett. A politikai munkások, a párt és Komszomol-szervezetek, valamint a tapasztalt katonák, tiszthelyettesek és tisztek segítették a fiatal harcosokat a támadásban szerzett élenjáró tapasztalatok, valamint a fegyverek és a harci technikai eszközök kezelésének elsajátításában. Az újoncokkal való foglalkozás során a parancsnokoknak és politikai munkásoknak nagy nehézségekkel kellett megküzdeniük, mert az újonnan behívottak összetétele igen vegyes volt, és sok tekintetben különböztek az idösebb katonáktól. A 2. Belorusz Frontnál például, a támadás megkezdésekor 53 ezer olyan ember volt, akiket a német fasiszta megszállás alól felszabadított területekröl hívtak be a hadseregbe, több mint 10 ezren szabadultak német fogságból, 39 ezren a kórházakból, 20 ezren pedig a hátországi alakulatoktól és intézményektöl érkeztek a csapatokhoz. Ezeket a harcosokat egybe kellett kovácsolni, meg kellett tanítani öket a katonai mesterségre, és valamennyiükben kiváló harci és erkölcsi tulajdonságokat kellett kialakítani. A csapatoknál folyó pártpolitikai munka egyik legfontosabb feladata továbbra is a hitlerista megszállók elleni izzó gyülöletre való nevelés maradt. A parancsnokok és a politikai munkások jól tudták, hogy nem lehet legyözni az ellenséget, ha nem tanulják meg gyülölni teljes lelkükböl. A röplapok és az újságok leírták, hogy milyen gaztetteket követtek el a hitlerista hódítók szovjet és lengyel földön. Sok katona családja szenvedett a német fasiszta megszállás alatt. A 11. gárdahadsereg kötelékébe tartozó 83. gárda-lövészhadosztály 252. gárda-lövészezredénél 158 olyan katona és tiszt szolgált, akinek a fasiszták megölték és halálra kínozták a legközelebbi hozzátartozóit, 56 katonának a családját kényszermunkára hajtották Németországba, 162-nek a családja hajlék nélkül maradt, 293 katona családjának pedig a hitleristák kirabolták a házát és elhajtották a jószágát. Harag és gyülölet töltötte el a katonák szívét, amikor megtekintették a litván, kelet-poroszországi és lengyel területeken levö volt hitlerista haláltáborokat, vagy amikor a fasiszta rabság alól felszabadult szovjet polgárok elbeszéléseit hallgatták. Széles körben népszerüsítették a harcosok között Jurij Szmirnov halhatatlan höstettét, aki a 11. gárdahadsereg állományába tartozó 26. gárda-lövészhadosztály 77. gárda-lövészezredének egyszerü gárdistája volt, s akit halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. E gárdaezred harcosai és tisztjei nagy tisztelettel fogadták Szmirnovát, a hös édesanyját, amikor az arcvonalba érkezett. Tiszteletére az ezred alegységei Mehlkehmen német városban díszszemlét tartottak. A gárdistákhoz fordulva Maria Fjodorovna kijelentette: "A frontra, az én Jurijom bajtársaihoz jövet, nem éreztem magam egyedül. Minden nappal, minden találkozással egyre jobban megerösödött bennem a gondolat, hogy a baráti katonai család az én családom, és minden katona az én fiam . . . Voltam a német földön, és megátkoztam ezt a földet és a németeket, akik megölték a fiamat. Kérlek titeket, fiaim, menjetek elöre és üzzétek, üssétek a németeket, bosszuljatok meg rajtuk minden gaztettet . . ." Szmirnovának a fronton tett látogatásáról hírt adott a Vörös Hadsereg több újságja. A magasabbegységek politikai szervei hatékony munkát fejtettek ki az ellenséges csapatok erkölcsi szellemének aláásására is. E célból az ellenség elhelyezési körleteiben röplapokat szórtak, amelyek a további ellenállás értelmetlenségéröl szóltak. Az arcvonal közelében hatalmas hangszórókat helyeztek el, és német nyelven ismertették a Vörös Hadsereg ragyogó gyözelmeit; hangsúlyozták, hogy Németország veresége elkerülhetetlen, és haszontalan a további ellenállás. Az ellenséges csapatok elhelyezési körleteibe nemcsak szovjet embereket küldtek át, hanem antifasiszta német hadifoglyokat is. A roham elötti éjjel a pártés a Komszomol-szervezök számára értekezletet tartottak, s megmagyarázták nekik a harcfeladatokat és gyors végrehajtásuk módját. Közvetlenül a harc megkezdése elött a politikai munkások felolvasták a frontok és hadseregek haditanácsainak valamennyi katonához és tiszthez intézett felhívását. A 2. Belorusz Front haditanácsának felhívása a többi között így hangzott: "Kedves elvtársak! Harcostársaink! A Szovjetunió hü fiai! Vöröskatonák, tiszthelyettesek, tisztek, tábornokok!... Eljött az ideje, hogy végleg leszámoljunk hazánk leggonoszabb ellenségével, a német fasiszta hódítókkal, minden rémtettükért és gaztettükért, népünk szenvedéseiért és gyötrelmeiért, apáink, anyáink, asszonyaink és gyermekeink véréért és könnyeiért, a szovjet városok és falvak megsemmisítéséért és kirablásáért . . . Ebben a döntö órában nagy szovjet népünk, hazánk és szeretett pártunk felhív benneteket, hogy becsülettel teljesítsétek katonai kötelességteket. Abba az egyetlen kívánságba egyesítsük az ellenséggel szembeni gyülöletünk egész erejét, hogy szétzúzzuk a német hódítókat. Új hatalmas csapással gyorsítsuk meg az ellenség pusztulását! Harci kiáltástok mától fogva csak ez legyen: ŻElöre, az ellenség szétverésére! Elöre, Berlinig!®" 3. Az ellenség kelet poroszországi csoportosításának részekre szakítása A harc Kelet-Poroszországért január 13-án, a 3. Belorusz Front támadásával kezdödött, és 1945. április 26-ig tartott. A kelet-poroszországi hadmüvelet elsö szakaszában, január 13-tól február 9-ig, a 2. és a 3. Belorusz Front vett részt. Január 14-én a 2. Belorusz Front föeröi támadásba mentek át a mlawai irányban. A sürü köd és a hóesés a front egész sávjában 150-200 méterre korlátozta a látást, és megnehezítette a légierö alkalmazását. Ezért a légi elökészítés elmaradt, és a tüzérségre hárult az egész felelösség az áttörés biztosításáért. A roham tüzérségi elökészítése a 2. Belorusz Front csapásmérö csoportosításának minden hadseregénél egy idöben, reggel 10 órakor kezdödött. A tüzérség és az aknavetök tizenöt perces tüzcsapása után az elsö lépcsöben támadó hadosztályok elörevetett zászlóaljai a rózani hídföböl megrohamozták az ellenséget. Gyorsan leküzdötték az aknamezöket és drótakadályokat, és megkezdték a harcot az elsö állásért. Tekintettel az elörevetett zászlóaljak sikeres tevékenységére, a tüzérségi elökészítést a tervezett idönél hamarabb befejezték, és a tüzérség áthelyezte tüzét a mélységbe. Támadásba mentek át a csapásmérö csoportosítás föeröi is. A 70. és a 65. hadsereg müködési sávjában, valamint a 2. csapásmérö hadsereg jobbszárnyán az elörevetett zászlóaljakat az ellenség puskaés géppuskatüzzel megállította. Ezért itt, az eredeti tervnek megfelelöen, 85 perces tüzérségi elökészítést hajtottak végre. A harc elsö óráiban a német fasiszta csapatok ellenállása jelentéktelen volt, késöbb azonban ádáz ellenállásba kezdtek. Az ellenséges tüzérség, rohamlövegek, géppuskák és páncélöklök tüze egyre fokozódott. A közeli harcászati tartalékok bevetésével a hitleristák ellenlökéseket indítottak harckocsikkal és rohamlövegekkel támogatott gyalogszakasz és század erövel. A harc mind elkeseredettebbé vált. A szovjet katonák nagy lelkesedést, bátorságot és merészséget tanúsítva egymásután tisztították meg a támpontokat és árkokat. Különösen elszántan müködtek a rohamzászlóaljak, amelyeket jól kiképeztek a megerödített körletben való harcra. A szovjet csapatok két oldalról megkerülték, majd bekerítették és megsemmisítették a támpontokban elhelyezett alegységeket. A 2. csapásmérö hadsereg csapatai Fegyunyinszkij vezérezredes parancsnoksága alatt 3-6 kilométer tért nyertek. Gorbatov vezérezredes 3. hadseregének és Guszev altábornagy 48. hadseregének csapatai harcolva 5-6 kilométert nyomultak elöre. A front csapásmérö csoportosításának többi hadseregei is hasonló sikert értek el. A 4. légi hadsereg, tekintettel a rossz idöjárási viszonyokra, egész nap nem folytatott harctevékenységet. A 2. német hadsereg parancsnoka arra törekedett, hogy mindenáron megállítsa a szovjet csapatok támadását, és megtartsa a fövédöövet. Ezért parancsot adott, hogy vessenek be minden hadosztályés hadtesttartalékot, valamint a különleges alakulatokat is vessék harcba, s vonják elöre az arcvonalba a hadseregtartalékot. Január 15-én a "Közép" hadseregcsoport parancsnoksága a rózani irányban bevetette a tartalékait: a "Grossdeutschland" gépesített hadosztályt, a 7. páncéloshadosztályt, egy nehéz (Tigris típusú harckocsikkal felszerelt) harckocsi-zászlóaljat, egy harckocsivadász-zászlóaljat, egy nehézaknavetö zászlóaljat és sok más csapatot. A 2. Belorusz Front elönyomulása meglassult, söt néhány szakaszon meg is szünt. A német fasiszta föparancsnokság úgy vélte, hogy hosszú idöre megállította a szovjet csapatokat, ezért parancsot adott, hogy a "Grossdeutschland" páncéloshadtestet Kelet-Poroszországból Lódz körzetébe csoportosítsák át azzal a céllal, hogy megállítsák az 1. Belorusz Front támadását. Ebben a helyzetben Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja, elhatározta, hogy az ellenséges védelem harcászati mélységének teljes áttörése végett ütközetbe veti a harckocsihadtesteket. A 2. csapásmérö hadsereg támadási sávjában bevetették Popov altábornagy 8. gárda-harckocsihadtestét, a 65. hadsereg sávjában pedig a Panov vezérörnagy vezette 1. gárda-harckocsihadtestet. A harckocsi-magasabbegységek és csapatok, együttmüködve a gyalogsággal, sikeresen elhárították az ellenség összes ellenlökését, és 5-6 kilométert nyomultak elöre; befejezték a fövédööv áttörését, és két oldalról átkarolták a pultuski csoportosítást. A bekerítés veszélye miatt az ellenség csaknem minden harci technikai eszközét a harcmezön hagyva visszavonult a második védöövbe. A mlawai irány fontosságát szem elött tartva a hitlerista föparancsnokság a 2. német hadsereget a föparancsnokság tartalékából a 23. és a 83. gyalogoshadosztállyal, valamint a 18. gépesített hadosztállyal erösítette meg. Ezzel egyidejüleg elhatározta, hogy Kurlandból sürgösen átdob két gyalogoshadosztályt és egy páncéloshadosztályt Kelet-Poroszországba. A 2. német hadsereg a kapott megerösítéssel mindent elkövetett, hogy feltartóztassa a 2. Belorusz Front csapatainak támadását. Miután az idöjárás megjavult, január 16-án a 4. légi hadsereg Versinyin repülö vezérezredes parancsnoksága alatt megkezdte az aktív tevékenységet. A légierö csapásai elösegítették a földi csapatok sikeres elönyomulását. A légi hadsereg egyetlen nap több, mint 2500 felszállást hajtott végre, és 1800 tonna bombát dobott az ellenség harcrendjeire. Az 5. bombázórepülö-hadtest, amelynek Boriszenko repülö vezérörnagy volt a parancsnoka, megsemmisítette az ellenség csapatait és technikai eszközeit Przasnysz, Mlawa és Ciechanów körzetében. A csatarepülök szorosan együttmüködtek a harckocsiés lövész-magasabbegységekkel, s megsemmisítették a fasiszta csapatokat és technikai eszközeiket a harcmezön. Hetman repülö vezérörnagy 230. csatarepülö-hadosztálya csapásokat mért az ellenlökéseket végrehajtó ellenséges erökre a 3. hadsereg sávjában. A légierö támogatásával a szovjet csapatok visszaverték az ellenség valamennyi ellenlökését, és befejezték a védelem egész harcászati mélységének áttörését. A harc éjjel sem szünetelt. A hitlerista parancsnokság két gépesített és egy páncéloshadosztályból sietve erös csoportosítást hozott létre. De a helyzetet nem sikerült megváltoztatnia. A szovjet csapatok nyomása alatt ezek is visszavonultak a védelem mélységébe. Január 16-án a siker továbbfejlesztése végett a mlawai irányban, a 48. hadsereg támadási sávjában bevetették az áttörésbe a 8. gépesített hadtestet, január 17-én pedig Volszkij 5. gárda-harckocsihadseregét. Január 19-én a harckocsi-hadsereg, a lövész-m

agasabbegységekkel együttmüködésben szétverte a szemben álló ellenséges csapatokat, és megkezdte üldözésüket. A szovjet csapatok menetböl leküzdve a mlawai megerödített körlet több állását, rohammal elfoglalták Ciechanówot, Przasnyszt és Mlawát. A Dzialdowka folyón való átkelés elökészítésekor a lengyel Kozel falu lakosai önként a folyóhoz szállították meglevö építöanyagaikat, majd késöbb segítettek a szovjet csapatoknak a hídépítésben. A ciechanówi állomáson a támadó csapatok birtokukba vettek egy vasúti szerelvényt, a Németországból szállított 20 darab kijavított harckocsival és rohamlöveggel együtt. Ebben az idöben a 49. hadsereg, Grisin altábornagy parancsnoksága alatt megfeszített harcot vívott az áttörés északi irányban való kiszélesítéséért. Sikeresen fejlödött a serocki hídföböl indított támadás is. A 65. hadsereg csapatai, Batov vezérezredes parancsnoksága alatt, az 1. gárda-harckocsihadtesttel együttmüködésben elfoglalták Nasielsk és Plónsk ellenséges támpontokat. A 70. hadsereg, Popov vezérezredes parancsnoksága alatt megkerülte s `rohammal bevette Modlin várost és az erödöt. Itt a szovjet csapatok megtalálták a hitlerista haláltábort, ahol a fasiszták több mint 25 ezer lengyelt gyilkoltak meg és égettek el. Dzialdowóban a Vörös Hadsereg csapatai kiszabadítottak a fasiszták rabságából 15 ezer szovjet polgárt. A volt foglyok elbeszélései a hitlerista hóhérok gonosztetteiröl izzó gyülöletet keltettek a harcosokban a német fasiszta hódítókkal szemben. Ebben az idöben az 1. Belorusz Front jobbszárnycsapatai szétzúzták az ellenség varsói csoportosítását, felszabadították Varsót, és elönyomultak a Bzura folyóhoz, szilárdan biztosítva a 2. Belorusz Front balszárnyát. Január 19-én reggel a 2. Belorusz Front csapatai 110 kilométeres sávban (Ostrolkától Modlinig) áttörték az ellenség védelmét, és 60 kilométert nyomultak elöre a mlawa-elbingi irányban, (támadásuk átlagos napi üteme elérte a 12 kilométert). A harcok folyamán a front csapásmérö csoportosítása teljesen elfoglalta a mlawai megerödített körletet, birtokba vett sok erös védelmi csomópontot és több mint ezer lakott helységet. A 3. Belorusz Front támadása szintén kedvezötlen idöjárási viszonyok között folyt (száraz hideg, öszszefüggö, alacsony felhözet, sürü köd). A támadás elötti éjjel az 1. légi hadsereg bombázói megsemmisítették az ellenség csapatait és technikai eszközeit a föcsapás irányában. Ezzel egyidejüleg a 6. gárdabombázóhadosztály repülöi, Guszev ezredes parancsnoksága alatt egyenkénti repüléssel az ellenséges peremvonal felett szállva motorzajjal álcázták a saját harckocsik elönyomulását a megindulási állásokba. A rossz látási viszonyok korlátozták a légierö harctevékenységét, csökkentették a tüzérség és harckocsik felhasználásának lehetöségét, megnehezítették a csapatok vezetését és együttmüködését, és szinte teljesen lehetetlenné tették az ellenség figyelését. A front csapásmérö csoportosítása a tervnek megfelelöen ment át támadásba. Reggel 6 órakor az elörevetett zászlóaljak megkezdték sikeres tevékenységüket. Gyorsan leküzdötték a müszaki zárakat, és betörve az ellenség peremvonalába megállapították, hogy a védök föeröiket az elsö árokból a második és harmadik árokba vonták vissza. A felderítési adatok alapján helyesbítették a tüzérségi elökészítés tervét. A front csapásmérö csoportosítása támadásának tüzérségi elökészítése 9 órától 11 óráig tartott. A tüzérség két óra alatt nagy mennyiségü löszert használt fel : csupán az 5. hadseregnél az elsö tüzcsapás minden egyes percében átlag 6870 különbözö ürméretü lövedéket lött ki, az egész tüzérségi elökészítés folyamán pedig mintegy 117100-at. A front tüzérségének tüze azonban mivel a figyelés lehetetlen volt nem bizonyult elég hatásosnak. Az ellenség élöeröinek és tüzfegyvereinek azt a részét, amely jól volt fedezve, a szovjet tüzérség nem fogta le. A tüzérségi elökészítés befejezése után a lövész alegységek és a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsik a tüzérség és az aknavetök tüzének oltalma alatt rohamra indultak. A csapatok leküzdötték a drótakadályokat, az aknamezöket és más müszaki zárakat, megsemmisítették a peremvonalban elhelyezett tüzfészkeket, s csaknem mindenütt birtokba vették az elsö árkot. De az elsö állás második és harmadik árka elött a támadó csapatok a 3. német páncéloshadsereg és a 4. német hadsereg csapatainak szervezett ellenállásába ütköztek. Véres harcok bontakoztak ki. Mivel a légierö nem tudta támogatni a csapatokat, a tüzérség tüze pedig csak kevéssé volt hatékony, a támadóharc egész súlyát lényegében a gyalogság viselte. A front csapásmérö csoportosítása nehezen küzdötte le az ellenség ellenállását, és lassan nyomult elöre. A német fasiszta csapatok, az elökészített védelmi létesítmények rendszerére támaszkodva arra törekedtek, hogy minden árokszakaszt, támpontot, épületet és magaslatot megtartsanak. A déli órákban a hitleristák a gyalogezredek második lépcsöit harcba vetve és elörevonva a hadosztálytartalékokat, fokozták ellenállásukat. Az ellenség gyalogsága és páncélosai tüzérségi és géppuskatüz, valamint rohamlövegek és páncélöklök tüzének támogatásával az arcvonal több szakaszán ellenlökést hajtottak végre. A támadás elsö napján a front csapásmérö csoportosítása, mely mintegy 300 kilométeres sávban müködött, 2-7 kilométer mélyen ékelödött be az ellenséges védelembe. A legnagyobb sikert a 28. hadsereg kötelékébe tartozó 96. gárda-lövészhadosztály (parancsnoka Kuznyecov vezérörnagy) és 54. lövészhadosztály (parancsnoka Danyilov vezérörnagy) érte el. A nap végéig ezek a magasabbegységek 5-7 kilométert nyomultak elöre; bátran és lendületesen megkerülték, bekerítették, majd megsemmisítették a támpontokat és védelmi csomópontokat, vagy foglyul ejtették az ott elhelyezett ellenséges alegységeket. Különösen ügyesen és határozottan müködtek a rohamcsoportok. A többi irányban nem volt jelentös az elönyomulás. Az ellenség fövédöövét nem sikerült áttörni. A 3. német páncéloshadsereg parancsnoksága, miután megállapította a szovjet csapatok föcsapásának irányát, január 14-15-én harcba vetette valamennyi tartalékát, és a meg nem támadott arcvonalszakaszokról két gyalogoshadosztályt dobott át az áttörés körzetébe. Kattenau területére a németek egy páncéloshadosztályt irányítottak. A harcok mind elkeseredettebbé váltak. Néhány támpont, mint például Pillkallen és Kattenau, többször is gazdát cserélt. A fasiszták ellenlökéseit visszaverve, a támadó csapatok óriási eröfeszítések árán egymásután foglalták el a védöállásokat. Január 15-én estére a front csapásmérö csoportosítása áttörte a fövédöövet, és 15 kilométer mélyen beékelödött az ellenség védelmébe. Lasdehnen körzetében a szovjet csapatok arcvonala a hitleristák számára veszélyes kiszögellést alkotott. Az ellenséges védelem harcászati mélységének teljes áttörése végett a frontparancsnok parancsára január 16-án a Krilov vezérezredes parancsnoksága alatt álló 5. hadsereg sávjában ütközetbe vetették a 2. gárda-harckocsihadtestet, Burgyejnij altábornagynak, a Szovjetunió hösének parancsnoksága alatt. A hadtestet Hrjukin repülö vezérezredes 1. légi hadseregének föeröi és az 1. Balti Front Papivin repülö ezredes vezette 3. légi hadseregének egy része támogatta. Kihasználva a kedvezöre fordult idöjárást, a légierö e napon 490 felszállást hajtott végre. Az 1. légi hadsereg két, valamint a 3. légi hadsereg három bombázóhadosztálya összpontosított csapást mért az ellenségre. A harckocsihadtest ütközetbe vetése után három órával ugyanezek a hadosztályok egy második csapást is mértek. A légierö közremüködésével a harckocsihadtest sikeresen áttörte a hitleristák második védöövét. A szovjet repülökkel együtt bátran küzdöttek a légi harcokban a "Normandia-Nyeman" 1. önálló vadászrepülö-ezred alegységei. Négy repülögép, a bátor francia pilóta, Jacques André alhadnagy parancsnoksága alatt, Gumbinnentöl északnyugatra húsz német bombázóval találkozott. A francia repülök harcba szálltak az ellenséggel, négy gépet lelöttek, kettöt pedig megrongáltak. A következö napokban a szovjet csapatok lépésröl lépésre szorították vissza az ellenséget Kelet-Poroszország belsejébe. A 3. német páncéloshadsereg nagy veszteségeket szenvedett, és új feltöltést kért. De már minden tartalékot felhasználtak. A hadseregparancsnok elhatározta, hogy az egész lasdehneni kiszögellésben feladja védelmi állásait, s az így felszabadult eröket átdobja a szovjet csapatok föcsapásának irányába. Ljudnyikov altábornagy 39. hadserege, miután megállapította, hogy az ellenség föeröi visszavonulnak, január 17-én megkezdte üldözésüket. Gyorsan megtisztította az ellenségtöl Sillenent, Lasdehnentöl északkeletre átkelt a Sesupe folyón, és a Kurisches-Haíe öböl felé nyomult elöre. A front csapatainak támadását a légierö hatékonyan támogatta. Január 18-án a front csapásmérö csoportosítása változatlanul megfeszített harctevékenységet folytatott. A hitleristák, mint elözöleg, most is elkeseredett ellenállást tanúsítottak és nemegyszer ádáz ellenlökéseket indítottak. Különösen szívós harcok bontakoztak ki az 5. és a 28. hadsereg támadási sávjában. A 28. hadsereg csapatai, Lucsinszkij altábornagy parancsnoksága alatt, miután a nap folyamán az ellenség tíz nagy ellenlökését visszaverték, elfoglaltak több támpontot, és kijutottak Gumbinnen elöterébe. A Gumbinnen megközelítési útjait fedezö Gross-Baitschen támpontért vívott harcokban kitüntette magát a 130. lövészhadosztály 664. lövészezredének 2. zászlóalja. A Gross-Baitschen felé való elönyomulás során az ezred ellen a hitlerista gyalogság és harckocsik ellenlökést hajtottak végre. A fasiszták ugyanis mindenáron meg akarták tartani ezt a támpontot. A föcsapás a 2. zászlóalj 6. századát érte. A századparancsnok súlyosan megsebesült, és a századparancsnokságot Guszev százados, a zászlóaljparancsnok politikai helyettese vette át. Az ellenség következö ellenlökésének megindulásakor Guszev százados "Bosszút állunk parancsnokunk véréért!" felkiáltással rohamra vitte a századot, és személyes példájával magával ragadta a harcosokat. Megtörték a hitleristák ellenállását, elfoglalták Gross-Baitschent, és megkezdték a harcot Gumbinnen elöterében. Itt esett el kézitusában Guszev százados. Halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Tiszteletére a háború után Gumbinnen város nevét Guszevre változtatták. A legnagyobb sikert a 39. hadsereg érte el. A hadsereg támadásának továbbfejlesztésére ütközetbe vetették az 1. harckocsihadtestet, amelynek Butkov altábornagy volt a parancsnoka. A hadsereg lövészcsapatai a harckocsihadtesttel együttmüködve leküzdötték az ilmenhorsti megerödített körletet védö német fasiszta csapatok ellenállását, és 25-30 kilométert nyomultak elöre. Nestonveten körzetében menetböl átkeltek az Inster folyón, átvágták az ellenség tilsiti csoportosítását, és az insterburgi és a déli irányból veszélyeztették Tilsitet. A front légiereje bombázóés csatarepülö-csapásokat mért az ellenség harcrendjeire, csapatösszevonási körleteire, közlekedési vonalaira, és felderítést folytatott a Mazuricsatorna vonaláig. Január 18-án a hitlerista föhadiszállás, Dönitz tengernagy javaslatára elhatározta, hogy Tilsit körzetébe irányít egy 3000 fös tengerészgyalogos-ezredet, megfelelö megerösítö eszközökkel. De már késö volt: egy nappal késöbb Tilsit elesett. A hatnapos, megfeszített harcok eredményeként a 3. Belorusz Front csapatai több, mint 60 kilométer széles sávban (a Nyeman folyótól Stallupönenig) áttörték az ellenség erösen megerödített védelmét a königsbergi irányban, és 40-45 kilométert nyomultak elöre. A támadás folyamán a szovjet csapatok több mint 500 helységet foglaltak el, átvágták a tilsit-gumbinneni müutat, szétzúzták a 26. német fasiszta hadtest csapatait, és súlyos vereséget mértek a 3. páncéloshadsereg tartalékaira. A támadás hat napja alatt a 2. és a 3. Belorusz Front csapatai áttörték a mlawai és ilmenhorsti megerödített körleteket, szétzúztak három német hadosztályt, vereséget mértek a föcsapások irányában müködö több más hadosztályra és a "Közép" hadseregcsoport fö tartalékaira, s arra kényszerítették a hitlerista hadvezetést, hogy Kurlandból három hadosztályt Kelet-Poroszországba dobjon át. A szovjet csapatok sikeres tevékenysége kedvezö körülményeket teremtett az ellenséges csapatok üldözésének megkezdéséhez Marienburg és Königsberg irányában, és a kitüzött feladat gyors végrehajtásához : a tenger eléréséhez és az egész kelet-poroszországi csoportosítás bekerítéséhez. A Vörös Hadsereg kelet-poroszországi és észak-lengyelországi támadása nehéz helyzetbe hozta a hitleristákat. Kezdetben megtiltották a német lakosság elszállítását az arcvonal menti sávból, söt nem is készültek fel erre. "Ez a teljesen indokolatlan lelkesedés írja Butlar néhány hét múltán olyan szenvedéseket hozott a német lakosságra, amelyeket el lehetett volna kerülni." Miután azonban a 3. Belorusz Front döntö támadásba ment át, a német fasiszta hadvezetés és a polgári hatóságok meglepésszerüen elrendelték, hogy Kelet-Poroszország egész lakossága néhány óra alatt távozzék nyugatra. Így tehát maguk a fasiszták teremtettek elviselhetetlen körülményeket a német lakosság számára, és ök voltak a felelösek Kelet-Poroszország lakosságának felesleges szenvedéséért. A goebbelsi propaganda egyre ijesztgette a lakosságot, és olyan rágalmakat terjesztett, hogy a Vörös Hadsereg minden németet ki fog irtani. Felhívásokban, röplapokban és az újságokban Koch parancsára gyártott koholmányokat közöltek, amelyek arról szóltak, hogy a szovjet csapatok Nemensdorf határ menti település egész lakosságát megsemmisítették. Azokat a németeket, akik nem akarták elhagyni otthonukat, a hitleristák árulóknak nyilvánították, és megfenyegették, hogy leszámolnak velük. KeletPoroszország lakossága között pánik tört ki. A keleti körzetekben élök nyugatra igyekezve megpróbáltak a Visztulán túlra és a Samland-félszigetre menekülni. Otthagyták házaikat, ingóságaikat, élelmiszereiket és állataikat. A lakosság elszállítását rosszul szervezték meg. A vasúti szerelvények a menekülökkel menetrend nélkül közlekedtek, gyakran nem a megállapított menetvonalat követték, s holtvágányon sokáig vesztegeltek az állomásokon. A menekülök tömegei elárasztották az utakat, és akadályozták a saját csapatok manövereit. Elbing vasúti csomópontra néhány nap alatt Danzigba igyekvö menekültek százezrei sereglettek össze. A németek zöme Pillauba menekült, vagy a Frisches-Haff öböl partján levö átkelöhelyekre, Rosenberg, Brandenburg és Balga körzetébe. "A kelet-poroszországi városok és falvak kétmilliónyi lakosságának ezrei szekereiken vonultak nyugatra ezekben a nehéz téli hónapokban" írta Lasch tábornok, a königsbergi erök komendánsa. A hitlerista parancsnokság és a helyi hatalmi szervek nemcsak a németeket kényszerítették, hogy költözzenek az ország belsejébe, hanem azokat a szovjet embereket is, akiket eröszakkal hajtottak el kényszermunkára Németországba. Azokat, akik megtagadták, hogy elutazzanak, megverték és eröszakkal a vagonokba terelték. A német fasiszta propaganda azzal ijesztgette a szovjet polgárokat, hogy a szovjet kormány már régen hazaárulóknak tekinti öket, és a Németországból visszatéröket agyonlövik. A szovjet emberek azonban nem hittek ezeknek a hazug állításoknak és minden módon szabotálták a kiürítést: elrejtöztek a pincékben és az erdökben, hogy ott várják meg a Vörös Hadsereg megérkezését. Kelet-Poroszországnak azokban a körzeteiben, amelyeket a szovjet csapatok a támadás elsö napjaiban foglaltak el, csak öregek, asszonyok és gyerekek maradtak. A Vörös Hadsereggel való találkozás óriási hatással volt a német állampolgárokra. Sokan ezt mondták: "Mi azt gondoltuk, hogy rosszul felszerelt, rongyos . . . kimerült és rosszindulatú katonákkal és tisztekkel találkozunk. De másként történt. A Vörös Hadsereg harcosai és tisztjei jól öltözöttek, fiatalok, egészségesek, életvidámak, és nagyon szeretik a gyerekeket. Meglepett bennünket a kiváló fegyverzet és felszerelés bösége." A támadás elsö napjaiban Észak-Lengyelországban a szovjet csapatok alig találtak lakosságot. A fasiszták az arcvonal menti övezetböl elhajtották a lengyeleket nyugatra, azzal az ürüggyel, hogy megmentik öket az orosz légierö támadásaitól és attól, hogy a Vörös Hadsereg kiírtsa öket. A hitleristák, amint bizonyos távolságra elhajtották a lengyeleket az arcvonaltól, kiválogatták a 15-45 éves munkaképes nöket s férfiakat, és védelmi munkára kényszerítették öket. A többieket minden élelmiszer nélkül sorsukra hagyták. A fasiszták visszavonulásuk során fokozták a terrort a lengyelekkel szemben. Egyetlen falu sem volt, ahol a fasiszták ne löttek volna agyon lakosokat. Sierpc város börtönében a szovjet harcosok több mint 100 vadállatian megkínzott ember holttestére bukkantak. De a megszállóknak nem mindenütt sikerült a kényszerkiürítést végrehajtaniuk. A Vörös Hadsereg lendületes támadása Ciechanówtól és Plonsktól nyugatra, megakadályozta, hogy az ellenség elhurcolja e körzetek lakosságát Németországba. A lengyelek mint felszabadítóikat fogadták a szovjet katonákat. A parasztok megvendégelték öket tejjel, kenyérrel, borral és dohánnyal, szívesen közremüködtek az utak és hidak helyreállításában, megmutatták, hol vannak az aknamezök, és segítettek kézrekeríteni a német kémeket és diverzánsokat. A fiatalok azzal a kéréssel fordultak a parancsnoksághoz, hogy vegyék be öket a lengyel hadsereg soraiba. Ganiemin faluban egy Roman Osinszky nevü öreg lengyel paraszt a saját élete árán mentette meg egy szovjet tiszt életét, saját testével védve öt a fasiszták golyójától. Andrej Goszinski, a nasielski járás Weska nevü falujába való paraszt keserüen emlékezett vissza a megszállás nehéz éveire, és azt mondotta: "Öt és fél éven át garázdálkodtak nálunk a németek. Raboltak, gyilkoltak, és a haláltáborokba vetették az ártatlan embereket. Ugyanakkor azzal fenyegettek bennünket, hogy ha megérkeznek a bolsevikok, minden lengyelt megölnek." A megszállás idején Lengyelország lakossága nem kapott a valóságnak megfelelö tájékoztatást a belsö és a nemzetközi helyzetröl, az arcvonalak eseményeiröl, a Szovjetunió életéröl, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság és a lengyel Ideiglenes Kormány tevékenységéröl. Ezért a 2. Belorusz Front politikai csoportfönöksége nagy munkát fejtett ki a lengyel lakosság körében a felszabadított körzetekben. A hadseregek politikai osztályai különleges brigádokat jelöltek ki, amelyek Észak-Lengyelország városaiban és falvaiban nagygyüléseket, elöadásokat, összejöveteleket és felvonulásokat szerveztek. A politikai munkások megmagyarázták a lengyeleknek a Vörös Hadsereg Lengyelország területére való lépésének célját, valamint a lengyel-szovjet barátsági szerzödés alapvetö okmányainak jelentöségét. A szovjet parancsnokok és politikai munkások beszéltek a lakosságnak a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság tevékenységéröl és az Ideiglenes Kormány megalakulásáról. A városokban és falvakban koncerteket rendeztek, szovjet filmeket mutattak be, lengyel kíséröszöveggel. Rendszeresen kezdett megjelenni a "Wolna Polska". Miután a német fasiszta hódítókat kiüzték Észak-Lengyelországból, elöjöttek az illegalitásból a Lengyel Munkáspárt tagjai és más demokratikus szervezetek képviselöi. A szovjet parancsnokok és politikai munkások szoros kapcsolatot létesítettek a Lengyel Munkáspárt tagjaival és a nép más élenjáró képviselöivel, és segítettek nekik az aktívahálózat kiépítésében, a helyi hatalmi szervek megválasztásában, a lakosság közötti eszmei-politikai munkában, továbbá a német fasiszták, valamint az emigráns kormány utasításai szerint müködö ellenséges elemek elleni harcban. Lengyelország felszabadított körzeteiben gyorsan helyreállt a normális élet. Január 19-étöl január 26-áig a 2. és 3. Belorusz Front csapatai, miután megkezdték az üldözést, részekre szakították az ellenség kelet-poroszországi csoportosítását, és egyidejüleg elvágták a német fasiszta föeröktöl. A legsikeresebben a lötzeni megerödített körletet és a Mazuri-tavakat délröl megkerülö 2. Belorusz Front támadása haladt. A 2. német hadsereg szétszórt csapatai rendetlenül vonultak vissza északnyugati irányban, azt remélve, hogy védelemre rendezkedhetnek be a következö közbeesö terepszakaszokon, elsösorban a heilsbergi, allensteini és toruni megerödített körletben. Hogy lassítsák a szovjet csapatok elönyomulását, a hitleristák aláaknázták az utakat, felrobbantották a hidakat, torlaszokat emeltek, szétrombolták a vasútvonalakat és az állomásokat. A fasiszták megkísérelték, hogy elszállítsák vagy a helyszínen megsemmisítsék élelmiszerraktáraikat, de a Vörös Hadsereg támadásának gyors üteme következtében ez nem sikerült nekik. A szovjet csapatok nagy mennyiségü kenyeret, húst, húsés halkonzervet, burgonyát, zöldséget és takarmányt zsákmányoltak. Reinhardt tábornok, a "Közép" hadseregcsoport parancsnoka, a 4. hadsereg szárnyaiért aggódva arra kérte a hitlerista föhadiszállást, hogy engedélyezze a csapatok visszavonulását a Mazuri-tavak mögé, de erre nem kapta meg az engedélyt. Január 19-én a német fasiszta hadvezetés elhatározta, hogy azon a három hadosztályon kívül, amelyeknek a kivonása már megkezdödött, még két hadosztályt irányít Kurlandból Kelet-Poroszországba. Megvitatták azt is, hogyan dobják át a Tigris nehézpáncélosokat Klaipéda körzetéböl Pillau kikötöjébe. Ugyanezen a napon Hitler parancsot adott, hogy a német fasiszta csapatok visszavonulásakor minden katonai, ipari és gazdasági objektumot, szállítóés híradó eszközt és minden értéket meg kell semmisíteni Németország területén. Január 19-én a 2. Belorusz Front csapatai, az ellenséget üldözve Neudenburg körzetében a németlengyel határhoz érkeztek, és elérték a Dzialdowo-Biezuxí vonalat, ahová a föhadiszállás parancsa szerint csak a hadmüvelet 10. vagy 11. napján (január 23-24-én) kellett volna kijutniuk. Különösen sikeresen üldözte az ellenséget az 5. harckocsi-hadsereg, a 48. hadsereg és a 2. csapásmérö hadsereg. Ezek 30 kilométert nyomultak elöre. Ugyanezen a napon, a 48. hadsereg sávjában ütközetbe vetették a 3. gárda-lovashadtestet. A hadtest menetböl elfoglalta Janowó támpontot, átvágta Kelet-Poroszország déli határát, és folytatta a támadást Allenstein felé. Miközben a csapatok Kelet-Poroszország határához közeledtek, a hadseregek politikai osztályai, a magasabbegységek politikai szervei, a pártés a Komszomol-szervezetek intézkedtek a katonák éberségének fokozására. A 48. hadsereg politikai osztálya nagy példányszámban kiadta a "Légy éber !" címü röplapot, egy másik röplapon pedig megjelentette a Krasznaja Zvezda az "Éberség és még egyszer éberség!" címü vezércikket. A hadtestek és hadosztályok politikai osztályainak vezetöi utasítást kaptak, hogy milyen formában és módszerekkel folytassák a pártpolitikai és nevelömunkát az új körülmények között. Minden magasabbegységnél értekezleteket tartottak a pártés Komszomol-szervezök, valamint az agitátorok számára. Számos pártszervezet taggyülésen vitatta meg a kommunisták feladatait az új helyzetben. A Kelet-Poroszország területére lépö 2. Belorusz Front katonái és tisztjei körében rendkívül lelkes hangulat uralkodott. "Íme, itt van a német fenevad barlangja mondották. Most bosszút állunk a hitleristákon minden szovjet földön elkövetett gonosztettükért. Ha egyszer bejöttünk Kelet-Poroszországba, elmegyünk Berlinbe is. Senki és semmi nem állít meg minket." De nem minden szovjet harcos értette meg helyesen, miben kell kifejezödnie a bosszúnak, és hogyan kell viselkednie Németországban. A Kelet-Poroszország területén folyó harc elsö napjaiban voltak egyes esetek, amikor a szovjet katonák hozzájuk nem méltóan viselkedtek. A 2. Belorusz Front haditanácsa szigorúan intézkedett, hogy ezek meg ne ismétlödjenek: parancsot adott a fegyelem megszílárdítására, a békés lakossággal szembení humánus magatartásra, az éberség fokozására és a hadizsákmány megörzésére. A politikai szervek és a pártszervezetek munkája nyomán rövid idö alatt sikerült elejét venni a további fegyelemsértéseknek. Ellentétben a hitlerista hódítókkal, akik halált és rombolást vittek a megszállt földre, a Vörös Hadsereg katonái mindig méltósággal viselkedtek, és szentül megörizték a szocialista állam katonájának becsületét. Január 21-én a 2. Belorusz Front csapatai sok ellenséges támpontot foglaltak el Kelet-Poroszország területén, köztük Tannenberget. A német fasiszta hadvezetés nagy jelentöséget tulajdonított Tannenberg védelmének. A város közelében öt évszázaddal ezelött az egyesült orosz, litván, lengyel és cseh erök tönkreverték a Teuton-rend lovagjait, akik szláv földeket akartak elfoglalni. Az ütközet, amely a német lovagok vereségével végzödött, tannenbergi vagy grünwaldi csata néven vonult be a hadtörténelembe. Hogy lemossák a német militarizmus történetének szégyenfoltját, a német revansisták Tannenberg falu nevével kötötték össze az elsö világháború egyik ütközetét, amely Kelet-Poroszország déli határán zajlott le. 1914. augusztusában Hindenburg 8. hadserege, kihasználva Rennenkampfnak, az 1. orosz hadsereg parancsnokának tétlenségét a königsbergi irányban, és azt, hogy a Mazuri-tavak körzetében az orosz csapatok nem támadhattak összefüggö arcvonalon, vereséget mért Szamszonov 2. hadseregére. Ezt az ütközetet a német történészek szintén tannenberginek nevezték el. A "Tannenberg" szó a német szoldateszka szimbólumává lett. A német fasiszta hadvezetés azt követelte csapataitól, hogy a végsökig védjék ezt a körzetet. De minden eröfeszítés hiábavaló volt. A szovjet csapatok szétzúzták a fasisztákat. A Vörös Hadseregnek azokat a magasabbegységeit és egységeit, amelyek a legjobban kitüntették magukat a Tannenbergért vívott harcokban, "Tannenbergi" névvel tüntették ki. Január 21-én a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása parancsot adott a 2. Belorusz Frontnak, hogy folytassa a támadást a Deutsch-Eylau-Marienburg irányban, és legkésöbb február 2-ika és 4-ike között foglalja el az Elbing-Marienburg-Visztula alsó folyása (Torunig) terepszakaszt, és vágja át a Kelet-Poroszországból Közép-Németországba vezetö valamennyi utat. A Visztula bal partján, Toruntól északra, a front csapatainak hídföket kellett birtokba venniük, hogy a továbbiakban a Danzig és Stettin közötti sávban folytassák a támadást. A frontjobbszárnya parancsot kapott, hogy vegye birtokba a Johannisburg-Allenstein-Elbing vonalat. E feladat végrehajtása során a front jobbszárnycsapatai lankadatlan hévvel nyomultak elöre, mélyen megkerülve délröl a Mazuri-tavakat, ugyanekkor a jobbszárny 50. hadsereg Bolgyin vezérezredes parancsnoksága alatt a Mazuri-tavak vonalában nehéz harcokat vívott az ellenség lötzeni megerödített körletéért. A 2. Belorusz Front csapatai már 150-180 kilométernyire nyugatra voltak az Augustów-Nowogród terepszakasztól, ahol a 4. német hadsereg védett, és bekerítéssel fenyegették az ellenség egész keletporoszországi csoportosítását. A veszélyt látva a "Közép" német fasiszta hadseregcsoport vezérkara ismét arra kérte a föparancsnokságot, hogy engedélyezze a lötzeni megerödített körlet feladását és a 4. hadsereg visszavonását a Mazuri-tavak mögé. A föparancsnokság azonban azt követelte a Kelet-Poroszországban müködö csapatoktól, hogy szilárdan védjék az arcvonal minden kiszögellését, és tartsanak meg minden hídföt. Egyidejüleg a 2. hadsereg megerösítésére Németország központi körzeteiböl és Kurlandiából egymásután érkeztek a tartalékok és menetalakulatok. A gyalogos csapatok számára utánpótlásként még tengerészeket és repülöket is küldtek. A hitlerista parancsnokság csak 22-én adott engedélyt, hogy a 4. hadsereg csapatait visszavonják a Mazuri-csatorna és a Mazuri-tavak vonalára. Arra számított, hogy ezzel megszünteti a 4. hadsereg bekerítésének veszélyét, és az erök egy részét átdobhatja a königsbergi és az elbingi irányba. Hossbach gyalogsági tábornok, a 4. német hadsereg parancsnoka, a föparancsnokság parancsa ellenére elhatározta, hogy nem áll meg a tavak vonalában, hanem folytatja a visszavonulást Kelet-Poroszország belsejébe, a heilsbergi megerödített körlethez, hogy a szomszédos hadseregekkel egyesülve, erös csoportosítást hozzon létre a 2. Belorusz Front jobbszárnyára mérendö ellencsapás céljára. A 4. német hadsereg visszavonuló csapatai január 24-ére elfoglalták a heilsbergi megerödített körlet külsö, keleti gyürüjét, s itt erös tartalékokat összpontosítottak. Ugyanezen a napon Koch gauleiter jelentette a hitlerista föhadiszállásnak, hogy a 4. hadsereg visszavonult a Mazuri-tavak vonaláról. Az állások parancs nélkül való elhagyása miatt feldühödött Hitler Reinhardt vezérezredest, a "Közép" hadseregcsoport parancsnokát, aki jóváhagyta Hossbach tevékenységét, leváltotta beosztásából és Rendulic vezérezredest, az "Észak" hadseregcsoport volt parancsnokát nevezte ki helyébe. A 4. hadsereg szervezetten ellentétben a 2. hadsereggel, mely sietve özönlött vissza a Visztulán túlra -, szívós utóvédharcokat folytatva vonult vissza. A 2. hadsereg számos szétvert egysége otthagyta állásait anélkül, hogy felvette volna a harcot. A visszavonuló csapatok rendetlen, senki által sem vezetett tömegben özönlöttek nyugat felé. Több támpont és védelmi csomópont helyörsége beszüntette az ellenállást, amint a szovjet egységek és magasabbegységek megkerülték öket. Az állások önkényes elhagyásáért Morungen és Preis-Eylau támpontok parancsnokait hadbíróság elé állították és agyonlötték. Fejvesztettség uralkodott a "Közép" hadseregcsoport vezérkaránál is. Erröl tanúskodott Reinhardt tábornoknak az az értelmetlen parancsa is, hogy robbantsák fel Hindenburg emlékmüvét. A gyors viszszavonulás során az ellenségnek nem volt ideje arra, hogy minden anyagi értéket megsemmisítsen. Csak a 70. hadsereg támadási sávjában, Észak-Lengyelország területén, január végén több mint 1000 tonna liszt, 4500 tonna gabona, 4200 tonna burgonya, 32500 liter szesz és 14500 tonna cukor került a szovjet csapatok kezére. Lendületesen továbbfejlesztve a támadást Kelet-Poroszország mélyébe, a front csapatai január 23-án teljesen áttörték az allensteini megerödített körlet védööveit, amelyek délröl fedezték Kelet-Poroszország központi körzeteit. A föirányban menetböl elfoglalták Osterode, Deutsch-Eylau és Preis-Holland fontos védelmi csomópontokat, és Elbing felé nyomultak elöre. Az 5. gárda-harckocsihadsereg állományába tartozó 29. harckocsihadtest 31. harckocsidandárának elörevetett osztaga, Gyacsenko százados parancsnoksága alatt elöretört Elbinghez, és behatolt a városba. A hitleristákat váratlanul érte a Vörös Hadsereg megjelenése. Elbing a hátországi város megszokott életét élte. Müködött a villanytelep, jártak a villamosok, és az utcán meneteltek a páncélosiskola hallgatói. És hirtelen szovjet harckocsik ! . . . Felgyújtott reflektorokkal haladtak a központi sugárúton, és lötték az ellenséges oszlopokat és gépkocsikat. Kitört a pánik. Sok hitlerista katona és tiszt elmenekült. A harckocsizók gyorsan átvágtak a városon, és a Frisches-Haff öbölhöz nyomultak elöre, remélve, hogy az utánuk jövö csapatok megszilárdítják a sikert. De a 31. harckocsidandár föeröi, majd pedig a 29. hadtest többi egysége csak néhány óra múlva érte el Elbinget. Ezalatt a hitleristák magukhoz tértek, megszervezték a védelmet, és a hadtestnek újból harcot kellett vívnia a városért. Gyacsenko osztaga viszont már az öböl partján volt. Január 26-án a Kelet-Poroszországban müködö "Közép" hadseregcsoport nevét "Észak" hadseregcsoportra, az "Észak" hadseregcsoportét pedig "Kurlandia" hadseregcsoportra változtatták. A Pomerániában védö csapatok egyesültek a "Visztula" hadseregcsoporttal, s ennek állományába olvadt be a 2. hadsereg is. A 2. német hadsereg parancsnoka, a teljes megsemmisüléstöl félve parancsot adott, hogy vonják vissza a föeröket a Visztula és a Nogat folyó bal partjára, s csak kisebb csoportokat hagyjanak a jobb parton a legfontosabb hídfök védelmére, valamint a toruni megerödített körletben. Ezen a terepszakaszon a hadsereg-parancsnokságnak sikerült csapatait megállítania, rendet teremtenie és megszerveznie a szilárd védelmet. Hogy megerösítse a védelmet a Nogat folyó torkolatában, az ellenség megnyitotta a zsilipeket, és elárasztotta az Elbingtöl északnyugatra levö terepet. Január 26-án a 2. Belorusz Front csapatai nagy sikereket arattak. Az 5. gárda-harckocsihadsereg átvágta a Königsberg-Elbing müutat és a Passarge (Pasleka) és a Nogat folyók között elérte a FrischesHaff-öblöt. A 8. gépesített hadtest Marienburg körzetében menetböl átkelt a Nogaton, és hídföt vett birtokba a folyó bal partján. A 2. csapásmérö hadsereg, amely Marienburgtól északra kelt át a folyón, betört a városba, és megkezdte az utcai harcot. A 65. és a 70. hadsereg, leküzdve az ellenség ellenállását a toruni megerödített körletben, elörenyomult a Visztulához. A tengerhez és a Visztulához kijutva, a 2. Belorusz Front csapatai teljesen elvágták a 3. páncéloshadsereget és a 4. hadsereget, valamint a 2. hadsereg hat gyalogosés két gépesített hadosztályát. A többi 14 gyalogoshadosztályt, egy páncéloshadosztályt, két dandárt és egy csoportot, amelyek ebben az idöben a 2. hadsereghez tartoztak és nagy veszteséget szenvedtek, a szovjet csapatok visszaszorították a Visztulán túlra. A 2. hadseregtöl elvágott nyolc hadosztályt a hitlerista hadvezetés átadta a Kelet-Poroszországban maradt 4. hadsereg állományába. A front csapatai a Frisches-Haff öbölt elérve, a kelet-poroszországi német csoportosítás föeröinek minden szárazföldi közlekedési útját elvágták. A tengerhez szorított ellenséges csapatok csak a FrischeNehrung-földnyelven át vagy tengeri és légi úton tarthattak összeköttetést Németország központi körzeteivel. A január 14-étöl 26-áig terjedö idöszakban a 2. Belorusz Front csapatai harcolva 200-220 kilométert nyomultak elöre, áttörték az ellenség erödrendszerét a lötzeni megerödített körlet déli részén, elfoglalták a mlawai és az allensteini megerödített körletet, Modlin, Mlawa, Fordon, Marienburg erödjét, és bekerítették a toruni erödöt, felszabadították Észak-Lengyelország 20 ezer négyzetkm-t kitevö területét, és elfoglalták Kelet-Poroszország 14 ezer négyzetkm-nyi részét. A januári harcokban a front hadseregei 15 ellenséges hadosztályt zúztak szét. A 3. Belorusz Front csapatai szintén sikeresen támadtak, különösen a jobbszárnyon. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása január 19-én kelt direktívájában elrendelte, hogy az 1. Balti Front Beloborodov altábornagy 43. hadseregét adja át a 3. Belorusz Frontnak, s a hadsereget a frontparancsnok Tilsit birtokbavételére és a támadásnak a königsbergi irányban való továbbfejlesztésére használja fel. A január 20-ra virradó éjjel a hadsereg csapatai, amelyek a Nyeman jobb partján tartózkodtak, Tilsit körzetében átkeltek a folyó jegén, és rohammal bevették a várost. A front jobbszárnyán a harctevékenység menetében fordulat következett be. Csernyahovszkij hadseregtábornok, a front parancsnoka helyesen értékelve a helyzetet, elhatározta, hogy megváltoztatja a 11. gárdahadsereg feladatát, és nem az 5. hadsereg sávjában veti ütközetbe, mint korábban tervezte, hanem valamelyest északabbra, a 39. és az 5. hadsereg csatlakozásán. A 11. gárdahadsereget Galickij vezérezredes parancsnoksága alatt január 20-án itt vetették ütközetbe az Inster folyó vonaláról. A hadsereg magasabbegységei, az 1. és a 2. gárda-harckocsihadtesttel együtt, megkezdték a támadást délnyugati irányban. A 11. gárdahadsereg jobbszárnyon müködö 8. gárda-lövészhadteste és az 1. harckocsihadtest csapást mért Wehlaura, és nyugatról megkerülte a hitleristák insterburgi csoportosítását. A 16. és a 36. gárdalövészhadtest a 2. gárda-harckocsihadtesttel együttmüködésben déli irányban fejlesztette ki a támadást, és elérte Insterburg északi elöterét. Az ellenség védelmének áttörésekor hatékonyan müködött az 1. légi hadsereg, amelyet megerösítettek az 1. Balti Front 3. légi hadseregének magasabbegységeivel. Január 21-én a 43. és a 39. hadsereg csapatai, a Nyeman bal partján visszavonuló ellenséget üldözve, kijutottak a Kurisches-Haff öböl partjára. Az 5. hadsereg délröl karolta át Insterburgot. A 28. hadsereg a tüzérség és a légierö támogatásával rohammal elfoglalta Gumbinnen városát, a fontos közlekedési csomópontot. A 2. gárdahadsereg Csancsibadze altábornagy parancsnoksága alatt döntö támadásba ment át, 8-14 kilométert nyomult elöre, s kijutott az Angerapp folyóhoz valamint Darkehmexz és Goldap városok megközelítési útjaira. A 31. hadsereg jobbszárnycsapatai, Safranov altábornagy parancsnoksága alatt csapást mértek az ellenségre, és elfoglalták több támpontját. A 3. Belorusz Front csapatainak a tengerparti irányban kibontakozó támadása folyamán a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta légiés tengeralattjáró-eröi hatékonyan müködtek a tengeri közlekedési vonalakon. A flotta fö csapásmérö ereje a légierö volt. Január-februárban a flotta légiereje 3500 felszállást hajtott végre, 150 aknát dobott le az ellenséges kikötök és támaszpontok bejáratainál, s igen sok szállítóés hadihajót semmisített meg. 1945. január 20-án a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta törzse a következö utasítást adta a tengeralattjáró-dandár parancsnokának: "A Vörös Hadsereg csapatai gyors elönyomulásának egyik hadmüveleti iránya Danzig. Ez valószínüleg arra kényszeríti az ellenséget, hogy a legközelebbi napokban megkezdje Königsberg körzetének kiürítését. Ezért számolni kell azzal, hogy az ellenséges szállítóhajók mozgása a Danzigi-öbölben hirtelen fokozódni fog. Jelentse elhatározását a tengeralattjárók átcsoportosítására és szétbontakoztatására ebben az irányban. Tájékoztassa az állásban levö tengeralattjárók parancsnokait erröl a helyzetröl." A tengeralattjáró-erök elsösorban a Ventspils, Liepája, Brüsterort és a Hel Bornholm tengeri közlekedési vonalakon tevékenykedtek. A tengeralattjárók elsüllyesztették a csapatokat és technikai eszközöket szállító hajókat, és aknazárakat létesítettek a hajóutakon. Ezenkívül a Balti Flotta Finnországból teherszállítmányokat hajózott át a Szovjetunióba, és aknakutatást végzett a támaszpontok és kikötök bejáratainál. A szovjet csapatoknak a Balti-tenger mentén elért sikerei miatt nyugtalankodó német fasiszta hadvezetés az egyik értekezletet a másik után hívta össze. A január 20-i értekezleten Dönitz fötengernagy javaslatára elhatározták, hogy a német haditengerészeti flotta állományából 20 ezer tengerészt a dán partokra irányítanak, és az ott felszabaduló 22 zászlóaljjal megerösítik a szárazföldi csapatokat a szovjet-német arcvonalon. Ezeknek az eröknek egy része január végén megérkezett a Samlandfélszigetre, és részt vett Kelet-Poroszország védelmében. Január 21-én a hitlerista föhadiszállás újból megvitatta a kelet-poroszországi rendkívül feszült helyzetet. Elhatározta, hogy kivonja a memeli hídföben védö csapatokat, és tengeri úton, valamint a Kurische-Nehrung-földnyelven át KeletPoroszországba irányítja öket. Ezenkívül elhatározták, hogy átdobják oda a haditengerészet tüzérségének Gdyniában elhelyezett csapatait. Január 22-ére virradó éjjel a 11. gárdahadsereg csapatai az 5. hadsereg közremüködésével megkezdték Insterburg ostromát, és reggelre elfoglalták a hitleristák e hatalmas támpontját. A városért folyó harcokban a 36. gárda-lövészhadtest tünt ki legjobban. A hadtest parancsnoka Kosevoj altábornagy, a Szovjetunió höse volt. A hadtest döntö csapást mért az ellenség insterburgi csoportosításának oldalába és hátába, és rohammal elfoglalta a város nagy részét. Insterburg eleste után a hitleristák sietve megkezdték a visszavonulást Gumbinnen körzetéböl. Az insterburgi csoportosítás szétzúzásával megszünt az a veszély, mely délröl fenyegette a frontnak az ellenség védelmébe mélyen beékelödött jobbszárnyhadseregeit. A szovjet csapatoknak lehetöségük volt arra, hogy továbbfejlesszék a támadást Kelet-Poroszország belsejébe. Január 23-ára befejezték az ilmenhorsti megerödített körlet állásainak áttörését, és rohammal elfoglalták Labiau és Goldbach városokat. Délen a szovjet csapatok elfoglalták Wehlau, Darkehmen és Troiburg városokat, és az egész arcvonalon megkezdték az ellenség üldözését. A szovjet légierö továbbra is hatékonyan támogatta a földi csapatokat, csapásokat mért az ellenség hadtápjára és közlekedési vonalaira. A légierö meghiúsította a fasiszták páncélosés gyalogosegységeinek ellenlökéseit, biztosította a 11. gárdahadsereg ütközetbe vetését, oltalmazta a nyemani és az insteri átkelöhelyeket, és blokád alá vette az ellenséges repülötereket Insterburg és Gerdauen körzetében. Január 26-ig a 3. Belorusz Front csapatai leküzdötték a Mazuri-csatorna elárasztott övezetét, elfoglalták a lötzeni megerödített körlet északi részét, kijutottak a Mazuri-tavak vonalára, és birtokba vették Tapiaut, Allenburgot, Nordenburgot, Angerburgot és Lötzen erödjét, az ellenséges védelem erös támpontjait. Az öböl mentén támadó csapatok elérték a Samland-félszigetet, és kijutottak Königsberg megközelítési útjaira. A 3. német páncéloshadsereg, mely a Deime folyó mögé vonult vissza, parancsot kapott, hogy szilárdan védje Königsberget, és tartsa a Samland-félszigetet. Amikor a szovjet csapatok Königsberg alá érkeztek, áttörtek a Frisches-Haff öbölhöz és elvágták Kelet-Poroszországot Németország központi körzeteitöl, még jobban fokozódott a pánik a menekülök körében. "Most a lakosságot a hadsereggel együtt észak felé szorították írja Tippelskirch -, és kénytelen volt a Frisches-Haffon és a Frische-Nehrung-földnyelven át futva menekülni." Sok keletporoszországi minden reményét elvesztette, hogy nyugatra menekülhet, és otthon maradt. A szovjet csapatok hátában maradt német lakosok többsége lojális magatartást tanúsított a Vörös Hadsereg iránt, és teljesítette a szovjet parancsnokság és katonai közigazgatás minden utasítását. Ellenséges cselekmények csak szórványosan fordultak elö. A hitlerista hadvezetésnek a lakossághoz intézett ama felhívása, hogy aktívan harcoljon a szovjet csapatok hátában, teljesen hatástalan maradt. A támadás tizennégy napja alatt (január 13-ától 26-áig) a 3. Belorusz Front jobbszárnycsapatai 120 kilométert nyomultak elöre Kelet-Németország belsejébe, ugyanis támadásuk átlagos napi üteme elérte a 8-9 kilométert. A szovjet csapatok vereséget mértek a 3. páncéloshadsereg föeröire, s azok Königsberghez és a heilsbergi megerödített körletbe vonultak vissza. Ebben az idöben a 3. páncéloshadsereg Königsbergtöl 20 kilométerre keletre, illetve a Mazuri-csatornánál tartózkodott, a 4. hadsereg pedig, amelyet a szovjet csapatok délröl megkerültek, utóvédharcokat folytatott a lötzeni megerödített körlet hátsó állásaiban, és eröit a Passarge folyó mentén összpontosította. Január 27-étöl február 9-éig a szovjet csapatok valamennyi irányban sikeresen továbbfejlesztették a támadást, szétverték és a tengerhez szorították a kelet-poroszországi csoportosítást. A Bagramjan hadseregtábornok parancsnoksága alatt álló 1. Balti Front hadseregei idejében felderítették, hogy az ellenség elökészületeket tesz a memeli hídfö kiürítésére, ezért január 27-én támadásba mentek át. Döntö csapással szétverték az ellenséges csapatokat, és másnap birtokba vették Memel (Klaipéda) városát, a fontos haditengerészeti kikötöt a Balti-tenger déli részén. A szétvert német csoportosítás maradványai a Kurische-Nehrung-földnyelven át a Samland-félszigetre vonultak vissza, és Königsbergtöl északra rendezkedtek be védelemre. A felszabadított Memelbe hamarosan áttelepültek a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta könnyü eröi. A 3. Belorusz Front csapatai a Deime folyótól nyugatra áttörték a heilsbergi megerödített körlet erödrendszerét, és január 28-án kijutottak a Samland-félszigetre és Königsberg elöterébe. A Deime folyó mentén és a Samland-félszigeten vívott harcokban mesterien végrehajtott harctevékenységével, manöverkészségével, az ellenségre mért nagy erejü csapásaival, valamint azzal, hogy magával ragadta a lövészcsapatokat különösen kitüntette magát Butkov altábornagy 1. harckocsihadteste. A hadtest sikeres kelet-poroszországi tevékenységéért Butkovot a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Ebben az idöben a front és a flotta légiereje hatalmas csapásokat mért a königsbergi tengeri csatorna berendezéseire, és részben használhatatlanná tette a csatornát. A königsbergi kikötö beszüntette müködését. Ezért a königsbergi eröd és a pillaui kikötö közötti szárazföldi összeköttetés rendkívül nagy jelentöségüvé vált a hitleristák számára. A front balszárny-magasabbegységei leküzdötték a Mazuritavak övezetét, és Rastenburg körzetében elfoglalták azt a betonból épített föld alatti óvóhelyet, ahol korábban Hitler föhadiszállása volt. Január utolsó napjaiban a 43. hadsereg csapatai északról megközelítették a königsbergi eröd külsö védelmi gyürüjét, elönyomultak a Kranz-Widitten vonalra, és Königsbergtöl nyugatra elérték a Frisches-Haff öböl partját. Az öbölhöz kijutva elvágták a königsbergi csoportosítást a samlanditól, és megfosztották a königsbergi helyörséget a pillaui kikötövel való szárazföldi összeköttetéstöl. A német fasiszta hadvezetés ebben az idöben úgy értékelte a Königsberg körzetében kialakult helyzetet, hogy bekövetkezett "a válság a Samland-félszigeten". Február 4-én a 3. Belorusz Front csapatai megsemmisítették a kranzi kikötö helyörségét, és kijutottak a Balti-tenger partjára. A 11. gárdahadsereg, amely a Pregel folyó bal partja mentén támadt, délröl megkerülte Königsberget, és január 29-én este átvágta a Königsbergböl Elbingbe vezetö müutat, s a Königsberg és a Frisching folyó torkolata közti szakaszon kijutott a Frisches-Haff öbölhöz. Ennek következtében a város helyörsége és a várostól délre müködö csapatok között megszakadt a szárazföldi összeköttetés. A szovjet csapatok tehát nemcsak elvágták a kelet-poroszországi csoportosítást a német fasiszta hadsereg többi eröitöl, hanem három elszigetelt csoportra is szakították. Az egyik csoport a Samlandfélszigeten volt, a másik Königsbergben, a harmadik a legerösebb pedig a várostól délre. A fasiszta hadvezetés, látva a kelet-poroszországi csoportosítás bonyolult helyzetét, elhatározta, hogy áttöri a Königsberg körül létrehozott ostromzárat, és helyreállítja a szárazföldi összeköttetést az egymástól elszigetelt csoportok között. A hitlerista föhadiszállás Brandenburg körzetében (Königsbergtöl délre) összpontosította a "Grossdeutschland" páncéloshadosztályt, a "Hermann Göring" gépesített hadosztályt és több gyalogosegységet. Január 30-án ezek a magasabbegységek és egységek csapást mértek a 11. gárdahadsereg balszárnyára, visszaszorították a hadsereget az öböl partjáról kelet felé, és helyreállították az összeköttetést Königsberggel. Ezután a hitlerista hadvezetés hadmüveletet kezdett elökészíteni azzal a céllal, hogy a Samland-félsziget felöl is áttörje a königsbergi ostromzárat, és birtokba vegye a Königsberget Pillau kikötöjével összekötö müutat és vasutat (január végén a keletporoszországi csoportosításnak Németországgal már csak a pillaui kikötön keresztül volt összeköttetése). A Samland-félszigeten és Königsberg körzetében harcoló ellenség szívós ellenállása arra kényszerítette a 43. és a 39. hadsereget, valamint a 11. gárdahadsereget, hogy ideiglenesen beszüntesse a támadást. Az 5. és a 28. hadsereg, valamint a 2. gárdahadsereg és a 31. hadsereg megközelítette a heilsbergi megerödített körletet, és helyenként áttörte annak elsö állását, majd január 31-én rohammal elfoglalták Heilsberg városát. A szovjet hadseregek további elönyomulását az ellenség valamennyi irányban megállította. A támadás folyamán a 3. Belorusz Front csapatai elfoglaltak néhány kisebb koncentrációs tábort. A 28. hadsereg például Domnauban felszabadította egy katonai kórháznak álcázott fasiszta haláltábor 664 szovjet, francia, belga, olasz és lengyel foglyát. A tábor szögesdróttal volt körülvéve, és SS-katonák örizték. A foglyokat kegyetlenül kínozták, számtalanszor kutyákat uszítottak rájuk. A hadifoglyokat szörnyü körülmények között tartották, semmiféle orvosi segítségben nem részesítették öket. Napjában egyszer adtak nekik céklarépalevest és 200-250 gramm, fürészporral kevert pótkenyeret. A betegeket és a kimerülteket agyonlötték. Különösen kegyetlen bánásmódban részesítették a szovjet hadifoglyokat. Hogy a tábor többi foglyával ne érintkezhessenek, külön barakkokban helyezték el öket. Ebben az idöben a hitlerista föhadiszállás elhatározta, hogy felhasználja a hadihajókat a Samlandfélszigeten levö szovjet csapatok lövetésére. Ezenkívül tervbe vették, hogy új tengerészgyalogos csapatokat adnak át a szárazföldi csapatok állományába, és meggyorsítják a lakosság elszállítását Kelet-Poroszországból. A 2. Belorusz Frontnak, de különösen a front 48. hadseregének a támadási sávjában a helyzet igen bonyolulttá vált. Január 27-én a hadsereg jobbszárny-csapatai, melyek az öböl felé nyomultak elöre, Allenstein és Tolkemit között 90 kilométer széles arcvonalon harcoltak. A hadseregek hadtápjai lemaradtak a támadó magasabbegységektöl, és nem tudták idejében ellátni a csapatokat mindazzal, amire a harchoz szükségük volt. A front tartalékai, valamint a 4. légi hadsereg repülötereinek nagy része szintén jelentékeny távolságra volt a támadó csapatoktól. A rossz idöjárás megnehezítette a légi és földi felderítést. A 48. hadsereg törzse lebecsülte az ellenség erejét, s úgy vélte, hogy szétzilált csapatai nem képesek sem ellencsapásra, sem pedig a védelem megszervezésére. Közben a német fasiszta hadvezetés Heilsberg körzetéböl Marienburg irányába erös ellencsapást készített elö. Ezzel egyidejüleg a hitleristák Marienburg körzetéböl is csapást szándékoztak mérni. Az ellencsapás célja az volt, hogy visszavessék a 2. Belorusz Front csapatait az öböl partjáról, felszabadítsák a kelet-poroszországi csoportosítást, és Kelet-Pomeránián keresztül helyreállítsák e csoportosítás szárazföldi összeköttetését Németországgal. A 4. német hadsereg parancsnoksága a kelet-poroszországi fejlett müútés vasútvonal-hálózat segítségével Heilsberg körzetében rövid idö alatt nagy csoportosítást összpontosított. A csoportosítás állományába hat gyalogos-, egy gépesített és egy páncéloshadosztály, valamint tüzérség tartozott. Ezek a magasabbegységek korábban másodrendü irányban tevékenykedtek, így nem szenvedtek nagyobb veszteségeket, s létszámuk és fegyverzetük csaknem teljes volt. Január 27-ére virradó éjjel a 4. hadsereg csapatai rövid, de erös tüzérségi elökészítés után váratlanul támadásba mentek át. Két gyalogoshadosztály, egy gépesített és egy páncéloshadosztály Wormditt körzetéböl, két gyalogoshadosztály Mehlsack területéröl, két gyalogoshadosztály pedig Braunsberg körzetéböl mért csapást délnyugati irányban. A 48. hadsereg 96. lövészhadosztályának csapatai, miután nagy veszteséget szenvedtek és minden löszerük elfogyott, megkezdték a visszavonulást délnyugatnak. A hitleristák veszettül törtek Marienburg és Elbing felé. A szovjet csapatok helyzetét az is súlyosbította, hogy a front légiereje a rossz idöjárás miatt nem tudott segíteni. A szovjet csapatok azonban a súlyos körülmények ellenére is szívósan védték állásaikat, és nagy veszteséget okoztak az ellenségnek. Különösen szívósan harcolt Wormditt körzetében a 17. lövészhadosztály, Grebnyev ezredes parancsnoksága alatt. Január 27-én estig az ellenségnek sikerült a 48. hadsereg arcvonalát áttörni, 10-12 kilométert elönyomulnia és Líebstadt városát elfoglalnia. A 17. lövészhadosztály-t, amely egy lépést sem hátrált, az ellenség bekerítette. De a hadosztály bátran visszaverte az ellenség szüntelen rohamait. A szovjet csapatok elhárították a 2. német fasiszta hadsereg támadását is. Ez a hadsereg Elbing körzetéböl próbált elöretörni, szemközt a 4. hadsereggel. Január 28-ától 30-áig a 4. német hadsereg csapatai igyekeztek áttörni Marienburg felé. Sok rohamot indítottak, elfoglalták Mühlhausen és Preis-Holland fontos útcsomópontokat, és 30 kilométer mélyen beékelödtek a 48. hadsereg csapatainak védelmébe. Most már csak 10 kilométer választotta el az ellenség csapásmérö csoportosítását Elbingtöl. Az a veszély fenyegetett, hogy a német fasiszta csapatok kijutnak a Visztulához, és felszabadítják az egész kelet-poroszországi csoportosítást. Az ellenség áttörésének felszámolása végett Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja, a fenyegetett irányban egy lövész-, egy gépesített és két harckocsihadtestet, egy lovashadtest föeröit, egy gépesített dandárt, öt páncéltörö tüzérdandárt és egy lövészhadosztályt dobott át. Az ellenség ellencsapásának elhárítására kijelölt csapatok, Allensteintöl a Frisches-Hafl-öbölig tömör, összefüggö arcvonalat hoztak létre, majd döntö támadásba mentek át, és megállították a fasiszták támadását. Az ellenségnek az ostromzár áttörésére tett kísérletei csödöt mondtak. Emiatt a hitlerista hadvezetés, Koch gauleiter javaslatára január 29-én leváltotta Hossbach gyalogsági tábornokot, a 4. hadsereg parancsnokát, és helyébe Müller gyalogsági tábornokot nevezte ki. Január 30-án Elbingtöl keletre az ellenség még egy utolsó kísérletet tett, hogy áttörjön a Visztulához. De az 5. gárda-harckocsihadsereg, lendületes manöverrel csapást mért az ellenség támadó csapataira. Elkeseredett találkozó ütközet bontakozott ki, amelyben a szovjet csapatok gyöztek. A 17. lövészhadosztály, mely hösiesen harcolt a bekerítésben, felszabadult. A német fasiszta csapásmérö csapatok nagy veszteséget szenvedtek, és visszavonultak a megindulási állásaikba. Nem kis szerepet játszottak az ellenség áttörésének felszámolásában a jobbszárny 50. és 3. hadsereg csapatai, amelyek a heilsbergi megerödített körlet felé közeledve veszélyeztették az ellencsapást mérö ellenséges csoportosítás balszárnyát. A következö napokban a 2. Belorusz Front jobbszárny-hadseregei, a 3. Belorusz Front csapataival együttmüködésben, három oldalról támadták a kelet-poroszországi csoportosítást a heilsbergi megerödített körletben. Február 8-tól 10-ig a szovjet csapatok elfoglalták Kroitzburg, Frauenburg és Preis-Eylau városokat. A csapatok harctevékenységét a csatarepülö és bombázó légierö támogatta. Ezekben a harcokban bátorságukkal és merészségükkel kitüntek: Vorobjov örnagy, a Szovjetunió höse, az 1. gárda-csatarepülöhadosztály 76. gárda-csatarepülöezredének századparancsnoka, Alekszenko, a Szovjetunió höse, a 277. csatarepülö-hadosztály 15. gárda-csatarepülöezredének parancsnokhelyettese és Kungurcev, a Szovjetunió höse, ugyanezen hadosztály 15. gárda-csatarepülöezredének századparancsnoka. Ezek a rettenthetetlen repülök, a repülögépcsoportok élén bomba-és csatarepülöcsapásokat mértek az ellenségre, megsemmisítették harckocsijait, tüzérségét, tartalékait és elönyomuló oszlopait. Ebben az idöben a 2. Belorusz Front balszárny-hadseregei befejezték a toruni megerödített körlet szétzúzását, megtisztították az ellenségtöl a Nogat és a Visztula jobb partján levö hídföket, kiszélesítették saját hídföiket e folyók bal partján, és felkészültek a Kelet-Pomerániában indítandó támadásra. Hosszú és szívós harcok bontakoztak ki az elbingi és toruni eröd körzetében. Torun körzetét a 70. hadsereg körülzárta, de a további tevékenység során a hadsereg-parancsnokság súlyos hibákat követett el, amelyek abból eredtek, hogy helytelenül értékelte a bekerített ellenséges csoportosítás erejét: e csoportosítás létszámát 3-4000 före becsülte, és megsemmisítésére csupán egy legyengült lövészhadosztályt és egy ezredet jelölt ki megfelelö tüzérség nélkül. Ezzel szemben a toruni csoportosítás a valóságban 30 ezer katonát és tisztet számlált. A szovjet csapatokra nézve kedvezötlen eröviszonyok következtében a harc elhúzódott, és lehetövé vált az ellenség számára, hogy északi irányban kitörjön Torunból. Az ellenség föeröinek azonban nem sikerült saját csapataikhoz áttörniük; a Visztula jobb partján Chelmótól keletre ismét bekerítették és megsemmisítették öket. Csupán egy kisebb csoport (körülbelül 3000 fö) kelt át a Visztulán és egyesült a 2. német hadsereg föeröivel. Az ellenség toruni csoportosításának megsemmisítése során (február 1-étöl 9-éig) a front csapatai több mint 15 ezer német fasiszta katonát és tisztet megsemmisítettek, mintegy 12 ezer fogságba esett, és gazdag hadizsákmányt ejtettek. Február elsö tíz napjában a légierö hatékonyan támogatta a front csapatait. Különösen a 233. csatarepülö-hadosztály nyújtott nagy segítséget a csapatoknak. A harcokban leginkább Jefimov repülö százados, a Szovjetunió höse, a 198. csatarepülö-ezred századparancsnoka, a hadosztály legjobb csatarepülöje tünt ki. A Mehlsacktól északnyugatra levö körzetben végrehajtott felszállások során az IL-2-es ezred repülöcsoportja, élén Jefimov századossal, sok ellenséges harckocsit, páncélozott szállítójármüvet és hitlerista katonát semmisített meg. A hadmüvelet folyamán a front csapatainak anyagi-technikai ellátása sok nehézségbe ütközött. A megerödített körletek áttörése és a szovjet csapatok 150-200 kilométeres elönyomulása a kedvezötlen téli idöjárási viszonyok között, sok löszer, üzemanyag és egyéb anyagi eszköz felhasználásával járt együtt. Így például, a 3. Belorusz Front csapatai február 10-éig 3400 vagon löszert használtak fel, vagyis annyit, amennyit a hadmüvelet kezdetére felhalmoztak. Az üzemanyag-fogyasztás a frontnál meghaladta a napi 1100 tonnát. Az anyagi eszközök utánszállításának növelésére nem volt lehetöség, mert a visszavonuló német fasiszta csapatok szétrombolták a vasútvonalakat, a vasúti gördülö állomány nagy részét pedig Kelet-Poroszországból Németországba vitték. Ezért a szovjet hadvezetés kénytelen volt elrendelni a vasútvonalak széles nyomtávra való átállítását. Ez igen lassú ütemben haladt, s a helyreállított szakaszok áteresztöképessége csekély volt. Az ellenségtöl megtisztított területen tehát a vasúti szállítás gyakorlatilag nem játszott szerepet a támadó csapatok ellátásában. Minthogy a müutakat gyorsabban helyreállították, mint a vasútvonalakat, a vasútállomások és a hadseregraktárak közötti szállításokat elsösorban gépkocsikkal bonyolították le. Január 13-tól február 10-ig csupán a 3. Belorusz Front gépkocsiparkja több mint 222900 tonna különféle anyagot szállított. A hadtápszervek azonban nem tudták teljesen kielégíteni a támadó csapatok szükségleteit. Február elsö tíz napjában a frontok löszertartaléka 1,5 javadalmazásra csökkent, de ennek is jelentékeny része a frontraktárakban volt, ezért egyes csapatok és magasabbegységek a harc döntö mozzanataiban löszer nélkül maradtak. Nem volt jobb a helyzet az üzemés kenöanyagok ellátásában sem. A csapatoknak rendkívül nagy szükségük lett volna nyersolaj-utánpótlásra. A támadó csapatok csak élelmiszerböl és takarmányból nem szenvedtek hiányt, ezeket a hadizsákmányból és helyi forrásokból biztosították. A megerödített körletek áttörésével kapcsolatos súlyos harcok során a személyi állomány nagy veszteségeket szenvedett, különösen a 3. Belorusz Frontnál. A katonai egészségügyi szervek azonban, amelyeknek elegendö gyógyintézet állt rendelkezésükre, megbirkóztak az óriási feladatokkal. A sebesültek zömét idejében hátraszállították a harcmezöröl. A sebesültek a gyógyintézetekben megkapták a szükséges orvosi segítséget, s állandóan gondoskodtak róluk. Ez eleve biztosította az orvosi kezelés sikerét, a sebesültek felgyógyulását, és azt, hogy visszatérhessenek csapataikhoz. A 2. Belorusz Frontnál január 14. és február 10. között a katonák és tisztek több mint 39,5 százaléka, a 3. Belorusz Frontnál pedig január és február folyamán 83400 fö tért vissza a csapatokhoz. A hadmüvelet folyamán az egészségügyi szervek megtették a szükséges intézkedéseket a csapatok járványvédelmére, gondozásban részesítették a fasiszta rabságból kiszabadított és hazatérö szovjet, illetve lengyel állampolgárokat, s orvosi segítséget nyújtottak a helyi lengyel és német lakosságnak. A hadmüvelet folyamán a csapatok anyagi-technikai ellátása terén felmerült nehézségek és a nagy veszteségek voltak elsösorban a legföbb okai annak, hogy 1945 februárjában csökkent a támadás üteme Kelet-Poroszországban, és hogy a harcok ebben a körzetben elhúzódtak. Február elején az 1. Belorusz Front, amely a varsó-berlini irányban támadott, balszárnyával Küstrintöl délre kijutott az Oderához, ugyanakkor a front jobbszárny-hadseregei lemaradtak, és a Ratzenburg-Pyritz-Zehden vonalon beszüntették az elönyomulást. Az 1. és a 2. Belorusz Front csapatai között mivel az elöbbiek elérték az Oderát, az utóbbiakat viszont az Alsó-Visztula mentén az ellenség megállította hézag keletkezett. Az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség oldalba támadja az Odera felé elönyomuló szovjet csapatokat. Ezért a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása február 8-án új feladatot állított a 2. Belorusz Frontnak az Alsó-Visztula mentén müködö csapatai elé: menjenek át támadásba a Visztulától nyugatra, zúzzák szét a kelet-pomerániai csoportosítást (a "Visztula" hadseregcsoportot), foglalják el Danzig és Gdynia körzetét, és tisztítsák meg az ellenségtöl a Baltitenger partját egészen a Pomerániai-öbölig. A föhadiszállás február 9-i új direktívájával a front jobbszárnycsapatait az 50., a 3. és a 48. hadsereget, az 5. gárda-harckocsihadsereget és más önálló magasabbegységeket és egységeket átadta a 3. Belorusz Frontnak. A 2. Belorusz Front megkezdte az új kelet-pomerániai hadmüvelet elökészítését. A tengerhez szorított kelet-poroszországi csoportosítás megsemmisítésével a 3. Belorusz és az 1. Balti Front csapatait bízták meg. * Ezzel befejezödött a szovjet csapatok kelet-poroszországi támadásának elsö szakasza. A 2. és 3. Belorusz Front csapatai sikeresen végrehajtották a Legfelsöbb Föparancsnokságtól kapott feladatokat: Kelet-Poroszország területének nagy részét megtisztították a német fasiszta csapatoktól. A német militarizmus keletporosz hídföje, ahol a fasiszták jó elöre hatalmas megerödített körleteket, mélyen lépcsözött védelmi rendszert létesítettek és sok erödöt építettek, elvesztette korábbi jelentöségét. A szovjet csapatok betörése Kelet-Poroszországba csapást mért a német militaristák tekintélyére, akik azzal kérkedtek, hogy ellenséges katona több mint száz éve nem tette lábát német földre. A hadmüvelet folyamán a 2. és 3. Belorusz Front csapatai súlyos vereséget mértek a német fasiszta "Észak" hadseregcsoportra (a volt "Közép" hadseregcsoportra), és fogságba ejtettek 51867 katonát és tisztet. Az ellenség halottakban és sebesültekben ennél sokkal több embert vesztett. A szovjet csapatok 3144 különbözö ürméretü löveget, 1192 aknavetöt, 569 harckocsit és rohamlöveget, 355 páncélgépkocsit és páncélozott szállítójármüvet, 8682 golyószórót és géppuskát, 56486 puskát és géppisztolyt, 13106 gépkocsit, 7996 vagont, 295 gözhajót és 1704 katonai raktárt zsákmányoltak. Ezenkívül a tüzérség és a légierö óriási mennyiségü ellenséges harci technikai eszközt semmisített, illetve rongált meg, továbbá sok védelmi létesítményt, valamint erös támponttá és védelmi csomóponttá berendezett helységet rombolt szét. A 2. Belorusz Front csapatai kiszabadítottak a koncentrációs táborokból 67765 foglyot, akiket a hitleristák különbözö európai országokból hurcoltak Kelet-Poroszországba. A 2. és 3. Belorusz Front sikeres kelet-poroszországi tevékenységével meghiúsította a hitlerista hadvezetésnek azt a tervét, hogy helyreállítsa a szárazföldi összeköttetést a kurlandiai csoportosítás csapataival, és így azok helyzete reménytelenné vált. Az ellenség keletporosz csoportosításának veresége és a 2. Belorusz Front kijutása a Visztula alsó folyásához elösegítette a varsó-berlini irányban müködö szovjet csapatok sikerét. Miután a szovjet csapatok elérték a Visztula alsó folyását, kedvezö körülmények jöttek létre a keletpomerániai ellenséges csoportosítás szétzúzásához, és a tengerpart mentén megnyílt a szovjet csapatok elött a Németország belsejébe vezetö út.