A Mogul Birodalom - iszlam

A Mogul Birodalom - iszlám

Iszmáíl sahnak a szunniták ellen meghirdetett dzsihád-ja nyomán kelet­ke­zett zürzavaros helyzet nem kis mértékben segítette egy új, muszlim állam lét­rejöttét India földjén. Bábur (megh. 1530), a birodalom alapítója Iszmáíl szö­vetségesének számított, s ezért a szafavida-özbeg háborúskodások ide­jén az afgán hegyek között megbúvó Kabulban keresett menedéket, ahol meg­szerezte 848f58i a Timur egykori államához tartozó területek feletti ellenörzést. Rö­vid ideig Észak-Indiában is megvetette a lábát, ahol a Timur által is tisz­te­letben tartott mongol elvek alapján kívánta megszervezni újonnan meg­hó­dított országát. Rövid életünek bizonyult birodalma romjain afgán emí­rek marakodtak egészen 1555-ig, amikor Bábur legtehetségesebb fiának, Humájúnnak sikerült megszereznie a trónt. Diadalát nem élvezhette sokáig. Halálát követöen egy hüséges kormányzó vigyázta a "mongol", vagyis mogul államot mindaddig, míg Humájún fia, Akbar (1542-1605) nagykorú nem lett. Akbar soknemzetiségü birodalmat hozott létre Észak-Indiában, s uralmát egy pillanatig sem kérdöjelezte meg senki. A mongol kormányzati hagyományokhoz hüen a katonai mintára megszervezett közigazgatás közvetlenül a szultánnak engedelmeskedett. Hatékony tisztviselöi kart állított fel, s löfegyvereire támaszkodva a Mogul Birodalom mind nagyobb területeket foglalt el a szubkontinens többi muszlim államától, míg végül magáénak mondhatta Hindusztánt, Pandzsábot, Malvát és a Dekkánt.

Iszmáíl sáhhal ellentétben Akbar nem nyomta el, nem sanyargatta népét, és nem is kényszerítette alattvalóit vallásos nézeteik megváltoztatására. Ha csak megpróbálta volna, az birodalma biztos bukásával járt volna. A musz­lim uralkodó osztály egy csekélyke kisebbséget képviselt egy olyan ország­ban, ahol a vallási elnyomás ismeretlen fogalomnak számított. A hindu kasz­­tok mindegyike ragaszkodott saját hagyományaihoz, s a buddhisták, ja­­ko­­biták, zsidók, dzsajnák, keresztények, zoroasztriánusok, szunnita musz­limok, iszmáiliták akadályok nélkül, szabadon gyakorolhatták val­lá­su­kat. A XIV-XV. század folyamán a legkülönfélébb kasztokba tartozó hin­­duk, söt muszlimok is csatlakoztak ahhoz a mozgalomhoz, melynek cél­ja egy spirituális, szemlélödésközpontú, monoteista, a vallási türelmetlen­sé­get mélyen elítélö irányzat létrehozása volt. Ebböl a szándékból nött ki a hin­duizmus és az iszlám egységét és felcserélhetöségét hirdetö szikh val­lás, melyet Guru Nanak (megh. 1539) alapított. Az összecsapások lehetösé­ge azonban megmaradt.

Az univerzalizmus kiirthatatlanul beleivódott India né­pe­i­nek gondolkodá­sá­ba, s a vallási kérdésekben kizárólagosságra tö­rek­vö politikai közösség a szub­kontinens kultúrájának egyik fontos esz­mé­nyé­vel találta volna magát szem­be. A muszlim uralkodók már korán felismerték a helyzetet, és a had­se­regböl vagy a közigazgatásból a hindukat sem zárták ki. Akbar igye­ke­zett még inkább elmélyíteni ezt a hagyományt. Eltörölte a fejadót, dzsizjá-t, mely­nek megfizetésére a saría kötelezi a zimmí-ket, leszokott a húsevésröl, hogy hindu alattvalói kedvében járhasson, és felhagyott a vadászattal, mely ked­velt idötöltésének számított. Akbar tisztelettel fordult valamennyi val­lás felé. A hinduknak templomokat emeltetett, és felépíttette az "isten­tisz­te­let házát", ahol a legkülönfélébb irányzatokat követö tudósok vitat­koz­hat­tak a hit kérdéseiröl. Megalapította saját szúfí rendjét, mely az "isteni mo­noteizmust" (tavhíd-i iláhí) hirdette, és a Korán sugalmazásával össz­hang­ban azt tanította, hogy az Isten bármely, helyes úton járó vallás hívei elött felfedheti magát.

Akbar tehát kiállt a vallási sokszínüség elfogadása mellett, s ezzel a Ko­rán szellemében cselekedett, ám politikai irányvonala fényévnyi távolsá­gok­­ra húzódott a saríá-t elötérbe tolók kizárólagosságra törekvésétöl és a kö­zel­múlt szunnita-síita hitvitáinak makacs vaskalaposságától. Az indiai vi­szonyok ismeretében azonban minden más lépés a bukással ért volna fel. Uralkodásának kezdeti szakaszában Akbar igyekezett az ulamá kedvében jár­ni, s tette ezt úgy, hogy igazából sohasem vonzódott a saríá-hoz. Sokkal job­ban izgatta a két, univerzalista színezetü irányzat, a szúfizmus és a fal­szafa. Akbar törekvései a fajlaszúfok megálmodta mintatársadalom meg­teremtésében teljesedtek volna ki. Életrajzírója, a szúfí krónikás, Abu al-Fazl Allámí (1551-1602) Akbart az eszményi filozófus királynak ábrázolta. Meg volt arról is gyözödve, hogy az uralkodó a szúfík felfogása szerint min­den korszakban felbukkanó lelki vezetö, az ummá-nak az isteni út­mu­ta­tást közvetítö kalauz, a Tökéletes Ember. Allámí vélekedése szerint Akbar egy olyan civilizáció kiérlelésén fáradozott, melynek gondolkodását a ne­mes nagylelküség hatja át, lehetetlenné téve ezzel a viszályokat. E politikai kö­zösségben öltene testet a sulh-i kull, a mindent átfogó béke szúfí esz­mé­nye, mely elöjátéka lehet az emberi lények testi-lelki jólétéröl gondoskodó "töké­letes szeretetnek", mahabbat-i kull-nak. A vaskalaposság ebböl a szem­szögböl nézve hiábavaló ostobaságnak látszott, hisz az Akbarhoz hasonló filozófus uralkodók felül tudnak emelkedni a kizárólagosságra törekvö vallási irányzatok szük látókörü vitáin.

Akbar pluralista valláspolitikája azonban sokaknak nem volt ínyére. Ahmad Szirhindí (megh. 1625), aki maga is szúfí elveket vallott, ezt a fajta uni­verzalizmust, melyet Ibn al-Arábítól eredeztetett, felettébb veszélyesnek ítél­te. Szirhindí nem Akbart, hanem saját magát tartotta a Tökéletes Em­ber­nek. Az Istennel való egyesülést szerinte a muszlimok csak és kizárólag a saría betartásával érhetik el. Az iszlám jogértelmezése ebben a korban egy­re inkább a kizárólagosság igényével állt elö. A XVII. század elején még kevés igazhívö osztotta Szirhindí nézeteit. Akbar unokája, Sáh Dzsahán (1627-1658) többé-kevésbé a nagyapja kijelölte úton haladt. A Tádzs Mahall az Akbar teremtette hagyomány szellemében muszlim és hin­du építészeti elemeket elegyített. Az uralkodó hindu költöket támoga­tott, és muszlim szerzök munkáit fordíttatta le szanszkritra. Sáh Dzsahán mindezek ellenére meglehetös gyanakvással szemlélte a szúfík tevékeny­ségét, s mindennapos vallásgyakorlatában nagyobb súlyt helyezett a saría elöírásainak betü szerinti betartására, mint korábban Akbar.

Késöbb kiderült, hogy Sáh Dzsahán felfogása egyfajta átmeneti álla­po­tot képviselt. A század végére már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Mogul Birodalom szerencsecsillaga leáldozóban van. Az udvar és a had­sereg fenntartása óriási összegeket emésztett fel, s bár az uralkodó még min­dig sokat fordított a kulturális élet támogatására, a birodalom gazdasági alap­ját adó mezögazdaságra nem viselt elég gondot. A gazdasági válság je­lei már Avrangzéb (1658-1707) alatt megmutatkoztak. A kiutat ebböl a hely­zetböl az uralkodó a muszlim társadalom megfegyelmezésében látta. Bi­zonytalankodását jól mutatja az "eretnek" muszlimok és a más vallásúak iránt érzett zsigeri gyülölete. Az iszlám kizárólagosságát hirdetö poli­ti­ká­já­hoz a vallási sokszínüséget ferde szemmel nézö, Szirhindível azonos néze­teket valló muszlimok támogatását is megnyerte. A Huszajn dicsöségére ren­dezett síita szertartásokat betiltották, a bor élvezetét a törvény bünnek ítélte - ezzel jelentösen eltávolodott a hinduktól -, s az uralkodó egyre ke­ve­sebb hindu ünnepet tisztelt meg személyes jelenlétével. A dzsizjá-t újra be­vezették, a hindu kereskedökre kirótt adókat megkétszerezték. S ha mind­ez még nem lett volna elég, birodalomszerte számos hindu templomot tet­tek a földdel egyenlövé. A társadalom válasza még inkább kiemelte az elö­dök engedékeny politikájának bölcsességét. Hinduk és a Pandzsábban saját államot követelö szikhek felkelések egész sorát robbantották ki. Avrangzéb halálakor a birodalom a padlón hevert, s már nem volt képes újra lábra állni. A kései mogul uralkodók szakítottak ugyan Avrangzéb szük látókörü valláspolitikájával, de a hibákat már nem lehetett orvosolni. A kormányzattól még a muszlimok is elfordultak. Avrangzéb saría iránti elkötelezettsége nem éppen az iszlám eszményeinek szellemében fogant, hiszen a muszlim jogrend szemében mindenki egyenlö, s ez alól a zimmí-k sem kivételek. A birodalom erjedésnek indult, s a muszlim tisztségviselök a rájuk bízott területeket kezdték sajátjukként kezelni.

A Mogul Birodalom a kedvezötlen körülmények ellenére egészen 1739-ig örizte hatalmát, s a XVIII. Században a hindu és muszlim udvaroncok tá­­volságtartása enyhülni látszott. A tisztségviselök elsajátították egymás nyel­­vét, s együtt láttak európai müvek tanulmányozásához és lefor­dí­tá­sá­hoz. A szikhek és a hegyekben élö hinduk azonban nem tették le a fegy­vert, s az Iránban a Szafavida Birodalmat romba döntö afgán törzs­fök si­ker­telenül próbálkoztak meg egy új muszlim állam létrehozásával In­dia te­rü­letén. A szubkontinensen élö muszlimok saját helyzetüket egyre tö­ré­ke­nyebb­nek ítélték, s gondjaik már elörevetítették azokat a vitákat és meg­pró­báltatásokat, melyek a közösség legújabb kori történelmére ki­tö­röl­he­tet­le­nül rányomták bélyegüket. Fenyegetett kisebbségnek érezték ma­gu­kat egy olyan területen, melyet ellentétben az Oszmán Birodalom szívében fek­­vö Anatóliával, nem peremvidékként, hanem az emberi civilizáció egyik fontos bölcsöjeként tartottak számon. Nemcsak a szikhekkel és a hin­duk­­kal gyült meg a bajuk, de a szubkontinensen lábukat megvetö és egyre több politikai követeléssel elöálló brit kereskedötársasággal is lépten-nyo­mon összeütközésbe kerültek. Elöször kellett szembenézniük annak lehe­tö­sé­gével, hogy a muszlim közösség mozgásterét hitetlen idegenek szabják meg, s az ummá-nak az iszlámban betöltött szerepét tekintve ez komoly gon­dot okozott. A kérdés nemcsak politikai, de lelki síkon is meglehetösen ag­gasztónak tünt, hiszen a muszlimok hitük egyik alapelvét érezték ve­szély­ben. A muszlimok létét a késöbbiekben is ez a bizonytalanság hatá­roz­za meg majd. Vajon az iszlámnak az a sorsa, hogy betagozódjék a hindu kasz­tok közé? Elveszítik-e a muszlimok kulturális és vallási önazo­nos­ságukat, és feloldódnak az iszlámot világra segítö közel-keleti hagyomá­nyok­tól idegen vallások tengerében? Vajon mi lesz a gyökereikkel?

A szúfí elveket valló gondolkodó, Sáh Valí-ulláh (1703-1762) úgy vélte, hogy a gyötrö kérdésekre a választ Szir-hindí nézeteiben kell keresni, s álláspontját az indiai muszlimok még a XX. században is visszhangozták. Fel­fogásában egy sarokba szorított közösség érzései öltenek testet, s érde­kes módon, ahogy a világ más részein élö muszlimok hatalma is olvadni kez­dett, s az iszlám jövöje miatti aggodalmaik lelkeiket hasonlóképp vas­ma­rokkal szorították, más gondolkodók, más vallásújítók az övéhez kí­sér­te­tiesen hasonló következtetésekre jutottak. A muszlimoknak elsösorban az egy­ségért, az irányzatok közötti feszültségek megszüntetéséért kell küz­de­niük, hogy kart karba öltve sorakozhassanak fel ellenségeikkel szemben. A saríá-t a szubkontinens viszonyaihoz igazítva a hindu asszimiláció elleni védekezés védöbástyájává kell változtatni. A muszlimok foggal-körömmel ragaszkodjanak katonai és politikai vezetö szerepükhöz. Sáh Valí-ulláh kétségbeesésében a muszlim hatalom felvirágoztatását ígérö afgánok lázadását is támogatásáról biztosította. A muszlim közfelfogásba olyannyira beleivódott az önvédelem iránti igény, hogy ez a gondolat mind a mai napig meghatározza korunk muszlim vallásgyakorlatát.