A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ MÁSODIK IDŐSZAKÁNAK KATONAI, POLITIKAI ESEMÉNYEI

A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ MÁSODIK IDŐSZAKÁNAK KATONAI, POLITIKAI ESEMÉNYEI

A szovjet nép szívós harca és kitartó munkája jellemezte a Nagy Honvédö Háború második idöszakát, amelyben gyökeres fordulat állt be mind a szovjet-német arcvonalon, mind általában a második világháború egész menetében. A szovjet nép elégedetten és büszkén tekinthetett vissza a megtett útra : a súlyos védelmi ütközetek és az ország mélyébe való kényszerü visszavonulás után a Vörös Hadsereg áttért a támadásra. Megkezdödött az ellenségnek szovjet földröl való tömeges kiüzése. S jóllehet az arcvonal még messze volt Németország és szövetségesei határaitól, a megtorlás kardja már a bünös kormányférfiak feje fölött függött, akik a szocializmus hatalmas állama elleni reménytelen kalandorháborúba sodorták népeiket. A szovjet fegyveres erök által a háború második idöszakában aratott gyözelmeknek óriási világtörténelmi jelentösége volt; elsösorban azért, mert a szovjet nép a maga erejével döntöen megverte a fasiszta német hadsereget, s így a maga javára fordította a háború menetét. A Vörös Hadsereg gyözelmei megmutatták az egész világnak, milyen nagy a hatalma és életereje a szovjet szocialista államnak. Olyan erös ellenséget, mint amilyen a fasiszta Németország volt, csak szovjet emberek juttathattak az összeomlás szélére, szovjet emberek, akiket a háború felszabadító célja lelkesített, akiket erkölcsi-politikai egységük tett erössé, akiket áthatott a szocialista haza iránti odaadó szeretet. Történelmi gyözelmeit a szovjet nép a kommunista párt vezetésével aratta. A párt bölcs vezetésében rejlett a szovjet rendszer nagy életereje, ez volt az alapja szilárdságának és legyözhetetlenségének. Több mint negyven évvel ezelött Lenin, amikor azt kérdezték töle, hogyan történhetett meg a csoda, hogy a szovjetország, alighogy lábra állt, szétdúltan és éhesen leverte az intervenciósok és fehérgárdisták seregeit, így válaszolt: " . . .Csakis azért, mert a párt résen volt, mert a pártban a legszigorúbb fegyelem uralkodott, és mert a párt tekintélye minden hatóságot és intézményt egyesített, és a KB jelszavát tízek, százak, ezrek és végeredményben milliók egy emberként követték, és mert hihetetlen áldozatokat hoztak érte csakis ezért történhetett meg az a csoda, amely megtörtént." Így volt ez a Nagy Honvédö Háború éveiben is. A kommunista pártot követve hösiesen harcoltak és dolgoztak, súlyos áldozatokat vállaltak a szovjet emberek milliói, a nagy szovjet ország összes népei. Csak egy hatalmas, erkölcsi tekintélynek örvendö, a dolgozók tízés százmillióinak határtalan szeretetét, bizalmát és tiszteletét élvezö párt vezethette öket gyözelemre a német fasizmus, a nemzetközi imperializmus legvandálabb rablócsapata elleni kemény harcban. Ez a harc a legnagyobb eröfeszítést, a szervezés magas müvészetét, a legnagyobb önfeláldozást követelte meg a kommunista párttól és a központi bizottságától. Az összeforrottságánál és fegyelmezettségénél, forradalmi szelleménél fogva erös párt volt a front és a hátország vezetö ereje. Az emberiség történetében nem volt még `politíkai párt, amely olyan nagy szerepet játszott volna országa, népe életében, mint a Szovjetunió Kommunista Pártja. Azok között, akik a német megszállókkal szemben védték a szocialista hazát, a kommunisták haladtak az élen. Ott voltak a harc legveszélyesebb és legnehezebb szakaszain. Az arcvonalon höstetteikkel, a hátországban pedig hösies munkájukkal bizonyították be a kommunisták népük, hazájuk iránti határtalan odaadásukat. A szovjet emberek látták, hogy ök harcolnak a legállhatatosabban a haza szabadságáért és függetlenségéért. A kommunisták tekintélye a háború éveiben mérhetetlenül megnövekedett. Kifejezésre jutott ez a kommunista párt gyarapodásában is. 1942-ben 1 millió 368 ezer fö lépett be a pártba, 1943-ban pedig 1 millió 187 ezer fö. Voltak közöttük szovjet katonák, nagy csaták részvevöi, közöttük voltak a munkásosztály legjobbjai, a dolgozó parasztság kiemelkedö képviselöi és a szovjet értelmiséghez tartozók is, mind olyanok, akik nem riadtak vissza a há 919d38j ború nehézségeitöl és szenvedéseitöl, akik szilárdan hittek a gyözelemben, és készek voltak érte életüket feláldozni. A szovjet fegyveres erök gyözelmei és az ellenségnek szovjet földröl való tömeges kiüzése kapcsán lehullt a lepel a világ elött a német fasizmus embertelenségéröl és iszonyatosságáról. Amint a szovjet csapatok egyre tovább haladtak nyugat felé, amint egyre újabb városokat és falvakat szabadítottak fel a megszállás alól, mind világosabban tárult eléjük a fasiszták szörnyü gaztetteinek, az embertömegek tervszerü, elöre megfontolt, módszeres kiírtásának, a rabszolgamunka nagyarányú alkalmazásának és a szovjet népek nemzeti kultúrája megsemmisítésének szörnyü képe. A Vörös Hadsereg hatalmas csapásai elöl visszavonuló hitleri Wehrmacht, az SS-csapatok és az SD-osztagok mundérjába bújtatott kétlábon járó vadállatok felgyújtottak, felrobbantottak és megsemmisítettek mindent, ami útjukba került: igyekeztek felperzselt és kiírtott pusztaságot maguk mögött hagyni. Arra, hogy milyen embertelen módon irtotta a német fasizmus a különféle nemzetiségü emberek millióit, csak akkor derült fény igazán, amikor a Szovjetunió végsö gyözelmét aratta, és a hitlerista birodalom összeomlott. Erröl a totális pusztításról pontos adatokat jegyzett fel a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék, a népeknek a fasiszta háborús bünösök felett ítélkezö bírósága. A világ azonban már a Nagy Honvédö Háború második idöszakában is megcáfolhatatlan bizonyítékokat kapott arról, hogy a fasiszta Németországot az emberiséggel szemben elkövetett súlyosabb büncselekményekért terheli felelösség. A szovjet nép benyújtotta számláját a bünösöknek az elpusztított sok milliónyi életért, a felperzselt városok és falvak ezreiért, a szétrombolt üzemek, tudományos, müvelödési és kulturális intézmények tízezreiért, az orosz, ukrán, belorusz és más szovjet népek egész nemzedékeinek munkájával létrehozott értékek megsemmisítéséért. A fasiszta barbárok büneit nem lehet elfelejteni és megbocsátani. Ezeket nem feledjük el soha! Emlékezzék rájuk a mai nemzedék is, amely most szemtanúja a német militarizmus és revansizmus újjászületésének, s amelyet az a veszély fenyeget, hogy a levert hitlerista tábornokok egy harmadik világháborút zúdítanak a nyakába. A szovjet embereknek és elsösorban a szovjet fegyveres erök katonáinak szent kötelessége volt, hogy a német megszállókra igazságos büntetést mérjenek gaztetteikért, hogy minden eröt mozgósítsanak a német fasizmusnak, a szovjet nép és az egész emberiség halálos ellenségének teljes szétzúzása érdekében, folytassák a Vörös Hadsereg gyözelmes támadását, teljesen kiüzzék a megszállókat, és a felszabadított területen helyreállítsák a szovjet társadalmi és államrendszert. A szovjet államnak a háború második idöszakában megvolt minden lehetösége e feladatok megoldásához. A német fasiszta hódítók ellen vívott nehéz harcban szüntelenül erösödött a szovjet állam gazdasági hatalma, a szocialista társadalom erkölcsi-politikai egysége, a népek barátsága, a szovjet hazafiság. A lenini párt által összeforrasztott szovjetországot egyetlen gondolat, egyetlen akarat hajtotta: a szent honvédö háború folytatása a német fasizmus fölötti teljes és végleges gyözelemig. A kommunista párt szervezö tevékenysége és a nép eröfeszítései megteremtették az anyagi-technikai elöfeltételeit annak, hogy gyökeres fordulatot érjenek el a Nagy Honvédö Háború menetében. A Vörös Hadsereg 1943-ban aratott gyözelmeit a szovjet hátország önfeláldozó munkája készítette elö. A szocialista ipart a háború második idöszakában legfontosabb ágainak állandó fellendülése jellemezte. A termelési kapacitások maradéktalan kihasználása és az óriási beruházások eredményeképpen sikerült leküzdeni azokat a nehézségeket, amelyeket a kohászati, tüzelöanyag-ipari és energetikai bázisnak a gépgyártó hadiipar megnövekedett szükségleteitöl való lemaradása támasztott. 1943-ban új kohókat, erömüveket, bányákat helyeztek üzembe, sok régit pedig kibövítettek. A szénbányászat, a kohászat és a villamosenergia-ipar teljesítöképességének növelése olyan viszonyok között, amikor a háború az egész gazdaságtól minden ereje latba vetését követelte, a szovjet gazdasági rendszer nagy vívmánya volt. A fémgyártás növekedése, a tüzelöanyagipari és energetikai bázis kiszélesedése lehetövé tette a fegyverek és a harci technikai eszközök gyártásának további növelését. A haditermelés növekedése a minöség állandó tökéletesedésével párosult. A háború elsö idöszakában olyan repülögépek, harckocsik, lövegek kerültek ki a gyárakból, amelyek mintáit lényegében még a háború elött dolgozták ki, 1943 elejétöl viszont sikeresen bevezették már a harci technikai eszközök és a fegyverek újabb, tökéletesebb fajtáinak gyártását. Az ország jól megszervezett, gyors ütemben fejlödö hadigazdasága teljesen kielégítette a Vörös Hadsereg igényeit harckocsikban, repülögépekben, tüzérségi és löfegyverekben, löszerekben. A kommunista párt vezette munkásosztály állhatatosan és férfiasan viselte a háború terheit, erejét nem kímélve dolgozott, hogy napról napra gyarapítsa a frontra küldhetö segítséget. Az üzemek százezreinek munkásai hallatlan lelkesedéssel, alkotó kezdeményezéssel emelték a munka termelékenységét, s olyan haladó termelési módszerek bevezetéséért küzdöttek, amelyek meggyorsították a haditermelést, és elömozdították a minöségjavulást. Sokat javítottak munkájukon a szovjet vasutasok is. Az ország sok ezer kilométeres fövonalain, az állomásokon, a pályán és a mühelyekben végzett hösies munkájukkal biztosították a Vörös Hadsereg folyamatos ellátását, és eredményesen megbirkóztak a népgazdasági szállításokkal. A városi dolgozókkal együtt munkálkodtak a gyözelmen a falu dolgozói is. A kolhozparasztság jobbára fennakadás nélkül ellátta az ipart nyersanyaggal, a lakosságot pedig élelmiszerrel. A falu a történelemben példátlanul álló odaadással viselte szívén az egész nép érdekeit. A kolhozparasztok önfeláldozó munkát végeztek a mezökön, felajánlották munkával szerzett megtakarításukat hadigépek és fegyverek gyártására, és napról napra gondoskodtak a Vörös Hadsereg katonáiról. A munkásosztállyal és a kolhozparasztsággal vállvetve dolgozott a szovjet értelmiség is. 1943. szeptember 25-én Komarov, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke a többi között a következö szavakkal nyitotta meg az akadémia ülésszakát : "Roppant nagy hazánk minden részében, még a legtávolabbi országrészekben is, a Kola-félszigettöl a napsütötte Örményországig, Moszkvától az IsszikKul tó keleti partjáig, az Urálban, a Kara-Kum sivatagban, Kazahsztán gazdag lelöhelyein, Szibéria és Közép-ázsia termékeny földjein mindenütt fáradhatatlanul dolgoztak tudósaink, hogy szerény munkájukkal elösegítsék légierönk, haditengerészetünk, tüzérségünk félelmetes erejének további növekedését." A szovjet emberek hazafiságának ragyogó megnyilvánulása volt az országos munkaverseny, amely nemcsak az ipart, hanem a közlekedést és a mezögazdaságot is magával ragadta. Az 1943-ban óriási méreteket öltö versenynek döntö jelentösége volt a népgazdasági tervek sikeres és határidöre való teljesítésében, illetve túlteljesítésében és így a hadigazdaság szüntelen fejlödésében is. Hogy milyen rendíthetetlenül szilárd a szovjet hátország, milyen kiapadhatatlan tartalékok rejlenek a népgazdaság szocialista rendszerében, az akkor tünt ki a legnagyszerübben, amikor helyre kellett állítani a német fasiszta hódítók által romba döntött városokat, munkástelepüléseket, falvakat, ipari üzemeket és közlekedési berendezést. Ijesztö képet mutattak azok a körzetek, amelyekben fasiszta megszállók jártak. Egykor virágzó városok és falvak a német invázió nyomában romhalmazokká váltak. Romokban hevert Sztálingrád, Kurszk, Orjol, Rosztov, Krasznodar, Sztavropol, Voronyezs, Szmolenszk, Poltava, Harkov, Csernyigov, Gomel és a Szovjetunió sok más városa. Az emberek milliói földbe vájt bunkerekben és sebtében összetákolt kunyhókban, összedölt házak pincéiben húzódtak meg. Óriási károk érték az ipart, a közlekedést és a mezögazdaságot. Az ellenség abban reménykedett, hogy a szovjet embereknek évtizedekre lesz szükségük a városok, az ipari üzemek, a kolhozok és szovhozok helyreállításához. A fasiszta szörnyetegek elszámították magukat. A szovjet nép a kommunista párt vezetésével már a háború alatt megkezdte a felszabadított körzetek népgazdaságának helyreállítását. 1943 augusztusában a párt központi bizottsága és a szovjet kormány határozatot fogadott el "A német megszállás alól felszabadított körzetek gazdaságának helyreállítására irányuló halaszthatatlan intézkedésekröl". A határozat részletes programot adott a német fasiszta inváziótól szenvedett szovjetköztársaságok, területek és tartományok népgazdaságának helyreállítására. Megállapította a helyreállítás sorrendjét, valamint a pénzés az anyagellátás rendjét. A Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának és az SZK(b)P Központi Bizottságának határozata után, a felszabadult országrészek gazdasági helyreállításával kapcsolatos munkálatok nagyarányúvá váltak. A szovjet emberek eröfeszítései a legdöntöbb iparágak: a tüzelöanyag-ipar, a kohászat, a gépipar, valamint a vasúti közlekedés helyreállítására irányultak. A felszabadult országrészekben a nehézipar helyreállításának üteme napról napra gyorsult. 1943 harmadik negyedévében a felszabadított területen még csak ötmillió tonna szenet, hatmillió tonna ásványolajat és 134 millió kWó villamos energiát termeltek, a negyedik negyedévben viszont hat és félmillió tonna szenet, 15 millió tonna ásványolajat és 172 millió kWó villamos energiát kapott onnan a népgazdaság. A nehézipar mellett a felszabadult területeken sikeresen folyt a könnyüés élelmiszeripar, valamint a közszükségleti cikkeket gyártó helyiipar helyreállítása is. Nagy figyelmet fordított a párt és a kormány a mezögazdaság gyors helyreállítására. A Szovjetunió Népbiztosi Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága 1943. január 23-án határozatot hozott "A német fasiszta megszállás alól felszabadított körzetek gépés traktorállomásainak és kolhozainak helyreállítására irányuló intézkedésekre". A német megszállás sújtotta összes körzeteknek vetömagkölcsönöket juttattak, hiteleket folyósítottak, mezögazdasági gépeket bocsátottak rendelkezésre, és jelentös élelmiszer-segítséget adtak. Az ellenség kiüzése után a kolhozok saját kezdeményezésböl nyomban hozzáfogtak a kolhozgazdaságok helyreállításához. Összegyüjtötték és megjavították a gépeket és szerszámokat, megtrágyázták a földeket, s többnyire egyéni készletekböl vetömagalapokat létesítettek. A felszabadított területek állattenyésztésének helyreállításában testvéri segítséget nyújtottak a megszállástól mentes körzetek kolhozai. A párt és a kormány mindent elkövetett, hogy javítson a felszabadult körzetek dolgozóinak anyagi helyzetén, életkörülményein, és fellendítse a kulturális életet. Az Oroszországi Föderáció kilenc területén és tartományában 1943 végéig helyreállítottak és felépítettek mintegy 327 ezer házat, ebböl a városokban és a munkástelepüléseken 3 millió 600 ezer négyzetméternél nagyobb lakterületü, több mint 60 ezer épületet, a falvakban pedig 266 ezer házat. Az OSZFSZK felszabadított területein az újjáépített és helyreállított házakba 1943-ban 1 millió 800 ezer embert költöztettek át a bunkerekböl és romokból. Nagy ütemben folyt az iskolák, technikumok, föiskolák helyreállítása, megkezdték munkájukat a kórházak és a poliklinikák. A felszabadított körzetek iskoláinak, kórházainak, valamint más kulturális és egészségügyi intézményeinek építésére 1943-ban több száz millió rubelt fordítottak. A Szovjetunió felszabadított körzeteiben a népgazdaság helyreállítására 1943-ban 4,1 milliárd rubelt költöttek. A munkásosztálynak, a kolhozparasztságnak és az értelmiségnek a népgazdaság helyreállítása és a megszállás következményeinek felszámolása terén a felszabadult körzetekben elért sikerei odaadó munkájuknak, a kommunista párt óriási szervezö és ideológiai-politikai tevékenységének köszönhetök. A történelemben még nem volt példa arra, hogy kapitalista ország még a pusztító háború tartama alatt ilyen nagy arányokban fogott volna hozzá városai és falvai, ipari üzemei, közlekedése, mezögazdasága és kulturális intézményei helyreállításához. Ezzel a rendkívül nehéz feladattal csak szocialista állam tudott megbirkózni. Mindazok a sikerek, amelyek a szovjet gazdaság fejlesztése terén létrejöttek, csak az egész ország, az egész szovjet nép legnagyobb eröfeszítése árán voltak elérhetök. A fogyasztási alap hányada a nemzeti jövedelemben 1943-ban 60 százalékra csökkent és a háború egész tartama alatt éppen ebben az évben volt a legalacsonyabb. Jelentösen csökkent az állami és szövetkezeti kereskedelem kiskereskedelmi áruforgalma is; alig egy harmadát érte el a háború elöttinek, az 1940. évinek. Ugyanakkor az egész nemzeti költségvetés csaknem egyharmadát a katonai kiadások képezték, nem számítva a katonák személyi fogyasztását. A háború alatt ebben az évben fordítottak legtöbbet katonai kiadásokra a nemzeti jövedelemhez viszonyítva. A Nagy Honvédö Háború során világosan kitünt, hogy a szovjet gazdaság minden tekintetben fölényben van a fasiszta Németország gazdaságával szemben. A magántulajdonnal kapcsolatos gátaktól mentes szocialista gazdasági rendszer lehetövé tette, hogy az anyagi eröforrásokat és termelési kapacitásokat a leghathatósabban és legésszerübben használják fel a háború szükségleteire. A termelési eszközök társadalmi tulajdona, a tervgazdálkodás, a magas fokú szervezettség és a szovjet nép példátlan munkahösiessége biztosította a hadigazdaság fejlödésének soha nem látott ütemét. Amíg a Szovjetunióban a haditermelés 1943-ban a háború elötti színvonalhoz viszonyítva a 4,3-szeresére nött, addig Németországban csak a 2,3-szeresét érte el, jóllehet a német ipar sokkal több fémet, szenet és villamos energiát termelt. Nevezetesen: Németország (1937. évi határai között) 1943-ban 266,5 millió tonna szenet, vagyis csaknem háromszor annyit termelt, mint a Szovjetunió; továbbá 20,7 millió tonna acélt: azaz 2,4-szer annyit, mint a Szovjetunió, és 73,9 milliárd kWó villamos energiát: tehát 2,3-szer többet a Szovjetuniónál. Ámde országunk, amelyben az ipari munkások száma, 1940-hez viszonyítva csaknem egyharmaddal csökkent, a szocialista gazdasági rendszer elönyeit kihasználva mégis jóval több fegyvert és harci technikai eszközt adott az arcvonalnak a fasiszta Németországnál. 1942-ben Németország gyárai 14700 katonai repülögépet gyártottak, 1943-ban pedig 25200 darabot. A szovjet repülögépipar már 1942-ben 10700 géppel többet gyártott, mint Németország, 1943ban pedig 9700 darabbal többet. A Vörös Hadsereg tehát két év alatt 20 ezer repülögéppel többet kapott, mint a német fasiszta hadsereg. A szovjet ipar a harckocsigyártás terén is messze felülmúlta Németország és csatlósai iparát, mennyiség és minöség tekintetében egyaránt. A szovjet ipar két év (1942-1943) alatt 44600 harckocsit gyártott, a német ipar pedig 18200 darabot. A szovjet ipar tehát 2,4-szer annyi harckocsit készített, mint a német. Németország és csatlósai harckocsigyártásához viszonyítva, a Szovjetunió harckocsigyártó ipara döntö gyözelmet aratott nemcsak a gyártott gépek mennyisége, hanem ami legalább olyan fontos a harckocsik tulajdonságai tekintetében is. A szovjet ipar arra is képes volt, hogy olyan arányban fejlessze a lövészés tüzérségi fegyverzet és felszerelés gyártását, amely messze felülmúlta Németország eredményeit. 1943-ban a szovjet üzemek 72 százalékkal több közepes és nehézlöveget gyártottak, mint a német hadikonszernek. A szovjet szocialista gazdaság eredményesen helytállt a fasiszta Németország tökés gazdaságával való párviadalban, jóllehet az utóbbi a maga érdekeiben használta fel csaknem egész Európa anyagi eröforrásait. A szovjet szocialista társadalmi és államrendszer nemcsak a társadalom megszervezésében bizonyult a legjobb formának, hanem a háború idején is a legjobban mozgósította a nép összes eröit az ellenség elleni küzdelemre. Hála a hátország dolgozói nagy eröfeszítésének, a háború második idöszakában sikerült megszüntetni a német fasiszta hadsereg fölényét harci technikai eszközökben és fegyverzetben. Fritz Sternberg közgazdász, Nyugat-Németország reakciós köreinek egyik képviselöje, elkeseredetten megállapítja, "Oroszország ipari és így katonai potenciáljának óriási növekedése lehetetlenné tette a hitleri Németország döntö gyözelmét abban az idöszakban, amikor a háború lényegében csak egy fronton keleten folyt. Márpedig a keleten aratott döntö gyözelem elháríthatta volna a náci Németország teljes vereségét." Mi más ez, mint kényszerü elismerése annak, hogy lényegében a szovjet népnek köszönhetö a gyökeres fordulat, amely a második világháború menetében bekövetkezett. A szovjet-német arcvonalon a gyökeres fordulat kezdetét a szovjet csapatok sikeres sztálingrádi ellentámadása jelentette. A Vörös Hadseregnek, méreteit és jelentöségét illetöen a háborúk történetében egyedülálló sztálingrádi gyözelme, a német fasiszta csapatok egyik legerösebb és legaktívabb válogatott csoportosításának szétzúzása és fogságba ejtése, gyökeresen megváltoztatta a helyzetet a szovjet-német arcvonalon. A sztálingrádi ragyogó sikerek kihasználásával a Vörös Hadsereg 1942-1943 telén hatalmas arányú támadást indított a Livnitöl a Kaukázus hegyláncolatáig terjedö 1200 kilométer hosszú arcvonalon, áttörte Leningrád blokádját, és támadó hadmüveleteket folytatott más arcvonalszakaszokon is. Ismét magához ragadta az 1942 nyarán elvesztett hadászati kezdeményezést. Az ellenség kénytelen volt az egész arcvonalon védelembe átmenni. A Vörös Hadsereg súlyos és elkeseredett harcokban felszabadította a szovjet terület jelentös részét. Támadásai során szétzúzta a téli hadjárat megindulásakor a szovjet-német arcvonalon harcoló összes ellenséges magasabbegység 40 százalékát. 1943 márciusában Hitler kormánya kénytelen volt elismerni, hogy a német fasiszta hadsereg a szovjet-német arcvonalon szenvedett vereségei következtében a tél folyamán "e háború egyik legsúlyosabb válságán" ment át. A Vörös Hadsereg világtörténelmi jelentöségü döntö gyözelmével ért véget a második világháború egyik legnagyobb csatája: a kurszki csata is. Itt végérvényesen meghiúsult a német hadvezetésnek az a kísérlete, hogy elégtételt vegyen Sztálingrádért és a téli vereségért, s visszaszerezze a hadászati kezdeményezést. A kurszki csata a német fasiszta hadsereget katasztrófával határos helyzetbe sodorta; ezzel megkezdödött a hadsereg haláltusája. A hadászati kezdeményezés szilárdan a szovjet hadvezetés kezébe ment át. A Vörös Hadsereg nyáron, a háború kirobbanása óta elöször, egy méreteiben egyedülálló, Velikije Lukitól a Fekete-tengerig terjedö 2000 kilométer hosszú arcvonalszakaszon, hatalmas támadást indított. A támadás összel is folytatódott. A német hadvezetés kísérlete, hogy az úgynevezett "Keleti falnál" megállítsa a Vörös Hadsereget, kudarcot vallott. A szovjet csapatok Nyeveltöl a Molocsnaja folyó torkolatáig terjedö szakaszon leküzdötték a "Keleti fal" legjobban megerödített középsö és déli részét. A nyári-öszi támadás során a Vörös Hadsereg hös csapatai befejezték az Oroszországi Föderáció nyugati területeinek felszabadítását, hozzáfogtak Belorusszija felszabadításához, felszabadították a bal parti Ukrajnát, a Donyec-medencét, átkeltek a Dnyeperen, két hadászati hídföt létesítettek annak jobb partján, elüzték az ellenséget a Tamany-félszigetröl, hídföállást foglaltak a Kercs-félszigeten és Krím északi részében. A gyözelmes támadás eredményeképpen a Vörös Hadsereg 1942 novemberétöl 1943 decemberéig a Volgától a Dnyeperig, a Kaukázus hegyláncától pedig a krími földszorosig súlyos harcok közepette nagy utat tett meg, s így a front középsö szakaszán 500 kilométernyi, délen pedig már 1300 kilométernyi tért nyert. A Vörös Hadsereg az ellenség által elfoglalt szovjet területböl körülbelül egymillió négyzetkilométernyit szerzett vissza a hazának, vagyis az ellenség által átmenetileg megszállt területnek csaknem kétharmadát. A szovjet emberek tízmilliói rázták le a fasiszta rabság igáját. A haza visszakapta rendkívül fontos iparvidékeit és mezögazdasági területeit, s ez lehetövé tette az ország hadigazdasági potenciáljának további megszilárdítását. A háború második idöszakának heves harcaiban a német fasiszta csapatokat óriási, pótolhatatlan veszteségek érték. A Vörös Hadsereg a hadjárat során fokozatosan szétzúzta az ellenség több mint 200 hadosztályát, ebböl 28 páncélos hadosztályt és mintegy 40 ezer löveget. Németország katonai és politikai helyzete erösen romlott. A szovjet csapatok által a háború második idöszakában aratott gyözelmek meggyözö tanúbizonyságát adták annak, hogy a Vörös Hadsereg ereje és harci lehetöségei szüntelenül növekednek. Különösen nagy arányokban fokozódott a szovjet csapatoknak harckocsikkal, tüzérséggel és légierökkel való ellátottsága. A fegyverzet és a harci technikai eszközök megsokasodása és minöségük javulása, valamint a harcok tapasztalatai alapján tökéletesedett az összes fegyvernemek és haderönemek magasabbegységeinek és hadmüveleti egységeinek szervezete. A szárazföldi csapatoknál összfegyvernemi magasabbegységként újra rendszeresítették a hadtestkötelékeket, aminek eredményeképpen javult a csapatok harcászati alkalmazása. Megerösítették az összfegyvernemi hadseregeket, s emellett tisztán harckocsihadseregeket is szerveztek. Jelentösen növelték a lövészhadosztályok, az összfegyvernemi és a harckocsihadseregek tüzérségét. A légi hadseregeknél növelték a vadászrepülögépek és csatarepülögépek számát, ami biztosította a légi uralom kivívását és a harcmezön küzdö csapatok megbízható támogatását. Jelentösen nagyobb lett a haditengerészeti flotta könnyühajó-állománya, és megnövelték a flották légieröit is. Mindennek eredményeképpen jelentösen nagyobb lett a szovjet fegyveres erök átütöés tüzereje. A hadsereg, a légierök és a flotta tisztjei és katonái nagy szorgalommal igyekeztek elsajátítani az új harci technikai eszközök és fegyverek kezelését és alkalmazását, harci tapasztalatokra tettek szert a német fasiszta megszállók elleni küzdelemben. A kommunista párt által nevelt tisztek, tábornokok és tengernagyok még jobban megedzödtek az ütközetek tüzében. A Vörös Hadseregnek a haladó szovjet hadtudománnyal felvértezett parancsnokai bebizonyították, hogy ismerik a korszerü harc megszervezésének módszereit, azokat mesterien tudják alkalmazni, és magas fokú hozzáértéssel vezetik a csapatokat. A szovjet katonák a harcmezön a hösiesség, a kitartás és a bátorság példáit mutatták. A szocialista haza szeretete és az ellenség izzó gyülölete megtízszerezte a katonák és tisztek erejét, újabb és újabb höstettekre lelkesítette öket. A szovjet katonák tudták, miért harcolnak, tisztában voltak vele, miért ontják vérüket. A hadsereg tagjai tudatában voltak a háború igazságos voltának, s ez alapvetö jelentöségü volt a háború döntö fordulatának elöidézésében. "Az a meggyözödés, hogy a háború igazságos tanítja Lenin -, annak tudata, hogy fel kell áldoznunk életünket testvéreink boldogulásáért, fokozza a katonák harci szellemét, és hallatlan nehézségek elviselésére készteti öket." A fejlett öntudattal párosult nagy önfeláldozás tömeges hösiességet szült. A szovjet csapatok harci tulajdonságaiban tükrözödött népünknek és dicsö kommunista pártjának kiváló szelleme; e párt a marxizmus-leninizmus magasztos eszméire nevelte a katonákat, a tiszteket és a tábornokokat s éppúgy az egész népet is. A szovjet csapatok nagyszerü erkölcsi-politikai tulajdonságait a parancsnokok, a politikai szervek, a pártés a Komszomol-szervezetek pártpolitikai munkájukkal magas színvonalon tartották és fejlesztették. E munkát szinte szüntelenül : harc elött és harc közben, menet közben és a pihenök alatt is folytatták. A pártpolitikai munkát szorosan összekapcsolták a konkrét feladatokkal. Ez biztosította az állandóan növekvö támadókedvet, amely megsokszorozta a támadó csapatok csapásainak erejét. Maxime Mourin, ismert francia polgári történész a Vörös Hadseregnél 1943-ban tapasztalt erkölcsi és harci tulajdonságokat jellemezve ezt írta: "Ez a hadsereg tanúbizonyságát adta bátorságának, önfeláldozásának, nagyszerü támadókedvének és a védelemben való állhatatosságának, a harc bármilyen formájához való alkalmazkodó képességének, fegyelmezettségének, a gyözelembe vetett abszolút hitének. Tudatában volt annak, hogy igazságos háborút folytat, amelynek célja a haza felszabadítása, a galád és erös ellenség megsemmisítése. Megmutatta, mennyire egybeforrott, annak ellenére, hogy soraiban a legkülönfélébb emberek találhatók: ukránok, szibériaiak, burjátok és türkmének, ateisták, keresztények és muzulmánok . . ." 1943-ban még hatalmasabb arányokban bontakozott ki a partizánmozgalom, tüzvészként terjedt szét az ellenség által elfoglalt egész szovjet területen. A létszámuk tekintetében megnött és szervezetileg megerösödött partizán-magasabbegységek és osztagok a háború második idöszakában jelentösen fokozták az ellenségre mért csapásaikat. Bátor és merész tevékenységükkel meg-meghiúsították az ellenség csapatszállításait, fegyverés löszerutánpótlását. Felrobbantottak és felgyújtottak katonai raktárakat, szétromboltak híradó vonalakat, megtámadtak ellenséges helyörségeket és törzseket. A partizánok a megszállt területen elviselhetetlen körülményeket teremtettek az ellenség számára, s ezzel aláásták a német fasiszta csapatok harci szellemét, állandó rettegésben és feszültségben tartották öket. Fuller, angol burzsoá hadtörténész megjegyzi: "Oroszországban a partizánok, akik állandóan sokasodtak, rémülettel töltötték el a végeláthatatlan közlekedési vonalak mentén szétszórt német katonák szívét." A háború második idöszakában a partizánok és a Vörös Hadsereg csapatai között egyre szorosabbá vált az együttmüködés. A partizánok segítségére voltak a szovjet csapatoknak városok és falvak felszabadításában, nagy vízi akadályok leküzdésében, a német fasiszta hadak pusztításában. A partizánok egyik legfontosabb tevékenysége a megszállt körzetek lakossága körében végzett hatékony politikai munka volt. Ez a munka a megszállók véres gaztetteinek és fondorlatainak leleplezését, a partizánmozgalom minden irányú fejlesztését célozta. A partizán agitátorok szenvedélyes, igaz szavai élénk visszhangra találtak a szovjet emberek szívében. A kommunista párt vezette partizánharc élesztette a népben a gyözelembe vetett hitet, a német fasiszta betolakodókkal szembeni tevékeny ellenállásra mozgósította az embereket. Az ellenség nem fojthatta el a partizánmozgalmat, nem verhette szét a népi bosszúállókat, mert azokat az egész nép, az egész ország támogatta. A szovjet nép szeretettel és büszkeséggel tekintett fiaira és leányaira, akik az ellenség hátában kibontották a felszabadító háború lobogóját. A partizánmozgalomban teljes erövel megnyilatkozott a szovjet emberek állhatatossága, bátorsága és a szocialista haza iránti odaadása. A hadsereg és a partizánok eröfeszítései egybeforrtak a szovjet népnek a gyülölt ellenségre mért csapásaiban. A szovjet hadmüvészetet a háború második idöszakában további fejlödés jellemezte mind a hadászatban, mind a hadmüveletek és a harcok elökészítése és vezetése területén. A szovjet hadászatnak a háború második idöszakában a támadás volt a jellemzö vonása. A Vörös Hadsereg, miután végleg magához ragadta a hadászati kezdeményezést, széles arcvonalon támadásba lendült, és megkezdte a német fasiszta betolakodóknak szovjet földröl való tömeges kiüzését. Az idöszak téli és nyári-öszi hadjárata támadó jellegü volt. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a gazdasági, a katonai-politikai és az erkölcsi tényezöknek, valamint a hadviselö felek eröviszonyainak tárgyilagos és gondos számbavétele alapján állította össze hadászati terveit. A föparancsnokság hadászata céltudatos és következetes volt. A gyözelem kivívása érdekében a fegyveres harc változatosabb formáit és módszereit alkalmazták, mint a háború elsö idöszakában. A föcsapások irányának helyes megválasztása, az erök és eszközök zömének ezekben az irányokban való összpontosítása biztosította a nagyarányú támadó hadmüveletek sikerét. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása részéröl történö vezetés párosult a parancsnokoknak, a frontok, a flották és a hadseregek haditanácsainak alkotó kezdeményezésével. Amikor a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása úgy döntött, hogy a téli hadjárat föcsapását a szovjet-német arcvonal déli szárnyán, Sztálingrád körzetében méri, az ellenség egyik legnagyobb és legaktívabb csapásmérö csoportosítása ellen irányította azt. Az ellenséget ezen a szakaszon egy több frontból álló csoport következetes támadó hadmüveletekkel zúzta szét, együttmüködve a más irányokban támadó csapatokkal; ez megfosztotta az ellenséget a tartalékokkal való manöverezés lehetöségétöl. A nyári-öszi hadjárat során a szovjet csapatok eröfeszítése ismét a déli arcvonalszakaszra összpontosult, s itt bontakoztak ki a fö hadmüveletek. A csapások megint az ellenség fö, döntö csoportosításait vették célba. A szovjet csapatok föcsapásának irányában a föhadiszállás nyáron egy hatalmas csoportosítást hozott létre, amely az összes lövészhadosztályok 25-35 százalékát, a Vörös Hadsereg harckocsiés gépesített csapatainak pedig több mint 80 százalékát foglalta magába, és roppant sok tüzérséggel rendelkezett. Ugyanitt vonták össze a Vörös Hadsereg fö tartalékait is. A háború második idöszakában folytatott mindkét hadjárat sajátossága volt az is, hogy ellentámadással indultak, s késöbb ez fejlödött ki általános támadássá. Az ellentámadás elökészítése más-más körülmények között ment végbe. Sztálingrádnál hónapokig tartott, és fölöttébb bonyolult helyzetben, heves védelmi harcok közepette zajlott le. Az óriási nehézségek ellenére, a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság sikeresen oldotta meg az ellentámadáshoz szükséges nagy csapattartalékok, valamint az anyagi és technikai eszközök felhalmozásának és biztosításának problémáját. A szovjet csapatok 1942. novemberében a déli arcvonalszakaszon nem voltak még általános eröfölényben az ellenséggel szemben, de ügyes manöverezéssel biztosították maguknak a döntö fölényt a föirányokban. A csapások az ellenséges védelem leggyengébb pontjai ellen irányultak. Az ellenség szétzúzását három egymással együttmüködö front csapatai hajtották végre. A fö támadó csoportosítások merész elgondolású és bonyolult végrehajtással járó ölelkezö irányú csapásai ragyogó eredménnyel jártak. Formája szerint a sztálingrádi hadmüvelet egy nagy ellenséges csoportosításnak hadászati méretekben végrehajtott bekerítése és megsemmisítése volt. A harcnak ez a formája tökéletesen megfelelt a szovjet hadászat, hadmüveleti müvészet és harcászat határozott jellegének. A szovjet csapatok a kurszki ellentámadást nagyrészt az ellenség támadásának megindulása elött készítették elö, és a munkálatokat a védelmi ütközet során fejezték be. A német fasiszta csapatok támadásának megindulásáig 300 kilométer mély, szilárd védelmet alakítottak ki, amely hatalmas páncélos erök tüzérséggel és repülökkel támogatott csapásainak elhárítására volt alkalmas. A föhadiszállás a frontok javaslatainak figyelembevételével úgy határozott, hogy kihasználja a védelem elönyeit, védelmi ütközetben kimeríti az ellenséget, és csak azután megy át ellentámadásba. Az ilyenfajta tevékenység legfontosabb feltétele: nagy hadászati tartalékok több összfegyvernemi hadsereg és harckocsihadsereg, harckocsiés gépesített hadtest összevonása volt. Ez rendkívül szilárddá és aktívvá tette a szovjet védelmet, biztosította az erökkel való manöverezést, a hatalmas ellencsapásokat és az ellentámadásba való késöbbi átmenet lehetöségét. A szovjet hadvezetés, amint kitünt, helyesen számított. A Vörös Hadsereg csapatai elhárították a német fasiszta csapatok orjoli és belgorod-harkovi csoportosításának csapásait, megakadályozták, hogy azok mélyen beékelödjenek a védelembe, és óriási veszteségeket okoztak nekik élöeröben és harceszközökben egyaránt. Mindez lehetövé tette, hogy a szovjet csapatok rövid idö alatt ellentámadásba menjenek át. A sztálingrádi ellentámadástól eltéröen itt nem egy, hanem két erös ellenséges csoportosításra mértek csapásokat. Szétzúzásuk céljából a föhadiszállás öt front csapatainak és nagy hadászati tartalékoknak alkalmazásával két hadmüveletet szervezett és hajtott végre. Az ellentámadás a Vörös Hadseregnek a Velikije Lukitól Novorosszijszkig terjedö gigászi nyári támadásába nött át. A támadásban részt vettek a szovjet szárazföldi csapatok, a légierök és a haditengerészet föeröi. A Vörös Hadsereget tevékenyen támogatták a szovjet partizánok. A hadászati támadásjellemzö vonása a háború második idöszakában az volt, hogy fokozatosan növekedett a lendülete, ami a szovjet fegyveres erök növekvö erejéröl tanúskodott. Különösen nagy jelentösége volt ezzel kapcsolatban annak, hogy harckocsihadseregeket alakítottak, valamint szaporították a harckocsiés gépesített hadtesteket. A moszkvai harcokban a háború elsö idöszakában csak egyes harckocsidandárokat és zászlóaljakat alkalmaztak, a háború második idöszakának téli hadjáratában viszont három harckocsihadsereg és 23 önálló harckocsiés gépesített hadtest, a nyári-öszi hadjáratban pedig már öt harckocsihadsereg és 25 önálló harckocsiés gépesített hadtest vett részt. Ennek eredményeképpen a hadászati támadás üteme meggyorsult, és nagyobb mélységet ért el, mint a Nagy Honvédö Háború elsö idöszakában. Az 1941-1942-es téli hadjáratban a támadást 750 kilométeres arcvonalszakaszon folytatták, és 400 kilométeres mélységet értek el, a háború második idöszakának téli és nyári-öszi hadjáratában pedig a támadás 2000 kilométer széles sávban, 600-700 kilométer mélységig haladt. A szovjet hadvezetés itt gondosan és mindenre kiterjedöen megszervezte a frontok és frontcsoportok közötti hadászati együttmüködést. A támadást azért lehetett növekvö erövel folytatni, mert a Vörös Hadsereg az ország hatalmas, egyre fejlödö hadigazdaságára, a szovjet nép megingathatatlan erkölcsi-politikai egységére támaszkodott. Új volt az is, hogy hadászati támadás folyamán nagy erökkel széles arcvonalon merész folyamátkeléseket hajtottak végre. Az olyan nagy vízi akadályt például, mint a Dnyeper, menetböl, 750 kilométer széles arcvonalon, egyidejüleg négy front eröivel küzdötték le. Minden katonai szabályzat és utasítás, úgyszintén a háborúk történetéböl a legismertebb nagy folyamátkelések tapasztalatai egyértelmüen arra utaltak, hogy nagy folyókon nagy erökkel való átkelés hosszantartó és gondos elökészítést igényel. A szovjet csapatok azonban az Északi-Donyecen, a Szejmen, a Gyesznán és a Miuszon végrehajtott átkelések során gazdag tapasztalatokat szereztek s ezek a gyors és határozott tevékenységgel párosulva, lehetövé tették, hogy menetböl átkeljenek a hatalmas Dnyeperen, nagy arányokban használva fel szükségeszközöket az elsö harcászati deszantok átkelésénél. A szovjet hadászat a háború második idöszakában sikeresen oldotta meg a széles arcvonalon folyó egyidejü és egymást követö támadó hadmüveletek megszervezésének fontos feladatát is. Az egymástól nagy távolságra levö hadászati irányokban végrehajtott támadás szétforgácsolta az ellenség erejét, és megnehezítette a tartalékokkal való manöverezést. A szovjet hadvezetés jelentösebb megszakítások nélkül hajtott végre egymást követö támadó hadmüveleteket. Minden elözö hadmüvelet kedvezö feltételeket teremtett a következö hadmüvelet végrehajtásához. A hadászati támadás során a csapásokat a föhadiszállás tartalékainak bevetésével növelték. A háború második idöszakában a Vörös Hadsereg a több irányban folytatott támadó tevékenységgel egyidejüleg védelmi hadmüveletekkel is élt. A védelem itt aktív jellegü volt, és az ellenség számára leküzdhetetlennek bizonyult. A szovjet csapatok ennek során kimerítették az ellenséget, súlyos veszt

eséget okoztak neki, és megteremtették az elöfeltételeket az ellentámadásba való átmenethez. A hadászati védelem szervezésénél jellemzö volt, hogy sok mozgékony csapat állt rendelkezésre, és tüzérhadtesteket, valamint áttörö tüzérhadosztályokat alkalmaztak. A háború második idöszakának tapasztalatai beigazolták, hogy a szovjet hadászati védelem lehetövé tette és biztosította a számunkra kedvezötlen eröviszonyok megváltoztatását, az ellentámadáshoz szükséges tartalékok elökészítését, majd az ellentámadásnak hadászati támadássá való továbbfejlesztését az ellenség csapásmérö csoportosításainak teljes szétzúzása céljából. A Vörös Hadsereg sikereinek egyik döntö feltétele az volt, hogy a szovjet légierök 1943 nyarán kivívták a légi uralmat, és a föirányokban tömegesen alkalmazták öket. A háború tapasztalatai beigazolták, hogy légi uralom nélkül nem lehet a hadászati kezdeményezést megszerezni és megtartani. A légi uralomért vívott harcok során hajtottak végre elöször több hadsereg eröivel egyidejü légi hadmüveleteket. A légieröket nagyobb arányokban alkalmazták az ellenséges csapatok elleni támadásra és a saját szárazföldi csapatok fedezésére. Most már jobban szervezték meg a bombázó-, csataés vadászrepülö erök közötti együttmüködést, valamint ezeknek a nagy hatósugarú bombázóerökkel és a honi légvédelem vadászeröivel való együttmüködését. A légvédelem eröinek és eszközeinek gyarapodása lehetövé tette, hogy a háború második idöszakában megerösítsék a nagyvárosok légvédelmét, és elegendö eröt különítsenek ki a széles arcvonalon végrehajtott hadmüveletek biztosítására, a frontövezet közlekedési útjainak fedezésére. A hadászati támadásban a háború második idöszakában tevékenyen részt vettek a Haditengerészeti Flotta eröi. Védelmezték közlekedésünket, és csapásokat mértek az ellenség tengeri közlekedésére, fedezték a szárazföldi csapatok tengerparti szárnyait, és közremüködtek a tengermelléki irányokban folytatott támadásokban, a partraszállási hadmüveletek végrehajtásában. A szovjet hadászat tehát a háború második idöszakában rendkívül aktív jellegü volt, s ez államunk határozott céljaiból eredt. A szovjet hadászat a fegyveres erök valamennyi haderönemének eröfeszítését egyetlen célra összpontosította : az ellenség föcsoportosításainak szétzúzására és országunk területéröl való elüzésére. Hadászatunk újból meggyözöen bebizonyította feltétlen fölényét a német hadsereg agyondicsöített stratégiája fölött. Ezt még az ellenségeink is kénytelenek voltak elismerni. 1943. április 4-én a Völkischer Beobachter címü lap ezt írta: " . . . önelégülten lebecsültük a bolsevik vezetés elszántságát és pokoli energiáját". A szovjet csapatok, jegyezte meg a lap, nemcsak modern harceszközökkel rendelkeztek, "hanem a hadmüveletek szervezése is hozzáértöbb és veszedelmesebb volt . . . Sikerült nekik (a szovjet csapatoknak a szerk.) az eröket a föcsapások irányában összpontosítani, és a leggyengébb szakaszokon végrehajtott hadmüveleti áttörések és mély átkarolások révén igyekeztek messzemenö célokat elérni". A háború második idöszaka a szovjet-német arcvonalon a hadászati kezdeményezésért indított harc jegyében zajlott le. S ez a kitartó, súlyos harc a Vörös Hadsereg gyözelmével végzödött. A hadászati kezdeményezés teljesen és véglegesen a szovjet vezetés kezébe ment át. A szovjet hadmüveleti müvészet a háború második idöszakában szintén tovább fejlödött. A hadmüveleteket egész más körülmények között hajtották végre, mint a háború elsö idöszakában. A szovjet fegyveres erök technikai ellátottságának jelentös fejlödése lehetövé tette, hogy nagyszabású, lendületes, nagy mélységü és nagy hadmüveleti sürüségü hadmüveleteket folytassanak. A frontok és a hadseregek a támadó hadmüveleteket példamutató határozottsággal, a védelmi müveleteket pedig ugyanilyen szívóssággal hajtották végre, és azok elökészítésének és vezetésének módszerei állandóan tökéletesedtek. A háború második idöszakának támadó hadmüveleteiben a korábbiaknál határozottabb célokat követtek. Az ellenség hatalmas védelmi terepszakaszainak leküzdése és nagy csoportosításainak megsemmisítése mindinkább a szovjet hadmüveleti müvészet jellemzö vonásává lett. Az elsö idöszakhoz viszonyítva több mint a kétszeresére emelkedett az elönyomulás átlagos napi gyorsasága, s 1943 nyarán-öszén az összfegyvernemi magasabbegységeknél elérte a 10-25 kilométert, a gyors magasabbegységeknél pedig a 30-35 kilométert is. Az elönyomulás ilyen üteme a szovjet parancsnokok magas fokú hadmüveleti-harcászati müvészetéröl és a csapatok mesteri vezetéséröl tanúskodott. Sokkal nagyobb hozzáértéssel végezték az eröknek és eszközöknek másodrendü arcvonalszakaszokról a döntö irányokba való átcsoportosítását. Ez lehetövé tette, hogy a frontok és a hadseregek sokkal nagyobb erejü csapásmérö csoportosításokat hozzanak létre, mint a háború elsö idöszakának támadó hadmüveleteiben, és azokat sokkal mélyebb hadmüveleti felépítésben alkalmazzák, aminek az ellenséges védelem mélységének és erejének növekedésére való tekintettel különösen nagy jelentösége volt. A frontok és hadseregek támadó hadmüveleteit a háború második idöszakában nagyfokú célratörés, a formák változatossága, a tevékenység módjainak ügyes kiválasztása jellemezte. A háború során elöször oldottak meg olyan feladatot, mint az ellenség mélyen lépcsözött tömör védelmének áttörése. Ebben fontos szerepe volt annak, hogy a frontokat a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékából nagy tüzérségi magasabbegységekkel erösítették meg, ami lehetövé tette, hogy a tüzérséggel a korábbiaknál nagyobb arányú manövereket hajtsanak végre, és a tüzérséget a frontok föcsapásainak irányában összpontosítva alkalmazzák. Jelentös sikereket értek el az áttörésnek gyors magasabbegységekkel való továbbfejlesztése terén. E magasabbegységeknek a légierökkel való együttmüködése biztosította a hadmüveletek nagy mélységét. Megoldották a csapás erejének a támadás során történö növelése fontos problémáját is. Ezt úgy érték el, hogy második lépcsöket, gyorscsapatokat, elöre készenlétbe helyezett tartalék hadseregeket vetettek harcba azzal a fö feladattal, hogy lendületesen törjenek elöre a védelem mélységébe az ellenség csapatainak bekerítése, a bekerített csoportosítások részekre való szakítása és a visszavonuló magasabbegységek üldözése céljából. A támadó hadseregek elsajátították a folyamátkelés különféle módszereit, megtanulták, hogyan kell a túlsó parton hídföket foglalni, megtartani és kiszélesíteni. Az eröszakos átkeléseket többnyire a visszavonuló ellenség üldözése közben hajtották végre. A csapatok fö célja ilyenkor annak megakadályozása volt, hogy az ellenség a folyó mögötti terepszakaszon beáshassa magát. Ennek elérése érdekében széles körü manövert folytattak: nem bocsátkoztak elhúzódó harcba, és az ellenséges támpontok megkerülésével igyekeztek minél elöbb elfoglalni a túlsó partot. A frontok és a hadseregek védelmi hadmüveleteinek megszervezését és vezetését úgy tökéletesítették, hogy növelték a védelem mélységét, az ellenség várható csapásainak irányában összpontosították az erök és eszközök zömét, s így nagyobb hadmüveleti sürüséget, mélyebben lépcsözött páncélelhárító védelmet biztosítottak. Az ilyen védelmi hadmüveletek kiemelkedö példája volt a Központi és a Voronyezsi Front csapatainak, illetve e frontok állományába tartozó összfegyvernemi és harckocsihadseregeknek a kurszki kiszögellésben folytatott védelme. A háború elsö idöszakában még ritkaságszámba ment, hogy a hadsereg védelmének mélysége elérje a 25, a fronté pedig a 35 kilométert. Kurszknál viszont a védelem mélysége a hadseregeknél már 40-50, a frontoknál pedig 120-130 kilométer volt. A páncélelhárító védelmet 30-40 kilométeres mélységben kiépítették. A védelem eröinek és eszközeinek sürüsége, a terepszakaszok minden irányú müszaki berendezése, a front és hadseregparancsnokságok eröfeszítéseinek a döntö irányokban történö mesteri összpontosítása, valamint a tartalékokkal való széles körü manöverezés a mélységböl és az arcvonal mentén Kurszknál érte el a legmagasabb fokát. A frontok hozzáértöen szervezték meg és hajtották végre a nagy erejü tüzérségi és légi ellenelökészítést. A háború második idöszakának védelmi hadmüveletei gyarapították a szovjet hadmüvészet tapasztalatait az önálló harckocsiés gépesített hadtesteknek és harckocsihadseregeknek nemcsak ellencsapások mérésére, hanem védelmi terepszakaszok megtartásáért történö felhasználása terén is. A háború második idöszakában, az elsö idöszakhoz viszonyítva, sokkal nagyobb hozzáértéssel készítették elö a frontok és a hadseregek támadó és védelmi hadmüveleteit. Egyre több figyelmet fordítottak nemcsak az erök és eszközök összpontosítására, hanem arra is, hogy újabb módokat keressenek a fegyvernemek és a légierö felhasználására, valamint együttmüködésük megszervezésére. A tüzérség és a légierö most már nemcsak az ellenséges védelem áttörésénél támogatta a csapatokat, hanem a mélységben folytatott tevékenységük során is. Széles körü alkalmazásra találtak a müszaki csapatok, amelyek most már tevékenyebben vettek részt az ellenség támadásának elhárításában, mint az elsö idöszakban. A csapatok hadmüveleti felépítésének elmaradhatatlan elemévé váltak a páncélelhárító tüzértartalékok és a mozgó müszaki záróosztagok, amelyeket az ellenség páncélosai elleni harcban alkalmaztak. A szovjet hadászattal és hadmüveleti müvészettel a háború második idöszakában összhangban fejlödött a védelem és a támadás harcászata is. A szovjet harcászat megoldotta az ellenség álló védelme áttörésének fontos problémáját. Ezelött rendszerint csak csekély mélységü fészkekböl álló védelmet kellett áttörni, amelyet az ellenség egymással tüzösszeköttetésben álló támpontok és ellenállási csomópontok rendszerébe foglalt. A német fasiszta hadsereg a sztálingrádi és a kurszki vereség után az egész arcvonalon áttért a hadászati védelemre. Az ellenség egyre inkább jól megerödített, több védelmi övböl álló védelmet hozott létre, összefüggö árokrendszerrel. A szovjet csapatoknak most már mélyen lépcsözött védelem áttörésével kellett a támadást megkezdeniük. A támadás meröben új feltételei sok vonatkozásban szükségessé tették a Vörös Hadsereg támadóharcai során alkalmazott harcászati módszerek továbbfejlesztését. A háború második idöszakában jelentösen megnövekedtek a lehetöségek a harcászat továbbfejlesztésére. A magasabbegységek és az egységek most már több megerösítö eszközt kaptak, és velük nagyobb súlyt képeztek a föcsapás irányában, megnövekedett a harcászati sürüség az áttörési szakaszon. A moszkvai ellentámadásnál az áttörési szakasz egy kilométerére általában 5-15 löveg és aknavetö, valamint két harckocsi jutott. Sztálingrádnál ez a sürüség már 40-70 lövegre és aknavetöre, valamint 10-12 harckocsira növekedett. A nyári-öszi hadjárat során a sürüség tovább fokozódott. A kurszki ellentámadásnál az áttörési szakasz egy kilométerére 150-200 (76 milliméteres és ennél nagyobb kaliberü) löveg és aknavetö, 15-20 harckocsi és rohamlöveg jutott. A harcászati sürüség növekedése lehetövé tette a támadó csapatok harcrendjének mélyebb felépítését is. A moszkvai ellentámadásnál, amelynél nem állt rendelkezésre elegendö erö és eszköz, a magasabbegységek, az egységek és alegységek vonalalakzatban támadtak. A háború második idöszakában azonban a harctevékenység feltételei gyökeresen megváltoztak. Az ellenség mély, több övböl álló védelmének áttörése megkövetelte, hogy a csapatok a mélységbe való elönyomulásuk arányában szüntelenül növelhessék az eredeti csapás erejét. Ez megkívánta a támadó csapatok harcrendjének lépcsözött felépítését. Ezért 1943 nyarától kezdve, amikor a Vörös Hadseregben a fegyverek és a harci technikai eszközök jelentösen megsokasodtak, a lövészhadosztályok harcrendje a támadásban rendszerint kétlépcsös volt. A mélyen lépcsözött ellenséges védelem áttörése során szerzett tapasztalatok igazolták az egységek és magasabbegységek harcrendjének két, söt olykor három lépcsöben történö felépítésének célszerüségét. A harcrendek mélységben való lépcsözése és a csapatok harcászati sürüségének növelése szempontjából nagy jelentösége volt, hogy szükítették a lövész-magasabbegységek támadási sávját. A háború elsö idöszakában a lövészhadosztályok föirányban végrehajtott támadásnál átlagban 3-5 kilométer széles sávot kaptak. Az 1943. nyári-öszi hadjárat hadmüveleteiben a lövész-magasabbegységek támadási sávja jelentösen csökkent, és a lövészhadosztályok esetében 2-3 kilométer volt. A támadási sáv ilyen csökkentése megfelelt a helyzet követelményeinek, és nagyban hozzájárult a támadóharc sikeréhez. A háborúban szerzett tapasztalatok alapján lényegesen megváltozott a társfegyvernemek harcászati alkalmazásának módja. A háború második idöszakában jelentösen megnött a tüzérség és a harckocsik szerepe. Ezek erre az idöre számottevöen meg is sokasodtak, és minöségük is megjavult. A tüzérség harci alkalmazása terén a tüzérségi eszközöknek az arcvonalon való egyenletes elosztása helyett azokat az áttörési szakaszon összpontosították, növelték a támadó gyalogság és harckocsik tüzérségi támogatásának mélységét, a tüzérség tüzelöállásait még közelebb hozták az ellenség védelmének peremvonalához stb. A tüzérségnek a föirányban való hozzáértö és határozottabb összpontosítása nagy tüzérségi sürüséget biztosított. Nagy változások mentek végbe a harckocsiknak a gyalogság közvetlen támogatására való alkalmazása terén. A háború kezdeti idöszakában a Vörös Hadsereg rendkívül kevés harckocsival rendelkezett, és ezek is szétforgácsolva, kis csoportokban, a gyalogságtól elszakadva és kellö tüzérségi biztosítás nélkül müködtek. A harckocsik harcrendje sokszor három lépcsöböl állott, s ez nem biztosíthatta összpontosított és egyidejü rohamukat. A harckocsik a gyalogsággal, a tüzérséggel és a müszaki csapatokkal való laza együttmüködésük folytán nagy veszteségeket szenvedtek, s így az ellenség védelmének áttörése lassú ütemben ment végbe. Már a második idöszak elején jelentösen megnövelték a gyalogság közvetlen támogatására rendelt harckocsik számát az egységeknél és a magasabbegységeknél. Emellett a harckocsikat a föcsapás irányában összpontosítva alkalmazták, és harcrendjük föként egy és csak ritkán két vonalból állott. A harckocsik szorosan együttmüködtek a gyalogsággal, és legfeljebb 200-400 méternyire távolodtak el töle. A harckocsik és a gyalogság jobb tüzérségi biztosítása céljából kísérö lövegeket alkalmaztak. 1943-ban megbízhatóbb eszközöket hoztak létre a gyalogság és a harckocsik harcban való kísérésére: ezek a rohamlövegek voltak. A rohamlövegezredek a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékához tartoztak, s azokat a föcsapás irányában müködö hadosztályokhoz és hadtestekhez osztották be. A szovjet parancsnokoknak tapasztalataik alapján lehetöségük nyílt valamennyi fegyvernem legteljesebb és leghatékonyabb alkalmazására. A mélyen lépcsözött védelem áttörését gyorsabb ütemben hajtották végre, mint azelött. A védelem áttörésének átlagos üteme Moszkva alatt óránként 100-120 méter volt; Sztálingrádnál már 600-900 méterre gyorsult óránként. Még nagyobb ütemben törték át az ellenség fövédöövét a kurszki csatában. Itt a szovjet csapatok óránként egy kilométert nyomultak elöre. A Vörös Hadsereg harcászatának tökéletesedése volt tapasztalható a védelem megszervezésében és vezetésében is. A harc feltételei megkövetelték, hogy a védelem mély, páncélelhárításra, légvédelemre berendezett, szívós és aktív legyen. Ezért növelték a védelem sávját, fokozták a harcászati sürüséget, s jelentösen tökéletesítették a terep müszaki berendezését. 1943-ban a lövészhadtestek védelemben rendszerint két védöövet rendeztek be: a fö (elsö) és a második védöövet, amelyek mindegyike több állásra tagozódott. Ezért a védelem harcászati mélysége, amely Sztálingrád alatt még 6-8 kilométer volt, Kurszknál már elérte a 15-20 kilométert. Mind a fö (elsö), mind pedig a második védööv a harcárkok és közlekedöárkok szerteágazó hálózatával rendelkezett, s mindkettöjüket böségesen megerösítették müszaki berendezéssel és zárakkal. A csapatok harci lehetöségeinek növekedésével megnövekedett a védelem tüzereje is. A háború második idöszakában a tüzérség és aknavetök sürüsége az arcvonal egy kilométerére számítva, a sztálingrádi védelem idöszakához viszonyítva, a kétszeresére növekedett, és 20-30 löveg, illetve aknavetö csövet számolt. Csaknem másfélszeresére növekedett a páncélelhárító lövegek sürüsége; egyes szakaszokon elérte az arcvonalkilométerenkénti 25 darabot. Ez módot adott arra, hogy jelentösen megerösítsék a páncélelhárító támpontokat, amelyek a páncélelhárító körletek mellett a páncélelhárítás alapját alkották. A szovjet csapatok az ellenség rohamainak eröteljes elhárításánál állhatatosságot és kitartást tanúsítottak, gyakran mentek át ellentámadásba, bátor és aktív manövereket hajtottak végre élöerövel és harci technikai eszközökkel, miközben ügyesen kihasználták a terepet. A szovjet csapatok Kurszk alatti védelmének nagyszerü eredményei ragyogóan bizonyítják harcászatuk fejlödését. A védelmi harcok megszervezésének és vezetésének formái és módszerei teljesen megfeleltek a védelem támasztotta követelményeknek. A háború második idöszakának eredményei arról tanúskodnak, hogy az ország gazdasági hatalmára és a csapatok magas erkölcsi szellemére támaszkodó szovjet hadmüvészet fejlödésének új, magasabb fokára emelkedett. Sztálingrád, Kurszk után és a Dnyeperen való átkelés után nemigen akadt már sehol a világon gondolkodó ember, aki tagadta volna a Vörös Hadsereg erejét és hadmüvészetének magas fokát. A Vörös Hadseregnek a háború második idöszakában megvívott sikeres ütközetei szemléltetöen bizonyították a szovjet hadmüvészet fölényét a német hadsereg hadmüvészetével szemben. A Vörös Hadsereg gyözelmei ország-világ elött megmutatták, milyen szervi bajokkal küszködik a német fasiszta hadsereg, melyek a gyenge, sebezhetö pontjai a német militarizmus által létrehozott és a hitlerista vezetö körök által kisajátított katonai rendszernek. Az 1943. évi ütközetben újból kiviláglott a német hadászat kalandorjellege. A német fasiszta hadvezetés, eröit túlbecsülve és a szovjet csapatokét lebecsülve, a téli és a nyári hadjáratban nyilvánvalóan teljesíthetetlen feladatokat tüzött csapatai elé. Az öntelt, kevély hitlerista tábornokok bizonyosra vették hadseregük fölényét a Vörös Hadsereggel szemben, s így abban reménykedtek, hogy sikerül megállítaniuk a szovjet csapatok gyözelmes elönyomulását, és újból magukhoz ragadhatják a hadászati kezdeményezést. S eközben, akárcsak a szovjet-német arcvonalon vívott háború elsö idöszakában, továbbra is kitartottak a harcvezetés régi sémája mellett. A németek csalhatatlanoknak tartották harcászati sablonjaikat, s ezért nem is tágítottak tölük. A szovjet csapatok ügyesen kihasználták az ellenségnek a sablonok alkalmazására való hajlamát, s újra meg újra megsemmisítö csapásokat mértek rá. A Vörös Hadsereg hadmüvészetének fejlödéséröl 1943 végén már a Wehrmacht egyes kiemelkedö vezetöi is egyre nyíltabban beszéltek. Ha sajtóban közölt hadijelentéseikben vereségeiket a "front kiegyenesítésének", a "közlekedési útvonalak lerövidítésének" szükségességével és hasonlókkal magyarázták is, Hitler föhadiszállására küldött titkos jelentéseikben, a fasiszta Németország legfelsö vezetöi elött tartott beszámolóikban kénytelenek voltak elismerni, hogy javult a Vörös Hadsereg harckiképzése, fegyverzete és parancsnokainak vezetési müvészete. Jodl vezérezredes, aki a német fegyveres erök föparancsnokságának föhadiszállásán a hadmüveleti vezetés vezérkari fönöke volt, november 7-én a Reichsleiterek és Gauleiterek elött Münchenben tartott beszámolójában elismerte : " Ha most azokkal az újabb komoly vereségekkel kapcsolatban, amelyeket 1943-ban szenvedtünk, felmerül a kérdés, hogy az egyes arcvonalszakaszokon folytatott hadmüveletek vezetése tekintetében vajon nem becsültük-e le túlságosan a bolsevikok eröit, e kérdésre igenlö választ adhatunk." Jodl természetesen próbálta kisebbíteni a német vezérkar tévedéseit, s így ezeket csak "egyes szakaszokon folytatott hadmüveletek vezetése tekintetében" ismerte el. Abban az idöben azonban még az ilyen elismerés is sokat jelentett. A német hadvezetöség támadóhadászatának bukása, amelyet védelmi hadászatának összeomlása követett, olyan erkölcsi-politikai törést idézett elö a hitlerista Németország arcvonalának és hátországának állapotában, amelynek következményeit már semmiféle rendszabállyal sem lehetett kiküszöbölni. Ugyanebben a beszédében Jodl kijelentette: "Ha beszámolóm összefoglalásaképpen jellemezni akarom az általános helyzetet, nyíltan meg kell mondanom, hogy az súlyos, s nem szeretném elhallgatni, hogy nézeteim szerint újabb súlyos válságok lehetöségével is számolhatunk . . . " A háború utáni idökben egyes volt fasiszta tábornokok, akik saját börükön tapasztalták a Vörös Hadsereg erejét, szintén kénytelenek elísmerní a szovjet hadmüvészet magas színvonalát. Mellenthin megállapítása szerint: " . . . az orosz legfelsö parancsnokság jobban tudja a dolgát, mint bármely más hadsereg parancsnoksága". Guderian véleménye szerint: ". . . a szovjet legfelsö parancsnokság a stratégia terén kiváló képességekkel rendelkezik". Emellett azonban egykori hitlerista tábornokok és más történelemhamisítók is a legnagyobb buzgalommal próbálják szépítgetni a csödbe jutott német tábornoki kar és vezérkar szerepét, s azt szeretnék bebizonyítani, hogy nem az felelös azokért a vereségekért, amelyeket a német hadsereg Sztálingrádnál, Kurszknál, a Dnyeperen és a szovjet-német arcvonal más szakaszain szenvedett. Arról akarják meggyözni az olvasót, hogy mindezeknek a kudarcoknak a létrejöttében egyes-egyedül Hitler a bünös, aki állítólag gátolta a tapasztalt, hozzáértö tábornokokat a hadmüveletek vezetésében. E szánalmas kísérletek nagyon is átlátszóak; céljuk: Hitlerre hárítani a felelösséget minden baklövésért és hibáért. Valójában Hitler mindig megbízható támaszra talált tábornokaiban, s ez utóbbiak nem félelemböl, hanem szívvel-lélekkel szolgálták öt. A tábornokok saját terveiket hajtották végre. Marshall, amerikai történész igyekezett leleplezni a verziót, amely egyedül Hitlert teszi felelössé a fasiszta blokk vereségéért, s ezt írta: "Hitler véleménye csak azért volt döntö a haditanácsban, mert a hivatásos katonák többsége támogatta öt, és egyetértett határozataival. A legkockázatosabb döntéseket Hitler korántsem a német katonai vezetök többségének akarata ellenére hozta, az utóbbiak közül sokan fenntartás nélkül egyetértettek nézeteivel." A nyugatnémet Frankfurter Rundschau A második világháború ütközetei címü könyvröl 1960 végén közzétett recenziójában maga is helyteleníti, hogy a könyv szerzöi a katonai kudarcokért minden felelösséget Hitlerre próbálnak hárítani. A bírálat megállapítja, hogy a könyvben közölt tények azt tanúsítják, hogy Hitlerrel együtt a német tábornokok is nagy hibákat követtek el. A lap megállapítása szerint a könyvben " . . . az a tendencia érvényesül, hogy elkerüljék a német tábornoki kar bírálatát, és a katonai vereségeket elsösorban Hitler bünéül róják fel. Márpedig a könyv tartalmából is az a következtetés vonható le, hogy Németország hadvezetése, éppúgy mint maga Hitler, valamennyi arcvonalon ugyancsak lebecsülte az ellenséget, hogy elvakította az elbizakodottsággal határos önbizalma, hogy nem tudta kidolgozni a hadmüveletek általános tervét, és nem tartott lépést a technika fejlödésével. A megvert náci tábornokok mentegetésére tett minden kísérletnek csak az a célja, hogy a közvélemény elött elrejtse a német katonai elmélet hibáit, visszaadja a német tábornoki kar becsületét, amely új viszonyok között állítólag meg tudná fordítani a háborús játszmát, és elégtételt tudna venni az elmúlt háborúban szenvedett vereségért. Az, hogy a második világháború menetében a hitleristaellenes koalíció javára gyökeres fordulat állt be, a szovjet népnek és hadseregének köszönhetö, hiszen Anglia és az Egyesült Államok kormánykörei akkor még mindig kitartottak a "közvetett tevékenység" hadászata mellett, és halogatták az európai második arcvonal létrehozását, megszegve ezzel ünnepélyesen vállalt kötelezettségüket. Az Egyesült Államok és Anglia hadseregei, amelyek a második világháború másodrendü hadszínterein müködtek, a fasiszta blokk csapatainak csak jelentéktelen részét kötötték le. A hitlerista Németországnak és szövetségeseinek föeröi a szovjet-német arcvonalon voltak. Változatlanul itt összpontosult a fasiszta blokk csapatainak csaknem háromnegyed része. Emellett a német fasiszta hadvezetés állandóan növelte eröit ezen a hadszíntéren a Nyugat-Európából elvont csapatokkal. Mivel Anglia és az Egyesült Államok uralkodó körei halogatták az európai második arcvonal létrehozását, a német hadvezetésnek lehetösége nyílt arra, hogy Nyugat-Európát afféle sajátos rezervoárrá változtassa át, ahol elökészítette magasabbegységeit, hogy aztán a szovjet-német arcvonalra irányítsa. A német fasiszta hadvezetés különösen mélyen merített ebböl a tartályból, valahányszor a német csapatok a Vörös Hadsereg által rájuk mért csapások után súlyos helyzetbe kerültek. Így volt ez például 1942 decemberében, amikor Manstein, föképpen Nyugat-Európából odaszállított hadosztályok segítségével tett kísérletet a Sztálingrádnál bekerített német csoportosítás felszabadítására. Így volt ez 1943 elején is, amikor a német hadvezetés, hogy elégtételt vegyen Sztálingrádért, megsemmisítö ellentámadásra készült a Délnyugati, a Voronyezsi és a Központi Front csapatai ellen. Ehhez az ellenség január és február folyamán számos hadosztályt küldött át Németországból, Franciaországból, Dániából és Hollandiából a szovjet-német arcvonalra. Ugyanilyen nagy eröket dobtak át az európai országokból a német fasiszta hadsereg kurszki veresége után is. A német hadvezetés igyekezett "Keleti falát" megtartani, és ehhez 1943 szeptemberétöl decemberéig 22 hadosztályt helyezett át Franciaországból, Németországból, Olaszországból és Jugoszláviából a szovjet-német arcvonalra, s ezek egy része harckocsihadosztály volt. 1943-ban a német hadvezetés 60 hadosztályt rendelt át Nyugat-Európából a szovjet-német arcvonalra, közülük 10 páncélos és motorizált hadosztály volt. Werner, amerikai katonai szemleíró abban az idöben írta, hogy a német fasiszta hadvezetés a szovjet-német arcvonalon "föként Nyugatról átdobott tartalékok segítségével" harcol. Mindez rendkívül kedvezö feltételeket teremtett a szövetséges csapatok nyugat-európai inváziójához, ami elö is mozdította volna a második világháború gyorsabb befejezését. Ámde Anglia és az Egyesült Államok kormánykörei a maguk önzö osztályérdekeit követték, és igyekeztek a harc minden terhét a Vörös Hadsereg vállára rakni. A reakciós burzsoá történetírás ma kisebbíteni próbálja a Vörös Hadsereg 1942-1943. évi gyözelmeinek jelentöségét és a második világháború menetére gyakorolt döntö befolyását. Egyes történelemhamisítók a második világháború menetében bekövetkezett gyökeres fordulatot elsösorban az angolamerikai csapatok észak-afrikai támadásának tulajdonítják; mások egy sorba állítják az afrikai és olaszországi hadmüveleteket a német fasiszta csapatok sztálingrádi és kurszki vereségével. A szerzök jelentékeny része pedig egyszerüen hallgat a szovjet-német arcvonalon lejátszódott eseményekröl, vagy ezeknek jelentéktelen helyet szentel munkáiban. Az észak-afrikai és olaszországi hadmüveleteknek már csak azért sem lehetett döntö jelentöségük, mert ezeket az ellenség jelentéktelen eröi folytatták. Az olasz-német csapatok észak-afrikai és olaszországi veszteségei elenyészöek voltak a szovjet-német arcvonalon elszenvedett veszteségekhez képest, s így nem befolyásolhatták lényegesen sem az általános eröviszonyokat, sem Németországnak a veszteségek pótlására való képességét. Más volt a helyzet a szovjet-német arcvonalon. Azzal, hogy a Vörös Hadsereg a német fasiszta csapatok nagy csoportosításait zúzta szét és óriási veszteségeket okozott nekik élöerökben és harceszközökben egyaránt, aláásta az ellenség katonáinak és tisztjeinek szellemét. A fasiszta hadsereg hadianyagban olyan veszteséget szenvedett, amelyet Németország és az egész megszállt Európa ipara sem tudott már pótolni. Maga Hitler is elismerte, hogy a fasiszta Németország sorsa a szovjet-német arcvonalon dölt el. 1943. november 3-i 51. számú direktívájában ezt írta: "A bolsevizmus ellen az utóbbi két és fél év alatt vívott heves és véres harcok rendkívüli eröfeszítéseket követeltek tölünk, Keletre dobtuk át katonai eröink zömét." Valamivel késöbb Hitler, román szövetségesét, Antonescut leckéztetve, amiért a szétvert román hadosztályok maradványait ki akarta vonni a Vörös Hadsereg elleni harcból, december 15-i levelében hangsúlyozta : " . . . a döntö eseményekre éppen ott, Keleten kerülhet sor, nem pedig bárhol másutt." Éppen a szovjet-német arcvonalon törték el a gerincét a német fasiszta hadseregnek, amely addig diadalmenetben vonult végig Nyugat-Európa számos országán. A szovjet nép sikerei visszaadták a szabadságszeretö népeknek az önbizalmat, közelebb hozták a fasizmus feletti gyözelmet. "A szovjet hadseregek ismerte el Foster R. Dulles, neves amerikai polgári történész és publicista meggyözöen rácáfoltak Németország legyözhetetlenségének mítoszaira, és felkeltették az Egyesült Nemzetek népeiben a végsö gyözelembe vetett hitet." A Vörös Hadsereg Németország katonai hatalmának letörésével 1943-ban elhárította a veszélyt, hogy a fasizmus leigázza majd a világ népeit. Stettinius, az Egyesült Államok külügyminisztere ezzel kapcsolatban így írt: " . . . Az amerikai népnek nem szabad elfelejteni, hogy 1942-ben közel állt a pusztuláshoz. Ha a Szovjetunió nem tartja a frontját, a németeknek lehetöségük nyílt volna Nagy-Britannia leigázására. Módjuk lett volna Afrika elfoglalására is, majd pedig arra, hogy hídföket létesítsenek Latin-Amerikában." Németország veresége a szovjet-német arcvonalon az egész fasiszta táborban válságot idézett elö. Nagy volt a hiány embertartalékokban, óriási eröfeszítéssel dolgozott az ipar, hogy valamiképpen pótolja a harci technikai eszközökben és fegyverzetben mutatkozó veszteségeket. A fasiszta fökolomposok a "totális mozgósítás"-ba kapaszkodtak, de ezzel csak ideig-óráig tudták betömni a réseket. Mindenki elött világossá vált, hogy a háború sorsa eldölt, a fasiszta blokk vereségre van ítélve. Az antifasiszta erök a kegyetlen terror ellenére is fokozták tevékenységüket. Németország uralkodó köreinek bizonyos részében egyre erösödött a meggyözödés, hogy különbékét kellene kötni a nyugati hatalmakkal. A német imperialisták készek lettek volna feláldozni Hitlert, csakhogy megmentsék uralmukat. Németország csatlós országainak vezetö rétegében mind jobban fokozódott a törekvés, hogy idejében meneküljenek a fasiszta hajóról, amely hatalmas léket kapott. A hitlerista blokk válságára és megindult bomlására a legjobb bizonyíték: Olaszország kapitulációja, valamint Magyarország, Románia és Finnország kormányának a háborúból való kilépésre tett kísérletei. A grandiózus sztálingrádi csata és a Kurszk alatti nagy ütközet gyözelmes kimenetele meghatározta a háború további sorsát, s a megszállóknak a szovjet földröl való tömeges kiüzése hatalmas lökést adott az európai népek által a fasiszta hódítók ellen indított felszabadító mozgalomnak. Új szakasz kezdödött ebben a mozgalomban: hatalmas nemzeti felszabadító erök jelentek meg a porondon. Európa számos országában a partizánosztagokat reguláris népi felszabadító hadseregekké alakították át, s harcuk nagy lendületbe jött. A fasiszta megszállók kénytelenek voltak ellenük egyre több csapatot, tüzérséget, harckocsit és légieröt bevetni. A népek akaratát azonban nem tudták letörni, a népek hösies ellenállása jelentösen hozzájárult a fasiszta Németország szétzúzásához. A Vörös Hadsereg történelmi jelentöségü gyözelmei közvetlenül kihatottak a második világháború valamennyi többi hadszínterére. Az angol-amerikai csapatok észak-afrikai és olaszországi sikerét az tette lehetövé, hogy a német hadvezetés nem tudott újabb eröket felszabadítani e hadszintér számára, mert minden tartalékát, a korábban Észak-Afrika és Olaszország számára fenntartott tartalékokat is, kénytelen volt a szovjet-német arcvonalra küldeni. A német fasiszta hadseregnek itt elszenvedett veresége hozzájárult ahhoz is, hogy a Csendes-óceán térségében megváltozott a helyzet. Az angolamerikai vezetésnek lehetösége nyílt a Japán elleni aktívabb tevékenységre. A Vörös Hadsereg gyözelmeire való tekintettel az Egyesült Államok és Anglia kormánya kénytelen volt felülvizsgálni a második arcvonal halogatását célzó politikáját. A szövetséges országok kormánykörei látták, hogy a Szovjetunió saját erejéböl is megnyerheti a háborút. "Megvolt a lehetöség írta Bruce Lockhart, aki akkoriban Angliában a politikai háborút irányító hivatal vezérigazgatója volt -, hogy Oroszország nélkülünk is megnyeri a háborút, és egyáltalán nem szorul segítségünkre." Ugyanezt az álláspontot képviselték más angol és amerikai politikusok is. Stimson, az Egyesült Államok honvédelmi minisztere ragaszkodott a második arcvonal létrehozásához, s kijelentette, hogy ennek elmulasztásával egy olyan gyözelem után, amelyet lényegében a Szovjetunió vívna ki, a szövetségesek csöppet sem irigylésre méltó helyzetbe kerülhetnének. A lekéséstöl való félelem késztette az Egyesült Államok és Anglia kormányát a második arcvonalat halogató politika felülvizsgálatára és olyan határozott ígéretre, amely szerint 1944 tavaszán Észak-Franciaországban csapataik megkezdik a partraszállást. A Vörös Hadsereg 1943-as nagyszerü gyözelmei nyomán hallatlanul megnött a Szovjetunió nemzetközi tekintélye. Halomra döltek a nyugati hatalmak reakciós politikusainak számításai, hogy országuk legyengül majd a háborúban, s minden háború utáni problémában kényük-kedvük szerint a Szovjetunió nélkül maguk döntenek. A nyugati hatalmak vezetöi most már világosan látták, hogy a Vörös Hadsereg nagy gyözelmeinek óriási hatásuk lesz a háború utáni berendezkedés kérdéseinek megoldására. "Roosevelt megértette írja Sherwood amerikai történész -, hogy az 1943-as hadjáraton túl most már távolabbra is kell tekintenie, és a háború utáni béke kérdéseinek vizsgálatával kell foglalkoznia." Roosevelt álláspontjával egyetértett Churchill is. Ennek az volt a gyakorlati eredménye, hogy 1943 márciusában, a háború utáni kérdések megtárgyalása céljából Washingtonba utazott Eden angol külügyminiszter. Az amerikai és az angol politikusok úgy látták, hogy sürgösen ki kell alakítaniuk közös irányvonalukat. Attól tartottak, hogy az események menete Európában esetleg forradalmi átalakulásokhoz vezetnek, s el akarták kerülni a meglepetéseket. Miután az angol és amerikai uralkodó körök politikájukat illetöen megegyezésre jutottak egymással, a Szovjetunióval is össze kellett egyeztetniük katonai terveiket és a világháború utáni berendezésére vonatkozó terveiket. McNeill, neves amerikai történész megállapítása szerint: ". . . most már nevetségesek és irreálisak voltak azok a korábban táplált remények, hogy a háború utáni rendezésnél a Szovjetunió csak passzív partnere lesz Angliának és Amerikának, mivel hogy a nyugati hatalmak segítségével állítja helyre háború elötti határait. Elengedhetetlenné vált a szovjet kormány és a Nyugat közötti aktív együttmüködés." Nem véletlen, hogy 1943 öszén összeült a moszkvai és a teheráni konferencia, amelyeken megvitatták a háború mielöbbi befejezésének és a világ háború utáni demokratikus berendezésének kérdéseit. A Szovjetunió részvétele eredményeképpen a konferenciák határozatai megszilárdították az antifasiszta koalíciót, fokozták szerepét az ellenség elleni harcban. A szovjet-német arcvonalon végbement gyökeres változás kijózanítólag hatott a japán militaristákra. Nem szánták rá magukat arra, hogy a Szovjetunióval szemben megvalósítsák agresszív terveiket, ha ezekröl nem is mondtak még le végérvényesen. Jelentös befolyással voltak a Vörös Hadsereg gyözelmei a semleges országok magatartására is, különösen azokéra, amelyek a semlegesség leple alatt valójában a hitleri Németország szövetségesei és segítötársai voltak. Ezek most már változtattak a fasiszta Németország iránti baráti magatartásukon, korlátozták Németországnak nyújtott segítségüket és támogatásukat. A Vörös Hadsereg 1943-as világtörténelmi jelentöségü gyözelmei gyökeresen megváltoztatták a nemzetközi helyzetet is. Roppant nagymértékben megnövelték a Szovjetunió tekintélyét, erösítették az antifasiszta koalíciót, fellendítették a megszállt országok nemzeti felszabadító mozgalmát. E gyözelmek végleg eltemették a hitleristák világuralmi terveit. Most már létrejöttek a feltételek újabb döntö sikerek elérésére, amelyek a hitlerizmusnak, a világimperializmus legrablóbb osztagának megsemmisítésére vezettek. A szovjet nép azzal, hogy gyökeres fordulatot ért el a rendkívül erös ellenséggel, a fasiszta Németországgal vívott titáni harcban, hogy megmentette a pusztulástól a világ civilizációját, hervadhatatlan dicsöséget szerzett magának, és méltán érdemelte ki az egész emberiség háláját.