A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ ELSŐ IDŐSZAKÁNAK KATONAI-POLITIKAI EREDMÉNYEI

A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ ELSŐ IDŐSZAKÁNAK KATONAI-POLITIKAI EREDMÉNYEI

A Nagy Honvédö Háború elsö idöszaka, amely mintegy 17 hónapig tartott, a szovjet nép és fegyveres eröi számára a legnehezebb idöszak volt. A hitlerista Németország másfél év alatt kétszer indított nagyszabású támadást, hogy leverje a Szovjetuniót. De sem az elsö, sem a második támadás nem érte el a kitüzött célt. Söt, a Vörös Hadsereg, miután kiegyensúlyozta az ellenség kezdeti eröfölényét, 1941-1942 telén magához ragadta a hadászati kezdeményezést, és megverte a hitlerista hadsereget. De a szovjet állam ekkor még nem tudta kibontakoztatni minden erejét, s a téli hadjáratban kivívott gyözelem nem vezetett döntö fordulatra a Szovjetunió és a fasiszta Németország közti háború menetében. Ezt a roppant nehéz politikai és hadászati feladatot csak 1942 késö öszén sikerült megoldani, amikor a kommunista párt, a szovjet kormány és az egész szovjet nép eröfeszítései megteremtették a döntö fordulat elöfeltételeit. Fegyveres eröinkre és az egész szovjet népre a háború elsö hónapjaiban szakadtak rá a legnagyobb nehézségek. A fasiszta Németország, hitszegö támadása révén, elönyhöz jutott a Vörös Hadsereggel szemben, s a szovjet csapatok kénytelenek voltak súlyos harcok közepette visszavonulni az ország belsejébe. A szovjet fegyveres erök ezekben a harcokban sok embert és hadianyagot veszítettek. A Vörös Hadseregre nézve elönytelen kezdeti eröviszonyok még kedvezötlenebbé váltak. A szovjet csapatok rövid idö alatt nagy területet adtak fel, s éppen a leggazdagabb ipari és mezögazdasági vidékeket. Az ellenség elöretört az ország létfontosságú központjai felé, fenyegette Leningrádot, Moszkvát, Kijevet és a Donyec-medencét. Hazánk halálos veszedelembe került. A szovjet nép e hihetetlenül nehéz körülmények közt nem rendült meg, nem veszítette el a fejét. Még szorosabban tömörült a kommunista párt és a szovjet kormány köré. A párt kezébe helyezte sorsát, s a párt felhívására szent honvédö háborúra kelt. Az óriási szocialista ország a Vörös Hadsereg hatalmas fegyvertárává, anyagi és szellemi eröinek kimeríthetetlen forrásává vált. A szovjet fegyveres erök, amelyeket a kommunista párt a szocialista öntudat és a haza iránti odaadó hüség szellemében nevelt, s amelyeket elszakíthatatlan szálak füznek a néphez, annak határtalan támogatását élvezik, a harcosok kitartásának, bátorságának és tömeges hösiességének köszönhették legyözhetetlenségüket. A Vörös Hadsereg és a szovjet hajóhad, a nagy kudarcok ellenére szívós ellenállást fejtett ki a német fasiszta betolakodókkal szemben. A szívós védelem, a növekvö erejü ellencsapásokkal párosulva, kimerítette az ellenség támadó lehetöségeit. Már 1941 öszén világossá vált, hogy a fasiszta hadvezetés elszámította magát, amikor úgy gondolta, hogy egyetlen rövid tartamú hadjáratban szétzúzhatja a szovjet fegyveres eröket. Az ellenségnek az óriási veszteségek pótlására és hadserege támadó erejének fenntartására nem voltak nagy tartalékai. 1941 december elején a német fasiszta csapatok, a jelentékeny vérveszteség következtében kénytelenek voltak az egész szovjet-német arcvonalon védelembe átmenni. A hitlerista klikk úgy vélte, hogy sikerül megtartania az elfoglalt területet, feltöltenie és megerösítenie a hadsereget, s 1942 tavaszán újabb támadást indít, hogy teljesen szétzúzza a szovjet fegyveres eröket. De a Vörös Hadsereg ezt a tervet is meghiúsította. Az 1941. nyári-öszi hadjárat eredményei azt mutatták, hogy a szovjet csapatok harci ereje egyre növekszik. Az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása határozott intézkedései lehetövé tették, hogy növeljék a harcoló hadsereg magasabbegységeinek számát, és ugyanakkor jelentékeny hadászati tartalékot képezzenek. 1941 végén a szovjet-német arcvonalon a Vörös Hadsereg javára kezdtek megváltozni az eröviszonyok. A német fasiszta csapatok csakhamar elvesztették eröfölényüket. A Vörös Hadsereg, a rendkívül nehéz harci feltételek ellenére, a súlyos visszavonulás és a védelmi harcok után hirtelen ellentámadásba tudott átmenni, s ezt az ellentámadást általános támadássá tudta fejleszteni. A szovjet csapatok hösiességének, támadó lendületének, a tartalékok bevetésének eredményeképpen a Vörös Hadsereg magához ragadta a hadászati kezdeményezést, és a harctevékenység menetét a maga javára fordította. A szovjet fegyveres eröknek 1941-1942 telén Moszkvánál és más arcvonalszakaszokon kivívott gyözelmei történelmi jelentöségüek voltak. A német fasiszta hadsereget ekkor érte az elsö nagy vereség a második világháborúban. A Vörös Hadsereg szertefoszlatta a fasiszta propagandának a hitlerista hadsereg legyözhetetlenségéröl szóló meséjét. Megszilárdította a szovjet harcosoknak és az egész szovjet népnek az ellenség teljes szétzúzása lehetösé 828b13i gébe vetett hitét. Fellélegeztek Európának a hitlerista megszállás járma alatt nyögö népei. A német fasiszta hadsereg moszkvai veresége a hitlerista "villámháború" csödjét jelentette. Hátrányosan hatott a német csapatok erkölcsi állapotára, hiszen megszokták a nyugati könnyü gyözelmeket. Egyes német tábornokok és tisztek, s a katonák jelentös része is kételkedni kezdett abban, hogy a keleti háború gyözelemmel végzödik. Egyes német hadtörténészek, a vereség okait kutatva, arra a következtetésre jutottak, hogy a Szovjetunió elleni, Hitler által kieszelt "keleti hadjárat" kaland volt. Hofmann, német tábornok "Az 1941. évi moszkvai csata" címü tanulmányában beismeri: "Kétségtelen, a keleti hadjárat egész kalandjában a hibák gyökere az volt, hogy lebecsültük az ellenséget, mégpedig mind politikai, mind gazdasági, mind katonai vonatkozásban. Az orosz eröpotenciál egészen másnak bizonyult, mint amit a német vezetés, s különösen Hitler várt." Hofmann megcáfolja kollégáinak, a megvert német fasiszta tábornokoknak azt az állítását is, hogy a moszkvai német vereséget holmi véletlen okozta (elkéstek a Moszkva elleni hadjárattal, sár stb.). Kijelenti: "Végsö fokon a második világháború hadieseményeiben az elsö fordulatra nem az vezetett, hogy a balkáni hadjárat következtében elkéstek a háború megkezdésével, nem is csak az, hogy idöt veszítettek a Kijeven keresztül vezetö kerülövel, nem is a rossz útviszonyok bénító hatása, hanem az, hogy a politikus és stratéga Hitler tévesen ítélte meg a helyzetet, s olyankor, amikor nem volt elegendö erö, megoldhatatlan feladat elé állította a hadvezetést." A "villámháború" kudarca miatt a háború elhúzódott, S mivel a hitlerista hadvezetés meg akarta menteni a teljes megsemmisüléstöl a szovjet-német arcvonal középsö szakaszán visszavonult föcsoportosítását, kénytelen volt harcba vetni azokat a tartalékokat, amelyeket eredetileg 1942 tavaszán, az új döntö támadásban szándékozott alkalmazni. A Vörös Hadsereg az elsö téli hadjáratban 50 ellenséges hadosztálynak okozott súlyos veszteséget. Az ellenség föcsoportosításait azonban nem sikerült teljesen szétzúznia. Minthogy Európában nem jött létre a második arcvonal, a német hadvezetés leküzdötte a roppant nehézségeket, amelyeket a szovjet-német arcvonalon elszenvedett veresége okozott. A fasiszták, a saját országuk és a megszállt Európa jelentös anyagi eröforrásaiból és embertartalékából merítve, gyorsan növelték a fegyvergyártást, pótolták a veszteségeket, és sok új magasabbegységet szerveztek. Emellett a hitlerista kormány követelésére Románia, Magyarország és Olaszország további mintegy 40 hadosztályt küldött a szovjet-német arcvonalra. 1942 június végére a fasiszta hadvezetés 237 hadosztályt összpontosított a Vörös Hadsereg ellen, október végéig pedig 274-re emelte ezek számát. A német hadsereg a harckocsik és némely más harci technikai eszköz tekintetében megörizte mennyiségi fölényét. Figyelembe kell venni azt is, hogy míg a fasiszta hadvezetés 1941-ben a három legfontosabb hadászati irányban mért egyidejü csapással több mint 2000 km kiterjedésü arcvonalon igyekezett célt érni, addig 1942-ben már csak mintegy 600 km kiterjedésü arcvonalon, s csupán a délkeleti irányban tudott támadást indítani. A szovjet hadvezetés az ország déli részén aktív tevékenységgel próbálta meghiúsítani a német fasiszta hadsereg újabb támadását. De az ellenségnek sikerült itt hatalmas támadó csoportosítást létrehoznia, különösen harci technikai eszközökben jelentös eröfölényt teremtenie, s ideiglenesen kiragadni a kezdeményezést a Vörös Hadsereg kezéböl. A szovjet csapatok ismét súlyos védelmi harcokra kényszerültek. A Vörös Hadsereg, az ellenséges túlerö nyomásának engedve, visszavonult a Volgához és a Kaukázusba. A hazát fenyegetö újabb súlyos veszedelem rendkívüli eröfeszítést követelt az egész néptöl. A kommunista párt és a szovjet kormány azt a roppant fontosságú feladatot bízta a Vörös Hadseregre, hogy állítsa meg az ellenséget. Az Alsó-Volgához és a Kaukázusba az ország minden részéböl özönlöttek a csapatok, fegyvert, löszert és haditechnikát szállító szerelvények. A kommunista párt irányításával az egész nép segítségére sietett hadseregének, s ez megszilárdította a védekezö csapatok harci szellemét, új eröt öntött beléjük. A szovjet csapatok a sztálingrádi és kaukázusi irányban vívott elkeseredett védelmi harcokban felörölték és elvéreztették a támadó ellenséget, kiegyenlítették a német fasiszta hadsereg erejét. A hösi volgai csata jelképe lett a szovjet harcosok nagyszerü helytállásának, mintaképévé vált izzó hazafiságuknak és bátorságuknak, s lelkesítö példamutatás minden antifasiszta harcos számára. Éppen itt, a nagy orosz folyó bevehetetlen partjainál tört meg véglegesen a német fasiszta hadsereg második hadászati támadása. A Vörös Hadsereg a háború elsö idöszakában nemcsak állta a fasiszta Németország és csatlósai haderejének nyomását, hanem meg is törte támadó erejüket. A német hadvezetés adatai szerint a német hadsereg csupán szárazföldi csapatainak vesztesége a szovjet-német arcvonalon 1941. június 22-töl 1942. június 30-ig 1980000 ember volt. A háború elsö idöszakának végéig a német, a román, a magyar és a finn csapatok együttes veszteségei a szovjet-német arcvonalon csaknem 3 millió före rúgtak. A német hadsereg elvesztette elit hadosztályait, legképzettebb tisztjeit és katonáit. A német hadvezetés a szovjet-német arcvonalon szenvedett veszteség pótlására a háború elsö idöszakában további 117 hadosztályt és 26 dandárt dobott át Németországból és más nyugat-európai országokból erre az arcvonalra. A kezdeti eröfölényét azonban már nem tudta visszaállítani. A hitlerista hadvezetés a háború sorsát szárazföldi csapatokkal és légierövel próbálta eldönteni, hajóhadának másodrendü szerepet szánt. A szovjet flottát úgy akarta megsemmisíteni, hogy a szárazföld felöl elfoglalja támaszpontjait. Ez a terv azonban kudarcot vallott. Északon a németeknek egyetlen támaszpontot sem sikerült elfoglalniuk. Az Északi Flotta állománya gyarapodott, mert az Északi-tengerre irányítottuk át a hadihajókat a Baltikumból és a Távol-Keletröl, s közben új hadihajók is készültek. A flotta légiereje, a repülögépek számát illetöen több mint háromszorosra nött. Megszervezték az együttmüködést a szövetségesek haditengerészeti eröivel, a közlekedést Anglia és a Szovjetunió között. 1942 végéig ezen a tengeri útvonalon 19 konvoj (288 szállítóhajó) érkezett Angliából, és 16 konvoj (234 szállítóhajó) ment Angliába. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta, noha Leningrád és Kronstadt kivételével valamennyi támaszpontját elvesztette, a szárazföldi csapatokkal együtt szilárdan védte Leningrádot. A Fekete-tengeri Flotta, noha sok támaszpontot, hajót és repülögépet vesztett, megörizte harcképességét, s továbbra is fenyegette az ellenséges szárazföldi csapatok szárnyát és az ellenség tengeri útvonalait. A Ladogaés az Onyegatón, az Azovi-tengeren és a Volgán flottillák müködtek, s ezek hatékonyan segítették a szárazföldi csapatokat, s biztosították a vízi útvonalakat, különösen a Ladoga-tón és a Volgán. 1941-1942 folyamán a Haditengerészeti Flotta számos tengerész lövészegységet és menetzászlóaljat szállított a Vörös Hadseregnek, mintegy 390000 tengerészt, akik nemcsak részt vettek a támaszpontok védelmében, hanem önállóan védtek szigeteket, félszigeteket és egyes partszakaszokat. A háború elsö idöszakában az ellenség tengeri hadszíntereinken 215 szállítóhajót, összesen 587313 BRT vízkiszorítással, valamint 149 hadihajót és segédhajót vesztett. A háború elsö idöszaka ily módon a hitlerista hadvezetés valamennyi tervének kudarcával végzödött. A kommunista párt által lelkesített és vezetett szovjet nép elhárította a hazáját fenyegetö rettenetes veszélyt, egységes harci táborrá változtatta az országot, a maga javára fordította az eröviszonyokat az arcvonalon, s megteremtette a szükséges elöfeltételeket ahhoz, hogy a háború menetében bekövetkezzen a döntö fordulat. Ez a háború elsö idöszakának legföbb eredménye, amely jórészt már eleve meghatározta nemcsak a szovjet-német arcvonal fegyveres harcának további menetét, hanem az egész második világháború további alakulását is. * A döntö fordulat kedvezö elöfeltételeinek megteremtésében elsörendü szerepe volt a hös Vörös Hadseregnek, bátor és rettenthetetlen harcosainak, akik nemcsak erkölcsi állhatatosságukat, hanem hadmüvészetüket tekintve is fölényben voltak az erös és tapasztalt ellenséggel szemben. A kommunista párt központi bizottsága, az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a háború elsö idöszaka folyamán óriási figyelmet fordított a szovjet fegyveres erök szervezésére és megerösítésére, a csapatok szervezetének tökéletesítésére, e szervezetnek a harc feltételeihez való alkalmazására, a háború tapasztalatainak hasznosítására, a parancsnoki és politikai káderek kiképzésére. A hadseregszervezés kérdéseit a kommunista párt az ország lehetöségeit figyelembe véve oldotta meg. Az ipar a háború elsö hónapjaiban nem tudta pótolni a hadsereg veszteségeit, ezért a csapatok technikai ellátottságának színvonala jelentösen esett. Sok idösebb és magas rangú parancsnoknak még nem volt kellö tapasztalata a nagyobb magasabbegységeknek és a hadmüveleti magasabbegységeknek mozgó háborúban való vezetésében. Mindez arra kényszerítette a szovjet hadvezetést, hogy ideiglenesen megváltoztassa és egyszerüsítse a háború elötti hadseregszervezést. Az összfegyvernemi hadseregek állományát csökkentették. Megszüntették a lövészés a gépesített hadtesteket. Ideiglenesen le kellett mondani a harckocsihadosztályok szervezéséröl, s csökkenteni kellett a szervezés alatt álló lövészhadosztályok számát is. A fö figyelmet arra fordították, hogy mozgékonyabb és könnyen vezethetö lövészés harckocsidandárokat, önálló szakegységeket és alegységeket szervezzenek. A frontok és a hadseregek, valamint az összfegyvernemi és lovas magasabbegységek állományából sok szakegységet és alegységet kivontak. Mindezek az intézkedések lehetövé tették, hogy meggyorsítsák a harcoló hadsereg feltöltésére szánt tartalékok szervezését és kiképzését. A Legfelsöbb Föparancsnokságnak, noha harci technikai eszközök csak korlátozott mennyiségben álltak rendelkezésre, lehetösége nyílt arra is, hogy különleges egységeket alakítson, tartalékolja öket, és a kellö pillanatban megerösítse velük azokat a csapatokat, amelyek a legfontosabb irányokban müködtek. Mindezek a szervezeti változtatások, amelyeket a helyzet sajátos feltételei tettek szükségessé, ideiglenes jellegüek voltak, s nem tükrözték a szovjet fegyveres erök szervezésének általános irányzatát. Már 1941 végén javulni kezdett a Vörös Hadsereg fegyverés löszerellátása. A páncélos csapatok több nehéz és közepes harckocsit (KV és T-34) kaptak. A lövészcsapatokat ellátták páncéltörö puskával, ami a háború elején még nem volt. 1941 elsö feléhez képest a golyószórók gyártása 16-szorosra, a géppisztolyoké 28-szorosra, az aknavetöké csaknem négyszeresre nött. Megjelentek a BM-8 és BM-13 sorozatvetök ("katyusák"). Rendszeresítették az 57 mm-es páncéltörö ágyút; újra megkezdték a 45 mm-es páncéltörö ágyúk gyártását, amit a háború elött beszüntettek. A légierö megkapta az elsö új típusú vadászgépeket (MIG-3, LAGG-3, JAK-1, JAK-7), csatarepülögépeket (IL-2) és bombázókat (PE-2, PE-3, PE-8). E gépek gyorsaság és mozgékonyság tekintetében nem maradtak el a német gépek mögött, de viszonylag még keveset gyártottunk belölük. 1942 elsö felében a szovjet csapatok technikai ellátottsága szakadatlanul javult. A géppisztolyok és a páncéltörö puskák száma a harcoló hadseregnél 1941 második feléhez képest hatszorosra, az aknavetöké több mint háromszorosra, a tábori tüzérségé kétszeresre nött. A lövészhadosztály tüzérezredének állományát kiegészítették egy harmadik tüzérosztállyal, amely két (76 mm-es ágyúkkal és 122 mm-es tarackokkal felszerelt) ütegböl állt. Az újabban rendszeresített lövegek közül meg kell említenünk a 76 mm-es tábori ágyú könnyebb változatát (ZISZ-3) és a tökéletesített 57 mm-es páncéltörö ágyút. 1942 második felében tovább nött a harci technikai eszközök gyártása. 1942 januárjától novemberéig a harcoló hadsereg magasabbegységeinél és egységeinél az aknavetök száma körülbelül négyszeresre, a különféle ürméretü lövegeké két és félszeresre, a harckocsiké (különösen a T-34 és T-70 típusúé) közel négy és félszeresre, a vadászrepülögépeké és csatarepülögépeké háromszorosra nött. Megkezdödött az új típusú 82 mm-es aknavetök és a rohamlövegek (SZU-76) gyártása. Növekedett az automata fegyverek és a löszer gyártása is. A harckocsigyártás fejlödése lehetövé tette a harckocsiegységek számának növelését. Ezek állományában nött a közepes harckocsik aránya. A légierö több IL-2 csatarepülögépet kapott, de valamelyest csökkent a vadászrepülögépek és a bombázók gyártása, mivel a háborús követelményeknek meg nem felelö elavult típusok gyártását megszüntették, a tökéletesebb típusok tömeggyártását pedig csak akkoriban szervezték meg. A harci technikai eszközök és a fegyverzet sokasodása és minöségjavulása közvetlenül hatott a csapatok szervezésére. 1942 tavaszától, vagyis attól az idötöl kezdve, hogy a veszteségeket meghaladó hadianyaggyártás megindult, megkezdödött a magasabbegységek és a hadmüveleti egységek szakadatlan szaporításának és erösítésének folyamata is, Ez azonban nem azt jelentette, hogy egyszerüen visszatértek a háború elötti szervezéshez. Az 1941-1942. évi nyári és téli hadjárat tapasztalatai, valamint a harc megváltozott feltételei sok újítást tettek szükségessé a fegyveres erök szervezetében. A háború elsö évének tapasztalataiból kiviláglott, hogy támadó hadmüveletekben a legnagyobb eredményt a nagy átütö és tüzerövel rendelkezö harcászati és hadmüveleti magasabbegységek érhetik el, amelyeknek erös gyorsan mozgó csapatai vannak, s amelyek hatalmas csapássorozatot tudnak mérni az ellenségre a döntö irányokban. 1942 április-május folyamán kezdték meg a harckocsiés gépesített hadtestek szervezését. Ezek alapegysége a harckocsiés a gépesített dandár volt, Ezután hozzáfogtak a harckocsihadseregek szervezéséhez is. Önálló harckocsidandárok és ezredek csak az összfegyvernemi hadseregek állományában maradtak azért, hogy együttmüködjenek a gyalogsággal. Megszüntették a lövészdandárok szervezését. Megteremtették az elöfeltételeket ahhoz, hogy a lövészcsapatoknál áttérjenek a hadtestvezetési rendszerre. Már 1941-ben jelentös változások történtek a légierö szervezetében. Ez év öszén a légieröt kivonták a hadseregparancsnokok hatásköréböl, s frontcsoportokba vonták össze. A föhadiszállás egyidejüleg megszervezte a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékának repülöcsoportjait. 1942 tavaszán és nyarán megkezdödött a frontparancsnokoknak alárendelt légi hadseregek szervezése. Ugyanekkor elkezdték szervezni a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékának egynemü légi hadtesteit is, az addigi kis létszámú tartalék repülöcsoportok helyett. Több és jobb lett a Legfelsöbb Föparancsnokság másfajta tartalékegysége és magasabbegysége is. A különféle rendeltetésü önálló tüzérütegek és tüzérosztályok helyett, 1942 nyarán légvédelmi tüzérés páncéltörö tüzérezredeket szerveztek, összel megkezdödött az áttörö tüzérhadosztályok és az elsö áttörö tüzérhadtest szervezése. 1942 végén a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság hozzálátott a légvédelmi tüzérhadosztályok és a páncéltörö tüzérhadosztályok, valamint a könnyü-, közepesés nehézrohamlöveg-egységek szervezéséhez. A rohamlöveg-egységeket késöbb a harckocsicsapatok állományába osztották be. Lényegesen átszervezték a müszaki csapatokat. A hadászati védelem során a Vörös Hadseregnek nagyarányú védelmi munkálatokat kellett elvégeznie, s ezért sok müszaki csapatra volt szükség. Az Állami Honvédelmi Bizottság határozatára 1941 folyamán 10 utászhadsereget szerveztek azzal a feladattal, hogy hadászati jelentöségü védelmi terepszakaszokat rendezzenek be. Ezek a hadseregek nagy szerepet játszottak a mélyen lépcsözött védelem megszervezésében a legfontosabb irányban. 1942 tavaszán, amikor már nagyobb lehetöségünk volt a müszaki akadályokhoz szükséges eszközök termelésére, a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság megkezdte a különleges rendeltetésü müszaki dandárok, valamint aknász és pontonos hídépítö dandárok szervezését is. A háború elsö idöszakában nemcsak a csapatok szervezetében történtek nagy változások, hanem a Vörös Hadsereg hadtápszerveinek felépítésében is. A Fegyveres erök ellátásának a háború elött kialakított módszere és a hadtápintézmények vezetésének rendszere nem felelt meg a mozgó háború követelményeinek. E rendszer legföbb fogyatékossága az volt, hogy az egységek és a magasabbegységek hadtápját az összfegyvernemi törzsek irányították, a csapatok szakanyag-ellátását pedig a fegyvernemek és a szolgálati ágak fönökei intézték, akik közvetlenül a körzet (a front) parancsnokának voltak alárendelve. A háború elején, amikor különösen rugalmasan és kezdeményezöen kellett megoldani a csapatok anyagi technikai és egészségügyi ellátásának minden kérdését, s rendkívül feszesen kellett megszervezni a forgalomszabályozást és a kiürítést, a csapatok ellátásának és a hadtáp vezetésének fennálló rendszere nem biztosította a feladatok megfelelö megoldását. Az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. július 28-án kelt határozatával elrendelte a Vörös Hadsereg hadtápjának átszervezését. E határozat értelmében bevezették a Vörös Hadsereg Hadtápfönökének tisztét, és megalakították a Hadtáp Föcsoportfönökséget. A Vörös Hadsereg Hadtápfönökévé Hruljov altábornagyot nevezték ki, s azzal a feladattal bízták meg, hogy vezesse a hadtáp munkáját, szervezze meg az utánpótlást és mindenfajta anyag kiszállítását a frontokra, valamint a betegeknek, a sebesülteknek és a hadianyagnak a hátraszállítását. A frontok és a hadseregek állományában megszervezték a hadtápfönökséget, élükön a front (a hadsereg) hadtápfönökével, aki hadtápügyekben a front(hadsereg-) parancsnok helyettese volt. 1942 májusában a hadtápfönökség szerveit megalakították a hadtesteknél és a hadosztályoknál is. A hadtápfönökség önálló szerveinek megalakítása lehetövé tette, hogy rugalmasabban oldják meg a hadtáp mindennemü feladatát, rendszeressé tegyék a csapatok anyagi ellátását, ésszerüen használjanak ki mindenfajta szállítási eszközt, s biztosítsák a szilárd rendet a hadtápegységeknél és alegységeknél. Már az 1941. nyári hadjárat folyamán kiderült, hogy a frontok állományába beosztott nehézkes, állandó jellegü hadtápegységek és intézmények mozgó háborúban nem tudják biztosítani a csapatok zökkenömentes anyagi ellátását. Ugyanilyen nehézkes volt a hadsereg és a csapathadtáp is. Így például egy lövészhadosztály vasúti szállításához 33 szerelvényre volt szükség, ebböl azonban 14-et hadtápegységek és alegységek foglaltak el. Azért,

hogy a hadmüveleti és csapathadtápot mozgékonyabbá tegyék, az Állami Honvédelmi Bizottság rendeletére 1941 szeptemberében front tábori raktárakat, a hadseregeknél pedig hadsereg anyagi alapot szerveztek. Emellett a frontoknál és a hadseregeknél csökkentették az állandó jellegü raktárak, felvételezöhelyek, javítómühelyek és egyéb intézmények számát, ezek egy részét a fönökségek és a központi hatóságok hatáskörébe utalták. Jelentösen csökkentették a csapathadtápot is. A hadtápszervek felépítésében végrehajtott változtatások kedvezöen hatottak ezek munkájára. A harcoló hadsereg hadtápja mozgékonyabbá vált. Ez hozzájárult a csapatok anyagi ellátásának javulásához. A Nagy Honvédö Háború elsö másfél éve alatt a szovjet fegyveres eröknek nemcsak a szervezete tökéletesedett. Fegyveres eröink ebben az idöszakban kijárták a hadmüvészet kemény iskoláját, tapasztalatokat szereztek a korszerü hadviselésben. A tapasztalatokat elkeseredett harcokban és ütközetekben, erös és ügyes ellenséggel vívott küzdelemben szerezték. A korszerü harc elsajátítása sok hibával és kudarccal járt. De semmiféle nehézség és kudarc nem ingatta meg a szovjet csapatok erkölcsi állhatatosságát, azt az eltökéltségüket, hogy a fegyveres harc kedvezötlenül indult menetét a maguk javára fordítsák meg, kiragadják a kezdeményezést az ellenség kezéböl, s áttérjenek a támadó tevékenységre. A szovjet katonai elmélet a háború elött nem számolt azzal a lehetöséggel, hogy nagy ellenséges erök váratlanul törnek be az országba, s nem dolgozta ki megfelelöen a hadászati védelem formáit és módszereit. S éppen ez, a hadászati védelem megszervezése volt az egyik legbonyolultabb feladat, amelyet a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságnak a háború elsö napjaiban meg kellett oldania. Az 1941. és 1942. évi hadjáratokban a szovjet csapatok hadászati védelmének az volt a sajátossága, hogy a hadvezetés nem elözetes terv szerint, hanem a kialakult helyzet kényszerítö hatása alatt, sietve, a védelem szempontjából kedvezötlen csoportosításban folyamodott a harctevékenységnek ehhez a módjához. Ezért az ellenség támadásának meghiúsítására irányuló intézkedésekre csak akkor került sor, amikor a védelmi hadmüveletek már kibontakoztak, és a szovjet csapatok visszavonulóban voltak. Mindez fölöttébb megnehezítette, hogy az ellenség nagyerejü csapásainak ellenálló, szilárd, mélyen lépcsözött védelmet szervezzenek. Az 1941. nyári-öszi hadjárat bonyolult körülményei között, amikor a helyzet minden irányban fenyegetövé vált, a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságnak nem mindig sikerült a legcélszerübb megoldást kiválasztania. Irreális volt például az a kísérlete, hogy a háború elsö napjaiban ellentámadást hajtson végre a határmenti körzetek gyenge eröivel, amelyeket ráadásul demoralizált az ellenség váratlan támadása. A kialakult helyzetben célszerübb lett volna, ha ezeket az eröket egy kedvezö, természetes terepszakaszon szilárd védelmi arcvonal kialakítására használja fel. 1941 szeptemberében hadászati szempontból indokolatlan volt a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának az a törekvése is, hogy makacsul tartsa a Dnyeper terepszakaszát Kijev térségében, amikor az ellenség mélyen átkarolta a Délnyugati Front szárnyait, és nem volt elökészített tartalék az ellenség szétzúzásához, A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság a délnyugati irányban az új front megalakítására kénytelen volt felhasználni az ellentámadásra szánt hadászati tartalékainak jelentös részét. Ennek ellenére, ebben az elsö hadjáratban a szovjet fegyveres erök gazdag és értékes tapasztalatokat szereztek a hadászati védelem és a frontok közötti együttmüködés megszervezésére vonatkozóan, A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság a bonyolult helyzet és a csapatok irányításában elkövetett egyes hibák ellenére, egészében helyesen határozta meg a fö irányokat és terepszakaszokat, ahol a fö erökifejtést kellett összpontosítani, s helyesen szervezte meg a szovjet csapatok vezetését a Barents-tengertöl a Fekete-tengerig terjedö egész hadászati arcvonalon. A fö stratégiai hadászati feladatot, amely ebben a hadjáratban a szovjet fegyveres erök elött állt minél nagyobb vérveszteséget okozva, felörölni a fasiszták erejét, és megállítani az ellenség támadását -, megoldottuk. A hadászati védelem elsö tapasztalatait a szovjet hadvezetés az 1942. nyári hadjáratban jelentös mértékben hasznosította. A délnyugati irányban kialakult nehéz körülmények között a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása és a frontparancsnokságok, erélyesen közbelépve, idejében felszámolták az ellenség mély beékelödésének következményeit, s körültekintöen kivonták csapataikat az ellenség csapásai alól. Éppen ennek köszönhetö, hogy a Vörös Hadsereg, a jelentékeny terület elvesztése ellenére is, meg tudta örizni erejét, s ezt késöbb felhasználhatta arra, hogy megszervezze az ellenállást a mögöttes területen kiépített védelmi terepszakaszokon. Az 1942. évi nyári hadjárat folyamán az ellenségnek egyszer sem sikerült bekerítenie jelentösebb szovjet csoportosítást. 1942 nyarán a szovjet hadászatot az aktivitás jellemezte. A föirányban végrehajtott védelmi hadmüveletek más irányokban nagyszabású korlátolt célú támadó hadmüveletekkel párosultak. Ezek a hadmüveletek megfosztották az ellenséget attól a lehetöségtöl, hogy a szovjet-német arcvonal más szakaszairól eröket átdobva, megerösítse fö támadó csoportosítását. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság, hadászati tartalékok harcba vezetése révén, szakadatlanul érvényesítette befolyását a védelmi ütközetek menetére, egyidejüleg elegendö eröt tudott felhalmozni a hatalmas erejü válaszcsapás céljára is. A mesteri hadászati vezetés ragyogó példája volt az, ahogy a szovjet hadvezetés megválasztotta a moszkvai ellentámadás megindításának idöpontját. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, kihasználva a német hadsereg támadó lehetöségeinek kimerülését, valamint azt, hogy a fasiszta hadvezetésnek még nem volt ideje a védelem megszervezéséhez és az erök átcsoportosításához, 1941. december elején utasította a Vörös Hadsereg csapatait, hogy nyugati irányban menjenek át ellentámadásba a legnagyobb ellenséges csoportosítás ellen. A Vörös Hadsereg elsö, 1941-1942. téli hadászati támadásának sajátossága az volt, hogy a szovjet hadvezetés ennek megszervezésekor nem választhatta meg szabadon a föcsapások irányát. A csapásokat azokra az ellenséges csoportosításokra kellett mérni, amelyek az ország legfontosabb központjait vagy vidékeit veszélyeztették. A támadást nem hajtották végre elegendö erövel és eszközzel, és olyan körülmények között került rá sor, amikor komoly zökkenök voltak a csapatok anyagitechnikai ellátásában. Mindez természetesen a támadás eredményeire is kihatott. Ráadásul a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, az ellentámadásban elért sikereket túlbecsülve, azt a nehezen teljesíthetö feladatot tüzte ki a Vörös Hadsereg elé, hogy egyidejüleg három irányban zúzza szét az ellenséget. Emiatt azután a föhadiszállás ahelyett, hogy a nyugati föirányban célratöröen támogatta volna a szovjet csapatok támadását, kénytelen volt az északnyugati és délnyugati irányban müködö frontok megerösítésére szétforgácsolni tartalékait. Ennek ellenére az a vereség, amelyet a német fasiszta hadsereg támadásunk eredményeképpen 1941-1942 telén szenvedett, a szovjet hadászat nagy gyözelme volt. A szovjet hadászatnak jellemzö sajátossága volt az, hogy már a háború elsö idöszakában felhasználta az össznépi harc minden formáját és módszerét, köztük a partizánharcot is. A párt központi bizottsága, a köztársasági és a helyi pártszervek, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, a frontok haditanácsai nagy figyelmet fordítottak a partizánmozgalom megszervezésére és irányítására. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának kebelében megalakították a Partizánmozgalom Központi Törzsét, a szövetségi köztársaságokban és a frontok haditanácsainál megszervezték a partizánmozgalom törzseit, s mindez szervezettebbé tette a partizánalakulatok tevékenységét, és a Legfelsöbb Föparancsnokság összehangolta azt hadmüveleti-hadászati terveivel. A háború elsö idöszakában, a fegyveres harc hadászatának tökéletesítése mellett kialakították a hadászati vezetés legcélszerübb rendszerét is. A fegyveres erök harctevékenységét a háború elején a Vörös Hadsereg Föparancsnokságának Föhadiszállása vezette. A föhadiszállás végrehajtó szerve a vezérkar volt. A föhadiszállás közvetlenül vezette a frontok fegyveres harcát. De már a háború elsö heteinek tapasztalatai nyomán kiviláglott, hogy az akkori körülmények közt, amikor is az események rohamosan fejlödtek, a hadászati helyzet gyorsan változott, s gyakran megszakadt a kapcsolat a vezérkar és a frontok, illetve a hadseregek között, a föhadiszállás nem tudja a frontokat közvetlenül Moszkvából kellöképpen vezetni. Ezért az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. július 14-i határozatával megalakították az Északnyugati, a Nyugati és a Délnyugati Irányok föparancsnokságát. Az irányok föparancsnokságára hárult az a feladat, hogy koordinálják több olyan front tevékenységét, amelyek egy hadászati irányban közös feladatot oldottak meg. Ugyanezzel a határozattal a Föparancsnokság Föhadiszállását a Legfelsöbb Parancsnokság Föhadiszállásává alakították át, amely az irányok föparancsnokai révén közvetve vezette a fegyveres erök harctevékenységét. A vezetésnek ez a rendszere, olyan körülmények között, amikor az arcvonalon gyorsan változott a helyzet, megteremtette az elöfeltételeket a csapatok rugalmasabb és hatékonyabb hadászati vezetéséhez. Ámde mihelyt megszilárdult az arcvonal, és javult a frontok törzseinek munkája, a föhadiszállás egyre gyakrabban vette át közvetlenül a frontparancsnokságok tevékenységének vezetését. A hadászati vezetés közbeesö fóruma (az irányok föparancsnoksága) fölöslegessé vált. Elöször megszüntették az Északnyugati Irány föparancsnokságát, majd a Nyugati Irányét, végül 1942 nyarán, amikor már a szovjet-német arcvonal jelentös szakaszán megszilárdult a helyzet, végleg megszüntették az irányok föparancsnokságát. A föhadiszállás ismét kézbe vette valamennyi front és önálló hadsereg harctevékenységének közvetlen vezetését. A föhadiszállás szükség esetén, néhány közös feladattal megbízott front müködésének összehangolása végett, kiküldte az arcvonalba meghatalmazottját. Ez a szervezeti felépítés, amelynek az volt a lényege, hogy a hadászati vezetés közvetlenül a föhadiszállásról, illetve a helyszínre küldött meghatalmazottak útján történt, bevált, s fennmaradt a Nagy Honvédö Háború végéig. Az imént említett néhány sajátosság, amely a háború elsö idöszakában jellemezte a szovjet hadászatot, csak nagy általánosságban világít rá hadászatunk fejlödésének fö szakaszaira és irányára. E sajátosságok megmutatják, hogy a bonyolult katonai-politikai helyzetben a Legfelsöbb Föparancsnokság, az Állami Honvédelmi Bizottság irányításával hogyan kereste a lehetöségeket a kezdeti kudarc súlyos következményeinek felszámolására, hogyan gyüjtötte a korszerü hadviselés tapasztalatait az elsö hadjáratokban, s hogyan teremtette meg az elöfeltételeket a döntö fordulat kicsikarásához. A Vörös Hadsereg hadmüveleti müvészete olyan vonatkozásban fejlödött, hogy tökéletesítettük a frontok és a hadseregek védelmi és támadó hadmüveleteinek megszervezését és végrehajtását. A háború elötti nézetek szerint a front és a hadsereg védelmét nagy mélységben, tartós müszaki létesítményekkel kellett volna kiépíteni, hogy a csapatok visszaverhessék a tüzérségi tüzzel és erös légi kötelékekkel támogatott nagy gyalogsági és páncélos erök rohamát. De erö és eszközök hiányában, valamint a helyzet sajátos alakulása miatt, a frontok hosszú ideig nem tudtak ilyen védelmet szervezni. 1941 nyarán és öszén a frontok és a hadseregek kevés erövel széles arcvonalon müködtek, s szinte valamennyi magasabbegységüket közvetlenül az elsö lépcsöben voltak kénytelenek alkalmazni. Második lépcsö rendszerint nem is létezett, a tartalék pedig jelentéktelen volt. A védelem mélységében többnyire néhány védelmi terepszakaszt rendeztek be, de ezeket nem mindig szállták meg idejében. A sekély hadmüveleti felépítést a föhadiszállás azzal igyekezett pótolni, hogy a föirányokban alkalmazott csapatok mögött helyezte el tartalékait (a tartalékfrontokat és hadseregeket). A védöállásokat müszaki szempontból rosszul rendezték be; lövészárok-rendszer még az elsö vonalban sem volt. Gyenge volt a páncélelhárító védelem is. A tüzérség arcvonal-kilométerenkénti sürüsége védelemben alig érte el a három-négy löveget. A tüzérségi támpontok csak ösz óta váltak a föhadiszállás utasítására a hadseregek védelmének alapjává. Ugyanekkor kezdték megszervezni a frontok és a hadseregek páncélelhárító tartalékait, amelyek egy-két tüzérezredböl és mozgó záróosztagokból álltak. A front védelmi hadmüveletei során a szovjet csapatok gyakran mértek ellencsapást. Ezekben egy-két összfegyvernemi hadsereg, lovas hadtest vagy vegyes lovas és gépesített csoport vett részt, harckocsikkal megerösítve. Az ellencsapások ereje nem volt jelentös, mivel rendszerint már az erök összpontosításának befejezése elött megindították, s a levegöböl alig támogatták öket. Az ellencsapások azonban szerepet játszottak a támadó ellenség feltartóztatásában, és erejének felörlésében. A háború elsö idöszakában nagy jelentöségük volt a haditengerészeti támaszpontok és a tengermelléki övezetek megtartása céljából szervezett védelmi hadmüveleteknek. Ezeket a hadmüveleteket a haditengerészeti flotta hajtotta végre, a szárazföldi csapatokkal szorosan együttmüködve. A flotta biztosította a csapatok tengermelléki szárnyait, és támogatta öket a harcfeladat megoldásában. Liepaja, Tallinn, Hangö (Hanko), Leningrád, Ogyessza és Szevasztopol védelme nemcsak a védök rettenthetetlen bátorságának példájaként vonult be a történelembe, hanem mint a szárazföldi és a haditengerészeti erök szoros együttmüködésének mintaképe is. A flotta csapásokat mért az ellenség hadihajóira és szárazföldi csapataira, és saját egységeinket partra szállította az ellenség hátában. Az ellenség a tengeri hadszíntereken nem tudta elérni céljait. Elfoglalta ugyan a legfontosabb haditengerészeti támaszpontokat, de a Szovjetunió hajóhadát nem tudta megsemmisíteni. A Barentsés a Fekete-tengeren a szovjet hadvezetöség kezében maradt a kezdeményezés. A védelmi hadmüveletekben a szárazföldi csapatoknak nagy segítséget nyújtott a légierö. Noha 1941 nyarán és öszén a légi fölény a németeké volt, légierönk csapásokat mért az ellenség támadó páncélosaira és gyalogságára, a levegöböl oltalmazta a védö csapatokat, a nagyobb városokat, a tartalékok összpontosítási és felvonulási körleteit, felderítést végzett, s harcolt az ellenség légierejével. A csekély számú és a hadseregekhez beosztott légierö alkalmazása, vagyis az erök szétforgácsolt bevetése nem járt kellö eredménnyel. Ezért 1941 öszétöl kezdve a front-légierö védelemben való alkalmazásának az lett az alapelve, hogy a repülögépeket tömegesen kell bevetni a döntö irányokban, s a szárazföldi csapatok érdekében be kell vonni a feladat megoldásába a honi légvédelmi vadászrepülögépeket és a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékának távolbombázó repülögépeit is. Légierönk már a háború elsö idöszakában kivívta a légi fölényt Moszkva (1941 végén) és a volgai csata légterében (a szovjet csapatok ellentámadásának megindulásakor). A szovjet légierö, noha az ellenség mennyiségi és minöségi fölényének súlyos körülményei közt tevékenykedett, jelentösen hozzájárult a német fasiszta hadseregek elleni harchoz. A front és a távolbombázó légierö 1941. június 22-töl 1943. január 1-ig több mint 862000 felszállást hajtott végre, s 170000 tonna bombát dobott az ellenségre. A háború elsö idöszakában megsemmisítettük vagy megrongáltuk az ellenség több mint 32000 repülögépét. Különösen súlyos veszteségeket szenvedett az ellenség bombázó légiereje. A szovjet repülök, a légvédelem más egységeinek és magasabbegységeinek közremüködésével, megakadályozták a Szovjetunió nagy közigazgatási és ipari központjainak lerombolását. Megmentették a pusztítástól Moszkvát is. A szovjet légierö eredményesen oltalmazta a levegöböl Leningrádot és az egyetlen vonalat, amely a blokád alá vett város összekötötte a hátországgal az "Élet útját" a Ladoga-tó jegén. Az ellenségnek nem sikerült lényeges károkat okoznia olyan fontos ipari központokban, mint Baku, Gorkij, Szaratov, Kujbisev stb. 1941 nyarán és öszén a Vörös Hadsereg az elsö támadó hadmüveleteket többnyire egy irányban hajtotta végre az elöretört vagy védelembe átment ellenséges csoportosítások ellen, miközben más irányokban védelmi tevékenység folyt. A támadó hadmüveletek helyi jellegüek voltak, s azzal a céllal hajtották végre öket, hogy vereséget mérjünk az ellenség csapásmérö csoportosításaira, kedvezö hadmüveleti helyzetet teremtsünk a védelemhez vagy megtartsunk egy-egy fontos gazdasági körzetet. A frontok támadó hadmüveleteinek mélysége nem volt nagy, mindössze 40-70 km. Az 1941-1942 téli hadjáratban a Vörös Hadsereg több mint 30 front és hadsereg támadó hadmüveletet hajtott végre. Ezek a hadmüveletek, amelyeket a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának egységes terve alapján szerveztek meg, s a szárazföldi, a haditengerészeti erök és a légierö szoros együttmüködésével folytak le, a Vörös Hadsereg hadászati ellentámadásának, majd pedig általános támadásának alkotórészét képezték. A szovjet hadmüveleti müvészet háború elötti elmélete megkövetelte, hogy támadó hadmüvelet esetén a föcsapás irányában olyan csoportosításokat hozzanak létre, amelyek a védöcsapatokkal szemben két-háromszoros fölényben vannak. 1941-1942 telén azonban a frontparancsnokságok erök és eszközök hiányában nem tudtak létrehozni ilyen csoportosításokat. A szovjet csapatoknak a támadó hadmüveletekben többnyire nem volt általános eröfölényük az ellenséggel szemben, csak helyi elönyöket tudtak elérni. A támadásban, akárcsak a védelemben, a front (a hadsereg) hadmüveleti felépítése rendszerint egylépcsös volt; a tartalékba csak jelentéktelen erök jutottak. Noha az 1941-1942 téli támadó hadmüveletekben a Vörös Hadsereg nem oldotta meg teljesen az eléje tüzött feladatokat, e hadmüveletek megszervezésének és végrehajtásának tapasztalatai óriási jelentöségüek voltak a parancsnokok hadmüveleti müvészetének és harci felkészültségének fejlödése szempontjából. A hadmüveletek tapasztalataiból fontos következtetéseket vontak le arra vonatkozóan, hogyan szervezzék meg a támadást, a frontok és a haderönemek együttmüködését, hogyan használják fel a fegyvernemeket, és hogyan vezessék a csapatokat a támadás folyamán. A hadmüveleti müvészet fejlödésével párhuzamosan tökéletesedett a szovjet csapatok harcászata is. Az 1941. nyári-öszi hadjáratban csapataink az ellenséges túlerövel szemben védelmi tevékenységre kényszerültek, s nagy távolságra visszavonultak. Amikor csapataink védelembe mentek át, nem volt idejük ahhoz, hogy müszakilag berendezzék az állásokat. A harcokban legyengült lövészhadosztályok védelmi sávjának szélessége elérte a 40-50 kilométert, a 8-12 kilométer helyett, amit a háború elötti harcászati szabályzatok írtak elö a hadilétszámú hadosztályok számára. A harcrend egy lépcsöböl és csekély (zászlóaljnyi) tartalékból állt. Mindez erösen megnehezítette a szilárd védelem megszervezését. 1941 öszétöl a lövészhadosztályok védelmi sávjának szélessége a föirányokban (Moszkva, Leningrád) már megközelítette a norma szerinti kiterjedést. Az állásokat ekkor már müszakilag is jobban berendezték, megjelentek a lövészés közlekedöárkok, fokozódott a terep elaknásításának sürüsége. Egyre gyakrabban alkalmazták a kétlépcsös hadosztály-harcrendet, a gyalogság támogatására tüzércsoportokat szerveztek, 1942 nyarától kezdve pedig létrehozták az általános páncélelhárító és harckocsitartalékokat. A háború elsö idöszakában a szovjet csapatok támadó harcai is olyan körülmények közt zajlottak le, amilyenekkel a háború elötti elmélet nem számolt. A lövészhadosztályok meggyengült állománya miatt támadási sávjuk valamivel szélesebb volt a harcászati szabályzatban megállapítottnál, s ennek következtében a fegyvereknek az arcvonal egy kilométerére jutó harcászati sürüsége elégtelennek bizonyult. A hadosztály harcrendjét kezdetben fölöslegesen lépcsözték, s ezért az ellenség peremvonala elleni rohamban egyidejüleg az eröknek csak egyharmada vett részt, a fennmaradó kétharmad rész pedig, amely lényegében nem vett részt a harcban, indokolatlan veszteséget szenvedett az ellenséges tüzérség tüzétöl és a légierö csapásaitól. A harcrend felépítésének fogyatékosságait csak a háború elsö idöszakának végefelé kezdték megszüntetni. A honvédelmi népbiztos 1942. október 8-i, 306. számú parancsával elrendelte, hogy támadásban a lövészcsapatok (századtól a hadosztályig) harcrendjét egy lépcsöben kell felépíteni, csekély tartalékkal. A gyalogság harcrendjének alapja a lövészlánc lett. Ez lehetövé tette, hogy jobban kihasználják a gyalogság tüzeszközeit, nagyobb erejü legyen az ellenségre mért elsö csapás, gyorsabban törjék át az ellenség fövédöövét, és ezzel csökkentsék a támadó csapatok veszteségét. E parancs alapelveit a Gyalogsági Harcászati Szabályzat (BUP-42) rögzítette. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ezred és a hadosztály harcrendjének lépcsözéséröl való lemondás ideiglenes volt, s ezt akkor az indokolta, hogy az ellenség védelme nem volt mélyen kiépítve, föleg tüzfészkek rendszeréböl állt, s nem rendelkezett fejlett erödítményekkel. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság tehát a Nagy Honvédö Háború elsö idöszakában, a tapasztalatoknak megfelelöen, mindenkor a harc megvívásának legcélszerübb formáit és módszereit alkalmazta. Ennek eredményeképpen, valamint a szovjet csapatok alkotó kezdeményezése révén, a Vörös Hadsereg hadmüvészete a háború elsö másfél éve alatt jelentösen fejlödött. Ezt elösegítette az, hogy mind a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság, mind pedig az egyes frontok haditanácsai gondosan általánosították a harcok és a hadmüveletek tapasztalatait, elmélyülten tanulmányozták az ellenség technikai felszerelését és harcászatát. A föhadiszállás az általánosított tapasztalatok alapján utasításokat adott a csapatoknak a harctevékenység megszervezésére és végrehajtására vonatkozóan. A frontok haditanácsai direktíváikban és intézkedéseikben rámutattak a jellegzetes fogyatékosságokra, s felhívták a figyelmet a legcélszerübb, bevált harceljárásokra. 1941 nyarán és öszén, amikor a Vörös Hadsereg súlyos védelmi harcokat folytatott, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása több direktívát és parancsot adott ki arra vonatkozóan, hogyan szervezzék meg és hajtsák végre a védelmet kevés erövel. Ezek a direktívák megkövetelték, hogy mélyebb védelmet építsenek ki, a védelmi terepszakaszokat jobban rendezzék be müszakilag, az ellenséges harckocsik elleni harcba vonják be az egész tüzérséget és légieröt, nagyobb figyelmet fordítsanak a védö egységek és magasabbegységek sávhatárainak és szárnyainak biztosítására, tökéletesítsék a csapatok vezetésének módszerét. A föhadiszállás az 1941-1942 téli támadó tevékenység tapasztalatai alapján utasításokat adott ki arra vonatkozóan, hogyan szervezzék meg és hajtsák végre a támadó hadmüveleteket, s ezekben hogyan használják fel a különbözö fegyvernemeket. Ezek az utasítások hangsúlyozták, hogy a föcsapás irányában erös csapásmérö csoportosítást kell létrehozni, s gondosan meg kell szervezni az egységek és a fegyvernemek együttmüködését. A föhadiszállás megkövetelte, hogy a parancsnokok az elhatározás meghozatala elött személyesen szemrevételezzék a terepet, s alaposan tanulmányozzák az ellenséges csapatok csoportosítását. Nagy figyelmet fordítottak a védelem áttörésekor és a támadás kifejlesztésekor a tüzérségi támadásra és a harckocsiegységek helyes alkalmazására. Kidolgozták a légitámadás megszervezésének és végrehajtásának módjait is azzal a céllal, hogy légierönk szakadatlanul hasson az ellenségre, s hadmüveleti és harcászati vonatkozásban szorosan együttmüködjön a támadó szárazföldi csapatokkal. Különös figyelmet fordítottak a páncélos és gépesített csapatok nagy magasabbegységeinek légi támogatására. A háború harci tapasztalatai alapján új irányelveket adtak ki a bombázó-, a vadász-, a csatarepülö és a felderítö repülöegységek harctevékenységének megvívására vonatkozóan. A Vörös Hadsereg egységei és magasabbegységei harci mesterségének tökéletesítéséhez jelentösen hozzájárult az, hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása állandóan irányította a csapatok tevékenységét. Mindamellett még mindig sok volt a fogyatékosság. A Legfelsöbb Föparancsnok 1942. május 1-i parancsában rámutatott arra, hogy a Vörös Hadseregnek mindene megvan ahhoz, hogy felszabadítsa területünket a fasiszta betolakodók uralma alól. Csak egy dolog hiányzik: a hozzáértés, hogy teljes mértékben kihasználjuk az ellenség ellen azokat az elsörendü harci technikai eszközöket, amelyeket hazánk hadseregének rendelkezésére bocsát. Ezért a Vörös Hadseregnek, hadseregünk harcosainak az a feladatuk, hogy megtanulják a harci mesterséget, tökéletesen megismerjék fegyverüket, hogy ügyük mestereivé váljanak és így megtanulják teljes biztonsággal verni az ellenséget. A front és a hadseregtörzsekben a harci tapasztalatok tanulmányozására a hadmüveleti osztályvezetö mellé elsö helyettest, a vezérkarnál és a fegyvernemek törzsénél pedig a háború tapasztalatainak tanulmányozására hivatott osztályt szerveztek. Az osztályok különféle tájékoztató füzeteket és anyaggyüjteményt adtak ki. A háborús tapasztalatok általánosítását a frontok (a hadseregek) és a fegyvernemek törzsfönökeinek kellett irányítaniuk. Különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a harcoló hadseregnél és a tartalék egységeknél terjesszék a harci tapasztalatokat. A szovjet fegyveres erök megszilárdítását, harcképességük fokozását a kommunista pártnak a csapatoknál kifejtett nagyarányú ideológiai-nevelö munkája biztosította. A párt politikai munkájának nagy szerepe volt abban, hogy a parancsnokok megszervezzék, összefogják és fegyelmezzék a csapatokat, fokozzák állóképességüket a védelemben és harci kedvüket a támadásban. A hadsereg politikai szervei és pártszervezetei, amelyek ezt a munkát közvetlenül irányították, mindig szem elött tartották Leninnek azt az útmutatását, hogy a háborúban a csapatok erkölcsi szelleme döntö szerepet játszik. A párt ezt az útmutatást követve, sok pártmunkást küldött a csapatokhoz, s ezek fontos szerepet játszottak a hadseregek és a flották politikai szerveinek megerösítésében, a politikai nevelö munka fokozásában. A csapatok politikai nevelésének fö módszere a háború elsö napjaitól kezdve a propaganda és az agitáció volt, amely nem szünt meg egy pillanatra sem, bárhogyan alakult is a helyzet. Az SZK(b)P Központi Bizottsága fölöttébb nagy jelentöséget tulajdonított a sajtópropagandának és agitációnak, jelentösen növelte a központi újságok és folyóiratok példányszámát, hogy ezekböl minél több jusson a hadseregnek és a flottának, biztosította nagy számú front-, flotta-, hadsereg-, hadtestés hadosztályújság kiadását. A háború elsö évének végén a fegyveres erök számára 3 központi, 13 frontés több mint 60 hadseregújságot adtak ki. A párt politikai munkájában elsö helyen a szóbeli agitáció állt. Az egységeknél és a magasabbegységeknél a párt központi bizottságának tagjai, a frontok és a hadseregek parancsnokai, a haditanácsok tagjai, a parancsnokok és a politikai munkások elöadásokat tartottak. Minden egységnél és alegységnél agitátorcsoportokat alakítottak olyan kommunistákból, komszomolistákból és pártonkívüli aktivistákból, akik élö szóval és személyes példamutatással höstettekre tudták lelkesíteni a harcosokat. A szovjet csapatok soraiban harcoló kommunisták a Vörös Hadsereg magvát alkották, s példaképül szolgáltak a harcosok számára. 1942-ben a Vörös Hadseregben és a haditengerészeti flottánál már több mint 2000000 kommunista volt, vagyis az egész párttagságnak több mint a fele. A kommunisták mentek a legnehezebb harcszakaszokra, hajtották végre a legbonyolultabb és legfelelösségteljesebb feladatokat. A kommunisták lelkesítö szavukkal, vitézségükkel, bátorságukkal és áldozatkészségükkel kivívták a fegyveres erök minden tagjának forró szeretetét és megbecsülését. A párt politikai munkájának nagy szervezö és lelkesítö szerepe különösen eröteljesen nyilvánult meg a Vörös Hadsereg súlyos kudarcainak és kényszerü visszavonulásának idöszakában. Szívós szervezö és ideológiai nevelömunkára volt szükség, hogy a csapatok visszavonulása ne váljon pánikszerü meneküléssé, hogy rendben, szervezetten vonuljanak vissza egységeink, s idönként visszavisszavágjanak az ellenségnek. A visszavonulás idején az egységek és a magasabbegységek parancsnokai, politikai tisztjei és pártszervezetei biztosították is ezt a szervezettséget. Ennek köszönhetö, hogy a szovjet csapatok visszavonulás közben is szívósan harcoltak, örölték az ellenség erejét, és nagy veszteséget okoztak neki. Még azok az egységek is, amelyek a német fasiszta csapatok gyors elöretörése következtében bekerítésbe kerültek, utolsó lehetöségig folytatták a harcot. A pártpolitikai munka erejét és hatékonyságát az biztosította, hogy szerves kapcsolatban volt a csapatok harci gyakorlatával. A politikai szervek figyelmét nem kerülte el a csapatok életének és harctevékenységének egyetlen mozzanata sem, s megkövetelték a pártszervezetektöl és minden egyes kommunistától, hogy személyes felelösséget érezzenek az egység, az alegység harcképességéért. A Vörös Hadsereg parancsnokai a háború elsö idöszakának végére sok tapasztalatot szereztek a csapatok vezetésében, érettebbé és edzettebbé váltak katonai és politikai értelemben. A párt ezért 1942 októberében lehetségesnek tartotta, hogy visszatérjen az egyszemélyi vezetés elvéhez, mint a csapatok vezetésének legcélszerübb formájához. Az egyszemélyi vezetés visszaállítása azt jelentette, hogy a parancsnokok kezében összpontosult a csapatok fölötti egész hatalom, megnött a parancsnokok felelössége az egységek és a magasabbegységek harctevékenységének minden vonatkozásáért, a kiképzés és a politikai nevelés egészéért. Az egyszemélyi vezetés visszaállítása még jobban növelte a parancsnokok tekintélyét, megszilárdította a fegyelmet, és fokozta a csapatok szervezettségét. A politikai tisztek az adminisztratív és gazdasági irányítás funkcióitól mentesülve, egész figyelmüket a személyi állomány politikai és katonai nevelésére, a pártés Komszomol-szervezetek irányításának megjavítására, a személyi állomány anyagi, egészségügyi és kulturális szükségleteinek kielégítésére fordíthatták. A kommunista pártnak a hadseregszervezés terén kifejtett megfeszített szervezö munkája ragyogó eredményekkel járt, A háború elsö idöszakának végére a Vörös Hadsereg félelmetes erövé vált, s készen állt arra, hogy újabb pusztító erejü csapásokat mérjen az ellenségre. A háború elsö idöszaka kemény próbára tette a szovjet társadalmi és államrend szilárdságát és életképességét, a szovjet nép szellemi eröit és a szocialista gazdaság mozgósítási lehetöségeit. A háború félbeszakította a Szovjetunió népeinek békés munkáját, gyökeresen megváltoztatta az egész szovjet gazdaság fejlödésének jellegét és irányát. A hátország munkájának átszervezését a kommunista párt és a szovjet kormány rendkívül kedvezötlen körülmények között hajtotta végre. Már néhány héttel a hadmüveletek megindulása után, a megszállás közvetlen veszélye fenyegette azt a területet, amelyen a Szovjetunió fö hadiipari bázisa volt. A kommunista pártra és a szovjet kormányra az a politikai és hadigazdasági szempontból roppant jelentöségü feladat hárult, hogy megmentse a német betolakodók elöl a honvédelmi ipar szempontjából fontos, legnagyobb üzemeket, áttelepítse öket a frontövezetböl a hátország mélyébe, s felhasználja a keleti országrészben települt hadiipari bázis kibövítésére, illetve új bázisok létesítésére. A kedvezötlenül indult háború közepette, amikor fontos iparvidékek vesztek el, csak szocialista állam lehetett képes arra, hogy végrehajtsa a termelöeröknek a történelemben példátlan áttelepítését, s gyorsan megszervezze a hadigazdaságot, amely így elegendö anyagi és müszaki eszközzel láthatta el a Vörös Hadsereget a gyözelmes háborúhoz. Az 1941 júliustól decemberig terjedö idöszak fontos mozzanat volt a népgazdaság átszervezésében. A párt és a kormány ebben az idöszakban, a néptömegek aktív támogatásával, a hadigazdaság javára megváltoztatta a népgazdaság fö arányait, áttelepítette a termelöeröket, és megteremtette az ipar új termelési kooperációjának alapját. Az Állami Honvédelmi Bizottságnak és helyi meghatalmazottjainak szervezö tevékenysége biztosította a különféle hatóságok és népbiztosságok alá rendelt valamennyi iparág munkájának tervszerüségét és koordinálását. Az anyagi-technikai és munkaerötartalékok elosztásának központosított rendszere, a helyi pártés állami szervek széles körü kezdeményezésével párosulva, lehetövé tette a szovjet államnak, hogy a háború nehéz körülményei között rugalmasan és hatékonyan oldja meg a hadianyagtermelés bonyolult és felelösségteljes feladatait. Amikor a Vörös Hadsereg Moszkvánál szétzúzta a német fasiszta csapatokat, sok burzsoá tudós és publicista, aki a háború elsö napjaiban azt hajtogatta, hogy a Szovjetunió gazdasága gyenge, és nem versenyezhet Németország ipari potenciáljával, azt kezdte emlegetni, hogy a Szovjetuniót valamilyen gazdasági "csoda" mentette meg. Az elöítéletek rabjai nem értették meg a szovjet állam jellegét és eröforrásait. Annak idején Lenin is csodának nevezte a fiatal szovjetköztársaságnak a polgárháborúban kivívott gyözelmét. De a csoda magyarázatát nem kedvezö körülmények véletlen találkozásában látta, hanem a szovjet állam osztályjellegében és a nép hatalmas alkotó energiájában, amelyet az Oroszországban lezajlott mélyreható társadalmi átalakulások eredményeképpen, a forradalom vívmányainak védelmére kelt dolgozók példátlan öntudatossága és áldozatkészsége hívott életre. Lenin különösen hangsúlyozta, milyen roppant jelentöségü volt a gyözelem szempontjából az a szervezö tevékenység, amelyet a vasfegyelemben összeforrott és a néptömegeket vezetö kommunista párt fejtett ki. "És csakis azért, mert a párt résen volt mondta Lenin -, mert a pártban a legszigorúbb fegyelem uralkodott, és mert a párt tekintélye minden hatóságot és intézményt egyesített és a KB jelszavát tizek, százak, ezrek és végeredményben milliók egy emberként követték, és mert hihetetlen áldozatokat hoztak érte csakis ezért történhetett meg az a csoda, amely megtörtént." Effajta csodák nem lehetségesek olyan országokban, amelyekben a kapitalizmus uralkodik. Cassidy amerikai publicista "A moszkvai vonal" címü könyvében a szovjet-német arcvonalon 1941 végén kibontakozott eseményeket elemezve ezt írta: "Valamivel több mint egy évvel ezelött hallottam, amikor egy másik állam vezetöje, Paul Reynaud Żcsodákról® beszélt, amelyek, ha kell, megmentik majd népét. Az ö csodáiból nem lett semmi. De itt nem Franciaország állt. A Szovjetunió maga teremtette meg csodáit." Amikor a német fasiszta betolakodók megindították a támadást a Szovjetunió ellen, úgy számítottak, hogy gyorsan elbánnak a Vörös Hadsereggel, és rövid idö alatt megfosztják a szovjet államot a háború folytatásához szükséges gazdasági eröforrásoktól. Ezek a számítások azonban homokra épültek. S noha a fasiszta Németországnak rendelkezésére állt csaknem az egész kapitalista Európa a maga eröforrásaival, a Szovjetunió gazdasága becsülettel kiállta a próbát. A keleti területeken már 1942 márciusától annyi hadianyagot termeltünk, mint a Szovjetunió egész hadiipara a háború elején volt. 1942 elsö félévének végén csaknem az egész gépgyártás és több más békebeli iparág rengeteg üzeme fegyver és löszer gyártására tért át. A Kuznyecki-medencében, Karagandában, a pecsorai szénmedencében növeltük a szénbányászatot, s ezzel leküzdöttük azokat a nagy nehézségeket, amelyek abból fakadtak, hogy elvesztettük a déli kohászatot és a Donyec-medencét, s csökkent az olaj szállítása a Kaukázusból. Egyre-másra léptek üzembe a vaskohászat új termelö kapacitásai, a hadiipar, az energiagazdaság új üzemei. A párt intézkedéseinek eredményeképpen a termelöerök áttelepitéséwel, az evakuált üzemek és ipari berendezés jelentös részének más helyeken történt helyreállításával megváltozott a keleti területek gazdasági arculata. A háború elött a Volga mellék a fejlett gépgyártás, a könnyüés élelmiszeripar, valamint a mezögazdasági termelés fontos vidéke volt. A háború elsö évének végéig a Volga melléken jelentösen megnött a fémfeldolgozó, a gumiés a textilipar. A hadianyagtermelés ezen a területen 1942-ben, 1940hez képest, kilencszeresre nött. A Volga mellék a Szovjetunió európai részének fö gabonaés hústermelö bázisává vált. Megnött az Urál jelentösége; ez a vidék lett a Szovjetunió fö fegyvertára, honvédelmünk gerince. Tovább fejlödött az Urál vasés színesfémkohászata. Különösen gyorsan fejlödött a katonai gépgyártás. 1942-ben az Urál hadianyagtermelése, 1940-hez képest, több mint ötszörösre növekedett. Gazdasági szempontból rendkívül jelentössé vált Nyugat-Szibéria. Az elsö helyet foglalta el a szénbányászatban, s fontos központja lett a vaskohászatnak, a hadianyaggyártásnak és a vegyiiparnak. Nyugat-Szibéria hadianyagtermelése 1942-ben, 1940-hez képest, 27-szeresre emelkedett. A háború következtében jelentös változások történtek Kazahsztán gazdaságában; a köztársaságban meggyorsult a nehézipar és a bányászat legfontosabb ágainak fejlödése. A közép-ázsiai köztársaságok gazdaságának struktúrája is erösen megváltozott annak következtében, hogy sok üzemet Közép-Ázsiába telepítettek. Üzbegisztánban, Tadzsikisztánban, Türkméniában és Kirgiziában bár ezek a köztársaságok megörizték vezetö helyüket a gyapot és az állati termékek termelésében gyors fejlödésnek indult a textil-, a könnyüés az élelmiszeripar. Jelentösen megnött a fütöanyag-, a cementés a vegyiipar termelése is. Új iparágak indultak fejlödésnek Grúziában, Örményországban és Azerbajdzsánban is. A hadiesemények további menete megmutatta, hogy a kommunista párt és a szovjet kormány a legjobbkor tette meg az intézkedéseket a keleti hadiipari bázis megteremtésére. A német fasiszta hadvezetés 1942 nyarán, az újabb támadás megindításakor úgy számított, hogy nemcsak döntö hadászati sikert csikar ki, hanem a szovjet állam gazdaságát is megbénítja. "Mi a következö célokat tüztük magunk elé jelentette ki Hitler 1942. szeptember végén egyik beszédében: elöször, elhódítaní az ellenségtöl az utolsó nagy gabonatermö vidékeket; másodszor, megfosztani utolsó megmaradt kokszolható szenétöl; harmadszor, elöretörni olajforrásaihoz, elfoglalni, vagy legalábbis elvágni ezeket; negyedszer, a támadást folytatnunk kell, hogy átvágjuk az utolsó és legnagyobb ütöeret, a Volgát." A szovjet népgazdaságnak kétségtelenül nagy veszteséget okozott az, hogy a német fasiszta csapatok elöretörtek a Volgához és Észak-Kaukázusba. Ez azonban már nem gyakorolhatott döntö hatást a Szovjetunió hadigazdaságának további fejlödésére. Noha Németország csaknem egész Európa termelési bázisával és gazdasági eröforrásaival rendelkezett, a Szovjetunió pedig elveszítette a legfontosabb hadiipari vidékeket, a leggazdagabb nyersanyagés fütöanyag-forrásokat, iparunk 1942-ben jóval több fegyvert és hadianyagot termelt, mint a német ipar. A szovjet ipari üzemek egy év leforgása alatt 10300-zal több repülögépet, 14200zal több harckocsit, 22000-rel több 76 mm-es és annál nagyobb ürméretü löveget gyártottak, mint Németország. S ezt annak ellenére értük el, hogy Németország a háború küszöbén a fontosabb iparcikkek termelése terén 1,5-2,5-szeres fölényben volt a Szovjetunióval szemben, a háború másfél éve alatt pedig, a szovjet gazdaság óriási veszteségei következtében, ez a fölény még jelentösebbé vált. Ezek a tények még egyes burzsoá tudósokat és publicistákat is arra kényszerítettek, hogy elismerjék a szocialista gazdasági rendszer elönyeit. Max Werner amerikai publicista, a Szovjetunió és a fasiszta Németország közt a háború elsö idöszakában kialakult eröviszonyokat értékelve, "Rohammal meg lehet nyerni a háborút 1943-ban" címü könyvében ezt írta: "Az oroszok a rendelkezésükre álló eröforrásokat jobban koncentrálták a háború céljaira, és jobban kihasználták, mint a németek. Németországnak több acélja volt, Oroszországban azonban minden ezer tonna acélból többet használtak fel fegyvergyártásra, mint Németországban. Németországban több gép volt, de a Szovjetunióban a rendelkezésre álló szerszámgépek nagy része hadianyagot gyártott. Ezért volt lehetséges Magnyitogorszk drámai küzdelme a Hitler uralma alá került európai kontinens üzemeivel... A Szovjetunió sikeresen megoldotta az óriási feladatot . . . A megszállt és a veszélyeztetett körzetekböl idejében elszállították az ipari berendezést. Ez az elszállítás nem egyszerü rögtönzés volt, hanem a termelöerök tervszerüen végrehajtott áttelepítése. Az evakuált üzemeket a keleti vállalatokkal óriási kombinátokban egyesítették. S ezt olyan gyorsan és eredményesen végezték el, hogy a hadianyagtermelésben még a legválságosabb idöszakban sem történt észrevehetö fennakadás." Az élmunkások kezdeményezésére 1942-ben kibontakozott és a pártszervezetek által hatékonyan támogatott országos szocialista verseny nagy hatással volt a tömegek politikai és termelési aktivitásának fokozására. A verseny eredményeképpen jelentösen emelkedett a munka termelékenysége, tökéletesedett a gyártási technológia, mozgósították a belsö tartalékokat, nyersanyagot és anyagokat takarítottak meg. A tudósok, a müszaki kutatók, a mérnökök, a müszaki dolgozók és a munkások alkotó kezdeményezése révén, a szovjet ipar a hadianyagtermelés növelésével párhuzamosan sikeresen oldotta meg azt a feladatot, hogy megszervezze az új fegyvertípusok és hadianyagfajták gyártását. A szocialista gazdasági rendszer, a szovjet emberekre jellemzö izzó hazafiság lehetövé tette, hogy a kommunista párt és a szovjet kormány megoldja a szakemberképzés problémáját is, amely a háború viszonyai között rendkívül sürgetö volt. Ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a munkaeröt szervezetten újra elosztották az iparágak között, a munkaerötartalékok felhasználásával fokozták az utánpótlás képzését, és az ipari munkába tömegesen bevonták a munkaképes városi lakosságot, különösen a nöket. A nö döntö erövé vált a népgazdaságnak csaknem minden ágában. A párt-, a Komszomolés a szakszervezeti szervek aktív tevékenysége eredményeképpen, a termelömunka újoncai rövid idö alatt tömegesen elsajátították az új szakmákat, s pótolták a szakemberhiányt. A háború elsö idöszakában nagy sikereket értek el a mezögazdasági dolgozók. Eredményesen harcoltak azért, hogy megteremtsék a szilárd élelmiszerés nyersanyagbázist a hadsereg és a lakosság élelmezéséhez, az ipar nyersanyag-ellátásához. A mezögazdaság számára óriási nehézséget jelentett az, hogy az ellenség az ország nyugati és déli részén megszállta a fontos mezögazdasági vidékeket, a férfiak zöme a falvakból kiment a frontra, a front szükségleteire igénybe vették a traktorokat, a gépkocsikat és a lovakat. De jórészt ezeket a nehézségeket is leküzdöttük, ami a kolhozrend életképességének és annak a szervezö és tömegpolitikai munkának köszönhetö, amelyet a kommunista párt a falun végzett. A háború elsö idöszakában roppant eröfeszítéssel dolgoztak a vasutasok is. A tömeges katonai szállítások mellett keletre kellett juttatniuk az ipar, a gépés traktorállomások, a szovhozok és a kolhozok értékes vagyonát, valamint a lakosságot. Az összes népgazdasági szállításoknak több mint 85 százaléka a vasúti közlekedésre jutott. S noha a vasutak jelentékeny része az ellenség kezére került, a szovjet közlekedés dolgozói fennakadás nélkül kiszolgálták mind a frontot, mind a hátországot. Az 1942. évi hadigazdasági terv teljesítésének eredményeiböl kitünt, hogy a Nagy Honvédö Háború elsö idöszakának végén a Szovjetuniónak már tervszerüen dolgozó hadigazdasága volt. Az evakuált üzemek helyreállítása és a honvédelmi ipar rohamos fejlesztése eredményeképpen megteremtettük a gazdasági elöfeltételeket ahhoz, hogy létrehozzuk a döntö fordulatot a háború menetében. * Amikor a hitlerista klikk elökészítette a támadást országunk ellen, úgy számított, hogy a Szovjetunió ellen megszervezi majd a kapitalista országok egyetemes koalícióját. Ezek a számítások azonban alaptalannak bizonyultak. A két legnagyobb kapitalista hatalom Anglia és az Egyesült Államok már a Nagy Honvédö Háború legelején kijelentette, hogy kész a Szovjetunióval együtt harcolni a fasiszta Németország ellen. A Nagy Honvédö Háború elsö idöszaka folyamán létrejött a népek és a kormányok hatalmas antifasiszta koalíciója, amelynek élén a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia állt. 1942. január 1-én 26 állam képviselöi nyilatkozatot fogadtak el a fasiszta agresszorok elleni közös tevékenységre vonatkozóan. 1941 júliusától 1942 novemberéig 16 állam üzent hadat Németországnak, 10 ország pedig megszakította vele a diplomáciai kapcsolatokat. A fasiszta tömbnek a háború folyamán nem sikerült megnyernie egyetlen újabb államot sem. A Vörös Hadsereg elsö gyözelmei után még a hitleristák által hü szövetségesnek tartott Japán és Törökország sem kockáztatta, hogy nyíltan háborúba bocsátkozzon a Szovjetunió ellen. Ily módon nem a Szovjetunió, hanem a fasiszta Németország és csatlósai szigetelödtek el. Az antifasiszta koalíció részvevöi belépésükkor ünnepélyesen kijelentették, hogy készek közös eröfeszítéssel szétzúzni a hitlerísta Németországot. A szovjet kormány népének érdekeit kifejezve igyekezett minél elöbb elérni ezt a célt. De Anglia és az Egyesült Államok kormányaira a reakciós körök, amelyeknek nem volt érdekük a német fasizmus teljes szétzúzása, állandó nyomást gyakoroltak. E körök számára az volt a fontos, hogy kiszorítsák Németországot és Japánt mint veszélyes versenytársakat a világpiacról. Anglia és az Egyesült Államok uralkodó körei, népeik érdekeivel nem törödve, késlekedtek megteremteni azokat a feltételeket, amelyek elömozdították volna a Szovjetunió katonai sikereit. Az Egyesült Államok és Anglia ezért nem teljesítette azt a kötelezettségét, hogy 1942-ben létrehozza a második frontot Németország ellen, noha ehhez megvolt minden szükséges feltétel. A szovjet fegyveres erök hösi harcának eredményeképpen Európában kialakult stratégiai helyzet kedvezö volt ahhoz, hogy az angol-amerikai csapatok aktív hadmüveleteket indítsanak Németország ellen Európában. De Anglia és az Egyesült Államok 1942-ben semmi komoly katonai intézkedést nem tett a szovjet nép harcának megkönnyítésére. A Szovjetuniónak a háború elsö idöszakában egyedül kellett viselnie a fasiszta Németország elleni háború fö terhét. Mégis, az antifasiszta koalíció létrehozása és a hitlerista Németország külpolitikai elszigetelése, a kommunista pártnak és a szovjet kormánynak, valamint a tökésországok antifasiszta eröinek nagy gyözelme volt. A koalíció léte hozzájárult ahhoz, hogy a világ összes szabadságszeretö népeinek egysége megszilárduljon, s aktív ellenállásra lelkesítette a népeket a betolakodókkal szemben. A szovjet fegyveres erök elsö nagyobb gyözelmének hatására az ellenállási mozgalom csaknem valamennyi európai országban fellendült, s a nemzet összes egészséges eröi bekapcsolódtak a fasiszta betolakodók elleni harcba. Ezt a harcot az antifasiszta tömegszervezetek vezették: Lengyelországban és Franciaországban a Nemzeti Front, Jugoszláviában a Népi Felszabadítás Antifasiszta Vecséje, Görögországban és Albániában a Nemzeti Felszabadító Front, Belgiumban a Függetlenség Frontja, Bulgáriában a Hazafias Arcvonal. Az ellenállási mozgalom belsö eröinek tömörülése, a kommunista és munkáspártok növekvö szerepe e mozgalomban, valamint a fasiszta leigázás alól való felszabadulásban érdekelt különféle polgári demokrata pártok és csoportok aktív tevékenysége, nagy jelentöségü volt a szabadságért és függetlenségért harcoló európai népek eröfeszítésének egyesítése szempontjából. Attól a pillanattól, hogy a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót, a szovjet-német arcvonal vált a második világháború döntö arcvonalává. A Nagy Honvédö Háború elsö idöszakában a fasiszta tömb föeröit a szovjet-német arcvonalon alkalmazták. 1942 öszén itt müködött a fasiszta Németország szárazföldi csapatainak mintegy 73 százaléka, valamint a csatlósok csapatainak nagy része. Ugyanakkor a második világháború egyéb szárazföldi arcvonalain, az angol-amerikai csapatok elleni harcokban, a Vörös Hadsereg ellen alkalmazott eröknek egykilencede vett részt. Az a harctevékenység, amely 1941-1942 folyamán a szovjet-német arcvonalon kibontakozott, óriási hatással volt a fegyveres harc menetére a második világháború egyéb hadszínterein. NyugatEurópában erösen megváltozott a légi helyzet. Feuchter német történész "A légi háború története. Fejlödése és jövöje" címü könyvében ezt írja: "Mivel az Angliáért vívott légi csata® után megmaradt német bombázó magasabbegységeket csaknem kivétel nélkül dobták át Szovjet-Oroszország ellen . . . a német légierö tevékenysége nyugaton Szerk.) általában arra szorítkozott, hogy biztosítsa a védelmet az angol gépek támadásaival szemben. Németország már nem tudott jelentösebb légitámadásokat szervezni a brit szigetek ellen." 1941-ben és 1942-ben a Vörös Hadsereg hösi harca lekötötte a fasiszta Németország csaknem egész légierejét. Éppen ennek köszönhetö, hogy sok angol város és ipari központ elkerülte Coventry tragikus sorsát. A szovjet fegyveres eröknek a német fasiszta betolakodók ellen vívott hösi harca jelentös hatással volt az atlanti-óceáni és a földközi-tengeri hadászati helyzetre. Assmann, a német fasiszta hajóhad egykori tengernagya elismeri, hogy amikor az 1942. nyári támadás elökészítése végett a német légierö egy részét a Földközi-tenger térségéböl Oroszországba dobták át, az angolok, akik a Földközi-tengerre irányították összes repülögépeiket, visszaszerezték az elvesztett tengeri uralmat. Az a csekély német légierö, amelyet az Atlanti-óceán feletti tevékenység céljára meghagytak, már nem tudott erös csapásokat mérni az Anglia és az Egyesült Államok közti tengeri útvonalakra. Az angol-amerikai hadvezetés csak ezeket a körülményeket kihasználva tudta megszervezni 1942 öszén az ellentámadást az észak-afrikai német-olasz csapatok ellen. Ily módon a szovjet népnek a fasiszta Németország ellen vívott önfeláldozó harca, valamint azok a sikerek, amelyeket a szovjet fegyveres erök a Nagy Honvédö Háború elsö idöszakában kivívtak, óriási hatással voltak a nemzetközi élet minden területére. A Szovjetunió az antifasiszta koalíció vezetö erejévé vált. A fasiszta tömb haderejének zömét a szovjet csapatok lekötötték a szovjetnémet arcvonalon, s ez tette lehetövé szövetségeseinknek, hogy aktívabb fegyveres tevékenységre térjenek át. Mindez megteremtette a kedvezö feltételeket ahhoz, hogy a háború menetében az antifasiszta koalíció javára fordulat következzen be nemcsak a szovjet-német arcvonalon, hanem valamennyi többi arcvonalon is. A Nagy Honvédö Háború elsö idöszaka meggyözöen igazolta a marxizmus-leninizmus ama alaptételének helyességét, amely szerint csak azok az államok és népek tudják kiállni az erös ellenség elleni háború megpróbáltatásait, amelyek a gazdaság fejlettsége és szervezettsége, a csapatok harci szelleme, a nép állhatatossága és egysége tekintetében erösebbek az ellenségnél. A Szovjetunió ilyen állam volt. A szovjet nép a háború elsö idöszakának súlyos megpróbáltatásai közepette rendkívüli állhatatosságról, bátorságról és gyözniakarásról tett tanúságot. A szovjet társadalom vezetö és irányító ereje a kommunista párt volt. A párt olyan körülmények között végezte tevékenységét, amikor Sztálin személyét kultusz övezte, jóllehet közvetlenül a háború elött és a háború folyamán elég sok durva politikai és katonai hibát követett el. Ezeknek a hibáknak a súlyos következményei a háború legnehezebb idöszakában hatalmas teherként nehezedtek a pártra és a szovjet népre, és sok felesleges áldozatot követeltek. De bármilyen súlyos hibákat követett is el Sztálin, a párt nem ingott meg és nem vesztette el fejét. A legyözhetetlen ideológiai fegyverrel a marxizmus-leninizmus elméletével felvértezett, a központi bizottság köré szorosan tömörült párt újra megmutatta, hogy meg tudja szervezni és képes mozgósítani a tömegeket bármilyen nehézség leküzdésére. A párt a történelmi tapasztalatokból okulva, gyorsan eligazodott a háború elsö napjainak bonyolult helyzetében, kidolgozta a konkrét akcióprogramot, és önfeláldozó harcra mozgósította a népet e program végrehajtásáért. Hogy milyen nagy és rendíthetetlen tekintélynek örvendett a kommunista párt a nép körében, mennyire hitt a nép a párt politikájának helyességében, azt a többi között a tagfelvételi kérelmek özöne is bizonyítja. A háború elsö évében csaknem kétszer annyi tag és tagjelölt lépett be a pártba, mint az utolsó békeévben. A kommunisták soraiba a legkeményebb harcosok, a munkások, a parasztok és az értelmiségiek legkíválóbbjai kerültek. A szovjet nép, amely a háború elsö idöszakának rendkívül nehéz körülményei között meg tudta állítani a német fasiszta hadsereg elönyomulását, megsemmisítö csapásokat tudott mérni erre a hadseregre és elö tudta készíteni az eröket a döntö fordulat kivívására, példájával elplántálta a fasizmus által leigázott népek szívében a reményt, hogy hamarosan fel fognak szabadulni a hitleristák járma alól. A szovjet emberek, akik szilárdan tömörültek a kommunista párt körül, rendületlenül hitték, hogy a párt kipróbált vezetésével le fogják teperni a gyülöletes ellenséget, megszabadítják töle a szovjet földet, és testvéri segítö kezet nyújthatnak az európai népeknek. A szovjet nép és a szovjet fegyveres erök ettöl a mélységes meggyözödéstöl eltelve, bizakodva tekintettek az új harcok és ütközetek elé.