A MOSZKVA ELLENI ÁLTALÁNOS TÁMADÁS MEGHIÚSULÁSA. A 'VILLÁMHÁBORÚ' CSŐDJE

A MOSZKVA ELLENI ÁLTALÁNOS TÁMADÁS MEGHIÚSULÁSA. A "VILLÁMHÁBORÚ" CSŐDJE

1. Általános helyzet az 1941. évi döntö ütközet elött mikor Hitler háborút indított a Szovjetunió ellen, kijelentette, hogy két-három héten belül Moszkvában lesz. Ezzel a kérkedö kijelentésével a német fasiszták vezére, úgy látszik, azt szerette volna hangsúlyozni, hogy a keleti hadjáratot ugyanolyan villámgyorsan fejezi be, mint az elözö hadjáratokat Nyugat-Európában. A szovjet csapatok példátlan hösiessége és kitartása azonban rácáfolt ennek az ügyefogyott fasiszta jövendömondónak minden jóslatára. A Vörös Hadsereg a legnagyobb önfeláldozással védelmezte szülöföldjének minden talpalatnyi területét, és a nyári hadjárat során súlyos veszteséget okozott a fasiszta betolakodóknak, elvéreztette a legjobb német hadosztályokat, és szeptemberben a messzi északon, Leningrádnál, a Szvir és a Volhov folyó mentén megállította az ellenséget. Az Északnyugati Front védöövében is megrekedt az ellenség elönyomulása. A nyugati irányban a "Közép" hadseregcsoport csapatait a Vörös Hadsereg Szmolenszktól keletre megállította, és már több mint egy hónapja csapást csapás után mért rájuk a Jarcevo és Gluhov közötti széles arcvonalon. Csak délen fenyegetett a mély betörés közvetlen veszélye, amikor a Délnyugati Front kijevi hadmüveleteinek sikertelen kimenetele után, a német fasiszta csapatok Harkov irányában nyomultak elöre. A szovjet-német arcvonalon 1941-ben az ösz elején kialakult helyzetnek az volt a sajátossága, hogy a német hadsereg a veszteségek, valamint a szovjet csapatok fokozódó ellenállása következtében egyre nehezebben tudott már minden irányban egyidejüleg nagy hadmüveletekbe kezdeni. A német fasiszta föparancsnokság ahhoz, hogy Leningrád ellen támadást indíthasson, és a kijevi irányban sikert érhessen el, tartalékok híján kénytelen volt szárnycsoportjait a "Közép" hadseregcsoport rovására megerösíteni, s ez utóbbi így védelembe ment át. Helytelen volna azonban, ha túlbecsülnénk a Vörös Hadsereg által a nyári védelmi ütközetek során elért sikereket. A helyzet az arcvonalon továbbra is igen nehéz volt, s az országunkat fenyegetö veszély nemigen csökkent. Az ellenség a blokád alá vett Leningrád falai alatt állt, fenyegette Moszkvát, elöretört Harkovig, a Donyec-medencébe és a Krímbe. Az ország még nem fejezte be a hadigazdálkodásra való áttérést. Tovább folytatódott a hallatlan méretü evakuáció, az emberek millióinak és az anyagi értékek tömegének a frontövezetböl a hátországba való elszállítása. A keletre áttelepített sok ipari üzemböl, amelyek között számos hadiüzem is volt, csak kevés indította meg új telephelyén a termelést. Éppen ezért a Vörös Hadsereg, amely nagy veszteséget szenvedett harci technikai eszközökben és fegyverben, helyettük pótlást, jóllehet nagy szüksége volt rá, csak keveset kaphatott. Nem volt elegendö harckocsi, repülögép, páncéltörö és légvédelmi ágyú, automata fegyver, söt közönséges puska sem. Hiány mutatkozott löszerben. Igaz, hogy a csapatokat egyre újabb és újabb repülögépekkel, harckocsikkal és lövegekkel látták el, s közülük sok jobb minöségü volt, mint az ellenségé, mindez azonban egyelöre kevés volt. S így nem lehetett döntö hatással a harc menetére. Pótolni kellett a front emberveszteségeit. Az ország sok tartalékegységet és magasabbegységet küldött a fegyveres eröknek. Az arcvonalra érkezö tartalékok azonban rosszul voltak felfegyverezve, s idöhiány miatt a kiképzésük is fogyatékos volt. A szovjet katonák új alakulatainak a harcmezön kellett megtanulniuk, hogyan harcoljanak az erös és tapasztalt ellenséggel. Mindezek a gazdasági és katonai jellegü nehézségek bonyolulttá tették a szovjet állam helyzetét 1941 öszén. A szovjet csapatoknak és az egész népnek változatlanul rendkívül nagy eröfeszítést kellett tenniük, hogy leküzdjék a nehézségeket, végérvényesen megállítsák az ellenség elönyomulását, és gyökeresen megváltoztassák a helyzetet az arcvonalon. Az ellenség még erös volt, s amíg a támadó hadmüveletek terén kezében tartotta a kezdeményezést, a Vörös Hadsereget elért sikerei nem jogosíthatták fel arra a reményre, hogy sikerül lélegzethez jutnia, hogy a hitlerista hadsereg támadó ereje kimerült. Az arcvonalon drága áron kivívott viszonylagos stabilizáció még nem mutatkozott tartósnak. Erröl tanúskodik például az, hogy a német csapatok mélyen betörtek a Délnyugati Front sávjába, és Leningrádtól keletre elérték a Néva folyót. Éppen ezért, míg a német hadseregnek lehetösége volt támadásra, a Vörös Hadsereg fö feladata az volt, hogy szervezett, szívós ellenállással útját állja az ellenség minden olyan kísérletének, amely az ország létfontosságú központjai felé való elöretörésre irányul, és ezáltal idöt nyerjen az erögyüjtéshez, és a döntö irányokban végrehajtandó ellentámadás elökészítéséhez. A német hadsereg óriási veszteségei annak elismerésére kényszerítették a fasiszta katonai vezetést, hogy a Vörös Hadsereg erös ellenfél, és óriási hiba lebecsülni harcképességét, amint azt a német tábornoki kar a Szovjetunióval való háborút megelözöen tette. A hitleristák ennek ellenére 1941 öszén is, három hónappal a háború kitörése után, még mindig fölényükkel kérkedtek, lebecsülték a Vörös Hadsereg erejét és lehetöségeit, eltúlozták a német csapatok sikereit. Ez abból is kitünik, hogy Németország politikai és katonai vezetöi nem mondtak le arról a tervükröl, miszerint a tél beálltáig megtörik a Szovjetunió ellenállását. Lederrey ezredes, svájci hadtörténész, jellemezve azt az értékelést, amelyet Hitler az 1941 öszén kialakult helyzetröl adott, ezt írta: "Minthogy hajlott arra, hogy kívánságait valóságnak vegye, és a sikerek jelentöségét eltúlozza, fejébe vette, hogy az oroszok erejük fogytán vannak már, és nem kell sok ahhoz, hogy végezzenek velük." Ugyanilyen állásponton voltak a hitlerista tábornokok is. Azt tartották, hogy még egy hatalmas csapást kell mérni a Vörös Hadseregre, s az máris megsemmisül. A tervezett hadmüvelet végsö célja az volt, hogy még a tél beállta elött elfoglalják Moszkvát, Leningrádot, Harkovot, a Donyec-medencét és a Szovjetunió európai részének más iparvidékeit. Ezen belül a döntö jelentöséget a szovjet föváros elfoglalására irányuló hadmüveletnek tulajdonította a hitlerista vezérkar; abban reménykedett, hogy ezzel majd gyözelmesen befejezi keleti "villámháborúját". A fasiszta Németország vezetöinek véleménye szerint Moszkva eleste, a Szovjetunió más gazdasági és politikai központjainak elvesztése után, szükségképpen a szovjet állam teljes gazdasági és politikai felbomlását, pusztulását idézte volna elö. A német föparancsnokság a befejezö öszi hadmüveletek általános elgondolását 1941. szeptember 6-i, 35. számú utasításában fejtette ki. Ebben az "Észak" hadseregcsoport azt a feladatot kapta, hogy a finn magasabbegységekkel együtt kerítse be a Leningrád körzetében levö szovjet csapatokat, és legkésöbb szeptember 15-ig szabadítsa fel a gyorsan mozgó csapatok és a légierö jelentös részét a "Közép" hadseregcsoport számára. A hitleristáknak az volt a tervük, hogy Leningrádot kettös gyürüvel kerítik be: elöször a Néván át észak felé mért csapással a bekerítés belsö gyürüjét hozzák létre, majd a Volhov folyón át északkeleti irányban végrehajtott támadással egyesülnek a finn csapatokkal a Szvir folyónál. A Leningrád bekerítésével kapcsolatos hadmüveletekkel egyidejüleg nagyarányú légitámadásokat terveztek a város ellen. A "Közép" hadseregcsoport azt a parancsot kapta, hogy legkésöbb szeptember végén indítson döntö támadást a moszkvai irányban; a csoport szárnyain összevont hatalmas páncélos csoportosítások eröivel kerítse be és semmisítse meg a Szmolenszktöl keletre levö szovjet csapatokat, s így az Oka és a Volga felsö folyása közötti széles sávban nyissa meg az utat a további elönyomuláshoz, Moszkva felé. A "Dél" hadseregcsoportot arra utasították, hogy föeröivel fejezze be a Délnyugati Front elleni hadmüveletet. Ezután, a terv szerint, a 2. hadsereget és a 2. páncélos csoportot vissza kellett volna adni a "Közép" hadseregcsoportnak, a jobbszárny csapataival pedig tovább kellett volna támadnia a Donyec-medence és a Krím irányában. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság a háború legelejétöl a nyugati (moszkvai) irányt tartotta a fö iránynak, és itt vonta össze a Vörös Hadsereg legjelentösebb eröit. 1941 öszének zord napjaiban folyt a leghevesebb harc a nyugati irányban. A kommunista párt, a Szovjetunió kormánya és a szovjet nép rendíthetetlen volt abban a törekvésében, hogy a föváros elött útját állja az ellenségnek. S ha a hitleristáknak az volt a szándékuk, hogy mindenáron elfoglalják Moszkvát, és a maguk javára döntik el a háború kimenetelét, a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság azt a feladatot tüzte ki a Vörös Hadsereg elé, hogy hiúsítsa meg az ellenség moszkvai támadását, és teremtsen fordulatot a háború menetében a Szovjetunió javára. Mivel mindkét fél ilyen döntö célokat követett a Moszkva környéki mezökön, 1941 öszén és 1941-1942 telén lezajlott gigászi csata rendkívül heves és hosszan tartó volt. A moszkvai csata volt a Nagy Honvédö Háború elsö idöszakának legföbb eseménye. A harctevékenység méreteit és idötartamát tekintve, addig páratlan volt a második világháború történetében. A hadmüveletek, amelyekben mindkét fél részéröl 172 hadosztály, mintegy 30000 löveg és aknavetö, körülbelül 2500 harckocsi, és körülbelül 1500 repülögép vett részt, óriási területen 750 kilométeres arcvonalszakaszon, és több mint 400 kilométeres mélységben bontakoztak ki, és körülbelül hat hónapig tartottak. A szovjet csapatok harctevékenységének jellege és a feladatok szerint, a moszkvai csata két szakaszra oszlik: egy védelmi ( 1941. szeptember 30-tól december 5-ig), és egy támadó szakaszra, amely az ellentámadást és a Vörös Hadseregnek a nyugati (moszkvai) irányban indított általános támadását (1941. december 6-1942. április 20.) foglalja magában. A moszkvai csatával egyidöben nagy ütközetekre került sor az arcvonal más szakaszain is. Mindamellett a föváros elöterében zajló események kötötték le elsösorban a világ figyelmét, mert éppen itt dölt el akkoriban a háború sorsa. 1941 öszén valamennyi külföldi lap hasábjai tele voltak a moszkvai csatával foglalkozó hírekkel. A világ minden becsületes emberét, aki a hitlerista Németország vereségét kívánta, elragadtatással töltötte el a Moszkváért odaadóan küzdö szovjet emberek bátorsága, s valamennyien hittek abban, hogy a fasiszta hódítók sírjukat lelik a szovjet föváros küszöbén. Hallatszottak azonban más hangok is; voltak, akik nem bíztak a szovjet nép erejében, és Moszkva elestét jósolgatták. Akadtak jósok böven, akik különféle jövendölésekbe bocsátkoztak arra vonatkozólag, hogy Moszkva eleste után miként alakulnak majd tovább az események a második világháború arcvonalain. A burzsoá próféták tudjuk jól felsültek jóslataikkal. A szovjet fegyveres erök helytálltak a fasiszta hordák eszeveszett támadásával szemben. Moszkva alatt a hitleristákat nemcsak megállították, hanem vissza is vetették. A védelmi harcokat Moszkva alatt és az arcvonal más szakaszain a Vörös Hadsereg megsemmisítö csapásai követték, amelyek végérvényesen eltemették az "általános" támadást, a "villámháborút" és a hitlerista hadsereg "legyözhetetlenségének" mítoszát. A Vörös Hadsereg Moszkva alatt aratott világtörténelmi jelentöségü gyözelme szorosan összefüggött a szovjet csapatoknak más arcvonalszakaszokon vívott önfeláldozó harcaival. Leningrád hös védelme, a Tyihvin körzetében, a Donyec-medencében, Rosztov környékén és a Krímben vívott heves ütközetek elösegítették a német hadsereg moszkvai "általános" támadásának meghiúsulását és azoknak a feltételeknek a megteremtését, amelyek fordulatot hoztak a Nagy Honvédö Háború menetében. Ahhoz, hogy minél teljesebb képet alkothassunk magunknak azokról a körülményekröl, amelyek között a történelmi jelentöségü moszkvai csata kibontakozott és végbement, elöször az arcvonal szárnyain lezajlott eseményeket kell szemügyre vennünk. 2. Leningrád hös védelme a blokád alatt. A város kettös bekerítésére irányuló fasiszta terv meghiúsulása 1941 öszén Leningrád nehéz napokat élt át. A Leningrádi Front csapatai a Balti Flottával együtt, és a lakosság aktív közremüködésével sikeresen visszaverték a német fasiszta csapatok minden olyan kísérletét, hogy rohammal foglalják el a várost. Szeptember végén Leningrád elöterében megállították az ellenséget (9. sz. térkép), a védöknek mindamellett nem sikerült megakadályozniuk azt, hogy a német és finn magasabbegységek elöre ne törjenek a várost az országgal összekötö közlekedési vonalakra. A német csapatok Leningrádtól keletre elönyomultak a Ladoga-tóig, és elfoglalták Schlüsselburgot (Petrokreposzty). A finn csapatok észak felöl vették blokád alá Leningrádot. A város így a szárazföldön el volt vágva az országtól. Ebben az idöben Leningrád déli megközelítési útjain az arcvonal a Szénkikötötöl a Pulkovszkijmagaslatokon, Puskinon át, Kolpinótól délre és tovább a Néva mentén húzódott egészen a Ladogatóig. Itt folytatott védelmi harcot a 42. és 55. hadsereg és a névai hadmüveleti csoport. A tengerparti hídföt az Oranienbaumtól (Lomonoszov) nyugatra esö körzetben, amelyet az ellenség elvágott Leningrádtól, a 8. hadsereg a Balti Flotta partvédelmi egységeivel együtt védelmezte. Leningrád északi megközelítési útjait a Karél-földszoroson a 23. hadsereg fedezte. Jóllehet az arcvonal Leningrád alatt állandósult, és a csapatok szilárdan tartották állásaikat, a város védelme jelentösen megnehezült. A védöknek most a szárazföld felöl blokád alá véve kellett küzdeniük. A Nagy Földdel való kapcsolatot csak a Ladoga-tón át és légi úton lehetett fenntartani. A tavon nem voltak berendezett kikötöhelyek, és nem volt elegendö szállítóeszköz; hiány mutatkozott szállító repülögépekben is. A helyzetet az is súlyosbította, hogy az arcvonal igen közel húzódott a városhoz. Az ellenség a nap bármely szakaszában tömeges légitámadást intézhetett Leningrád ellen, és messzehordó ágyúival tüz alá vette a várost. Az Állami Honvédelmi Bizottság azt a feladatot tüzte a Leningrádi Front parancsnoksága elé, hogy változtassa Leningrádot az ellenség számára hozzáférhetetlen eröddé. A frontparancsnokság megsegítésére a leningrádi pártszervezet legjobb eröit mozgósították. Zsdanov, az SZK(b)P Központi Bizottságának titkára, Stíkov, a területi pártbizottság titkára, Kuznyecov, Kapusztyin, a városi pártbizottság titkárai és Szolovjev, a területi végrehajtó bizottság elnöke, akik a Leningrádi Front haditanácsának tagjai voltak, közvetlenül részt vettek a több övezetnyi mélységben lépcsözött városvédelem tervének kidolgozásában. E terv szerint amellett, hogy Leningrád elöterében és magában a városban tökéletesítették, és mélységében tovább fejlesztették a fövédöövet, amelyet csapatok szálltak meg, a város körül egy védelmi gyürüt alakítottak ki, amelynek peremvonala a belsö körvasút mentén húzódott. Leningrádot hat védelmi szektorra osztották fel. Minden szektornak három egymástól 1-2 kilométer távolságra levö állása volt. Az állások alapját a zászlóalj-védökörletek alkották. Az egyes körleteknek nem volt állandó helyörsége. Szükség esetén ezeket a Belügyi Népbiztosság csapatainak, a tüzérségeknek, a városi rendörségnek és a munkásosztagoknak kellett védeniük. Amikor beköszöntött a tél és a Finn-öböl vize befagyott, az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség a tenger felöl tör át. Ennek következtében közvetlenül a Finn-öböl partvidékét, Uricktól Szesztroreckig és Peterhoftól a Koporszki-fokig, föképpen egyes a légierövel, valamint a Balti Flotta partvédelmi és hajótüzérségével együttmüködö gyorsan mozgó osztagok védték. A többi eröt, amelynek feladata Leningrádnak a Finn-öböl felöl való védelme volt, a város Belvédelmi Parancsnoksága egyesítette; ezeket összevontan egy csoportban tartották, és így riadó esetén gyorsan a fenyegetett irányba dobhatták át. Kronstadtnak és a Hajózó-csatorna nyílt részének védelmét a flottára bízták. A partvédelem szilárdságát a flotta tüzérségi tüzének és a müszaki záraknak alaposan átgondolt rendszere biztosította. A kis ürméretü lövegek, géppuskák és müszaki zárak egy részét a jégre helyezték. A jégpáncélon a Liszij Nosz-Kronstadt és a Kronstadt-Orianenbaum vonalon szánokra erösített lövegeket és géppuskákat állítottak fel, ami lehetövé tette a tüzzel való hatékony manöverezést. Leningrád a tengerparti hídföben küzdö csapatokkal és az erödök helyörségeivel a Finnöböl jegén át tartotta fenn a kapcsolatot. A Kotlin-sziget köré, amelyen Kronstadt fekszik, az erödök elött és Oranienbaumtól északra a Liszij Nosz-fokig, a jég felszínén aknamezöket létesítettek az ellenség gyalogsága, de különösen páncélosai ellen. A leningrádi haditengerészeti támaszpont és a kronstadti eröd védte a Néva-öbölt, s meggátolta az ellenséget abban, hogy a Finn-öböl északi és déli partvidékén elhelyezett csapatainak szárnyát összekösse. November derekán a Balti Flotta hajói behúzódtak a Néva vizére, s ennek eredményeképpen Leningrád védelmének tüzereje jelentösen megnövekedett. A német csapatok több ízben is megkísérelték, hogy a Finn-öböl felöl megtörjék védelmünket, de a flotta tüzérsége és fedezö egységeink pusztító tüze mindannyiszor veszteségteljes visszavonulásra kényszerítette öket. Leningrád nemcsak a szárazföld és a tenger felöl védekezett, hanem a légitámadásokkal szemben is. 1941 öszén a városnak teljesen kiépített légvédelmi rendszere volt. Leningrádot a 2. légvédelmi hadtest és a 7. vadászrepülö hadtest védte. A vasútvonalakat és a Ladoga-tón átvezetö közlekedési vonalakat légvédelmi dandár körzetek fedezték. Valamennyi légvédelmi magasabbegység a Leningrádi Front parancsnokságának volt alárendelve. Novemberben, az Állami Honvédelmi Bizottságnak az országos légvédelmi rendszer átszervezésére vonatkozó utasítása értelmében, a 2. légvédelmi hadtestet leningrádi légvédelmi hadtestkörzetté szervezték át. Leningrád légvédelmében rendkívül nagy szerepe volt a helyi légoltalmi szervezeteknek, amelyeket még 1941 nyarán hoztak létre. A helyi légoltalmi csoportok tagjai a lakosságból kerültek ki. A helyi légoltalomnál teljesített szolgálatot munkaszolgálatnak tekintették. Ily módon Leningrád elöterének és magának a városnak is olyan védelme volt, amely ellen tudott állni az ellenséges harckocsik, tüzérség és légierö támadásának. Ez lehetövé tette, hogy a szovjet katonák visszaverjék az ellenséges gyalogság páncélosokkal, tüzérséggel és légierövel támogatott rohamait. A védelem megszervezésénél a Leningrádi Front parancsnoksága az eröket és eszközöket nem egyenletesen osztotta el az arcvonalon, hanem fö figyelmét Leningrád elöterének, valamint a város nyugati és déli részének megerösítésére fordította; az ellenség rohamai ugyanis onnan látszottak a legvalószínübbeknek. Szeptember végétöl, amikor mindkét fél figyelmét és erejét leginkább a moszkvai irányban vívott döntö csata kötötte le, a német csapatok aktivitása Leningrádnál jelentösen megcsappant. Mindkét fél, a támadó hadmüveletekhez elegendö erö híján, beásta magát és harckocsiakasztókkal, drótakadályokkal, valamint aknamezökkel fedezte állásait. Leningrád elöterében 1941 öszén és 1941-1942 telén a küzdelemnek tipikusan állásharc jellege volt: a felek tüzérséggel és aknavetökkel lötték egymást, néha-néha pedig vállalkozásokat hajtottak végre csapataik állásainak megjavítása céljából. Az állásharcnak ebben az idöszakában a Leningrádot védö szovjet csapatok körében megindult a mesterlövész-mozgalom. Ennek a mozgalomnak a kezdeményezöje Szmoljacskov komszomolista, a 13. lövészhadosztály katonája volt. Szmoljacskov 90 nap alatt 125 hitleristát semmisített meg. A politikai szervek és a pártszervezetek a Leningrádi Front valamennyi magasabbegységénél azon fáradoztak, hogy elterjesszék a kiváló mesterlövész tapasztalatait. Az egységeknél mesterlö észosztagok, szakaszok, söt egész századok alakultak. Ebbe a mozgalomba tevékenyen bekapcsolódtak Leningrád munkásai és fiataljai is. 1941 öszén és telén, Leningrád e nehéz hónapjaiban, nagy jelentöségre tett szert az ellenséges tüzérség elleni harc. A fasiszta német parancsnokság, mivel képtelen volt elfoglalni a várost, úgy döntött, hogy "a legkülönbözöbb ürméretü tüzérség tüzével és szüntelen bombázással a földdel egyenlövé teszi". A hitlerista parancsnokság 1941. október 7-i utasításában ez olvasható: ". . . Leningrád, s késöbb Moszkva kapitulációja még abban az esetben sem fogadható el, ha erre javaslat történne." A hitleristák Sztrelna, Urick, Puskin és Dudarhof körzetében nehéz és különlegesen nehéz tüzérséget vontak össze és megkezdték Leningrád rendszeres lövetését. Szeptember 4-én robbantak a város utcáin az elsö lövedékek. Ettöl a naptól 1941. november 30-ig 272 ízben vették tüzérségi tüz alá Leningrádot. A fasiszta tüzérség elleni harc céljából külön tüzércsoportot szerveztek. Az ellenséges tüzérség elleni harcot Szviridov vezérörnagy, a Leningrádi Front tüzérségének fönöke és Gren ellentengernagy, a Balti Flotta tüzérségének fönöke vezette. Leningrád tüzérségi védelmének megszervezésében nagy szerepe volt Voronov vezérezredesnek, a föhadiszállás képviselöjének. A szovjet tüzérek határozottan tevékenykedtek. A válaszcsapások mellett gyakran ök nyitottak elsökként tüzet, hogy elnémítsák az ellenség legtevékenyebb ütegeit. "Talán semmiben sem mutatkozott olyan jól a Leningrádi Front tüzéreinek müvészete, mint éppen abban, hogy rendkívül pontos csapásokat mértek az ellenség tüzérségére. Tüzéreink igyekeztek az ellenség számára megfoghatatlanok maradni, és módszeres tüzérségi tüzzel egymás után tették harcképtelenné a várost lövö német ütegeket." írta Govorov tüzérségi altábornagy. Az ellenség tüzérségét azonban mégsem sikerült elhallgattatniuk a szovjet tüzéreknek. Ehhez nem volt elég löszerük. A fasiszták nagy löszerkészlettel rendelkeztek, és folytatták Leningrád lakónegyedeinek módszeres lövetését. Mindennek ellenére a német fasiszta föparancsnokság már szeptemberben arra a következtetésre jutott, hogy amíg Leningrád védöi fenntartják a kapcsolatot 444j92e az országgal, ellenállásukat nem sikerül megtörni, csak a város teljes blokádja kényszerítheti a leningrádi csapatokat és lakosságot a harc beszüntetésére. A hitleristák tervet dolgoztak ki Leningrád délkelet felöl való mély átkarolására. E terv értelmében az "Észak" hadseregcsoport parancsnoka szeptemberben azt a parancsot kapta, hogy Csudovo körzetéböl mérjen csapást Tyihvin és Volhov irányában (5. sz. térkép.), a Szvir folyónál egyesüljön a finn csapatokkal, és a Ladoga-tótól keletre zárja be a Leningrád körüli blokád gyürüjét; a hadseregcsoport eröinek egy részével támadjon MalajaViserán át Bologoje felé, itt egyesüljön a "Közép" hadseregcsoport csapataival és velük együtt kerítsék be az Északnyugati Front csapatait. A hitlerista parancsnokság, feladata teljesítése céljából, Csudovo körzetében összevonta a 16. hadsereg 39. gépesített hadtestét és a 18. hadsereg 1. hadtestét, s ezeket mintegy 70 kilométeres arcvonalszakaszon bontakoztatta szét. Ebben az idöben a Ladoga-tó és az Ilmeny-tó közti sávban a Leningrádi Front 54. hadserege, továbbá a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának közvetlenül alárendelt 4. és 52. hadsereg, valamint az Északnyugati Front novgorodi hadseregcsoportja védett. A szovjet föerök az 54. hadsereg sávjában voltak, s ez a hadsereg támadásra készült Szinjavinó irányában. Október 16-án az ellenség támadásba ment át. Ettöl kezdve a Leningrádért vívott küzdelem döntö harcai hosszú idöre a várostól délkeletre esö körzetbe tolódtak át. A harcok igen nagy területen bontakoztak ki, rendkívül hevesek voltak, és óriási szerepet játszottak Leningrád védelmében. A harcok kezdetben igen kedvezötlenül alakultak számunkra. Az ellenség a volhovi arcvonalszakaszon számbeli fölényben volt és ez lehetövé tette, hogy áttörje védelmünket. A 4. és az 52. hadsereg csatlakozásán rés támadt, s ezen a német föerök áttörtek Budogoses-Tyihvin irányában. A többi magasabbegység északi irányban: Kirisi felé és délkeleti irányban: Malaja Visera felé nyomult elöre. Október 20-án a Leningrádi Fronthoz tartozó 54. hadsereg és névai hadmüveleti csoport támadásra indult, hogy szétzúzza az ellenség Schlösselburg és Szinjavino közötti csoportosítását és áttörje Leningrád blokádját. A Moszkvánál kialakult súlyos helyzet miatt azonban a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság nem tudta hadászati tartalékokkal megerösíteni a Leningrádi Frontot. Emellett a tyihvini irányban bekövetkezett események arra kényszerítették a föhadiszállást, hogy a 4. hadsereg sávjába dobja át a Leningrádi Front ama magasabbegységeinek egy részét, amelyek a szinjavinói harcokban vettek részt. Mindennek az volt a következménye, hogy a Leningrádi Front támadása megállt. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság az ellenségnek a volhovi arcvonalszakaszon végrehajtott áttörése megszüntetése céljából sürgösen Tyihvin körzetébe irányított négy lövészhadosztályt Leningrádból, egy lövészés egy harckocsihadosztályt a föhadiszállás tartalékából és egy hadosztályt az Északnyugati Front tartalékából. A Föhadiszállás utasítása szerint a Ladogai Flottilla, heves vihar közepette, a Ladoga-tó nyugati partjáról a keleti partra szállította át a 44. és a 191. lövészhadosztályt és a 6. önálló tengerészgyalogos dandárt. A hadosztályok nyomban bekapcsolódtak Tyihvin védelmébe, a tengerészgyalogos dandár pedig a Volhovi Vízierömü védelmében vett részt. A tengerészgyalogságnak azok a zászlóaljai, amelyek november 2-ára védöállást foglaltak 30 kilométerre délre a Volhovi Vizierömütöl az egész hónap folyamán súlyos harcokat vívtak a túlerejü ellenséggel. A 39. német gépesített hadtest Budogoses körzetéböl továbbfejlesztette támadását Tyihvin irányában. Védelmünk ebben a körzetben egyre jobban megszilárdult ahhoz mérten, ahogyan a 4. hadsereghez megérkeztek a föhadiszállás tartalékai. Október 27-ére az ellenséget Tyihvíntöl 35 kilométerre délnyugatra feltartóztatták. A tartalékokkal megerösített 52. hadsereg Malaja Viserától keletre már október 24-én megállította a németek további elönyomulását. A hitlerista parancsnokság átcsoportosította a 39. gépesített hadtest csapatait, és november 1-én újból támadást indított Tyihvin irányában. Ezzel egyidejüleg az 1. hadtest mélyen az 54. hadsereg hátába törve, ránehezedett a Volhovot fedezö 4. hadsereg egységeire. Az ellenség igyekezett mindenáron elérni a Ladoga-tót, és bekeríteni az 54. hadsereget. A hitleristáknak, ha óriási veszteségek árán is, sikerült visszaszorítaniuk csapatainkat. November 8-án az ellenség elfoglalta Tyihvint és egészen közel jutott Volhovhoz. Tyihvin elfoglalásával az ellenség elvágta az utolsó vasúti fövonalat, amelyen a Ladoga-tó partjáig szállították az ostromolt Leningrádba irányuló rakományokat. A 4. hadsereg csapatai, amelyek a Volhovtól Tyihvinen át egészen Budogosesig terjedö arcvonalon folytattak védelmi harcot, csak a legfontosabb szakaszokat fedezték. A hadsereg vezetésében zavar állt be. Magasabbegységei és egységei súlyos harcokat vívtak, anélkül, hogy egymással megbízható összeköttetésük lett volna. Semmiféle biztosíték nem volt arra, hogy a 4. hadsereg tartani tudja állásait, ha az ellenség újból megindítja a támadást. Az a veszély fenyegetett, hogy a németek áttörnek a Szvir folyó mentén védö 7. önálló hadsereg hátába. Mereckov hadseregtábornok, a 7. önálló hadsereg parancsnoka, november 7-én telefonon jelentést tett a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának a tyihvini irányban kialakult helyzetröl. "Ott írja visszaemlékezéseiben Mereckov Sztálin jött a telefonhoz és megparancsolta, hogy adjam át a 7. hadsereget helyettesemnek, Gorelenko tábornoknak, jómagam pedig sürgösen menjek a 4. hadsereghez, és ideiglenesen vegyem át ennek a parancsnokságát. Az utasításban azt is rögzítették, hogy egyidejüleg megmaradok a 7. hadsereg parancsnoki posztján, hogy így saját belátásom szerint gyorsan felhasználhassam e hadsereg eröinek egy részét a 4. hadsereg megerösítésére. Sztálin közlése szerint a föhadiszállásnak akkor nem álltak rendelkezésére tartalékok, és ezért nem erösíthette meg a 4. hadsereget." A további beszélgetés során a legfelsöbb Föparancsnok utasítást adott arra, hogy a 7. hadsereg parancsnokának koordinálnia kell az 52. és a 4. hadseregnek, valamint a tyihvini, Malaja Visera-i és a szvirí irányban összpontosított repülöeröknek a tevékenységét. November 13-án este a 4. hadsereg csapatai igen elönytelen csoportositásban voltak. Tyihvin körzetében a 44. és 191. lövészhadosztály rendkívül legyengült egységei, a 27. lovas hadosztály és a 60. harckocsihadosztály maradványai védekeztek. Tyihvintöl délnyugatra harcoltak a 4. lövész gárdahadosztály szétforgácsolt egységei és a 60. harckocsihadosztály egy nem teljes létszámú ezrede. Még délebbre, a budogosesi irányban a 92. lövészhadosztály tevékenykedett. A volhovi hadmüveleti csoport, amely öt lövészhadosztályból, egy harckocsiés egy tengerész lövészdandárból állott, s amelyet október második felében elvágtak a 4. hadsereg föeröitöl, a Leningrádi Front 54. hadseregével müködött együtt. Mereckov hadseregtábornok, a 4. hadsereg új parancsnoka, a helyzetet értékelve, ilyen következtetésre jutott: az ellenségnek föképpen azért sikerül visszaszorítania a szovjet csapatokat, mert azok túlságosan szétforgácsolódnak, és a támadás fö irányaiban nincsenek elegendö erejük az ellenállás megszervezéséhez. A hadseregparancsnok megkövetelte a csapatoktól, hogy ne csak passzívan védekezzenek, hanem aktív tevékenységet fejtsenek ki. Intézkedett arra is, hogy az ellenséges csapások irányában a meglevö hadmüveleti csoportokat szervezetileg megszilárdítsák, és újakat alakítsanak. Pavlovics vezérörnagy parancsnoksága alatt az északi csoport a 44. lövészhadosztály egységeiböl, továbbá a 7. hadseregnek november 11-én a Tyihvintöl északra elterülö körzetbe érkezett 46. harckocsidandárából, 1061. lövészezredéböl, egy pontonoszászlóaljából és több aknavetözászlóaljból alakult meg. Az északi csoport csapatai még aznap megrohamozták a 12. német páncélos hadosztály egységeit, 10-15 kilométerre visszavetették déli irányba és elérték Tyihvin északi szegélyét. Tyihvintöl keletre és északkeletre, Ivanov vezérörnagy parancsnoksága alatt november 11-én megalakult a központi csoport. Ebbe a csoportba kerültek a 191. és a 44. lövészhadosztály egységei és a 48. tartalékezred. Tyihvintöl délre Gyevjatov ezredes parancsnoksága alatt a 60. harckocsihadosztály és a 27. lovas hadosztály osztagai harcoltak. A Nyizsnyeje Zaozerje és Petrovszkoje körzetében a németek 8. páncélos és 20. gépesített hadosztályával, Jakovlev altábornagy parancsnoksága alatt a déli csoport küzdött. E csoport állományába a 4. lövész gárdahadosztály maradványai, a 60. harckocsihadosztály egy ezrede és a 92. lövészhadosztály tartozott. Ezenkívül a 4. hadsereget a 65. lövészhadosztállyal, két harckocsizászlóaljjal és a Vologdából oda vezényelt kiképzö alegységekkel erösítették meg. A hadmüveleti csoportok szervezeti megszilárdítása és tartalékokkal való kiegészítése arányában, a szovjet csapatok ellenállása és az ellenségre mért csapásai egyre erösödtek. November derekán a 4. hadsereg csapatai Tyihvintöl északkeletre és keletre megállították az ellenséget, több csapást mértek rá, és egyes irányokban 5-15 kilométernyire visszavetették. Helyreállt az összeköttetés az 52. hadsereggel és a Leningrádi Fronttal. Az 52. hadsereg sávjában a 16. német hadseregnek az Északnyugati Front hátába irányuló támadását november elején megállították. November 12-én az 52. hadsereg ellencsapást mért a Malaja Viserában levö fasiszta csapatokra (15. sz. térkép). A harc során az ellenség Malaja Visera-i csoportosítása vereséget szenvedett. A német csapatokat a várostól visszavetették a Bolsaja Visera folyó mögé. Az 52. hadsereg mindamellett nem tudta kifejleszteni támadását: az ellencsapásra alkalmazott erö (két hadosztály) nem volt elegendö, és a csapatok gyengén voltak felszerelve és löszerrel ellátva. A gyalogságnak gyakran olyan ellenséges támpontokat kellett megrohamoznia, amelyeknek a tüzrendszerét a tüzérség még nem fogta le teljesen. Ráadásul a nehézségeket fokozták a járhatatlan utak és az erös fagyok. Ugyanilyen körülmények között harcolt Tyihvin körzetében a 4. hadsereg is. A föhadiszállás említettük már nem tudta a hadsereget megerösíteni, mert abban az idöben csaknem minden tartalékot Moszkva körzetébe kellett irányítania. A 4. hadsereg parancsnoksága, figyelembe véve a kialakult hadmüveleti helyzetet és Leningrád súlyos helyzetét, valamint azt, hogy a föhadiszállás nyomatékosan sürgette Tyihvin mielöbbi felszabadítását, nem várta be a teljes anyagi és személyi feltöltést, hanem megindította a támadást. A 4. hadsereg sávjában a november 19 és 25 között kibontakozott harctevékenység, jellegét tekintve lényegében találkozóharc volt, és váltakozó sikerrel folyt. Az ellenség, igyekezvén megtartani a kezdeményezést, minden irányban szüntelenül rohamozott. A leghevesebb harcok Uszty-Somuska és Lazarevicsi körzetében (Tyihvintöl északnyugatra és nyugatra), valamint Tyihvin keleti és délkeleti elöterében folytak. A 4. hadsereg csapatainak sikerült jelentösen legyengíteniük az ellenséget, egyes szakaszokon vissza is szorították, és a várost tartó ellenséges csoportosításhoz viszonyítva átkaroló helyzetbe kerültek. A hitleristák nem bírtak ellenállni a szovjet csapatok nyomásának, beszüntették a rohamokat és védelembe mentek át. Ezzel kapcsolatban a hadseregparancsnok november 25-i felhívás jellegü parancsában ezt írta: "A Tyihvinért vívott harc elsö szakasza sikeresen befejezödött. Tyihvin körzetében az ellenségjelentös eröit bekerítettük, de a város elöterében és magában a városban még makacsul védekeznek . . . Megparancsolom: Rohamozzák meg Tyihvin városát és semmisítsék meg az ott befészkelt ellenséget." November 26-tól Tyihvinnél a kezdeményezést a szovjet csapatok vették át. Tyihvin megrohamozása és felszabadítása új szakaszt nyitott a harcban a Vörös Hadsereg által a tyihvini irányban indított ellentámadásban. A németek, miután Tyihvinen át nem sikerült egyesülniük a finn csapatokkal, az 54. hadsereg védelmében próbáltak rést ütni; elöször a volhovi, majd a vojbokalói irányban kísérleteztek, de mindenütt kudarc érte öket. November végén az 54. hadsereg visszaverte az ellenség valamennyi rohamát Volhov és Vojbokalo körzetében, és szilárdan megtartotta elfoglalt állásait. Ily módon december elejéig az 54., 4. és 52. hadsereg meghiúsította a 16. és 18. német hadsereg támadását, aminek az volt a célja, hogy Leningrád és az ország közötti utolsó összeköttetést is elvágják. Megvalósíthatatlannak bizonyult az ellenségnek az az elgondolása is, hogy az Északnyugati Front csapatainak a hátába kerül. A német fasiszta csapatok a kimerítö harcokba belefáradva és a Mgától Volhovon és Tyihvinen át Novgorodig húzódó 350 kilométer hosszú arcvonalszakaszon szétbontakozva, súlyos helyzetbe kerültek. Három irányból átkarolva egyre erösebb csapások érték öket. A tyihvini irányban a helyzet és az eröviszonyok a Vörös Hadsereg számára mindinkább kedvezöen alakult. Létrejöttek a feltételek ahhoz, hogy az 54., 4. és 52. hadsereg összehangolt csapásokat mérjen. Ezek a csapások vezették be a szovjet csapatok ellentámadását Leningrádtól délkeletre. Miközben a szovjet magasabbegységek Leningrád délkeleti megközelítési útjain harcoltak, a blokád alá vett város folytatta életét és küzdelmét. A leningrádiak százezrei: férfiak és nök, öregek és fiatalok, mindazok, akiknek a sorsa szorosan összefüggött Leningrád sorsával, fáradhatatlanul dolgoztak, hogy segítsék a Vörös Hadsereget, és ne engedjék be az ellenséget a városba, megóvják Leningrádot a rombolástól, s megmentsék a város anyagi és kulturális értékeit. A leningrádiak, szinte hihetetlen nehézségek és nélkülözések ellenére, hösi forradalmi hagyományaikhoz híven, rendíthetetlen gyözniakarással, szilárdan helytálltak. "A leningrádi pártszervezet írta késöbb Kuznyecov, a városi pártbizottság titkára a blokád idején minden figyelmét arra irányította, hogy a leningrádiakban tovább élessze és fejlessze a dicsö pétervári hagyományokat. A kommunisták személyes példaadásukkal magas fokú politikai öntudatra, kitartásra, fegyelemre, önfeláldozó munkára és odaadó hazaszeretetre nevelték a dolgozókat. Megosztották velük minden bajukat, a blokád okozta irgalmatlan nélkülözéseket, öket is ugyanúgy sújtotta az éhség és a tüzérségi tüz pusztítása. Mindenütt az élen haladtak, ott voltak a legnehezebb szakaszokon." Leningrád munkásai hüségesen támogatták a pártot. Önfeláldozó munkájukkal felbecsülhetetlenül sokat tettek a város védelme érdekében. Jóllehet Leningrádból sok honvédelmi jelentöségü üzemet kitelepítettek, és a város hiányt szenvedett szakképzett munkásokban, nyersanyagban, villamos energiában és szénben, a front a leningrádi gyárakból mégis csaknem mindent megkapott, amire az ellenség elleni harchoz szükség volt. Hogy ne mondjunk mást: a löszergyártás Leningrádban 1941 második felében, az év elsö feléhez viszonyítva, a tízszeresére emelkedett. A városban 713 harckocsit, 400 páncélgépkocsit, 58 páncélvonatot készitettek. A leningrádiak fölöttébb nehéz körülmények között, szinte megszakítás nélküli tüzérségi tüzben, becsülettel teljesítették a hadimegrendeléseket. Az üzemi munkát Leningrád lakói egybekapcsolták a város védelmének megszilárdításával. A város közeli elöterében rövid idö alatt védelmi terepszakaszokat és megerödített körleteket rendeztek be. A leningrádiak technikai eszközök nélkül, kézi munkával 700 kilométer harckocsiárkot ástak, több mint 300 kilométer hosszú fatorlaszt létesítettek, 5000 állandó és fa-földerödöt építettek, 635 kilométer hosszú drótakadályt telepítettek. Emellett magában a városban több mint 4000 megerödített tüzelöállást rendeztek be, a köépületeken 17000 lörést vágtak és 25 kilométernyi barikádot emeltek. Leningrád lakói, szülövárosukat védve, nemcsak a blokád alá vett területen küzdöttek, hanem azon kívül is. A Leningrádi terület ellenséges megszállás alá jutott körze

teiben már 1941 öszén fellángolt a partizánharc. A szülövárosért folytatott küzdelembe a kereskedelmi flotta tengerészei is bekapcsolódtak. A Baltimedence flottája, amely 1941 elején 357 egységböl állott, a háború elsö hónapjaiban nagy veszteséget szenvedett. Sok tengerész a szárazföldre került és beolvadt a Vörös Hadsereg, a népfelkelök és a partizánok soraiba. A hös város védelmének történetében kiemelkedö helyet foglal el az orosz jégtörö flotta egyik "aggastyánjának", a "Jermak" jégtörönek a személyzete. Ellenséges légitámadás és tüzérségi tüz közepette a bátor tengerészek, Szorokin kapitány vezetésével, decemberben Lavanszári szigetétöl 16 befagyott hajót mentettek ki. A "Jermak" több ízben is kísért hajókat Leningrád és Kronstadt között. A blokád alá vett Leningrád napról napra nehezebb körülmények között folytatta életét és munkáját. A háború elött Leningrád üzemei odaszállított tüzelöanyaggal dolgoztak. A blokád megakasztotta a szállítást. A készlet gyorsan fogyott. A várost tüzelöanyag-hiány fenyegette. A gyárakat, villanytelepeket és lakóházakat fafütésre kellett átállítani. Október 8-án a leningrádi szovjet végrehajtó bizottsága határozatot hozott a Leningrádtól északra fekvö körzetekben megindítandó fakitermelésre vonatkozóan. Föképpen nökböl álló fakitermelö osztagokat küldtek ezekbe a körzetekbe. Október derekán az osztagok hozzáfogtak a munkához, de már kezdetben nyílvánvalóvá vált, hogy nem tudják teljesíteni a fakitermelési tervet. A lemaradás megszüntetésére mozgósították a komszomolistákat. A Komszomol városi bizottsága 2000 komszomolistát, föleg lányokat küldött fakitermelésre. A komszomolisták önfeláldozó munkája javított ugyan a tüzelöanyag-helyzeten, de az nem volt elegendö. A hideg beálltával az ipari üzemekben egymás után megállt a munka. A legválságosabb a város élelmezési helyzete volt. Minthogy a szovjet csapatok Leningrád alá vonultak vissza, jelentös részük, továbbá a külvárosok lakói és a balti köztársaságok, valamint Pszkov, Luga, és a Karél-földszoros menekültjei a blokád alá vett területre kerültek. Amikor az ellenség elvágta az utolsó szárazföldi közlekedési utakat, a Leningrádba irányuló élelmiszerszállítás is megszünt. Emiatt a csapatokat és a lakosságot szeptember 8-tól a városban levö készletekböl élelmezték, s így ezek a készletek rohamosan fogytak. Szeptember 12-én Leningrád készletei a következök voltak: gabona és liszt 35 napra, köles és makaróni 30 napra, hús és hentesáru 33 napra, zsiradék 45 napra, cukor és cukrászati készítmény 60 napra való. Az Állami Honvédelmi Bizottság utasította a front haditanácsát, hogy erélyes rendszabályokkal, a legnagyobb takarékosságot vezesse be az élelmiszerellátásban. A haditanács, valamint a leningrádi pártés szovjetszervek csökkentették a csapatok és a lakosság kenyérés élelmiszer-fejadagját. Ezzel egyídejüleg nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a Ladoga-tó nyugati partján kiépítsék Oszinovec kikötöjét, és a tavon át megszervezzék az élelmiszerszállítást Leningrádba. Az új szárazföldivízi útvonal Leningrádtól Oszinovecen, Novaja Ladogán, Volhovon, Tyihvinen át Cserepovec és Vologda felé vezetett (9. sz. térkép). Bár ez az útvonal állandóan légitámadás és tüzérségi tüz alatt állt, Tyihvin pedig az ellenség kezén volt, a Ladoga-tón át mégis sikerült szeptember 12-töl a hajózási idény végéig (november 15) 24097 tonna gabonát, lisztet, darát és több mint 1130 tonna húst és tejterméket Leningrádba szállítani. Ezenkívül jelentös mennyiségü löszert, tüzelöanyagot és más rakományt is szállítottak. Ennek ellenére a napi élelmiszer-utánpótlás a napi fogyasztás egyharmadát sem pótolta. A front haditanácsa azért, hogy ne kényszerüljön majd teljesen beszüntetni a kenyérosztást, határozatot fogadott el, amelynek értelmében november 20-tól újból csökkentették a csapatok és a lakosság kenyérfejadagját. A munkások napi fejadagja 250 gramm kenyér lett, a családtagoké és gyermekeké 125 gramm, az elsö vonalban harcoló csapatoké és a hadihajók személyzetéé 300 gramm kenyér és 100 gramm kétszersült, a többi katonáé 150 gramm kenyér és 75 gramm kétszersült. A városban már egyáltalán nem volt tüzelöanyag. Az áramszolgáltatás megszünt, a vízvezeték befagyott. A betört ablakú fütetlen helyiségekben lehetetlen volt átmelegedni. A nagy nélkülözés miatt katasztrofálisan megnött a lakosság halálozási arányszáma. November végéig végkimerülésben 11000 ember halt meg. A hitleristák kárörvendeztek. Úgy vélték, hogy most már közeljutottak céljukhoz. Ám korai volt még a fasiszta fenevadak diadalmaskodása. A nélkülözések és a súlyos áldozatok nem csüggesztették el Leningrád lakóit. Folytatták a küzdelmet az arcvonalon és a mühelyekben, a kórházakban és a tudományos laboratóriumokban egyaránt. Egyetlen napra sem szüntette be a munkát az ország legnagyobb könyvtára: a Szaltikov-Scsedrin Állami Könyvtár. Bombabiztos óvóhelyeken, a tüzérségi lövedékek robbanása közepette, tudományos beszámolót tartottak, disszertációt védtek meg. 1941. december 5-én a Leningrádi Egyetem megünnepelte az ötvenedik évfordulóját annak, hogy Lenin a Pétervári Egyetem jogtudományi karán megkapta 1. fokozatú diplomáját. Leningrád dolgozóival együtt az irodalom és müvészet müvelöi is részt vettek a küzdelemben, és végigszenvedték a blokád okozta nehézségeket. Az elsö vonalakban, a gyárakban, a rádió útján beszédeket mondottak, olyan müveket alkottak, amelyek harcra mozgósították és a gyözelem kivívására buzdították Leningrád védöit. A leningrádiak esküjét harsogták Nyikolaj Tyihonov ismert szovjet költö és közéleti férfiú szavai a "Kirov velünk van" címü költeményböl, amelyet a blokád zord napjaiban írt. "Tüz, bomba, vas hiába vágott, most jön az éhség ostroma, de nem veszik be Leningrádot, s rabszíjra nem füznek soha. Ilyet a Néva partja nem lát, az ellen itt hiába vár, az orosz munkás meghal inkább, de soha nem kapitulál." A leningrádi pártszervezet hösiesen küzdött, hogy megkönnyítse a dolgozók helyzetét, megmentse a lakosságot az éhhaláltól. A pártszervezetnek nagy segítséget nyújtottak a komszomolisták. A komszomolisták osztagokat szerveztek a lakosság szociális ellátása céljából, gondoskodtak a betegekröl, az éhségtöl kimerültekröl és az elárvult gyermekekröl. Mindenütt megjelentek, ahol nehézség merült fel, ahol szükség volt segítségre. A városi pártbizottságnak és a front haditanácsának határozata alapján, Leningrádban gyógyintézetet hoztak létre a kimerült emberek számára. Az egészségügyi dolgozók igen nehezen tudtak megbirkózni feladatukkal. Az egészségügyi személyzet, minthogy a blokád okozta nélkülözés öket is sújtotta, mindinkább vesztett munkaképességéböl. Az egészségügyi intézmények normális munkája megbomlott. A betegek gyakran minden segítség nélkül a lakásukon maradtak, nyilvántartásuk és kórházba szállításuk rendkívül nagy nehézségbe ütközött. A halandóság a kimerültség folytán egyre nött. A front haditanácsa kénytelen volt elrendelni, hogy vegyék igénybe a hadihajókon végsö esetre tárolt élelmiszerkészletet, valamint a csapatok zárolt tartalékában levö kétszersültet. Amikor Leningrád súlyos élelmiszerhiánnyal küzdött, a Ladoga-tó keleti partján, Vojbokalo állomásán vesztegelt az a lisztszállítmány, amelyet az ország az ostromolt városnak küldött. A tavon azonban még zajlott a jég, s így a rakományt nem szállíthatták át. Csak november 18-re süllyedt le a hömérséklet mínusz 12 řC-re, a Ladoga-tó jege összeállt. November 19-én a Leningrádi Front haditanácsa és a városi pártbizottság közösen úgy határozott, hogy a Ladoga-tó jegén katonai gépkocsiutat létesítenek a Leningrádba irányuló szállítások lebonyolítására. Még aznap bevezették a felderítést, hogy a jégen kijelöljék az útvonalat, s annak mentén meghatározzák az üzemanyag-felvételezö állomások, melegedö helyek és egészségügyi-segélyállomások helyét, S november 22-én, a vékony, még nem szilárdult jégen megindult az elsö gépkocsioszlop. A leningrádiak ezen a napon 33 tonna élelmiszert kaptak. Igy kezdte meg szolgálatát a híres jeges út, ahogy a leningrádiak nevezték: az "Élet útja", Az éhségblokádot áttörték. 3. Védelmi ütközetek a Donyec-medencében és a Krímben. A Vörös Hadsereg ellentámadása Rosztovnál Szeptember végén bonyolulttá vált a helyzet az ország déli részén. A Délnyugati és a Déli Front csapatai a bal parti Ukrajnában vívott heves harcok során súlyos veszteséget szenvedtek, és visszavonultak Harkov, a Donyec-medence és a Krím felé. (6. sz. térkép.) Az eröviszonyok az ellenségnek kedveztek. Élöeröben kétszeres, tüzérségben háromszoros és repülögépekben csaknem kétszeres fölényben volt a szovjet csapatokkal szemben. Csapataink, amelyek még csak éppen hozzáfogtak az elfoglalt terepszakaszok megerödítéséhez, nem tudtak szilárd védelmet kialakítani a déli iparvidékhez vezetö utakon, Az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség elfoglalja az iparvidékeket. Ennek megakadályozására a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása szeptember 27-én azt a parancsot adta a Délnyugati Frontnak, hogy menjen át szívós védelembe. Valamivel elöbb ugyanezt a feladatot kapta a Déli Front is. Az 51. önálló hadsereg csapatai azt az utasítást kapták, hogy tartsák a krími földszorosokat és akadályozzák meg az ellenségnek a Krímbe való betörését. A föhadiszállás, hogy a frontoknak segítséget nyújtson a Donyec-medence és a harkovi iparvidék elöterének védelmével kapcsolatos munkálatok megszervezésében, továbbá egy mélyen lépcsözött páncélelhárító védelem kialakításában és müszaki berendezésében, egy parancsnoki csoportot küldött a Donyec-medencébe. A tervbe vett rendszabályokat azonban nem sikerült végrehajtani, minthogy a német csapatok újabb nagy támadást indítottak. A hitlerista parancsnokság hadmüveleti elgondolása az volt, hogy az 1. páncélos csoportnak Dnyepropetrovszk körzetéböl, a 11. hadseregnek pedig Kahovka körzetéböl Oszipenko általános irányban végrehajtott csapásával bekeríti és megsemmisíti a Déli Front csapatait. Ezt követöen az 1. páncélos csoportnak a Taganrogi-öböl partvidéke mentén tovább kellett volna fejlesztenie támadását Rosztov felé, a 11. német és a 3. román hadseregnek pedig el kellett volna foglalni a Krímet. A 17. hadsereg azt a parancsot kapta, hogy vegye birtokba a Donyec-medencét, a 6. hadsereg pedig, hogy szállja meg a harkovi iparvidéket és fedezze a "Közép" és a "Dél" hadseregcsoport csatlakozását. A fasiszta vezetök abban reménykedtek, hogy e feladatok sikeres megoldása nemcsak a hadmüveletek további kibontakoztatása szempontjából lesz nagy jelentöségü, hanem Törökországra is befolyással lesz, és meggyorsítja a Szovjetunió elleni hadbalépést. "Nekünk írta Halder naplójában továbbra is igyekeznünk kell a magunk javára megváltoztatni Törökország politikai állásfoglalását. Ez jelentösen megjavítaná katonai helyzetünket délkeleten." A "Dél" hadseregcsoport az említett irányokban támadáshoz csoportosult, és újra megindította a támadást. Ezzel megkezdödött a harc országunk legfontosabb iparvidékéért, a Donyec-medencéért. A szovjet nép nagy szeretettel "az ország fütöházának" nevezte a Donyec-medencét. A háború elött a Donyec-medence adta az ország egész széntermelésének mintegy 60 százalékát és a kokszolható szénnek több mint háromnegyedét. Donyeci szénnel dolgozott az ország kohóinak a fele, a vasutak 60 százaléka, a vegyipari vállalatok kétharmada, a höerömüvek háromnegyed része. A Donyec-medence kohászai adták az ország nyersvas-termelésének körülbelül 30 százalékát és acéltermelésének 20 százalékát. A kommunista párt felhívására a Donyec-medence védelmére keltek a bányászok, kohászok, és gépgyári munkások ezrei. A Vörös Hadsereg reguláris egységei mellett harcba szállt az ellenséggel Provalov parancsnoksága alatt a Donyec-medence népfelkelö bányászainak hadosztálya is. A küzdelemben 33 vadászzászlóalj, összesen 6500 harcossal vett tevékenyen részt, 150000 bányász, kohász, kolhozparaszt és alkalmazott védelmi berendezéseket épített. Szeptember 29-én az ellenség Dnyepropetrovszk körzetéböl súlyos csapást mért csapatainkra délkeleti irányban. A 12. hadsereg jobbszárnyának csapatai, mivel az új vonalon nem sikerült tartós védelemre berendezkedniük, nem bírtak ellenállni a gépesített hadtestek támadásának. A szovjet csapatok védelmét áttörték. Az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség a Déli Front hátába kerül. Ezzel kapcsolatban a frontparancsnok október 5-én megparancsolta hadseregeinek, hogy vonuljanak vissza a Pavlográd, Bolsoj Tokmak, Melitopol, Molocsnoje-tó terepszakaszra. A front csapatai azonban itt sem tudták megállítani az ellenséget. Az 1. páncélos hadsereg Orehovtól északra, a 12. és 18. hadsereg szárnyán, áttörte védelmünket, és kifejlesztve támadását, október 7-én Oszipenkótól északra egyesült a Melitopolnál áttört 11. hadsereg csapataival. A Déli Front állományába tartozó 18. és 9. hadsereg eröinek egy részét Oszipenkótól északnyugatra bekerítették, csapataink Volnovaha és Mariupol irányában igyekeztek kitörni a bekerítésböl. Az ezt követö napokban a 12. hadsereg a Pavlograd, Vaszilkovka, Gavrilovka terepszakaszon szívós harccal feltartóztatta a német fasiszta csapatokat, a 18. hadsereg harcolva visszavonult Donyeck felé, a 9. hadsereg pedig a Taganrogtól északra levö körzetbe. Az ellenség Rosztovig való elöretörésének meggátlására a föhadiszállás lövészés lovas hadosztályokkal erösítette meg a 9. hadsereget. Ezzel egyidejüleg a föhadiszállás utasítására létrehozták a taganrogi harcszakaszt, s ennek csapatai azt a parancsot kapták, hogy a Miusz-folyó mentén rendezkedjenek be védelemre. Október derekán az 1. páncélos hadsereg elörevetett egységei áttörtek a Miusz-folyó torkolatáig. A 9. hadseregnek és a taganrogi harcszakasznak a csapatai Cserevicsenko vezérezredesnek, a Déli Front parancsnokának utasítására, ellencsapást mértek az ellenségre. A taganrogi harcszakasz csapatai a Miusz-folyótól 10-15 kilométerre visszavetették az ellenséget nyugat felé. A 9. hadseregnek Haritonov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló jobbszárny-magasabbegységei, amelyek az elözö harcokban már legyengültek, nem tudtak sikert elérni. Amikor az 1. páncélos hadsereg föeröi felzárkóztak, az ellenség a szovjet csapatokkal szemben számbeli fölénybe jutott. A hitleristák átkeltek a Miusz-folyón, és október 17-én elfoglalták Taganrogot. Ebben az idöben a Délnyugati Front több mint 300 kilométeres sávjában heves harcok dúltak. Különösen súlyos volt a helyzet a harkovi és pavlográdi irányban, amelyeket a 38. és a 6. hadsereg csapatai fedeztek. A csapatok hadmüveleti felépítése nem volt mély, Sok hadosztálynak kevés volt az embere és a fegyvere. A csapatok ennek ellenére makacsul szembeszálltak az ellenséggel. Arcvonalrövidítés és az erök egy részének tartalékképzésre való felszabadítása céljából, a föhadiszállás azt a parancsot adta a Délnyugati és Déli Frontnak, hogy október 17-töl 30-ig vonuljanak vissza a Kasztornoje, Oszkol-folyó, Krasznij limán, Gorlovka, Miusz-folyó vonalra. A föhadiszállás úgy számolt, hogy a frontoknak ezáltal legalább kilenc lövészhadosztályt és két lovas hadtestet sikerül tartalékolni. Ugyanakkor az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet parancsnoksága azt az utasítást kapta, hogy alakítsa meg az 56. önálló hadsereget, és ennek eröivel szervezze meg Rosztov védelmét. E hadsereg parancsnokává Remezov altábornagyot nevezték ki. A föhadiszállás parancsát a Délnyugati és a Déli Front csapatainak heves harcok közepette kellett végrehajtaniuk. Október 24-én a 6. német hadsereg elfoglalta Harkovot. Október végéig a Délnyugati Front csapatai visszavonultak a Tyim, Kupjanszk nyugati szegélye, Izjum, Krasznij limán terepszakaszra, és ott védelemre rendezkedtek be. A Déli Front 12. hadseregének csapatai a Krasznij limán, Gyebalcevo terepszakaszon ásták be magukat, a 18. és a 9. hadsereg a föhadiszállás által kijelölt terepszakasztól 30-35 kilométerre keletebbre vonult vissza. Ily módon az ellenség október végére elfoglalta Harkov körzetét, betört a Donyec-medence délnyugati részébe, és elérte Rosztov elöterét. Miután a német fasiszta csapatok elfoglalták Taganrogot, a "bél" hadseregcsoport azt a parancsot kapta, hogy zúzza szét a Taganrogtól északra levö szovjet csapatokat, és foglaljon hídföt a Don déli partján Rosztovtól keletre. Utána a hadseregcsoportnak ki kellett volna fejlesztenie támadását déli irányban, és el kellett volna foglalnia Majkopot és Tuapszét. A "Dél" hadseregcsoport parancsnoksága úgy döntött, hogy az 1 . páncélos hadsereg eröivel hídföt foglal a Don déli partján, majd e hadsereg gyorsan mozgó magasabbegységeinek egy részét átdobja Vorosilovgrádhoz, hogy a 17. hadsereggel együtt bekerítsék és megsemmisítsék a Donyec-medence keleti részében levö szovjet csapatokat, és így biztosítsák hátukat a Majkop és Tuapsze elleni támadásnál. A Rosztovért való harcok elhúzódásának elkerülése végett az ellenség azt tervezte, hogy északról megkerüli a várost, és Sahtin és Novocserkasszkon át elöretör a Don felé. November 5-én a német fasiszta csapatok óriási páncélos fölénnyel újból megindították a támadást, és csapást mértek a 9. hadseregre. Heves harcok kezdödtek. Ezekben a harcokban különösen kitüntek a Vaszilenko ezredes parancsnoksága alatt álló 136. lövészhadosztály, valamint a 2. és a 132. harckocsidandár harcosai. A 136. hadosztály egységei november 5-én, egyetlen nap alatt 29 német páncélost semmisítettek meg. A Déli Front parancsnoka november 15-i parancsában különösen hösies kitartásáért megemlékezett e hadosztály 733. lövészezredéröl, amely bár mintegy 100 páncélos támadta és a balszárnyát megkerülték egy tapodtat sem hátrált, hanem visszafordulásra kényszerítette az ellenség harckocsijait. A 132. harckocsidandár november 6-án a Cimljanka körzetében végrehajtott ellenlökés során 11 páncélost lött ki, a 2. harckocsidandár ugyanazon a napon 30 páncélost, 10 páncéltörö ágyút, két 75 mm-es löveget, 37 gépkocsit és öt páncélgépkocsit semmisített meg. Négynapi harc után az ellenség nagy veszteségek árán 30 kilométernyire visszaszorította a 9. hadsereget, de a Sahti és Novocserkasszk elleni csapást nem tudta kifejleszteni. November 8-án a "Dél" hadseregcsoport parancsnoksága beszüntette ebben az irányban a támadást, és az 1. páncélos hadseregnek azt a feladatot adta, hogy az 56. hadseregre északnyugat felöl mért csapással foglalja el Rosztovot. Ehhez az ellenségnek átcsoportosítást kellett végrehajtania, s ez kilenc napot vett igénybe. A fasiszta vezetök azért törekedtek olyan makacssággal Rosztov elfoglalására, mert a város nemcsak a Szovjetunió egyik fontos gazdasági és kulturális központja volt, hanem országunk déli részének egyik legjelentösebb hadászati pontja is. Rosztovot a Kaukázus "kapujának" tekintették. A szovjet csapatokra felelösségteljes feladat hárult. Szilárdan el kellett torlaszolniuk ezt a "kaput" és meg kellett gátolniuk, hogy a fasiszta hódítók keresztüljussanak rajta. A föhadiszállás kötelességévé tette a Déli Front és az 56. önálló hadsereg parancsnokságának, hogy minden erejükkel küzdjenek Rosztovért. A Vörös Hadsereggel együtt a Rosztovi terület dolgozói is közremüködtek e feladat teljesítésében. Amikor kitört a háború, Rosztov lakói egész munkájukat a front szükségleteinek rendelték alá. Az ipart haditermelésre állították át. A Vörös Hadsereg megsegítésére a városban népfelkelö osztagokat szerveztek. Július derekán egy népfelkelö ezredet alakítottak. Ennek az ezrednek Varfalamejev, az egyik rosztovi üzem igazgatóhelyettese lett a parancsnoka. Július 15-én az SZK(b)P Rosztov területi bizottsága és a területi végrehajtó bizottság elhatározta, hogy egy doni kozákhadosztályt szervez. Késöbb a területen több kozákhadosztály is alakult, s ezeket az 5. doni kozák lovas hadtestté egyesitették. Októberben, amikor a német fasiszta csapatok Rosztov területére léptek, Rosztov pártbizottsága a város kitartó és önfeláldozó védelmére hívta fel a lakosságot. Október 24-én az SZK(b)P területi bizottsága és a területi végrehajtó bizottság a terület városi és falusi lakosságát védelmi munkálatokra mozgósította. Két nappal késöbb Rosztovban megalakították a Városi Védelmi Bizottságot. A dolgozók ezrei vonultak ki védelmi berendezések építésére. Eközben a német fasiszta csapatok egyre közelebb jutottak Rosztovhoz. A pártszervezetre az a feladat hárult, hogy minél rövidebb idö alatt szervezze meg a kiürítést. Ellenséges tüzben szállították el kelet felé a "Rosztszelmas" gyár, a "Krasznij Akszaj" gyár és más üzemek berendezését, a föiskolák és tudományos intézetek laboratóriumi felszerelését, a város kulturális értékeit. Amikor az ellenség elérte Rosztov elöterét, az a veszély fenyegetett, hogy elfoglalja a várost, megszakítja annak a legfontosabb vasúti fövonalnak a munkáját, amely az ország déli körzetét az Észak-Kaukázussal és a Kaukázusontúllal köti össze. Erre való tekintettel a Délnyugati Irány parancsnoksága november 9-én azzal a kéréssel fordult a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásához, hogy engedélyezze egy olyan támadó hadmüvelet elökészítését és végrehajtását, amelynek célja a rosztovi ellenséges csoportosítás szétzúzása. A föhadiszállás még aznap hozzájárult a kezdeményezéshez és jóváhagyta a Délnyugati Irány parancsnokságának a támadó hadmüveletre benyújtott tervét, de figyelmeztette arra, hogy nem áll módjában rendelkezésre bocsátani azokat a csapatokat, amelyeket az irány parancsnoksága a Déli Front megerösítésére kért. A Délnyugati Irány parancsnokságának tehát a tervezett támadáshoz szükséges csapásméröcsoportosítást csapatai belsö átcsoportosításával kellett létrehoznia. A föcsapásmérö erö a 37. hadsereg lett volna, amely a Kamenszk-Sahtyinszkij-Krasznodon, Lihovszk körletben már alakuló félben volt a Délnyugati és a Déli Front tartalékba vont hadosztályaiból. A tervezett hadmüvelet hadmüveleti elgondolása a következö volt: a 12. hadsereg csapatai és a 18. hadseregjobbszárny-magasabbegységei az elfoglalt terepszakaszon (6. sz. térkép) kifejtett szívós ellenállással meggátolják az ellenség kelet felé, a vorosilovgrádi irányban való elönyomulását; a Délnyugati Front tartalékaival kiegészített Déli Front eröi délnyugati irányban csapást mérnek ; az 1. Asztahovo, Rogyionovo-Nyeszvetajszkoje, Bolsekrepinszkaja körletbe ( 10. sz. térkép) betört páncélos hadsereg föcsoportosításának szárnyára és hátába, és az 56. önálló hadsereggel együttmüködve megsemmisítik azt. A föcsapást a Lopatyin vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 37. hadsereg csapatainak Bolsojkrepinszkaja irányába kellett mérniük, az 1. páncélos hadsereg gépesített hadtesteinek hátába. A 18. hadsereg balszárny-hadosztályai kisegítö csapást mértek Gyatykovo, Dmitrijevka irányában, így elérték a Miusz folyó felsö folyását. A 9. hadsereg mérte a második kisegítö csapást, Novosajtyinszk körzetéböl Boldirevka felé nyomulva elöre, A Horun vezérörnagy parancsnoksága alatt áló önálló lovas hadtest magasabbegységei Kujbiseven át Artyomovka irányában támadtak és nyugat felöl biztosították a csapásmérö csoportosítást. Az 56. önálló hadsereg azt a feladatot kapta, hogy tartsa a Rosztov-Novocserkasszk körletet. A Déli Front csapataínak sikeres támadása esetén északnyugati irányban kellett csapást mérnie az ellenségre. A támadó hadmüvelet megindulásakor a Déli Front és az 56. önálló hadsereg 22 lövészhadosztálylyal, kilenc lovas hadosztállyal és öt harckocsidandárral rendelkezett az ellenség hét gyalogos, 1 hegyi lövész, három páncélos és négy gépesített hadosztályával szemben. Ha a szovjet csapatok a hadosztályok számát tekintve fölényben is voltak, a magasabbegységek létszámát illetöen a fölény már hiányzott. Emellett az ellenség kétszeres túleröben volt harckocsikban. A Déli Front csapatainak ellentámadása november 17-én, az 1. német páncélos hadsereg Rosztov elleni támadásával egyidejüleg kezdödött. Sajátos helyzet alakult ki. Az ellenség igyekezett elöretörni Rosztovig, támadó csoportosításának hátát és szárnyát viszont a szovjet csapatok csapásai érték. A 18. hadsereg balszárny-hadosztályai, a német hegyi lövészegységek szívós ellenállásába ütközött és támadásuk az elsö négy napon eredménytelen maradt. A 37. hadsereg kiverve állásaiból az 1. német páncélos hadsereg fedezö csapatait, az elsö napon 15-18 kilométert nyomult elöre. A következö három napon fokozódott az ellenség gépesített és páncélos hadosztályainak ellenállása, és csapatainknak a föcsapás irányában mindössze 15-20 kilométernyire sikerült az ellenséget visszaszorítaniuk. A Déli Front támadását megnehezítette az is, hogy hiányzott a kellö légi támogatás. Csak november 20-tól javult meg annyira az idöjárás, hogy a légierö számottevö segítséget nyújthatott. A 9. hadsereg november 21-ig csak az Agrafenovka, Kutyejnyikovo terepszakaszig nyomult elöre. A Déli Front támadásának lassú térnyerése föként az erök és eszközök gyenge manöverezö képességén és azon múlt, hogy hiányzott a gyalogság, a harckocsik, a tüzérség és a légierö közötti teljes együttmüködés. Az ellenség csapásmérö csoportosítása, amelynek harckocsifölénye volt, leküzdötte az 56. önálló hadsereg egységeinek ellenállását, és folytatta az elönyomulást Rosztov felé. Az 56. önálló hadsereg csapatai hösiesen harcoltak. Mindamellett az ellenség, a föcsapás irányában összevont sok páncélossal, november 19-én áttört, és elér te a város északi szegélyét. Másnap a német fasiszta csapatok megkísérelték, hogy Akszajszkaja körzetében átkelöhelyet foglaljanak a Donon, de vállalkozásuk az ott védelemben levö lövészezred erös tüzébe ütközve sikertelen maradt. Erre csapást mértek Rosztov központja felé. Utcai harcok kezdödtek. Az 56. önálló hadsereg egységei a november 20-ra virradó éjszakán és a rákövetkezö egész napon át önfeláldozóan védték a várost. November 21-én az ellenség teljesen elfoglalta Rosztovot. Csapataink visszavonultak a Don mögé. A Déli Front csapatai, igen lassú támadási ütemük miatt, november 22-ig nem befolyásolhatták a Rosztov körzetében zajló eseményeket. A front parancsnoksága nem használta ki a kínálkozó lehetöségeket arra, hogy döntö csapást mérjen a Rosztov irányában támadó ellenséges csoportosítás hátába. Ez módot adott az ellenségnek arra, hogy letörje az 56. önálló hadsereg ellenállását és elfoglalja Rosztovot. Az ellenség átmeneti sikere azonban a németek számára nagy veszélyt rejtett magában. A Déli Front csapásmérö csoportosítása közeledett a Tuzlov folyó vonalához, s máris fenyegette a Rosztovot elfoglalt német csapatok szárnyát és hátát. A fasiszták számára a támadás továbbfejlesztési lehetösége mind a déli irányban, mind pedig Novocserkasszk irányában megszünt. Az ellenség 1. páncélos hadseregének sietve védelembe kellett átmennie. Eröinek egy részét kénytelen volt Rosztovtól északra bevetni, hogy a Tuzlov folyó jobb partján megszervezze a védelmet a 37. és a 9. szovjet hadsereg csapataival szemben. Az arcvonal alakulása kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a Déli Front csapatai mélyen átkarolják az egész 1. német páncélos hadsereget. A parancsnokságnak azonban kellö erö hiányában nem volt lehetösége arra, hogy mély csapást mérjen Taganrogra, az ellenséges zöm hátába. A frontparancsnok, a kialakult eröviszonyok alapján úgy döntött, hogy elöbb felszabadítja Rosztovot, s azután fejleszti tovább a támadást Taganrog felé. Miután a 37. hadsereg jobbszárnyáról a csapatokat átcsoportosították a Sztojanov, Generalszkoje arcvonalszakaszra, a Déli Front november 27-én újból megindította a támadást. A 37. hadsereg föeröi a Stojanov, Generalszkoje arcvonalról Szultan-Szalin át csapást mértek Rosztov nyugati szegélye felé, a 9. hadsereg pedig Bolsije Szalin át elörenyomult Rosztov irányában. Az 56. hadsereg három csoportban támadott, és három irányból mért csapást Rosztovra. A szovjet csapatok nyomására az ellenség kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást a rosztovi "katlanból". A legnagyobb ellenállást a 37. hadsereg föeröivel és az 56. hadsereg nyugati csoportjával szemben fejtette ki az ellenség, amelyek közrefogva támadták öket. A hitleristák mindenáron igyekeztek meggátolni ezeknek a csapatoknak az egyesülését, hogy így elkerüljék a német hadosztályok bekerítését. Rosztov elöterében és a város utcáin heves harcok dúltak. Ezekben a doni kozák hadosztályok, valamint a népfelkelés harcosai, partizánok és munkásosztagok vettek részt. A harcokban elesett Bogdanov, a Rosztov területi pártbizottság titkára és Resetnyak, a taganrogi városi pártbizottság titkára. A rosztovi harcok bövelkedtek a Vörös Hadsereg katonáinak höstetteiben. Különösen kitüntek a 33. gépkocsizó lövészés a 230. kísérö ezred katonái. A 33. gépkocsizó lövészezred 6. századának harcosai november 28-re virradó éjszaka átkeltek a Don vékony jegén, betörtek Rosztovba és védelemre rendezkedtek be a Tyeatralnaja tértöl a 13. vonalig terjedö szakaszon. Reggel még két század kelt át a Donon, és elfoglalva a Tyeatralnaja teret, kiszélesítette a hídföt. Nagy segítséget nyújtottak a csapatoknak a népfelkelök. A rosztovi népfelkelö ezred a maga külön sávjában támadt a város felé, a folyón át. A Don jege még nem szilárdult meg, s így tüzérséget nem lehetett rajta átszállítani. A harc egész terhe a gyalogságra nehezedett. November 28-re virradó éjszaka a népfelkelök két zászlóalja átkelt a Donon, és elfoglalta a cement-pala gyárat és a szomszédos két utcát, s reggel újból megindította a támadást. A harc oly heves volt, hogy kézitusára is sor került. A szovjet kormány nagyra értékelte a rosztovi népfelkelök höstettét. Feladata példás teljesítéséért és bátorságáért Repint, a 2. népfelkelö zászlóalj parancsnokát a Vörös Zászló Renddel tüntették ki. A zászlóalj sok harcosának érdemrendet és érdemérmet adományoztak. November 29-én az 56. hadsereg központi csoportjának egységei, a 9. hadsereg novocserkasszki csoportosításával és a rosztovi népfelkelökkel együtt, teljesen megtisztították Rosztovot a német fasiszta hódítóktól. A Délnyugati Irány Haditanácsa még aznap parancsban üdvözölte a csapatokat az ellenségen aratott nagy gyözelmük alkalmából és kifejezésre juttatta azt a szilárd meggyözödését, hogy a Déli Front csapatai "szétzúzzák majd az ellenség maradványait is, és az egész Vörös Hadsereggel együtt megtisztítják hazánk földjét a fasiszta hordáktól". Rosztov alig néhány napig volt a fasiszták kezén, de a megszállók a rövid idö alatt is szétrombolták és kifosztották a várost. A legnagyobb épületek közül 100-at, közöttük a rádióközpont, a Pénzügyi és Közgazdasági Intézet, a Vasúti Mérnöki Intézet épületét romba döntötték vagy felgyújtották. Megrongálták és üzemképtelenné tették a villany-, a vízvezetékés a csatornahálózatot, a városi közlekedést, kifosztották a raktárakat és az áruházakat. Rosztov felszabadítása után a város dolgozói, a párt városi bizottságának felhívására, hozzáfogtak a német megszállás következményeinek felszámolásához. Néhány nap alatt helyreállították a város energetikai gazdaságát és a vízvezetéket, sok üzem újra megkezdte a munkát. A fasiszták Rosztovnál elszenvedett veresége zavart keltett Hitler föhadiszállásán. Rundstedt tábornagynak, a "Dél" hadseregcsoport parancsnokának megtiltották, hogy csapatait visszavonja Rosztovtól, de az 1. páncélos hadsereg a szovjet csapatok csapásai alatt továbbra is visszavonult nyugat felé. A szovjet csapatok november 30-án üldözöbe vették az 1. páncélos hadsereg megtépázott hadosztályait, s december 2-ig kergették azokat. Az ellenség a Dmitrijevka és a Taganrogi-öböl közötti szakaszon visszavonult a Miusz és a Szambek folyó vonalára. A német fasiszta parancsnokság, hogy ezen a terepszakaszon megállítsa a szovjet csapatok elönyomulását, Harkov körzetéböl minden nélkülözhetö erejét az 1. páncélos hadsereg segítségére küldte. A Déli Front sikeres ellentámadásának nagy katonai és politikai jelentösége volt. A Vörös Hadsereg által Rosztovnál végrehajtott ellentámadás meghiúsította a német vezérkar tervét (hogy betör a Kaukázusra), megszilárdította csapataink helyzetét a szovjet-német arcvonal balszárnyán. A Déli Front csapatai hatalmas ellenséges eröket kötöttek le éppen abban a pillanatban, amikor Moszkva alatt a leghevesebb harcok dúltak, és jelentös veszteséget okoztak az 1. német páncélos hadseregnek. A hitleristákat Rosztovtól mintegy 60-80 kilométernyire vetették vissza nyugat felé. A szovjet nép óriási lelkesedéssel fogadta a Vörös Hadsereg elsö nagy gyözelmét. E gyözelmet fordulópontként értékelte az arcvonal helyzetében, és szilárdan meg volt gyözödve róla, hogy ezt a gyözelmes csapást újabb megsemmisítö csapások követik, amelyek a Szovjetunió javára fordítják majd a háború menetét. Október második felében a németek támadást indítottak a Krím ellen. A hitlerista vezetés nagyon is tisztában volt a Krím-félsziget hadászati jelentöségével. A félsziget birtokában tökéletesen ellenörizhetö az Azovi-tenger bejárata. A Krímen át vezet a legrövidebb út Ukrajnából a Kaukázusba. A Krím jó légi támaszpont is. A szovjet légierö onnan mért csapásokat Románia kikötöire és olajtermelö vidékeire. Nem véletlen, hogy a német föparancsnokság képviselöinek 1941. augusztusi tanácskozásán Hitler a Krím elfoglalását sürgette, mert ez az ö szavaival élve "a Szovjetunió repülögép-anyahajója a román olaj elleni harcban". A Krím elfoglalására a német parancsnokság Manstein 11. hadseregét és a románok egy hegyi hadtestétjelölte ki. Ezek a csapatok október 18-án támadásba lendültek (6. sz. térkép). A föcsapást a Perekopi-földszoroson át a német hadosztályok mérték, a kisegítö csapást pedig a Csongarihídon át a román dandárok. Az ellenségnek egyedül a legyengült 51. önálló hadsereg állt ellen, amelynek Kuznyecov volt a parancsnoka. Az Önálló Tengermelléki Hadsereg egységei, amelyeket Ogyesszából szállítottak át a Krímbe, csak október 23-án érték el a Krimi-földszorost, és még aznap, menetböl léptek harcba, igyekezvén az 51. önálló hadsereggel együtt ellencsapásokkal megállítani az ellenség támadását. A szárazföldi csapatok és a Fekete-tengeri Flotta tevékenységének egybehangolása céljából a föhadiszállás október 22-én Levcsenko altengernaggyal az élen megalakította a krimi csapatok parancsnokságát. Levcsenko helyettesévé Batov altábornagyot, az 51. önálló hadsereg új parancsnokát nevezték ki. Az ellenségnek heves harcok után október 25-én sikerült áttörnie az isunyi állásokat. A szovjet csapatok, minthogy védelemre elö nem készített terepen álltak, kénytelenek voltak visszavonulni. Október 29-én Levcsenko altengernagy, figyelembe véve a bonyolult helyzetet, parancsot adott arra, hogy a szárazföldi csapatokat vonják vissza egy mögöttes védelmi terepszakaszra, mégpedig a Szovjetszkij, Novocaricino, Szaki vonalra. Ezt a parancsot azonban nem sikerült végrehajtani. Az ellenség mozgékonyabb egységei megelözték csapatainkat, október 31-én elfoglalták Almát, és Szevasztopolt veszélyeztették. Petrov vezérörnagy parancsnoksága alatt az Önálló Tengermelléki Hadsereg megritkult csapatai Szevasztopol felé, az 51. önálló hadsereg csapatai pedig Kercs-félszigetre vonultak vissza, szívósan harcolva. Minthogy az ellenség már átvágta a Szimferopolból Szevasztopolba vezetö utakat, az Önálló Tengermelléki Hadsereg egységeinek kerülö úton, a hegyeken át Alupkához és Jaltához kellett visszavonulniuk. Eközben a szovjet csapatok halogató harcot vívtak az öket szorongató ellenséggel. November elsö dekádjában az Önálló Tengermelléki Hadsereg szétszórt és legyengült egységei és magasabbegységei a jaltai és más utakon Szevasztopol felé meneteltek. Ezzel egyidejüleg a szovjet csapatok a kercsi irányban is halogató harcokat folytattak. A Kercsfélsziget védelmére védökörletet hoztak létre, s ebbe Vaszjunyin ellentengernagy parancsnoksága alatt bevonták az 51. önálló hadsereg és a kercsi haditengerészeti támaszpont csapatait. Jóllehet a terep a védelemre alkalmas volt, és elegendö csapat is állt rendelkezésre, a védökörlet parancsnoksága a Kercs-félszigetet nem tudta tartani. Az ellenség, folytatva a támadást, visszaszorította csapatainkat a kercsi öbölhöz. November 16-án az 51. önálló hadsereg egységeit a Krímböl a Tamany-félszigetre szállították. A német csapatok így november közepéig Szevasztopol kivételével elfoglalták az egész Krímet. Szevasztopol legendás hírü védelme 1941. október 30-án kezdödött, és 8 hónapnál tovább tartott. Szevasztopol a Fekete-tengeri Flotta legföbb támaszpontja. A Szevasztopoli-öböl a legalkalmasabb kikötö a Fekete-tengeren. Ez a minden irányból széltöl védett öböl kitünö horgonyzóhely, és minden korszerü hadihajó számára hajózható. A szevasztopoli kikötöben száraz dokkok voltak, s itt müködött a Fekete-tenger legnagyobb hajógyártó és hajójavító üzeme. Szevasztopol, földrajzi helyzeténél fogva olyan flottatámaszpont, amelyböl bármely hadmüveleti irányban kitünöen folytatható tevékenység. Ebben az értelemben Szevasztopol, mint haditengerészeti támaszpont, valóságos kulcspozíció a Fekete-tengeren. Még mielött a német fasiszta csapatok elérték volna Szevasztopolt, Oktyabrszkij altengernagy, a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka úgy döntött, hogy megerösíti a haditengerészeti támaszpont elöterét. A város körül három (egy elöretolt, egy fö és egy hátsó) védelmi terepszakaszt rendeztetett be. Az egész védööv mélysége meghaladta a 15 kilométert. Amikor a hitleristák az elsö támadást indították Szevasztopol ellen, még csak az elöretolt védelmi terepszakasz berendezése fejezödött be. A német fasiszta gépesített és páncélos egységek, amelyek a jevpatorijai országúton gyors ütemben támadtak Kacsa felé (Szevasztopol É 20 km), és a jaltai országúton Balaklava felé törtek, menetböl próbálták elfoglalni Szevasztopolt. (16. sz. térkép.) Ez a kísérlet azonban nem járt sikerrel. Október 30-án Szevasztopol elöterében a Fekete-tengeri Flotta Nyikolajevka falunál (Szevasztopol É 40 km) álló 54. partvédö ütege vette fel elsöként a harcot az ellenséggel. Az üteg parancsnoka Zaika föhadnagy volt. Az üteg tüzet nyitott egy ellenséges gépkocsioszlopra. Nemsokára más ütegek és a szevasztopoli helyörség egységei is bekapcsolódtak az ellenség elleni küzdelembe. A Szevasztopol védelmére kelö elsö alegységek között volt a Komszomol nevét viselö haditengerészeti katonai iskola. November 3-án az ellenség elörevetett egységei közvetlen érintkezésbe kerültek tengerészgyalogságunkkal, amely az Arapcsi, Duvankoj, Csorguny, Balaklava keleti szegélye vonalában húzódó elöretolt állásokban rendezkedett be védelemre. (16. sz. térkép.) A szovjet tengerészek rendkívül szívósan küzdöttek. November 7-én a 18. tengerészgyalogos zászlóalj öt bátor tengerésze Ivan Krasznoszelszkij, Danyül Ogyinszov, Jurij Parsin és Vaszilij Cibulko, Nyikolaj Filcsenkov politikai vezetövel az élen Duvankoj (ma: Verhnye-Szadovoje) községnél útját állta az ellenséges harckocsiknak, amelyek a belbeki völgy megkerülésével Szevasztopol felé törtek elöre. Az egyenlötlen harcban Krasznoszelszkij és Cibulko halálosan megsebesült. Filcsenkov politikai vezetö, amikor elfogyott a löszere, kézigránátokkal teletüzdelt övvel egy harckocsi alá vetette magát. Példáját Parson és Ogyincov is követte. A tengerészek ebben a harcban 10 harckocsit semmisítettek meg. Az ellenség páncélosainak rohamát feltartóztatták, majd az odasietö tartalékok azt el is hárították. Ezért a höstettükért a tengerészeket haláluk után a Szovjetunió Höse címével tüntették ki. Duvankoj községnél a hös tengerészeknek emlékmüvet emeltek. A szárazföldön harcoló tengerészeknek nagy segítséget nyújtottak a partvédö tüzérség ütegei és a Fekete-tengeri Flotta hajói. A harcokban 31 hadihajó tüzérsége vett részt, többek között a "Parizsszkaja Kommuna" sorhajó, öt cirkáló, két vezérhajó és 11 torpedóromboló tüzérsége. A flotta hajói összesen 407 lövést adtak le ellenséges célokra. Nemcsak a földön folyt a harc Szevasztopolért. A levegöben repülök védték a várost, folyamatosan elhárítva a német légierö nagy csoportjainak támadását. Szevasztopol védelmének elsö napjaiban kiemelkedö höstettet hajtott végre Jakov Ivanov alhadnagy. Bátran felvette a harcot három bombázóval, és arctámadással kettöt arra kényszerített, hogy bombarakományát a tengerbe dobja, a harmadiknak pedig nekirepült. 1941. november 7-én a föhadiszállás jóváhagyta a krími csapatok parancsnokságának a szevasztopoli védökörlet megalakítására vonatkozó javaslatát, és kiadta a parancsot, hogy "Szevasztopolt semmilyen körülmények között nem szabad feladni, minden erövel védeni kell." A körlet parancsnokává Oktyabrszkij altengernagyot, a Fekete-tengeri Flotta parancsnokát, helyetteseivé pedig Petrov vezérörnagyot, a Tengermelléki Hadsereg parancsnokát (a szárazföldi védelem vezetésére), Morgunov vezérörnagyot (a partvédelem vezetésére) és Osztrjakov vezérörnagyot (a légierö vezetésére) nevezték ki. A haditanács tagja Kulakov hadosztálykomisszár lett. November 19-én a szevasztopoli védökörletet közvetlenül a föhadiszállásnak rendelték alá. A Fekete-tengeri Flotta azt a parancsot kapta, hogy védje Szevasztopolt és a Kercs-félszigetet, kösse le az ellenséget a Krímben, és akadályozza meg, hogy a Tamany-félszigeten át betörjön a Kaukázusra, Emellett a föhadiszállás részletes utasításokat adott a védelem megszervezésére, a szevasztopoli helyörségnek fegyverrel, löszerrel és élelemmel való ellátására vonatkozólag. A Szevasztopoli védökörlet parancsnoksága azzal kezdte meg tevékenységét; hogy kidolgozta a védelem tervét. A terv alapgondolata az volt, hogy meggátolják Szevasztopolnak a szárazföldröl való elfoglalását, kimerítik és elvéreztetik az ellenség eröit, s hosszabb idöre odakötik Szevasztopolhoz. A védökörlet parancsnoksága igyekezett megakadályozni azt, hogy a várost a tenger felöl szoros blokád alá vegyék, és hogy a német tüzérség tüz alatt tarthassa a haditengerészeti támaszpont tenger felöli elöterét. Említettük már, hogy amikor a német csapatok elérték Szevasztopolt, a védelmi terepszakaszok müszaki berendezése még nem volt teljes. Hiányosnak mutatkozott a csapatok légvédelme is: Szevasztopolnak összesen 60 légvédelmi ágyúja és 30 légvédelmi géppuskája volt. A rendelkezésére álló kevés vadászgép nem tanúsíthatott kellö ellenállást az ellenséges légierönek a város ellen intézett támadásaival szemben, és nem oltalmazhatta megbízhatóan a levegöböl a szárazföldi csapatokat. Éppen ezért a szevasztopoli védökörlet parancsnokságának fö feladata a szárazföldi védelem és a légvédelem tökéletesítése volt. Ezt a tökéletesítést már az ellenséges támadások elhárítása közben kellett végrehajtani. Ugyanilyen fontos feladat volt a szevasztopoli védökörlet állományába került Tengermelléki Hadsereg kiegészítése és szervezeti megszilárdítása. A szevasztopoli haditengerészeti támaszpont több, összesen 21000 fönyi tengerészgyalogos dandárral rendelkezett. Ez az erö nem volt elegendö ahhoz, hogy elhárítsa Manstein hadseregének támadását. A szevasztopoli védökörlet parancsnokságának rendszabályai és a föhadiszállás segítsége eredményeképpen a Tengermelléki Hadsereg már november 10-re újra harcképes lett. A szevasztopoli védökörlet 52000 fövel, 170 löveggel és körülbelül 100 repülögéppel rendelkezett. A csapatok vezetésének megkönnyítésére a védökörletet november 11-én négy szektorra osztották fel. Szülövárosuk védelmében Szevasztopol lakói is nagy segítséget nyújtottak a szevasztopoli védökörlet parancsnokának. A dolgozóknak a harcra való mozgósítását az október végén alakult Városi Védelmi Bizottság irányította. E bízottság tagja lett Boriszov, a városi pártbizottság titkára, Jefremov, a városi szovjet elnöke, Zsukov ellentengernagy, a helyörség parancsnoka (akinek a helyébe nem sokkal késöbb a partvédelemnél szolgálatot teljesítö Morgunov vezérörnagy került) és Nyefedov, az NKVD városi osztályának fönöke. Szevasztopol lakói éjt nappallá téve dolgoztak a fegyvert gyártó üzemekben. Csak novemberben és decemberben több mint 400 aknavetöt, körülbelül 20000 kézigránátot és 32000 gyalogsági aknát készítettek, sok löveget, traktort, gépkocsit, harckocsit stb. javítottak meg. A mühelyek többsége mély földbunkerekben, aknákban, pincékben volt. Ez lehetövé tette, hogy még légitámadás és tüzérségi tüz idején is dolgozzanak. A németek, miután kudarcot vallott az a kísérletük, hogy Szevasztopolt lerohanják, sietve a városhoz rendelték a 30. hadtestet. A hitleristák harckocsikkal és tüzérséggel megerösített négy hadosztályt vonultattak fel Szevasztopol ellen, és így a védökkel szemben emberanyagban, tüzérségben és harckocsíkban jelentös fölénybe kerültek. A német parancsnokság igyekezett minél hamarabb elfoglalni a Fekete-tengeri Flotta fö támaszpontját, és más irányú hadmüveletekhez felszabadítani a 11. hadsereget. A hitleristák jól tudták, hogy az ostromolt Szevasztopol szempontjából a tengeri közlekedési vonalaknak óriási jelentösége van, s ezért november 10-töl a 72. hadosztállyal a part mentén, Balaklaván át próbáltak csapást mérni rá. Ha a hadosztály a várostól nyugatra eléri az öblöt, ez lehetövé tette volna, hogy az ellenség tüzérségi tüz alatt tartsa az Északiöböl bejáratát. Szevasztopol védöi azonban meghiúsították ezt a tervet. A védökörlet valamennyi szakaszán visszaverték a németek támadását. E kudarc után megcsappant a hitleristák aktivitása, tevékenységükön bizonytalanság érzödött. És jóllehet a 11. német hadsereg magasabbegységei, nehéz harcok árán valamelyest visszaszorították a szovjet csapatokat a jobbszárnyon, és elfoglalták a balaklavai hegyeket, a többi irányban az ellenség csak alig nyert tért. A második és harmadik védelmi szektor csapatai november 13-a és 18-a közötti idöszakban számtalanszor visszaverték az 50. német gyalogos hadosztály rohamát, amelynek egységei CserkezKermen körzetéböl a Kara-Kobja-völgyön át próbáltak betörni Szevasztopolba. Hat napig tartó heves harcok után az ellenség mindössze egy-másfél kilométerrel jutott elöbbre. A támadás kifejlesztésére tett minden újabb kísérletét elhárították. Ebben jelentös szerepe volt az 54. lövészezred és a 2. perekopi tengerészgyalogos ezred november 14-én végrehajtott ellenlökésének. Sikertelenül végzödött a 22. német hadosztály harctevékenysége is, amely az efengyikoji arcvonalszakaszon a negyedik védelmi szektor csapatai ellen irányult. Az ellenség, miután egy tapodtatnyit sem jutott elöbbre, és tüzérségi tüzünk, valamint csapataink ellenlökései következtében nagy veszteséget szenvedett, november 21-én beszüntette a támadást. Igy hárították el a hitleristák Szevasztopol elleni elsö támadását. A Krímben harcoló szovjet csapatok lekötötték a 11. német hadsereget, és meggátolták a német fasiszta vezetést abban, hogy ezt a hadsereget a Kercsi-öblön át a Kaukázus ellen tervezett csapáshoz használja fel, vagy pedig Rosztovnál küzdö 1. páncélos hadsereget erösítse meg vele. A Leningrádnál és Tyihvinnél, a Donyec-medencében, Rosztovnál és a Krímben októberben és novemberben vívott heves ütközetek eredményeképpen a Vörös Hadsereg ismét súlyos veszteséget okozott a fasisztáknak. November végére a német hadsereget csaknem valamennyi arcvonalon megállították, és csapatai csak a nyugati irányban folytatták Moszkva felé való elöretörésüket. Ebben az idöszakban a "Közép" hadseregcsoportnak különösen fontos lett volna, hogy pótolják veszteségeit. A hitlerista föparancsnokság azonban már felhasználta tartalékait, és más arcvonalszakaszról nem tudott kellö számú magasabbegységet elvonni, minthogy az északnyugati és délnyugati irányban makacsul védekezö és rendkívül nagy aktivitással támadó csapatok az ellenség minden erejét lekötötték. A Leningrádnál, Tyihvinnél és az ország déli részében harcoló szovjet csapatok ezzel óriási mértékben segítették Moszkva hösies védelmét. A szovjet csapatok tyihvini ellencsapásai, a Rosztovnál indított ellentámadás, a Leningrád és Szevasztopol elfoglalására tett kísérlet meghiúsulása voltak az elsö jelei a szovjet-német arcvonal eröviszonyaiban végbement nagy változásnak, amelyek arról tanúskodnak, hogy a támadó hadmüveletek kezdeményezése fokozatosan mindinkább a Vörös Hadsereg kezébe megy át. A Vörös Hadsereg északnyugati és délnyugati irányban elért sikereinek nemcsak óriási katonai, hanem erkölcsi-politikai jelentösége is volt. E sikerek hatására a szovjet népben és a csapatoknál egyre szilárdabbá vált az a meg vözödés, hogy véget ér majd a németek támadása, és már nincs messze az az idö, amikor a Vörös Hadsereg nemcsak egyes szakaszokon, hanem az egész arcvonalon ellentámadásba megy át, és nyugat felé kergeti a hitleristákat. E feladat megoldásához már megértek az elöfeltételek, de azokat csak a Moszkva elöterében, 1941 november végén kialakult rendkívül veszélyes helyzet megszüntetése után lehetett kihasználni. 4. Moszkva hös védelme. A "villámháború" csödje Moszkva . . . Mily sok mindent jelent Az orosz szívnek ez a szó! Visszhangja el nem halkuló! Moszkva nemcsak egyszerüen város, eleven történelme ez az orosz emberek sok nemzedékének, történelme nehéz és dicsö harcoknak, amelyet nemzeti államuk létrehozásáért és megszilárdításáért, nemzeti létük fenntartásáért vívtak. Innen, Moszkvából és Kolomnából indultak el a kulikovói mezöre Gyimitrij Donszkoj hadai, hogy szétzúzzák a másfél évszázados kegyetlen külföldi igát, mely "kiszikkasztotta a nép lelkét". Itt, Moszkva alatt vívott döntö csatát a lengyel intervenciósokkal Minyin és Pozsarszkij. Az 1812-es moszkvai tüzvészben égett el Napóleon dicsösége, aki annak elötte csaknem egész Nyugat-Európát leigázta. Mindig is félelmetesen ott állt Moszkva egy végeláthatatlan ország eröinek központja azoknak a külföldi hódítóknak az útjában, akik Oroszország leigázására és világuralomra törekedtek. Ám Moszkva nemcsak az ország nemzeti függetlenségéért vívott harc hazafias hagyományaival szerezte dicsöségét. Moszkvában robbant ki az elsö orosz forradalom vihara, itt lobbant lángra az 1905. decemberi hösi felkelés. 1917 októberében itt zúzták szét súlyos harccal az ellenforradalom eröit, és jutott gyözelemre a moszkvai proletariátus, gyöztek a forradalmi katonák. A moszkvai Kremlben fáradhatatlanul dolgozott a nagy Lenin, akinek a vezetésével épült a világ elsö szocialista állama, innen irányította az intervenciósok és fehérgárdisták hordáinak szétzúzását, s az új szocialista társadalom létrehozásával új korszakot nyitott meg a világ fejlödésében. Moszkva sorsát nemcsak az orosz emberek viselték szívükön. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Moszkva, a soknemzetiségü Szovjetunió fövárosa, a népek testvériségének és barátságának szimbóluma lett, Moszkva egyben vonzó eszmei központja a nemzetközi forradalmi és felszabadító mozgalomnak; valamennyi elnyomott osztály, valamennyi elnyomott nép bizakodva tekint a város felé, oltalmazóját látja benne. A legnehezebb napokban, amikor szívós harcok folytak az imperialista reakció ellen, e reakció legaljasabb és legbarbárabb szüleménye, a fasizmus ellen a haladó emberiség legjobb képviselöi mindig azt mondogatták: "Ott van még Moszkva!" Amikor a fasiszta Németország háborút indított a Szovjetunió ellen, Moszkva lett az a vezérkar, amely a szovjet nép összes anyagi és szellemi eröit a Nagy Honvédö Háborúra mozgósította. Innen, Moszkvából irányította az SZK(b)P Központi Bizottsága, a szovjet kormány, az Állami Honvédelmi Bizottság, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, a párt és az állam, a szovjet nép és a fegyveres erök egész tevékenységét az ellenség szétzúzása érdekében. Moszkva volt az a központ is, ahol a világnak mindazok a szabadságszeretö eröi tömörültek, amelyek harcra keltek a német fasizmus ellen. A népi eröknek a nagy csatára való mozgósításában óriási szerepe volt a moszkvai pártbizottságnak, amely Moszkva és a moszkvai terület dolgozóinak millióit tömörítette és haditettekre, önfeláldozó munkára serkentette. A moszkvai pártszervezet, amelynek közvetlenül a háború elött mintegy 330000 tagja volt, a Szovjetunió Kommunista Pártjának egyik legnagyobb és legösszeforrottabb csapatát alkotta. A pártszervezet vezetésével Moszkva példásan hajtotta végre a hadkötelesek mozgósítását, és rövid idö alatt a jól kiképzett katonák tízezreit küldte a fegyveres eröknek. A hazafiság magasztos érzésétöl vezérelve a moszkvai fiatalok ezrei keresték fel behívó nélkül a hadkiegészítö parancsnokságokat, hogy beálljanak önként katonának. Nem maradt el mögöttük az idösebb nemzedék sem, amely végigharcolt már három forradalmat és egy polgárháborút. Az önkéntes harcosok elsö soraiban mindig ott voltak a kommunisták és a komszomolisták. A kommunisták jelentös része a párt felhívására ment a frontra, az SZK(b)P Központi Bizottságának 1941. június 27-i határozata alapján: "Válogassuk ki a megfelelö kommunistákat az ezredben folyó pártpolitikai munka fokozására." Körülbelül 8000 tapasztalt, föképpen vezetö beosztású funkcionáriust küldtek politikai munkára a fegyveres erökhöz. Emellett a moszkvai pártszervezet rendszeresen küldött ki kommunistákat és komszomolistákat parancsnoki beosztásba is. Csak a háború elsö öt hónapja alatt Moszkvából több mint 100000 kommunista és 26000 komszomolista ment a frontra. Már 1941. június végén a föváros munkásai saját kezdeményezésükre fegyveres osztagokat és csoportokat kezdtek szervezni. A párt központi bizottsága támogatta a moszkvaiak kezdeményezését. Július 4-én az Állami Honvédelmi Bizottság külön határozatot hozott "Moszkva és a Moszkvai terület dolgozóinak népfelkelö hadosztályokba való önkéntes mozgósításáról". Négy nap alatt a moszkvai sorozó bizottságoknál és pártszerveknél 168470 fö jelentkezett, a népfelkelésbe való besorozását kérve. Minden önkéntest fel se vehettek. A kérelmek alapos megvizsgálása után mintegy 160000 föt választottak ki, és ezekböl 12 népfelkelö hadosztályt szerveztek. A párttagok hányada ezekben a magasabbegységekben 20 és 60 százalék között mozgott. A föváros és a terület ipari vállalatai hadfelszereléssel, élelemmel és fegyverrel látták el a népfelkelö hadosztályokat. A kerületi és a városi pártbizottságok kijelölték e hadosztályok parancsnokait és politikai munkatársait, s megerösítették öket beosztásukban. Minden alegységnél pártés Komszomol-szervezetet alakítottak. Az SZK(b)P moszkvai városi bizottságának irodája a népfelkelö ezredek és hadosztályok számára, a hazához, a szovjet kormányhoz, a kommunista párthoz való hüség szimbólumaként harci lobogókat rendszeresített. 1941. július 8-án mind a 12 moszkvai népfelkelö hadosztályt a Nyugati Front hátsóbb védöállásaiba rendelték. A népfelkelök itt erödítési munkát végeztek, és harckiképzésben részesültek. Az Állami Honvédelmi Bizottság augusztus 11-i határozata szerint ezeket a hadosztályokat átszervezéssel a Vörös Hadsereg reguláris csapatainak állományába helyezték és a Tartalék Fronthoz osztották be (a 32., 33. és 34. hadseregbe). Lelkes visszhangra talált a moszkvaiak körében a pártnak az a felhívása is, amelynek értelmében fokozni kellett a politikai és katonai éberséget, s meg kellett erösíteni a vállalatok, a hivatalok és a hadigazdasági objektumok örségét. A Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága 1941. június 24-én kelt, "Az ejtöernyös deszantok és az ellenséges diverzánsok elleni harc rendszabályai a frontövezetben" címü rendelete értelmében a moszkvai pártszervezet Moszkvában és a területen három nap alatt 87 vadászzászlóaljat hozott létre. Ezek közül Moszkvában 25 zászlóaljat alakítottak meg, összesen 18000 fönyi létszámmal. A föváros vadászzászlóaljainak csaknem a fele kommunistákból állott. Szeptemberben a moszkvai pártszervezet hozzáfogott az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. szeptember 17-én kelt, "A Szovjetunió állampolgárainak általános kötelezö katonai kiképzéséröl" címü rendelet végrehajtásához. A tanfolyamok megindulásának idöpontjára csupán a Moszkvai terület városaiban és falvaiban 597 katonai kiképzöhelyet létesítettek és rendeztek be, vezetönek és elöadónak 3300 magasabb parancsnokot és egységparancsnokot, 6600 alegységparancsnokot és több mint 1700 politikai munkatársat válogattak és neveztek ki. Október 1-töl Moszkvában és a Moszkvai területen az általános katonai kiképzés rendszere keretében csaknem 190000 fö kapcsolódott be a foglalkozásokba. 1941. július 9-én az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott "Moszkva légvédelméröl". E határozat alapján a Föparancsnokság Föhadiszállása több mint a háromszorosára emelte a Moszkvát oltalmazó 6. repülöhadtest vadászrepülö ezredeinek számát. Utánpótlásként jelentös mennyiségü emberanyaggal és harci technikai eszközzel látták el az 1. légvédelmi hadtestet. Csaknem a háromszorosára szélesítették ki a záróléggömbök hálózatát. Augusztus végén már több tucatnyi vadászrepülö ezred, légvédelmi tüzérezred és légvédelmi géppuskaezred oltalmazta Moszkvát. Moszkva légvédelmi parancsnokságának több száz kitünö vadászrepülögép, légvédelmi ágyú és légvédelmi géppuska állt rendelkezésére. A Népbiztosok Tanácsának 1941. július 2-án "A lakosság általános kötelezö légoltalmi kiképzéséröl" hozott határozata értelmében, a moszkvai pártszervezet vezetésével újjászervezték és kiszélesítették a légoltalmi alakulatok hálózatát. Moszkva összes körzeti, kerületi légoltalmi osztagai most önálló zászlóaljakká alakultak; Moszkva minden kerületében és a terület 12 legnagyobb városában egy-egy ilyen zászlóalj alakult. Emellett az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. július 9-i rendelete alapján városi javító-helyreállító légoltalmi alakulatokat szerveztek, többek között egy ezredet az utak és hidak helyreállítására, egy ezredet az energiagazdaság helyreállítására, és egy önálló zászlóaljat a városi közüzemek helyreállítására. Az Állami Honvédelmi Bizottságnak és a föhadiszállásnak a föváros légvédelmét megerösítö rendszabályai, valamint az a hatalmas munka, amelyet a moszkvai pártszervezet a lakosságnak a légi ellenség elleni harcra való kiképzése terén végzett, jelentösen fokozta a föváros készenlétét az ellenséges légitámadások elhárítására. A német fasiszta hódítók, akik Moszkvát a föld színével akarták egyenlövé tenni, már a város ellen intézett elsö légitámadáskor megsemmisítö ellenállásba ütköztek. A Moszkva elleni elsö légitámadást a német légierö július 22-re virradó éjjel hajtotta végre. Több mint 250 bombázó repült a város felé. Moszkva elöterében a légvédelmi övezet Gromagyin vezérörnagy parancsnoksága alatt álló egységei és magasabbegységei fogadták öket. Légiharcban 12 bombázót semmisítettek meg, tüzérségi tüzzel pedig 10 bombázót löttek le. Csak kevés repülögép érte el a várost, de lényeges kárt ezek sem okoztak. Kevéssé mutatkoztak hatásosaknak azok a légitámadások is, amelyeket az ellenség július 23-re és 24-re virradó éjjel hajtott végre. Az alaposan átgondolt légvédelmi rendszernek, a katonák és parancsnokok bátorságának és hösiességének köszönhetö, hogy Moszkva megmenekült a súlyosabb rombolásoktól. Abból a 4212 német repülögépböl, amely július 22 és október 1 között 36 légitámadást indított Moszkva ellen, csak 120 gépnek sikerült eljutni a föváros fölé. Moszkva elöterében több mint 200 bombázót löttek le. Július derekán, amikor a német csapatok elérték Szmolenszket, a szovjet fövárost még szörnyübb veszély fenyegette: megvolt a lehetöség arra, hogy az ellenség szárazföldi csapatai áttörnek Moszkvához. Ennélfogva elsörendü jelentöségre tett szert az, hogy a föváros elöterében hatalmas védelmi építményeket létesítsenek, és a fövárost felkészítsék a védelemre. Ebben az idöben a Nyugati Front hátában a vjazmai védelmi vonalat építették. A védelmi munkálatokban, a Szmolenszk-vidék lakosságával együtt a moszkvaiak tízezrei is részt vettek. Július 16-án az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott arra, hogy Moszkvától 120-130 kilométerre építsék meg a mozsajszki védelmi vonalat is. A föváros dolgozói lelkesen tettek eleget a párt felhívásának, s még egy hatalmas védelmi vonalat emeltek a német betolakodók útjába. A moszkvaiak újabb tízezrei mentek védelmi munkálatokra. Az SZK(b)P Moszkvai Bizottsága és Moszkvai Városi Bizottsága, valamint a szovjetszervek határozata alapján a legjobb pártszervezöket küldték ki az építési munkára. A mozsajszki védelmi vonal építésén hosszú idön át naponta 85000-100000 moszkvai dolgozott. Fagyban és esöben, szüntelen légitámadások közepette fáradhatatlanul dolgoztak vállalatok és intézmények munkásai és alkalmazottai, pedagógusok, tudósok és diákok, háziasszonyok és nyugdíjasok. Gyakran egész családok vonultak ki építkezésre. Az építök háromnegyed része nö volt. A munka rendkívül nehezen ment: nagyon soknak nem volt gyakorlata a földmunkában, hiány mutatkozott szerszámokban is. De az emberek nem lankadtak. Szép számmal voltak olyanok, akik két-három normát kitevö munkát is végeztek. Nagy höstette ez a moszkvaiaknak, nagy hálával tartozik nekik érte a szovjet nép. A fasiszta Németország vezetöi tudták, hogy amíg Moszkva a szovjet nép lelkesítö és szervezö központja marad, a Szovjetunió fölött döntö gyözelmet nem arathatnak. Éppen ezért a német föparancsnokság terveiben Moszkva volt a legfontosabb hadászati objektum, amelyet el kellett volna foglalni. 1941 nyarán a Vörös Hadsereg meghiúsította a hitleristák Moszkvához való elöretörésének elsö kísérletét. Ennek eredményeképpen a szovjet nép értékes idöt nyert Moszkva védelmének gondosabb megszervezésére, és elöterének megerödítésére. Amikor Moszkva lerohanásának kalandor terve meghiúsult, valamelyest kijózanodtak a hitleristák. Mindenesetre megértették, hogy egy Moszkva elleni újabb támadáshoz jelentös erök és gondos elökészítö munkálatok szükségesek. A német hadsereg legfelsöbb föparancsnoksága ezért azt a parancsot adta a "Közép" hadseregcsoportnak, hogy a nyugati irányban menjen át védelembe, s közben hozzáfogott a Moszkva elfoglalására irányuló hadmüveleti terv részletes kidolgozásához. Ez a hadmüvelet a hangzatos "Tajfun" nevet kapta. A terv elökészítéséhez a német parancsnokságnak körülbelül egy hónapra volt szüksége. Szeptember 16-án a "Közép" hadseregcsoport kiadta a hadmüvelet elgondolását és a csapatok feladatait tartalmazó utasítást. A terv lényege a következö volt: a Duhovscsina, Roszlavl és Sosztka körzetében összevont nagy páncélos csoportosítások ( 11. sz. térkép) hatalmas csapással áttörik a Vörös Hadsereg védelmét, és a gyalogos magasabbegységekkel együttmüködve, Vjazma és Brjanszk körzetében bekerítik és megsemmisítik a fövárost nyugat felöl fedezö szovjet csapatok zömét. Ezután a gyalogos magasabbegységeknek arctámadást kellett volna intézniük Moszkva ellen, a páncélos és gépesített magasabbegységeknek pedig északról és délröl meg kellett volna kerülniük a szovjet fövárost. A tervezett támadáshoz az ellenség a moszkvai irányban vonta össze a szovjet-német arcvonalon levö összes eröinek és harci technikai eszközeinek csaknem a felét. Október elején a "Közép" hadseregcsoporthoz tartozott a 9., 4. és 2. hadsereg, valamint a 3., 4. és 2. páncélos csoport. E hadseregek és páncélos csoportok állományába mintegy 75 hadosztály, köztük 14 páncélos és 8 gépesített hadosztály tartozott, ami a szovjet-német arcvonalon harcoló ellenséges gyalogos hadosztályoknak körülbelül 38 százaléka, a páncélos és gépesített hadosztályoknak pedig 64 százaléka volt. A Moszkva elleni támadásban részt vevö magasabbegységeket kiegészítették emberekkel és harci technikai eszközökkel. A csapatok támogatására körülbelül 1000 repülögép állt rendelkezésre, s ezeknek több mint a fele bombázó volt. Ezenkívül, mint Halder a naplójában írja, a német föparancsnokság vegyi csapatokat is készenlétbe helyezett a "Tajfun" hadmüveletbe való bevetésre. A támadás megindulásakor mindezek az erök a tervezett csapások irányában három tömör csoportosítást alkottak. Az északi csoportosítás (a 9. hadsereg és a 3. páncélos csoport) azt a parancsot kapta, hogy Duhovscsina körzetéböl mérjen csapást Belij, Szicsevka irányában. A szovjet csapatok védelmének áttörése után a 3. páncélos csoport gépesített hadtesteinek át kellett volna vágniuk a rzsev-vjazmai és vjazma-moszkvai vasútvonalat, és északról meg északkeletröl átkarolniuk Vjazmát. A központi csoportosításnak (a 4. hadsereg és a 4. páncélos csoport) az volt a feladata, hogy a roszlavl-moszkvai országút mentén csapást mérjen Szapsz-Cyemenszk-Juhnov irányában. A szovjet csapatok védelmének áttörése után a 4. hadsereg és a 4. páncélos csoportnak nagy erökkel meg kellett volna délröl kerülnie Vjazmát, és a 3. páncélos csoport magasabbegységeivel együttmüködve, be kellett volna kerítenie a szovjet csapatok vjazmai csoportosítását. A 4. és a 9. hadsereg belsö szárnyain, Jelnya és a moszkva-minszki autóút között, korlátozott erökkel végrehajtott egyes csapásokkal le kellett volna kötni a szovjet csapatokat, félrevezetve a Vörös Hadsereg parancsnokságát a föcsapás irányát illetöen. A déli támadó csoportosítás (a 2. hadsereg és a 2. páncélos csoport) azt a parancsot kapta, hogy a 2. hadsereg eröivel törje át a Gyesznánál, Brjanszktól északnyugatra, a Brjanszki Front védelmét, és azután észak felöl átkarolva a Brjanszki Front csapatait fejlessze ki támadását Szuhinyicsi irányában, a 2. páncélos csoport magasabbegységeivel pedig mérjen csapást Sosztka körzetéböl Orjol ellen. Eközben a páncélos csoport eröinek egy része, a 2. hadsereggel együttmüködve, elfoglalta volna a brjanszki iparvidéket. A fasiszta Németország vezetöi nem kételkedtek abban, hogy a Moszkva elleni általános támadás részletesen kidolgozott terve és e támadás gondos elökészítése biztosítja a küszöbönálló hadmüvelet teljes sikerét. Hogy a fasiszta parancsnokság mennyire bízott a sikerben, az Hitlernek a csapatokhoz intézett, október 2-i felhívásából is kitünik. Hitler, összegezve a keleti arcvonalon küszöbönálló általános támadás elökészületeit, kijelentette: "Három és fél hónap alatt kialakultak végre az elöfeltételek ahhoz, hogy egy hatalmas csapással még a tél beállta elött megsemmisítsük az ellenséget. Az elökészületeket, amennyire az emberileg lehetséges volt, befejeztük . . . Ma megkezdödik az év utolsó döntö csapása." Vajon hogyan készült fel erre a döntö csatára a Vörös Hadsereg? Milyen lehetöségei voltak egy ilyen hatalmas csapás v

isszaverésére? Szeptember végén a nyugati irányban védö, és a szmolenszki ütközet során a föhadiszállás tartalékaival megerösített Nyugati, Brjanszki és Tartalék Front, az egész hadban álló hadsereg személyi állományának és tüzérségének több mint 40 százalékával, és a harckocsik és repülögépek 35 százalékával rendelkezett. A Nyugati Irány csapatai megerösítésével egyidejüleg az Állami Honvédelmi Bizottság és az SZK(b)P Központi Bizottsága intézkedett arra is, hogy a Nyugati Front csapatainak hátában, Moszkva távoli és közeli elöterében több védöövet hozzanak létre, és ott helyezzék el a Legfelsöbb Föparancsnokság tartalékának magasabbegységeit. Szigorú harckészültségbe helyezték a Moszkvai Katonai Körzet csapatait és a föváros egész védelmi rendszerét. A német fasiszta hadsereg Moszkva elleni "általános" támadásának megindulásakor a Nyugati Irány csapatai a következö csoportosításban voltak (11. sz. térkép). Az elsö lépcsöben, a Szeliger-tó és Jelnya közötti szakaszon Konyev vezérezredes parancsnoksága alatt, a Nyugati Front 22., 29., 30., 19., 16. és 20. hadserege védett. A Jelnyától a roszlavl-kirovi vasútvonalig terjedö szakaszt Bugyonnijnak, a Szovjetunió marsalljának parancsnoksága alatt a Tartalék Front 24. és 43. hadserege védte. Délre, Vorozsbáig az 59., 3. és 13. hadsereg, valamint Jermakov vezérörnagy hadmüveleti csoportja harcolt; ezek az alakulatok a Brjanszki Fronthoz tartoztak. A front parancsnoka Jeremenko vezérezredes volt. A Nyugati Front csapatai mögött, a vjazmaivédelmi vonalon a Tartalék Front többi hadserege állott (a 31., 49., 32. és a 33. hadsereg). Annak ellenére, hogy a Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Front állományába sok egység és magasabbegység tartozott, ezek a frontok, létszámukat és fegyverzetüket tekintve jelentösen alulmaradtak az ellenük bevetett német fasiszta csapatokkal szemben. A "Közép" hadseregcsoport 1,4-szer annyi emberrel, 2,2-szer annyi harckocsival, 1,9-szer annyi löveggel és aknavetövel, és 2,6-szer annyi repülögéppel rendelkezett, mint a három szovjet front együttvéve. Még nagyobb volt az ellenség fölénye csapásmérö csoportosításainak müködési irányában. Például a Nyugati Front 19. és 30. hadseregének védelmi sávjában az ellenség e hadseregekkel szemben emberanyagban 3-szoros, harckocsikban 1,7-szeres, lövegekben és aknavetökben 3,8-szeres fölényben volt; a Tartalék Front 24. és 43. hadseregének védelmi sávjában élöeröben 3,2-szeres, harckocsikban 8,5-szeres, lövegekben és aknavetökben 7-szeres volt a németek fölénye. Az orjoli irányban, ahol a Brjanszki Front 13. hadserege és hadmüveleti csoportja müködött, az ellenség fölénye élöeröben 2,6-szeres, lövegekben és aknavetökben 4,5-szeres volt, harckocsikban pedig döntö fölényt élvezett. A Nyugati Irány hadseregeinek azonban nemcsak az ellenség számbeli fölényei miatt volt nehéz a helyzetük. A szovjet csapatok az elözö védelmi és támadó harcokban nagy veszteséget szenvedtek, rendkívül kimerültek, és pihenésre szorultak. A Nyugati és a Brjanszki Fronthoz érkezö tartalékegységek és kiegészítések rendszerint olyan emberekböl álltak, akik erkölcsi-politikai tulajdonságokkal rendelkeztek ugyan, de hiányos volt a kiképzésük, és nem szereztek még harci tapasztalatokat. Különösképpen vonatkozott ez a Tartalék Front csapataira, amelyeket lényegében tartalék egységekkel és a népfelkelés magasabbegységeivel egészítettek ki. A front egységei jóformán egyáltalán nem rendelkeztek automata löfegyverrel, nem volt elegendö tüzérségük és harckocsijuk, gyakran még a puskájuk is hiányzott. Az elsö lépcsöben levö hadseregek többségénél egy kilométeres arcvonalszakaszra átlag legfeljebb hat-kilenc löveg és aknavetö jutott (a páncéltörö ágyúkat is beleszámitva). A kevés légvédelmi és páncélelhárító tüzérség rendkívül megnehezítette csapataink helyzetét a tömegével alkalmazott német repülögépek és harckocsik elleni harcban. A szovjet parancsnokságnak még nem sikerült a maga harckocsijait és repülögépeit ily módon alkalmaznia. Míg a németek a föcsapás irányában tömör csoportosításban csaknem 2000 harckocsit vontak össze, a Nyugati Irány csapatainak rendelkezésére álló 770 harckocsi szét volt osztva a hadseregek és magasabbegységek között. A szovjet légieröt a moszkvai védelmi harcok elsö heteiben szintén decentralizáltan alkalmazták. Az ellenség egyik legnagyobb elönye az volt, hogy gyalogos magasabbegységei, lévén a hitlerista hadseregnek nagy gépkocsiparkja továbbra is mozgékonyabbak voltak a mieinknél. Annak ellenére, hogy a Nyugati Irány mindig a föhadiszállás figyelmének középpontjában állt, mégsem sikerült idejében felfedni, hogy a német hadsereg egy nagyarányú Moszkva elleni támadásra készül. A föhadiszállás szeptember végén szerzett értesüléseket a német csapatok Moszkva elleni nagy támadásának elökészületeiröl. A föhadiszállás erre való tekintettel nyomban beszüntette az akkoriban tervezett részleges támadó hadmüveletek elökészületeit, és szívós védelembe való átmenetre hívta fel a frontok parancsnokságát. A frontokhoz intézett, szeptember 27-i direktívájában a föhadiszállás megparancsolta: a frontok, hadseregek és hadosztályok minden utászalakulatát vessék be a védelmi terepszakaszok megerödítésére; ássanak az egész arcvonalon több vonalban teljes mélységü közlekedöárkokkal összekötött tüzelöállásokat, s ezeket drótakadályokkal és harckocsiakadályokkal fedezzék. A föhadiszállás egyben parancsot adott arra is, hogy a frontok mélységében újabb terepszakaszokat rendezzenek be védelemre, a frontparancsnokok alakítsanak fokozatosan frontés hadseregtartalékokat, a közeli mélységbe kivonva a leginkább legyengült hadosztályokat, kiegészítés és felerösítés céljából. A frontparancsnokok direktívájukban figyelmeztették a csapatokat a készülö ellenséges támadásra, és utaltak az éberség és a harckészültség fokozására. Ugyanakkor a Nyugati Front parancsnoka utasította alárendelt parancsnokait, hogy a védelem megszervezését ne az úgynevezett mozgó védelemre alapozzák, hanem vívjanak szívós harcot csapataikkal a legutóbbi védelmi és támadó harcok során elfoglalt objektumok és terepszakaszok megtartásáért. A frontparancsnok döntése alapján megkezdték a frontés hadseregtartalékok összevonását azokon a szakaszokon, amelyeken az ellenség föcsapását várták. A védelem és a szmolenszk-vjazmai irányt fedezö csapatok együttmüködésének megszervezése céljából Vagyinóba (Dorogobus É 38 km) kiszállt Bolgyin altábornagynak, a frontparancsnok helyettesének vezetésével a front törzsének hadmüveleti csoportja. A Brjanszki Front parancsnoka szeptember 28-i direktívájában figyelmeztette a csapatokat arra, hogy a legközelebbi napokban az ellenségnek egy Brjanszk és Szevszk vagy Lgov elleni támadása várható. A direktívában ismertette a föhadiszállás utasításait, amelyek szerint a csapatoknak sürgösen be kell ásniuk magukat az elfoglalt terepszakaszokon, és azokat müszakilag is be kell rendezniük. A frontparancsnoknak az volt a terve, hogy még a várt harc megindulása elött bizonyos átcsoportosításokat hajt végre, és az erök egy részét kivonja a front tartalékába. A Tartalék Front parancsnoka és a fronttörzs beosztottjai kiszálltak a hadsereghez, hogy a helyszínen ellenörizzék a csapatok harckészültségét. A föhadiszállás és a frontparancsnokok intézkedései lényegében véve mind helyesek voltak, csakhogy már elkéstek velük. A csapatoknak alig maradt néhány napjuk az erök átcsoportosítására, és a védelemnek az új tervek szerint való megszervezésére, a nagyarányú müszaki munkálatok elvégzésére, különösen azokban az irányokban, amelyekben a föcsapást várták. Az egységek és a magasabbegységek parancsnokai, a pártpolitikai munkatársakkal együtt mindent elkövettek, hogy a csapatokat felkészítsék a küszöbönálló harcra. Mindamellett a tervezett intézkedések jelentös részét nem sikerült végrehajtani, s ez szükségképpen nagy nehézséget támasztott a védelmi harc elsö napjaiban a harctevékenység megszervezésében és vezetésében. Végsö soron azonban nem emiatt volt olyan bonyolult és nehéz a helyzet Moszkva elöterében 1941 októberében és novemberében, A legföbb, legdöntöbb tényezö az ellenség általános technikai fölénye volt, amelyet az ütközet megindulásáig még nem sikerült kiegyensúlyoznunk. A szovjet katonáknak ahhoz, hogy állják az ellenség csapását, felöröljék emberanyagát, elpusztítsák technikai eszközeit, és végérvényesen meghiúsítsák támadási lehetöségét, nagy hozzáértéssel kellett a küzdelemben a rendelkezésükre álló technikai eszközöket felhasználniuk, a legnagyobb állhatatosságot és kitartást, rettenthetetlenséget és rendíthetetlen gyözni akarást, tömeges hösiességet és önfeláldozásra való készséget kellett tanúsítaniuk. Ezek a tulajdonságok a legföbb tényezök, amelyek az 1941. évi döntö ütközetben a gyözelmet lehetövé tették, és ezekre a tulajdonságokra a kommunista párt nevelte a szovjet embereket. * A német fasiszta csapatok Moszkva elleni támadása szeptember 30-án, a "Közép" hadseregcsoport jobbszárny-magasabbegységeinek a Brjanszki Front csapataira mért csapásával kezdödött. Október 2-án hajnalban a "Közép" hadseregcsoport csapást mért a Nyugati és a Tartalék Front csapataira. Éppúgy, mint a háború kezdeti idöszakában, most is a légierö által támogatott páncélos magasabbegységek támadtak az ellenséges csapatok élén. A föcsapást a páncélos hadosztályok a Moszkvához vezetö föbb közlekedési útvonalak mentén szük arcvonalszakaszon mérték (11. sz. térkép) . A szovjet csapatok makacs ellenállást tanúsítottak az ellenséggel szemben. Például a 30. hadsereg 162. lövészhadosztályának sávjában az ellenséges gyalogság október 2-án 200 harckocsi és mintegy száz repülögép támogatásával tört elöre. A hadosztály katonái, ameddig csak lehetett, védték terepszakaszukat. A 242. lövészhadosztály 897. ezredének 1. zászlóaljára az ellenség egy gépesített gyalogezreddel vetette rá magát, 70 harckocsi kíséretében. A zászlóalj katonái nem hátráltak meg, és az egyenlötlen küzdelemben csaknem valamennyien elestek. A rádióállomás parancsnoka, aki rádión jelentést tett az ezred törzsének a zászlóalj példás kitartásáról, utolsó rádiógramjában ezt jelentette: "Felrobbantom a rádióállomást. Ég veletek, drága bajtársaim!" Ugyanilyen bátran és rettenthetetlenül küzdöttek más fegyvernemek katonái is: a tüzérek, a repülök, a harckocsizók, a lovasok, a híradók, az utászok. Az ellenségnek csak óriási eröfölénye, különösen harckocsifölénye tette lehetövé, hogy október 2-án estére a 30. és 19. hadsereg csatlakozásán, valamint a 43. hadsereg balszárnyán beékelödjön a szovjet csapatok közé. A többi hadsereg sávjában az ellenséges rohamokat visszaverték. A Nyugati és Tartalék Front parancsnokai, hogy az áttörési szakaszokon helyreállítsák az eredeti helyzetet, ütközetbe vetették tartalékaikat, és bevonták a küzdelembe a frontok jelentéktelen légierejét is. Október 3-án és 4-én a Nyugati és a Tartalék Front sávjában változatlan hevességgel tombolt tovább a harc. Bolgyin altábornagy csoportja, amelyhez a Nyugati Front tartalék magasabbegységeit csatolták, több harckocsirohamot vert vissza. E csoport katonái, parancsnokai és politikai munkásai rendkívül nagy kitartásról, állhatatosságról és hösiességröl tettek tanúbizonyságot. A 101. gépkocsizó lövészhadosztály és a 128. harckocsidandár egységei súlyos harcokat vívtak Holm-Zsirkovszkij településért (Vjazma ÉNy 60 km) a nagy számbeli fölényben levö ellenséggel. Az alegységek parancsnokai, politikai munkásai és kommunistái személyes példamutatással, egyéni hösiességükkel és bátorságukkal höstettekre lelkesítették a harcosokat. Holm-Zsirkovszkij kétszer is gazdát cserélt. A 101. gépkocsizó lövészhadosztály egységei október 4-én, egyetlen nap alatt 21 harckocsit löttek ki, és sok löveget, géppuskát semmisítettek meg. A 128. harckocsidandár katonái az október 3-i és 4-i harcokban 38 harckocsit löttek ki és gyújtottak fel. A Nyugati és a Tartalék Front parancsnokságának és csapatainak minden eröfeszítésük ellenére sem sikerült helyreállítani az eredeti helyzetet az áttörési szakaszokon. Söt, a 30., 19. és 43. hadsereg mély átkarolással fenyegetett egységeinek vissza kellett vonulniuk. Október 4-én a 4. német páncélos csoport, kifejlesztve az elért sikert, elfoglalta Szpasz-Gyemenszk és Kirov városát. Október 5-én az ellenség bevonult Juhnovba és Moszalszkba. Minthogy a Nyugati és a Tartalék Front csatlakozásán a juhnovi irányban áttörték a védelmet, és a német páncélos csapatok mélyen beékelödtek a Nyugati Front arcvonalának közepén, e front föeröinek szárnyait átkarolták, s így csapataink félig bekerítve harcoltak. A Nyugati Front parancsnoka úgy döntött, hogy a csapatokat visszavonja a vjazmai terepszakaszra, és ott szívós védelmet szervez. A föhadiszállás jóváhagyta ezt az elhatározást, és a Nyugati Frontnak adta át a Tartalék Front 31. és 32. hadseregét. A Tartalék Front parancsnoka október 25-én a következöket jelentette a föhadiszállásnak: ". . . A helyzet a Tartalék Front balszárnyán rendkívül komoly. A moszkvai országút mentén keletkezett áttörést nincs mivel elzárni . . . A front saját eröivel nem tudja feltartóztatni az ellenség támadását a Szpasz-Gyemenszk, Vszhodi (Szpasz-Gyemenszk É 30 km Szerk.), Vjazma és SzpaszGyemenszk, Juhnov, Mediny irányokban." A parancsnok arra kérte a föhadiszállást, hogy fokozza a légierö csapásait az áttört ellenséges páncélos egységek ellen, és vonja elöre az áttörés irányába a föparancsnokság tartalékait. Október 5-én a föhadiszállás engedélyt adott a Tartalék Front csapatainak, hogy visszavonuljanak a Vegyernyiki (Vjazma K 25 km) Moszalszk, Zsizdra terepszakaszra. A Nyugati és a Tartalék Front csapatainak visszavonulását terv szerint október 6-án éjjel kezdték volna meg. A fedezést Bolgyin altábornagy hadmüveleti csoportjára és a 31. hadseregre bízták. Az új terepszakaszra való visszavonulás közben a Nyugati Front csapatainak részleges átcsoportosítást kellett végrehajtaniuk: a 30. hadsereg átadta a maga védelmi sávját a 31. hadseregnek, a hadsereg vezetési szerveit a front tartalékába vonták ki; a 16. hadsereg magasabbegységeit a 20. hadseregnek rendelték alá, a hadsereg vezetési szerveit Vjazma körzetébe vonták ki, az itt harcoló egységek egyesítése és a védelemnek a vjazmai megerödített körletben való megszervezése céljából. A Tartalék Front törzse elvesztette az összeköttetést a hadsereg törzsével, nem tudta megszervezni a front csapatainak a kijelölt terepszakaszra való tervszerü visszavonását. Megbomlott a Nyugati Front csapatainak vezetése is, ez rendkívül nagy nehézségeket okozott a visszavonulás megszervezésénél. Október 6-án és 7-én a Nyugati és a Tartalék Front magasabbegységei tömör csoportokban, elkeseredetten harcoltak Vjazma, Gzsatszk, Szicsevka körletében és Szuhinyicsinál. A 22. és a 29. hadsereg visszavonult Rzsev és Sztaríca irányában, a 49. és a 43. hadsereg pedig Kaluga és Mediny felé. Egyes magasabbegységek bekerítve folytatták a harcot a korábban elfoglalt terepszakaszokon. A 31. hadseregnek és Bolgyin altábornagy hadmüveleti csoportjának a föerök visszavonulását fedezö egységei halogató harcot vívtak az elönyomuló ellenséggel, és elvesztették az összeköttetést a front többi csapataival és törzsével. Ennek következtében a Nyugati Front visszavonulásának fedezését október 8-tól a 32. hadseregre bízták. E hadsereg parancsnoka, Visnyevszkij vezérörnagy, azt a feladatot kapta, hogy egyesítse a front visszavonuló egységeit, szervezetten vonja vissza öket a Novo-Dugino, Veski (Vjazma DK 30 km) terepszakaszra, és rendezkedjen be szilárd védelemre. Ezt a feladatot azonban a szovjet csapatok gyenge manöverezö képessége és az ellenség gyors elönyomulása következtében a Nyugati és a Tartalék Front parancsnokságának nem sikerült megoldania. Október 8-án a 3. és 4. páncélos csoport gépesített hadtestei, a szovjet csapatok vjazmai csoportosításának hátába kerülve, elvágták a 19., 20., 24. és 32. hadsereg magasabbegységeinek visszavonulási útját. A Nyugati és a Tartalék Front többi hadserege, amelyet a szárnya felöl a 4. és a 3. páncélos csoport karolt át, arcból pedig a 4. és a 9. tábori hadsereg szorongatott, kénytelen volt súlyos harcok közepette visszavonulni a Volgához, a Kalinyintöl délnyugatra levö körzetbe, és a mozsajszki védelmi terepszakaszra. Ugyanilyen nehéz viszonyok között harcoltak a Brjanszki Front csapatai is. A 2. páncélos csoport már a támadás elsö napján áttörte a 13. hadsereg gyenge védelmét, és a légierö támogatásával Szevszk és Komaricsi (Szevszk ÉK 40 km) felé tört elöre. Másnap, október 1-én az 50. hadsereg sávjában is áttörték a védelmet. A frontés a hadseregparancsnokságok megkísérelték, de nem tudták megállítani a német csapatok elönyomulását. A front mindkét szárnyán aggasztó helyzet alakult ki. Különösen veszélyes volt az ellenség páncélos magasabbegységeinek áttörése a 13. hadsereg hátába. A legfelsöbb föparancsnok, miután október 1-én megkapta a frontparancsnok helyzetjelentését, utasította öt, hogy semmisítse meg a betört ellenséget, és állítsa helyre az eredeti helyzetet. A front magasabbegységei azonban nem tudták feltartóztatni a német fasiszta csapatok támadását. A Jermakov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló hadmüveleti csoport, amelyre az a feladat hárult volna, hogy ellencsapást mérjen az áttört páncélos csoportosításra, kénytelen volt a 48. német páncélos hadtest rohamainak elhárításával megelégedni. Október 2-án estére az ellenséges csapatok elérték Orjol elöterét. Az, hogy a frontnak nem voltak tartalékai, rendkívül megnehezítette a túleröben levö ellenség elleni harcot. Fenyegetö volt az a veszély, hogy az ellenséges páncélos magasabbegységek áttörnek Orjolig és Brjanszkig. Erre való tekintettel a föhadiszállás sürgösen intézkedett a Brjanszki Front megsegítésére. Már október 1-én utasítást adott arra, hogy a Tartalék Front 49. hadseregét az orjol-kurszki irányba vonják elöre. Az orjol-tulai irány fedezése céljából Mcenszk körzetében szétbontakozott a Leljusenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 1. gárda-lövészhadtest. Egy repülöcsoport (öt repülöhadosztály, amelynek Ruhle ezredes volt a parancsnoka) azt a feladatot kapta, hogy verje szét a Brjanszki Front hátába betört német páncélos csoportosítást. Az események azonban olyan gyorsan peregtek, hogy a föhadiszállás legtöbb rendelkezését lehetetlen volt végrehajtani. Október 3-án, a nap második felében az ellenség továbbfejlesztette a föcsapás irányában elért sikert, és betört Orjolba. Az 50. hadsereg sávjában ezen a napon valamelyest gyengült az ellenség frontális nyomása: ugyanis azon igyekezett, hogy az 50. hadsereg egységeit északról, Zsizdra irányában megkerülje. A légitámadással sújtott hadseregtörzs elvesztette kapcsolatát az arcvonallal, és így nem tájékoztathatta a frontparancsnokot a front jobbszárnyán kialakult helyzetröl, vagyis arról, hogy a német harckocsiknak a Tartalék Front 43. hadserege sávjában végrehajtott mély áttörése folytán veszélyes helyzet alakult ki. A Tartalék Front és a Brjanszki Front csatlakozásának fedezése céljából a föhadiszállás október 3-án módosította a 49. hadsereg szétbontakozási terepszakaszát. E hadsereg azt a parancsot kapta, hogy az orjol-kurszki irányba történö elörevonás helyett a Szuhinyicsi-Belev terepszakaszt foglalja el, ahová magasabbegységei máris felvonultak. Ezzel egyidejüleg a föhadiszállás megerösítette az orjoli irányban harcoló csapatokat, Mcenszk körzetébe rendelve az 5. légideszant-hadtestet. Október 5-én Jeremenko vezérezredes, a Brjanszki Front parancsnoka azzal a kéréssel fordult a föhadiszálláshoz, engedje meg, hogy az 50. hadsereget visszavonja a Brjanszktól nyugatra levö második védöövbe, a 3. hadsereget a Gyeszna vonalára, a 13. hadsereget pedig a Kokorevka (Lokoty Ny 20 km), Dmitrijev-Lgovszkij terepszakaszra. A föhadiszállás még aznap jóváhagyta Jeremenko vezérezredes javaslatát, s felhívta a front haditanácsának figyelmét arra, hogy legyen gondja a betört ellenséges harckocsik összeköttetésének elvágására, valamint Brjanszk és Karacsev szilárd megtartására. Az Orjolt elfoglaló 24. német páncélos hadtest egységei folytatták támadásukat az orjol-tulai országút mentén. Mcenszk közelében a német harckocsikat az 1. gárda lövészhadtest elörevetett egységei megállították. A hadtest 4. és 11. harckocsidandára lesállásból hatalmas tüzcsapást mért az ellenség harckocsioszlopaira, és arra kényszerítette öket, hogy elöször megálljanak, majd harcrendbe bontakozzanak szét. Mivel az ellenség nem tudta pontosan, hogy mennyi harckocsink van, és már veszteségei is voltak, a páncélos magasabbegységek egyik része visszafordult, a másik meg a lesállások megkerülésébe kezdett. A 4. harckocsidandár, Katukov ezredes parancsnoksága alatt álló csapásmérö gyorscsoportjának erös ellenlökése azonban ezt a manövert is meghiúsította. Késöbb Guderian tábornok bevallotta, hogy hadserege Mcenszknél nagy veszteséget szenvedett harckocsikban, s így "elvesztette a gyors és folyamatos siker perspektíváját". A 24. páncélos hadtest Mcenszk alatti vereségének kivizsgálására bizottságot alakítottak, amely azt a feladatot kapta, hogy "gyüjtsön adatokat az orosz harckocsik tanulmányozása, és új német harckocsik, valamint nagyobb erejü páncéltörö lövegek megszerkesztése céljából." Az ellenségnek Mcenszknél történt megállítása kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy megszervezzék a védelmet az új terepszakaszokon. A helyzet gyors változása azonban meggátolta e feltételek teljes kihasználását. Október 6-án a 2. páncélos csoport magasabbegységei keletröl megkerülve elfoglalták Karacsevet és Brjanszkot. A Brjanszki Front csapatait két részre vágták, visszavonulási útjukat pedig elvágták. A föhadiszállás még aznap megparancsolta, hogy a Brjanszki Front hadseregeit vonják vissza a Mcenszk-Poniri-Fatjezs-L,gov terepszakaszra és utasította a frontparancsnokságot, hogy fedezze a Tambov és Voronyezs irányt. Ezt a parancsot azonban, minthogy a föhadiszállás összeköttetése a front parancsnokával és törzsével megszakadt, nem tudták végrehajtani. Október 7-én reggel a föhadiszállás ezért Petrov vezérörnagy, az 50. hadsereg parancsnoka révén mégegyszer megerösítette a front hadseregeinek feladatát: "Törjenek át kelet felé a Vorosilovo állomás-Pniri-Lgov vonal mögé. Az áttörést úgy szervezzék meg, hogy egyetlen hadosztályt se kerítsen be vagy vágjon el az ellenség, s örizzék meg a hadsereg anyagát és hadmüveleti csoportját." Jeremenko vezérezredes, a front parancsnoka aki abban az idöben a 3. hadsereg törzsénél tartózkodott, a front csapatainak kiadta a parancsot, hogy október 8-án, a sötétség beálltával kezdjék meg, és öt nap alatt hajtsák végre a föhadiszállás által kijelölt terepszakaszra történö visszavonulást. Minthogy az ellenség a Nyugati és a Tartalék Frontjelentös eröit Vjazma körzetében, a Brjanszki Front eröinek egy részét pedig Brjanszktól délre bekerítette, Moszkva elöterében rendkívül veszélyes helyzet alakult ki. Moszkvát váratlanul közvetlen csapás fenyegette. Amikor a német páncélos magasabbegységek a vjazmai terepszakaszon áttörtek, a mozsajszki védelmi vonalig terjedö egész térségben sem közbeesö védelmi terepszakasz, sem olyan csapat nem volt, amely feltartóztathatta volna a Moszkva felé elöretörö ellenséges páncélos csoportok támadását. A mozsajszki terepszakaszon október elején csak kevés szovjet csapat volt. Ezek a "Közép" hadseregcsoportnak csak az elörevetett egységeivel szemben tudtak volna helytállni, a föeröivel szemben azonban nem. Azok a harcképes magasabbegységek, amelyeket a Távol-Keletröl és Közép-Ázsiából dobtak át Moszkvához, valamint azok a tartalék magasabbegységek, amelyeket a Szovjetunió európai részében alakítottak meg és irányítottak sietve a frontra, még jelentös távolságra voltak onnan. A párt óriási politikai és katonai jelentöségü feladat elött állt: mindenáron meg kellett védeni Moszkvát, a föváros védelmére kellett mozgósítani az egész szovjet népet, az ország összes eröforrásait. Az Állami Honvédelmi Bizottság, miután részletesen megvitatta a kialakult helyzetet, megállapította, milyen halaszthatatlan rendszabályokra van szükség a fenyegetö helyzet megszüntetése érdekében. Mindenekelött haladéktalanul helyre kellett állítani a védelem megbomlott arcvonalát, és egy olyan átcsoportosítást kellett végrehajtani, amely lehetövé tette a német fasiszta csapatok visszaverését. Egy újabb védelmi arcvonal kialakítására csak a mozsajszki vonalon kínálkozott lehetöség. Az Állami Honvédelmi Bizottság ezt is választotta ki a Nyugati Front fö ellenállási terepszakaszává. Október 6-án a föhadiszállás direktívát adott ki a mozsajszki védelem harckészültségbe helyezésére. Ettöl a naptól kezdve sietve oda vonták az egységeket és magasabbegységeket a föhadiszállás tartalékából, valamint a Nyugati és Délnyugati Frontról. A meglevö megerödített körleteknek megfelelö harci szakaszokat alakítottak, s ezek vezetésére a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka a törzsén belül, Kudrjasov vezérörnaggyal az élen, egy hadmüveleti csoportot szervezett. Október 9-én a föhadiszállás megalakította a mozsajszki védelmi vonal frontját, s ezt közvetlenül a föhadiszállásnak rendelte alá. A front parancsnokává, régi beosztásának megtartása mellett Artyemjev altábornagyot, a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokát, a haditanács tagjává pedig Tyelegin hadosztálykomisszárt nevezték ki. A mozsajszki védelmi vonalon levö csapatok közvetlen vezetésére a front állományában, Leljusenko vezérörnagy parancsnoksága alatt megalakították az 5. hadsereget. Ugyanakkor az orjoli irányban megalakították a 26. hadsereget Kurkinnak, a harckocsizó csapatok vezérörnagyának parancsnoksága alatt. E hadsereg magva az 1. gárdahadtest volt. A hadsereget közvetlenül a föhadiszállásnak rendelték alá. A Moszkvát nyugat felöl védö csapatok eröfeszítésének összpontosítása és feszes vezetésük biztosítása céljából, az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsöbb Föparancsnok Föhadiszállása október 10-én a Tartalék Front csapatait a Nyugati Frontba olvasztotta bele. A front parancsnokságát Zsukov hadseregtábornokra bízták. A frontparancsnok helyettesévé Konyev vezérezredest nevezték ki. A front törzsfönöke Szokolovszkij altábornagy maradt. A Nyugati Front eröinek további növelése céljából a föhadiszállás október 12-én a mozsajszki védelmi vonal csapatait is neki adta át. Az Állami Honvédelmi Bizottság és a föhadiszállás erélyes beavatkozása eredményeképpen a mozsajszki terepszakaszon egy hét alatt új védelmi arcvonal alakult ki. Ez persze nem volt még eléggé szervezett és összeforrott, de csapatainak máris megvolt a lehetösége arra, hogy döntö harcba bocsátkozzanak az ellenséggel. Október 13-re a Nyugati Front csapatai a következöképpen csoportosultak: a volokolamszki megerödített körletben Rokosszovszkij altábornagy parancsnoksága alatt a 16. hadsereg, Mozsajszkban Leljusenko vezérörnagy parancsnoksága alatt az 5. hadsereg. Október 16-án Leljusenko megsebesült, s a hadsereg parancsnokává október 18-án Govorov vezérörnagyot nevezték ki. A malojaroszlaveci megerödített körletet a 43. hadsereg szállta meg, Golubev vezérörnagy volt a parancsnoka, a kalugait pedig a 49. hadsereg, Zaharkin altábornagy parancsnoksága alatt. Október 13-án ezek a hadseregek parancsot kaptak, hogy rendezkedjenek be szilárd védelemre, és akadályozzák meg az ellenséges csapatok áttörését keleti irányban. Moszkva közvetlen elöterének megerödítése céljából az Állami Honvédelmi Bizottság október 12-én egy harmadik védelmi vonal építését határozta el, amely egy biztosítási övet és védelmi terepszakaszt: egy fö és egy városi védelmi terepszakaszt foglalt magában. (11. sz. térkép.) A biztosítási övnek a mozsajszki védelmi vonal hátsó terepszakaszával párhuzamosan kellett húzódnia, északon a Moszkva-Volga-csatornától, délen Szerpuhovnál, az Oka folyóig. A fö védelmi terepszakasz építését félkör alakban tervezték úgy, hogy az 15-20 kilométeres sugarú körben övezze Moszkvát. Ez a terepszakasz három szektorra: az északnyugati, a nyugati és a délnyugati szektorra oszlott; a szektorok pedig harci szakaszokra tagozódtak. A városi védelmi terepszakasz három övböl állott: az elsö öv a körvasút mentén húzódott, a második a Szadovaja gyürüje, a harmadik pedig a bulvárok gyürüje mentén. A Moszkva közvetlen elöterében létesített egész védelmi rendszert moszkvai védelmi övezetnek nevezték el. A védelmi övezet élén a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoksága állott. A moszkvai helyörség csapatai mellett, ennek rendelkezésére bocsátották a város vadászzászlóaljait. A Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy a város dolgozóiból minél gyorsabban szervezzen tartalékegységeket és munkás-zászlóaljakat; a meglevö tartalékegységeket rendelje a moszkvai védelmi övezet biztosítási terepszakaszára, a vadászzászlóaljakat pedig helyezze el a laktanyákban. Ezzel egyidejüleg az Állami Honvédelmi Bizottság azzal bízta meg a Moszkvai Katonai Körzet haditanácsát, hogy a városi pártbizottsággal és a Moszkvai Szovjettel együtt gyorsítsák meg a védelmi berendezések építését a föváros közvetlen elöterében, és gondoskodjanak Moszkvában a rend fenntartásáról, valamint az ipar, a közlekedés, a hírközlés és a kereskedelem normális munkájának biztosításáról. Októberben ismét jelentösen megnött a tömeges légitámadások veszélye. Azzal, hogy az arcvonal közelebb jutott Moszkvához, az ellenségnek lehetösége nyílt arra, hogy bombázóit vadászrepülökkel kísérje, s azokkal bármely napszakban támadjon. Erre való tekintettel az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsöbb Föparancsnok Föhadiszállása megerösítette a légvédelmi repülöés légvédelmi tüzér-magasabbegységeket, és új, tökéletes harci technikai eszközökkel szerelte fel öket. A németek Moszkvához való áttörésének veszélye szükségessé tette, hogy a légvédelmi tüzérséget és a légvédelem légierejét a földi célok elleni harcban is felhasználják. Éppen ezért a föhadiszállás az 1. légvédelmi hadtestnek adott parancsában megállapította: "A moszkvai légvédelem minden légvédelmi ütegének, amely Moszkvától nyugatra, délnyugatra és délre áll, a fö feladata az, hogy az ellenség légitámadásainak elhárítása mellett készen álljon az ellenség áttört páncélos egységeinek és élöerejének visszaverésére és pusztítására is." Ezt követöen, a föváros közvetlen elöterében vívott harcokban a légvédelem csapatai valóban nagy segítséget nyújtottak a német földi erök Moszkva elleni támadásának elhárításában. Ezekben a nehéz napokban a párt, mint mindig, együtt volt a néppel, irányította tevékenységét, megmutatta az ellenség legyözéséhez vezetö utat. Október 9-én a Pravdában vezércikk jelent meg "Szakítsunk az elégedettséggel és a hanyag nemtörödömséggel" címmel. A cikk közölte, hogy az ellenség újabb nagyarányú támadást indított a vjazmai és a brjanszki irányban. Megbocsáthatatlan könnyelmüség volna, állapítja meg a cikk, ha lebecsülnénk annak a veszélynek a komolyságát, amely hazánk legfontosabb iparvidékeit a német fasiszta hódítók újabb támadása kapcsán fenyegeti. A párt arra szólította fel a népet, hogy minden ereje megfeszítésével igyekezzen visszaverni az ellenség támadását. Másnap a Pravda "Nagyobb szervezettséget, több éberséget" címü cikkében a párt figyelmeztette a szovjet embereket, hogy az ellenség nemcsak az arcvonalon támad, hanem ügynökeinek, kémeinek és provokátorainak szerteágazó hálózatával a hátország dezorganizálására, a pánikkeltésre is kísérletet tesz. Sziklaszilárdan hiszünk abban, hogy legyözzük a fasiszta fenevadakat, olvasható a Pravda október 11-i vezércikkében. De a gyözelem nem hull az ölünkbe, azt ki kell vívni, s a gyözelemhez vezetö út rögös, a gyözelem minden szovjet embertöl, és elsösorban a frontövezeti körzetek lakosságától megköveteli, hogy ne riadjon vissza semmiféle áldozattól. Itt minden pártszervezetnek, minden szovjetszervnek, minden vállalatnak és intézménynek, minden egyes szovjet embernek vizsgát kell tennie nehéz vizsgát a hazánkat fenyegetö szörnyü veszély közepette. Október 12-én és 13-án a Pravda vezércikkei közvetlenül a Vörös Hadsereg katonáihoz szóltak. A Vörös Hadsereg most újabb, még soha nem tapasztalt megpróbáltatások elött áll írta a lap. Csak a Vörös Hadsereg állhatatossága, rettenthetetlensége, határtalan bátorsága törheti meg, az egész szovjet nép segítségével, az eszeveszett fasiszta rabló gerincét. "Vörös katonák ! szólt a párt felhívása a föváros elszánt védöihez. Az utolsó csepp vérig védjétek szülöföldünket a hitlerista gyilkosok ellen! Ma jobban, mint valaha, teljesítenetek kell szent kötelességeteket a hazával szemben." Amikor a párt közölte a szovjet néppel a kegyetlen igazságot a Nagy Honvédö Háború arcvonalain kialakult súlyos helyzetröl, bizonyos volt benne, hogy a szörnyü veszély tudata megsokszorozza minden szovjet ember erejét és a gyülölt ellenség elleni harcra való elszántságát. És csakugyan, az az egyöntetüség, amellyel a szovjet emberek az arcvonalon és a hátországban eleget tettek a párt felhívásának, iránta való nagy bizalmukat és rendíthetetlen gyözniakarásukat tanúsította. Október 13-án reggel gyülést tartottak a moszkvai pártaktivisták. A napirenden egyetlen kérdés szerepelt: "A kialakult helyzet". Scserbakov, az SZK(b)P Központi Bizottságának és Moszkva Városi Bizottságának titkára beszámolójában, az arcvonal súlyos helyzetét ismertetve, kijelentette "Ne áltassuk magunkat, Moszkvát veszély fenyegeti". E veszély elhárítására, a város védelmére haladéktalanul mozgósítani kellett az egész pártszervezetet, az összes moszkvaiakat. A Nyugati Front számára olyannyira szükséges harci tartalékokat a frontra kellett küldeni, Moszkva közvetlen elöterében és magában a városban, munkaeröt kellett biztosítania a védelmi berendezések építéséhez, jelentösen növelnie kellett a harci technikai eszközök, a fegyverek és a löszer gyártását. Az SZK(b)P Központi Bizottsága e feladatok végrehajtásáért a moszkvai pártszervezetet tette felelössé. A föváros kommunistáinak nemcsak a védelmi munkát kellett megszervezniük, hanem egyéni bátorsággal és kitartással is példát kellett mutatniuk. A beszámoló alapján hozott határozatban a pártaktíva a föváros valamennyi kommunistáját arra kötelezte, hogy biztosítsa a vasfegyelmet és a legerélyesebben harcoljon a pánik legcsekélyebb megnyilvánulásai, a gyávák, a dezertörök, a rémhírterjesztök ellen. "A moszkvai pártszervezet állapítja meg a határozat egész története folyamán mindig a párt harci osztaga, a központi bizottság támasza volt, mindig határtalan állhatatossággal és önfeláldozással dolgozott, és harcolt a forradalomért, a szovjethatalomért még a legnehezebb és a legveszélyesebb helyzetekben is. Az aktíva kifejezésre juttatja ama meggyözödését, hogy a moszkvai szervezet az új megpróbáltatások közepette is pártunk igazi bolsevik osztagának bizonyul, s tömöríti Moszkva dolgozóit a német fasiszta hódítók elleni szívós, kíméletlen harcra, a gyözelem kivívására." Október 13-án este a föváros valamennyi alapszervezetében taggyülést tartottak, amelyen megvitatták és egyhangúlag jóváhagyták a pártaktíva határozatát. A fövárosi vállalatok és intézmények kommunistái kijelentették, hogy nem kímélik életüket sem, ha szeretett városuk megmentéséröl van szó, s bármikor készek fegyvert fogni és kíméletlenül harcolni az ellenség ellen. Már nyomban a gyüléseken megindult a kommunista századok és zászlóaljak önkénteseinek toborzása. A kommunisták hazafias lelkesedése a pártonkívüli munkásokat és alkalmazottakat is magával ragadta. Három napon belül 12000 önkéntes, 25 önálló századba és zászlóaljba szervezve, készen állt arra, hogy harcfeladatot teljesítsen. Ezeket az alegységeket az önkéntes alakulatok városi törzse szervezte, amelyet az SZK(b)P Moszkvai Városi Bizottsága titkárságának október 13-i határozata alapján alakítottak meg. Az önkéntes alakulatok, miután azt a feladatot kapták, hogy fedezzék a Moszkvába vezetö fövonalakat, október 17-én reggel hozzáfogtak a föváros elöterében és külvárosaiban levö védelmi szakaszok megszállásához. A védelmi terepszakaszra vonultak fel a még júliusban alakult moszkvai vadászzászlóaljak is, amelyek eddig a város védelme érdekében járör örszolgálatot teljesítettek. A moszkvaiak újabb ezrei vonultak ki, hogy a város elöterében megépítsék a harmadik védelmi vonalat. Ebben a nehéz fizikai munkában a föszerep Moszkva hös asszonyainak jutott. Akárcsak a termelésben, itt is a nök váltották fel a frontra távozott férfiakat. Rendkívül nehéz munkát végzett a föváros ipara is. Teljesítette a front rendeléseit, ruházattal és fegyverrel látta el az önkéntes alakulatokat, építöanyagot, mindenféle felszerelést, "sündisznó"akadályokat, vasbeton harckocsiakasztókat, szöges drótot gyártott a védelmi munkálatokhoz. A kormányfeladatok teljesítése és az arcvonal egyre növekvö szükségleteinek kielégítése céljából, valamennyi moszkvai üzem hárommüszakos munkára tért át. A helyi ipari és szövetkezeti vállalatokat is bevonták a haditermelésbe. Szakképzett munkások hiányában, egyre nagyobb mértékben vonták be a nöket és fiatalokat a termelömunkába. Moszkva védelmében így a föváros egész munkaképes lakossága részt vett. Moszkva a Nyugati Front arzenáljává, erös és biztos hadtápjává vált, amely a csapatokat emberanyaggal és harceszközökkel látta el. Az az egybeforrottság, amellyel a föváros lakossága a front segítségére sietett, óriási erkölcsi-politikai jelentöségü tényezö volt. Amikor a Vörös Hadsereg csapatai súlyos, veszteségteljes harcok közepette a föváros felé vonultak vissza, Moszkva segítsége, a katonákról való anyagi gondoskodása új eröt öntött beléjük. A Nyugati és a Brjanszki Front csapatai, köztük a Vjazma és Brjanszk térségében bekerített magasabbegységek is, október derekán nehéz feladat elött álltak: le kellett kötniük az ellenség eröit, meg kellett lassítaniuk elönyomulását, és idöt kellett nyerniük, hogy a mozsajszki védelmi vonalon szétbontakozzanak a föhadiszállás tartalékai. Ezt a feladatot a csapatoknak rendkívül bonyolult viszonyok között kellett megoldaniuk. Összefüggö védelmi arcvonal nem volt. A légteret az ellenség repülögépei uralták. A német csapatok páncélos magasabbegységei mélyen beékelödtek védelmünkbe, és arra kényszerítették a Vörös Hadsereg magasabbegységeit, hogy a bekerítés elkerülése érdekében új terepszakaszra vonuljanak vissza. A hadsereggel együtt a szovjet polgárok ezrei is kelet felé vonultak. Minden úton az emberek, a szekerek, a gépkocsik, a nyájak vég nélküli áradata menetelt. Ez fölöttébb megnehezítette az arcvonal hadtápjának munkáját, és még bonyolultabbá tette a szovjet parancsnokság számára a csapatok vezetését és a manöverezést. Október közepén súlyossá vált a helyzet a Nyugati Front jobbszárnyán. A 22., 29. és 31. hadseregünk, a 9. német hadsereg föeröi arctámadásának elhárítása közben, szervezetten visszavonult az Osztaskov, Szicsevka terepszakaszra, délnyugat felöl fedezve a Rzsevbe vezetö utakat. Ámde csapatainknak nem sikerült ezen a terepszakaszon megkapaszkodni. A 3. német páncélos csoport magasabbegységeinek mély áttörése Szicsevka és Vjazma között, valamint egy gépesített hadtestnek a front jobbszárnyán müködö hadseregek hátába való betörése arra kényszerítette a szovjet parancsnokságot, hogy a 29. hadsereget kivonja az arcvonalból és a Volga bal partján bontakoztassa szét, a rzsevi csoportosítás délkelet felöl való fedezése céljából. Ugyanakkor a föhadiszállás parancsára a front jobbszárny-hadseregeiböl kivontak hét lövészhadosztályt, hogy azokat a mozsajszki védelmi terepszakaszra és Kalinyin körzetébe dobják át. Az ellenség, a kedvezö pillanatot kihasználva, október 12-én erös csapást mért a Rzsevtöl délkeletre esö körzetböl a Volga jobb partja mentén, és csapását tovább fejlesztve, október 14-én betört Kalinyinbe. A front jobbszárnyán rendkívül nehéz helyzet alakult ki, s az ott levö csapatok harctevékenységének a fronttörzs útján való vezetése nagyon bonyolulttá vált. Ezért Konyev vezérezredes, a frontparancsnok helyettese, kiszállt a kalinyini irányba, hogy összehangolja a front csapatainak tevékenységét. A 3. páncélos csoport magasabbegységei nyomban Kalinyin elfoglalása után megkísérelték támadásukat Torzsok irányában kifejleszteni, és az Északnyugati Front csapatainak hátába kerülni, de az Északnyugati Front Vatutyin altábornagy parancsnoksága alatt álló hadmüveleti csoportjának ellenállásába ütköztek. Minthogy a kalinyini irány önálló jelentöségre tett szert, a föhadiszállás október 17-én a Nyugati Front jobbszárnyának csapataiból (22., 29. és 30. hadsereg) és Vatutyin altábornagy csoportjából megalakította Konyev vezérezredes parancsnoksága alatt a Kalinyini Frontot. A front haditanácsának tagjává Leonov hadtestkomisszárt, törzsfönökké pedig Ivanov vezérörnagyot nevezték ki. A Kalinyini Front létrehozásával a Nyugati Front védelmi sávjának szélessége csaknem felére csökkent. A Nyugati Front parancsnokságának így lehetösége nyílt arra, hogy fö figyelmét a volokolamszki, a mozsajszki, a malojaroszlaveci és a kalugai irány védelmére összpontosítsa. Ezekben az irányokban október közepén heves harcok bontakoztak ki. A hitleristáknak eredetileg az volt a tervük, hogy a Vjazma térségében bekerített szovjet csapatokat csak tábori hadseregekkel veszik zár alá, a páncélos és a gépesített magasabbegységek föeröit pedig a Moszkva elleni támadásba vetik be. A 19., 20., 24. és 32. hadseregeknek, valamint Bolgyin altábornagy csoportjának bekerített magasabbegységei hösies ellenállásukkal, állhatatosságukkal és önfeláldozásukkal több mint egy héten át lekötötték nemcsak a 4. hadsereg, hanem a 4. páncélos csoport föeröit is. A Föhadiszállás ezt az idöt arra használta fel, hogy a Nyugati Front bekerítésbe nem került csapatait visszavonja a mozsajszki terepszakaszra, valamint hogy oda vonja tartalékainak egy részét, és megszervezze az ellenállást. Október közepéig a mozsajszki védelmi terepszakaszon csak négy ellenséges hadtest, közülük két gépesített hadtest, folytatta a támadást. Csapásaik Mozsajszk, Malojaroszlavec és Kaluga ellen irányultak. Október 12-én a 13. hadtest elérte Kalugát, az 57. gépesített hadtest pedig Medinyt. A kalugaí irányt 20 kilométeres arcvonalon a föhadiszállás által elöretolt 5. gárda-lövészhadosztály kevés tüzérséggel fedezte. A gárdisták hösiesen harcoltak. A nyomasztó eröfölényben levö ellenség megtörte Kaluga védöinek ellenállását, és október 12-én elfoglalta a várost. A védelem áttörése ezen az arcvonalszakaszon lehetövé tette a német fasiszta csapatoknak, hogy délröl megkerülve Malojaroszlavecet, Tarisza városa és a Protva folyó irányában tovább fejlesszék támadásukat. A Malojaroszlavec bejáratát egy harccsoport védte, amely egy két zászlóaljas tartalék ezredböl és a podolszki gyalogsági és géppuskás-tüzérségi iskolából állt, négy, páncéltörö lövegekkel felszerelt tüzérezreddel, három sorozatvetö osztállyal és három lángszórós századdal megerösítve. E csapatok elött Mediny irányában a 17. harckocsidandár müködött. A malojaroszlaveci harccsoport kis létszámú egységei szívós ellenállást fejtettek ki az 57. gépesített hadtesttel szemben. Erre a német páncélosok északról megkerülték öket és csapást mértek Borovszk ellen. A város elöterében 110. hadosztály és a 151. gépkocsizó lövészdandár elörevetett egységei fogadták öket. A szovjet csapatok rendíthetetlen gyözniakarásáról tanúskodik a következö példa. Borovszk körzetében a 127. harckocsizászlóaljnak az elsö súlyos harcok után megmaradt 30 harckocsiját 80 ellenséges harckocsi támadta meg. Harcosaink még a lángba borult harckocsikban is az utolsó gránátig és töltényig harcoltak. A szovjet katonák több mint 20 ellenséges gépet semmisítettek meg, löttek ki és gyújtottak fel. A 110. hadosztály és a 151. gépkocsizó lövészdandár szívós védelemmel október 16-ig tartotta Borovszk körzetét, majd Naro-Fominszkhoz húzódott vissza. Október 16-án az ellenség elörevetett oszlopai elérték Malojaroszlavecet. Másnap az ellenség egész nap azzal kísérletezett, hogy kis csoportokban beszivárogjon a városba, vagy megkerülje azt. Csak október 18-án reggel sikerült 20 ellenséges harckocsinak behatolni a városba. Ebben az idöben a 13. hadtest magasabbegységei délröl megkerülték Malojaroszlavecet és a várostól keletre elöretörtek a Protva folyóig. A 43. hadsereg csapatainak el kellett hagyniuk a Protva menti állásaikat és a Nara folyó mögé vonultak vissza. Az, hogy csapataink elhagyták Malojaroszlavecet és Borovszkot veszélyes helyzetet teremtett a Nyugati Front középsö szakaszán a podolszki és naro-fominszki irányban. A föhadiszállás, abból kiindulva, hogy a naro-fominszki iránynak fontos önálló jelentösége van, a Naro-Fominszk körzetében müködö csapatokból megalakította a 33. hadsereget, Jefremov altábornagyra bízva a hadsereg parancsnokságát, A podolszki irányt továbbra is a 43. hadsereg védte, a 9. harckocsiés a 152. gépkocsizó lövészdandárral megerösítve. A 43. hadseregtöl délre a szerpuhovi irányt a harcokban megfogyatkozott 49. hadsereg fedezte. Kis létszámú csapatai, miután Kalugánál nem tudták feltartóztatni a 13. hadtestet, visszavonultak Szerpuhovhoz. A visszavonuló szovjet csapatokat üldözve, az ellenség elfoglalta Taruszát, és Tulát észak felöl mély átkarolással fenyegette. Mozsajszk elött az ellenség a mozsajszki védelmi szakasz egységeinek és a föhadiszállás tartalékainak hösies ellenállásába ütközött. A 40. német gépesített hadtest elsö rohamai a 32. lövészhadosztálynak, egy összevont ezrednek, a 18., 19. és 20. harckocsidandárnak az állásait érték. A 32. hadosztály, amelynek Poloszuhin ezredes volt a parancsnoka, harckocsik támogatásával hösiesen védte a borogyinói mezö térségét. Akárcsak több mint száz évvel ezelött a hös orosz katonák, most is élethalálharcot vívtak Borogyinónál. S jóllehet az erök nagyon is egyenlötlenek voltak, a szovjet csapatok öt álló napig feltartóztatták a Mozsajszktól nyugatra támadó ellenséget. Október 16-án a 32. lövészhadosztály harcolva visszavonult Mozsajszkhoz. Egyes egységei bekerítésbe kerültek, de folytatták a küzdelmet. A Borogyino, Gorlci, Knyazkovo körletben harcoló légvédelmi és páncéltörö osztályok két nap alatt 60 harckocsit és 20 gépkocsit löttek ki. Október 17-én este az ellenség légiereje bombázta Mozsajszkot, és a várost védö csapatok harcrendjét, majd újból megindította rohamát. Minthogy csapataink képtelenek voltak megszervezni az égö város védelmét, a feladására kényszerültek. Október 18-án a német harckocsik betörtek Mozsajszkba. Október 14-ével elkeseredett harcok bontakoztak ki a volokolamszki irányban, amelyet a 16. hadsereg csapatai fedeztek. Volokolamszk körzetében az 5. német hadtestnek minden áttörési kísérlete kudarcba fulladt. A 16. hadsereg csapatai itt szilárd védelmet hoztak létre; széles sávban elsö ízben alkalmazták a páncéltörö tüzérség mélyen lépcsözött védelmi rendszerét, és a harcok során hozzáértöen használták fel a mozgó töröosztagokat is. A csapatok állóképességét ez jelentösen növelte, s így a harcok elhúzódó jelleget öltöttek. Volokolamszknál különösen kitünt a 316. lövészhadosztály, amelynek Panfilov vezérörnagy volt a parancsnoka, a Mlagyencev ezredes parancsnoksága alatt álló iskolaezred és a páncéltörö tüzérezredek. Ezek az egységek hét napon át visszaverték három gyalogos és egy páncélos hadosztály szüntelen rohamait, és megtartották Volokolamszk körzetét. A harcok során 80 harckocsit és több gyalogos zászlóaljat semmisítettek meg. A "Közép" hadseregcsoport parancsnoksága nagy jelentöséget tulajdonított a volokolamszki védelmi csomópont elfoglalásának, és ezért az ott támadó két hadtest segítségére még egy gépesített hadtestet küldött. A 16. hadsereg magasabbegységei a túlerejü ellenség nyomására október végén kénytelenek voltak feladni Volokolamszkot, és a várostól keletre védelemre berendezkedni. Október közepén a Nyugati, a Kalinyini és a Brjanszki Front más szakaszain is elkeseredett harcok dúltak. Csapataink ellentevékenysége egyre eröteljesebb és szervezettebb lett. Az ellenség azonban még mindig erös volt. A "Közép" hadseregcsoport egyre újabb és újabb magasabbegységei bocsátkoztak a harcba, amelyeket addig lekötöttek a szovjet csapatok Vjazma körzetében. És bár Moszkva alatt a Vörös Hadsereg eröi is nöttek, technikai ellátottság tekintetében továbbra is az ellenség volt fölényben. Éppen ezért a mozsajszki terepszakaszon a Nyugati Front csapatainak hösies ellenállása ellenére sem sikerült a védelmet stabilizálni. A Nyugati Front középsö részének egyes szakaszain az ellenség áttörte védelmünket, s Moszkvától 80-100 kilométerre folytak a harcok. Kalinyin és Tarusza körzetében a gyengén fedezett védelmi terepszakaszok szintén nem biztosítottak szilárd helyzetet. Bármely pillanatban várható volt, hogy a helyzet tovább bonyolódik. Most, amikor az ellenség a föváros kapui elött állott, és Moszkva frontövezeti várossá vált, a központi pártés állami szervek rendkívül nehéz viszonyok között folytatták az ország vezetését. Az Állami Honvédelmi Bizottság ezért úgy határozott, hogy Moszkvából Kujbisevbe evakuálja a pártés kormányintézményeknek egy részét, valamint a szovjet kormányhoz akkreditált diplomáciai testületet. Moszkvában maradt az SZK(b)P Központi Bizottságának politikai irodája, az Állami Honvédelmi Bizottság, a Legfelsöbb Föparancsnok Föhadiszállása és az ország, valamint a fegyveres erök hatékony vezetéséhez szükséges minimális kormány és katonai apparátus. Ezzel egyidejüleg az Állami Honvédelmi Bizottság célszerünek tartotta, hogy a még Moszkvában és a Moszkvai területen maradt nagy honvédelmi jelentöségü üzemeket, valamint a föváros tudományos és kultúrális intézményeit elszállítsák, mert az egyre gyakoribb légitámadások ezeket könynyen szétrombolhatták volna. E nagyarányú és rendkívül bonyolult rendszabályokat a jó szervezés és a moszkvai vasúti csomópont vasutasainak kifogástalanul pontos munkája eredményeképpen rövid idö alatt sikerült végrehajtani. Ezekben a szörnyü napokban a moszkvaiak minden gondolatát és tettét a szeretett városukért való aggódás hatotta át. A különbözö korú és szakmájú emberek ezrei, nem törödve a veszéllyel, önfeláldozóan dolgoztak a Moszkvát erödítménygyürüvel övezö védelmi munkálatoknál. Moszkva minden bejáratánál az utcákat barikádokkal, vasbeton harckocsiakasztókkal, vas "sündisznóakadályokkal" torlaszolták el. A központi lapok (a Pravda, a Krasznaja Zvezda, az Izvesztyija, a Komszomolszkaja Pravda, a Trud `stb.) e viharos napokban továbbra is rendszeresen megjelentek, és arra intették a moszkvaiakat, hogy örizzék meg nyugalmukat, a fegyelmet, és ne veszítsék el szilárd hitüket: Moszkva nem kerül az ellenség kezére. Október 17-én az SZK(b)P Központi Bizottsága megbízásából Scserbakov, a központi bizottság és a moszkvai pártbizottság titkára, a moszkvai városi rádióhálózaton át beszédet mondott. Megmagyarázta a föváros lakóinak, milyen bonyolult helyzet alakult ki Moszkva elöterében, miért váltak szükségessé és miért célszerüek azok a rendszabályok, amelyeket a kormány Moszkva evakuálását illetöen foganatosított. Scserbakov megcáfolta azokat az ellenséges ügynökök által terjesztett rémhíreket, amelyek szerint a föváros feladásra kerül. " . . . Kitartóan, szívósan, az utolsó csepp vérig harcolni fogunk Moszkváért mondotta Scserbakov. A hitleristák terveit mindenáron meg kell hiúsítanunk . . . Mindegyikünk, bármilyen poszton van is, bármilyen munkát végez is, legyen harcosa a fasiszta hódítókkal szemben Moszkvát védö hadseregnek." A Moszkva elöterében kialakult fenyegetö helyzetre való tekintettel, valamint a csapatoknak és a föváros lakosságának az ellenség visszaverésére irányuló erökifejtése egybehangolása céljából, az Állami Honvédelmi Bizottság október 19-én elrendelte, hogy Moszkvában és a szomszédos körzetekben hirdessék ki az ostromállapotot. "Ezennel kijelentjük olvasható a rendeletben -, hogy a föváros védelmét a Moszkvától nyugatra 100-120 kilométerre levö terepszakaszokon Zsukov hadseregtábornok elvtársra, a Nyugati Front parancsnokára bízzuk." A moszkvai helyörség parancsnokára hárult a védelem a város elöterében. "A moszkvai védelem hátának biztosítása és a Moszkvát védö csapatok hátának megerösítése, valamint a kémek, diverzánsok és más fasiszta ügynökök aknamunkájának meghiúsítása céljából, az Állami Honvédelmi Bizottság elrendeli: 1. 1941. október 20-án Moszkva városában és a várossal szomszédos körzetekben léptessék életbe az ostromállapotot." Moszkvában és a városkörnyéki körzetekben a rend fenntartását Moszkva komendánsára bízták, s rendelkezésére bocsátották az NKVD belsö karhatalmi csapatait, a milicia egységeit és az önkéntes munkásosztagokat. "A rendbontókat mondja ki a rendelet haladéktalanul vonják felelösségre, a haditörvényszék bíróságainak adva át öket, a provokátorokat, kémeket és más ellenséges ügynököket, akik a rend megbontására buzdítanak, lövessék föbe a helyszínen." Az Állami Honvédelmi Bizottság arra hívta fel a föváros összes dolgozóit, hogy örizzék meg a rendet és a nyugalmat, s legyenek mindenben a segítségére a Moszkvát védö Vörös Hadseregnek. Az Állami Honvédelmi Bizottságnak az a rendelete, amely Moszkvában életbe léptette az ostromállapotot, felrázó erejü dokumentum volt. Ez lett az alapja annak az egész tevékenységnek, amelyet a moszkvai pártszervezet, a Nyugati Irány frontjainak parancsnokságai és politikai apparátusa a lakosságnak és a csapatoknak az ellenség visszaverésére irányuló politikai mozgósítása érdekében kifejtettek. Moszkva üzemeiben és intézményeiben, valamint a frontokon, a rohamozó német csapatokkal vívott heves ütközetek közötti rövid szünetekben, gyüléseken foglalkoztak ezzel a rendelettel. A moszkvaiak minden erejük latbavetésével válaszoltak a párt felhívására. Október végén a moszkvai védelmi övezet haditanácsának rendelkezése alapján, a kommunista önkéntes zászlóaljakból három hadosztályt alakítottak. Egy további hadosztályt a behívásra soron levö korosztályokból szerveztek: Ezeknek a hadosztályoknak a létszáma mintegy 40000 före rugott. A szovjet katonáknak a párt felhívására csak egy válaszuk volt: kitartunk, útját álljuk az ellenségnek, a fasiszta banditák nem jutnak be Moszkvába. A szovjet katonák mélyen a szívükbe zárták a Nyugati Front haditanácsa által kiadott felhívás szavait: "Elvtársak! Az államunkat fenyegetö szörnyü veszély órájában minden katonánk élete a hazáé. Hazánk mindegyikünktöl a legnagyobb eröfeszítést, bátorságot, kitartást és hösiességet követeli, A haza arra szólít fel bennünket, hogy szeretett városunk, Moszkva elött ledönthetetlen falként útját álljuk a fasiszta hordáknak. Ma inkább, mint valaha, éberségre, vasfegyelemre, szervezettségre, elszánt tettekre, törhetetlen gyözniakarásra és önfeláldozásra van szükség . . ." A moszkvai 1. gépkocsizó gárda-lövészhadosztály harcosai, a Vörös Hadsereg Moszkvát védö valamennyi katonájának érzelmeit juttatva kifejezésre, ezt írták a föváros lakosainak: "Esküszünk szülöanyánkra, esküszünk a népnek, a pártnak, a szovjet kormánynak . . . hogy míg kezünk a puskát bírja, míg mellünkben szív dobog az utolsó leheletig kíméletlenül verjük az ellenséget, pusztítjuk a fasiszta söpredéket. Éljen szocialista hazánk, éljen fövárosa, Moszkva." A Moszkva elöterében kialakult aggasztó helyzet mélyen megrendítette országunkat, A Szovjetunió minden részéböl vég nélkül özönlöttek a levelek, a határozatok és az üdvözletek, amelyekben a szovjet emberek nagy elismerésüket fejezték ki Moszkva védöinek az ellenség ellen vívott harcban tanúsított hösies eröfeszítésükért, és arról biztosították öket, hogy készek mindent megtenni, hogy siettessék a gyözelmet. "Ebben a fenyegetö órában írták Leningrád dolgozói lélekben, gondolatban veletek vagyunk, szeretett Moszkvánkkal. . . . Legyetek kitartóak, moszkvai testvérek! Üssétek és pusztítsátok a fasiszta aljanépet könyörtelenül, rendíthetetlen bátorsággal verjétek vissza az aljas ellenség eröfeszítéseit. Ne feledjétek, hogy hösies harcotokat figyelemmel kíséri nemcsak a szovjetország, hanem az egész világ is." A messzi Alekszandrovszk-Szahalinszkijböl az SZK(b)P Moszkva Város Bizottsága címére üdvözlet érkezett, amelyben Szahalin kommunistái arról biztosították a föváros dolgozóit, hogy készek minden erejükkel s ha kell életükkel is, a haza védelmét szolgálni. A Szaratovi területröl a balakovszki "Szpartak" mezögazdasági szövetkezet kolhozparasztjai ezt írták a moszkvaiaknak: "Moszkvai elvtársak! . . . A segítségetekre vagyunk, minden tölünk telhetöt elkövetünk, hogy biztosítsuk a gyözelmet . . . Testvérek . . . Ne felejtsétek: nem vagytok egyedül. Az egész szovjet nép mellettetek áll . . . Legyetek fáradhatatlanok a védelmet szolgáló munkában. Adjatok több fegyvert a frontnak. Legyetek rendíthetetlenek, rettenthetetlenek az ellenség elleni harcban, tegyétek az ellen sírjává a Moszkvába vezetö utakat!" Moszkva védelmével foglalkozott egy sok ezer fönyi gyülés Taskentben, az Üzbég SZSZK fövárosában. Juszupov, az Üzbég K(b)P titkára a gyülésen tartott beszédében ezt mondotta: "Mi, akik itt, a taskenti Vörös téren egybegyültünk, az üzbég nép nevében üzenjük a moszkvaiaknak és a leningrádiaknak: veletek vagyunk, drága testvérek, szívvel-lélekkel veletek vagyunk!" A gyülés részvevöi a moszkvaiakhoz intézett üzenetükben ezt írták: Az ellenség már el nem menekülhet, Moszkva köré a védök egyre gyülnek Belorusz, kazah, türkmén, s Grúzia Meg Örményország annyi hös fia, Tüzzel és vassal irtja, vágja öket, Kik felperzselték ezt a drága földet. Az egész szovjet nép összefogása megsokszorozta Moszkva védöinek erejét és immár szilárdan hittek benne, hogy az ellenségnek óhatatlanul el kell pusztulnia. A Vörös Hadsereg Moszkvát védö egységeiben és magasabbegységeiben, vállvetve harcoltak a Szovjetunió valamennyi nemzetiségének fiai. Kitartó és önfeláldozó harcuk szemléltetö példája volt országunk népei testvéri együttmüködésének, hiszen valamennyiük számára ezekben az aggasztó napokban Moszkva megmentése volt a legfontosabb. Október második felében a Moszkva környéki arcvonalon valamennyi irányban folytatódtak az elkeseredett harcok. Mindkét félnek súlyos veszteségei voltak; mindamellett a harc általános menetét az jellemezte, hogy szüntelenül erösödött a szovjet csapatok ellenállása, és egyre jobban kimerültek a német fasiszta csapatok támadási lehetöségei. A Kalinyini Front müködési sávjában október végéig makacs harcok folytak Kalinyinért és a szomszédos körzetekért. Mindkét fél nagy aktivitást fejtett ki. Az ellenség csapásai a szovjet csapatok erös ellencsapásaival váltakoztak. Az ellenség rohamai fokozatosan gyengültek. November elején az arcvonal a Szelizsarovo, Kalinyin, volgai víztároló nyugati partja terepszakaszon állandósult. Heves harc bontakozott ki október második felében a Nyugati Front sávjában is. Akkorra a hitleristák a mozsajszki terepszakaszon vetették harcba már a 4. hadsereg és a 4. páncélos csoport minden erejét. De mi is jelentösen megerösítettük a Moszkvát fedezö 16., 5., 33., 43. és 49. hadsereget. A légierö fokozta csapásait az ellenségre. Megnövekedett tüzérségünk páncélelhárító tüzereje is. A szovjet gyalogság, az utászok által telepített müszaki zárak hozzáértö alkalmazásával, korlátozta az ellenség manövereit és válaszcsapásokat mért rá. A német tábornokok keskeny arcvonalszakaszon hatalmas eröket vontak össze és elkeseredett kísérleteket tettek arra, hogy a volokolamszki, a mozsajszki, a malojaroszlaveci és a szerpuhovi irányban letörjék a szovjet csapatok ellenállását. Valamennyi rohamuk azonban általában eredménytelen maradt, vagy éppen csak helyi jellegü, harcászati sikert biztosított. Október végére a német fasiszta csapatok Moszkva elleni támadása a Nyugati Front sávjában elakadt. A szovjet csapatok védelme stabilizálódott. A 16. hadsereg csapatai Volokolamszktól keletre szilárdan megkapaszkodtak, s ugyanezt tette az 5. hadsereg Kubinkától nyugatra, a 33. és a 43. hadsereg a Nara folyó terepszakaszán, a 49. hadsereg Szerpuhovtól nyugatra az Oka mentén Alekszinig. Az összefüggö és szilárd védelmi arcvonal létrehozása után, a Moszkvát fedezö hadseregek már október végén hadseregtartalékba vonták ki eröik egy részét. Megalakult a front tartaléka is. Ez lehetövé tette a Nyugati Front parancsnokságának, hogy néhány ellencsapást szervezzen az egyes arcvonalszakaszokon kialakult hadmüveleti helyzet megjavítása céljából. Ilyen ellencsapást mértek Volokolamszk, Dorohovo, Naro-Fominszk és Tarusza térségében. A szovjet csapatok szempontjából kevésbé kedvezöen alakult a helyzet a Brjanszki Front sávjában. A front magasabbegységei három héten át elkeseredett harcot vívtak a hátukba került ellenséggel. Hösies tevékenységükkel lekötötték a 2. tábori és a 2. páncélos hadsereg föeröit és ezzel meghiúsították a fasiszta vezetés terveit: a Nyugati Front csapatainak délröl való mély átkarolását. Halder még október 8-án ezt jegyezte fel naplójában: "A Keleti Front középsö szakaszán mindinkább érezhetö a bekerített ellenséges csoportosítás nyomása Guderian páncélos hadseregének nyugati szárnyára, s ez csapatainknak újabb nehézséget okoz." Miután az 50., 3. és 13. hadsereg csapatai, a Legfelsö Föparancsnokság Föhadiszállásának utasításait teljesítve, október 23-re súlyos harcok árán kitörtek a bekerítésböl és visszavonultak a Belev, Msenszk, Poniri, Lgov terepszakaszra, harci lehetöségeik jelentösen megcsappantak. A Brjanszki Front hadseregei által abban az idöben elfoglalt széles sávban a meglevö erövel nem lehetett szilárd és leküzdhetetlen védelmet kialakítani. A 4. német hadseregnek Tarusza és Alekszin felé való áttörése eredményeképpen, a Nyugati és a Brjanszki Front csapatai között 60 kilométer széles rés támadt, amelyen át az ellenség nagy eröt vethetett be a Brjanszki Front csapatainak észak felöl való mély átkarolására. Mindezt figyelembe véve, a föhadiszállás október 24-én megparancsolta a Brjanszki Front csapatainak, hogy erejük megóvása céljából október 30-án estig vonuljanak vissza a Dubna keleti szegélye, Plavszki, Verhovje, Livni, Kasztornoje terepszakaszra. A parancs szerint a front föerejét Tula körzetében és a jelei irányban összpontosították. A Brjanszki Front hadseregeinek az új terepszakaszra való visszavonását október 26-án kezdték meg és szervezettebben, tervszerübben hajtották végre, mint október elején. A visszavonuló csapatokat üldözöbe vevö ellenség október 29-én a 2. páncélos hadsereg elörevetett egységeivel elérte Tulát. Itt az elöre elkészített terepszakaszon a szovjet csapatok és a tulai lakosok szervezett ellenállásába ütközött. Tula kommunistái már október 16-án gyülést tartottak, hogy meghatározzák a város védelmével kapcsolatos teendöket. Határozatukban kijelentették: "A pártaktíva gyülése a kommunisták és komszomolisták kötelességévé teszi, hogy közülük minden fegyverfogható álljon csatasorba, és a dicsö Vörös Hadsereggel együtt védje városunkat, szabadságunkat és becsületünket, családjaink életét." Tula dolgozóinak az ellenség visszaverésére való mozgósítását a városi védelmi bizottság irányította, Zsavoronkowal, a területi bizottság titkárával az élén. Október 23-án a bizottság határozatot hozott arra, hogy Tula körül és magában a városban meg kell gyorsítani a védelmi berendezések építését, és egy munkásezredet kell alakítani. Október 25-én a városban kihirdették az ostromállapotot. A Vörös Hadsereg csapataival együtt Tula védelmére kelt a város egész lakossága is. Az 50. hadsereg felzárkózásáig a város déli elöterét egy vadászzászlóaljakból alakított tulai munkásezred és egy légvédelmi tüzérezred védte. Míg a tulai munkások fegyveres osztagai a Vörös Hadsereg egységeivel együtt visszaverték az ellenség dühödt rohamait, a város dolgozói ellenséges tüzben védelmi építményeket létesítettek, bevehetetlen eröddé változtatva városukat. Október 30-tól november 7-ig két páncélos hadosztály és a 2. német páncélos hadseregnek egy páncélos dandára több ízben megkísérelte a védelem áttörését és a város elfoglalását. Az ellenség arctámadása során mintegy 100 harckocsit vesztett, de sikert nem ért el. Erre a 2. páncélos hadsereg parancsnoka úgy döntött, hogy délkeletröl és keletröl megkerüli a várost. Ez a kísérlet is sikertelen maradt. A szovjet csapatok a tula-uzlovajai vasútvonaltól körülbelül 10 kilométerre délre megállították az ellenséget. Tula hösies védelmével befejezödtek a Vörös Hadsereg Moszkva déli elöterében vívott októberi védelmi harcai. A Tula körzetében vívott szívós védelmi harcok óriási szerepet játszottak az egész Brjanszki Front védelmének megszilárdításában és a Nyugati Front balszárnyán a szilárd helyzet kialakításában. November elején a német támadás az egész nyugati irányban elakadt. S ha a rákövetkezö napokban a harctevékenység nem is szünetelt, söt egyes szakaszokon rendkívül heves jelleget öltött, a Moszkva elleni támadás, amelyet a hitlerista vezetés "általános" támadásnak nevezett, mégis meghiúsult. A moszkvai irányban október elsö napjaiban kialakult rendkívül bonyolult helyzet ellenére, sikerült csapatainkat új terepszakaszokra visszavonni, és ezeken a terepszakaszokon tartalék hadosztályok segítségével megszervezni a szilárd védelmet. A németek Moszkva elleni elsö általános támadását a Vörös Hadsereg hös katonáinak rendkívüli állhatatossága és kitartása hiúsította meg. Azok is, akik Vjazma és Brjanszk alatt férfiasan küzdöttek a bekerítésben, és az ellenség sok erejét kötötték le, azok is, akik súlyos harcok közepette visszavonultak és nagy veszteséget okoztak a német páncélos csapatoknak, s azok is, akik a hátországból érkezve menetböl vetették magukat bele a Moszkva felé elöretörö hitleristák elleni élethalálharcba mind méltóképpen kivették a részüket a Moszkva ellen támadó fasiszta hadseregek elönyomulásának elhárításából. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a szovjet katonáknak a föváros lakói. Hösies munkájukkal, a védelmi berendezések építésével elömozdították az ellenség Moszkva elfoglalására vonatkozó terveinek meghiúsítását. Ennek a rendkívül fontos katonai és

politikai feladatnak a megoldásában óriási szerepe volt az Állami Honvédelmi Bizottságnak, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának és a moszkvai pártszervezetnek, hiszen az emberek millióit mozgósították Moszkva védelmére, s ezek ledönthetetlen falként torlaszolták el az ellenség elött a szovjet fövároshoz vezetö utat. Az a tény, hogy a szovjet csapatok meghiúsították a német fasiszta hadsereg agyonreklámozott "általános" támadását, zavart keltett a hitleristák soraiban. Blumentritt tábornok keserüen megjegyzi: "Amikor Moszkva kapuja elé értünk, parancsnokaink és csapataink hangulata hirtelen megváltozott. Csodálkozva és csalódottan tapasztaltuk októberben és november elején, hogy a szétvert oroszok mint katonai erö még korántsem szüntek meg létezni. Az utóbbi hetekben az ellenség ellenállása fokozódott, s a harcok napról napra egyre jobban kiélezödtek . . . Nem hittük volna, hogy a helyzet ennyire megváltozhat . . . A csapatoknál most felháborodva emlegették propagandaminisztériumunk fellengzös októberi nyilatkozatait." A hitlerista tábornokok, hogy valamiképpen igazolják kudarcukat és téves számításaikat, azt hangoztatták, hogy a Moszkva elleni támadást nem a szovjet csapatok hösies ellenállása hiúsította meg, hanem a német csapatok elörehaladását gátló esözés és sár. E hazug állításokat a tények már rég megcáfolták, de sok burzsoá történész ennek ellenére még ma is idöjárási viszonyokkal próbálja magyarázni a német csapatok Moszkva elleni októberi támadásának meghiúsulását, és nem veszi figyelembe a döntö tényezöt: a Vörös Hadsereg ellenállásának erejét. Nyilvánvaló, hogy ezek a történészek vagy vakon követik a hazug fasiszta propagandát, vagy tudatosan meghamisítják a történelmi igazságot. A Kalinyini, a Nyugati és a Brjanszki Front csapatai, miután visszaverték az ellenség Moszkva elleni támadását, november elején olyan újabb nagyarányú ütközetek elökészítéséhez fogtak hozzá, amelyek a fasiszta hadsereg teljes kimerítésére, és további elönyomulásának meggátolására irányultak. * A Moszkva alatti harctevékenységben beállt viszonylagos csend egybeesett a Nagy Októberi Szocialista Forradalom közeledö 24. évfordulójával. A szovjet nép súlyos megpróbáltatások közepette, élethalálharcot vívva ünnepelte ezt a nevezetes évfordulót. Jóllehet a Vörös Hadsereg a szovjet föváros elöterében eröteljesen visszaverte a hitlerista betolakodókat, a német fasiszta csapatok nem merítették még ki támadási lehetöségeiket. Az egész szovjet-német arcvonalon folytatódtak a megfeszített harcok. Az ellenség a blokád harapófogójában tartotta a hös Leningrádot, és kiéheztetéssel fenyegette. A hitleristák, miután a nyugati irányban jelentös eröket vontak össze, újabb csapást készítettek elö Moszkva ellen. Emellett délen is a támadás újbóli megindítását tervezték. És bár teljesen nyilvánvaló volt már, hogy a német hadvezetöség kalandor terve a "keleti hadjáratnak" a tél beálltáig való befejezése kudarcba fulladt, a szovjet népnek minden erejét latba kellett vetnie, hogy végérvényesen meghiúsítsa a németek "villámháborús" tervét. Ennek a rendkívül fontos katonai és politikai célnak az eléréséhez a párt és a szovjet nép óriási eröfeszítéseire volt szükség. A szovjet katonák példátlan hösiessége, amelyet az 1941. nyári és öszi heves ütközetekben tanúsítottak, valamint a hitlerista csapatoknak az az óriási vesztesége, amelyet a szovjet-német arcvonalon szenvedtek, azt mutatta, hogy a Vörös Hadsereg becsülettel teljesíti hazafias kötelességét. Csakhogy a csapatok hösiessége egymagában véve még nem elegendö az ellenség leveréséhez. Mindenekelött véget kellett vetni a német fasiszta csapatok technikai fölényének, föleg a harckocsikban és repülögépekben mutatkozó fölényüknek. Ehhez nemcsak az ellenség emberanyagát és haditechnikáját kellett minden lehetö eszközzel felörölni, hanem a szovjet fegyveres erök technikai ellátottságát is egyre nagyobb arányokban kellett növelni. Ez utóbbi különösen bonyolult feladat volt. Ennek megvalósítása érdekében be kellett fejezni a népgazdaság haditermelésre való átállítását, és gyors ütemben fokozni kellett a harcitechnikai eszközök gyártását, minél hamarább üzembe kellett helyezni az evakuált gyárakat új telephelyükön, újból meg kellett szervezni az egymáshoz kapcsolódó termelési ágak kooperációját és meg kellett indítani a hadianyag tömeggyártását. A hadsereget és a flottát folyamatosan kiképzett katonákkal és tisztekkel kellett kiegészíteni. Éppen ezért a hadászati tartalékok szervezése és kiképzése továbbra is elsörendü feladata maradt a pártnak és a hadvezetésnek. Minthogy a fegyveres erök nagy mennyiségben szívták el a népgazdaságból a képzett kádereket, halaszthatatlan feladattá vált az ipar, a közlekedés és a mezögazdaság új munkásainak és szakembereinek gyorsított ütemü képzése. Mindebböl világosan kitünik, milyen nehéz körülmények között ünnepelték a szovjet emberek az októberi forradalom 24. évfordulóját, s milyen nagy eröfeszítéseket kellett tennie a pártnak és a népnek, hogy teljesítse a párt és a szovjet kormány által kidolgozott katonai és népgazdasági terveket, és leküzdje a kitüzött cél elérésének útjában álló óriási nehézségeket. A nagy ünnep alkalmából a párt felhívásokkal fordult a néphez, amelyekben meghatározta a szovjet emberek konkrét feladatait a Nagy Honvédö Háború adott szakaszára vonatkozólag. Az SZK(b)P Központi Bizottságának a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 24. évfordulója tiszteletére kiadott jelszavaiban, amelyek október 30-án kerültek nyilvánosságra, a párt arra szólította fel a szovjet népet és fegyveres eröit, hogy vívjanak kíméletlen harcot a fasiszta hódítók ellen, vessék küzdelembe minden erejüket az ellenség megsemmisítésére. "Vesszenek a hitlerista imperialista rablók, akik felrúgták a népek békéjét és Németországot, Európát, a Szovjetuniót a háború örvényébe sodorták! hirdette a párt. Halál a Szovjetunió népeinek leigázására és kifosztására törekvö hitlerista vérebekre!" A párt arra szólította fel a munkásokat és munkásnöket, a mérnököket és müszaki alkalmazottakat, hogy fáradhatatlanul dolgozzanak a front számára. "Szállítsatok több harckocsit, páncéltörö puskát és löveget, ágyút, aknavetöt, lövedéket, aknát, géppuskát, puskát" biztatta a párt a Szovjetunió munkásosztályát. A kolhozparasztságot a párt arra hívta fel, hogy adjon több élelmet a frontnak. "Minden erövel támogassuk a frontot, az ellenség szétzúzását! Minden a frontért!" A párt felhívásait a nép erejébe, igaz ügyünk diadalába vetett mély hit hatotta át. Az SZK(b)P Moszkvai Bizottsága és Moszkvai Városi Bizottsága november 3-án az SZK(b)P Központi Bizottságának határozata értelmében utasítást adott ki az októberi forradalom 24. évfordulójának megünneplésére. Arra szólították fel az összes üzemeket és intézményeket, kolhozokat és szovhozokat, tanintézeteket, hogy november 6-án és 7-én a dolgozók részvételével tartsanak gyüléseket, s ezeken emlékezzenek meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 24. évfordulójáról, mozgósítsák az eröket Moszkva védelmére, a hitlerista hordák szétzúzására. Akárcsak a békeévekben a Moszkvai Szovjet az ünnep elöestéjén most is ünnepi gyülést tartott a föváros pártés társadalmi szervezeteinek részvételével. A gyülést a "Majakovszkaja" metróállomáson tartották. Az SZK(b)P Központi Bizottságának megbízásából a gyülésen Sztálin, az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke mondott beszédet. A beszédet a rádió is közvetítette. A Nagy Honvédö Háború négy hónapjának összegezésével képet adott arról a súlyos helyzetröl, amelybe országunk a Vörös Hadsereg átmeneti katonai kudarcai következtében került, bár nem tárta fel teljesen e súlyos kudarcok igazi okait. A továbbiakban a Szovjetunió elleni "villámháború" fasiszta tervének meghiúsulásáról beszélt, s leleplezte a fasiszta betolakodók vandálságait, amelyek inkább gyengeségükre, mintsem erejükre utaltak. Ugyanakkor hibás értékelést adott Németország hátországának helyzetéröl, szemmel láthatóan lebecsülve gazdasági és katonai lehetöségeit. A szovjet nép nagy felszabadító harcának perspektíváiról szólva Sztálin rávilágított a szovjet szocialista állam legyözhetetlenségének forrásaira, és kifejezésre juttatta a kommunista pártnak azt a szilárd meggyözödését, hogy a hitlerista Németországra és szövetségeseire elkerülhetetlen vereség vár. Beszédét a pártnak ezzel a lelkesítö jelszavával fejezte be: "A mi ügyünk igaz ügy miénk lesz a gyözelem!" Másnap, november 7-én Moszkvában megtartották a Vörös Hadsereg hagyományos díszszemléjét. Fenséges és különösen ünnepélyes képet mutatott ezen a történelmi jelentöségü napon a Vörös tér. Az éjszaka lehullott hó belepte a Kreml ösi falait és a Lenin-mauzóleum két oldalán elterülö gránittribünöket, fehérbe öltöztetve a teret szegélyezö épületeket. Éles, hideg szél süvített. Beköszöntött a tél, amelytöl a német betolakodók annyira féltek. Az egész téren, a Történelmi Múzeumtól a Vaszilij-Blazsennij-székesegyházig, példás rendben felsorakoztak a csapatok. Jó meleg téli egyenruha volt rajtuk, nem kellett félniük a fagytól, a hóvihartól. A téren ott álltak a gyalogos csapatok, a tüzériskola növendékei, a tengerészek, az NKVD egységei, a felfegyverzett munkásosztagok, távolabb pedig az ünnepi felvonulásra kész lovasság, tüzérség és páncélos csapatok. Reggel 8 órakor Bugyonnij, a Szovjetunió marsallja, a honvédelmi népbiztos helyettese, aki a díszszemlét fogadta, lóháton végigjárta a csapatokat, és üdvözölte öket a nagy ünnep alkalmából. A díszszemle részvevöihez Sztálin, az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke intézett beszédet. "Az egész világ rátok tekint mondotta -, bennetek látja azt az eröt, amely a német területrablók haramiabandáját meg tudja semmisíteni. Európa a német hódítók igáját nyögi, leigázott népei rátok emeli tekintetét, bennetek látja felszabadítóját. Nagy, felszabadító küldetés jutott osztályrészetekül. Legyetek hát méltók e küldetésre! A háború, amelyet ti viseltek, felszabadító, igazságos háború. Lelkesítsen benneteket ebben a háborúban nagy elödeink, Alekszandr Nyevszkij, Gyimitrij Donszkoj, Kuzma Minyin, Gyimitrij Pozsarszkij, Alekszandr Szuvorov, Mihail Kutuzov bátor példaképe! Vezéreljen benneteket a nagy Lenin gyözedelmes zászlaja!" A mauzóleum elött feszes sorokban, harcra készen elvonultak a moszkvai 2. lövészhadosztály egységei, a lovasság, a tüzérség, és a harckocsik. A szovjet katonák esküvel fogadták a pártnak és a kormánynak, hogy a fövárosba vezetö utakat a német betolakodók sírjává teszik. A harsány "hurrá" kiáltások, az ezredek dübörgö léptei és a motorok zaja az eljövendö gyözelmet jelzö egyetlen hatalmas hangorkánná váltak. A díszszemle részvevöi a Vörös térröl egyenesen a frontra indultak, hogy védjék szeretett fövárosukat. Lelkes hangulatban zajlottak le a katonai díszszemlék Kujbisevben és Voronyezsben is. Ezekben a városokban a dolgozók ezrei üdvözölték a Vörös Hadsereg újonnan szervezett csapatait, amelyek készen álltak arra, hogy beolvadjanak a hadra kelt sereg soraiba. Ünnepi gyülésekkel és nagyarányú felvonulásokkal ünnepelték meg országszerte az októberi forradalom évfordulóját. A szovjet nép ezzel újból megmutatta, milyen egységesen áll a kommunista párt és a szovjet kormány mögött, milyen rendületlenül hisz a fasiszta hódítók feletti gyözelemben, mennyire kész az önfeláldozó munkára és harcra. A pártnak Sztálin által az ünnepi gyülésen és a Vörös téren mondott beszédében kifejezett gondolatai és felhívása harci programmá váltak. Ez a program a szovjet nép erejének, az ellenség szétzúzására való további mozgósítását szolgálta. Sztálinnak a Moszkvai Szovjet ünnepi gyülésén tartott beszámolója és az 1941. november 7-i díszszemlén mondott beszéde óriási erkölcsi és politikai hatással volt a megszállt területek lakosságára, fokozta a szovjet nép harcát az ellenség hátában. A szovjet repülök az ünnepi gyülésekröl és a Vörös téren rendezett díszszemléröl szóló újságokat szórtak le az arcvonal mögött. Az újságok felbecsülhetetlen kincsként jártak kézröl kézre, a legnagyobb gonddal örizték öket. Örömkönnyek szöktek a szovjet emberek szemébe, amikor megtudták, hogy merö hazugság az a hitleristák által terjesztett hír, amely szerint Moszkva elesett; Moszkva rendíthetetlenül áll! Szeretett pártjuk hangját hallva visszanyerték szilárd hitüket a szovjet állam erejében, a szovjet nép törhetetlen gyözniakarásában, a német fasiszta hódítók vereségének elkerülhetetlenségében. A Moszkvai Vörös téren lezajlott díszszemle híre óriási hatással volt az egész világra. Általánosan elterjedt már az a vélemény, hogy a náci Németországnak a Szovjetunió ellen indított "villámháborúja" csödbe jutott, hogy a szovjet nép duzzad az erötöl, és eltökélt szándéka folytatni a harcot, míg végleg szét nem zúzza a német fasiszta hadsereget. A burzsoá országok dolgozói igyekeztek segítséget nyújtani a szovjet népnek a szabadságszeretö népek közös ellensége ellen vívott hösies harcában, és ezért nagyarányú kampányt indítottak az európai második front azonnali létrehozásáért. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 24. évfordulójának megünneplése tehát nemcsak a Szovjetunió népeire volt óriási mozgósító hatással, hanem a világ összes demokratikus eröire is. Világszerte elismerték a Szovjetunió vezetö szerepét a német fasizmus ellen folyó harcban. * A Moszkva körül kialakult feszült helyzetben november elején beállt némi enyhülés csak átmeneti jelenség volt. A német hadvezetés lázasan átcsoportosította eröit és felvonultatta tartalékait, hogy újabb támadást indítson. A hitlerista kalandorok, hogy megörizzék a "legyözhetetlen" hadsereg kissé megtépázott presztizsét, a végsökig megfeszítették minden erejüket, mindent kockára tettek, hogy elfoglalják Moszkvát. A Moszkváért vívott harc tehát döntö szakaszba lépett. Ilyen körülmények között az ellenség támadásának visszaverése annak végleges meghiúsítását és a döntö csata megnyerését jelentette. November 3-án a Pravda vezércikkében ezt írta: "A mozsajszki, a malojaroszlaveci, a volokolamszki és a kalinyini irány valamennyi harcosa elött, a Moszkva megközelítö útjait védö összes katonák elött most az a felmérhetetlen történelmi jelentöségü feladat áll, hogy a hitlerista hordák újabb támadásával szemben is helytálljanak, hogy azt sziklaszilárd kitartással, bátorsággal és önfeláldozással fogadják. Mindenkinek, aki ma Moszkvában van olvasható a cikkben -, minden katonának és parancsnoknak, aki a fövárosba vezetö utak mentén véd, tisztában kell lennie a moszkvai csata nagy történelmi jelentöségével. Moszkva szívós és aktív védelmével fel kell rúgni a hitlerista banda terveit . . ." "Feladatunk kifárasztani, kimeríteni, elvéreztetni a fasiszta hadsereget, a Moszkva környéki földeken eltemetni az új német hadosztályokat állapította meg a Pravda. Szeretett Moszkvánk hösies védelmével megmutatjuk a gyözelem útját valamennyi csapatunknak, a Nagy Honvédö Háború bármelyik frontján harcolnak is. Ez a mély értelme a most zajló és küszöbönálló csatáknak." November elején a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságnak már teljes képe volt a hitleristák szándékáról és a német hadsereg számára a moszkvai irányban kínálkozó lehetöségekröl. A föhadiszállás, helyesen értékelve a helyzetet, október végén, november elején a Nyugati Front megerösítésére fordította a legnagyobb gondot. November 1-e és 15-e között a föhadiszállás több friss lövész-, lovas és harckocsihadosztállyal és dandárral egészítette ki a Nyugati Frontot. A front harcoló egységeit feltöltötték emberanyaggal és harci technikai eszközökkel; legtöbb hadseregét pedig páncélelhárító tüzérséggel és gárda aknavetö egységekkel erösítették meg. Mindez lehetövé tette, hogy a hadseregekben második lépcsöt hozzanak létre és feltöltsék a front tartalékát. A föhadiszállás, abból a célból, hogy kedvezöbb feltételeket teremtsen a csapatok vezetéséhez, november derekán bizonyos szervezeti változtatásokat hajtott végre. November 10-én a Nyugati Frontnak adták át az 50. hadsereget, a Brjanszki Frontot feloszlatták, s ennek 3. és 13. hadserege a Délnyugati Front állományába került. Figyelembe véve, hogy az ellenség gyorsan mozgó csoportosításai a Nyugati Front szárnyain müködnek, a föhadiszállás e csoportosítások ellen jelentös tartalékot vont össze. Volokolamszk körzetébe egy harckocsihadosztályt és öt lovas osztályt rendeltek azzal a feladattal, hogy a 16. hadsereg jobbszárny-egységeivel együttmüködve, Volokolamszktól északra mérjenek ellencsapást a 3. német páncélos csoport balszárnyára. A szerpuhovi irányban Belov vezérörnagy parancsnoksága alatt összevonták a 2. lovas hadtestet, egy lövészés egy harckocsihadosztályt, valamint két harckocsidandárt. Ezek a csapatok azt a feladatot kapták, hogy a 49. hadsereggel együtt, mérjenek ellencsapást a 4. német hadsereg jobbszárnyára. Novomoszkovszktól (régebben Sztalinogorszk) délre a 2. páncélos hadsereg szárnyára a terv szerint két harckocsihadosztálynak és egy lovas hadosztálynak kellett ellencsapást mérnie. A föhadiszállás elöre látta az újabb német támadás elkerülhetetlenségét, s ezért a Nyugati Front csapatainak azt a parancsot adta, hogy tartsák az elfoglalt terepszakaszokat, és akadályozzák meg Moszkva északnyugat és délnyugat felöl való megkerülését. A Kalinyini és a Délnyugati Frontnak az volt a feladata, hogy az elfoglalt terepszakaszokat szilárdan védje, és aktív tevékenységgel lekötve az ellenséget, akadályozza meg abban, hogy Moszkvához eröket dobjon át. A többi között a Kalinyini Front 30. hadserege azt a feladatot kapta, hogy fedezze a Nyugati Front jobbszárnyát. A front balszárnyának fedezését a Délnyugati Front 3. hadseregére bízták. November 14-én a Nyugati Front haditanácsa figyelmeztette a hadseregek parancsnokait egy Moszkva elleni újabb támadás lehetöségére, és elrendelte nekik, hogy nyomban gondoskodjanak e támadás elhárításáról. A hadseregek haditanácsai azt a parancsot kapták, hogy alaposan vizsgálják meg az elsö lépcsök egységei védelmének állapotát. Ezek az utasítások elösegítették a védelem megszervezésében mutatkozó fogyatékosságok megszüntetését. A Nyugati Front haditanácsa felhívással fordult a csapatokhoz, s ebben arra buzdította a katonákat, parancsnokokat és politikai munkásokat, hogy utolsó csepp vérükig védjék Moszkvát. A Nyugati, a Kalinyini és a Délnyugati Front politikai szervei pártpolitikai munkájukat az egységeknél és magasabbegységeknél ezekkel a jelszavakkal folytatták: "Megvédjük szeretett Moszkvánkat!" "Moszkva alatt kell megkezdenünk a német fasiszta területrablók megsemmisítését!" A hitleristák Moszkva elleni támadásának sikeres visszaverése, a hadseregek emberanyaggal és harci technikai eszközökkel való feltöltése, a föhadiszállás tartalékainak a csapatok mögött való gyülekezése és az egységeknél és magasabbegységeknél folytatott nagyarányú politikai munka jelentösen emelte a csapatok erkölcsi szellemét, és fokozta harckészségüket. A szovjet katonák magas erkölcsi-politikai színvonaláról tanúskodik a Vörös Hadsereg harcosainak és parancsnokainak az a rengeteg beadványa, amelyben a pártba, illetve a Komszomolba való felvételüket kérték. 1941 októberében és novemberében csak a Nyugati Front csapatainál körülbelül 6000 harcos kérte a pártba és ugyanannyi a Komszomolba való felvételét. A front pártés Komszomol-szervezeteinek gyors növekedése azt mutatta, hogy a föváros védöi körében emelkedett a párt és a Komszomol tekintélye és befolyása. A hadseregek pártszervezeteit olyan kommunisták is gyarapították, akik a hátországból jöttek a csapatokhoz. Októberben a Nyugati Front csapatainál körülbelül 33500 volt a párttagok és tagjelöltek száma, novemberben pedig már mintegy 51500. A front Komszomol-szervezetének októberben körülbelül 59000, novemberben már körülbelül 78000 tagja volt. A politikai munkások állhatatosságra és kitartásra nevelték a harcosokat, s arra ösztönözték öket, hogy a lehetö legrövidebb idön belül fejezzék be a védöállások müszaki berendezését és így az ellenség számára leküzdhetetlen védelmet létesítsenek. Az egységeknél taggyüléseket tartottak, s ezeken összegezték a harcok eredményét. Az alegységeknél elöadásokat tartottak a szovjet-német arcvonal helyzetének ismertetése céljából. Óriási jelentöségük volt a tömeggyüléseknek. A szovjet katonák, a párt központi bizottsága által kiadott felhívásnak eleget téve, ezeken a gyüléseken esküvel fogadták a hazának, hogy nem engedik be a hitlerista hordákat Moszkvába. Ebben az idöben Moszkva védöit gyakran látogatták meg a dolgozók küldöttségei. A harcosok örömmel fogadták a föváros munkásait. Küldöttségek járták a 16., 33., 43. és 50. hadsereg egységeinél és `magasabbegységeinél. A 316. lövészhadosztályt Kazahsztán dolgozóinak egy küldöttsége, az 50. hadsereget a messzi Jakutföld küldöttsége, az 1. lovas hadtestet pedig a Mongol Népköztársaság vezetö emberei látogatták meg. E találkozók alkalmával rendezett gyüléseken a harcosok biztosították a dolgozók képviselöit, hogy erejüket, söt életüket sem kímélve megvédik a szeretett Moszkvát. Az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, amikor a szovjet fegyveres eröket elökészítette a döntö ütközetre, hathatós intézkedésekkel gondoskodott a hadászati tartalékképzésröl is. November elsö napjaiban az Állami Honvédelmi Bizottság a katonai parancsnokságoknak és a helyi állami szerveknek azt az utasítást adta, hogy a már megalakított tartalék hadseregek mellett, hozzanak létre még hat hadsereget. Ennek a hat hadseregnek a megalakítását november második felében december elején kellett befejezni. A tartalék hadseregek parancsnokságát tették felelössé elhelyezési körletük védelmi terepszakaszainak kiépítéséért. A föhadiszállás utasította a hadseregparancsnokokat, fordítsanak különös figyelmet arra, hogy a katonák kiképzésük során ne csak a védelmi harc kérdéseivel foglalkozzanak, hanem s ez a legfontosabb gyakorlatilag tanulmányozzák a támadó harc szervezését és megvívását is, figyelembe véve a háború négyhónapos tapasztalatait és a téli harctevékenység sajátosságait. A harci tartalékoknak a front számára történö elökészítése a nép ügyévé vált. Ezt a munkát valamennyi katonai körzetben folytatták a pártés a szovjetszervek, valamint a társadalmi szervezetek széles körü bevonásával. Az újonnan alakult hadseregekbe önkéntes zászlóaljakat, ezredeket, dandárokat, hadosztályokat olvasztottak be. A Vörös Hadsereg hadtápszervei a föhadiszállás vezetésével nagy gondot fordítottak a csapatoknak a téli tevékenységhez szükséges anyagi ellátására. Aktívan készültek az ellenség elleni döntö harcra a szovjet föváros lakói is. A Moszkva alatti harctevékenységben beállt lélegzetvételnyi szünet lehetövé tette a párt és szovjetszervezeteknek, hogy nyugodtabb légkörben evakuálják a városból a munkaképtelen lakosságot. November közepéig a hátország mélyébe szállítottak körülbelül 2 millió lakost, a nagy ipari üzemek visszamaradt és a keleti országrészekben olyannyira szükséges berendezéseit, a tudományos kutatóintézeteket és kulturális intézményeket. Továbbra is Moszkvában dolgozott az Állami Honvédelmi Bizottság, valamint az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa vezetöinek egy része. Az arcvonal közelsége ellenére a fövárosból irányították továbbra is a szovjet fegyveres erök hadmüveleteit, és az egész ország életét. Most azonban Moszkva nagy frontövezeti várossá is vált, amelynek el kellett látnia közvetlen védöit mindennel, ami az ellenség elleni sikeres harchoz szükséges volt. Az Állami Honvédelmi Bizottság a Moszkvában és a Moszkvai területen hagyott üzemek dolgozói elé azt a feladatot tüzte, hogy az evakuált gyárak termelési területén szervezzék meg a Nyugati Front számára szükséges hadfelszerelés gyártását, s vonják be a hadianyaggyártásba a helyiipari és kisipari üzemeket is. Ez nem volt könnyü feladat. Nem volt elegendö szerszámgép, fém, tüzelöanyag, szakképzett munkaerö. A kiürítés elött a föváros üzemeiben 75000 fémforgácsoló szerszámgép müködött, utána viszont körülbelül mindössze 21000 maradt. A moszkvai energetikai rendszer elvesztette kapacitásának több mint a felét. Az Állami Honvédelmi Bizottság utasítására a moszkvai üzemek megszervezték a géppisztolyok tömeges gyártását. Novemberben már a frontra is érkezett a géppisztolyok elsö szállítmánya. Sok moszkvai üzem fegyverek és harci technikai eszközök javításával foglalkozott. A vasúti javítómühelyek páncélvonatokat, páncélos vasúti kocsikat és kórházvonatokat javítottak és készítettek. A harci technikai eszközök és a löfegyverek javításával nemcsak Moszkvában foglalkoztak, hanem közvetlenül a fronton is végeztek ilyen munkát a moszkvai gyárak mozgó javítómühelyei. A csapatok segítésének ez a formája különösen hathatós volt. Moszkvának az idö tájban zord háborús képe volt. A tereken és a bulvárokon légvédelmi lövegek álltak. Drótkötelekkel kifeszítve óriási, ezüstösen csillogó záróléggömbök himbálóztak a levegöben. A légvédelmi csapatok, a moszkvai helyi légoltalom sok ezernyi harcosával karöltve, éberen örködtek a föváros ege fölött. Éjjel-nappal, fáradhatatlanul folyt a moszkvai védelmi övezet századainak, zászlóaljainak és ezredeinek harckiképzése. Az arcvonalon kialakult aggasztó helyzet, és a moszkvai üzemek lázas munkája ellenére, nyugalmat és bizakodást árasztott a föváros élete. Más volt a hangulat az ellenség táborában. A német vezérkarban, a hadseregcsoportok törzsében november elején heves viták folytak arról, hogy mi legyen tovább: menjenek át védelembe, avagy folytassák a támadást? Az arcvonalon kialakult helyzet figyelembevételével, egyes fasiszta tábornokok amellett szálltak síkra, hogy a német csapatok Moszkva alatt rendezkedjenek be védelemre, 1942 tavaszáig. Ámde Hitler hallani sem akart erröl. Őt nem annyira hadászati, mint inkább politikai megfontolások vezérelték. Moszkva elöterében, már alig néhány tízkilométernyire a fövárostól, védelembe átmenni -, ez Hitler szerint nem lett volna más, mint a "villámháború" csödjének bevallása, márpedig ez nagy belés külpolitikai bonyodalmakkal fenyegetett. Hitlernek az volt a véleménye, hogy a német csapatoknak mindenáron el kell foglalniuk Moszkvát. November 13-án Orsában, a hadseregcsoportok parancsnokainak tanácskozásán, kategorikusan kifejezésre is juttatta véleményét. Ebben támogatta Brauchitsch, a szárazföldi erök föparancsnoka, Halder, a vezérkar fönöke és Bock, a "Közép" hadseregcsoport parancsnoka. Úgy döntöttek, hogy a támadást november közepén indítják meg újra. Az volt a tervük, hogy a föcsapást a Nyugati Front szárnyaira mérik Moszkvának északkeletröl és délkeletröl való megkerülése és bekerítése céljából. A hitleristák iszonyatos cinizmussal agyaltak ki különféle módokat a föváros bekerített csapatainak és lakosainak a megsemmisítésére. Elöször az volt a szándékuk, hogy Moszkvát lakosságával együtt elsüllyesztik. A "Közép" hadseregcsoport vezérkarának tanácskozásán Hitler kijelentette, hogy a várost úgy kell bekeríteni, hogy azt egyetlen orosz katona, egyetlen lakos legyen az férfi nö vagy gyermek ne hagyhassa el. Megtörténtek az elökészületek ahhoz, mondotta Hitler, hogy Moszkvát és környékét hatalmas berendezések segítségével vízzel elárasszák. Ott, ahol ma Moszkva áll, óriási tengernek kell keletkeznie, amely örökre elrejti a civilizált világ elöl az orosz nép fövárosát. Késöbb, nyilván belátva, hogy ez a terv technikailag megvalósíthatatlan, úgy döntöttek, hogy a bekerítés gyürüjében egy folyosót nyitva hagynak, módot adva a bekerítetteknek a keletre való elvonulásra, s ezután elfoglalják Moszkvát, elkerülve így az emberek millióinak élelmezését. Az utolsó támadás megindításakor a német föparancsnokság utasítást adott arra, hogy Moszkvát a körvasút vonala mentén tömör gyürüvel vegyék körül. Ezt a vonalat Hitler parancsa szerint nem léphette át egyetlen német katona sem. A fasiszta fenevadak legutolsó terve az volt, hogy Moszkvát romhalmazzá teszik, ezer tonnaszámra zúdítva rá a tüzérségi lövedékeket és a repülöbombákat. Azt elvetették, hogy bármilyen formában is elfogadják a bekerített csapatok és a lakosság kapitulációját. A Moszkvától északnyugatra, a volokolamszk-klini és isztra-szolnyecsnogorszki irányban végrehajtandó támadásra a 3. és 4. páncélos csoportot jelölték ki, amelyek 13 hadosztályból, éspedig: hat páncélos, két gépesített és öt gyalogos hadosztályból álltak. Moszkvától délkeletre, a tulakasirai irányban a 2. páncélos hadseregnek kellett volna csapást mérnie, amelyhez kilenc hadosztály (köztük négy páncélos hadosztály) tartozott. A "Közép" hadseregcsoport gyorsan mozgó eröinek támadását északon a 9. hadsereg, délen a 2. hadsereg fedezte. A 4. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy arctámadást intézzen Moszkva ellen. Igy le kellett volna kötnie a Nyugati Front föeröit, míg a csapásmérö csoportosítások a szárnyakon eredményt nem érnek el, ezután pedig szét kellett volna tagolnia és Moszkvától nyugatra részenként kellett volna megsemmisíteni a Nyugati Front föeröit. A Moszkva elleni újabb támadás végrehajtása céljából a német fasiszta föparancsnokság más irányokból kb. 10 hadosztályt, harckocsikat és légieröt dobott át Moszkvához, majd az elgondolásnak megfelelöen átcsoportosította a föeröket. A 3. páncélos csoportot kivonták a kalinyini irányból, és a 4. páncélos csoporttal együtt a volokolamszk-klini irányba rendelték. A 2. páncélos hadsereget két hadseregközvetlen hadtesttel erösítették meg, és több mint 100 harckocsival feltöltötték. A 4. tábori hadsereg, amelynek a Nyugati Front arcvonalának közepe ellen kellett müködnie, sietve kiegészítette az októberi harcokban megtépázott hadosztályait, hadtesteit pedig harckocsikkal erösítették meg. A magasabbegységek átcsoportosítása és feltöltése eredményeképpen a hitlerista hadvezetés ismét jelentös harckocsiés tüzérségi fölénybe került a Nyugati Front szárnyain. Például a volokolamszkklini irányban a hitleristáknak a 30. hadsereg 20 harckocsijával, 210 lövegével és aknavetöjével szemben körülbelül 300 harckocsija és 910 lövege és aknavetöje volt, vagyis nyomasztó harckocsifölénnyel és négyszeres tüzérségi fölénnyel rendelkezett. Az isztra-szolnyecsnogorszki irányban a németek a 16. hadsereg 150 harckocsijával és 767 lövegével és aknavetöjével szemben 400 harckocsit és 1030 löveget és aknavetöt vontak össze, s így harckocsikban 2,6-szoros tüzérségben pedig 1,3-szeres eröfölényt értek el, A tula-kasirai irányban az ellenségnek 400 harckocsija és 810 lövege és aknavetöje volt, ami nyolcszoros túlsúlyt biztosított számára harckocsikban és háromszorosat tüzérségben (50. hadseregünknek 45 harckocsija és 315 lövege és aknavetöje volt). Az ellenségnek ez a nagy harckocsiés tüzérségi fölénye a föcsapások irányában nehéz helyzetbe hozta a Nyugati Front csapatait. Újabb hatalmas eröfeszítésre volt szükség, hogy elhárítsák az ellenség elkövetkezö nyomását, teljesen megfosszák a támadás lehetöségétöl, és megteremtsék az elöfeltételeket az arcvonal helyzetének megváltoztatásához. A német fasiszta csapatok Moszkva elleni második "általános" támadása november 15-16-án kezdödött a 3. és a 4. páncélos csoportnak a Nyugati Front jobbszárny-csapataira mért csapásával. November 18-án a 2. páncélos hadsereg újból megindította a támadást Tulától délkeletre. Az arcvonal közepén támadó tevékenységbe kezdett a 4. német hadsereg is. A leghevesebb harcok Moszkva északnyugati elöterében indultak meg, ahol az ellenség 3. és 4. páncélos csoportja müködött, valamint Tulától északkeletre. A 30. hadsereg csapataira mért óriási erejü csapás a támadás elsö napjaiban az ellenség számára, eredménnyel járt. A szovjet csapatok kénytelenek voltak széles arcvonalon, Kalinyintól délkeletre és a Moszkvai-tengertöl (Volgai-víztároló) délre, a Lama folyó vonalától visszahúzódni a Volgához. Ennek eredményeképpen az ellenségnek lehetösége nyílt arra, hogy a klini irányban tovább fejlessze sikerét. November 16-án a 4. páncélos csopor t csapatai a volokolamszki irányban támadásba lendültek a 16. hadsereg ellen, de heves ellenállásba ütköztek. A 16. hadsereg jobbszárny-egységei még aznap Volokolamszktól északra ellencsapást mértek a 3. és 4. német páncélos csoport csatlakozására. A 16. hadsereg sávjában dúló harcok jellegéröl képet alkothatunk magunknak ama höstettek alapján, amelyeket Panfilov vezérörnagy 316. lövészhadosztályának, Dovator vezérörnagy lovas csoportjának, az 1. gárdadandárnak, valamint a 27., 28. és 23. harckocsidandárnak a harcosai és parancsnokai hajtottak végre. A 16. hadsereg magasabbegységei november 16-án az ellenséges harckocsik több dühödt rohamát verték vissza. A 316. hadosztály 1073. lövészezredének páncélvadász csoportja ezen a napon hajtotta végre felejthetetlen höstettét a Duboszekovói kitérönél. 28 hös fogta fel 50 ellenséges harckocsi rohamát, Az ellenségnek az volt a szándéka, hogy ezen a szakaszon áttöri védelmünket, kifut a volokolamszki országútra, és ott elöretör Moszkva felé. E harc egyik részvevöjének, Semjakinnak az elbeszélése szerint az ezred állásait november 16-án reggel erös bombatámadás érte. Még szét sem oszlott a bombarobbanások füstje, amikor a láncba fejlödött fasiszta géppisztolyosok megrohamozták a szovjet katonák lövészárkait. Gyalogsági össztüzzel sikerült a rohamot visszaverni. Erre az ellenség 20 harckocsit és egy újabb géppisztolyos csoportot vetett harcba. E pillanatban a páncélvadászok lövészárkába ugrott Klocskov, a század politikai vezetöje. "Nem is olyan vészes mondta a katonáknak -, hiszen még egy harckocsi se jut egy emberre." Kézigránátokkal, gyújtópalackokkal és páncéltörö puskák tüzével 14 harckocsit löttek ki a vakmerö panfilovisták. A többi harckocsi visszafordult. A katonáknak annyi idejük sem maradt, hogy bekötözzék sebeiket, amikor állásuk felé újabb 30 ellenséges harckocsi közeledett. Az ellenség szemmel látható túleröben volt. Klocskov politikai vezetönek a harcosokhoz intézett biztató szavai késöbb Moszkva összes védöinek jelszavává váltak: "Oroszország nagy, de Moszkva elött állunk, nincs már hová visszavonulnunk!" A heves küzdelemben egymás után döltek ki a sorból a szovjet harcosok. A súlyosan megsebesült politikai vezetö kézigránátköteggel egy ellenséges harckocsi alá vetette magát, és felrobbantotta. Négy órán át tartott ez a legendás hírü harc. 18 harckocsit, és több tucatnyi katonát vesztett itt az ellenség, de a védelmet mégsem sikerült áttörnie. Nem sikerült áttörniük az ellenséges harckocsiknak a szomszédos 1073. lövészezred szakaszán, Rozsgyesztvenno falunál sem, ahol 17 hös súlyos harcban kilött négy ellenséges harckocsit, a többit meg visszafordulásra kényszerítette. A volokolamszki országúttól északra, Sztrokovo községnél (Volokolamszk ÉK 7,5 km) Frisztov alhadnagy szakaszparancsnok és Pavlov politikai vezetö vezetésével 11 utász egy teljes napig feltartóztatta 20 ellenséges harckocsi és egy zászlóaljnyi gyalogság elörenyomulását. November 17-én az ellenség a 16. hadsereg egész arcvonalán folytatta a támadást. A hadsereg jobbszárnyára gyakorolt nyomás fokozásával rákényszerítette a csapatok egy részét arra, hogy visszavonuljanak a 30. hadsereg sávjába. A 16. hadsereg középsö szakaszán és balszárnyán az ellenség valamennyi rohamát visszaverték. A 316. lövészhadosztály és a lovas csoport szilárdan tartotta állásait, és csak este, a parancsnokság engedélyével vonul vissza új terepszakaszra. Ügyes és bátor tevékenységéért a 316. lövészhadosztályt november 17-én a Vörös Zászló Renddel tüntették ki, másnap pedig a nevét a 8. gárdahadosztályra változtatták át. A Moszkva északnyugati elöterét védö csapatok egységes vezetése céljából, a föhadiszállás november 17-én a Kalinyini Front 30. hadseregét a Nyugati Frontnak adta át. A 30. hadseregnek rendelték alá a sávjába visszavonult, és Zavidovo körzetében harcoló 16. hadsereg 58. harckocsi-, 24. és 17. lovas hadosztályát. A 30. hadsereg új parancsnoka, Leljusenko vezérörnagy azt a parancsot kapta, hogy fedezze a klini irányt, valamint a 30. és 16. hadsereg csatlakozását. November 20-tól 22-ig a 30. és a 16. hadsereg egységei Klin elött szívósan harcoltak a támadó ellenséggel. November 22-én német páncélosok északról betörtek a városba, azonban kiverték öket. November 23-án reggel a német csapatok Klintöl északkeletre és délnyugatra megkerülték egységeinket; heves harcok bontakoztak ki a város elött, és magában a városban is. A 16. hadsereg hadmüveleti csoportja, amelyre Klin védelmét bízták, hogy elkerülje a bekerítést, november 24-re virradó éjjel kénytelen volt elhagyni a várost. Klin elvesztése jelentösen gyengítette Moszkva védelmét ebben az irányban. A 30. és a 16. hadsereg között nagy rés támadt. A 16. hadsereg balszárny-hadosztályai ezekben a napokban súlyos harcokat vívtak Szolnyecsnogorszk és Isztra körzetében, ahol a 4. páncélos csoport támadott. November 25-én a 16. hadsereg csapatai kénytelenek voltak elhagyni Szolnyecsnogorszkot. A németek minden kínálkozó lehetöséget megragadtak, hogy döntö fordulatot csikarjanak ki, és az ütközet menetét a maguk javára fordítsák. Ezért a 3. páncélos csoport azt a parancsot kapta, hogy Dmitrov körzetében csak csekély fedezetet hagyjon hátra, föeröivel pedig Szolnyecsnogorszk és Isztra körzetéböl mérjen csapást Jahroma és Krasznaja Poljana ellen, együttmüködve a 4. páncélos csoporttal a Moszkva elleni gyors elöretörés folyamán. November 27-én a német csapatok Jahroma körzetében elérték a Moszkva-Volga-csatornát és november 28-án átkeltek rajta. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása nyomban intézkedett a Moszkvát északnyugat felöl fenyegetö veszély elhárítására. November 26-án a föhadiszállás parancsára a város északnyugati térségében elfoglalták harci szakaszaikat a moszkvai védelmi övezet csapatai. Szolnyecsnogorszk és Krjukovo körzetébe megérkezett a 7. és 8. gárda-lövészhadosztály, két harckocsidandár és két páncéltörö tüzérezred. Ezzel egyidejüleg Krasznaja Poljana körzetébe nyomult elöre Lizjukov ezredes hadmüveleti csoportja. A csoportot november 29-én tartalék csapatokkal megerösítették és a 20. hadsereggé fejlesztették ki. Ezzel egyidejüleg a Föhadiszállás utasítására, Dmitrov és a Iksinszkoje között, a Moszkva-Volga-csatorna vonalára, a tartalékból felvonultak Kuznyecov altábornagy parancsnoksága alatt az I. csapásmérö hadsereg egységei. Ezek menetböl megrohamozták a Moszkva-Volga-csatornán átkelt német csapatokat, és visszavetették öket a csatorna bal partjára. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának utasítására a Kalinyini Front parancsnokság november 27-én részleges támadó hadmüveletet hajtott végre, hogy lekösse a 9. hadsereget, és megakadályozza a fasiszta hadvezetést abban, hogy e hadsereg eröivel megerösítse Moszkvától északnyugatra müködö csoportosítását. Az 1. csapásmérö hadseregnek és a 20. hadseregnek Jahroma és Krasznaja Poljana körzetében kifejtett aktív tevékenysége segítségére volt a 16. és a 30. hadsereg csapatainak abban, hogy a fövárostól 25-40 kilométerre északnyugatra megállítsák az ellenséget. A 4. német hadsereg balszárny egységei, amelyek a Moszkva folyó felsö folyása mentén támadtak, november 16-tól mindössze 20-25 kilométernyi tért nyertek, és a Zvenyigorod-Narszkije Prudi-tó vonalában megállították öket. E hadseregnek az a kísérlete, hogy Zvenyigorodtól délre és Szerpuhov körzetében támadást szervezzen, kudarcba fulladt. Mindez azt tanúsította, hogy megértek a feltételek a moszkvai csata menetének megfordulásához. November 27-én a Pravda "Moszkva alatt kell megkezdenünk az ellenség szétzúzását!" címü vezércikkében ezt írta: "A Vörös Hadsereg egységeinek bátor ellenállása feltartóztatta a fasiszta hordák dühödt rohamait. Kénytelenek voltak lelassítani az ütemet. Most már nem száguldanak, hanem valósággal kúsznak, böségesen ontva vérüket minden lépésnél. Mindamellett elöre kúsznak. Ez azt jelenti, hogy Moszkva védöinek meg kell tízszerezniük állhatatosságukat . . . Mindenáron meg kell hiúsítani Hitler galád tervét . . . Ezt várja tölünk az egész ország . . . Moszkva alatt kell megkezdenünk az ellenség szétzúzását!" November 30-án 80000 moszkvai ifjú és leány levéllel fordult Moszkva fiatal védöihez, s ebben ezt írták: "A föváros sorsa a mi kezünkben van. Meg kell védenünk Moszkvát, s meg is védjük!" A fiatal hazafiakkal valamennyi szovjet ember együttérzett. Ezeket az érzelmeket Mokrouszov zeneszerzö és Szurkov költö "Moszkva védöinek dala" címü müve fejezi ki nagyszerü szavakkal: "Bennünket nem lehet legyözni. A mi erönk hatalmasabb. Megássuk a németek sírját A harcoló Moszkva alatt. Nem remegünk ha láng Visszfénye csap le ránk! A moszkvai út szívünknek oly drága. Védöfalunk elött Az ellenség lelött Teste ott marad némán is kiáltva!" Hazafias érzelmeit, és a moszkvai védök segítségének szenvedélyes vágyát a szovjet nép tettekkel igazolta be. Keletröl Moszkva felé a fegyvert, hadfelszerelést és löszert szállító szerelvények szakadatlan áradata dübörgött. A Nyugati Front csapatai újabb kiegészítést kaptak. A Nyugati Front parancsnoksága az 1. csapásmérö hadseregnek és a 20. hadseregnek azt a feladatot adta, hogy december 3-án reggel ellencsapással semmisítse meg az ellenséget az általa elfoglalt helységekben. A 16. és az 5. hadsereg azt a parancsot kapta, hogy mérjen ellencsapásokat a krjukovi, isztrai és zvenyigorodi irányban. December 3-án az 1. csapásmérö hadsereg és a 20. hadsereg erös csapást mért az ellenségre, és kiverte Olgovóból (Jahroma Ny 9 km) és Ozereckojéböl (Krasznaja Poljana É 5 km). Csak a 20. hadsereg sávjában az ellenség 18 harckocsit, 8 páncélgépkocsit, 6 löveget és több mint 1000 katonát és tisztet vesztett. A 16. hadsereg december 3-5-én a jobbszárnyán, Krjukovo körzetében visszaverte a német fasiszta csapatok több dühödt rohamát, balszárny-hadosztályaival pedig az 5. hadsereggel együttmüködve visszavetette az ellenséget az Isztra folyó nagy kanyarulatából, és Zvenyigorodtól északkeletre felszabadított több helységet. Ily módon a Nyugati Front a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása tartalékainak harcbavetésével nemcsak hogy megállította a Moszkvától északra és északnyugatra megindított ellenséges támadást, hanem erös ellencsapásokat is tudott szervezni, és védelembe kényszerítette ellenfelét. Bonyolult volt a helyzet november második felében a Nyugati Front déli szárnyán, Tula körzetében. November 18-án a 2. német páncélos hadsereg áttörte az 50. hadsereg védelmét, és támadást bontakoztatott ki Kasira és Kolomna irányában, hogy keletröl megkerülje Tulát. November 20-ra az ellenség elfoglalta Gyergyilovót és Novomoszkovszkot. Az a veszély fenyegetett, hogy a német fasiszta csapatok áttörnek Venyevhez és Zarajszkhoz. A Nyugati Front haditanácsa számolt a lehetöséggel, hogy az ellenség páncélos hadosztályai délröl mélyen betörnek a front csapatainak a hátába, és ezért megalakította a venyevi harccsoportot. A harccsoporthoz osztottak be az ebben az irányban harcoló magasabbegységek és csapatok közül két lövészés egy lovas hadosztályt, két harckocsidandárt és több üteget. Amikor megindult a harc Venyevért, közvetlenül a város körzetében csupán két harckocsidandár és egy harckocsiezred volt védelemben (összesen 30 harckocsival), továbbá egy lövészzászlóalj és egy helyi lakosokból alakult páncélvadász-zászlóalj. Ezek az erök lesállásokat foglaltak minden út mentén, amely nyugatról, délröl és keletröl Venyevbe vezetett. A légvédelmet a városba rendelt néhány légvédelmi üteg látta el. November 23-án Venyev körül heves harcok bontakoztak ki. Az ellenség megkísérelte, hogy lerohanja a védöket, de miután a harckocsi-lesállások elleni harcban öt páncélost vesztett, beszüntette a rohamait. A nap második felében végrehajtott újabb roham 14 harckocsijába és egy zászlóaljnyi gyalogságába került az ellenségnek. A hitleristák kénytelenek voltak a 3. páncélos hadosztály megerösítésére a 17. páncélos hadosztályt is ebbe az irányba átdobni. November 24-én egész nap elkeseredett harcok folytak a városért. Ebben az idöben a 17. páncélos hadosztály keletröl megkerülve Venyevet, támadást indított Kasira ellen. Venyev védöi, noha az ellenség jelentös eröfölényben volt, ök meg félig bekerítve harcoltak, mégis teljesítették a feladatukat, és meghiúsították az ellenségnek azt az elgondolását, hogy elöretör Szerpuhovig és Kasiráig, s ott menetböl elfoglalja az Okán levö hidakat. Minthogy csapataink Tula körzetében vagy öt hadosztályt lekötve hösiesen védekeztek, s állhatatosan harcoltak Venyevben és más helységekben is, a németek a Kasira elleni csapás kifejlesztéséhez csak egyetlen páncélos hadosztályt tudtak kikülöníteni. November 25-én ennek a hadosztálynak egy elörevetett osztaga betört Kasira déli részébe, de ott a Szmirnov örnagy parancsnoksága alatt álló légvédelmi tüzérhadosztály erös tüzébe ütközött. A frontparancsnok utasítására a 2. lovas hadtest Szerpuhov alól még aznap Kasira körzetébe vonult azzal a feladattal, hogy "Kasira körzetéböl haladéktalanul fejlödjön fel déli arcvonallal, zúzza szét az ellenséget és vesse vissza déli irányba". November 27-én a 2. lovashadtest, a `Getman ezredes parancsnoksága alatt álló 112. harckocsihadosztállyal, a 9. harckocsidandárral és egy sorozatvetö ezreddel megerösítve, a 173. lövészhadosztállyal együtt ellencsapást mért az ellenségre, és heves harcok árán visszavetette Mordvesz körzetébe. A 2. páncélos hadsereg magasabbegységei a Kasiránál elszenvedett vereség után december 2-án megkísérelték, hogy északról megkerüljék Tulát. Elöször sikerült Revjakíno körzetében (Tula, K 15 km) elvágniuk a szerpuhov-tulai vasútvonalat és országutat, de a 49. és 50. hadsereg egységei Laptyevo körzetéböl indított váratlan ellencsapással visszavetették öket megindulási állásukba. A jeleci irányban a német 2. páncélos hadsereg és 2. hadsereg csapatainak a Délnyugati Front jobbszárnya ellen irányuló támadó tevékenysége december 4-ig tartott. Támadásukat azonban itt is megállították. E hadseregnek 350 kilométer hosszú arcvonalon szétszórt csapatait a részenkénti bekerítés és megsemmisítés veszélye fenyegette. Ez Guderiant arra kényszerítette, hogy beszüntesse a támadást, és parancsot adjon a föeröknek a Sat és a Don folyók vonalára való visszavonulására. Az ellenségnek azok a tervei tehát, hogy Kasiránál elfoglalja az Oka-hidakat, és bekeríti a Tulában levö szovjet csapatokat, kudarcba fulladt. Nagy segítséget nyújtottak a Tulát védö csapatoknak a város dolgozói. Az ostrom 4-5 napja alatt a tulaiak 529 géppuskát, 66 harckocsit, 70 különbözö ürméretü löveget javítottak meg, és adtak át a csapatoknak. Az üzemekben megszervezték a löszergyártást, és a 82 mm-es aknavetök készítését. A helyiipari vállalatok egyenruhát varrtak. A kenyérgyárak kenyeret sütöttek a csapatoknak. A város lakossága sok meleg holmit gyüjtött és hozott rendbe védöi számára. A Moszkva északi és déli elöterében elszenvedett kudarc után a németek egy újabb frontáttöréssel kísérleteztek arcvonaluk középsö szakaszán, a minszk-moszkvai autóút mentén. Az ezen az arcvonalszakaszon müködö német csapatok azt a feladatot kapták, hogy NaroFominszk körzetében törjék át a 33. hadsereg védelmét, és a Zvenyigorod körzetéböl támadó egységekkel együttmüködve, kerítsék be az 5. hadsereget, és nyissák meg maguk elött az utat Moszkva felé. December 1-én a hitleristáknak sikerült Naro-Fominszktól északra áttörni védelmünket. Harckocsijaik és gépesített gyalogságuk az országút mentén elönyomultak Kubinka felé, az 5. hadsereg oldalába és hátába. Naro-Fominszktól délre az ellenség a kijevi országút irányában próbálta tovább fejleszteni sikerét. A 32. lövészhadosztály, amely az 5. hadsereg balszárnyán, Akulovci községnél (Naro-Fominszk K 15 km) állott, tüzérségi tüzzel megállította az ellenséges harckocsik elönyomulását. December 2-án az ellenség, miután harckocsijainak csaknem a felét elvesztette, északkeletre, Golicino állomás felé fordult, de Burcevónál és Juskovónál (Kubinka DK 18 km) a 33. és az 5. hadsereg tartalékból oda sietö egységei megállították, és szétzúzták. A 33. és az 5. hadsereg ellencsapása az ellenség utolsó Moszkva felé való elöretörési kísérletét is meghiúsitotta. December 4-én a 33. hadsereg magasabbegységei heves harcokban szétzúzták az áttört ellenséget, és helyreállították az arcvonalat a Nara folyó mentén. A német fasiszta csapatok ezekben a harcokban körülbelül 10000 katonát és tisztet, és több mint 50 harckocsit vesztettek. Másnap reggelre csapataink felszámolták a Naro-Fominszktól délre végrehajtott áttörést is; itt az ellenség nagy veszteséggel visszahúzódott megindulási terepszakaszára. Naro-Fominszknál a Vörös Hadsereg sorhadosztályaival vállvetve, kitartóan küzdött Moszkva Kujbisev-kerületének 4. népfelkelö hadosztálya (110. lövészhadosztály), és Frunze-kerületének 5. népfelkelö hadosztálya (113. lövészhadosztály). Ezek a hadosztályok fontos szerepet töltöttek be a Nara folyó menti védelemben, és a német fasiszta csapatok által ebben az irányban végrehajtott áttörés felszámolásában. December 3-án von Kluge, a 4. hadsereg parancsnoka, a "Közép" hadseregcsoport parancsnokságának küldött jelentésében, a Naro-Fomínszk körzetében és Akulovo alatt folyó harcokról beszámolva közölte, hogy a 4. hadsereg csapatai rendkívül nehéz helyzetben vannak, és erö hiányában nem tud nekik segítséget nyújtani. "Az 57. és a 20. hadtest harcképessége annyira csökkent jelentette von Kluge -, hogy hadmüveleti szempontból jelentéktelenné váltak. Az emberveszteségek egyszerüen iszonyatosak." Igy ért véget a német fasiszta hadsereg Moszkva elleni utolsó támadása. A szovjet fegyveres erök megnyerték a védelmi ütközetet, A csapásmérö ellenséges csoportosításokat elvéreztették, és megfosztották a támadás folytatásának lehetöségétöl. A szovjet-német arcvonalon a Moszkva elleni általános német támadás csödje volt az 1941. nyári-öszi hadjárat legjelentösebb eseménye. A hitlerista hadsereget a szovjet föváros elöterében, olyan idöben állították meg, amikor a kapitalista országokban sok embernek már úgy tünt, hogy Moszkva sorsát megpecsételték. A Vörös Hadsereg, amelyröl a fasiszta Németország vezetöi már többször is kijelentették, hogy szétzúzták és megsemmisítették, nemcsak hogy kiállta a hatalmas erejü csapást, hanem védelembe is kényszerítette az ellenséget. A Moszkva alatti eseményeknek ez, a fasiszta vezetöket váratlanul érö fordulata messzemenö következményekkel járt. A "villámháború" módszere, amely a fasiszta Németország összes európai hadjáratának alapjául szolgált, a Szovjetunió elleni háborúban tarthatatlannak bizonyult. Már a szmolenszki ütközetben is megingott Moszkva alatt, október-novemberben pedig végérvényesen csödbe jutott. Blumentritt erröl késöbb a következöket írta: "Most már Hitler föhadiszállásán is megértették végre, hogy az oroszországi háború lényegében még csak kezdödik . . ." A Moszkva alatt elszenvedett súlyos kudarc bizonytalanságot keltett a német katonák, tisztek és tábornokok körében, megtörte a német hadsereg katonai erejét és erkölcsi szellemét. Ezt a háború után sok német parancsnok bevallotta. Guderian tábornok megállapította, hogy a szovjet csapatok Moszkva körüli ellenállása folytán, "a harcoló alakulatok létszáma oly rohamosan megcsappant, hogy az erös morális hatással volt a még harcképes csapatokra". A német fasiszta hadsereg Moszkva elöterében valóban súlyos veszteségeket szenvedett. Csak 20 nap alatt, november 16-tól december 6-ig, a hitleristák veszteségei a következök voltak. 55000 halott, több mint 100000 sebesült és fagyást szenvedett, 777 harckocsi, 297 löveg és aknavetö, 244 géppuska, több mint 500 automata fegyver. A Moszkva elleni német támadás meghiúsulása megmutatta, milyen óriási erö rejlik a szovjet népben és hadseregében. Elöször meg tudta állítani az ellenséget a föváros falainál, majd súlyos vereséget tudott mérni rá. A Moszkva alatt vívott szívós harcokban a Vörös Hadsereg sok tapasztalatot szerzett a védelmi hadmüveletekben és az új harci technikai eszközök alkalmazásában. Jelentösen megjavult a védöövek müszaki berendezése, megnövekedett a mélységük, megjelent a védelem lövészárokrendszere, gyakorlattá vált a harckocsiveszélyes irányokban a tüzérségi tömegtüz. Széles körben alkalmazták a páncélelhárító tüzér tartalékot. A szovjet csapatok védelme szilárdabb lett. Az ellenség óriási veszteségei, valamint az a tény, hogy a szovjet parancsnokság idejében vetette ütközetbe hadászati tartalékait, a Vörös Hadsereg javára fordították Moszkva alatt az eröviszonyokat. A Nyugati és a Kalinyini Front csapatai november végén és december elején erös ellencsapásokat mértek az ellenség föcsoportosításaira Moszkvától északra és délre. Ezek a csapások vetették meg az alapját annak, hogy a moszkvai hadászati irányban a kezdeményezés a szovjet csapatok kezébe menjen át. Ebben az idöben már nemcsak Moszkva alatt értek meg a feltételek a helyzet megváltozásához. A német fasiszta hadsereg az arcvonal valamennyi döntö irányában elvesztette a támadó hadmüveletek kezdeményezésének a lehetöségét, és a második világháborúban elsö ízben volt kénytelen védelembe átmenni, mégpedig nem politikai és katonai vezetöinek kívánságára, hanem ellenfele a szovjet fegyveres erök egyre erösödö csapásai miatt. Azzal, hogy a Vörös Hadsereg megnyerte a Moszkva alatti védelmi ütközetet, véget ért a hitlerista Németország ellen vívott harcunk elsö, legnehezebb szakasza. A német fasiszta csapatok a nyári-öszi hadjárat során mélyen benyomultak hazánk területére. Az északnyugati irányban 850 kilométernyire, a nyugati irányban mintegy 1000 kilométernyire, a délnyugati irányban 900-1250 kilométernyire jutottak elöre. Az ellenség elfoglalta a Baltikumot Belorussziját, Moldavát, Ukrajna nagy részét, a Karél-Finn Köztársaság egy részét, betört az Oroszországi Föderáció több területére, elérte Leningrád, Rosztov elöterét és Moszkvát veszélyeztette. A szovjet állampolgárok milliói fasiszta rabságba kerültek. Emberek százezrei estek el a honvédö háború arcvonalain, pusztultak a Gestapo kínzókamráiban, hadifogságba estek, börtönökben és koncentrációs táborokban sínylödtek. Az óriási emberés anyagveszteség rendkívül súlyos helyzetbe hozta a szovjet állam fegyveres eröit. A fontos gazdasági vidékek elvesztése, az emberek, ipari és mezögazdasági üzemek, nyersanyagés élelmiszerkészletek tömeges evakuálása a keleti országrészekbe rendkívül megnehezítette a népgazdaság haditermelésre való átállításának amúgy is nehéz folyamatát. Éppen ezért iparunk a háború elsö félévében nem elégíthette ki a fegyveres erök szükségleteit harci technikai eszközökben, fegyverzetben és löszerben. Ha emellett figyelembe vesszük azt is, hogy a csapatok harceszközeinek jelentös része már a háború elsö heteiben vívott csaták és az akkor végrehajtott visszavonulások során elveszett, világossá válik, hogy a Vörös Hadsereg 1941 nyarán és öszén mindvégig olyan ellenséggel küzdött, amely a harci technikai eszközeit illetöen, döntö fölényben volt. Ez rendkívül megnehezítette a szovjet csapatok harctevékenységét és egyben egyik legföbb oka volt a Vörös Hadsereg balsikereinek. A szovjet népnek a végsökig meg kellett feszítenie minden anyagi, fizikai és szellemi erejét, a harcosoknak tömeges hösiességet kellett tanúsítaniuk, és önfeláldozóan kellett küzdeniük a tapasztalt és technikailag jól felszerelt ellenség túlerejével, mert csak ez tette lehetövé, hogy a Vörös Hadsereg helytálljon a fasiszta hordák nyomásával szemben, és visszaverje támadásukat. A Vörös Hadsereg, egyenlötlen harci feltételek között, a leghevesebb védelmi és támadó küzdelmek során, súlyos veszteséget tudott okozni a fasiszta hódítóknak, értett ahhoz, hogy elpusztítsa a legjobb és legalaposabban kiképzett csapatait. A háború öt hónapja alatt a hitlerista hadsereg (a szövetséges csapatokat nem számítva) a szovjet-német arcvonalon összesen körülbelül 750000 embert vesztett. A Vörös Hadsereg szétvert 26 német hadosztályt és 13 dandárt. A szovjet csapatok ezernyi német harckocsit semmisítettek meg. Jelentösen csökkent az ellenség légierejének állománya és ütöereje. A német fasiszta föparancsnokság, mivel mindenütt a Vörös Hadsereg makacs ellenállásába ütközött, kénytelen volt a nyári-öszi hadjárat során a Szovjetunió elleni háborúhoz rendelkezésre álló minden tartalékát felhasználni. Azon a 24 hadosztályon kívül, amely a háború elején a keleti arcvonalon a vezetés tartalékát alkotta, a hitleristák más országokból és Németországból további 21 hadosztályt és 15 dandárt dobtak át a szovjet-német arcvonalra, és magán az arcvonalon két hadosztályt és négy dandárt szerveztek. A Vörös Hadsereg azonban alaposan megtépázta mindezeket, a szovjet-német arcvonal különbözö szakaszain ütközetbe vetett egységeket és magasabbegységeket. A Vörös Hadsereg szüntelenül növekvö erejéröl és ellenállásának fokozódó szervezettségéröl, valamint a német hadsereg ütöerejének fokozatos gyengüléséröl tanúskodik az is, hogy a német fasiszta csapatok elönyomulási üteme mindinkább lassult. Az elsö 18 napon átlagosan napi 20-30 kilométeres gyorsasággal haladtak elöre. Július 10-töl augusztus 7-ig ez az ütem 8,5-3,5 kilométerre csökkent, augusztus 8-tól szeptember végéig pedig még jobban lelassult. Ebben az idöben az északnyugati irányban az ellenség legfeljebb napi 2-3,7, délen pedig 5,5 kilométeres gyorsasággal haladt. szeptemberben az arcvonal rendkívül széles szakaszon a Távol-Északtól Gluhovig (Kurksztól nyugatra) stabilizálódott, és csak délen, ahol a németek nagy páncélos eröket vontak össze, folytatódtak a Délnyugati és a Déli Front csapatainak nehéz védelmi hadmüveletei. Jóllehet ezek a hadmüveletek nem jártak sikerrel, mégis az arcvonal egészén a nyári-öszi hadjárat utolsó szakaszában (szeptember 30-december 5) további, a harc jellegében megnyilvánuló minöségi változás volt tapasztalható. A német hadsereg már augusztusban elvesztette kezdeti ütöerejét, s már nem volt ereje ahhoz, hogy egyidejüleg minden irányban nagyarányú támadó hadmüveletbe kezdjen, ahogy azt a háború elsö hónapjaiban tette. A német fasiszta föparancsnokság, hogy ne tegye ki továbbra is a július-augusztusi Moszkvához való elöretörési kísérletnél jelentös kudarcot szenvedett "Közép" hadseregcsoportot a Vörös Hadsereg szárnycsapásainak, kénytelen volt a nyugati irányban beszüntetni a támadást, és a "Közép" hadseregcsoportnak parancsot adni a védelembe való átmenetre. Szeptember végén, amikor a német vezetés egy újabb "általános" támadást szervezett Moszkva ellen, kénytelen volt nagyarányú manövert végrehajtani, hogy a föcsapás irányában döntö eröfölényt biztosítson magának. Az ellenség a többi arcvonalszakaszt jelentösen gyengítve, a szovjet-német arcvonalon müködö összes harckocsijainak túlnyomó többségét és légierejének jelentös részét a "Közép" hadseregcsoportnál vonta össze. A hitlerista tábornokok így kétségbeesett kísérleteket tettek az összeomlással fenyegetö "villámháborús" terv megmentésére. Ám a Vörös Hadsereg ez alkalommal is keresztülhúzta Németország fasiszta vezetöinek számításait. Meghiúsultak a Szovjet Haditengerészeti Flotta megsemmisítését célzó fasiszta tervek is. Valamennyi flotta harcképes állapotban volt, harcolt a tengeri közlekedési utakon és támogatta a szárazföldi csapatokat a tengerparti irányok védelmében. A Barents-tengeren a kezdeményezés a szovjet haditengerészeti parancsnokság kezében volt. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta hajói, amelynek Kronstadt és Leningrád szolgált támaszpontul, az ostrom alá vett várost a tenger felöl továbbra is védelmezték. A Fekete-tengeri Flotta, Ogyessza és Nyikolajev elvesztése, valamint Szevasztopol ostroma ellenére, továbbra is kezében tartotta a kezdeményezést a Fekete-tengeren. Ilyen eredményekkel zárult az 1941. évi nyári-öszi hadjárat, amely öt és fél hónapig tartott. A nyári-öszi hadjárat legfontosabb katonai és politikai eredménye, amelynek egyben nagy nemzetközi jelentösége is volt, az, hogy a Vörös Hadsereg meghiúsította a fasiszta Németország "villámháborús" tervét. E terv meghiúsulása világosan megmutatta, mennyire kalandorpolitikát és hadászatot folytattak a hitleristák, és ugyanakkor tanúbizonyságát adta a szovjet állam erejének és szilárdságának. A "villámháború" csödje erösen megtépázta Hitlernek és tábornoki karának politikai és katonai presztízsét. Különösen kényelmetlen helyzetbe került a vezérkar. A hitlerista hadászok már a Szovjetunió elleni háború elsö heteiben világgá kürtölték, hogy a keleti hadjáratot gyakorlatilag megnyerték. A történtek után kénytelenek voltak belátni, hogy a háború csak most kezdödik. Megértették ezt Németország szövetségesei is, amelyek számára egy hosszan tartó háború a katasztrófával volt egyértelmü. A Németországra nézve kedvezötlenül alakult helyzetre való tekintettel Japán és Törökország tartózkodott attól, hogy hadba lépjen a Szovjetunió ellen. Romlott a fasiszta Németország belpolitikai helyzete is. A német nép az Oroszország elleni "villámháború" csödjét nemcsak hadserege nagy katonai kudarcának, hanem Hitler politikai vereségének is tekintette. A német hadsereg a második világháború kirobbantása óta elsö ízben került súlyos válságba. A fasiszta tábornokokat elbátortalanították mind az óriási veszteségek, mind pedig ama reményüknek a meghiúsulása, hogy a Szovjetunió elleni háborút 1941-ben befejezik. Szertefoszlottak hát az ábrándok, hogy a telet meleg moszkvai lakásokban tölthetik. Blumentritt tábornok elkeseredve jegyezte meg, hogy a német katonák "elsö oroszországi tele bizony súlyos harcokkal telt el, csak nyári egyenruhával, köpennyel és pokróccal felszerelve". Ugyanakkor, mint mondja, "az orosz katonák többsége rövid prémbundával, lélekmelegítövel, filccsizmával és füles prémsapkával volt felszerelve. Az oroszoknak volt meleg kesztyüjük, meleg alsónemüjük". Feltétlenül egyet kell értenünk a vereséget szenvedett fasiszta tábornok e vallomásával. A Vörös Hadsereg valóban jobban felkészült a téli háborúra. A Blumentritt által felsorakoztatott tényekböl kiviláglik, hogy a német és a szovjet hadsereg között nemcsak a télre való felkészülés fokát tekintve volt különbség, hanem abban, hogy a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság sokkal elörelátóbb volt a német vezérkarnál. A kommunista párt és a szovjet kormány vezetöi jól tudták, hogy óriási anyagi eröforrásokkal és embertartalékkal rendelkezö nagy államok modern háborúiban a küzdelem sorsa nem dönthetö el egyetlen villámgyors hadjárattal. A párt és a kormány nem számított arra, hogy könnyen és gyorsan legyözi az erös és tapasztalt ellenséget. A háború elsö napjától arra szólították fel a népet, hogy vesse be minden anyagi és szellemi erejét a német fasiszta hódítók elleni hosszan tartó és szívós harcba. Az élethalálharcra kényszerült szovjet nép nehezen heverte ki a háború elsö hónapjainak kudarcait, de sohasem vesztette el a végsö gyözelembe vetett hitét. A szovjet ember szabadságáért és függetlenségéért minden áldozatra és nélkülözésre kész, s esküvel fogadta, hogy folytatja a harcot a hitlerista hordák teljes szétveréséig. A Vörös Hadsereg az egész nép támogatásával 1941 végére nemcsak elhárította az ellenség csapásait, és megállította a csapatait, hanem megteremtette a szükséges elöfeltételeket ahhoz is, hogy megsemmisítö válaszcsapást mérjen a betolakodókra. S 1941 december elején bekövetkezett az a pillanat, amelyet az egész szovjet nép már olyannyira várt.