A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ HARMADIK IDŐSZAKÁNAK KATONAI ÉS POLITIKAI EREDMÉNYEI

A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ HARMADIK IDŐSZAKÁNAK KATONAI ÉS POLITIKAI EREDMÉNYEI 

A Nagy Honvédö Háború 1943 végétöl 1945 májusáig tartó harmadik idöszaka katonai és politikai eseményeit, valamint eredményeit tekintve rendkívül fontos helyet foglal el a Nagy Honvédö Háború és az egész második világháború történetében. A Vörös Hadsereg ebben az idöszakban kiüzte a Szovjetunió területéröl a fasiszta német betolakodókat, felszabadította Középés Délkelet-Európa több országát, a szövetségesekkel együtt végleg szétzúzta a hitlerista hadsereget, és feltétel nélküli fegyverletételre kényszerítette a fasiszta Németországot. Németország fegyverletételével véget ért Európában a háború. A szovjet fegyveres erök a háború harmadik idöszakában három gyözelmes hadjáratot vezettek Európában: kettöt 1944-ben (a télit és a nyári-öszit) és egyet 1945-ben. Az 1944. évi két hadjárat során a Vörös Hadsereg vereséget mért az ellenség fö hadászati csoportosításaira, felszabadította a leningrádi területet, a jobb parti Ukrajnát, Krímet, Belorussziját, Ukrajna nyugati körzeteit, Karélia déli részét és a sarkvidéket. A szovjet csapatok a Barents-tengertöl a Fekete-tengerig teljes hosszában helyreállították a Szovjetunió államhatárát. A szovjet emberek tízmillióit szabadították fel a fasiszta rabság alól. A szovjet föld felszabadításával a Szovjetunió Fegyveres Eröi elérték a Nagy Honvédö Háború egyik legfontosabb célját: teljesítették szent kötelességüket, megvédték a haza szabadságát és függetlenségét. De a fasiszta Németország és csatlósai elleni háborúban a szovjet nép nem szorítkozhatott csupán arra, hogy kiüzi országából a fasiszta seregeket. Végleg szét kellett zúznia a náci hadigépezetet, és meg kellett semmisítenie a fasiszta államot. Csakis így vívhatta ki a teljes gyözelmet. Ahhoz viszont, hogy végleg leverje a fasiszta Németországot, hogy segítse Európa népeit rabláncaik lerázásában, szabadságuk és függetlenségük helyreállításában, a hadmüveleteket át kellett helyeznie Németország és szövetségesei, valamint a hitleristák által megszállt országok területére. A szovjet kormány már a Szovjetunió elleni hitszegö német támadás elsö napjaiban kijelentette, hogy a fasiszta hódítók elleni össznépi honvédö háború célja nemcsak a hazánkat fenyegetö veszély elhárítása, hanem a német fasizmus igájában nyögö európai népek segítése is. A Vörös Hadsereg a hazai föld határain túl is folytatta gyözelmes elönyomulását, és 1944 nyarán megkezdte Lengyelország, összel pedig Csehszlovákia felszabadítását. A iasi-kisinyovi hadmüvelet augusztusban a romániai fasiszta német csapatok szétzúzásával és a Németország oldalán harcoló Romániának a háborúból való kilépésével ért véget. A szovjet fegyveres erök gyözelmei a Karél-földszoroson, Karéliában és a Baltikumban fegyverletételre kényszerítették Finnországot. 1944 öszén a Vörös Hadsereg heves ütközetekben szétzúzta az ellenség kelet-magyarországi és bulgáriai csoportosításait, és kiüzte a német megszállókat Észak-Norvégiából, és döntö szerepet játszott Jugoszlávia népeinek felszabadító harcában. A Vörös Hadsereg balkáni gyözelmei elösegítették a fasiszta hódítók kiüzését Albániából és Görögországból. A szovjet és a szövetséges csapatok hatalmas csapásai alatt Európában végleg összeomlott a fasiszta blokk. A tömbbe tartozó országok a náci Németország ellen fordították fegyvereiket. Az európai háború befejezö hadjáratában 1945. januártól májusig a szovjet fegyveres erök szétzúzták a szovjet-német arcvonalon müködö hadászati csoportosításokat, teljesen felszabadították Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot és Ausztria jelentös részét. A Vörös Hadsereg elfoglalta Kelet-Poroszországot a német militarizmus fészkét -, és harcok közepette elérte az Elbát, ahol találkozott a szövetségesek csapataival. A fasiszta Németország fövárosát elfoglaló szovjet katonák kitüzték a Reichstag épületére a gyözelem lobogóját. A szovjet csapatok nem azzal a szándékkal léptek Középés Délkelet-Európa országainak földjére, hogy bármilyen területet meghódítsanak, vagy a maguk rendszerét kényszerítsék rá ezekre az országokra. A Szovjetunió államrendszerük meghatározását illetöen teljes szabadságot biztosított mindazoknak az országoknak, amelyeknek a területére a Vörös Hadsereg a harcok során benyomult. A szovjet kormány, szigorúan követve a lenini békeszeretö külpolitika elveit, s tiszteletben tartva a nagy és kis államok nemzeti függetlenségét, több ízben is kijelentette, hogy nem törekszik idegen földek elfoglalására, és nem kíván a Szovjetuniónak kedvezö társadalmi rendszert rákényszeríteni a népekre. Az a határozott támogatás, amelyet a Vörös Hadsereg a felszabadított államok összes haladó eröinek a fasizmus és a reakció ellen vívott harcukban nyújtott, hozzájárult ahhoz, hogy ezek az országok a népi demokratikus fejlödés útjára léptek. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg elejét vette annak, hogy Délkelet-Európa államait angol-amerikai csapatok szállják meg, ami megakadályozta volna itt a népi demokratikus rendszer bevezetését. Éppen ezért Európa népei nagy örömmel, öszinte barátsággal és mély hálával fogadták a Vörös Hadsereget. Románia, Bulgária, Albánia, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Jugoszlávia a Szovjetunió önzetlen segítségével szabadon hozzáláthatott szebb jövöje építéséhez. A szovjet csapatok balkáni gyözelmei Görögország feladására kényszerítették a fasiszta német hadvezetést. A Görögország területére benyomult angol csapatok beavatkoztak az ország belügyeibe és meggátolták népét abban, hogy a fejlödés demokratikus útjára lépjen. A Szovjetunió 1944-1945. évi gyözelmei jelentösen kihatottak egész Európa nemzeti felszabadító mozgalmának további fejlödésére. Arra ösztönözték Európa népeit, hogy ne csak a fasiszta megszállók ellen vívjanak önfeláldozó harcot, hanem azok ellen is, akik segítették öket. Jugoszláviában, Franciaországban, Olaszországban és Görögországban vett a legnagyobb lendületet a nemzeti felszabadító harc. 1944 nyarán az ellenállási mozgalom osztagainak Franciaországban mintegy 400 ezer tagjuk volt, s ezek az ország sok vidékét, majd a fövárost, Párizst is felszabadították a megszállás alól. A belga hazafiak fegyveres felkelése fontos szerepet játszott Belgium felszabadításában. Olaszországban a hazafiak mozgalma valóságos partizánháborúvá fejlödött. Itt nagy partizán-magasabbegységek harcoltak a fasiszta csapatok ellen. Sikeres harcot folytattak a német megszállók ellen a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg csapatai és a partizánok. Görögországban mintegy 70 ezer partizán küzdött a megszállók ellen. Az 1944. öszi szlovák nemzeti felkelés és az 1945. májusi prágai felkelés kitünö példája volt annak a harcnak, amelyet Csehszlovákia népei nemzeti függetlenségükért és az ország demokratikus átalakulásáért vívtak. Az ellenállási mozgalom keretében a háború befejezö szakaszában, akár csak az egész háború folyamán, a kommunisták, a szocialisták, a polgári demokraták, a radikálisok, a katolikusok együtt küzdöttek. Az egyes pártok közötti ideológiai nézeteltérések nem gátolták együttmüködésüket a fasiszta agresszorok elleni közös harcban. Ez megmutatta, mennyire helytelen volt Sztálinnak az az 949b14j állítása, hogy a szociáldemokrácia "a fasizmus mérsékelt szárnya". Az élet rácáfolt erre a felfogásra, amely nem felelt meg a tényleges helyzetnek, s amely annyi kárt okozott a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomnak. 1943 végén és 1944 elején a katonai és politikai események úgy alakultak, hogy ha a nyugati hatalmak továbbra is halogatják a második front megnyitását, a Vörös Hadsereg-az ellenállási mozgalom tevékeny támogatásával nemcsak Berlinig, hanem Párizsig is eljut. Éppen ez késztette az Egyesült Államokat és Angliát arra, hogy Nyugat-Európában végül mégis létrehozzák a második frontot. "Úgy látszott, hogy szövetségeseink azért siettek az arcvonal megnyitásával, nehogy a nyugat-európai országok népei a Szovjetunió segítségével maguk gyözzék le a megszálló csapatokat." A háború ilyen kimenetele, persze, nem egyezett volna az Egyesült Államok és Anglia uralkodó osztályainak céljaival, s féltek is töle. Az Egyesült Államok és Anglia azzal, hogy az európai kontinensen fegyveres eröivel támadást indított, biztosította magának azt a lehetöséget, hogy beleszóljon Nyugat-Európa háború utáni berendezésébe. De bármilyen célok és megfontolások vezérelték is az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreit, az események fejlödése azt eredményezte, hogy a háború harmadik idöszakában Németország ténylegesen két arcvonal harapófogójába szorult, s az antifasiszta koalíció tagjai keletröl és nyugatról egyidejüleg indítottak támadást a fasiszták fészke ellen. A Nagy Honvédö Háború harmadik idöszakának legfontosabb eredménye a fasiszta német hadsereg teljes szétzúzása, a hitleristák európai "új rendjének" likvidálása, a fasiszta rendszernek magában Németországban való megsemmisítése és Németország feltétel nélküli fegyverletétele volt. A német monopóliumok által létrehozott és az összes európai népek leigázásával fenyegetö fasiszta állam a Vörös Hadsereg, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország csapatainak, valamint az ellenállási mozgalom eröinek hatalmas csapásai alatt összeomlott. A hitleri Németország elleni harc fö súlya a háború harmadik idöszakában, éppúgy mint azelött is, a szovjet fegyveres erökre nehezedett. A két arcvonalon hadat viselö hitlerista hódítók nagyon is jól tudták, hogy fö ellenségük a Szovjetunió. Éppen ezért a német hadvezetés továbbra is a szovjet-német arcvonalon tartotta csapatai zömét. 1944 elején például a fasiszta Németországnak és szövetségeseinek 236 hadosztálya és 18 dandára volt itt, Nyugat-Európában és a Balkánon pedig mindössze 102 hadosztálya és 3 dandára. 1945 elején a hitleristáknak és szövetségeseiknek a keleti arcvonalon 185 hadosztályuk és 21 dandáruk, Nyugat-Európában és a Balkánon pedig 103 hadosztályuk és 4 dandáruk harcolt. A fasiszta német hadsereg a keleti arcvonalon szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket. Az 1944. téli hadjárat során a Vörös Hadsereg az ellenség 172 hadosztályát és 7 dandárát verte szét, ebböl 30 hadosztályt és 6 dandárt teljesen megsemmisített. Még súlyosabb vereséget szenvedtek az ellenséges csapatok ugyanebben az évben a nyári-öszi hadjárat során. Ekkor 314 hadosztályt és 47 dandárt zúzott szét a Vörös Hadsereg, s ebböl 96 hadosztályt és 24 dandárt semmisített meg teljesen vagy ejtett fogságba. A két hadjáratban tehát csapataink teljesen megsemmisítettek, illetve fogságba ejtettek 126 hadosztályt és 30 dandárt. Az ellenség a szovjet-német arcvonalon 1944-ben 2,6 millió embert, 48 ezer löveget és aknavetöt, 15100 harckocsit és rohamlöveget, 17 ezer repülögépet vesztett. Ezeket a veszteségeket felmérve Westphal tábornok ezt írta: "1944 nyarán és öszén a német hadsereg története legsúlyosabb vereségeit szenvedte el, amelyek még a sztálingrádi vereséget is túlszárnyalták . . . Ettöl fogva Németország feltartóztathatatlanul a pusztulás felé rohant." 1945-ben, az európai befejezö hadjáratban a Vörös Hadseregnek 237 hadosztály és 28 dandár ellenállását kellett megtörnie. Ebben a hadjáratban a Vörös Hadsereg 98 ellenséges hadosztályt semmisített meg, 56-ot pedig fogságba ejtett. Ezenkívül 93 hadosztály a Németország feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozó okmány alapján tette le a fegyvert. A német fasiszta hadseregnek 1945. január 1-töl május 15-ig a szovjet-német arcvonalon több mint egymillió halottja volt. A Vörös Hadsereg több mint 12 ezer harckocsit és rohamlöveget, mintegy 30 ezer tábori löveget és 6000 repülögépet zsákmányolt. A német fasiszta hadsereg veszteségei a szovjet-német arcvonalon hadjáratról hadjáratra nöttek. A német vezérkar adatai szerint az elsö öt hadjárat során, 1941. június 22-töl 1944. január 1-ig, vagyis 30 hónap és 9 nap alatt mintegy 5,5 millió föt vesztett halottakban, foglyokban, nyomtalanul eltüntekben, sebesültekben és hazaszállított betegekben. A további három hadjárat során, 1944. január 1-töl 1945. május 15-ig, vagyis 16 hónap s 15 nap alatt, az ellenség veszteségei mintegy 3,6 millió före rúgtak (nem számítva a hadifoglyokat és azokat, akik a fegyverletételi okmány alapján adták meg magukat). Ezek szerint Németország szárazföldi csapatainak átlagos havi vesztesége a Nagy Honvédö Háború elsö és második idöszakában 183 ezer fö, a harmadik idöszakban 220 ezer fö volt. A fasiszta Németország végleges leverése nagy eröfeszítéseket követelt a Szovjetuniótól. De a gyözelem érdekében a szovjet nép nem riadt vissza semmiféle áldozattól és nehézségtöl, a béke nevében kiállt minden megpróbáltatást és nélkülözést. A háború nemes, felszabadító céljai a szovjet embereket a legnagyobb höstettekre lelkesítették a harcmezön, és önfeláldozó munkára a hátországban. A fasiszta klikk, hogy elkerülje a teljes összeomlást, utolsó embertartalékait és anyagkészleteit is mozgósította és bevetette a Vörös Hadsereg ellen. A náci állam vezetöi között egyre több híve akadt az Angliával és az Egyesült Államokkal való különbéke megkötésének. E próbálkozások azonban hiábavalóknak bizonyultak. A Szovjetunió, mint az antifasiszta koalíció döntö ereje, állhatatosan küzdött azért, hogy a német imperializmus és fasiszta rendszere megsemmisítésével fejezze be a háborút. A hitlerista harmadik birodalom így teljes vereséget szenvedett. Az 1945. május 8-án aláírt feltétel nélküli fegyverletétel pontot tett a német fasizmus egész bünös politikájának és hadászatának végére. A háború föbünöseit, a fasiszta állam és a náci párt vezetöit Nemzetközi Katonai Törvényszék elé állították, s elnyerték méltó büntetésüket az európai népek elleni gaztetteikért. Az agresszív német állam fennállása óta még soha nem szenvedett ilyen súlyos vereséget. E gyözelem elsösorban a Szovjetunió, a hös szovjet nép és fegyveres eröinek az érdeme. A Szovjetuniónak a Nagy Honvédö Háborúban aratott történelmi jelentöségü gyözelmeiben nagyszerüen megmutatkozott a szovjet rendszer ereje. "A szovjet népnek e háborúban kivívott gyözelme állapítja meg joggal az SZKP Programja igazolta, hogy nincs a világon olyan erö, amely meg tudná állítani a szocialista társadalom szakadatlan fejlödését." Valamennyi ország népének lehetösége nyílik arra, hogy felmérje, mekkora hatalma van a Szovjetuniónak és fegyveres eröinek, amelyek megmentették Európát a fasiszta leigázóktól. A Szovjetunió döntö szerepét a fasiszta Németország szétzúzásában a haladó emberek világszerte elismerik. Több ízben rámutattak erre az Egyesült Államok és Anglia vezetöi is. "A Vörös Hadsereg és az orosz nép már egészen biztosan a végsö vereség útjára kényszerítette Hitler fegyveres eröit, s hosszú idöre kivívta az Egyesült Államok népének lelkes csodálatát" írta a szovjet kormányhoz intézett üzenetében Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki Churchill is: "A Vörös Hadsereg olyan diadallal ünnepli meg fennállásának huszonhetedik évfordulóját, amely határtalan elragadtatást keltett szövetségeseiben, s amely eldöntötte a német militarizmus sorsát. A jövö nemzedékek ugyanúgy fenntartás nélküli elismeréssel adóznak a Vörös Hadseregnek, mint mi, akik megértük, hogy tanúi lehettünk e nagyszerü gyözelmeknek." De ahogy távolodnak az 1945. tavaszi történelmi jelentöségü napok, amelyeken az egész világ a Szovjetunió nagy gyözelmeit ünnepelte, úgy próbálja a burzsoá propaganda a legkülönbözöbb módon kisebbíteni a Vörös Hadsereg döntö szerepét a közös ellenség végleges leverésében, és felnagyítani az angol-amerikai csapatok 1944-1945-ben vívott harcának jelentöségét. A burzsoá történelemhamisítók eltúlozzák a második arcvonal szerepét a fasiszta Németország szétzúzásában, túlbecsülik a tengeri és légi hadmüveletek jelentöségét, az angol-amerikai csapatok másodrendü nyugat-európai hadmüveleteit a második világháború nagy jelentöségü fordulópontjainak tüntetik fel, s kisebbíteni próbálják a szovjet-német arcvonalon müködött német fegyveres erök létszámát. Bradley tábornok a Vörös Hadsereg 1945 telén Lengyelországban és Kelet-Poroszországban aratott hatalmas sikereit a szövetségeseknek az Ardennekben elért "sikerei" hadászati hatásával magyarázza. Morrison ellentengernagy, amerikai hadtörténész "Hadászat és kompromisszum" címü könyvében azt írja, hogy a Németország elleni háború gyözelmes befejezése az angol-amerikai csapatok franciaországi partraszállásának "egyenes következménye" volt. Ezt szajkózza Mellenthin német tábornok is "Harckocsiütközetek 1939-1945-ben" címü könyvében. A második világháború legfontosabb hadmüveleteit vizsgálva elismeröen nyilatkozik a Vörös Hadsereg Moszkvánál, a Volgánál és a kurszki kiszögellésben aratott gyözelmeiröl, mindamellett azt állítja, hogy "Németország sorsát júniusban a szövetségesek sikeres normandiai partraszállása döntötte el." Széles körben elterjedt az a vélemény, hogy "a nyugati hatalmak azzal roppantották össze a német államot, hogy hadászati tervükben kombinálták a bombázásokat a szárazföldi csapatok elönyomulásával". A második világháborúval foglalkozó burzsoá történészek, valamint a hivatalos jelentések és okmányok eltúlozzák az angol-amerikai csapatok olyan hadmüveleteinek a jelentöségét, mint a rajnai átkelés 1945 tavaszán. Liddell Hart például azt írja, hogy "a szövetségesek rajnai átkelése végleg eldöntötte a háború kimenetelét". Mindennek az a célja, hogy csökkentsék a szovjet fegyveres erök 1944-1945. évi gyözelmes elönyomulásának jelentöségét, és eltúlozzák a második arcvonal szerepét, amelynek megnyitását, mint ismeretes, csak azért halasztották el több mint két esztendövel, mert Anglia és az Egyesült Államok reakciós körei ebben a háborúban önzö politikai célokat követtek. A történelemhamisítók most, utólag, arról próbálják meggyözni a világ közvéleményét, hogy éppen az angol-amerikai csapatok nyugat-európai inváziója döntötte el a Németország elleni harc sorsát. Az európai második arcvonalnak kétségtelenül volt jelentösége a háború további menete szempontjából. A hitleri Németországnak így két arcvonalon kellett hadat viselnie, márpedig a legfelsöbb német hadvezetés éppen ezt szerette volna mindenképpen elkerülni. Csakhogy addigra, amikor az angolamerikai hadseregek megkezdték a harcot Franciaországban, a Németország elleni háború kimenetelét már rég eldöntötte a szovjet-német arcvonalon dúló hároméves szörnyü küzdelem. Ezekben az években a szovjet-német arcvonalon müködött a fasiszta német hadsereg szárazföldi eröinek 60-70 százaléka, míg Észak-Afrikában és Olaszországban ezeknek az eröknek mindössze 1-6 százalékát tartották. A szovjet-német arcvonal hossza 3000-4000 km között váltakozott, s itt csaknem szüntelenül aktív harctevékenység folyt. Az olaszországi arcvonal hossza ezzel szemben nem haladta meg a 350 kilométert, s az egyes ütközetek között itt hosszú szünetek voltak. 1945 elejéig a szovjet-német arcvonal hossza 2000 kilométerre csökkent, de még ekkor is csaknem kétszerese volt a nyugati és az olaszországi arcvonal együttes hosszának. A szovjet csapatok elleni harcban a fasiszta csapatok annyira kimerültek, hogy képtelenek voltak már ellenállni a Vörös Hadsereg nyomásának, föleg azért, mert a Vörös Hadsereg a háború harmadik szakaszában jóval erösebb volt, mint azelött. A hitleristák a szovjet-német arcvonalon elvesztették emberanyaguk és harci technikai eszközeik jelentös részét. Erre az arcvonalra irányítottak sok hadosztályt nyugatról is. 1944 második felében, amikor a szövetségesek már megnyitották a második arcvonalat, a hitlerista hadvezetés 60 hadosztályt és 13 dandárt dobott át a szovjet-német arcvonalra, mégpedig Németországból 40, Franciaországból 5, Olaszországból 3, Norvégiából, Dániából és Hollandiából 3, Jugoszláviából, Albániából, és Görögországból 21 magasabbegységet. "A keleten folyó intenzív, embereket és technikai eszközöket emésztö harcok jegyezte meg Guderian károsan hatottak a szövetségesek inváziójának visszaverésére hivatott nyugati arcvonal ellátására." A nyugat-európai burzsoá történészek mélyen hallgatnak arról, hogy az angol-amerikai csapatok, melyek 1944 decemberében a németeknek az Ardennekben indított ellentámadása miatt súlyos helyzetbe kerültek, csak azért térhettek olyan hamar magukhoz és kezdhették meg újra az aktív tevékenységet, mert 1945 januárjában a Vörös Hadsereg hatalmas támadást indított. Ez a támadás, mint ismeretes, nemcsak arra kényszerítette a német hadvezetést, hogy végleg beszüntesse a támadást nyugaton, hanem arra is, hogy a nyugat-európai arcvonalról a szovjet-német arcvonalra dobjon át hét hadosztályt, köztük négy páncéloshadosztályt. Semmivel sem meggyözöbbek azok az állítások, amelyek szerint Németország leverésében döntö szerepe volt az angol-amerikai légierönek. El kell ismerni, hogy az Egyesült Államok és Anglia bombázói nagy eröfeszítéseket tettek, hogy aláássák Németország hadigazdasági erejét. 1944-ben a szövetségesek repülögépei Németország és néhány megszállt ország területére mintegy 1,2 millió tonna bombát dobtak le, vagyis csaknem ötször annyit, mint 1943-ban. Mindamellett az ipari központok elleni légitámadások, Feuchter nyugatnémet kutató megállapítása szerint, nem érték el a kívánt hatást. 1945 négy hónapja alatt az angol és amerikai légierö 477 ezer bombát dobott le Németországra. A leghatékonyabbak a szintetikus üzemanyagot gyártó üzemek és a vasúti közlekedés elleni támadások voltak. Csakhogy ezek a támadások akkor érték a fasiszta Németországot, amikor már amúgy is a szakadék szélén állt. Németország haditermelése csak 1944. második felében kezdett erösen csökkenni. Ennek az az oka, hogy addigra elvesztette sok fontos gazdasági területét. Németország már nem használhatta a román, az ukrán és a magyar nyersolajat, amely szükségletének körülbelül a felét fedezte. Elvesztette a svéd vasércet, a petsamói nikkelt, és sok más hadászati nyersanyagot. Franciaország és Belgium felszabadítása megfosztotta Németországot az említett országok ipari potenciáljának felhasználásától is. Mindezek következtében nyersvasés acélgyártása 1944 decemberéig csaknem a felére csökkent. 1945 elejére Németország helyzete a szovjet csapatok kelet-poroszországi, lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi és ausztriai elönyomulása kapcsán tovább romlott. A német hadigazdaságban teljes zürzavar és összeomlás következett be. A második világháború történetének meghamisítói, hogy kisebbítsék a Vörös Hadsereg hadmüvészetét, munkáikban gyengébbnek próbálják feltüntetni a hitlerista hadsereget, mint amilyen a valóságban volt. Ugyanakkor a nyugati történészek, kiváltképpen a volt hitlerista tábornokok, rendkívül eltúlozzák a szovjet hadsereg létszámát. Tippelskirch például azt állítja, hogy a szovjet csapatoknak 1945 elején élöeröben 11-szeres, harckocsiban 7-szeres és tüzérségben 20-szoros fölényük volt a németekkel szemben. Manstein hitlerista tábornagy becslései szerint a jobb parti Ukrajnában az ö csapataival több mint 30 harckocsiés gépesített hadtest állt szemben. Ezek puszta kitalálások, s a megvert fasiszta tábornokoknak csak azért van rájuk szükségük, hogy igazolják a német csapatok vereségét a szovjet-német arcvonalon, és helyrebillentsék katonai tekintélyüket. A Vörös Hadseregnek a háború harmadik szakaszában élöeröben és technikai eszközökben csakugyan volt bizonyos fölénye az ellenséggel szemben, de korántsem olyan, amint ezt nyugaton állítják. Például 1944 február-márciusában a jobb parti Ukrajnában a négy ukrán front állományába nem 30, hanem 19 harckocsiés gépesített hadtest tartozott, összesen 2037 harckocsival és rohamlöveggel. A fasiszta német hadvezetésnek velük szemben 2200 harckocsija és rohamlövege volt, vagyis az ellenség páncélos eröi még túl is szárnyalták a Vörös Hadsereg eröit. A belorusszijai hadmüveletben a szovjet csapatok élöeröben 2-szeresen, tüzérségben 2,9-szeresen, harckocsikban és rohamlövegekben 4,3-szeresen, repülögépekben pedig 4,5-szeresen múlták felül az ellenséget. Az iasi-kisinyovi hadmüveletben a szovjet csapatok emberben 1,4-szeres, tüzérségben 2,1-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben 3,4-szeres, repülögépekben 2,2-szeres túleröben voltak. Még a berlini hadmüveletben is a Vörös Hadseregnek élöeröben csupán 2,5-szeres, tüzérségben, harckocsikban és rohamlövegekben 4-szeres, harci repülögépekben pedig 2,3-szeres fölénye volt. A kedvezö általános eröviszonyok lehetövé tették a szovjet hadvezetésnek, hogy a hadmüveletek folyamán a föcsapások irányában, különösen az áttörési szakaszokon, döntö fölényt biztosítson. De hisz az ellenséggel szembeni fölény biztosítása a föirányokban a hadmüvészet egyik alapelve. A fasiszta német hadsereg 1941-1942-ben szintén annak köszönhette sikereit a szovjet-német arcvonalon, hogy a csapatok létszámában és a harci technikai eszközök mennyiségében mutatkozó általános fölénye mellett többszörös eröfölényt tudott biztosítani magának a föirányokban. 1943-ban és kiváltképpen 1944ben a hitleristáknak már nem volt meg ez a lehetöségük, mivel csapataik kimerültek, a Vörös Hadsereg pedig már hasonlíthatatlanul erösebb volt, mint a háború elején. A siker azonban nemcsak a számbeli fölénytöl függ, hanem attól is, hogy ki mennyire tud harcolni. A nyugat-európai arcvonalon 1944-ben szerzett harci tapasztalatok például azt mutatják, hogy még a jelentös eröfölény sem biztosítja mindig a gyözelmet. A Normandiában partra szállt angol-amerikai csapatok az ott védö német csapatokkal szemben emberben 2,5-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben 4,2-szeres, légierökben 13-szoros fölényben voltak. A fasiszta német csapatoknak, mint ismeretes, Franciaországban mégis sikerült elkerülniük a teljes vereséget, és föeröiket megörizve vonultak vissza Németország határaihoz. 1944. december közepén a nyugati arcvonalon 87 angol és amerikai hadosztály harcolt, s ezek állományába 6500 harckocsi tartozott. A szárazföldi csapatokat támogató légierönek több mint 10000 repülögépe volt. Ezzel a hatalmas csoportosítással 73 gyengén feltöltött német hadosztály és 3 dandár állt szemben, 1624 harckocsival és rohamlöveggel, valamint 1750 harci repülögéppel. Az angol-amerikai hadvezetés ennek ellenére nem tartotta lehetségesnek a további elönyomulást, s kénytelen volt védelembe átmenni. A legnagyobb eröfeszítésekkel sikerült csak kivédenie a németek csapásait. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a német hadvezetésnek 1945. március elején a Balaton térségében indított támadó hadmüvelete során harckocsikban több mint kétszeres fölénye volt a 3. Ukrán Front csapataival szemben. A fasiszta német csapatok támadása mégis meghiúsult. A szovjet csapatok sikeresen visszaverték az ellenség ellentámadását, söt maguk mentek át támadásba a bécsi irányban. A burzsoá hadtörténészek, amikor arról beszélnek, hogy a Vörös Hadseregnek milyen számbeli fölénye volt a háború utolsó szakaszában, mélységesen hallgatnak arról, hogy a szovjet hadvezetés a rendelkezésére álló erök leghatékonyabb kihasználásával biztosította magának az ember és technikai fölényt. A legfontosabb hadmüveletekben a szükséges eröfölényt az eröknek a föcsapások irányában való összpontosításával sikerült elérni. Például a jobb parti Ukrajnában, Belorusszijában és Lengyelországban a támadás végrehajtására a harcoló hadsereg összes csapatainak 30-50 százalékát összpontosították, holott e hadmüveletekben az arcvonal hossza nem haladta meg az egész szovjet-német arcvonal hosszának 20-25 százalékát. Sok nyugat-európai és amerikai hadtörténész kerüli azt a kérdést, hogy a német fasiszta hadsereg miért vesztette el eröfölényét a Vörös Hadsereg ellen vívott harcban. Márpedig, ha valaki objektívan elemzi az eröviszonyokban beállt változás okait, el kell ismernie azt a vitathatatlan tényt, hogy a Vörös Hadsereg, kiállva a legsúlyosabb megpróbáltatásokat, csak azért tudta csapatai harci erejét, fegyverzetét és technikai eszközeit tekintve felülmúlni az ellenséget, mert a szovjet nép kiapadhatatlan erejére, a szovjet társadalmi és államrend fölényére támaszkodhatott. A kommunista párt központi bizottsága és a szovjet kormány a Nagy Honvédö Háború harmadik idöszakában is a legteljesebb mértékben kihasználta az állam összes anyagi, erkölcsi és katonai lehetöségét a gyözelem kivívása érdekében. A párt és az állam különös gondja volt a haditechnikai eszközök további tökéletesítése. A szovjet haditechnika a háborúnak ebben a szakaszában óriási eredményeket ért el. A fasiszta Németország ugyan 1944-ben is némileg növelte még haditermelését, de a megszállt országok nyersanyagforrásainak és termelési kapacitásainak elvesztésével jelentösen csökkentek gazdasági lehetöségei. A Szovjetunió, a háborúban hozott óriási áldozatai ellenére, a fasiszta Németországnál nagyobb embertartalékokkal rendelkezett, s ezek az e

llenség megszállta területek felszabadítása után jelentösen megnövekedtek. A Szovjetunió nemcsak pótolni tudta veszteségeit, hanem szüntelenül növelte is hadserege harci erejét. A Vörös Hadsereg technikai eszközökkel, fegyverzettel és hadfelszereléssel való ellátása 1945 elején érte el a háború folyamán a legmagasabb színvonalat. Ezt szemléltetöen mutatja a következö táblázat. A háború harmadik szakaszában egyre korszerübb harci technikai eszközökkel látták el a csapatokat. A szovjet légierö új JAK-3, JAK-9, LA-7 típusú vadászgépeket kapott, amelyek harcászattechnikai mutatóikat tekintve jelentösen túlszárnyalták az ellenség vadászgépeit. A csatarepülögépek növekvö mennyisége és jobb minösége fokozta a szárazföldi csapatok légi támogatását a harcmezön, és hatékonyabbá tette az ellenség felvonuló tartalékai elleni harcot. Javult a Vörös Hadsereg harckocsiparkja. A közepes és nehéz harckocsik száma a müködö hadseregeknél 1943-hoz viszonyítva csaknem a kétszeresére emelkedett. Harci tulajdonságaikat tekintve a szovjet harckocsik túlszárnyalták a legújabb típusú német közepes és nehéz harckocsikat. Kitünö harci tulajdonságokkal rendelkeztek a rohamlövegek is. Növekedett a csapatoknál a közepes és nehéz tüzérségi lövegek, a sorozatvetö és a légvédelmi tüzérségi eszközök száma. A tüzéregységek fegyverzetében megjelentek a 100 milliméteres ágyúk és 160 milliméteres aknavetök. Az egységek és a magasabbegységek jóval több tüzérségi eszközzel rendelkeztek. A lövészhadosztályok lövegeinek és aknavetöinek tüzereje például 1943-hoz viszonyítva megkétszerezödött. Megnövekedett a csapatoknál az automata fegyverek, a müszaki gépek és a híradó eszközök mennyisége. A Vörös Hadsereg technikai ellátottságának javulása lehetövé tette, hogy hatalmas csapásokat mérjen az ellenségre. A csapatok ellátása a legkorszerübb eszközökkel, jelentös hatással volt a fegyveres harc jellegére. Nagy mértékben megnött a hadmüveletek területi kiterjedése, és meggyorsult az ütemük. Tovább fokozódott az egységek és magasabbegységek tevékenységének manöverezö jellege. A szovjet csapatok a legkorszerübb eszközök birtokában megbízhatóan lefogták az ellenség tüzfegyvereit, áttörhették védelmét, nagy mélységben kifejleszthették támadásukat, és gyors ütemben nyomulhattak elöre. A frontés hadsereghadtáp szervezetének tökéletesítése, a csapatok jobb ellátása gépkocsikkal lehetövé tette, hogy a nagy csapatcsoportosítások szétbontakozásának körzeteiben idejében felhalmozzák a szükséges anyagkészleteket és lendületesen kibontakozó támadások folyamán zavartalanul ellássák a csapatokat. Tovább folytatódott a hadseregek és frontok állományának növekedési folyamata. 1943-ban az összfegyvernemi hadseregek rendszerint öt-hat lövészhadosztályból álltak, 1944-1945-ben viszont a legtöbbnek kilenc lövészhadosztálya volt. A háború második szakaszában sok front állományába 20-30 lövészhadosztály, 500-800 harckocsi és 700-1000 repülögép tartozott. A háború következö szakaszában a frontok több mint egyharmadának már 30-60 hadosztálya, 1000-2000 harckocsija és ugyanannyi repülögépe volt. A különösen fontos irányokban (a varsói, a lvovi és a berlini irányban) müködö frontok állományába pedig 70-75 lövészhadosztály, 2000-3000 repülögép és ugyanannyi harckocsi tartozott. A szovjet állam amellett, hogy mindenfajta harci technikai eszközzel ellátta saját fegyveres eröit, fegyvereket szállított Középés Délkelet-Európa harcoló népeinek : a népi Lengyelország, Románia, Bulgária, Csehszlovákia és Jugoszlávia magasabbegységeinek. A kommunista párt szervezö és nevelö munkájának eredményeképpen tovább emelkedett a fegyveres erök személyi állományának erkölcsi-politikai színvonala. Amikor a harcok színtere a szovjet határokon túlra tolódott át, a Vörös Hadsereg politikai szervei és pártszervezetei, a megváltozott körülményeknek megfelelöen, átszervezték egész munkájukat. A párt szervezö és nevelö munkájával erösítette a csapatoknál a rendíthetetlen támadószellemet, arra ösztönözte a katonákat, hogy igyekezzenek még hatékonyabban kihasználni az új harci technikai eszközöket, bármilyen viszonyok között folyik is a harc. A szerzett tapasztalatok tanulmányozása alapján valamennyi parancsnok még nagyobb hozzáértéssel használta fel a rendelkezésre álló eröket és eszközöket a kitüzött feladatok végrehajtására. A tapasztalatok összegezése után megfelelö utasításokat dolgoztak ki és adtak ki a csapatoknak az álló védelem és a megerödített körletek áttörésére, valamint a bombázó, csatarepülö és felderítö légierö felhasználására vonatkozólag. A vezérkar, az összes haderönemek és fegyvernemek törzsei katonai cikkgyüjteményeket és tájékoztató füzeteket adtak ki a csapatoknak. A vezérkarnál csoportfönökséget, a frontoknál és a hadseregeknél pedig osztályokat, illetve alosztályokat szerveztek a háború harci tapasztalatainak tanulmányozására és hasznosítására. Nagy figyelmet fordítottak a csapatoknak a hadmüveletekre való alapos elökészítésére. A hadmüveletek elött az egységeket és magasabbegységeket felváltották és a második lépcsöbe vagy tartalékba vonták ki, ahol foglalkozásokat tartottak részükre. A hadmüveletek elökészítésének általános rendszerében külön helyet foglalt el a parancsnoki állomány elökészítése. A parancsnoki foglalkozások anyagát a küszöbönálló harcok sajátosságainak és a helyi feltételeknek a figyelembevételével határozták meg. Például, a iasi-kisinyovi hadmüvelet elökészítése során az elsö lépcsöben támadó hadosztályok parancsnokai számára nagyméretü dombortérképeket készítettek, s ezeken feltüntették a hadosztály sávhatárait is. E térképek alapján a hadosztályok és ezredek parancsnokai minden dombot, horhost, minden ellenséges állást, árkot, védelmi csomópontot tanulmányozhattak, és pontosan kidolgozhatták az ellenséges állások megrohamozásának tervét. Malinovszkij marsall emlékirataiban erröl a hadmüveletröl ezt írja: "A hadseregek, a hadtestek, a hadosztályok és az ezredek parancsnokai, és jómagam is, mint a front parancsnoka, megbeszéléseket tartottunk beosztottainkkal, hogy megállapítsuk, honnan lehet legelönyösebben megtámadni az ellenséget, hol, milyen erökkel és eszközökkel kell a föcsapást mérni, milyen erös tüzet kell összpontosítani csomópontjaira, védelmi kulcspozícióira, mikor és milyen idöközökben kell a rohamot végrehajtani, hogy az valóban megzavarja az ellenséget." Körülbelül hasonlóképpen készítettek elö minden parancsnokot más hadmüveletek elött is. Mindezek az intézkedések lehetövé tették a csapatok vezetési módszereinek tökéletesítését. A szovjet fegyveres erök erejének, technikai ellátottságának fokozódása, az egész személyi állomány magas erkölcsi színvonala és kiváló harci szelleme lehetövé tette a szovjet hadvezetésnek, hogy 19441945-ben hasonlíthatatlanul nagyobb feladatok elé állítsa a csapatokat, mint az elözö években. A szovjet csapatok ekkor az egész szovjet-német arcvonalon támadtak. A háború harmadik szakaszának hadjárataiban az egyidejü hadászati támadás arcvonalának szélessége 1000 és 2000 kilométer között ingadozott. A csapatok elönyomulásának mélysége elérte az 500-1100 kilométert. A támadásban egyidejüleg 4-10 front vett részt. A szárazföldi csapatokat a légierö, a hadiflotta, a légvédelmi egységek és a partizánok támogatták. Megnövekedtek a hadászati támadó hadmüveletek méretei is. A legnagyobbakat 400-1000 kilométer széles arcvonalon és 300-600 kilométer mélységben folytatták. Például a lvov-sandomierzi hadmüvelet kiterjedése és mélysége egyaránt 300 kilométer volt, a belorusszijai hadmüveleté pedig 1000, illetve 550-600 kilométer. A visztula-oderai hadmüvelet szélességi és mélységi kiterjedése elérte az 500 kilométert. A hadmüveleteket rendszerint több front hajtotta végre: a iasi-kisinyovi és a keletporoszországi hadmüveletet két front, a visztula-oderai, a berlini és a prágai hadmüveletet három front, a belorusszijai hadmüveletet négy front. A háború elsö két szakaszának hadászati hadmüveleteiben is általában több front vett részt, csakhogy a harmadik szakaszban a frontok, létszámukat és technikai ellátottságukat tekintve, mint már említettük, kétszer, söt háromszor olyan erösek voltak, mint 1942-1943-ban. A visztula-oderai hadmüveletben az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front nagyobb erökkel és több eszközzel rendelkezett, mint például a négy ukrán front a jobb parti Ukrajnában végrehajtott hadmüvelet idején. A berlini hadmüveletben az 1. és a 2. Belorusz Frontnak, valamint az 1. Ukrán Frontnak nagyobb erök és több eszköz állt rendelkezésére, mint a belorusszijai hadmüveletet végrehajtó négy frontnak (az 1. Balti, valamint az 1., 2. és 3. Belorusz Frontnak). Olykor egyetlen front csapatai hajtottak végre hadászati támadó hadmüveletet, mint például 1944. július-augusztusban a lvov-sandomierzi hadmüveletet. E nagyarányú hadmüvelet végrehajtásához azonban az 1. Ukrán Frontjelentös megerösítést kapott: állományába ugyanannyi hadosztály tartozott, mint a 2. és a 3. Ukrán Front állományába együttvéve, tüzérségi eszközökböl, harckocsikból és repülögépekböl pedig 1,5-szer annyi állt rendelkezésére. A Nagy Honvédö Háború harmadik szakaszának egyikjellemzö sajátossága az volt, hogy a hadászati kezdeményezést most a Vörös Hadsereg tartotta a kezében. Ez lehetövé tette a szovjet hadvezetésnek, hogy tetszése szerint válassza meg a csapások helyét és idejét, hogy tervszerüen és céltudatosan használja fel az eröket és eszközöket. Az 1944 elsö felében végrehajtott hadjáratban a Vörös Hadsereg a fö csapást a szovjet-német arcvonal déli szárnyán mérte. Itt, a Pripjaty folyó és a Dnyeper torkolata között, az ellenség 103 hadosztályt és két dandárt vont össze. E hatalmas csoportosítás szétzúzása és a jobb parti Ukrajna felszabadítása után a szovjet csapatok a szovjet-német arcvonal déli szakaszán gyökeresen megváltoztatták a hadászati helyzetet. Miután a Vörös Hadsereg elérte a Kárpátokat, az ellenség déli csoportosítása két részre szakadt, a Krímben harcoló csapatainak pedig megszakadt az összeköttetése a szárazfölddel. Kedvezö feltételek alakultak ki ahhoz, hogy a szovjet hadsereg újabb csapásokat mérjen a fasiszta német csapatokra. A következö két hadjáratban csapataink a szovjet-német arcvonal középsö részén mérték a föcsapást: az 1944. évi nyári-öszi hadjáratban a varsói irányban, a befejezö európai hadjáratban pedig a varsóberlini irányban. A Vörös Hadsereg egymást követö csapásaival részekre vágta az ellenség hadászati arcvonalát, és a legrövidebb úton érte el Németország fövárosát, Berlint. A szovjet csapatok megsemmisítö csapásai biztosították Belorusszija és Lengyelország gyors felszabadítását, kedvezö feltételeket teremtettek a baltikumi és a balkáni hadmüveletek kibontakozásához, lehetövé tették az ellenség berlini csoportosításának szétzúzását, s Németországot fegyverletételre kényszerítették. A Vörös Hadsereg nagy hadászati hadmüveletei döntöen kihatottak a szövetséges csapatok harctevékenységére. Az 1944. június júliusban Belorusszijában végrehajtott támadó hadmüvelet, amely az ellenség jelentös tartalékait kötötte le, segítségére volt a szövetségeseknek abban, hogy szilárdan megvessék a lábukat Normandiában, és késöbb sikeresen kibontakoztassák franciaországi hadmüveleteiket. A Nyugat-Európában müködö szövetséges csapatok számára még nagyobb jelentösége volt a szovjet fegyveres erök kelet-poroszországi és lengyelországi 1945. januári támadó hadmüveleteinek. E hadmüveletek végleg meghiúsították a német fasiszta támadást a nyugati arcvonalon, és kedvezö feltételeket teremtettek ahhoz, hogy a szövetségesek a Rajna vonaláról támadásba menjenek át. Az 1944-1945. évi hadjáratok folyamán a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság az egész háború legnagyobb arányú hadászati támadó hadmüveleteit hajtotta végre. Közéjük tartozik a belorusszijai, a visztula-oderai és a berlini hadmüvelet. Ezeknek a végrehajtása céljából hatalmas hadászati csoportosításokat hoztak létre, amelyek állománya 163-193 hadosztály, 28000 42000 különbözö ürméretü löveg és aknavetö, 3000-6000 harckocsi és rohamlöveg, 3000-7000 repülögép között volt. A Vörös Hadsereg óriási erejére támaszkodva, a nagy tartalékokkal rendelkezö szovjet hadvezérek mesterien szervezték meg és vezették a nagyméretü hadászati hadmüveleteket. A honvédö háború harmadik szakaszában csapataink egyre tökéletesebb módszerekkel hajtották végre a hadászati támadásokat, s ezeket rendkívül nagy hozzáértéssel bontakoztatták ki mind frontálisan, mind mélységben. Egyes esetekben a hadászati támadást a hadjárat során a föcsapás irányában végrehajtott nagyméretü hadmüvelettel kezdték meg. Ezt követöen bizonyos idö múlva támadó hadmüveleteket indítottak az arcvonal más irányaiban. Az 1944. elsö félévében végrehajtott hadjárat 1943. december végén kezdödött az 1. Ukrán Front Zsitomir körzetében indított támadásával. Ezután a jobb parti Ukrajna felszabadítását célzó hadmüveletbe fokozatosan bekapcsolódtak a 2. és a 3. Ukrán Front föeröi. 1944 januárjában csapataink támadásba mentek át Leningrádnál és Novgorodnál, áprilisban pedig a Krímben. 1944 nyarán a szovjet hadvezetés a Finn-öböltöl a Fekete-tengerig terjedö arcvonalon egymás után több hadászati hadmüveletet hajtott végre. Minden egyes sikeres hadmüvelet kedvezö feltételeket teremtett más hadászati irányokban való további támadásokhoz. A szovjet hadvezetés állandó feszültségben tartotta az ellenséget. 1944 júniusában például a hitlerista föhadiszállás, hogy Belorusszijában kivédje a Vörös Hadseregnek a fasiszta német csapatokra zúduló hatalmas csapását, kénytelen volt ebbe a térségbe sürgösen erösítéseket átdobni nemcsak Németországból, Hollandiából, Norvégiából és Olaszországból, hanem a Baltikumból, Nyugat-Ukrajnából és Moldavából is. Június 23-tól augusztus 21-ig 34 hadosztály és öt dandár érkezett Belorusszijába, köztük négy hadosztály az "Észak" hadseregcsoportból, 11 az "Észak-Ukrajna" hadseregcsoportból és 4 a "Dél-Ukrajna" hadseregcsoportból. A belorusszijai támadás megindítása után három héttel a Vörös Hadsereg újabb csapásokat mért az ellenségre a Baltikumban és Nyugat-Ukrajnában, vagyis éppen ott, ahonnan az ellenség eröinek egy részét átdobta az arcvonal középsö szakaszára. Az "Észak-Ukrajna" hadseregcsoportra mért szovjet csapás (a lvov-sandomierzi hadmüvelet) elhárítása céljából a fasiszta hadvezetésnek sürgösen újabb hadosztályokat kellett ide irányítania Németországból, valamint a "Dél-Ukrajna" hadseregcsoporttól (az utóbbitól három páncélosés négy gyalogoshadosztályt). Mindez gyengítette a Moldavában és Románia keleti körzeteiben müködö fasiszta csapatokat. A szovjet hadvezetés lélegzetvételnyi szünetet sem adott az ellenségnek. Egy hónappal a lvov-sandomierzi hadmüvelet kezdete után a "Dél-Ukrajna" hadseregcsoport ellen megindította a iasi-kisinyovi hadmüveletet. Ez az ellenség balkáni védelmének összeomlását eredményezte. A hitlerista hadvezetés, miután fö tartalékait az elözö harcokban felhasználta, rendkívül nehéz helyzetbe került. Az 1944. évi nyári-öszi hadjárat tanulságos példákat szolgáltat az egymást követö hadmüveleteknek a mélységben való kifejlesztésére. A szovjet csapatok a Balkánon négy hónap alatt egyik hadmüveletet a másik után hajtották végre. Az iasi-kisinyovi hadmüveletet az egész Románia és Bulgária felszabadítását eredményezö hadmüveletek, ezeket pedig a belgrádi és a budapesti hadmüveletek követték. E hadmüveletek folyamán a szovjet csapatok mintegy 1100 kilométert nyomultak elöre. E hadmüveletekre az volt jellemzö, hogy nem tartottak közöttük semmi szünetet. Az új hadmüveleteket az elözö hadmüveletek folyamán készítették elö. A Nagy Honvédö Háború európai befejezö hadjáratában a Vörös Hadsereg, általános eröfölényét kihasználva, 1945 januárjában a Balti-tengertöl a Kárpátokig az egész arcvonalon egy idöben indított támadást. A két hadászati hadmüvelettel (a visztula-oderai és a kelet-poroszországi hadmüvelettel) kezdödö támadásban öt front csapatai vettek részt. Közben a szovjet csapatok folytatták az ellenség budapesti csoportosításának megsemmisítését, és csapást készítettek elö a bécsi irányban. A szovjet csapatok, miután a visztula-oderai és a kelet-poroszországi hadmüveletben megoldották fö feladataikat, Pomerániában és a berlini irányban támadtak. Igaz, hogy ebben a hadjáratban a hadmüveletek között volt szünet. Ennek az a magyarázata, hogy a visztula-oderai hadmüvelet mélysége elérte az 500 kilométert. A csapatok ilyen mély elönyomulása után természetesen megfelelö idöre volt szükség ahhoz, hogy elökészítsék az új, a Berlin elfoglalására irányuló hadmüveletet. A sok támadó hadmüvelet szükségessé tette a csapatok nagyarányú hadmüveleti-hadászati átcsoportosítását. A helyzet követelményeinek megfelelöen a szovjet hadvezetésnek egész frontokat kellett egyik irányból a másikba átdobnia. Például a berlini hadmüvelet elött a 2. Belorusz Front csapatait Gdynia térségéböl az Odera alsó folyásának térségébe csoportosították át. A hadmüveletek nagy méretei, a hadmüveletek közötti rövid szünetek megkövetelték a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságtól a pontos szervezést, a frontok közötti hadászati és hadmüveleti együttmüködés biztosítását, a frontok feladatainak idejében való meghatározását a támadás folyamán, a hadászati tartalékok helyes felhasználását, a hadmüveletek anyagi biztosításával kapcsolatos bonyolult problémák gyors megoldását. A hadjáratok elgondolásaiból, a meglevö emberés anyagtartalékokból kiindulva a föhadiszállás és a vezérkar meghatározta a hadmüveletek hadászati céljait, s végrehajtásuk módját. Ezután bekapcsolódtak a munkába a frontok haditanácsai. Ezek elöterjesztették a föhadiszállásnak a hadmüveletekre vonatkozó elképzeléseiket vagy konkrét terveiket. A frontok ezen okmányainak megfelelöen dolgozták ki véglegesen a hadászati támadó hadmüveletek tervét, illetve rögzítették a frontok hadmüveleti terveinek részleteit. A támadó hadmüveletek tervének kidolgozásánál alkalmazott módszert a következö példa szemléltetheti. "Valamikor május huszadika után írja Bagramjan, a Szovjetunió marsallja a megindítandó belorusszijai hadmüvelet tervének megvitatására Moszkvába rendelték az 1. Balti, az 1., a 2. és a 3. Belorusz Front parancsnokait és haditanács-tagjait, minthogy e frontok csapatait szándékozott a föhadiszállás ebben a hadmüveletben felhasználni. A vezérkar ismertette a frontok vezetöivel a ŻBagratyion® támadó hadmüvelet céljaira, megszervezésére és végrehajtására vonatkozó elgondolásait." A "Bagratyion" hadmüvelet tervének megvitatása során a tanácskozás részvevöi elöterjesztették javaslataikat mind az elgondolás részleteit, mind a hadmüvelet konkrét megtervezését és végrehajtását illetöen. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása csak a tanácskozás után, 1944. május 31-én adta ki a frontoknak a direktívát a hadmüveletekre. A továbbiakban Bagramjan marsall ezt írja : "A frontparancsnokok közvetlen részvétele a belorusszijai hadmüvelet tervének kidolgozásában segítségükre volt abban, hogy jobban áttekinthessék és megérthessék a küszöbönálló nagyszabású támadás általános elgondolását, helyesen meghatározzák az egyes frontok szerepét és helyét." Hasonló módszert alkalmaztak más hadmüveletek elgondolásai és konkrét tervei kidolgozásánál is. A berlini hadmüvelet elökészítése elött a föhadiszállásra rendelték az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front parancsnokát és e frontok haditanácsának tagjait, s ott a vezérkarral együtt dolgozták ki e hadmüvelet végrehajtásának tervét. E példák rácáfolnak a személyi kultusz idöszakában annyira elterjedt elképzelésre, hogy Sztálin volt a Nagy Honvédö Háborúban végrehajtott összes nagyszabású hadmüveletek terveinek egyedüli alkotója. A valóságban a legfelsöbb föparancsnok távol volt a frontok és hadseregek parancsnokságától, nem láthatta és nem érzékelhette a csapatok életét és harctevékenységét, mivel sohasem járt az arcvonalon. A hadmüveleti terveket általában azok a felelös személyek dolgozták ki, akik jól ismerték a harchelyzetet. A Vörös Hadsereg legjelentösebb hadmüveleteinek tervét a föhadiszállás, a vezérkar, a frontés hadsereg-parancsnokságok vezetö munkatársainak nagy kollektívája dolgozta ki. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, az általános hadászati elgondolásból kiindulva, egyidejüleg több támadó hadmüveletet tervezett meg. Az 1944. évi nyári-öszi hadjárat kezdete elött folytak a viborgi, a szvit-petrozavodszki, a belorusszijai és a lvov-sandomierzi hadmüvelet elökészületei. 1944 végén és 1945. január elején dolgozták ki a kelet-poroszországi és a visztula-oderai hadmüvelet tervét. A több front eröivel végrehajtandó nagyarányú hadászati hadmüveletek megszervezése és e frontok tevékenységének a támadás során való összehangolása céljából a föhadiszállás a helyszínre küldte ki képviselöit. A belorusszijai hadmüvelet során a 3. Belorusz és az 1. Balti Front tevékenységét például Vaszilevszkij, a Szovjetunió marsallja, 1944 öszén és 1945-ben a 2. és a 3. Ukrán Front tevékenységét Tyimosenko, a Szovjetunió marsallja hangolta össze. A föhadiszállás a hadászati hadmüveletek megtervezésekor figyelembe vette a frontok haditanácsainak javaslatait, és szükség esetén a hadmüveletek során megváltoztatta vagy módosította elhatározását. Ugyanakkor a hadászati tartalékokkal befolyásolta a támadás méretét. A föhadiszállás tartaléka általában néhány összfegyvernemi, egy-két harckocsiés légi hadseregböl állott. A föhadiszállás szabta meg a frontok légierejének és a távolbombázó légierö feladatait, s szabályozta a Haditengerészeti Flotta együttmüködését a frontokkal. A háború harmadik szakaszában a legtöbb hadászati támadó hadmüveletet siker koronázta, s ez egyik döntö bizonyítéka annak, hogy mennyit fejlödött a parancsnoki kar hadmüvészete és a katonák képzettsége. Sok hadmüveletben a támadó csapatok a tervezettnél jóval nagyobb eredményeket értek el. A belorusszijai hadmüvelet fö célja például az volt, hogy szétzúzzák a német "Közép" hadseregcsoportot és felszabadítsák Belorusszija fövárosát, Minszket. A hadmüvelet kitünö végrehajtása azonban lehetövé tette, hogy a Vörös Hadsereg ne csak ezt a 30 hadosztályból álló csoportosítást verje szét, hanem az ellenségnek az arcvonalon támadt rés betömésére e térségbe átdobott tartalékait is. A hadmüvelet mélysége elérte az 500-600 kilométert, vagyis az eredetileg tervezett kétszeresét. Ugyanezt mondhatjuk a iasi-kisinyovi, a visztula-oderai és sok más hadmüveletröl is. Mindemellett ennek az idöszaknak több hadmüveletben nem sikerült elérnie a kitüzött célokat. 1944 telén a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság azt tervezte, hogy szétveri a "Közép" hadseregcsoportot, és a minszki irányban továbbfejleszti a támadást. Az elhamarkodottan megindított támadás kudarccal végzödött. A szovjet csapatok nagy veszteségeket szenvedtek, és semmiféle lényeges eredményt sem sikerült elérniük. A Baltikumban 1944 szeptember-októberében folytatott támadó hadmüvelet során a szovjet csapatok nem tudták szétzúzni a fasiszta csapatok csoportosítását. Az ellenség föeröinek sikerült visszavonulniuk Kurlandba, és ott megvetniük a lábukat. E csoportosítás körülzárása és az ellene vívott harc jelentös eröket kötött le, és sok idöt vett igénybe. A siker elmaradásának oka az volt, hogy elsiették a hadmüvelet elökészítését, gyengék voltak a csapásmérö csoportosítások, rosszul szervezték meg az ellenség tüzzel való lefogását, és nem volt megfelelö a csapatok anyagi ellátása. Megmutatkozott e hadmüveletekben az is, hogy mind a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, mind a frontparancsnokságok lebecsülték az ellenség eröit és lehetöségeit. A háború harmadik idöszakában a szovjet csapatok harcának leggyakrabban alkalmazott formája az ellenség bekerítését és megsemmisítését célzó hadmüvelet lett. Bekerítéssel semmisítették meg a hitleristák nagy csoportosításait Korszuny-Sevcsenkovszkij és Brodi térségében, Vityebszknél és Bobrujszknál, Minszknél és Iasi-nál, Budapestnél, Berlinnél és Prágától keletre. Egyes hadmüveletekben a szovjet csapatoknak már a bekerítés során sikerült részekre tagolni, majd egyenként megsemmisíteni az ellenséges csoportosítást. Ilyenkor a bekerített csoportosításokat sokkal rövidebb idö alatt tudták szétzúzni, mint Sztálingrádnál. Sztálingrádnál a bekerített ellenséges csoportosítást két hónap alatt számolták fel, Korszuny-Sevcsenkovszkijnál 18 nap alatt, Iasi-nál és Minszknél 5-6 nap alatt, Vityebszknél és Bobrujszknál 2-3 nap alatt. Ezzel szemben a budapesti hadmüveletben a bekerített csoportosítás megsemmisítése elhúzódott. A végig harcképes és szilárdan vezetett nagy ellenséges csoportosítás elleni harc itt nagy nehézségekbe ütközött, és jelentös áldozatokat követelt. A háború harmadik idöszaka nagy lépést jelentett elöre az összes fegyvernemek hadmüveleti müvészetének és harcászatának továbbfejlödésében. Ennek az idöszaknak a hadmüveleteiben a szovjet csapatok nemcsak a korábban szerzett tapasztalatokat használták fel ügyesen, hanem újabb tapasztalatokra is szert tettek. A frontok és a hadseregek hadmüveleteinek többségét az jellemezte, hogy jól használták ki a rendelkezésükre álló eröket és eszközöket, s helyesen választották meg a hadmüveleti manöver formáját, illetve a tevékenység módját a kitüzött cél mielöbbi elérése érdekében. A háború elötti szovjet katonai elmélet szerint a frontoknak 150-250, a hadseregeknek pedig 75-100 kilométer mélységben kellett támadó hadmüveleteket folytatniuk. A hadmüveletek ütemét ez az elmélet a frontok és hadseregek csapatai számára napi 10-15 kilométerben, a gyorsanmozgó magasabbegységek számára pedig 40-50 kilométerben állapította meg. A háború harmadik idöszakában a frontok és hadseregek hadmüveletei során sok esetben túlszárnyalták ezt az ütemet. Például, a frontok elönyomulásának mélysége a lvov-sandomierzi és a iasi-kisinyovi hadmüvelet folyamán elérte a 250-300 kilométert, a visztula-oderai hadmüveletben pedig az 500 kilométert. A hadseregek hadmüveleteinek mélysége 120 és 180 kilométer között ingadozott. A lövészegységek elönyomulásának napi átlagos üteme a belorusszijai, a lvov-sandomierzi, a iasi-kisinyovi, a visztula-oderai, a bécsi és a prágai hadmüveletben 20-30 kilométer, a harckocsicsapatoké pedig 40-50 kilométer volt. Egyes napokon a harckocsimagasabbegységek 70-100 kilométert nyomultak elöre (pl. a visztula-oderai hadmüveletben). A Vörös Hadsereg harci lehetöségeinek megnövekedése lehetövé tette, hogy a frontok saját eröikkel és eszközeikkel hajtsanak végre hadmüveleteket az ellenség hadmüveleti csoportosításainak (a beloruszszijai hadmüveletben a bobrujszki csoportosításnak, a lvov-sandomierzi hadmüveletben a brodi csoportosításnak, a visztula-oderai hadmüveletben a poznani csoportosításnak) bekerítése és megsemmisítése végett. Az ellenség bekerítését és megsemmisítését célzó hadmüvelet folyamán a front két találkozó irányú csapást mért, hogy így az ellenség hátába kerüljön. Különösen nagy szerepet játszott a hadmüveleti és hadászati sikerek elérésében a harckocsi-magasabbegységek és hadmüveleti magasabbegységek tömeges alkalmazása. Sok fronthadmüvelet során több harckocsi-hadsereget is bevetettek. A visztula-oderai és a berlini hadmüveletben például az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Frontnak két-két harckocsi-hadserege, a lvov-sandomierzi hadmüveletben az 1. Ukrán Frontnak három harckocsi-hadserege volt. A légierö által támogatott harckocsi-hadseregek biztosították elsösorban a hadmüveletek gyors ütemét. A nagy ütöerövel rendelkezö és rendkívül mozgékony harckocsi-hadseregek lendületesen betörtek az ellenség védelmének hadmüveleti mélységébe, s oldalba és hátba támadták a védö csapatokat. A harckocsi-magasabbegységek és hadmüveleti magasabbegységek merész és mesteri tevékenysége megbénította az ellenséges tartalékok manöverét, és kedvezö feltételeket teremtett részenkénti megsemmisítésükhöz. Az ellenséges védelem harcászati mélységének áttörése volt a háború harmadik szakaszában a csapatok és a hadvezetés egyik legnehezebb feladata. E feladat megoldásába be kellett vonni az összfegyvernemi hadseregek elsö lépcsöinek összes eröit és eszközeit, továbbá a légierö jelentös részét. Az áttörés végrehajtásában fontos szerepet játszott a tüzérség, amely valamennyi fokozatú parancsnok fö tüzfegyvere volt. Azzal, hogy az áttörés egy kilométeres szakaszán 200-250 löveget és aknavetöt vontak össze, lehetöség nyílt arra, hogy megbízhatóan lefogják az ellenség tüzfegyvereit, és megteremtsék a szükséges feltételeket a gyalogság és a harckocsik sikeres tevékenységéhez a fövédöövben. Hogy az áttörést meggyorsítsák és az ellenséges tartalékoknak a második védöövbe való elörevonását megakadályozzák, igen gyakran harckocsí-magasabbegységeket és hadmüveleti magasabbegységeket kellett ütközetbe vetni. Ezek a lövész-magasabbegységekkel, a tüzérséggel és a légierövel együtt befejezték a védelem harcászati övének áttörését. Ezután megkezdödött az ellenség visszavonuló eröinek üldözése. A Nagy Honvédö Háborúnak ebben a szakaszában a támadó hadmüveletek folyamán széleskörüen alkalmazták az üldözés mindkét formáját (a párhuzamos és a frontális üldözést). Az ellenség üldözését valamennyi fegyvernem egységei és magasabbegységei az idöjárástól függetlenül éjjelnappal folytatták. Mindamellett a hadmüveleti üldözésben mindig a harckocsiés gépesített csapatoknak volt döntö szerepük. A közbeesö és a mélységben berendezett védöállásokat és védelmi terepszakaszokat a szovjet csapatok általában menetböl küzdötték le. Minthogy a hadászati védelemre berendezkedett fasiszta német hadvezetés sok arcvonalszakaszon tartós védelmi berendezkedéseket létesített, több hadmüveletet az ellenség erösen megerödített védelmének áttörésével kellett kezdeni. A szovjet hadmüveleti müvészet sikeresen megoldotta ezt a bonyolult feladatot. A Vörös Hadsereg általában gyors ütemben szétzúzta az ellenség védelmét, és lendületesen továbbfejlesztette a támadást a mélységbe. A védelem áttörése sokszor hadmüveleti üldözésbe csapott át, amely a harckocsi-magasabbegységek, a tüzérség és légierö tömeges alkalmazása folytán rendkívül gyors napi 40-50 kilométeres, söt néha ennél is nagyobb ütemben folyt. Az 1944-1945. évi hadmüveletekben a szovjet csapatok gyarapították tapasztalataikat a nagy vízi akadályokon menetböl való átkelést illetöen, és rendszerint nagy hídföket vettek birtokba a túlsó parton. Ezeket a hídföket használták fel aztán a támadás fejlesztésére. Védelmi tevékenységet a honvédö háború harmadik szakaszában a Vörös Hadsereg csak a támadó hadmüveletek elökészítéséhez szükséges rövid szünetekben, az elfoglalt hídfökért vívott harcok idöszakában, valamint az ellenség ellencsapásainak és ellentámadásainak elhárítása során (például a Visztulánál Sandomierz körzetében és a Balaton térségében) folytatott. A hídfök megtartásáért rendszerint szívós és hosszan tartó harcot kellett vívni. A szovjet csapatok a Visztulán, a Dunán és az Oderán létesített hídfökben általában sikeresen visszaverték az ellenség nagy erejü csapásait. Néha elöfordultak kudarcok is. Különösen nagy kudarcot szenvedett a 7. gárdahadsereg a Garam folyónál 1945 elején. E hadsereg csapatai az ellenség túlereje folytán elkeseredett harcok és súlyos veszteségek után, kénytelenek voltak átmenetileg feladni hídföjüket. A szovjet légierö, amely a levegöben osztatlanul uralkodott, az európai háború utolsó szakaszában fö eröfeszítéseit a szárazföldi csapatok támogatására összpontosította. Hatalmas csapásokat mért az ellenség védelmének a fontosabb objektumaira, és a levegöböl megbízhatóan oltalmazta csapatainkat. Hadászati támadó hadmüveletek végrehajtása céljából a szovjet hadvezetés a legfontosabb irányokban 2000-7000 repülögépet összpontosított. A Haditengerészeti Flotta, éppúgy mint a háború elözö szakaszaiban is, támogatta a szárazföldi csapatokat a tengerparti irányokban, fedezte szárnyaikat, harcolt az ellenség eröivel a Barents-, a Baltiés a Fekete-tengeren, s biztosította a csapatés a teherszállításokat a tengereken, a tavakon és a nagyobb folyókon. A Fekete-tengeri Flotta tevékenyen részt vett a Krím felszabadításában, valamint a romániai és bulgáriai hadmüveletekben. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta közremüködött a leningrádi ostromzár végleges áttörésében, a tengerröl fedezte a Karél-földszoroson, a DélKaréliában, a Baltikumban, a Kelet-Poroszországban és a Kelet-Pomeráníában elönyomuló csapatok szárnyait. Az Északi Flotta jelentös szerepet játszott a sarkvidék felszabadításában. Valamennyi flotta gazdag tapasztalatokat szerzett a tengeri útvonalakon vívott harcokban. Miután a tengereken javult az általános hadászati helyzet, egyre növekedett az olyan partraszállási hadmüveletek száma, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a tengerparti irányokban segítsék a csapatokat az ellenséges védelem áttörésében, valamint kikötök, támaszpontok és hídfök birtokbavételében. 1944-1945-ben a Szovjet Haditengerészeti Flotta 70 tengeri deszantot tett partra. A kommunista párt nagyszerüen kihasználta a hátország megnövekedett anyagi lehetöségeit a Vörös Hadsereg harci erejének növelésére. A szovjet hadsereg erejében, a fasizmus felett aratott történelmi gyözelmeiben megmutatkoztak a kommunista pártnak a Vörös Hadsereg megerösítésére, kádereinek nevelésére, a hadigazdaság szervezésére, a nép összes eröfeszítéseinek a gyözelem kivívása érdekében való mozgósítására végzett gigászi munkájának eredményei. A szovjet emberek az arcvonalon és a hátországban arany betükkel írták be legendás höstetteiket a dicsö harcok emlékkönyvébe. Az új, a szocialista kor embereinek, a kommunizmus öntudatos és tevékeny harcosainak, széles társadalmi érdeklödésü, a marxizmus-leninizmus magasztos eszményeit követö embereknek a hösiessége volt ez. A kommunista párt, a szovjet kormány és a Szovjetunió valamennyi népe erejét nem kímélve növelte a szocialista haza katonai erejét. A szovjet államnak a háború végén olyan hatalmas hadserege volt, amely végleg szét tudta zúzni az ellenséget. A szovjet fegyveres erök óriási sikerei kedvezö feltételeket teremtettek a háború gyözelmes befejezéséhez. Az ellenség fölötti teljes gyözelem közel volt már. A gyözelem azonban nem jön magától, azt súlyos harcokban és ütközetekben kell kivívni. A háborúban "a legveszélyesebb az tanította Lenin -, ha lebecsüljük az ellenséget, és azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mi erösebbek vagyunk". A helyzet sajátosságainak figyelembevételével a párt nyomatékosan és nap nap után követelte szervezeteitöl, valamennyi kommunistától az arcvonalon és a hátországban, hogy minden erejével fokozza a szervezési és eszmei nevelömunkát a tömegek körében. A párt-, a szovjetés a társadalmi szervezetek tevékenysége a háború harmadik idöszakában is változatlanul az ország hadigazdasági potenciáljának fokozására irányult. A párt és a kormány a népgazdaság eredményei alapján folytatta a harcot a további technikai haladásért, a termelési kapacitások növeléséért. A háború utolsó két esztendejében fontos határozatok születtek vállalatok, föképpen nehézipari vállalatok építésére és helyreállítására. A kommunista párt és a szovjet kormány mindig szívén viselte a nehézipar állandó fejlesztését, mert ezt tekintette a védelmi képesség fokozása, a gazdaság és a kultúra fellendítése fö feltételének. A népgazdasági beruházások 1944-1945-ben az 1941-1943. évi 48,2 milliárddal szemben 73,7 milliárd rubelre rúgtak. Nagy arányokban folyt a vasés színesfém-kohászati üzemek, az erömüvek és a szénbányák építése, illetve helyreállítása. A honvédö háború harmadik szakaszában 2,2-szer annyi kohót és 3,1-szer annyi kokszolókemencét helyeztek üzembe, mint az elözö két szakaszban. Mindezen intézkedések eredményeképpen a nyersvastermelés 1945-ben az 1943. évi 5,6 millió tonnáról 8,8 millió tonnára, az acéltermelés 8,5 millió tonnáról 12,3 millió tonnára, a széntermelés pedig 93,4 millió tonnáról 149,3 millió tonnára nött. Ez biztosította a haditermelés és az egész népgazdaság további fellendülését. A háború befejezö szakaszában a párt különösen nagy gondot fordított a felszabadított szovjet területek népgazdaságának helyreállítására. E területek dolgozói, miután helyreállították a városokban és falvakban a megszokott életet, tevékenyen segítették a Vörös Hadsereget. Az SZK(b)P Központi Bizottsága és a helyi pártszervezetek a munkásokhoz, a kolhozparasztokhoz és az értelmiségiekhez intézett felhívásukban hangsúlyozták, hogy fö feladatuk az elönyomuló Vörös Hadsereg legmesszebbmenö támogatása. A felszabadított területek dolgozói lelkesen tettek eleget a párt felhívásának, eröteljesen láttak hozzá a városok és falvak, az ipar, a közlekedés, a híradás, a mezögazdaság, valamint a kulturális és szociális intézmények helyreállításához. Napról napra egyre nagyobb segítséget nyújtottak a felszabadító Vörös Hadseregnek. Az ipar növelte a hadi és polgári termelést. A felszabadított területek kolhozai és szovhozai, miután mezögazdasági gépeket és ezekhez való alkatrészeket, a gépállomások és javítómühelyek számára szükséges berendezéseket és anyagokat, tenyészállatokat és igásjószágokat, továbbá vetömagot kaptak az államtól, helyreállították a vetésterületet és állatállományt, hogy egyre több mezögazdasági terméket és nyersanyagot szállíthassanak az államnak. A párt központi bizottsága és a szovjet kormány nagy figyelmet fordított arra, hogy biztosítsa az arcvonal szükségleteit, és a népgazdaság további fejlesztése számára szükséges anyagi eszközöket. A szocialista gazdasági rendszerre támaszkodva a Szovjetuniónak sikerült pénzügyi problémáit külföldi kölcsönök nélkül, belsö eröforrásokból megoldania. Az állami költségvetés bevételei föképpen az állami és szövetkezeti vállalatok, illetve szervezetek befizetéseiböl tevödtek össze. 1944-1945-ben a szocialista vállalatok forgalmi adója és nyereségbefizetése 256,3 milliárd rubelre rúgott. Ez az állami költségvetés összbevételeinek 45 százaléka volt. Jelentös helyet foglaltak el a költségvetésben a lakosság eszközei is: az adók és a kölcsönök. Ezek a bevételi tételek az állami költségvetésben 1944-ben 81,5, 1945-ben pedig 72,3 milliárd rubelre rúgtak. A lakosságtól más csatornákon át is kerültek bizonyos összegek az állami költségvetésbe. Az adók és a kölcsönök mellett jelentös mértékben segítette a szovjet állam gazdasági és katonai erejének fokozását a honvédelmi alap, amelynek létrehozásában az egész nép részt vett. A háború harmadik szakaszában a Szovjetunió dolgozói nagy pénzösszegekkel és rengeteg élelmiszerrel gyarapították a honvédelmi alapot. További pénzügyi forrásul szolgált a munka termelékenységének szüntelen növelése, a takarékosság és az önköltségcsökkentés. A párt és a kormány intézkedéseinek eredményeképpen a Nagy Honvédö Háború harmadik szakaszában országunk pénzügyi rendszere kiállta a háborús megpróbáltatásokat. A szovjet valuta lényegében megörizte stabilitását. A Szovjetunió állami költségvetésének bevételei minden nehézség ellenére évröl évre nöttek, s a háború végén 121,8 milliárd rubellel, vagyis több mint 1,6-szeresen szárnyalták túl a háború elötti költségvetési bevételeket. Emellett a Szovjetunió állami költségvetése már 1944-ben deficitmentes volt: a bevételek 4,7 milliárd rubellel haladták meg a kiadásokat. A szovjet állam a háború nehéz napjaiban a szocialista gazdaság elönyeire támaszkodva nemcsak a megnövekedett katonai szükségletekre, hanem a népgazdaság szükségleteire is biztosította a szükséges pénzösszegeket. A népgazdaság finanszírozására, valamint szociális és kulturális célokra évröl évre óriási összegeket fordított. A szovjet állami költségvetésnek az volt a jellemzö vonása, hogy a honvédelmi kiadások hányada 1943-tól a háború végéig csökkent, a népgazdasági és szociális-kulturális célokra fordított kiadások hányada viszont növekedett. 1943-ban a honvédelmi kiadások az állami költségvetés összkiadásainak 59 százalékát alkották, a népgazdasági és szociális-kulturális célokra fordított kiadások pedig mindössze 33,7 százalékát. A háború következö két esztendejében ez az arány lényegesen megváltozott. 1944-ben az összkiadások 52,2 százalékát, 1945-ben pedig 43 százalékát fordították a honvédelem szükségleteire, a népgazdasági és szociális-kulturális kiadások hányada viszont 39,8, illetve 45,9 százalékra emelkedett. Az a tény, hogy a Szovjetunió állami költségwetése a háború viszonyai között stabilizálódott, a szovjet állam gazdasági alapjának szilárdságáról tanúskodott. Érdemes visszapillantani a cári Oroszországban az elsö világháború végén bekövetkezett pénzügyi csödre. A cárizmus pénzügyi rendszere, mint ismeretes, nem állta ki a háborús idök megpróbáltatásait. A háború elsö éveitöl tartó pénzügyi feszültség utóbb súlyos pénzügyi válságba csapott át. Az országban évröl évre egyre jobban elértéktelenedett a pénz, egyre nött a drágaság. A cári kormány pénzügyileg külföldi bankoktól függött, s ez önállóságának elvesztésével fenyegette Oroszországot. Csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom mentette meg hazánkat attól, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország függvényévé váljon. A kommunista párt és a szovjet kormány 1944-1945-ben javította a dolgozók anyagi helyzetét is. A háború természetesen óriási áldozatokat követelt a szovjet néptöl. A kommunista párt és a szovjet állam az alattomos és erös ellenség legyözése érdekében kénytelen volt a felhalmozásokat elsösorban a termelési eszközöket, a fegyvereket, a harci technikai eszközöket és a löszert gyártó üzemek fejlesztésére fordítani. Mindamellett a közszükségleti cikkek gyártását fontos politikai és népgazdasági feladatnak tekintették. Országszerte helyiipari vállalatok létesültek, amelyek a nagy vállalatok hulladékainak felhasználásával növelték a lábbeli, a kötöttáru és a pamutáru, az edények, a bútorok, a szappan, az iskolai kellékek és sok más közszükségleti cikk gyártását. Különösen nagy gondot fordított a párt és a kormány a fronton harcolók családjaira. E családoknak havonta segélyeket és nyugdíjat folyósítottak. A részben munkaképtelenné vált hadirokkantakat a helyi szovjetek megfelelö munkához juttatták, s különféle kedvezményekben részesítették. Atyai gondoskodással vette körül a szovjet állam a gyermekeket. 1944-1945-ben valamennyi ipari központban gyermekétkezdéket létesítettek. Nagy munka folyt a csavargás leküzdésére. Elárvult gyermekek tízezreit helyezték el gyermekotthonokban vagy adták ki családokhoz nevelésre. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsa 1944 júniusában rendeletet hozott a terhes nök, a sokgyermekes, valamint az egyedülálló anyák segélyeinek felemeléséröl. Nagy jelentösége volt a "Hös anya" cím valamint a "Hös anya"-, az "Anyai dicsöség"-rendjel és az "Anyasági-érem" megalapításának. A kommunista párt, akárcsak a háború elözö éveiben is, tovább erösítette a szovjet államrendszert. Az SZK(b)P Központi Bizottságának 1944. januári plénuma azt ajánlotta a Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának, hogy javasolja a Legfelsö Tanácsnak a szövetségi köztársaságok külügyi és honvédelmi jogkörének kiszélesítését. A párt abból indult ki, hogy a szövetségi köztársaságok nagyot fejlödtek, a szovjet állam nemzetközi kapcsolatai a háború idején megszilárdultak, s tovább erösödött a szövetséges hatalmakkal való együttmüködés. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának tizedik ülésszaka 1944 februárjában törvényt fogadott el arról, hogy a Honvédelmi Népbiztosságot és a Külügyi Népbiztosságot össz-szövetségi népbiztosságból szövetségi köztársasági népbiztosságokká alakítják át. Ez a változás arról tanúskodott, hogy a szovjet állam fejlödésében magasabb fokra emelkedett, tökéletesebb, harmonikusabb szervezetté változott. A szövetségi köztársaságokra így újabb felelösségteljes feladatok hárultak, s ezek megoldása tovább erösítette a gyöztes szocializmus országát. Két szövetségi köztársaság az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság és a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság a háború végén a nemzetközi porondra lépett, és tevékenyen részt vett az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalakításában. A szocialista nemzetek együttmüködésének megszilárdításában döntö szerepe volt a szovjethatalom gazdaságpolitikájának. Az egyes szövetségi köztársaságok gazdasága a Szovjetunió egységes gazdaságának szerves részét alkotja. A Szovjetunió valamennyi népe kivette a részét az ellenség szétzúzásának, a gyözelem kivívásának közös ügyéböl. A lenini nemzetiségi politika sikerei hatalmas erkölcsi-politikai csapást mértek az embergyülölö fasiszta ideológiára. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a sztálini személyi kultusz idöszakában torzítások fordultak elö a nemzetiségi politikában. A szovjet alkotmány legdurvább megsértése volt egyes nemzetiségeknek az Észak-Kaukázusból és a Volga-vidékröl való kitelepítése. A párt és a kormány késöbb hatályon kívül helyezte ezeket a törvénytelen rendeleteket, és újból érvényt szerzett a lenini nemzetiségi politikának. Visszaállították a balkarok, a kalmükök, a csecsenek, az ingusok és a karacsajevek nemzeti autonómiáját, és megteremtették a feltételeket minden irányú fejlödésükhöz a Szovjetunió népeinek nagy családjában. Ez kedvezöen hatott a szovjet népek barátságának és szocialista internacionalizmusának megszilárdulására. A sztálini személyi kultusz káros jelenségei ellenére tökéletesedett a helyi államhatalmi szervek munkája. A helyi hatalmi szervek eredményesen oldották meg a személyi utánpótlás kiképzésének és az arcvonalra szállításának feladatait, kórházakat létesítettek és megszervezték azok munkáját, növelték a haditermelést, a fütöanyag-termelést, a vetésterületet, a mezögazdasági termékek begyüjtését, új építkezésekbe fogtak. Ebben a sokrétü tevékenységben fontos helyet foglalt el a hátország dolgozóiról való állandó gondoskodás. A háború utolsó két esztendejében az átmenetileg megszállt területek felszabadítása nyomán újabb funkcionáriusok tízezrei kapcsolódtak be a helyi államhatalmi szervek munkájába. Ezek számára tanfolyamokat és szemináriumokat szerveztek, itt a fiatal funkcionáriusok megismerkedtek a szovjetek feladataival, a lakosság körében végzendö tömegmunkával. A szovjetek sokrétü tevékenységük folyamán az aktívákra támaszkodtak. A szovjetszervek a háború utolsó éveiben változatos formában vonták be a lakosságot a társadalmi és állami munkába. A néptömegek széles körü bevonása az állam igazgatásába mind békeidöben, mind háborúban az állam alapja, erejének forrása. Lenin már 1917-ben utalt rá: "Van egy csodaszerünk arra, hogy egyszerre, egy csapással megtízszerezzük államapparátusunkat, olyan eszközünk, amilyennel soha egyetlen tökésállam nem rendelkezett, és nem is rendelkezhet. Ez a csodás dolog a dolgozók bevonása, a szegényparasztság bevonása az államigazgatás mindennapi munkájába." Ez a "csodaszer" a szovjet állam sikereinek záloga mind a békés szocialista építés során, mind az ország védelme idején. Igaz, hogy az ideológiai munka során a sztálini személyi kultusz torzításai gyakran kisebbítették a népnek mint a történelem igazi formálójának, s a pártnak mint élcsapatnak a jelentöségét. Ugyanakkor mérhetetlenül eltúlozták Sztálin szerepét. Sokszor Sztálinnak tulajdonították mindazokat a sikereket, amelyeket a szovjet emberek a kommunista párt vezetésével, a fasiszta német betolakodók ellen vívott harcban elértek. A lenini párt és a szovjet állam, miközben az országot a történelmi jelentöségü gyözelem felé vezette, továbbra is lankadatlan figyelmet fordított a nép és a hadsereg eszmei-politikai nevelésére. A fasiszta Németország elleni háború befejezö szakaszának sajátosságaiból és feladataiból kiindulva az SZK(b)P Központi Bizottsága intézkedéseket dolgozott ki az ideológiai munka színvonalának további emelésére. A központi bizottság megbírálta azokat a helyi pártszervezeteket, amelyek lebecsülték az ideológiai munkát. Különös figyelmet fordítottak a felszabadított körzetek lakossága és a hazatelepített szovjet állampolgárok körében folyó politikai munkára. Az 1944-1945-ben az ideológiai kérdésekröl hozott párthatározatok segítették javítani a pártszervezetek propagandaés politikai nevelömunkáját. A Vörös Hadsereg pártszervezeteire és politikai szerveire új ideológiai feladatok hárultak. A háború áttolódott Németország és csatlósai területére. Meg kellett magyarázni katonáinknak, milyen politikát folytat a szovjet állam eme országok népei irányában. Minthogy a Vörös Hadsereg kapitalista országok területére lépett, a személyi állomány körében folyó nevelömunkában olyan idöszerü politikai kérdések kerültek az elsö helyre, mint a szovjet rendszer fölénye a burzsoá rendszerrel szemben, az osztályéberség stb. A Vörös Hadsereg mint új típusú hadsereg megalakulása óta a humanizmus és a proletár internacionalizmus szellemében nevelkedett. A nevelés azonban állandó, konkrét folyamat. Az ellenséges határok átlépésekor a legbonyolultabb érzelmek lettek úrrá a szovjet katonákon. A katonák és tisztek örültek, és büszkék voltak szocialista hazájukra, fegyveres eröikre. Ugyanakkor szívük mélyéböl gyülölték a hitlerista söpredéket. A forró hazaszeretet és az imperialista rablókkal szembeni szent gyülölet fokozta a Vörös Hadsereg harci kedvét, segítette az ellenség szétzúzásában. Az 1. Belorusz Front haditanácsa az SZK(b)P Központi Bizottságához küldött jelentésében ezt írta: "Valamennyi parancsnokunk megállapította, hogy harcosaink Németország területére lépve rettenthetetlenebbek és kegyetlenebbek lettek." Ügyelni kellett arra, hogy ez a gyülölet ne az egész német nép ellen irányuljon, hanem csak azok ellen, akik szovjet földön a szörnyü gaztetteket valóban elkövették, és világuralomról ábrándozva leigázták Európa népeit. Amikor a Vörös Hadsereg Románia területére lépett, az Állami Honvédelmi Bizottság 1944. április 10-én külön határozatot hozott a Vörös Hadsereg katonáinak idegen területen tanúsítandó magatartásáról. A Románia területén müködö Ukrán Frontok haditanácsai e határozat szellemében alakították ki a megfelelö kapcsolatot a helyi lakossággal. A Legfelsöbb Föparancsnokság 1945. április 20-i utasítása megmagyarázta a kommunista párt és a szovjet kormány politikáját a német nép irányában. A föhadiszállás a frontok haditanácsait felelössé tette a német néppel való helyes kapcsolat kialakításáért és a Németország területére lépett szovjet katonák magatartásáért. A frontok haditanácsai a hadseregek haditanácsaira és a politikai szervekre támaszkodtak. A csapatok külföldi tartózkodása idején a pártés Komszomol-szervezetek, a Vörös Hadsereg parancsnokai, tiszthelyettesei és közkatonái a szovjet állam politikájának tömeges képviselöi voltak. A német nép és a fasiszta tömbhöz tartozó államok népei irányában folytatott politika életerejét a párt e politikájának helyessége magyarázza. Ennek köszönhetö, hogy a Vörös Hadsereg eleget tehetett történelmi küldetésének, és felszabadíthatta Európa népeit a német fasizmus igája alól. A kommunista párt vezette szovjet fegyveres erök internacionalista kötelességük teljesítésével példát mutattak az egész világnak. A Vörös Hadsereg nemcsak fegyveres erejével teljesítette nagy küldetését. Segítette Európa népeit abban is, hogy lerázzák az imperialista, fasiszta ideológia szellemi béklyóit. A szovjet katonák humanizmusa, Németország és csatlósai területén tanúsított magatartása leleplezte a Goebbels-féle propagandának a "bolsevikok vandálságára" vonatkozó rágalmait. Európa népei meggyözödhettek arról, hogy a Vörös Hadsereg a dolgozókat felszabadító hadseregként jött el országukba. E hadsereg erkölcsi arculata és nemes céljai fellelkesítették az egész haladó emberiséget. A német nép körében nagy mértékben növelték a Szovjetunió tekintélyét a szovjet kormánynak Németország élete rendezésére irányuló intézkedései. A németeket csodálattal töltötte el a Szovjetunió nagylelküsége, a Vörös Hadsereg fegyelmezettsége, tábornokainak és tisztjeinek szervezöképessége. Berlin megrémített lakói meggyözödhettek róla, hogy a Vörös Hadsereg nem kíván bosszút állni a legyözött népen. Még a szovjet állammal szemben ellenséges érzelmeket tápláló német burzsoá körök is kénytelenek voltak elismerni, hogy a "Vörös Hadsereg jobban bánik a lakossággal, mint az amerikaiak". Az egyszerü emberek pedig lelkesen üdvözölték a Vörös Hadsereget, mint felszabadítójukat. Jellemzö, hogy a berlini Treptow kerület lakói, amikor megtudták, hogy kerületük esetleg az amerikai megszállási övezetbe kerül, azzal a követeléssel fordultak a polgármesterhez, hogy "kérvényezze az orosz parancsnokságnál a kerületnek az orosz övezetben való meghagyását". A kommunista párt helyes politikája, nagyarányú nevelömunkája még jobban megszilárdította a szovjet nép erkölcsi-politikai egységét. A munkásosztály, a kolhozparasztság és az értelmiség legjobb képviselöinek százezrei igyekeztek a háború napjaiban nemcsak eszmeileg, hanem szervezetileg is megszilárdítani kapcsolatukat a párttal. A háború utolsó két esztendejében több mint 3,8 millió fö lépett be a pártba, köztük a Vörös Hadsereg és Haditengerészeti Flotta 2,6 millió katonája. Bár a kommunisták az arcvonalon óriási veszteségeket szenvedtek, a párt tagjainak száma a háború végén mégis elérte az 5,9 millió föt. A párt és a dolgozók nagy tömegei megszilárduló kapcsolatai döntö hatással voltak az ország állami, gazdasági és társadalmi életére. Az, hogy Sztálin és közvetlen környezete megsértette a pártés állami élet lenini normáit, a kollektív vezetés lenini elvét, természetesen károsan hatott a párt tevékenységére. 1944-1945-ben például az SZK(b)P Központi Bizottságát mindössze egyszer hívták össze plenáris ülésre, s ez volt az egyetlen plénum az egész háború alatt. De ennek ellenére a nagy Lenin pártja volt a fasiszta hódítók elleni össznépi harc igazi vezetöje, lelke és szervezöje. A háború éveiben a párt még jobban összeforrt a néppel. A helyi pártszervezetek, a kommunisták milliói fáradhatatlan munkát végeztek a tömegek körében, hösies munkára és bátor haditettekre mozgósították öket. A Szovjetunió Kommunista Pártja a haza önzetlen szolgálatával kivívta a Szovjetunió valamennyi népének szeretetét és bizalmát. Az SZKP a háború minden szakaszában azokat a feladatokat tüzte a nép elé, amelyek megoldásától az ügy sikere, a gyözelem kivívása függött. A harmadik szakaszban az ellenségnek a szovjetországból való végleges kiüzése, Európa népeinek felszabadítása, a hitlerista hadsereg és a fasiszta állam szétzúzása volt a fö feladat. E politikai célok jellege határozta meg a szovjet állam hadászatát. Ezt látjuk, ha elemezzük a háború harmadik szakaszának hadmüveleteit. Az 1944 második felében végrehajtott hadjárat politikai feladata még az ellenségnek a szovjet földröl való végleges kiüzése és az európai népek felszabadításának megkezdése volt, az 1945-ös hadjáratban viszont már a fasiszta Németország végleges szétzúzása és az európai népeknek a hitlerista "új rend" alóli teljes felszabadítása volt a cél. A politika hatása a hadászatra nemcsak a hadjáratokban, hanem a hadmüveletekben is megmutatkozott. Az egyes hadmüveletek megtervezésekor a Legfelsöbb Föparancsnokság azoknak az országoknak a gazdasági és politikai helyzetéböl indult ki, amelyeknek területén a szovjet csapatoknak harcolniuk kellett. Az a körülmény, hogy Bulgáriában 1944 öszére forradalmi helyzet alakult ki, meghatározta azokat a konkrét feladatokat, amelyeket a föhadiszállás ennek az országnak a felszabadítása során a 3. Ukrán Front elé tüzött. Föképpen politikai célja volt a német megszállók ellen felkelt szlovák nép baráti segítése az 1944. szeptember-októberben indított kárpát-duklai hadmüveletnek. A szovjet csapatok elönyomulásának mélységét és ütemét a visztula-oderai, majd a berlini hadmüveletben ugyancsak a politikai célok határozták meg. Szét kellett tépni az intrikáknak azt a pókhálóját, amelyet az Angliával és az Egyesült Államokkal való különbékére törekvö hitleristák szöttek. A Németország feletti végsö gyözelem kivívásában nagy szerepe volt a Szovjetunió lenini külpolitikájának. Különös jelentösége volt ebben az idöszakban a fasiszta Németország csatlós államaihoz való viszonynak. A kommunista párt és a szovjet kormány politikájának alapját nem versenytársi megfontolások, hanem a dolgozóknak azok az alapvetö érdekei alkották, amelyek a fasizmus megsemmisítését követelték. Németország egykori szövetségeseinek megadatott a lehetöség, hogy az antifasiszta koalíció oldalán bekapcsolódjanak a háborúba, és így kivegyék a részüket a közös ellenség elleni harcból. A felszabadult országokban kialakultak a feltételek ahhoz, hogy a népek maguk döntsék el sorsukat, hogy minden külsö nyomás nélkül új társadalmi rendszert teremtsenek. A Szovjetunió kormánya több ízben kijelentette, hogy nem törekszik és nem is törekedhet idegen területek elfoglalására, akaratának és rendszerének más népekre való ráeröszakolására. 1944-1945-ben, amikor a harcok a Hitler által leigázott államoknak és Hitler csatlós országainak területén folytak, a szovjet kormány nyilatkozatot adott ki, amelyben hangsúlyozta, hogy a Vörös Hadsereg nem hódítóként, hanem felszabadítóként lépett ezeknek az országoknak a területére. A Nagy Honvédö Háború harmadik szakasza a Németország elleni közös támadást illetöen Teheránban és Jaltában kidolgozott tervek sikeres megvalósításának idöszaka volt. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió harci szövetsége az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával bizonyos katonai jelentöséggel bírt , már a háború elsö két szakaszában is. Ez a szövetség 1944-1945-ben még nagyobb jelentöséget kapott. Az ellenség feltétel nélküli fegyverletételére törekvö szovjet kormány politikája biztosította az antifasiszta koalíció összehangolt tevékenységét a háború legvégéig. Az európai háború befejezö szakaszában az egész világ láthatta, mekkora szerepet játszik a Szovjetunió, mint a népek szabadságának és függetlenségének, a haladásnak és az egyetemes békének a támasza. A szovjet állam gyözelme a népek közötti békét és barátságot szolgáló politikája megszilárdította az ország nemzetközi tekintélyét, megmutatta, mekkora szerepe van a Szovjetuniónak valamennyi nemzetközi probléma megoldásában. A szovjet kormányjelentösen hozzájárult a háború utáni béke alapjainak lerakásához. A háború utáni berendezkedést illetöen teljesen félreérthetetlen célokat tüzött ki: egy újabb német agresszió megakadályozását, a népek demokratikus mozgalmának támogatását, a középés délkelet-európai országok demokratikus átalakulásának elösegítését, az antifasiszta koalíció országai, elsösorban a nagyhatalmak közötti együttmüködés fenntartását és megszilárdítását. A szovjet diplomácia abból indult ki, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia szövetsége nem véletlen és átmeneti Jellegü, és ez a szövetség a különbözö társadalmi rendszerü államok békés egymás mellett élése és együttmüködése lehetöségének törvényszerü megnyilvánulása. Ugyanakkor a szovjet államnak figyelembe kellett vennie, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánya eltért az antifasiszta koalíció egyes fontos elveitöl és határozataitól. Ez különösen szembetünö volt az európai háború befejezö szakaszában, amikor a nyugati szövetségesek a Szovjetunióval szemben a Truman-féle hírhedt "erös kéz" politikáját folytatták. Az a körülmény, hogy a legreakciósabb imperialista körök a szocialista állam ellen egy újabb agresszió tervein dolgoztak, jóllehet még folyt a második világháború, nagyon indokolttá tette egy új nemzetközi biztonsági szervezet létrehozását. A szövetségesek nagy munkát végeztek egy ilyen szervezet alapjainak lerakására. A Dumbarton Oaks-i (1944) és San Franciscó-i (1945) konferencia a népeknek a tartós és szilárd békére irányuló törekvését szimbolizálta. Éppen az ilyen béke biztosítását tüzte ki céljául az Egyesült Nemzetek Szervezete. A Szovjetunió belés külpolitikája, a kommunista párt egész gyakorlati tevékenysége tehát a fasiszta Németország szétzúzására irányult. E feladat sikeres megoldása ragyogóan mutatta, hogy a párt vezetése helyes volt, hogy önfeláldozóan tudott harcolni a néptömegek alapvetö érdekeiért. A Nagy Honvédö Háború harmadik szakaszának gyözelmes befejezése megteremtette a szükséges feltételeket az imperialista Japán mielöbbi szétzúzásához és a második világháború teljes befejezéséhez.