A MEGSZÁLLÓK TÖMEGES KIŰZÉSÉNEK KEZDETE

A MEGSZÁLLÓK TÖMEGES KIŰZÉSÉNEK KEZDETE

1. Észak-Kaukázus felszabadítása Azáltal, hogy Sztálingrádnál szétzúztuk a fasiszták egyik legjelentösebb és legaktívabb csoportosítását, a szovjet-német arcvonal helyzete gyökeresen megváltozott. Az ellenség példátlan arányú veresége következtében elvesztette legjobb hadseregét, a 6. hadsereget, továbbá a 4. páncélos hadsereget, a 3. és a 4. román, valamint a 8. olasz hadsereget. Nem tudta hamar kiheverni e vereséget és visszanyerni erejét. A helyzet tehát lehetövé tette a Vörös Hadsereg számára, hogy a Leningrádtól a Kaukázusig terjedö arcvonalon általános hadászati támadásba menjen át. Különösen kedvezö volt erre a helyzet az arcvonal déli szárnyán. A Délnyugati és a Déli Front csapatai a sztálingrádi ellentámadás továbbfejlesztése során elérték a Novaja Kalitva, Millerovo, Tormoszin, Kotyelnyikovo, Prijutnoje vonalat. Ezáltal északról mélyen átkarolták a "Don" hadseregcsoport föeröit, és veszélyeztették az Észak-Kaukázusban levö "A" hadseregcsoport hátát. Ilyen körülmények között a föhadiszállás elhatározta, hogy az egyik fö hadmüveletet az arcvonal déli szárnyán Észak-Kaukázus ellen indítja meg a német fasiszta csapatok szétzúzása céljából. Az Észak-Kaukázus felszabadítására irányuló támadó hadmüvelet tervét a föhadiszállás 1943. január elején hagyta jóvá. E hadmüvelet végrehajtása két front csapataira, éspedig a Déli Front, valamint az Északi és Fekete-tengeri Csoportból álló Kaukázusontúli Front csapataira várt. E két front kapta feladatul az ellenség kaukázusi csoportosításának, az "A" hadseregcsoportnak bekerítését és megsemmisítését. A Déli Front csapatai parancsnokuk Jeremenko vezérezredes, a haditanács tagja Hruscsov, a törzsfönök Varennyikov vezérörnagy az ellenség kotyelnyikovszkiji csoportosításának szétzúzása után 140 kilométeres sávban folytatták támadásukat a Don és a Manics között az újonnan alakult 4. páncélos hadsereg és a "Don" hadseregcsoporthoz tartozó "Hollidt" hadmüveleti csoport ellen. A Kaukázusontúli Front csapatai parancsnokuk Tyulenyev hadseregtábornok, a haditanács tagja Jefimov vezérörnagy, a törzsfönök Antonov altábornagy két föirányban összpontosultak. Az Acsikulaktól Nalcsik déli körzetéig terjedö arcvonalon Maszlennyikov altábornagy parancsnoksága alatt az Északi Csoport (a 44., az 58., a 9. és 37. hadsereg, a 4. kubáni és az 5. doni gárda-lovashadtest) harcolt. Vele szemben a hét hadosztályból álló 1. német páncélos hadsereg védett. A Nyeftyegorszk délkeleti körzetétöl Novorosszijszkig terjedö arcvonalon Petrov altábornagy parancsnoksága alatt a Fekete-tengeri Csoport (a 18., az 56. és a 47. hadsereg) müködött. Vele szemben a 18 hadosztályból álló 17. német hadsereg védett. Az Északi és a Fekete-tengeri Csoport között, több mint 400 kilométeres arcvonalon, a kaukázusi hágókon, a 46. hadsereg csapatai (parancsnokuk Leszelidze altábornagy volt) álltak szemben a német 49. hegyivadász-hadtesttel (4. sz. térkép). A Kaukázusontúli Front csapatai ellen összesen 760 ezer német katona és tiszt harcolt. Ráadásul a német hadvezetés akárcsak Sztálingrádnál Észak-Kaukázusban összpontosította a legharcképesebb hadosztályokat. Az 1. páncélos hadsereg harckocsizóinak, a 49. hadtest hegyivadászainak és az 5. hadtest katonáinak gazdag harci tapasztalatai voltak, amelyeket a második világháború elejétöl kezdve Lengyelországban, Franciaországban, Belgiumban és másutt szereztek. A föhadiszállás az észak-kaukázusi német fasiszta csoportosítás szétzúzásában a fö szerepet a Déli Frontnak és a Kaukázusontúli Front Fekete-tengeri Csoportjának szánta. A föhadiszállás általjóváhagyott terv szerint a Déli Frontnak két eltérö irányban kellett támadnia: a jobbszárnyon elönyomuló hadseregeknek a Don alsó folyása mentén Rosztov általános irányban, a balszárnyon támadó hadseregeknek pedig Szalszkon át Tyihoreck ellen szemközt a Krasznodáron keresztül szintén Tyihoreck felé támadó Fekete-tengeri Csoport föeröivel. Ezalatt a Kaukázusontúli Front Északi Csoportjának föcsapását a jobbszárnyon levö magasabbegységekkel mérve ugyancsak támadást kellett indítania, és az ellenség 1. páncélos hadseregének zömét a Kaukázushoz kellett szorítania. A Kaukázusontúli Front csapatainak a harcát Naumenko és Gorjunov vezérörnagyok 4. és 5. légi hadserege biztosította. A Déli Front csapatainak a támadását Hrjukin vezérörnagy 8. légi hadserege támogatta. Ily módon a föhadiszállás elgondolása az volt, hogy a Déli Front, valamint a Kaukázusontúli Front Északi és Fekete-tengeri Csoportjának csapatai közös erövel elvágják az ellenséges hadseregek visszavonulását Rosztov és a Tamany-félsziget felé, majd bekerítik, és több elszigetelt csoportra darabolják öket. A bekerítö hadmüvelet sikere nagyrészt a Déli Front, valamint a Kaukázusontúli Front Északi és Fekete-tengeri Csoportja csapatainak egybehangolt és egyidejü tevékenységétöl függött. Mellesleg eröik egymástól távoli irányokban vonultak fel, ami rendkívül megnehezítette, néha pedig lehetetlenné tette a csapatok egyik irányból a másik irányba való átdobását. Ezzel szemben az ellenség mögöttes területének meglehetösen fejlett úthálózata volt, s így az gyorsan átcsoportosíthatta eröit, manöverezhetett velük. A Déli Front hadseregeinek még más nehézségekkel is meg kellett küzdeniük. A csapatok nyomban az ellenség erös kotyelnyikovói csoportosítása ellen vívott nehéz és véres harcok után indítottak újabb támadást. A harc súlya föként a front gyorsan mozgó magasabbegységeire a gépesített és harckocsihadtestekre nehezedett, holott nekik különösen nagy szükségük lett volna pihenésre és feltöltésre. A haditanács rögtön a Déli Front megalakulásának napján táviratot küldött a föhadiszállásra, s ebben jelentette, hogy a kotyelnyikovszkiji csoportosítás elleni harcban a front gyorsan mozgó magasabbegységeinek zöme a 3. gárda gépesített hadtest, a 13. gépesített hadtest és a 3. gárda-harckocsihadtest -jelentös veszteséget szenvedett; feltöltésükhöz mintegy 300-350 harckocsira lenne szükség. A föhadiszállás azonban nem tudta azonnal teljesíteni ezt a kérést. Január 4-én közölte a front parancsnokságával, hogy a kért harckocsiknak csak mintegy a felét tudja a közeljövöben biztosítani. A többire vonatkozóan azt tanácsolta, hogy javítsák meg a kilött harckocsikat. Ennek következtében az ellenség harckocsifölényben volt a szovjet csapatokkal szemben: a front balszárnyhadseregeinek 135 harckocsija ellenében körülbelül 160 harckocsival rendelkezett. Emellett módjában volt manöverezni az 1. páncélos hadsereg eröivel, s ily módon a veszélyeztetett irányokban növelni tudta a harckocsik számát. A német fasiszta hadvezetés attól félt, hogy a Déli Front támadást indít a rosztovi és tyihorecki irányban, és eléri a kaukázusi német csoportosítás közlekedési útvonalait, ezért e két irányban szüntelenül erösítette csapatait : a "Don" hadseregcsoportot. A Déli Front támadásának a légi eröviszonyok sem kedveztek. A német hadvezetés a Déli Front ellen 400 repülögépet összpontosított, föként bombázógépeket. A Déli Front csapatait biztosító 8. légi hadseregnek viszont csak 283 repülögépe volt, túlnyomórészt elavult gépek és éjszakai könnyübombázók. A Déli Front feladatának végrehajtását illetöen a másik nehézség az volt, hogy a csapatok 350 kilométernyire eltávolodtak az utánpótlást biztosító ellátó állomásoktól. Ezeket csak akkor hozhatták közelebb, ha elözöleg felszámolják a Sztálingrádnál bekerített ellenséges csoportosítást, és helyreállítják a sztálingrádi vasúti csomópontot. Ezért a Déli Front magasabbegységei nagy hiányt szenvedtek üzemés kenöanyagban, löszerben és élelmiszerben, a gyorsan mozgó magasabbegységeknek pedig lemaradtak a javítómühelyei. A Don és a Szal között elterülö úttalan sztyepp, a kevés hó, aminek következtében nem voltak szánutak, és a szállítóeszközök hiánya még jobban megnehezítette a csapatok ellátását. Ennek következtében megálltak a harckocsik és a tüzérség, gyengült a gyalogság tüzérségi támogatása, és csökkentek a csapatok támadó lehetöségei. A támadás január 1-én kezdödött, és a Déli Front jobbszárnyhadseregei Popov altábornagy 5. csapásmérö hadserege és Malinovszkij altábornagy 2. gárdahadserege mindjárt az elsö napon elkeseredett ellenállásba ütközte 646b17g k. A harc már Cimljanszkajánál amely a 2. gárdahadsereg útjába esö erös ellenállási csomópont volt elhúzódott. Ilyen körülmények között a föhadiszállás és a Déli Front parancsnoksága merész elhatározásra jutott. Azt a parancsot adták a 2. gárdahadseregnek, hogy zárja körül Cimljanszkaját, és minél hamarabb indítson útba gyorscsapatokat nyugatnak; ezek foglalják el Konsztantyinovszkijt és az Északi-Donyec, valamint a Don átkelöhelyeit. E manöver eredményeképpen a 2. gárdahadsereg gyorsan mozgó magasabbegységei kijutottak a hadmüveleti mélységbe, s megkezdték az elönyomulást nyugat felé. Az üzemanyaghiány azonban lassította a támadás ütemét. A front haditanácsa január 3-án a következö táviratot küldte a föhadiszállásnak: "A hosszú hadtápvonalak miatt a csapatok élelmiszerés különösen üzemanyag-utánpótlása nehézségbe ütközik, a frontot sürgösen meg kell erösíteni 20 szállító repülögéppel a gyorscsapatok üzemanyag-utánpótlása céljából." A gyorscsapatok légi úton történö üzemanyag-utánpótlását azonban nem sikerült megszervezni. A 2. gárdahadsereg nyugati irányú elörenyomulása biztosította az 5. csapásmérö hadsereg támadásának sikerét. E hadsereg magasabbegységei január 8-ig az ellenséget a Tacinszkaja, Kagalnyik folyó vonalig szorították vissza. A Déli Front Tyihoreck irányában támadó balszárnycsapatai a Trufanov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 51. hadsereg és a Geraszimenko altábornagy vezette 28. hadsereg -január elsö napjaiban Zimovnyiki erös ellenállási csomópontnál az ellenség szívós ellenállásába ütköztek. A hitleristák szüntelenül szállították ide az erösítéseket. Észak-Kaukázusból, Alagírtól ebbe az irányba dobták át a "Wiking" SS gépesített hadosztály "Nordland", "Westland" és "Deutschland" ezredeit. A szovjet csapatoknak a harcban nagy segítséget nyújtottak a partizánok. A szalszki körzet partizánjai azt a feladatot kapták, hogy vegyék fel a harcot az ellenség közeledö menetoszlopai ellen, és késleltessék az új erök Zimovnyikihez való elörevonását. A "Sztyeppi Sas" nevü partizánosztag január 5-röl 6-ra virradó éjjel váratlanul rajtaütött az egyik német menetoszlopon. Az ellenség, nem ismerve a partizánok erejét, kénytelen volt szétbontakoztatni csapatait, harcba vetni páncélosait és tüzérségét. A harc több napon át tartott, s utána a partizánok elrejtöztek. Feltartóztatták a tartalékok elörevonását. Ezalatt néhány kisebb osztag és partizáncsoport behatolt Zimovnyikibe, hogy megbontsa az ellenség védelmét. Különösen kitüntette magát a "Hazáért" osztaghoz tartozó Vojcehovszkij-csoport. Ez a 62. gépesített lövészdandár parancsnokának parancsa szerint müködö csoport január 7-re virradó éjjel felfedezett egy ellenséges erödítményt. A hazafiak észrevétlenül odalopóztak, és kézigránátokkal árasztották el az ellenséget. Megsemmisítettek 11 fasisztát és három nehéz géppuskát. Az odasietö hitleristák azonban bekerítették a partizánokat. A partizánok a szétrombolt erödben tüzelöállást foglaltak, és tüzelni kezdtek. Löszerük elfogyott, s az utolsó kézigránátot arra tartogatták, hogy az ellenséggel együtt felrobbantsák magukat. Közben azonban a 62. gépesített lövészdandár alegységei betörtek Zimovnyikibe, és felmentették a partizánokat, akik a dandár katonáival együtt folytatták a harcot. A szovjet csapatok január 7-én estig megtisztították az ellenségtöl Zimovnyikit. A német vezetés kétségbeesett eröfeszítést tett, hogy feltartóztassa a Déli Front csapatainak támadását. Elhatározta, hogy a front jobbés balszárnyára mért egyidejü csapással megfosztja a szovjet vezetést az erökkel való manöverezés lehetöségétöl, és szétzúzza a Déli Front csapásmérö csoportosításaít. E célból az 5. csapásmérö hadsereg ellen, amelynek nem voltak harckocsíegységei és harckocsimagasabbegységei, január 10-ig egy erös, több mint 200 harckocsival rendelkezö gyorscsoportot alakított (a 6. és a 11. páncélos, a 306. és a 336. gyalogos és a 7. légideszanthadosztályból). Egyidejüleg Zimovnyikitöl délnyugatra egy másik erös csoportosítást is összpontosított, amely a 17. és a 23. páncélos hadosztályból, a 16. és a "Wiking" SS gépesített hadosztályból és több gyalogos egységböl állt. Ennek a csoportosításnak mintegy 250 harckocsija volt. A Déli Front parancsnoksága a helyzet gondos mérlegelése után a 2. gárdahadsereg föeröit délnek fordította, hogy az 51. hadsereg csapataival együtt szétzúzzák az ellenség Zimovnyikitöl délnyugatra levö csoportosítását. A 2. gárdahadsereg és az 51. hadsereg csapatai január 10-én Zimovnyikitöl délnyugatra erös csapást mértek Proletarszkaja és Szalszk irányában. Az ellenség a súlyos, véres harcban nagy veszteséget szenvedett. Ezalatt a jobbszárnyon az 5. csapásmérö hadsereg csapatai és a 2. gárdahadsereg eröinek egy része visszaverte az ellenség minden rohamát, és elérte az Északi-Donyec alsó folyását. A front csapatai január 17-ig kijutottak az Északi-Donyec alsó folyásának bal partja, Manicsszkaja tanya (Rosztovtól 40-50 km) terepszakaszra és tovább a Manics jobb partján Proletarszkajáig. Január 21-én felszabadították Szalszkot. A haditanács a következöket jelentette a Déli Front harctevékenységéröl : "A Déli Front csapatai 15 napig tartó elkeseredett harc eredményeképpen visszavetették az ellenséget az Északi-Donyec nyugati partjára és a Manics déli partjára. A támadás során szétzúzták a németek újonnan feltöltött 17. és 23. páncélos hadosztályát, nagy veszteségeket okoztak a 6. és a 11. páncélos hadosztálynak, a 306. és 336. gyalogos hadosztálynak, a "Wiking" SS hadosztálynak, a 16. és a 29. gépesített hadosztálynak, a 7. repülötér-kiszolgáló hadosztálynak és más csapatoknak". A front csapatai felszabadítottak 662 helységet köztük 23 várost és 50 ezer négyzetkilométernyi területet. A Déli Front csapatai azonban nem tudták határidöre teljesíteni a föhadiszállástól kapott ama feladatot, hogy foglalják el Tyihorecket, és vágják el az ellenség visszavonulását Rosztov felé. Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy az ellenségnek sikerült az "A" hadseregcsoporttól és más arcvonalszakaszokról jelentös eröket átcsoportosítani a Déli Front támadó magasabbegységei ellen. Miközben a Déli Front csapatai Rosztov és Tyihoreck felé támadtak, a föhadiszállás terve értelmében a Kaukázusontúli Front hadseregei is megkezdték a támadást. A front csapatai december végén fogtak hozzá a támadás elökészítéséhez. Az Északi Csoporttól a Fekete-tengeri Csoporthoz rövid idö alatt sok csapatot és erös tüzérséget kellett átdobni. A hegyes, csaknem úttalan vidék és az esös tél nagyon megnehezítette a csapatok mozgását. A csapatok és magasabbegységek átcsoportosítását az is hátráltatta, hogy a Kaukázusontúli Front parancsnoksága hosszú idön át halogatta a kijelölt magasabbegységeknek (a 10. gárda-lövészhadtestnek, a 3. lövészhadtestnek és két lövészhadosztálynak) a Fekete-tengeri Csoporthoz való útbaindítását. Attól tartott, hogy az ellenség Groznij irányából támadni fog, s ezért nem akarta az ottani csoportosítást gyengíteni. A front parancsnoksága csak a föhadiszállás közbelépésére hajtotta végre a kapott utasítást. Ekkor azonban már késö volt. Petrov altábornagy, a Fekete-tengeri Csoport parancsnoka január 7-én ezt jelentette a föhadiszállásnak: "Az eredetileg tervezett összpontosítás teljes végrehajtása lehetetlen. A csapatok összpontosítása nehéz körülmények között folyik. Január 5-e óta zuhog az esö. Az utak nehezen járhatók. A hidak egy részét elmosta a víz. A viharos idöjárás miatt megszünt a tengeri szállítás." Az ország középsö részével hiányzott a közvetlen összeköttetés, ezért a Kaukázusontúli Front ellátása rendkívül nehéz volt. A föhadiszállás csak a legszükségesebb eszközöket küldte oda, föként harckocsikat, repülögépeket és tüzérséget. A csapatok minden egyébbel való ellátását a kaukázusi köztársaságokra bízta. A feladat végrehajtása céljából e köztársaságok kommunista pártjai óriási munkát végeztek: rövid idön belül átszervezték a Kaukázus egész népgazdaságát. A grúziai, azerbajdzsáni és örményországi kommunista pártok központi bizottsága és az autonom köztársaságok területi pártbizottságai az ipari üzemek, szovhozok, kolhozok és tudományos intézetek pártszervezeteinek minden eröfeszítését az arcvonal minél hatékonyabb megsegítésére irányították. A kaukázusontúli ipar rohamosan növelte a fegyvergyártást. Tbilisziben, Bakuban, Jerevánban és más városokban az üzemek elsajátították az aknavetök, a géppisztolyok és a löszer gyártását. A tbiliszi iparvállalatok a szerszámgépgyár, a Sztálin Mozdonyés Vagonjavító-mühely és más üzemek csupán decemberben mintegy ezer aknavetöt és több mint tízezer géppisztolyt küldtek az arcvonalra. A Kaukázusontúl több más városa is sok fegyvert, löszert és felszerelést szállított. A kaukázusi dolgozók a haza védelmének nemes gondolatától lelkesítve szocialista munkaversenyt indítottak a hadi megrendelések határidö elötti teljesítéséért. Hiú remény volt csupán, amikor az ellenség arra számított, hogy a kaukázusi népek elszakadnak, feléled köztük a nemzeti gyülölködés, és így a német csapatok könnyüszerrel elfoglalhatják e katonai és gazdasági szempontból egyaránt fontos vidéket. A kaukázusi népek barátsága a fasiszta hódítók elleni közös harcban még jobban megerösödött és megedzödött. Valamennyi kaukázusi nép védelmezte a szovjet földet. Az önkéntesek tízezrei keresték fel a sorozó bizottságokat. A kaukázusi nemzetiségek tagjaiból mélyen a hátországban újabb magasabbegységek alakultak. A grúziai, azerbajdzsáni és örményországi kommunista pártok központi bizottságának hathatós közremüködésével a nemzetiségi csapatokat olyan politikai munkásokkal egészítették ki, akik ismerték a kaukázusi népek nyelvét. Az Északi Csoport kötelékében harcolt a 414. és a 276. grúz, a 223., a 77. és a 416. azerbajdzsán és a 89. örmény lövészhadosztály. A Kaukázusontúli Front sok más egységénél és magasabbegységénél is többségben voltak a kaukázusi nemzetiségi harcosok. A grúzokkal, azerbajdzsánokkal, örményekkel és más nemzetiségüekkel együtt hösiesen harcoltak a Kaukázusért a doni, kubání és a tveri kozákok. Az ellenség mögöttes területén egyre terjedt a partizánmozgalom. A partizánosztagok arra készültek, hogy akkor sújtanak le az ellenség közlekedési útvonalaira, amikor a Vörös Hadsereg megkezdi döntö támadását. A Kaukázusontúli Front csapatait felkeresték az üzemek, a kolhozok és a szovhozok küldöttségei. A kaukázusontúli köztársaságok lakossága gyüjtést rendezett a Vörös Hadsereg részére, és lelkesítette harcoló földijeit, hogy minél hamarabb szabadítsák fel a Kaukázust. A támadás elötti napokban a csapatokhoz küldöttségek érkeztek a köztársaságokból, akik újévi ajándékokat hoztak a katonáknak. A vöröskatona-gyüléseken a küldöttek felszólították a harcosokat, hogy méltón és becsülettel teljesítsék a haza iránti kötelességüket, ne hozzanak szégyent a nemzeti hagyományokra. Biztosították a harcosokat, hogy a hátországi dolgozók nem kímélik erejüket, és ellátják a csapatokat mindennel, amire a támadáshoz és a Kaukázus felszabadításához szükségük van. Az Északi Csoport csapatai 1943 januárjára nagyjából befejezték az 1. páncélos hadsereg elleni támadás elökészületeit. A hitlerista hadvezetés azonban okulva a sztálingrádi eseményeken és érezve, hogy az 1. páncélos hadsereget a bekerítés veszélye fenyegeti, elhatározta, hogy a hadsereget visszavonja Mozdok, Nalcsik, Prohladnij körzetéböl. Zeitzler szerint a végrehajtást négy részben tervezték. E célból már elöre kijelöltek négy védelmi terepszakaszt: az elsöt a Kuma és a Zolka folyók mentén, a másodikat a Kalausz folyó, Cserkesszk vonalon, a harmadikat Belaja Glina, Labinszkaja, a negyediket pedig Tyihoreck, Kropotkin vonalon. Az Északi Csoport január 3-án Sztavropol (Vorosilovszk) általános irányban megindította támadását. Melnyik vezérörnagy parancsnoksága alatt az 58. hadsereg magasabbegységei váratlan csapással már a támadás elsö napján elfoglalták Mozdok városát és vasútállomását, valamint Malgobek várost, s közben gazdag zsákmányt ejtettek. A Kaukázusontúli Front és az Északi Csoport parancsnoksága azonban a támadás elsö napjaiban nem volt elég határozott és tevékeny. Még mindig attól tartott, hogy az ellenség grozniji irányban támadni fog, s a csoport föeröit ott tartotta. Ezért nem erösítette meg kellöen a front jobb

szárnycsapatait, amelyek a föcsapást mérték. Emellett a hadseregtörzsek nem tudtak állandó összeköttetést tartani a támadó csapatokkal. Mindezért lelassult a támadás üteme. A föhadiszállás január 6-án erélyesen beavatkozott az Északi Csoport vezetésébe. Utasítására Kiricsenko altábornagy parancsnoksága alatt a 4. kubáni és az 5. doni lovas gárdahadtestböl, továbbá páncélos magasabbegységböl egy gyors, lovas gépesített csoportot alakítottak. E csoportnak az volt a feladata, hogy elönyomuljon Armavir vagy Nyevinnomisszk körzetébe, és elvágja az ellenség visszavonulását északnyugat felé. A feladat végrehajtását megnehezítette, hogy az ellenség máris kihasználta az Északi Csoport támadásának lassú ütemét, és szervezetten visszavonult a Kuma és a Zolka folyók mentén kiépített védelmi terepszakaszra. Az Északi Csoport csapatainak itt január 8-tól 10-ig nehéz harcot kellett vívniuk. Ezekben a napokban a Korotyejev vezérörnagy vezette 9. hadsereg heves csapással felszabadította Georgijevszket, harckocsicsapatai pedig elérték Minyeralnije Vodit. Január 12-én 20 órai harc után felszabadították a várost. A 9. hadseregtöl balra Kozlov vezérörnagy 37. hadserege nyomult elöre. Csapatainak a félig befagyott Bakszan folyón való átkelését a 386. müszaki zászlóalj katonái egész éjjel tartó megfeszített munkával biztosították. A hadsereg föeröi átkeltek a helyreállított hídon, csapást mértek Kiszlovodszkra és január 11-én megtisztították a fasisztáktól. A harcokban a szárazföldi csapatoknak nagy segítséget nyújtott a 4. légi hadsereg. A légi felderítés a kedvezötlen idöjárási viszonyok ellenére idöben megállapította, hogy melyek azok a fö utak, amelyeken az ellenség 1. páncélos hadserege visszavonul. A bombázó légierö éjjel-nappal bombázta Prohladnij, Georgijevszk, Minyeralnije Vodi vasúti csomópontokat. A csatarepülök és a vadászgépek szakadatlanul támadták a gyalogsági, tüzérségi és harckocsi-menetoszlopokat, a német csapatok hadtápját és törzseit. A szovjet légierö lerombolta a Kuma folyó hídját Kangalánál (Minyeralnije Vodi ÉNy), s ily módon az ellenség a Minyeralnije Voditól keletre esö területröl nem tudta elszállítani gördülö anyagát, az ott levö katonai felszerelést. Bár Hitler külön is megparancsolta, hogy a Kuma, Zolka terepszakaszt minél hosszabb idön át tartsák, a német fasiszta csapatok kénytelenek voltak azt sürgösen feladni. Mint Zeitzler írja, miközben a német csapatok visszavonultak Armavir felé a Kalausz folyó, Cserkesszk védelmi vonalra, a szovjet csapatok szakadatlanul támadták öket. Az Északi Csoport csapatai hatalmas csapással áttörték az ellenség védelmét, és visszavetették nyugat felé. Egy Wels nevü német katona, aki a 111. gyalogos hadosztály 117. tüzérezredének 3. ütegénél szolgált, fogságba esése után a következöket mondotta: "Szovjetszkijig (Szoldato-Alekszandrovszkoje DK) tervszerüen, térkép szerint haladtunk. Utána azonban teljesen tervszerütlenül vonultunk vissza, csatlakoztunk ahhoz az egységhez, amelyik éppen arra jött. Nem érdekelt bennünket, hova megy ez az alakulat, csak mentünk. Útközben felrobbantottuk két lövegünket, és felgyújtottuk gépkocsijainkat. A katonák azt mondták, hogy minél gyorsabban hátra, holnap jönnek az oroszok. Voroncovónál (Voroncovo-Alekszandrovszkoje a Kuma folyó mellett) elkezdödött a futás. Elvesztettük kapcsolatunkat a tüzérosztállyal, és mindenki ment, amerre látott. ŻMinél gyorsabban hátra® ez volt a jelszavunk." A német fasiszta csapatok visszavonulása a Kaukázus elfoglalására vonatkozó hitlerista tervek teljes kudarcáról tanúskodott. Nemrég, amikor az 1. páncélos hadsereg hadosztályai még a Kaukázus felé törtek elöre, Hitler elégedetten ecsetelte környezetének azokat a csábító távlatokat, amelyek Németország elött feltárulnak, ha a német csapatok elérik Törökország és Irán határát. Kijelentette (és nem minden alap nélkül), hogy a Kaukázus meghódítása után Törökország csatlakozik a német tömbhöz, s ez megkönnyíti az arab világ egységének megbontását, ami kész csapás a brit bírodalomra. A német hadvezetés abban az idöben egy expedíciós hadtest felállítását rendelte el; ennek az lett volna a feladata, hogy behatoljon Iránba és más közelés közép-keleti országokba. E célból Felmer tábornok, az iraki német katonai misszió volt vezetöje utasítást kapott, hogy alakítson légiót az arab országokból elmenekült fasisztabarát elemekböl. Az arab emigránsok kiképzésére Dél-Görögországban "V" jelzéssel törzset alakítottak, amelyet aztán késöbb áthelyeztek a Kuma menti Bugyennovszkba abban a reményben, hogy itt hamarosan alkalmazásra kerül. A hitleristák, akik a szovjet olajvidék megkaparintásáról álmodoztak, sok mérnököt és közgazdászt küldtek Észak-Kaukázusba; ez volt az úgynevezett "kaukázusi gazdasági bizottság". Velük együtt ment Koestring tábornok, a volt moszkvai német katonai attasé is mint "kaukázusi és kozák tanácsadó". Ugyanoda küldtek egy Panwitz nevü ezredest is, aki azt a nehéz feladatot kapta, hogy szervezzen szovjetellenes katonai alakulatokat az észak-kaukázusi népekböl. A hitlerista szakértök mellé Németországból fehér emigránsokat adtak segítségül: Skuro és Krasznov volt cári tábornokokat. És most ezek a tanácsadók, szakértök, cári tábornokok és birodalmi biztosok a csapatokkal együtt lógó orral menekültek a Kaukázusból, amelyet nemrég még sajátjuknak gondoltak. Volt hitlerista tábornokok és tisztek emlékirataiban gyakran találkozunk olyan állítással, hogy a német csapatok "tervszerüen", szigorúan az illetékes parancsnokok parancsa szerint vonultak vissza Észak-Kaukázusból. Így ír emlékirataiban és cikkeiben Konrad tábornok, a 49. hegyivadászhadtest volt parancsnoka, Pickert tábornok, a Kaukázusban müködött 9. légvédelmi tüzérhadosztály volt parancsnoka, von Butlar tábornok, Buchner, a 4. hegyi hadosztály volt tisztje és mások. A tények azonban mást mutatnak. A Kaukázusból való visszavonulás közben ugyanezeknek a tábornokoknak és tiszteknek a jelentései tele voltak aggodalommal és panasszal amiatt, hogy az üldözö szovjet csapatok gyakran még rövid pihenöre sem engedtek idöt. Kleist tábornagy, az "A" hadseregcsoport parancsnoka a január 10-i megbeszélésen erélyesen követelte Mackensen tábornoktól, az 1. páncélos hadsereg parancsnokától, hogy csökkentse a visszavonulás ütemét. Megparancsolta, hogy ne az egész arcvonalon folytassanak védelmi harcot, hanem építsenek ki ellenállási gócokat, és ezeket még egyes csapatok feláldozása árán is tartsák. A 17. hadsereg parancsnoksága szintén kérte az 1. páncélos hadsereg parancsnokságát, hogy lassabban vonuljon vissza, mert csak így szállíthatja el a felszerelést, és építheti ki az új védelmi terepszakaszt a Tamany-félszigeten. Az 1. páncélos hadsereg vezérkari fönöke azonban azt válaszolta : a hadsereg nincs abban a helyzetben, hogy bárhol is megálljon, az ellenség fokozódó nyomása elöl kénytelen gyorsan visszavonulni. Az "A" hadseregcsoport vezérkari fönöke is elismerte, hogy lehetetlen késleltetni a visszavonulást. Kijelentette: " . . . csapataink gyors visszavonulása, sajnos, elkerülhetetlen, ezt megköveteli a helyzet, az arcvonalunkra nehezedö ellenséges nyomás". De hangsúlyozta, hogy a parancsnokság parancsai minden körülmények között érvényesek. "Erre azért van szükség, hogy ne hagyjuk az ellenséget szabadjára, és elkerüljük, hogy a páncélos hadsereg visszavonulása futássá fajuljon." Az 1. páncélos hadsereg gyors visszavonulása szerfölött nyugtalanította a német fasiszta hadvezetést. Már január 11-én olyan jelentést kapott a hadsereg törzsétöl, hogy az 52. hadtest sávjában a Vörös Hadsereg csapatai és harckocsijai továbbra is erösen szorongatják a német csapatokat. A 111. gyalogos hadosztály nem tervszerüen vonult vissza, mert a német csapatokat részben bekerítették, részben pedig visszavetették. A német föhadiszállás január 13-án azt a parancsot adta Mackensennek, hogy minél jobban lassítsa le az 1 . páncélos hadsereg visszavonulását, tartsa több napon át a Kalausz folyó menti védelmi terepszakaszt, és a föhadiszállás parancsa nélkül ne vonuljon vissza. Az 1. páncélos hadsereg parancsnoka azonban azt jelentette, hogy ezt a terepszakaszt legfeljebb 48 óráig tudja tartani, minthogy az ott védö 52. hadtest képtelen visszaverni a szovjet csapatok rohamait. A 37. hadsereg magasabbegységei, a visszavonuló ellenséget üldözve, menetböl betörtek Cserkesszkbe és felszabadították. A 9. hadsereg csapatai elfoglalták Kurszavka vasútállomást, és elérték dél felöl Sztavropol környékét. Ugyanakkor kelet felöl a 44. hadsereg csapatai is közeledtek a városhoz. A hadsereg 347. lövészhadosztálya megkezdte a város elleni támadást. A partizánok és az illegalitásban müködö lakosok segítettek a harcosoknak. Még a szovjet csapatok megérkezése elött rajtaütést szerveztek a német repülötér ellen, és megrongálták a vasútállomást. Sztavropol német városparancsnokát annyira aggasztotta a partizántevékenység, hogy elrendelte: a város lakói "szolgáltassanak be minden fejszét, vaslapátot, csákányt stb. azokat, akik ezt elmulasztják, agyonlövik". A fenyegetés azonban nem használt. A város ostroma alatt a sztavropoli partizánok osztagához csatlakozott a helyi üzemek 300 munkása. A rendörség épületében puskákat zsákmányoltak, s az ablakokból és a padlásokról lötték a hitleristákat. A puskával és kézigránátokkal felszerelt tanulók megszervezték az iskola védelmét és megakadályozták, hogy a fasiszták elmenekülésük elött felrobbantsák azt. Január 21-én Sztavropol felszabadult. A sztavropoli partizánok késöbb is nagy segítséget nyújtottak a Vörös Hadsereg támadó csapatainak. Szelivanov vezérörnagy, a Sztavropoltól északra harcoló 5. doni gárda-lovashadtest parancsnoka a következöket írta a sztavropoli határterület pártbizottságának: "Szoros kapcsolatom van a partizánokkal, segítem öket élelmiszerrel és fegyverrel. Csodálatos nép . . . Úgy verekszenek, mint az oroszlánok . . ." A partizánmozgalom törzsének irányításával (a törzset Szuszlov, a határterületi pártbizottság titkára vezette) a partizánok aktív harctevékenységbe kezdtek a megszállók ellen. A sztavropoli partizánosztagok több mint 2000 hitleristát pusztítottak el. Megsemmisítettek két törzset, illetve zsákmányoltak kilenc raktárt, 58 mozdonyt és vagont, egy német csapatzászlót, 29 harckocsit és páncélgépkocsit, egy repülögépet, 10 löveget, 73 géppuskát és aknavetöt, több mint ezer puskát és géppisztolyt, 124 gépkocsit és sok más hadianyagot, tönkretettek 17 hidat. A szovjet csapatok támadása idején felszabadítottak 47 helységet, köztük öt körzeti székhelyet. A német fasiszta csapatok visszavonulás közben sivár pusztasággá változtatták az egykor virágzó Sztavropolt. A mozdok-armaviri vasútvonalat szakképzett vasútrombolók tették tönkre. Egyes pályaszakaszokon minden váltót és szolgálati épületet felrobbantottak. Megsemmisítették a Kubán folyó vasúti hidjait Nyevinnomisszkaja állomásnál és Kropotkin városnál, valamint az Urup folyó hídját Armavirnál. A fasiszták a helységeket vagy megsemmisítették, vagy aláaknázták, a helyi lakosságot pedig elhurcolták, illetve agyonlötték. A sztavropoli határterületen 30 ezernél több békés szovjet polgárt öltek meg. A terület többi lakosát csak a támadó szovjet csapatok és a partizánok határozott cselekvése mentette meg a pusztulástól. A határterület lakossága a pártszervezet vezetésével nyomban a felszabadulás után megkezdte a szétrombolt gazdaság helyreállítását. Még el sem ült a harci zaj, de már füstölögtek az elsö helyreállított üzemek kéményei. Mozdokban üzembe helyezték a kenyér-, a konzervgyárat és az olajütöt, Georgijevszkben az erömüvet, a malmot és a börgyárat, Minyeralnije Vodiban a kenyérés az üveggyárat. Sztavropolban számos üzem megkezdte a termelést. A határterület felszabadított földjén mindenütt megkezdték a tavaszi mezögazdasági munkával kapcsolatos elökészületeket. "A megszállók súlyos igáját átvészelö és felszabadulását kiváró nép nagy hazafias lelkesedése írta Szuszlov, a határterületi pártbizottság titkára lehetövé teszi, hogy a legrövidebb idön belül helyreálljon a normális élet a határterület felszabadult vidékein." Észak-Kaukázus hatalmas térségének felszabadítása a Kaukázusontúli Front Északi Csoportjának nagy sikere volt. Ámde a támadás elsö napjaiban elvesztegetett idö miatt nem tudta maradéktalanul végrehajtani a föhadiszállás által megszabott feladatot. A megkésve megalakított lovas-gépesített csoport nem bírta elvágni az ellenség visszavonulását és a Kaukázushoz szorítani a németek 1. páncélos hadseregét. Az ellenségnek idejében sikerült az "A" hadseregcsoport eröinek egy részét visszavonni és a Déli Front csapatai ellen bevetni, s ily módon a Déli Front nem érhette el Rosztovot és Tyihorecket. Mialatt a Déli Front csapatai a rosztovi és tyihorecki irányban támadtak, s emiatt az ellenség észak-kaukázusi csoportját a bekerítés veszélye fenyegette, az Északi Csoport pedig a visszavonuló 1. páncélos hadsereget üldözte, a Fekete-tengeri Csoport támadása késedelmet szenvedett. A támadás elökészítését a szovjet harcosok és az arcvonal menti területek lakosságának hihetetlen eröfeszítése ellenére nem sikerült határidöre befejezni. A téli rossz útviszonyok megjavítására a müszaki csapatok a helyi lakosság segítségével 15 nap alatt 50 kilométer hosszú új utat építettek. A föirányban azonban még így is lassan ment a csapatok összpontosítása. A hágókon keresztül a málhás állatok még helyi tapasztalt vezetökkel is legfeljebb csak egy kilométert tudtak megtenni óránként. Ezért a tüzérség és a löszer nagy része a támadás megindulásakor még útban volt. Csak a mellékirányban, a csoport jobbszárnyán kezdhették meg január 11-én a támadást. Itt a 46. hadsereg magasabbegységei a hónap végéig Majkop környékén áttörték az ellenség mélyen lépcsözött védelmét, és felszabadították a várost. Ugyanakkor Rizsov vezérörnagy parancsnoksága alatt a szomszédos 18. hadsereg is támadásba lendült. A hadsereg müködési sávjába estek Kubán legfontosabb olajipari központjai, a többi között: Nyeftyegorszk, Apseronszkij és Hadizsenszkij. Az ellenség szívósan védekezett, igyekezett megtartani az olajkutakat. Ahol pedig visszavonulásra kényszerült, romhalmazzá változtatta a helységeket és az ipari üzemeket. Ilyen sors fenyegette Nyeftyegorszkot is, de a körzet partizánjai a Vörös Hadsereg segítségére siettek. Szülövárosuk felmentésére a 31. lövészhadosztály harcosaival együtt betörtek Nyef tyegorszkba. Különösen merészen harcoltak a "Sesorsz" osztag partizánjai. Az ellenséget kiverték a városból, és annak nem volt már ideje, hogy tönkretegye Nyeftyegorszkot. A 40. önálló lövészdandár és a 31. lövészhadosztály a partizánokkal közösen Nyeftyanaját, Hadizsenszkijt és Apseronszkijt is felszabadította. Eközben Popovnak és Homjakovnak, a krasznodári határterületi pártbizottság titkárának parancsnoksága alatt a majkopi és nyeftyegorszki partizán-magasabbegységek osztagai felszabadították Jaroszlavszkaját, a körzet székhelyét és több nagy helységet: Kuzsorszkaját, Dahovszkaját, Kamennomosztszkaját, Tulszkaját és még másokat. Ezeket a partizánok a Vörös Hadsereg csapatainak megérkezéséig tartották, és azoknak sok zsákmányt, valamint foglyot adtak át. A föirányban a Grecsko vezérörnagy vezette 56. hadsereg csak január 16-án tudta megindítani támadását. A hadsereg Krasznodar-Tyihoreck irányában mért csapást. Támadásának feltételei nem voltak éppen könnyüek. A harcosok meredek kapaszkodókon küzdötték át magukat, és a lövegeket, a a löszert és a málhát hegyi ösvényeken vontatták. Ennek ellenére a hadsereg csapatai két nap alatt áttörték az ellenség védelmét, 30 kilométert nyomultak elöre, elhagyták a hegyeket, és elérték a kubáni síkságot. Itt továbbhaladásukat a Kubán folyó kezdödö áradása akadályozta. De ez sem tartóztatta fel a szovjet harcosokat. Az 56. hadsereg részeivel elérte Krasznodar déli elöterét. Itt a csapatok kénytelenek voltak abbahagyni a támadást, mert a tüzérség és a szállító oszlopok a rossz útviszonyok miatt lemaradtak. Kamkov altábornagy parancsnoksága alatt a 47. balszárnyhadseregnek a novorosszijszki irányban indított támadása nem járt eredménnyel. A jelentös túleröben levö ellenség szilárdan tartotta állásait. A januári harcokban a 17. német hadsereg tetemes veszteséget szenvedett, s az állományába tartozó szlovák és román hadosztályok demoralizálódtak. Nem voltak hajlandók harcolni, és követelték, hogy vonják vissza öket a Krím-félszigetre. A román katonák csoportosan szöktek át a Vörös Hadsereghez. Sokan önkényesen a mögöttes területre távoztak. Január közepén a 2. román hegyi hadosztály 12 ezer katonájából és tisztjéböl mindössze 1000 fö harcolt a peremvonalban. Emiatt Kleist tábornagy bepanaszolta a Kubánban levö román katonákat a román vezérkarnál és kérte, hogy utasítsa a hadosztályparancsnokokat "kötelességteljesítésre". Január 31-én az "A" hadseregcsoport parancsnoksága jelentette a német szárazföldi haderö vezérkarának, hogy a 2. román hegyi hadosztály már nem harcképes. A német parancsnokság panaszainak a kivizsgálására február elején az "A" hadseregcsoportot felkereste Pantasi román hadügyminiszter, aki Antonescu utasítására a hadtestés hadosztályparancsnokokat halálos ítéletek jóváhagyására hatalmazta fel. A harci szellem hanyatlása a német katonák és tisztek között is észlelhetö volt. A föparancsnokság kénytelen volt rendkívüli intézkedésekhez folyamodni, hogy növelje a csapatok kitartását. Keitel tábornagy, vezérkari fönök már február elején felhatalmazta az ezred és ennél magasabb parancsnokokat, hogy a legénységi állományú katonákra vonatkozóan gyakorolják a tábori bíróságokat megilletö jogokat, és a hadbíróság nevében hozzanak halálos ítéleteket. De sem a kivégzések, sem egyéb elrettentö intézkedések nem tudták megjavítani a katonák harci szellemét. A 49. hegyivadászhadtest parancsnoksága kertelés nélkül jelentette, hogy "a hadtest arcvonalát a csapatok alacsony erkölcsi értéke miatt aligha lehet tartani". Noha a Kaukázusontúli F ront Fekete-tengeri Csoportja nagy veszteséget okozott az ellenségnek, mégsem oldhatta meg feladatát. Az Északi Csoporttól érkezett magasabbegységek késése miatt müködését nem tudta idöben összehangolni a Déli Front és az Északi Csoport harctevékenységével, s emellett utánpótlási nehézségei is voltak. Következésképpen nem tudott Tyihoreckig elöretörni. Mivel a szovjet csapatok csapásukat nem egy idöben mérték az ellenség kaukázusi csoportosítására, annak sikerült eröivel manöverezni és feltartóztatni a támadást. A Déli Front és a Fekete-tengeri Csoport találkozó irányokban mért csapásai nem eredményezték az ellenséges csoportosítás bekerítését. A Déli és a Kaukázusontúli Front csapatai január 24-ig hatalmas területet szabadítottak fel közösen a Kaukázusban. Visszavetették az ellenséget az Észak-Donyec, Krasznij Manics, Belaja Glina, Armavir, Labinszkaja terepszakaszra. Mivel a Déli Front és a Kaukázusontúli Fronthoz tartozó Északi Csoport csapatai jelentösen elöretörtek, az 1. német páncélos hadsereget az a veszély fenyegette, hogy Rosztovon át észak felé vezetö visszavonulási útjait elvágják. Ez arra kényszerítette a német föparancsnokságot, hogy az "A" hadseregcsoportot kivonja Észak-Kaukázusból, és magasabbegységeit más arcvonalszakaszokra dobja át. A terv szerint az 1. páncélos hadseregnek a "Don" hadseregcsoport védelmének megerösítésére, a 17. hadseregnek pedig a Tamany-félszigetre kellett visszavonulnia. A német föparancsnokság a visszavonuld csapatoknak megparancsolta, hogy a kiürített területen romboljanak le minden ipari üzemet, lakóházat, és hurcolják el a 15-65 éves férfiakat. Az adott helyzetben a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása azt a parancsot adta a Déli Frontnak, hogy a Don bal partján harcoló hadseregei (a 2. gárda, az 51. és a 28. hadsereg) az Észak-kaukázusi Front jobbszárnycsapataíval (a lovas-gépesített csoporttal, a 44. és az 58. hadsereggel) együtt nyomuljanak elöre a Rosztovot délröl fedezö Batajszkíg és tovább, az Azovi-tenger partjáig. Batajszk elfoglalásával a szovjet csapatok átvágták az ellenség kaukázusi csoportosításának visszavonulását Rosztovon át a Donyec-medencébe. Ugyanakkor az Észak-kaukázusi Front 9. és 37. balszárnyhadseregeinek a Kaukázusontúli Front Fekete-tengeri Csoportjával és a Fekete-tengeri Flottával együttmüködve, be kellett keríteniük a 17. német hadsereget. A Déli Front csapatai a kapott feladatnak megfelelöen a Manics folyó torkolatánál megrohamozták az ellenség állásait, és megpróbáltak elöretörni Batajszk felé. A 2. gárdahadsereg csapatai több szakaszon áttörték az ellenség védelmét. A 3. gárda-harckocsihadtest egyik dandára elérte Batajszk külterületét, de ott nem tudta megvetni lábát. Szívós és hosszú harc kezdödött a Batajszk környéki tanyákért és majorokért. Különösen heves harc dúlt Manicsszkaja és Szamodurovka tanyákért. Az ellenség erös támpontokká építette ki öket, számos erödítménnyel tüzdelte meg a környéket, nagy területet aknásított el és drótakadályokat telepített. Emellett elegendö tüzérsége és géppuskája is volt. Az ellenséges védelem peremvonala a Manics-csatorna mentén húzódott. A német vezetés fontosnak tartotta ezt a védelmi szakaszt, ezért leváltotta a harcokban megtépázott 11. páncélos hadosztályt, és helyette a harckocsikkal megerösített és feltöltött 16. gépkocsizó hadosztályt rendelte oda. A támpontok elfoglalása és a Rosztov felé vezetö út megnyitása az Utvenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 33. gárda-lövészhadosztályra várt. A feladat végrehajtását megnehezítette, hogy a hadosztály ezredei a hosszú támadó harc alatt jelentösen megfogyatkoztak. És mégis a harcosok rendkívüli vitézségének és a hozzáértö vezetésnek az eredményeként a hadosztálynak február 2-án sikerült elfoglalnia Manicsszkaját és Szamodurovkát. Az ellenség mindenáron idöt akart nyerni, hogy csapatait kivonhassa a Kaukázusból. Ámde a rosztovi terület partizánjai éppen abban az idöben mértek csapásokat a vasúti fövonalakra, amikor a hitleristák ugyancsak szükében voltak az idönek, és amikor egymást érték az észak felé, Batajszkon át Rosztovba guruló csapatszállító szerelvények. A batajszki partizánok január 27-én a batajszk-azovi pályaszakaszon felrobbantották a vasúti töltést. Egy harceszközökkel és csapatokkal megrakott szerelvény kisiklott. Számos vagon tönkrement, sok hitlerista elpusztult. A forgalom napokon át szünetelt. Ezalatt a rosztovi partizánok a batajszk-rosztovi pályaszakaszon felrobbantották a vasúti hidat, s emiatt Batajszkban rekedt az ellenség gördülö anyaga; a többi között hat katonai szállítmányt és egy harckocsikkal megrakott szerelvényt nem tudott továbbítani. A Déli Front csapatai február 4-re Sahti, Novocserkasszk és Rosztov keleti elöteréig jutottak, az Észak-kaukázusi Front lovas-gépesített csoportja és 44. valamint 58. hadserege pedig elérte Batajszkot. A szovjet csapatok kijutottak az Azovi-tenger partjára, és még január 5-én felszabadították Jejszket. Ezalatt az Észak-kaukázusi Front 9. és 37. hadserege a Brinykovszkaja, Korenovszkaja, Uszty-Labinszkaja nyugati szegélye terepszakaszig nyomult elöre. Íly módon a szovjet csapatok nagyrészt meghiúsították a hitlerista hadvezetésnek azt a tervét, hogy az 1. páncélos hadsereget Rosztovon keresztül visszavonja észak felé. A hadsereget kettévágták. Az egyik részének sikerült elöretörnie Rosztovig, a másikat azonban visszaszorították a Bejszug folyóhoz, ahol csatlakozott a 17. hadsereghez. A Kubánon hídfö keletkezett, amelyben 500 ezer ellenséges katona és tiszt volt körülzárva. A Fekete-tengeri Csoport csapatainak támadása csak részsikert eredményezett. A 46. és a 18. hadsereg magasabbegységei leküzdötték az ellenség szívós ellenállását; elérték a Kubán folyót, és átkeltek rajta. A támadás során azonban a hadsereg tüzérsége és hadtápja lemaradt, és majdnem teljesen megszünt a csapatok löszerellátása. Ezért nem tudták folytatni támadásukat. Az 56. és a 47. hadsereg magasabbegységei sem oldották meg feladatukat: nem tudták áttörni az ellenség védelmét, és nem tudtak elörenyomulni a Tamany-félszigetig. A német hadvezetés jól tudta, hogy amennyiben a szovjet csapatok áttörnek Tamanyba, az voltaképpen a 17. hadsereg bekerítését jelenti. Ezért megerösítette ezen az arcvonalszakaszon a védelmet, Novorosszijszktól északra jelentösen sürítette csapatait, leváltotta a románokat, és a legharcképesebb német csapatokat küldte oda. Az Észak-kaukázusi Front parancsnoksága segítséget akart nyújtani a 47. hadsereg csapatainak Novorosszijszk és a Tamany-félsziget felszabadításához, ezért elhatározta, hogy nagyszabású deszanthadmüveletet hajt végre. A deszant föeröinek Juzsnaja Ozerejka körzetében, részeinek pedig a Szudzsukszkaja-földnyelven, a Cemesszkaja-öböl nyugati partján kellett partra szállniuk. A partraszállás február 4-re virradó éjjel kezdödött. A deszant hajói Juzsnaja Ozerejkánál erös ellenséges tüzbe kerültek, veszteségeket szenvedtek, és kénytelenek voltak visszatérni támaszpontjaikra. Csak az elsö lépcsö rohamosztagai, mintegy 1500 ember és 16 harckocsi szállt partra. Az erök túlságosan egyenlötlenek voltak, így a partraszállt szovjet alegységeknek nem sikerült megtartaniuk a Juzsnaja Ozerejka-i hídföt. Másként alakult a helyzet a Cemesszkaja-öböl nyugati partján. A Szudzsukszkaja-földnyelv lankás partján fekszik Novorosszijszk déli külvárosa, Sztanyicska halászfalu. A parttól távolabb a terep emelkedik, és onnan jól belátható az egész partvonal. A deszant feladata az volt, hogy elfoglalja Sztanyicskát és az uralgó magaslatokat. A mellékirányban partra szálló deszant parancsnoka egy Kunyikov nevü kommunista örnagy volt, azelött mérnök, a Gépgyártás címü müszaki folyóirat szerkesztöje. Kunyikov önként jelentkezett harctéri szolgálatra. 1942 öszén a tengerészgyalogság egyik legjobb tisztjének tartották. Bátorságáért és hösiességéért, a csapatok hozzáértö vezetéséért az Alekszandr Nyevszkij Renddel tüntették ki. Kunyikov nagy felelösségtudattal és lelkesedéssel látott hozzá a deszantosztag kiképzéséhez. A parancsnokság megengedte neki, hogy a novorosszijszki haditengerészeti támaszpont bármely hajójáról vagy egységéröl válogathassa ki az embereit. Minden harcossal beszélt, mielött beosztotta volna az osztagba. A legelszántabbakat és a legbátrabbakat választotta ki. Az osztag 800 harcosának és parancsnokainak túlnyomó része kommunista vagy komszomolista volt. A vállalkozást alapos harckiképzés elözte meg. A parancsnokok megtanították alárendeltjeiket, hogyan kell szinte pillanatok alatt megrakni a hajókat, majd gyorsan partra szállva, közelharccal elfoglalni az ellenség állásait. A partraszállás a föerök Juzsnaja Ozerejka környéki partraszállásával egy idöben kezdödött. Ahol a partot hajóval nem érhették el, a harcosok a jeges vízbe vetették magukat, és úgy igyekeztek elöre. Az ellenséget meglepte a támadás, és pánikba esett. Az "A" hadseregcsoport naplójában erröl a következöket olvashatjuk: "Novorosszijszknál az oroszok partraszállása azért sikerült, mert amikor váratlanul közeledtek, a 164. légvédelmi osztály ütegének parancsnoka felrobbantotta ágyúit, s ezzel pánikot keltett, amely aztán a román alegységekre is átterjedt". A deszant, az ellenség fejvesztettségét kihasználva, gyorsan elfoglalta a parti erödítményeket, megkezdte a hídfö kiszélesítését Sztanyicska és a mögötte levö Miszhako hegy felé. Sztanyicskában házról házra folyt a harc. A deszant tagjai elöretörtek a Tarasz Sevcsenko iskoláig, és ott befészkelték magukat. Az ellenség bekerítette az épületet, és három harckocsit vonultatott fel ellene. A tengerészek kézigránáttal fogadták öket. Mihail Kornyickij örvezetö nem törödve sebesülésével átszaladt az udvaron, és a vezérharckocsi lánctalpa alá kézigránát-köteget dobott. A gép megállt. A többi sietve visszavonult. A fasiszták gránátjaitól azonban kigyulladt az iskola. Mindent elborított a sürü füst és a láng. Az épületet el kellett hagyni. A hös tengerészosztagra nagy csoport német géppisztolyos várakozott. A helyzet reménytelen volt. Ebben a pillanatban Kornyickij, aki körülkötözte magát kézigránátokkal, a köfalhoz rohant, és felülröl a hitleristák közé vetette magát. A robbanás döreje elnyomta az ellenség kiáltásait és nyögését. Egy sem maradt életben. Az elvtársuk höstettén fellelkesült katonák kitörtek, és hamarosan csatlakoztak övéikhez. A kommunista Kornyickij fekete-tengeri matrózt höstettéért halála után a Szovjetunió Hösévé nyilvánították. Az éjszaka végéhez közeledett. Az ellenség virradatkor felfedezte, hogy viszonylag nem nagy erö áll vele szemben, és támadásra indult. De már késö volt. A deszant-alegységek akkorra négy km széles, két és fél km mély hídföt vettek birtokba. Az általuk "Kis földnek" nevezett földdarabon beásták magukat, és nem volt olyan erö, amely a tengerbe tudta volna szorítani öket. A német vezetés jól tudta, hogy novorosszijszki csoportosítására nézve a szovjet hídfö nagy veszélyt rejt magában. Ezért február 5-én erélyesen intézkedett a partra szállt szovjet harcosok megsemmisítésére. A szétvert 10. román gyalogos hadosztályt a német 13. páncélos és a 101. könnyü gyalogos hadosztállyal váltotta le. A deszant ellen bevetette az egész kaukázusi német légieröt. A Fekete-tengeri Flotta parancsnoksága azonban megelözte az ellenséget. A hajók február 5-re virradó éjjel a hídföbe szállították az elsö erösítéseket, majd a következö négy napon eljuttatták a "Kis földre" a vállalkozásra szánt föeröket is. A szovjet vezetés a legjobb magasabbegységeket vetette harcba: Potapov alezredes Vörös Zászló Renddel kitüntetett 255. tengerészgyalogos dandárját és Krasznyikov alezredes ugyancsak Vörös Zászló Renddel kitüntetett 83. tengerészgyalogos dandárját. Majd utánuk partot ért a "Kis földön" a megerösített 165. lövészdandár és egy önálló légideszantezred is. A partraszállókat szüntelenül lötte és bombázta az ellenséges tüzérség és légierö. A bátor harcosok azonban nem törödtek a veszéllyel, gyorsan kiürítették a hajókat, és övig vízben gázolva, kézben vitték partra a fegyvereiket. A csapatok nyomban a partraszállás után harcba indultak. Különösen fontos volt a terepet uraló magaslatok elfoglalása és a "Miszhako" szovhoz körzetében levö ellenséges támpontok: a temetö, a Tábor stb. megsemmisítése. A Tábor nevü támpontért vívott harcban különösen kitüntette magát Vitya Csalenko, a 83. dandár neveltje. A deszant sok tagja emlékezett még rá, amikor Csalenko 1942 nyarán jelentkezett a törzsnél és kérte a parancsnokot, hagyja öt Novorosszijszk védöinél. És most a nehéz harcok idején ügyet sem vetett idösebb elvtársai figyelmeztetésére, nem akart hátul maradni, hanem az élvonalba, a harc kellös közepébe ment. Fekete matrózköpenyes kis, arányos alakja gyorsan haladt elöre a kövek között az ellenség tüzelöállása felé. Azután egy pillanatra hirtelen megállt, keze magasba lendült, és a kézigránát máris ott robbant a hitleristák között. A fiatal harcos egy lépést sem maradt el bajtársaitól. A Tábort egyetlen heves rohammal sikerült bevenni, az ellenséget kiverték az erös támpontból. A harcosok nagy szomorúságára azonban Vitya Csalenko, a fiatal komszomolista tengerész meghalt. Zsebében `megtaláltákjegyzetfüzetét a következö sorokkal: "Ha meghalnék a munkások ügyéért vívott harcban, kérem Versinyin politikai biztost és Kunyicin föhadnagyot, keressék fel otthonomat Jejszk városában, és mondják meg anyámnak, hogy fia a haza szabadságáért vívott harcban esett el. Kérem, adják át neki Komszomol-tagkönyvemet, kitüntetésemet, ezt a jegyzetfüzetet és matrózsapkámat. Őrizze meg és emlékezzék tengerész fiára. Jejszk, Ivanovszkaja 35. Csalenko Taisza Jefimovának. Vitya Csalenko." A deszant harcosai megesküdtek, hogy bosszút állnak a dandár kedvencéért. És ezekben a napokban valóban az eddiginél több fasiszta rablót pusztítottak el. A bátor tengerészek kiszélesítették a hídföt, és elfoglalták a "Miszhako" szovhozt, Alekszinót, a Koldun hegy lábánál fekvö majorokat, és elérték a miszhako-novorosszijszki országutat. A hitlerista föhadiszállás február 9-én megparancsolta, hogy a deszantot minden eszközzel meg kell semmisíteni. A keskeny szakaszon öt hadosztályt vonultattak fel ellene. Ide rendelték a legjobb, válogatott fejvadászokból, jobbára tiszthelyettesekböl álló 73. gyalogos hadosztályukat. E hadosztály részt vett Lengyelország meghódításában, verekedett Franciaországban, és 1942 öszén Novorosszijszk elfoglalásáért megkapta a gránátos hadosztály címet. Az ellenség azonban a deszantot öt hadosztállyal sem tudta megsemmisíteni, csupán elöretörését sikerült megállítania. Február 15-én megkezdödött a mintegy 30 négyzetkilométer kiterjedésü "Kis Föld" héthónapos védelme. Az ellenség a védök ellen nagy gyalogos, tüzérségi és páncélos eröket vetett be. Légiereje naponta több órán át bombázta a hídföt. Az ellenséges gépek 30-40-es csoportban állandóan a "Kis föld" felett köröztek. Területét felszántották a gránátok és a bombák. De semmi sem tudta megtörni a hídföt hösiesen védö szovjet tengerészek akaratát. Borzenko haditudósító, a Szovjetunió Höse, aki részt vett a "Kis föld" védelmében, nagyszerüen jellemezte a deszant hösiességét. Ezt írta: "A ŻKis föld® a bátorság és a merészség hazája lett. Mindenünnen oda sereglettek az elkeseredett lelkek, az olthatatlan bosszúvágytól égö emberek. Abból, aki a novorosszijszki hídföbe került, hös lett . . . Nem volt ott olyan méternyi terület, ahova ne hullott volna bomba, ne csapódott volna akna vagy gránát. Az ellenséges repülögépek és ágyúk hét hónapon át keresztül-kasul szántották a földet, amelyen nem maradt élölény sem vad, sem madár, sem fa, sem fü -, csak a szovjet harcosok maradtak meg rajta." Az egész ország büszkén és izgalommal követte a "Kis földön" lejátszódó eseményeket. A hídfö harcosai egy pillanatra sem érezték, hogy magukra maradtak. A politikai csoportfönökség propagandistái felkeresték öket, és elöadásokat tartottak nekik, a fedezékekben filmvetítéseket rendeztek, sajtótermékekkel látták el a harcosokat és fellépett elöttük a hadsereg müvészegyüttese. A "Kis föld" védelmének a lelke a 18. hadsereg kommunista politikai munkásainak bátor kollektívája volt, amelynek élén Brezsnyev ezredes, a hadsereg politikai osztályának vezetöje állt. Brezsnyevet minden katona és tiszt ismerte. Amikor felkereste a fedezékeket vagy a lövészárkokat, nyomban köréje sereglettek a harcosok, és baráti beszélgetés kezdödött. Több ízben ellátogatott a "Kis föld"-re, jóllehet minden utazás roppant veszéllyel járt. "Egyszer a vitorlás, amelyen Brezsnyev hajózott írja Borzenko -, aknára futott, a robbanás ereje az ezredest a tengerbe vetette, és a matrózok halászták ki onnan öntudatlan állapotban. Brezsnyev a katonák kedvence volt. Ismerte hangulatukat és gondolataikat; ha úgy adódott, eltréfálkozott velük, és fel tudta gyújtani a höstett utáni vágyat is bennük, A deszant tagjai messziröl felismerték már, és harci zaj közepette is meg tudták különböztetni érces, nyugodt hangját. Az egyik roham elött így szólt a harcosokhoz : "A szovjet embert meg lehet ölni, de legyözni nem." A "Kis föld" harcosai Petrov altábornagyot, a Fekete-tengeri Csoport parancsnokát is gyakran látták körükben. Órák hosszat elbeszélgetett a katonákkal, igyekezett tölük megtudni: mi volt a Juzsnaja Ozerejka-i deszant balsikerének oka, hogy az eset majd ne ismétlödhessen meg a Novorosszijszk elleni támadásnál. Ezek a beszélgetések igen értékesnek bizonyultak a parancsnok számára a város elleni támadás elökészítése során. A "Kis föld" védelmének legnehezebb óráiban a harcosok a kommunista pártra gondoltak. A harci szünetekben a katonák és parancsnokok kérték felvételüket a pártba és megfogadták, hogy nem kímélik életüket a gyözelem érdekében. Harci jellemzésük mindössze ennyi volt: "A ŻKis földön® harcolt". Ez elég volt a pártba belépö bátorságának és merészségének igazolására. A novorosszijszki hídfö védelme közben sok harcos halt hösi halált. Sok, golyó és szilánk által átütött pártés Komszomol tagsági könyvet szedtek össze e véráztatta földön. Az elesettek helyébe új hösök léptek, hogy védelmezzék a drága áron meghódított talpalatnyi hazai földet. Cezar Lvovics Kunyíkov, a deszant híres parancsnoka is elesett. Súlyos sebesüléssel a "Nagy földre" szállították, de már nem menthették meg. Halála után a szovjet kormány a Szovjetunió Höse címet adományozta neki. Sztanyicska falut, ahol a deszant hösei harcoltak, a lakosok kérésére ma Kunyikovkának hívják. A szovjet nép nagyra becsülte a "Kis föld" védelmezöinek hösiességét. Mindannyiukat rendjellel és érdemérmekkel tüntették ki. Bármilyen hösiesen harcoltak is a deszant tagjai a "Kis föld"-ön, a sikert nem tudták továbbfejleszteni. Az ellenség szüntelenül növelte eröit ebben az irányban nemcsak a 17. hadsereg visszavonuló csapataival, hanem az 1. páncélos hadsereg nyugat felé visszavetett csapataival is. A 47. hadsereg több ízben is megkísérelte, hogy Novorosszijszktól északra áttörje az ellenség védelmét, és egyesüljön a "Kís föld"-ön harcoló deszanttal, de eredménytelenül. A deszant-hadmüvelettel egy idöben a föhadiszállás parancsot adott az Észak-kaukázusi Frontnak, amelyhez a Fekete-tengeri Csoport is tartozott, hogy indítson támadást a Krasznodar környéki ellenséges csapatok ellen. Az Észak-kaukázusi Front csapatai február 9-én támadásba lendültek. A jobbszárnyon megtörték az ellenség ellenállását, és megkezdték az elönyomulást az Azovi-tenger partja mentén, északnyugatról megkerülve Krasznodart. Ezalatt a 37. hadsereg északkeletröl karolta át a várost, a 46. hadsereg pedig kelet felöl rohamozott. Délröl a 18. hadsereg csapatai nyújtottak támogatást. Február 12-én a Cepljajev vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 40. gépesített lövészdandár és a Bogdanovics ezredes vezette 31. lövészhadosztály csapatai betörtek Krasznodárba. Partizánosztagok és illegális csoportok támogatták öket. Az arcés háttámadás folytán a hitleristák kénytelenek voltak feladni a várost. A kubáni lakosság nagy lelkesedéssel fogadta felszabadítóit, és elborzadva emlékezett vissza a megszállás vigasztalan napjaira. Az emberek nehéz helyzetük ellenére készek voltak odaadni utolsó értéküket is, mindent elkövettek, csak hogy a Vörös Hadsereg minél gyorsabban szétzúzza az ellenséget, és felszabadítsa földjüket. A krasznodari határterület pártbizottsága irodája már február 20-án elhatározta, hogy a kubáni tanyák lakosaiból s kozák önkéntesekböl alakult 4. kubáni gárda-lovashadtestet feltölti. A felszabadult Kubán mintegy 8000 lovast adott ezekben a napokban a Vörös Hadseregnek. Legjobb fiai: kommunisták, komszomolisták, a polgárháború és a Nagy Honvédö Háború partizánjai léptek be a hadtest kozákszázadaiba. Krasznodar felszabadítása után, az Észak-kaukázusi Front csapatai a Kubán folyó és a Nyugati Kaukázus mentén folytatták támadásukat a Tamany-félsziget irányában. Különösen nehéz feladatot kapott az 58. hadsereg: a Priazovje árterületén kellett támadnia. Itt csak egyes irányokban juthatott elöre, és ezeket is szívósan védte az ellenség. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett 77. Szergo Ordzsonikidze lövészhadosztály útjában az erös támponttá kiépített Vaszilcsenkovo tanya állt. A csapatok ide február 20-án érkeztek meg. Megkerüléssel nem férközhettek a támponthoz, az azerbajdzsán harcosok tehát rohamra indultak. A jelentös eröket felvonultató ellenség dühödten védekezett, és ellenlökésekkel kísérletezett. A tanya kétszer is gazdát cserélt. Az egyik legveszélyesebb harckocsi-ellenlökés visszaverése közben Kaskin ezredes, a hadosztály parancsnoka maga vezette harcba csapatait. Az ellenség nem állta a nyomást, és megkezdte a visszavonulást. A gyözelemnek azonban nagy ára volt; a hadosztály súlyos veszteséget szenvedett, maga a parancsnok is elesett. Április közepén ismét megkezdödött a harc a Novorosszijszk és a Tamany-félsziget elöterében levö Krimszkaja vasúti csomópontért. Jóllehet a hitleristák azt erös támponttá építették ki, május 9-én mégis rákényszerültek, hogy feladják. A szovjet csapatok Kijevszkoje és Moldavanszkoje tanyák körzetében megpróbálták a sikert továbbfejleszteni, de eredménytelenül. Az ellenség ebben az irányban összpontosította a 4. német légiflotta eröinek zömét, és a "Kék vonalnak" nevezett erös védelmi építményekre támaszkodva megállította az Észak-kaukázusi Front csapatainak támadását. A szovjet támadás lassú ütemének egyik oka Barija kártevö tevékenysége volt. Barija 1943 márciusában érkezett Észak-Kaukázusba. Beleavatkozott a frontparancsnokság munkájába, és szétzüllesztette a vezetést: minden ok nélkül leváltott és áthelyezett fontos beosztásban levö parancsnokokat, megzavarta a törzsek munkáját, és szükségtelenül saját rendelkezésére tartott számos önálló egységet és magasabbegységet stb. Mindez kedvezötlen hatással volt a harctevékenységre. Az Észak-kaukázusi Front krasznodári hadmüveletének idöszakában a Déli Front magasabbegységei továbbra is Batajszk körzetében harcoltak a 4. német páncélos hadsereg csapatai és a Kaukázus felöl kitörö 1. páncélos hadsereg magasabbegységei ellen. A német vezetés a Batajszk körül és tovább az Akszaj folyó partján Novocserkasszkig húzódó erödítményekre támaszkodva még mindig azt remélte, hogy sikerül megtartania Rosztovot. A Déli Front csapatai február 7-én a Novocserkasszk-Batajszk szakaszon megindították a támadást az ellenséges védelem ellen. Napestig tombolt az ádáz harc. A hitlerista tisztek a helyszínen lötték agyon azokat a katonákat, akik elhagyták állásukat. De semmiféle megtorlás sem használt. Az ellenség csapatainál teljes volt a zürzavar. A szovjet csapatok estére szétzúzták a batajszki csoportosítást, s annak maradványai pánikszerüen menekültek a Donon át Rosztovba. Eközben az 5. csapásmérö hadsereg és a 2. gárdahadsereg magasabbegységei felszabadították Sahti és Novocserkasszk városokat és fontos vasútállomásaikat, s ezzel elvágták az ellenség visszavonulását Rosztovból észak felé. Rosztovban levö csapatainak ellátására, illetve elszállításukra a hitleristáknak most már csak a rosztov-taganrogi vasút és országút volt a birtokukban, de ezeket az utakat is szüntelenül támadták a Rosztov területi partizánok. A német csapatok helyzete egyre reménytelenebbé vált. A németek Rosztov felé való visszavonulásuk közben rengeteg harceszközt, fegyvert és hadianyagot vesztettek. A veszteség olyan nagy volt, hogy amikor február 13-án a német föparancsnokság értesült róla, bizottságot rendelt ki az abban vétkes tábornokok felelösségre vonására. Február 8-re virradó éjjel a lovas-gépesített csoport és a 44. hadsereg rendkívüli bátorságról és találékonyságról téve tanúbizonyságot átkelt a Don jegén és a Mjortvij Donyecen. A jég nem bírta volna el a lovas-gépesített hadtest kötelékében támadó harckocsíkat, ezért a harckocsizók az utászok segítségével meghizlalták a jeget. A Don északi partjára átkelt csapatok Csakir (Rosztov Ny) körzetében összpontosultak, átvágták a rosztov-taganrogi vasutat, országutat, a városban levö ellenséges csapatok utánpótlási vonalait. A 28. hadsereg február 9-én Rosztovtól délre átkelt a Donon és délröl megrohamozta a várost. Keletröl a 2. gárdahadsereg és az 51. hadsereg, nyugatról pedig a 44. hadsereg és a lovas-gépesített csoport csapatai támadtak. A városért több napon át folyt a harc. Madojan föhadnagy parancsnoksága alatt a 28. hadsereg 159. önálló lövészdandárjának egyik zászlóalja hatolt be elsönek a városba, és elfoglalta a pályaudvart. A szovjet harcosok az ellenség 32 ellenlökését verték vissza, de nem hátráltak. A zászlóalj parancsnokát a harcban tanúsított vitézségéért a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Február 14-én felszabadult Rosztov. A Déli Front haditanácsa jelentette a föhadiszállásnak: "A hadsereg elörevetett osztagai folytatják a szétvert ellenség északnyugati irányban visszavonuló maradványainak üldözését. Rosztov, a csendes Don fellegvára felett ismét a szovjetek nagy és legyözhetetlen vörös zászlaját lengeti a szél." Rosztov, amelyet kétszer foglaltak el a hitleristák, s amelyet leromboltak, de azért ugyanolyan kedves marad a szovjet ember számára, mint azelött volt, most már egyszer s mindenkorra felszabadult. Ily módon a Déli, a Kaukázusontúli és az Észak-kaukázusi Front csapatainak közös eröfeszítése a Fekete-tengeri Flotta aktív közremüködésével és az észak-kaukázusí partizánok messzemenö segítségével nagy katonai-politikai sikereket hozott. A szovjet csapatok súlyos vereséget mértek a német Don hadseregcsoportra, szétzúzták annak újonnan megalakított 4. páncélos hadseregét és a "Hollidt" hadmüveleti csoport magasabbegységeit. Az "A" hadseregcsoportot is megverték. Ketté vágták az 1. páncélos hadseregét, egyik részét visszavetették a Kubán, a másikat pedig a Don alsó folyásához. Nagy veszteségeket szenvedett a 17. német hadsereg, amelynek erösen megtépázott hadosztályai a Tamany-félszigetre vonultak vissza. Zeitzler szerint a Kaukázusból való visszavonulásnak kezdetben az volt a célja, hogy megmentse a 700 ezer fönyi hadsereget a bekerítéstöl, és a "Don" hadseregcsoportot minél rövidebb idön belül megerösítsék az 1. páncélos hadsereg hadosztályaival. Az elsö célt úgymond sikerült elérni, a másodikat azonban nem. "Az "A" hadseregcsoport 25 hadosztályából a "Don" hadseregcsoport mindössze három hadosztályt kapott a visszavonulás befejeztével " A Vörös Hadsereg az észak-kaukázusi támadás három hónapja alatt felszabadította CsecsenoIngusetyiját, Észak-Oszéeyiját, Kabardino-Balkariját, valamint a rosztovi terület, a sztavropoli és a krasznodari határterület nagy részét. A szovjet emberek százezreit mentette meg a fasiszta rabságtól. A szovjet állam újból hasznosíthatta a felszabadult terület böséges gazdasági eröforrásait. E területen a háború elött mintegy 10 millió ember élt. Itt volt a Szovjetunió éléstára. A Kubán és a Sztavropoljeihátság több száz millió pud gabonát, sok százezer pud húst és töméntelen mennyiségü egyéb élelmiszert adott az ország lakosságának és rengeteg nyersanyagot az iparnak. A szovjet állam ismét birtokba vette az apseronszk-hadizsenszki (majkopi) olajvidék értékes olajkútjait. A Vörös Hadsereg észak-kaukázusi támadása azonban nem végzödött az "A" hadseregcsoport csapatainak a Legfelsöbb Föparancsnokság terve szerinti bekerítésével és megsemmisítésével. A vezetés hibái, a támadás elökészítésére rendelkezésre álló rövid idö és az erdös-hegyes hadszíntér nehézségei, valamint az úthiány megakadályozta a föhadiszállás terveinek teljes végrehajtását. A kaukázusi gyözelemben újult erövel érvényesült a Szovjetunió népeinek megbonthatatlan barátsága. Az oroszokkal és ukránokkal, a kubáni, tyeri és doni kozákokkal vállvetve küzdöttek a hazáért a grúzok, az örmények, az azerbajdzsánok és más kaukázusi népek harcosai. A Kaukázus elöhegyeinek erdeiben és szurdokaiban, Kubán és Sztavropol sztyeppéin a haza földjén felszabadító különféle nemzetiségü szovjet emberek vérükkel pecsételték meg a szovjet népek örök barátságát. 2. Az ellenséges csapatok szétzúzása a Felsö-Donnál  Az Észak-Kaukázus felszabadítására irányuló hadmüvelettel majdnem egy idöben indult meg a szovjet csapatok támadása a Felsö-Donnál. A kaukázusi támadáshoz hasonlóan ezt is a sztálingrádi megsemmisítö csapásunk tette lehetövé. A felsö-doni támadás, amely két hadmüveletböl az osztrogozsszk-rosszosi és a voronyezs-kasztornojei hadmüveletböl állt, szerves része volt a föhadiszállás általános tervének, amely a német fasiszta csapatok déli szárnyának szétzúzására irányult. A föhadiszállás az elsö hadmüvelet végrehajtását a Voronyezsi Fronttal, a másodikét pedig a Voronyezsi és a Brjanszki Fronttal tervezte. A támadás megindulása elött a Voronyezsi Front csapatai parancsnokuk Golikov altábornagy, a haditanács tagja Kuznyecov altábornagy, a törzsfönök Kazakov vezérörnagy volt és a Brjanszki Front jobbról szomszédos 13. hadseregének csapatai Livni és Kantyemirovka között egy 500 km széles sávot tartottak megszállva (5. sz. térkép). Velük szemben a "B" hadseregcsoport föeröi tevékenykedtek, összesen mintegy 30 hadosztály. Hadmüveleti helyzetét tekintve az ellenség két önálló részre tagozódott: a voronyezs-kasztornojei csoportosításra (2. német hadsereg) és az osztrogozsszk-rosszosi csoportosításra (2. magyar és a 8. olasz hadsereg). E csoportosítások föeröi az elsö lépcsöben voltak, és egyenletesen oszlottak meg az arcvonalon. A védelem mélységében Kramer altábornagy parancsnoksága alatt egy hadtestcsoportot helyeztek el. Ez hivatalosan a 2. magyar hadsereg parancsnokának volt alárendelve, de valójában von Weichs tábornagy, a "B" hadseregcsoport parancsnoka rendelkezett vele. Az ellenségnek ezen az arcvonalszakaszon mintegy 300 repülögépe és számos repülötere volt. Csapatai majdnem fél éven át szilárd védelmet építettek ki a Felsö-Donnál. Különösen december végén folytak nagy lendülettel a védelmi munkák, miután a fasiszták a Középsö-Donnál és Kotyelnyikovszkij körzetében vereséget szenvedtek. Január közepén az ellenséges védelem harcászati mélysége a Voronyezsi Front elött két védöövböl állt. A hat-nyolc km mély fövédöövben számos támpont volt, amelyeket lövészárkok és futóárkok kötöttek össze egymással. Az ellenség minden magaslatot és helységet megerödített. Védelmét legjobban a Vörös Hadseregnek a Don jobb partján létesített hídföi elött építette ki. A fövédööv egész mélysége tele volt tüzelöállással; 75 mm-es ürméretig minden löveget gondosan rejtettek, és fa-földerödben helyeztek el. A második védööv a peremvonaltól 12-20 kilométernyire volt. Ez az uralkodó magaslatokon levö támpontokból, egy-két nem összefüggö lövészárokból és lövészgödrökböl állt. A hitlerista föparancsnokság utasította Weichs tábornagyot, hogy minden áron tartsa a Felsö-Don terepszakaszát. A német, a magyar és az olasz csapatok ennek megfelelö szigorú parancsot kaptak. Szombathelyi vezérezredesnek, a magyar vezérkar fönökének a 2. magyar hadsereghez intézett december végi parancsában ez állt: " . . . Legfelsöbb Hadurunk elrendeli, ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak elöre van. . . . A csapatok a fentiek értelmében szigorú helytállásra utasítandók." Máskülönben ". . . az orosz síkság végtelen térségein teljes megsemmisülésnek teszik ki magukat". December 20-a táján, amikor a szovjet csapatok sikeresen harcoltak a Középsö-Donnál és a kotyelnyikovszkiji irányban, a Voronyezsi Front parancsnoksága parancsot kapott a föhadiszállástól, hogy az Osztrogozsszk és Rosszos körzetében levö ellenség bekerítése és megsemmisítése céljából készítsen elö és hajtson végre támadást. E hadmüvelet eredményeképpen fel kellett szabadulnia a liszki-kantyemirovkai vasútvonalnak, ami jelentösen megjavíthatta a szovjet csapatok utánpótlási lehetöségeit az arcvonal déli szárnyán. A föhadiszállás elgondolása az volt, hogy a Voronyezsi Front csapatai elörenyomulnak a Repjevka, Bugyonnoje, Valujki, Pokrovszkoje (Valujki D 50 km) terepszakaszra. A Voronyezsi Front parancsnoksága a föhadiszállástól kapott utasítás alapján kidolgozta hadmüveleti tervét. A terv három csoportosítás egyidejü koncentrikus csapását irányozta elö. A föcsapásokat Alekszejevka irányában (Osztrogozsszk DNy 40 km) a Moszkalenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 40. hadseregnek és a Ribalko altábornagy vezette 3. harckocsihadseregnek kellett mérnie. A 40. hadsereg a Don partján a Pervoje Sztorozsevoje (Voronyezs D 50 km) körzetében levö hídföböl, a 3. harckocsihadsereg pedig Kantyemirovka északkeleti körzetéböl indult támadásra. A 3. harckocsihadsereg eröi egy részének ezenkívül Karpenkovo ellen kellett támadást indítania. A terv szerint a harmadik csapásmérö csoportosítás ez a Zikov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 18. önálló lövészhadtest volt a scsucsei (Osztrogozsszk ÉK 50 km) hídföböl Karpenkovo irányába mért csapást. Egyidejüleg a 40. hadsereg eröinek egy részére és a Szokolov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló és egy önálló harckocsidandárral megerösített lovas hadtestre az a feladat várt, hogy nyomuljanak elöre az Oszkol folyóig a bekerítés külsö arcvonalának megteremtése céljából. A támadást a Voronyezsi Front Szmirnov vezérörnagy vezette 2. légi hadserege biztosította. A föhadiszállás a Voronyezsi Front csapatainak támogatásával a Délnyugati Front jobbszárnyán levö 6. hadsereget bízta meg. Ez azt a feladatot kapta, hogy Kantyemirovka délnyugati körzetéböl indítson támadást Pokrovszkoje általános irányban. Ily módon a Voronyezsi Front csapatai a föcsapást a "B" hadseregcsoport közepére, a 2. magyar hadseregre mérték, hogy szétzúzzák az ellenség felsö-doni arcvonalát, és megteremtsék a feltételeket a következö, a jobbszárnyon a 2. német hadsereg ellen indítandó hadmüvelethez. Ezzel egy idöben a Voronyezsi Front balszárnycsapatainak és a Délnyugati Fronthoz tartozó 6. hadsereg csapatainak be kellett fejezniük a 8. olasz hadsereg szétzúzását, ami decemberben kezdödött meg a Középsö-Donnál. A Voronyezsi Front támadásának elökészítése mintegy három hétig tartott. Ezalatt a parancsnokság, a törzsek és a pártpolitikai munkások megfeszített munkát végeztek. A támadásra kijelölt magasabbegységeknek és egységeknek mintegy a fele 100-175 kilométert menetelt a behavazott sztyeppi utakon. A csapatok éjjel, rejtve mozogtak. Ez a harcosok és a parancsnokok nagy testi igénybevételével járt, a törzsektöl pedig pontos menetszervezést követelt. A vezetés gondosan tanulmányozta az ellenség védelmét. Golikov altábornagy minden áttörésre kijelölt arcvonalszakaszt megszemlélt. Január 6-án kiszállt a 18. önálló lövészhadtest áttörési szakaszába, a scsucsei hídföbe. Itt személyesen irányította a parancsnoki felderítést a hadtest támadásának a föirányában, rögzítette, kijelölte a roham megindulási állásait, a föcsapás irányát és a felvonulási utakat. Különösen nagy gondot fordított a magasabbegységés egységparancsnokok figyelöpont hálózatának kiépítésére. A védelem áttörésében fontos szerep várt a tüzérségre. Le kellett fognia az ellenség ütegeit, megsemmisítenie a peremvonalban és a védelem mélységében levö tüzelöállásokat, vakítania az ellenség figyelöit és szétzilálnia a vezetést. A tüzérek a támadás elökészítésének elsö napjától kezdve fokozott célfelderítést végeztek. Az ellenséges ütegek lefogására kijelölt tüzércsapatok hamarosan felderítették és belötték az ellenség tüzelöállásait. Mindegyik föcsapás irányában számos löveget jelöltek ki közvetlen irányzással való tüzelésre. A front parancsnoksága elhatározta, hogy a nehéztüzérséghez tartozó 122 és 152 mm ürméretü lövegeket beoszt közvetlen irányzásra. Ez a közepes lövegek alkalmazásának új módja volt. A 40. hadsereg támadási sávjában mintegy 250 löveget jelöltek ki közvetlen irányzásra az áttörésre bevont lövegek majdnem ötödrészét. Minden löveg számára meghatározták azokat a célokat, amelyeket a tüzérségi elökészítés során meg kellett semmisítenie. A parancsnokok, politikai szervek és a pártszervezetek minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a hosszú és fárasztó menetek nehézségeinek leküzdésére buzdítsák a csapatokat, fokozzák harci kedvüket. A politikai munkások beszámoltak a harcosoknak a Vörös Hadsereg sztálingrádi sikereiröl, a bekerítö harc tapasztalatairól, s felhívták öket, hogy kövessék a hös sztálingrádiak példáját. A támadás elökészítése titokban folyt az álcázás és az ellenség megtévesztése különféle formáinak változatos felhasználásával. Azt, hogy a hadmüveletet milyen titokban készítették elö, és a szovjet harcosok mennyire éberek voltak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ellenség az utolsó pillanatig mégcsak nem is sejtette, hogy a Voronyezsi Front nagyszabású támadást készít elö. Guecanio dandártábornok, a 3. olasz alpesi hadosztály parancsnoka késöbb beismerte: "Az orosz csapatok állapotáról, létszámáról, védelmük minöségéröl rosszul voltunk tájékozva, helyesebben semmit sem tudtunk róluk. Nem tételeztük fel, hogy az oroszok támadásra készülnek, s ezért nem is fordítottunk különösebb gondot ezekre a fontos kérdésekre." Ezt a 2. magyar hadsereg felderítö osztályának állományába tartozó Móricz örnagynak a jelentése is megerösíti. A meglepés biztosításában a szovjet hadvezetésnek az is kedvezett, hogy a hitlerista tábornokok túlbecsülték saját védelmük erejét, és lebecsülték a Vörös Hadsereg lehetöségeit. Meg voltak gyözödve róla, hogy a sztálingrádi és az észak-kaukázusi támadás kimerítette a Vörös Hadsereg tartalékait, és az a közeli hónapokban nem tud máshol kellö eröt biztosítani az aktív fellépésre. Ezért az ellenség a Felsö-Donnál biztonságban érezte magát. Kovács vezérörnagy, a 2. magyar hadsereg vezérkari fönöke a következöket jelentette Budapestre: " . . . nem tartom valószínünek, hogy az ellenség a hadmüveletek ezen szakaszában a magyar hadsereg ellen nagyszabású támadást indítson". Ezt a jelentést január 7-én küldték el, öt nappal a szovjet támadás megindulása elött. Január 11-én, vagyis a szó szoros értelmében a támadás elöestéjén a 2. magyar hadsereg vezérkari fönöke ismét azt jelentette, hogy a légi felderítés nem fedezett fel aktív harctevékenységre készülö szovjet csapatösszpontosítást. A Voronyezsi Front csapatainak jelentös túleröben levö ellenség ellen kellett támadást indítaniuk. A front támadási sávjában harcoló ellenséges csoportosítás 22 hadosztályból (hét német, tíz magyar és öt olasz hadosztályt kitevö összesen 270 ezer föböl) állt, és 2600 löveggel és aknavetövel, valamint több mint 300 harckocsival rendelkezett. Ezzel szemben a Voronyezsi Front a hadmüvelet végrehajtására csak 15 lövészhadosztályt, három lövészés három sítalpas lövészdandárt, továbbá tíz lovas és harckocsi-magasabbegységet tudott kijelölni. Létszám és légierö tekintetében az ellenség másfélszeres eröfölényben volt. A szovjet csapatok csak harckocsik és tüzérség tekintetében voltak túleröben. A front állományába tartozó két harckocsihadtest és nyolc önálló harckocsidandár megkönnyítette a front csapatainak az ellenséges védelem áttörését, és megteremtette a feltételeket a siker továbbfejlesztéséhez. A Voronyezsi Front parancsnoksága merész elhatározásra jutott: a föirányokban erös támadó csoportosításokat alakított a másodrendü arcvonalszakaszok rovására; ez utóbbiakon egy kilométeres arcvonalon átlagosan csupán 50 harcost és két géppuskát, két kilométerenként pedig egy löveget és három aknavetöt hagyott. Ily módon a föcsapások irányában döntö fölénybe került. A sztorozsevojeí hídföben a 40. hadsereg csapásmérö csoportosítása tüzérség és harckocsik tekintetében négyszeres, gyalogság tekintetében pedig háromszoros túleröben volt. 12 kilométeres arcvonalszakaszon 752 löveget és 672 aknavetöt összpontosítottak, ami azt jelentette, hogy egy kilométerre 118 csö jutott. A scsucsei hídföben a 18. lövészhadtest csapatai háromszoros gyalogsági és tüzérségi, továbbá döntö harckocsifölényt hoztak létre. A 3. harckocsihadsereg áttörési szakaszán kétszeres volt az élöerö és a tüzérség fölénye, és döntö fölényben voltak a harckocsik. Itt egy kilométeres arcvonalszakaszra 30 harci gép jutott. Az erös és helyes csoportképzés nagyban hozzájárult a hadmüveletek sikeréhez. A Voronyezsi Front támadásának megindítását január 14-re tervezték. A frontparancsnokság azonban a sztorozsevojei hídföben már január 12-én harcfelderítést hajtott végre a 40. hadsereg 25. gárdalövészés 107. lövészhadosztályának elörevetett zászlóaljaival. A meglepö roham, a sok gyalogságot kísérö harckocsi és a hatékony tüzérségi tüz lehetövé tette, hogy az elörevetett zászlóaljak hat km széles szakaszon három, három és fél km mélyen beékelödjenek az ellenség védelmébe. E zászlóaljak rohama során alkalmaztak elöször aknaszedö harckocsikat az aknamezökön történö átjárónyitásra. Az elörenyomulást ez is meggyorsította. A frontparancsnokság kihasználta az elörevetett zászlóaljak sikerét, és egy nappal a kitüzött határidö elött ütközetbe vetette a 40. hadsereg föeröit. Január 13-án reggel megkezdödött, és két órán át tartott a tüzérségi elökészítés. Az ellenség már az elsö percekben óriási veszteséget szenvedett. Az elsö állásban levö figyelöpontjainak többsége megsemmisült, a tüzérségi tüz megsemmisítette vagy lefogta a tüzelöállásokat, és szétzilálta a vezetést. Az ellenséges tüzérség ellenhatása nem volt számottevö. A kétórás pergötüz minden élöeröt megsemmisített az ellenség állásaiban. Ezután rohamra indultak a harckocsik és nyomukban a gyalogság. A front parancsnoksága a tüzérségnek az áttörésben játszott szerepéröl a következöket jelentette a föhadiszállásnak: "A kétórás tüzérségi tüzcsapás teljesen megtörte az ellenség ellenállásának erejét. Fedezés nélkül rohamozó gyalogságunk úgyszólván veszteség nélkül törte át az ellenség védelmét." A hitlerista vezetés a szovjet csapatok föcsapásának irányában fekvö Boldirevka körzetéböl ellenlökéssel próbálkozott, hogy feltartóztassa a 40. hadsereg támadását, szétzúzza elörevetett egységeit. Egy gyalogezredet vetett be ellenük, amelyet a 700. német páncélos csoport 100 harckocsija és rohamlövege támogatott. A találkozóharc során Zaharenko föhadnagy, a 150. harckocsidandár egyik századának parancsnoka T 34-es harckocsijával nekirontott a német csoportparancsnok harckocsijának, és a parancsnokot segédtisztjével együtt foglyul ejtette. Az ellenség, miután sok harckocsit vesztett, sietve visszavonult. Nehéz körülmények között kezdte meg támadását január 14-én a 3. harckocsihadsereg, amelynek csapatai még nem fejezték be az összpontosítást megindulási állásaikban. A lövész-magasabbegységek lassan küzdötték át magukat az ellenség védelmén. Az ütem meggyorsítása végett a hadsereg parancsnoka ütközetbe vetette a 12. és 15. harckocsihadtestet. Ez eldöntötte a harc sorsát. A szovjet csapatok már az elsö napon áttörték az ellenség védelmét, és a harckocsihadtestek 25 kilométernyi tért nyertek. A középsö szakaszon a 18. önálló lövészhadtest támadása lassabban fejlödött. Az ellenség minden tartalékát bevetette ellene, köztük az 1. magyar páncélos hadosztályt. Ezért az elsö napon nem sikerült áttörni a védelmet. A hadtest azonban nagy ellenséges eröket kötött le a középsö szakaszon, és ezzel megkönnyítette a 3. harckocsihadsereg és a 40. hadsereg támadását. A szovjet csapatok a támadás harmadik napján, január 15-én estig, minden irányban áttörték az ellenség védelmét, amelyet az féléven át oly gondosan épített. A harc hevessége késöbb sem enyhült. Az ellenség mindenütt szívósan védekezett, s mindent megtett, hogy feltartóztassa csapatainkat. Erre azonban már nem volt elég ereje. A szovjet csapatok négy ellenséges hadosztályt szétvertek. Az elsö nagy sikerek fellelkesítették harcosainkat és fokozták támadó lendületüket. A 40. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg csapatai január 16-án lendületesen folytatták támadásukat Alekszejevka általános irányban, s északról és délröl átkarolták az ellenség osztrogozsszk-rosszosi csoportosítását. E hadseregek elörevetett csapatai nem bocsátkoztak idöt rabló harcba egyes támpontokért és ellenállási csomópontokért, hanem merészen az ellenség hátába kerültek, és ott zürzavart keltettek. Az ellenség visszavonulása gyakran meneküléssé változott. A visszavonuló német csapatok útját elhányt harceszközök, kilött és felgyújtott harckocsik és gépkocsik, lövegroncsok és tetemek jelezték. Solymossy vezérörnagy, a 2. magyar hadsereg 12. könnyü gyalogos hadosztályának parancsnoka a következöket jelentette a hadsereg törzsének: "A január 14-17-i események megtörték a harcosok állóképességét, felette megfélemlítették a csapatés seregvonat embereit. A kemény és veszteségteljes harcok erös igénybevétele mellett a nagy hideg és a szabadban való éjjelezések, a rendszertelen táplálkozás, valamint a nagy menetteljesítményei. oly nagymértékben gyengítették az erkölcsi és fizikai eröket, hogy a fegyelem meglazult, a kötelékek a harcos állományú vezetési keret majdnem teljes kiesése következtében felbomlottak és a visszavonulás minden málha elhányása melletti meneküléssé fajult." Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka január 18-án jelentette Budapestre, hogy a 3. magyar hadtest sietve visszavonul, és egész tüzérségét elhagyta. Emiatt a "B" hadseregcsoport parancsnoksága a hadtestet a 2. német hadseregnek rendelte alá. Ugyanez ismétlödött meg az olasz csapatokkal is. Battisti tábornok, a "Cunense" 4. alpesi vadászhadosztály volt parancsnoka késöbb ezt írta: "Január 17-töl sem az alpesi hadtest parancsnokságától, sem más parancsnokságtól semmiféle parancsot nem kaptam. A hadtesttel és más hadosztályokkal kapcsolatom nem volt. A hadosztály egész idö alatt harcolt a túleröben levö orosz harckocsik és gépkocsizó gyalogság ellen, de nem voltak páncélelhárító eszközei, mert a Dontól való visszavonulás közben a tüzérség nagy részét elhagyta." Január 18-án este a 3. harckocsihadsereg 15. harckocsihadosztálya és a 40. hadsereg 305. lövészhadosztálya találkozott Alekszejevka körzetében, és ezzel befejezte egy nagy ellenséges csoportosítás: a 2. magyar hadsereg, a 8. olasz alpesi vadászhadtest és a 2. német páncélos hadtest, valamint a Cramer-hadtest zömének, összesen 13 hadosztálynak a bekerítését. E hadosztályokat azonban nemcsak egyszerüen bekerítették. A 3. harckocsihadsereg 12. harckocsihadteste és a 18. önálló lövészhadtest merész manöverrel s határozott cselekvéssel két, egymástól elszigetelt részre is vágta öket: az egyik részt (öt hadosztályt) Osztrogozsszk Alekszejevka Karpenkovo körletében, a másik részt (8 hadosztályt) pedig Rosszos északi és északkeleti körzetében zárta körül. A szovjet csapatok folytatták a bekerített és kettévágott csoportosítás felmorzsolását. Közben a bekerített ellenséges hadosztályoktól 40-50 kilométerre a külsö arcvonal is kialakult. Ezt az arcvonalat északon a 40. hadsereg jobbszárny lövész-magasabbegységei, délen pedig a 7. lovas hadtest és a 201. önálló harckocsidandár csapatai hozták létre, amelyek január 19-én váratlan rohammal elfoglalták Valujki várost és vasúti csomópontot, valamint Urazovo falut. Ugyanezen a napon

a 7. lovashadtest bátorságáért és hösiességéért a 6. gárda-lovashadtest kitüntetö nevet kapta. Az ellenséges csapatok kétségbeesetten erölködtek, hogy rést találjanak a szovjet csapatok között, és a bekerítésböl kitörve visszavonuljanak nyugat felé. Az adott helyzetben a Voronyezsi Front parancsnoka január 20-án parancsot adott a 40. hadseregnek és a 18. önálló lövészhadtestnek, hogy semmisítse meg és ejtse foglyul a szétvert ellenséges magasabbegységek maradványait. A parancs a többí között így szólt: "A 2. magyar hadsereg, a 8. olasz hadtest, valamint a 168., 26., 387. és 385. német gyalogos hadosztályok csapatainak maradványai szétverésük után jelentéktelen ellenállást tanúsítanak, különféle irányokban visszavonulnak, megpróbálnak csoportosan kitörni és visszavonulni nyugat felé." A frontparancsnok azt a feladatot tüzte a csapatok elé, hogy a lövészhadosztályok gyorsítsák meg elörenyomulásukat, párhuzamos üldözéssel vágják el az ellenség visszavonulási útjait, hogy egyetlen hadosztályuk se juthasson ki a gyürüböl. E parancs értelmében a 161., a 219. és a 270. lövészhadosztály erös gyorsosztagokat küldött elöre, majd sietve elörenyomult az Oszkol folyóig, s ezzel elvágta a hitleristák és csatlósaik minden visszavonulási útját. A szovjet csapatok roppant nehéz körülmények között támadtak. A szakadatlan hóvihar és hófúvás járhatatlanná tette az utakat a gépkocsik számára. Ebben a helyzetben felbecsülhetetlen segítséget nyújtott csapatainknak a voronyezsi terület lakossága. A helyi lakosok a Vörös Hadsereg síosztagait és egész ezredeit elhagyott szakadékokon és pagonyokon keresztül az ellenséges csapatok mögé vezették, és megmutatták a gépesített és harckocsicsapatok számára legjárhatóbb utakat. A fiatalok a szó szoros értelmében megostromolták a csapatok parancsnokait, kérték, hogy vegyék be öket a hadseregbe. Ezekben a napokban a Voronyezsi Front sok új katonával gyarapodott, mindannyian égtek a vágytól, hogy a gyülölt megszállók ellen harcolhassanak. A felszabadult területek lakossága kivonult az utak szabaddá tételére, a vasútvonalak helyreállítására, segített a sebesültek és a támadó csapatok számára szükséges anyag szállításában. A kolhozparasztok a behavazott utakon és ösvényeken faluról falura egymást váltva szánon vitték a löszert és az élelmiszert az elsö vonalba. Visszafelé sebesülteket szállítottak. Gyakran megtörtént, hogy a sebesültvivöket a kórháztól vagy az egészségügyi zászlóaljtól távol, a mezön érte utol az éjszaka. Ilyenkor a lakosok a házukba vitték a sebesülteket, és gondosan ápolták öket. A partizánosztagok merész rajtaütéseikkel, a vasutak és országutak elleni támadásaikkal szétzüllesztették az ellenség hadtápját, meghiúsították a csapatok kivonását, a hadianyag és a rablott holmi elszállítását, késleltették a tartalékok átcsoportosítását. Heszlényi altábornagy, a IV. magyar hadtest parancsnoka késöbb így emlékezett meg a Felsö-Don lakosságának a szovjet csapatok iránti segítö készségéröl: "Az üldözö harcokban" az orosz vezetésnek "nagy segítségére volt a . . . fanatizált, arcvonalunk mögött levö lakosság". Az ellenség egyik helységtöl a másikig botorkált, de mindenütt megsemmisítö csapások érték. Hadosztályainak létszáma rohamosan apadt, útjukat a hóba fagyott hullák százai, eldobált fegyverek és elhagyott harceszközök jelezték. Az ellenség kíméletlen intézkedésekkel próbált rendet teremteni csapatainál, igyekezett véget vetni a pániknak. A magyar hadseregnél tiszti osztagokat szerveztek, amelyek a peremvonal mögött helyezkedtek el, és mindenkit agyonlöttek, aki engedély nélkül elhagyta a harcmezöt. A 2. magyar hadsereg parancsnoka január 20-án parancsot adott ki, amelyben a többi között elrendelte, hogy minden eszközt fel kell használni azok ellen, akik nem engedelmeskednek. "Meg kell érteni mondta a parancs -, hogy az elvesztett becsület visszaszerzéséröl van szó. Meg kell értetni mindenkivel, hogy az Oszkol vonaláról való továbbözönlés biztos pusztulást jelent." A hadsereg vezérkari fönöke a hadsereg helyzetéröl a következöjelentést küldte Budapestre: ". . . a helyzet valóban ronda és utálatos . . . Életem legnagyobb csalódása volt az, amit itt láttam . . . A magasabb parancsnokok egy része helytelenül viselkedett, eltávolodtak a küzdöktöl . . ." Az ellenséges csapatok maradványai fokozatosan letették a fegyvert. A szovjet csapatok január 27-ig felszámolták a bekerített csoportosítást. Ily módon a Voronyezsi Front csapatai a támadás 15 napja alatt maradéktalanul végrehajtották feladatukat: bekerítették és megsemmisítették a Don mentén a Voronyezs és Kantyemirovka között védö nagy ellenséges eröket. A front csapatai 250 km szélességben áttörték az ellenség védelmét, és 140 kilométert nyomultak elöre nyugati irányban. Felszabadítottak mintegy 3000 helységet, továbbá a hadmüveleti szempontból fontos liszki-kantyemirovkai és liszki-valujki vasútvonalat, ami kedvezö feltételeket teremtett a Harkov elleni és a Donyec-medence irányában való további támadáshoz. Az osztrogozsszk-rosszosi hadmüvelet során több mint 15 ellenséges hadosztály semmisült meg, hat pedig súlyos vereséget szenvedett. A Voronyezsi Front csapatai a január 13-tól 27-ig tartó harcok alatt több mint 86 ezer ellenséges katonát és tisztet ejtettek foglyul. Ez a szovjet csapatok nagy gyözelme és a Donyec-medence északi elöterét fedezö fasiszta csapatok súlyos veresége volt. Manstein, a "Don" hadseregcsoport volt parancsnoka Elvesztett gyözelmek címü emlékiratában keserüen állapítja meg, hogy a Donyec-medence megtartásának lehetösége a voronyezsi magyar arcvonal szétzúzása pillanatától kétségessé vált, mert ezzel megszünt az út az ÉszakiDonyechez és tovább, a Dnyeper átkelöhelyeihez, valamint az Azovi-tenger partja felé. Az osztrogozsszk-rosszosi ellenséges csoportosítás szétverése kedvezö feltételeket teremtett egy másik, a voronyezs-kasztornojei támadó hadmüvelet végrehajtásához. Ebben a körzetben most a 12 hadosztályból álló, 125 ezer fönyi, 2100 löveggel és aknavetövel, valamint 65 harckocsival rendelkezö 2. német hadsereg egy sajátos alakú kiszögellésben védett, amelynek csúcsa kelet felé nézett. Észak felöl a Brjanszki, délröl pedig a Voronyezsi Front csapatai veszélyeztették. A szovjet hadvezetés elgondolása az volt, hogy északról és délröl a 2. német hadsereg szárnyaira (általában Kasztornoje irányában) mért koncentrikus csapással bekeríti és megsemmisíti e hadsereg föeröit, felszabadítja Voronyezs és Kasztornoje hadmüveleti szempontból fontos körzetét a jelecvalujki vasútvonallal együtt, és ezzel megteremti a Kurszk elleni támadáshoz szükséges feltételeket. A voronyezs-kasztornojei hadmüveletet a Voronyezsi Front jobbszárnyés középsö csapatainak, valamint a Brjanszki Front balszárnycsapatainak kellett végrehajtaniuk (parancsnokuk Rejtyer altábornagy, a haditanács tagja Szuszajkov altábornagy, a törzsfönök Szandalov altábornagy volt). A hadmüvelet légi biztosítását a Brjanszki Front 15. légi hadserege és a Voronyezsi Front 2. légi hadserege látta el. A hadmüvelet elökészítése akkor kezdödött, amikor még folyamatban volt az Osztrogozsszk és Rosszos körzetében bekerített ellenséges erök felszámolása. Ez további nehézséget jelentett. Különösen bonyolult feladat volt rövid idö alatt és rejtve átcsoportosítani a Voronyezsi Front eröit. A front Kravcsenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 4. harckocsihadteste alig érkezett meg Sztálingrádtól, máris megindult, és éjszakákon át menetelt az erös hófúvásban. Sok idöbe és eröbe tellett, amíg a 40. hadsereg föcsapásának irányában sikerült megalakítani az erös tüzérségi csoportosítást. A csapatok és magasabbegységek átcsoportosítása óriási munkával terhelte meg a csapat-, hadseregés fronthadtápot, mert a csapatokat el kellett látni üzemanyaggal, löszerrel, s a menetek alatt meg kellett szervezni az élelmezést és az egészségügyi ellátást. A frontparancsnokság hozzáértö vezetése és a csapatok önfeláldozása azonban lehetövé tette, hogy az átcsoportosítást rejtve és határidöre végrehajtsák. A voronyezs-kasztornojei hadmüvelet január 24-én, a 40. hadsereg csapatainak Kasztornoje ellen délröl mért csapásával kezdödött. Estig a hadsereg föirányában az elsö lépcsöben küzdö 4. harckocsihadtest 16 km mélyen beékelödött az ellenség védelmébe. A 40. hadsereg csapása váratlanul érte az ellenséget, s ennek fölöttébb fontos következményei voltak az események további alakulása szempontjából. A Voronyezst megszállva tartó ellenséges csapatokat a bekerítés veszélye fenyegette. A német vezetés kénytelen volt kivonni hadosztályait a városból. Az ellenség január 25-re virradó éjjel gyenge utóvédek fedezete alatt megkezdte a visszavonulást a Donon túlra. A Csernyakovszkij vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 60. hadsereg magasabbegységei nyomban megkezdték az ellenség üldözését. Szétverték az utóvédeket, és január 25-én hajnalban felszabadították Voronyezst. A városból kivonuló hitleristák minden jobb épületet felgyújtottak vagy felrobbantottak, és majdnem minden lakost elhurcoltak. Az elnéptelenedett Voronyezs fölött a tüzvész röt lángja világított. A gyözelmen fellelkesült szovjet csapatok folytatták a támadást. A 40. hadsereg gyorsan mozgó magasabbegységei sikeres manöverükkel elsöpörték az ellenség védelmét, szétzúzták fedezö csapatait, menetböl betörtek Gorsecsnojébe, és utat nyitottak délröl a Kasztornoje elleni támadáshoz. Közben azonban a harckocsicsapatok elhasználták üzemanyagukat, a tartálykocsik pedig besüppedtek a hóba. A harckocsizók megállásra kényszerültek. Ekkor a légierö sietett segítségükre. Az U-2 típusú éjszakai bombázók két éjjelen át szállították az olajat és a benzint a hadtest számára. A bátor pilóták tábortüzek fényénél szálltak le a hótól megtisztított utakra, ellátták a hadtestet üzemanyaggal, és biztosították elörenyomulását. A 40. hadsereg Kasztornoje ellen délröl indított támadását követöen a Voronyezsi Front többi hadserege a 60. hadsereg és a Csibiszov altábornagy parancsnoksága alatt álló 38. hadsereg is csapást mért Kasztornoje irányában délkeletröl és északkeletröl. Észak felöl pedig szemközt a 40. hadsereggel a Brjanszki Front Puhov altábornagy vezette 13. hadserege indított támadást Kasztornoje irányában, s a harc elsö napján, január 26-án áttörte az ellenség védelmét, és gyors elörenyomulásba kezdett Kasztornoje felé. Müller föhadnagy, a szétvert 82. német gyalogos hadosztály felderítö osztályának vezetöje elismerte: "Sejtelmünk sem volt róla, hogy a támadást ilyen gondosan elökészítik és ilyen sikeres lesz. Bennünket a törzsnél meglepett a támadás ereje, és még fel sem ocsúdhattunk az elsö csapástól, az oroszok máris áttörték védelmünket, és gyorsan elöretörtek." Január 28-án a 13. hadsereg gyorscsoportja, valamint a 38. és a 40. hadsereg harckocsi-magasabbegységei betörtek Kasztornojéba. Több órás harc után másnap reggelre Kasztornoje felszabadult. A szovjet csapatok a várostól délkeletre mintegy 10 ellenséges hadosztályt bekerítettek. Golikov altábornagy a föhadiszálláshoz intézett jelentésében megállapította, hogy a Voronyezsi Front csapatai január 29-én "bekerítették az ellenség nagy csoportosítását . . . A január 25-e óta tartó támadás alatt egyedül a Voronyezsi Front csapatai 22 ezer katonát és tisztet ejtettek foglyul". A 2. német hadsereg parancsnoksága a visszavonuló német csapatok fedezésére a 3. hadtest két magyar hadosztályát vetette be. A magyarok a szovjet csapatok csapásaitól óriási veszteséget szenvedtek. A magyar hadtest törzstisztjei, akik ép börrel úszták meg a támadást, jelentésükben megállapították, hogy a 2. német hadsereg parancsnoksága a 3. hadtest amúgy is rosszul felszerelt és kifáradt csapatait utóvédként használta fel. Ez volt az óriási veszteség oka. A hitlerista parancsnokság mint mindig ezúttal sem törödött "szövetségesei" érdekeivel. Igyekezett a vereség bünét a magyarokra kenni. A saját börüket mentö hitleristák elvettek a magyar katonáktól minden jármüvet, élelmiszert, meleg ruhát, a házakból kidobálták a sebesülteket, megtiltották a magyaroknak, hogy azokon az utakon menjenek, amelyeken a német csapatok vonultak vissza. Kovács vezérörnagy ezzel kapcsolatban a következöket írta: ". . . amíg a német csapatokkal együtt meneteltek a magyar alakulatok, a legtöbb nehézséget a nÉmetek okozták. Általában az úton való mozgást ott sem engedték meg, ahol ez a menetüket nem zavarta volna. Szánokat, hátaslovakat, fogatokat, fegyvereket eröszakkal elvettek. Ahol ellenszegülés volt, ott fegyvert is használtak. A községekben szállásaikból kidobták a magyarokat, ill. ahol németek voltak elszállásolva, ott a magyarokat nem engedték be. Ahol magyarok jelentek meg, gyakran a legdurvábban gyalázták a magyar nemzetet és a honvédséget". A magyar katonák egyre jobban kezdték gyülölni a hitleristákat, s egyes helységekben Sztarij Oszkolban, Manturovóban és másutt még fegyveres összetüzésre is sor került. A Voronyezsi Front jobbszárnycsapatai a Kasztornoje körzetében levö ellenség bekerítése után három napon át, január 29-töl február 1-ig harcoltak, hogy Kasztornojétöl délkeletre a voronyezskasztornojei csoportosítás föeröit megsemmisítsék. A gyürü azonban nem volt összefüggö, voltak olyan szakaszok, amelyeket nem szálltak meg szovjet csapatok. Ezért az ellenség föeröinek sikerült áttörniük Gorsecsnoje és Sztarij Oszkol körzetében, ahol a harc február 2-ig tartott. Az ellenség néhány egységének és magasabbegységének Gorsecsnoje és Sztarij Oszkol körzetéböl is sikerült nyugat felé áttörnie. Ezek nagy részét azonban ismét bekerítették a szovjet csapatok. A bekerített hadosztályok megsemmisítése nehéz körülmények között folyt. A "katlanba" került ellenség kivezetö utat keresett, megpróbálta kitapogatni a gyürü gyenge pontjait. Különösen ádáz harc dúlt a nyugat felé vezetö visszavonulási utakon. Február 9-én Lebegyev vezérörnagynak, a Cseljabinszki Komszomol nevét viselö 96. harckocsidandár parancsnokának jelentették a felderítöi, hogy Manturovo felé az úton mintegy 13 ezer fönyi nagy ellenséges menetoszlop halad. A dandárparancsnok parancsot adott a menetoszlop megtámadására. A géppisztolyosokkal megrakott harckocsik váratlanul rontottak a 150 gépkocsiból és 30 rohamlövegböl álló oszlopra, 1500 katonát és tisztet megsemmisítettek és mintegy 2500 foglyot ejtettek. Utána a harckocsizók egy része Puzacsi falu környékén megszállta az útelágazást, és elvágta a németek visszavonulási útját Manturovo felé. Éjszaka az ellenség elérte a falu szegélyét. Ereje sokszorosan felülmúlta a harckocsizókét. A hitleristák egész éjjel és másnap is makacsul igyekeztek áttörni, de minden próbálkozásuk meghiúsult. A harckocsizók hösiesen küzdöttek, a hösök között is a kommunisták és a komszomolisták jártak az élen. A kommunista Poszkrebiscsev, géppuskás rajparancsnok harcosai mind elestek. Ekkor ö egyedül elörekúszott, és pontos tüzzel majdnem 100 hitleristát megsemmisített. Az ellenség kisvártatva ismét rohamra indult. Poszkrebiscsev 50 méter közelre engedte a fasisztákat, majd tüzet nyitott, és ismét visszaverte öket. Sebesülten is a helyén maradt, és az utolsó pillanatig küzdve halt hösi halált. A géppisztolyosokkal együtt harcolt Scseglov föhadnagy harckocsija. A harckocsi mint valami vándorlöveg mindig ott tünt fel, ahol áttörés veszélye fenyegetett. Amikor löszere és üzemanyaga elfogyott, megállt. A hitleristák elhatározták, hogy elevenen ejtik foglyul a kezelöszemélyzetet. Az ellenséges katonák minden oldalról megközelítették a gépet, kezelöi azonban nem hagyták abba a harcot. A harckocsiból kézigránátok repültek ki. A németek fejvesztetten hátráltak. Ekkor a kezelök kiugrotak gépükböl és "A szovjet harckocsizók nem adják meg magukat!" kíáltással utolsó rohamra indultak. Estére Puzacsi falu védöiböl már csak egy kis csoport, 32 ember maradt. A falu szélén egy kolhozístállóban körvédelemre rendezkedtek be. A hösök elhatározták, hogy az utolsó töltényíg küzdenek, de nem nyitnak utat a visszavonuló hitleristáknak. A kis helyörség továbbra is kitartóan verekedett. Az ellenség tizenhárom dühös rohamát verte vissza. A hitleristák felgyújtották a szomszéd házat, amelyben sebesült szovjet harcosok és tisztek tartózkodtak. Babkin föhadnagy, a dandár politikai osztályvezetöjének helyettese golyózáporban a sebesültekhez rohant. Sokat kimentett közülük, de egy gránátszilánktól csakhamar ö maga is halálosan megsebesült. A németek az istállót is felgyújtották, amelyben a hösök védekeztek. Az életben maradottak géppisztolyukból tüzelve rohamra indultak. Sikerült áttörniük és egyesülniük a dandár föeröivel. Reggelre az ellenséget kiverték a faluból. Annál az istállónál, ahol a maroknyi hös harcolt, 240 ellenséges katona és tiszt tetemét találták meg. A hösi halált halt politikai munkás emlékére a kolhozparasztok kérésére Puzacsi falu nevét késöbb Babkinóra változtatták. Ezekben a napokban Nabokino vasúti kitérönél a 40. hadsereg 17 harcosa újabb höstettet hajtott végre. Helytálltak 500 hitleristával szemben, akik igyekeztek kitörni a gyürüböl. A tizenhétböl tizenhárom hösi halált halt, négy pedig súlyosan megsebesült, de nem engedték át az ellenséget. Íme a nevük: Valentyin Plotnyikov föhadnagy, Vaszilij Bondarenko alhadnagy, Umerbaj Csazsebajev, Szergej Basev, Pjotr Nyikolajev, Mihail Jablonov, Tyimofej Szavin, Grigorij Oparin, Mihail Drozdov, Pavel Vinogradov, Alekszej Zolotarjov, Nyikolaj Litvinov, Pjotr Tolmacsov, Vaszilij Kukusin, Tyihon Babkov, Abdek Butbajev, Pavel Rjabuskin. A nyugat felé áttört voronyezs-kasztornojei ellenséges csoportosítás maradványai elleni harc elhúzódott. A szovjet harcosok azonban lépésröl lépésre haladva megsemmisítették a bekerített ellenséget. Csak kevesen, föként az összevont tiszti osztagok menekültek meg. Még folyt a harc Kasztornojeért, amikor a Brjanszki Front parancsnoka elhatározta, hogy a front balszárnyeröinek egy részével támadást indít nyugati irányban, hogy átvágja a sztugyenij-dolgajai vasútvonalat és megakadályozza, hogy az ellenség a Tyim folyó mentén beássa magát. A szétszór t és demoralizált ellenséges csapatok nem tudták feltartóztatni a 13. hadsereg heves támadását. A hadsereg február 4-re felszabadította Zolotuhino vasútállomást és Scsigri várost. Az ellenség rendetlen áradatban hömpölygött vissza nyugat felé. Igyekezvén elszakadni az üldözö szovjet csapatoktól, a fasiszta csapatok felrobbantották a hidakat, megrongálták az utakat, és lerombolták a helységeket. Február 4-én Kolpniban, a körzet központjában levö kórházukat is felrobbantották, amelyben sebesült németek feküdtek. A Brjanszki Front balszárnycsapatai azzal, hogy elérték a Kolpni-Scsigri terepszakaszt, utat nyitottak a Vörös Hadsereg támadásának Kurszk felé. A voronyezs-kasztornojei hadmüvelet sikeres befejezése során a szovjet csapatok megverték a Voronyezstöl nyugatra harcoló nagy német fasiszta csoportosítást, felszámolták a voronyezsi kiszögellést, s felszabadították a voronyezsi és kurszki terület nagy részét, Voronyezs, Sztarij Oszkol, Tyim és Obojany városokkal és még számos más nagyobb helységgel együtt. A hadmüvelet alatt több mint 11 ellenséges hadosztályt semmisítettek meg. A szovjet csapatok két hadmüvelet az osztrogozsszk-rosszosi és a voronyezs-kasztornojei hadmüvelet eredményeként szétverték a "B" hadseregcsoport föeröit. Súlyos veszteséget szenvedtek a "B" hadseregcsoport északi szárnyán harcoló német csapatok (a 2. német hadsereg 13. és 7. hadteste) is. Egy részüknek ugyan sikerült kitörniük a gyürüböl, de odaveszett minden nehézfegyverzetük és felszerelésük. Megsemmisültek a 24. páncélos hadtest és a "Cramer" hadtestcsoport magasabbegységei is. Csak néhány egység és alegység tudott kitörni a bekerítésböl. Teljesen felmorzsolódtak azok az olasz csapatok, amelyek még a sztálingrádi csatában óriási veszteséget szenvedtek. A 8. alpesi vadászhadtest a "B" hadseregcsoport déli szárnyán elpusztult, illetve fogságba esett. Katasztrofális vereséget szenvedett a 2. magyar hadsereg, amelyre egymás után két ízben zúdult a Voronyezsi Front csapatainak föcsapása. E hadsereg voltaképpen megsemmisült. 10 hadosztálya 150 ezer katonát és tisztet vesztett, s megsemmisült egész tüzérsége és felszerelése. Ez olyan vereség volt, amely még az osztrák-magyar hadseregnek az elsö világháborúban az olasz fronton elszenvedett vereségét is felülmúlta. Akkor 47 hadosztályból 143 ezer ember pusztult el, s úgy vélekedtek, hogy ez volt a legsúlyosabb vereség a magyar hadsereg történetében. Jellemzö, hogy mindkét vereség a német csapatok oldalán harcolva érte a magyar hadsereget, amely akkor a császár, most pedig a hitlerista föparancsnokság parancsának engedelmeskedett. Ilyen dicstelenül végzödött a harc a fasiszta Németországra és csatlósaira nézve a Felsö-Donnál. Von Butlar, volt hitlerista tábornok, aki késöbb megírta ezeknek az eseményeknek a történetét, kénytelen volt beismerni: "A német hadvezetés 1943 végén ezen az arcvonalszakaszon valóban megdöbbentö eredményt könyvelt el. Az orosz támadás 14 napja alatt a "B" hadseregcsoport majdnem teljesen megsemmisült. A 2. hadsereget erösen megtépázták. Ráadásul az áttörés alatt majdnem egész felszerelését elvesztette. A 2. magyar hadsereg majdnem teljesen elpusztult, a 8. olasz hadseregböl pedig csupán az alpesi vadászhadtest néhány egységének sikerült megmenekülnie . . . A 8. olasz hadsereg sávjában harcoló német csapatok közül csak az Oszkol folyó mögé menekült néhány hadosztály megtépázott maradványa maradt meg. Az összeköttetés a ŻKözép® és a Don® hadseregcsoporttal megszakadt, a csatlakozás veszélyben forgott." Az ellenséges csapatoknak a Felsö-Donnál elszenvedett veresége a szovjet hadmüvészet további tökéletesedéséröl tanúskodott. A Voronyezsi Front osztrogozsszk-rosszosi hadmüvelete és utána a Voronyezsi és Brjanszki Front voronyezs-kasztornojei hadmüvelete nagy ellenséges csoportosítás bekerítésével, megsemmisítésével és foglyul ejtésével végzödött. Sztálingrád után ezek voltak az elsö sikeresen végrehajtott bekerítö hadmüveletek. A Voronyezsi Front parancsnoksága alkotóan alkalmazta a sztálingrádi tapasztalatot. Értett hozzá, hogyan kell áttörni az ellenség védelmét és az áttörésbe nagy, gyorsan mozgó magasabbegységeket bevetni, és jóllehet nem volt túleröben, erös csapásmérö csoportosításokat alakított a szárnyakon és a harckocsi-magasabbegységekkel mesterien manöverezve bekerítette és felaprózta az ellenség csoportosítását. Ráadásul a gyorscsapatok manövereiket hófúvásban, úttalan utakon és nagy hidegben hajtották végre. Az óriási nehézségek leküzdése a tisztektöl kitünö vezetési képességet, a katonáktól pedig harcedzettséget, erkölcsi szilárdságot és támadó lendületet követelt. Ilyen körülmények között különösen nagy jelentösége volt a frontés hadseregparancsnokságok szilárd vezetésének, a második lépcsök és a tartalékok idejében való harcbavetésének, a csapatok közti együttmüködés hozzáértö megszervezésének. Az ellenség is elismerte a felsö-doni hadmüveletekben kitünt szovjet hadmüvészet magas színvonalát és a szovjet csapatok kiváló harci tulajdonságait. Heszlényí altábornagy a 2. magyar hadsereg katasztrófájának okaival kapcsolatban megállapította: "Felsö vezetésük kiválóan felismerte hadseregünk, védelmünk, harceljárásunk gyengéit, és azokat teljes mértékben ki is használta sikerei érdekében." Sok évvel a felsö-doni vereség után a megvert német tábornokok azt próbálják bizonygatni, hogy a doni vereségnek két alapvetö oka volt. Az elsö Tippelskirch, volt hitlerista tábornok állítása szerint Németország szövetségeseiben, a magyar és az olasz hadseregekben rejlik, amelyek úgymond rosszul voltak felszerelve, és harcképességük is gyenge volt. A vereség másik okát Tippelskirch a kemény orosz télben látja, amely katasztrofális hatással volt a német harci technikai eszközökre és a csapatokra. A volt Wehrmacht-tábornok panaszai azonban nyilvánvalóan nem helytállók, és csupán egy céljuk van: kisebbíteni a Vörös Hadsereg erejét, vezetöinek hadmüvészetét és mentegetni a német tábornokokat. A valóságban a Felsö-Donnál harcoló magyar és olasz hadosztályok létszáma 90 százalékig teljes volt, és a rendszeresített fegyverük is megvolt. A számszerüség szempontjából jelentösen felülmúlták a német és még inkább a szovjet hadosztályokat. Egyes hadosztályoknak kétszer annyi páncéltörö ágyújuk és géppuskájuk volt, mint a németeknek. Ami pedig a kemény telet illeti, az egyformán kemény volt mind a Vörös Hadsereg, mind pedig ellenségei számára. A különbség csupán abban rejlett, hogy a német, magyar és olasz katonák helységekben és meleg, jól felszerelt fedezékekben tartózkodtak, ezzel szemben a Vörös Hadsereg harcosainak nagy hóban kellett támadniuk, s a jeges szél és a hóvihar elöl nem húzódhattak fedél alá sehova. Nem, nem a hideg és a hó pusztította el a Felsö-Donnál harcoló német fasiszta csapatokat, és nem is az olaszok és a magyarok juttatták "kelepcébe" a válogatott német hadosztályokat. Az ellenséges hordák pusztulását a Felsö-Donnál egészen más, sokkal mélyebb okok idézték elö: a Vörös Hadsereg megnövekedett ereje és az ellenséggel szembeni fölénye. A Vörös Hadsereg katonáinak és tisztjeinek kitünö erkölcsi szelleme, a parancsnokok fejlett szervezöképessége és a nép támogatása ezek voltak azok az okok, amelyek a szovjet csapatok felsö-doni nagy gyözelmét és a német fasiszta hódítók vereségét eredményezték. A szovjet csapatok a Felsö-Donnál végrehajtott hadmüveletükkel óriási szélességben, Livnítöl Kupjanszkig áttörték az ellenség védelmét. A Vörös Hadsereg megkezdhette Ukrajna felszabadítását. 3. Harc Ukrajna felszabadításáért A Vörös Hadseregnek a Sztálingrád körüli ellenséges csapatok szétzúzása után megindult hatalmas déli általános támadása Voronyezstöl a Kaukázusig szétzúzta a német fasiszta csapatok arcvonalát. Ezen a szakaszon az ellenségnek január végén 75 hadosztálya volt. Ezek többsége az elözö harcokban súlyos vereségeket szenvedett. Közülük tíz hadosztály, amely Gorsecsnoje-Sztarij Oszkol körzetében óriási veszteségek árán kitört a bekerítésböl, visszavonult nyugat felé. 21 hadosztályt a szovjet csapatok a Kubán alsó folyásánál a szárazföld felöl blokád alatt tartottak. Csupán a 27 hadosztályból, köztük kilenc páncélos és két gépkocsizó hadosztályból álló "Don" hadseregcsoport örizte meg harcképességét. A hitlerista hadvezetés a szovjet-német arcvonal déli szárnyának helyzetét mérlegelve kényszerülten elismerte: "Az utóbbi hetek eseményeit az jellemzi, hogy az oroszoknak a román, az olasz és a magyar hadsereg, valamint a 6. német hadsereg megsemmisítése után sikerült a német csapatok déli szárnyát majdnem a nyári támadás elötti megindulási állásokig visszaszorítaniuk, továbbá a Don és Voronyezs között egy körülbelül 300 kilométer széles rést vágniuk . Ilyen körülmények között a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása elhatározta, hogy megkezdi a Szovjetuniónak az OSZFSZK után legnagyobb köztársasága, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság felszabadítását, amelynek földjét immár majdnem másfél év óta taposták a német fasiszta megszállók csizmái. Ukrajna felszabadítása három front: a Voronyezsi, a Délnyugati és a Déli Front csapataira várt. A Voronyezsi Frontnak az volt a feladata, hogy a Felsö-Donnál levö ellenség szétzúzása után fejlessze tovább a sikert, és kezdje meg Ukrajna északkeleti részének, elsösorban pedig a harkovi iparvidéknek a felszabadítását. E célból a front balszárnyhadseregei a 40., a 69. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg Harkov ellen, a jobbszárnyon levö 60. és a 38. hadsereg pedig Kurszk, illetve Obojany ellen mérték a föcsapást. Ezután a front csapatainak nyugati irányban támadva el kellett érniük a Rilszk, Lebegyin, Poltava vonalat. Kelet-Ukrajnának és benne a Donyec-medencének, a szovjet állam egyik szénés kohászati bázisának felszabadítását a Délnyugati és a Déli Front kapta feladatul. Ebben a föszerepet a Délnyugati Frontnak szánta a föhadiszállás. Parancsnoka Vatugyin vezérezredes, a haditanács tagja Zseltov altábornagy, a törzsfönök Ivanov altábornagy volt. A front föcsapásmérö csoportosításának (a 6. és az 1. gárdahadseregnek, valamint egy gyorscsoportnak) az volt a közvetlen feladata, hogy Sztarobelszk körzetéböl Szlavjanszkon át indítson támadást Mariupol ellen, nyugatról kerülje meg az ellenség Donyec-medencei csoportosítását, és szorítsa az Azovi-tengerhez. A Déli Frontnak ezalatt az Azovi-tenger partján nyugati irányban kellett támadnia (6. sz. térkép). A német fasiszta hadvezetés óriási fontosságot tulajdonított Ukrajna és elsösorban a Donyec-medence megtartásának, ezért mindent elkövetett ottani csapatai megerösítése érdekében. Csak januárban három gyalogos, két páncélos és egy repülöhadosztályt, továbbá két gyalogos dandárt szállítottak át Nyugatról a szovjet-német arcvonal déli szakaszára. Az ellenség attól félve, hogy a Voronyezsi és a Délnyugati Front csapatai északról mélyen átkarolják csoportosítását, elhatározta, hogy megerösíti a "Don" hadseregcsoport balszárnyát. E célból a Délnyugati Front közepével és balszárnyával szemben felvonultatta az Észak-Kaukázusból kitört 1. páncélos hadsereget. Az ellenség ezzel egy idöben a Voronyezsi Fronttal és a Délnyugati Front jobbszárnyával szemben megkezdte az erök összpontosítását a Poltava, Harkov, Pavlograd körletben. Ezeknek az eröknek a magvát a nyugatról és a szovjet-német arcvonal középsö és északnyugati szakaszáról átcsoportosított hadosztályok alkották. Nyugat-Európából ide szállították a fasiszta hadsereg legjobb, újonnan felszerelt és teljes létszámú 2. SS páncélos hadtestét, amely az "Adolf Hitler", a "Totenkopf" és a "Reich" páncélos hadosztályokból állt. Franciaországból és Hollandiából átdobták a 15., 167. és 333. gyaloghadosztályt. Úgy döntöttek továbbá, hogy a 4. páncélos hadsereg parancsnoksága átadja hadosztályait a "Hollidt" hadmüveleti csoportnak, és átveszi a Voronyezsi Front és a Délnyugati Frontjobbszárnya ellen harcoló összes német fasiszta csapat parancsnokságát. Ily módon a Voronyezsi Front csapataival és a Délnyugati Front jobbszárnycsapataival szemben erös csapásmérö csoportosítást szerveztek, amelynek a hitlerista hadvezetés elgondolása szerint fel kellett tartóztatni a Vörös Hadsereg Ukrajna elleni támadását. A német föhadiszálláson február 4-én értekezletet tartottak, amelyen Speer, fegyverés löszergyártási miniszter és Pleiger, birodalmi szénügyi kormánybiztos jelentette Hitlernek, hogy a Donyecmedence nélkül lehetetlen továbbfejleszteni a német hadigazdaságot. Hitler egyetértett ezzel, és kijelentette, hogy a Donyec-medencét nem szabad feladni, mert nélküle nehéz lesz tovább hadat viselni. Manstein tábornagyot, a "Don" hadseregcsoport parancsnokát február 6-án Hitlerhez rendelték, hogy megtárgyalják vele az Ukrajna védelmével kapcsolatos összes kérdéseket. Hitler azt követelte, hogy a Donyec-medencét mindenáron meg kell tartani. "Félt írja Manstein -, hogy ennek a hadigazdasági szempontból fontos területnek az elvesztése befolyásolni fogja Törökország magatartását. Mindenekelött azonban a donyeci szén hadiipari fontosságát hangsúlyozta mind a saját, mind pedig az ellenség szempontjából." Február elején az Ukrajna északkeleti és keleti részének felszabadítására kijelölt szovjet csapatokkal a Voronyezsi, a Délnyugati és a Déli Front csapataival szemben a 2. német hadsereg és a "Lant" hadmüveleti csoport, továbbá a Felsö-Dontól visszavonult 1. és 4. páncélos hadsereg, valamint a "Hollidt" hadmüveleti csoport tevékenykedett. A Voronyezsi Front a Felsö-Don menti hadmüvelet befejezése után, feladatának megfelelöen, február 2-án hadmüveleti szünet nélkül megindította a támadást a Sztarij Oszkol, Valujki terepszakasztól. Már az elsö napon szétverte az ellenség biztosító csapatait, és szinte ellenállás nélkül nyomult elöre nyugat felé. A jobbszárny 60. hadserege február 6-án este elérte Kurszk elöterét. Csernyahovszkij vezérörnagy, a hadsereg parancsnoka, a város elfoglalására két csapásmérö csoportot alakított. Az egyik, amely két lövészhadosztályból és egy harckocsidandárból állt, azt a feladatot kapta, hogy a várost megkerülve észak felöl támadjon, a másik, amely egy lövészhadosztályból állt, délröl kerülte meg Kurszkot. A szovjet csapatok február 8-án reggel betörtek a városba, és estére felszabadították a német fasiszta megszállás alól. Támadásunk oly nagy iramú volt, hogy a hitleristáknak még az aláaknázott erömüvet, az úttöröházat és a városi színházat sem volt idejük felrobbantani. Csapataink parancsnokánál, nyomban a felszabadulás után megjelentek a városi tanács tagjai, a kommunisták és a komszomolisták. Megtárgyalták, hogyan helyezzék minél gyorsabban üzembe az erömüvet, a vízvezetéket és a pékséget, s miként szervezzék meg a kereskedelmet. A felszabadulás boldog óráját megért kurszki dolgozók lelkesen hozzáláttak szülövárosuk helyreállításához. Ugyanilyen sikerrel járt a Voronyezsi Front balszárnyhadseregeinek támadása is a harkovi irányban. A 3. harckocsihadsereg február 5-én este Pecsenyegi és Csugujev körzetében elérte az ÉszakiDonyecet. A folyón lehetetlen volt menetböl átkelni. Az ellenség már elözöleg ide rendelte az SShadtest "Adolf Hitler" páncélos hadosztályát, és az Északi-Donyec magas jobb partján erös védöállást épített ki. Különösen erös erödítményei voltak a folyókanyarban, Pecsenyeginél. A 3. harckocsihadsereg megkezdte az átkelés tervszerü elökészítését. A támadásba lendült 40. hadsereg február 5-én este elérte Korocsa város környékét. Magasabbegységei február 7-én, Korocsa felszabadítása után, megkezdték a harcot Belgorodért. Utcáról utcára hullámzó heves harc dúlt, a hitleristák végül is nem tudtak ellenállni a szovjet csapatok nyomásának, és február 9-én kiürítették a várost. A szovjet csapatok a Belgorodért vívott harcban mintegy két ellenséges ezredet megsemmisítettek, több mint ezer katonát és tisztet foglyul ejtettek, és 10 harckocsit, 17 mozdonyt, nyolc vasúti szerelvényt és több mint 10 raktárra való anyagot zsákmányoltak. Ezalatt a Kazakov altábornagy parancsnoksága alatt álló 69. hadsereg is sikeresen támadásba lendült Volcsanszk irányában. Harkov észak felöl tervezett megkerülése az ellenség egész harkovi csoportosítását bekerítéssel fenyegette. A német hadvezetés a sztálingrádi leckére emlékezve elhatározta, hogy csapatait az ÉszakDonyectöl visszavonja Harkovhoz. Ezalatt a 3. harckocsihadsereg és a 69. hadsereg fokozta nyomását az ellenségre. A 69. hadsereg jobbszárnyon támadó magasabbegységei február 9-én elfoglalták Volcsanszkot, elöretörtek az Észak-Donyecig, átkeltek a folyó jegén, és február 10-én este elérték Harkov belsö védelmi gyürüjét. Különösen eredményesen harcolt a 6. lovas gárdahadtest. Február 6-án elvágta az ellenség visszavonulását Zimijev felé, február 9-én pedig Harhovot délröl megkerülve elérte Merefa környékét. Február 14-én estére az ellenségnek csak egy kivezetö útja maradt Harkovból: a merefanovaja-vodolagai vasútvonal. Másnap a Voronyezsi Front csapatai megkezdték a támadást a város ellen. A külvárosban napestig dúlt a harc. A több irányból indított támadás megfosztotta az ellenséget attól a lehetöségtöl, hogy manöverezzen tartalékaival. A német vezetés február 15-én reggel utolsó tartalékát, a "Totenkopf" SS páncélos hadosztályt is harcba vetette. Ezzel észrevehetöen megnövekedett az ellenség ellenállása. Most jelentös harckocsifölénybe került a rohamozó szovjet csapatokkal szemben. A szovjet csapatoknak 80, a németeknek pedig mintegy 200 harckocsijuk volt. A szovjet csapatok azonban ennek ellenére is megtörték az ellenséges csoportosítás ellenállását. Február 15-én délben egyszerre három irányból: nyugatról, északról és délkeletröl betörtek Harkovba. Február 16-re virradó éjjel megkezdödött a harc a város szívében. A szovjet csapatok által szorongatott SS páncélos hadtestet a bekerítés veszélye fenyegette, ezért elhagyta Harkovot. Emiatt Lanz tábornokot, a csoport parancsnokát azonnal leváltották, és Kaempf tábornokot nevezték ki helyébe. A szovjet csapatok február 16-án megtisztították a várost az ellenségtöl, majd folytatták támadásukat nyugat felé. A Voronyezsi Front csapatainak Ukrajna északkeleti része felszabadítására irányuló támadásával csaknem egy idöben megindult a Délnyugati Front csapatainak támadása is a Donyec-medencében. A támadás január 29-én a Haritonov altábornagy parancsnoksága alatt álló 6. hadsereg csapásával kezdödött Balakleja irányában. Másnap a Leljusenko altábornagy vezette 1. gárdahadsereg csapást mért Krasznij Limanra. A hadseregek sikeres támadása lehetövé tette, hogy már az elsö napon ütközetbe vessék a front Popov altábornagy parancsnoksága alatt álló gyorscsoportját. A gyorscsoport kötelékében négy harckocsihadtest harcolt. A harckocsik száma azonban kevés volt: mindössze 137. A csoport elött az a feladat állt, hogy törjön elöre Krasznoarmejszkoje, Volnovaha és Mariupol (ma: Zsdanov) felé, és akadályozza meg az ellenség visszavonulását a Donyec-medencéböl. A 6. hadsereg már február 6-án felszabadította Balakleját és Izjumot, amelyet a hitleristák a "Donyecmedence hátsó bejáratának" neveztek, február 8-án pedig elvágta a harkov-lozovajai vasútvonalat. Az 1. gárdahadsereg február 11-én felszabadította Lozovaját és a front gyorscsoportjával együtt megkezdte a harcot Szlavjanszkért és Krasznoarmejszkojeért. A sikeres támadás eredményeképpen a front jobbszárnycsapatai fokozatosan a "Don" hadseregcsoport hátába kerültek. Ezalatt Kuznyecov altábornagy 3. gárdahadseregének csapatai Vorosilovgrád irányában támadtak. Itt a hitleristáknak erös védelmi berendezéseik voltak. Vorosilovgrád körül három erös védelmi vonalat építettek ki, amelyek mindegyike támpontokká berendezett nagy helységekre támaszkodott. Az utolsó védelmi vonal közvetlenül a város szegélyében húzódott. Magát Vorosilovgrádot a fasiszták erös ellenállási csomóponttá építették ki. Mintegy 3000 betonés föld-faeröd övezte összefüggö gyürüként. A tüzelöállások sürü hálózatát különféle harckocsiés gyalogsági akadályokkal egészítették ki. Minden védelmi terepszakaszt sürün megszállták a csapatok. A város térségének védelmét a hitlerista vezetés legjobb páncélos hadosztályaira, a 6., 7. és a "Reich" SS páncélos hadosztályra bízta. A tartalékot a 335. gyalogos hadosztály alkotta. Ilyen erök birtokában az ellenség biztos volt abban, hogy tartani tudja a várost. De elszámította magát! A 3. gárdahadsereg csapatai a 279. lövészhadosztály a 2. gárda-harckocsihadtesttel együtt február 5-én 4 órakor éjjeli rohammal áttörték az ellenség védelmét, és elérték Vorosilovgrád keleti elöterét. A 8. lovas hadtest megkezdte a város délröl való megkerülését, és az ellenség közlekedési útvonalait veszélyeztette. Az ellenség egymás után vetette be tartalékait, hogy feltartóztassa a szovjet csapatok elöretörését. A 335. gyaloghadosztály is harcba lépett, de már késö volt. A harc a város utcáin folyt. A szovjet rohamcsoportok sorra bekerítették az ellenség támpontjait és a védöket megsemmisítették. Házról házra, lakónegyedröl lakónegyedre folyt a tisztogató müvelet. A város február 14-én felszabadult. Harcosaink a hitleristák által lerombolt Lenin-emlékmü talapzatára kitüzték a vörös zászlót. A Donyec-medence nagy ipari központja újra szabad volt. A Délnyugati Front jobbszárnyának csapatai a támadás folyamán egyre jobban kiszélesítették tevékenységük körzetét. A 6. hadsereg 4. gárda-lövészhadteste megközelítette Pavlográdot. Ezalatt a város lakosai fegyveres felkelésre készültek. Az illegalitásban dolgozó Dnyepropetrovszk területi pártbizottság és az UK(b)P pavlográdi városi pártbizottság már régóta gyüjtötte az eröt erre a célra. Minden üzemben, vasúti csomóponton és a környezö falvakban szovjet hazafiak harci csoportjai tevékenykedtek. A területi bizottság utasítására megalakították a fegyveres felkelés törzsét, s a csoportokat Kravcsenko parancsnoksága alatt egy osztagba vonták össze. Az osztag politikai biztosa Priber, az illegális városi pártbizottság titkára lett. Az illegális harcosok azt tartották fö feladatuknak, hogy segítsenek a Vörös Hadseregnek a város felszabadításában, megmentsék városukat a rombolástól, és megakadályozzák a lakosok elhurcolását. A felkelés tervének összehangolása végett Kulikovot, egy bátor hazafit, az osztag összekötöjét elküldték a 4. gárda-lövészhadtest törzséhez. Az illegális városi pártbizottság kérte a parancsnokságot, gyorsítsa meg a támadást, mert a hitleristák tartalékokat vonultattak fel Pavlográdhoz. Az illegális harcosok február 12-én röpcédulákat ragasztottak ki a városban, amelyek tudtul adták, hogy a Vörös Hadsereg bekerítette Pavlográdot. Ez pánikba ejtette a megszállókat. A tábori csendörség és a rendörség sietve megkezdte a kivonulást, s a rablott holmi elszállítását. Az általános zürzavarban Alekszejev, egy fiatal illegális harcos, a német parancsnokságon okmányokkal telt irattáskát zsákmányolt a német csapatok elhelyezését feltüntetö térképpel. A hitleristák február 13-án értesültek róla, hogy az illegális harcosok fegyveres csoportjai a börgyárban gyülekeznek. Egy több mint 300 német és olasz katonából álló, tüzérséggel megerösített alakulat körülvette a gyárat, ahol három kisebb harci csoport tartózkodott. Megkezdödött az egyenlötlen harc. A szovjet hazafiak körvédelemre rendezkedtek be a gyár területén. Meghaltak, de nem hátráltak. Nem is volt hova hátrálniuk. Az ellenség több mint 150 katonát vesztett a harcban, de a három csoport emberei is mind egy szálig elestek. Nyesztyerenko, az egyik csoport parancsnoka, amikor már halálosan megsebesült, ezt véste be a falba: "21-en voltunk. Mindhalálig kitartottunk. Meghalunk, de nem adjuk meg magunkat!" Kulikov február 15-én visszatért a városba. A 4. gárda-lövészhadtest törzsétöl magával hozta az ellenség elleni közös csapás egybehangolt tervét. A pavlográdiak február 16-re virradó éjjel kirobbantották a felkelést. 19 harci csoport, összesen 500 fö vett részt benne. A tartalékot a Vörös Hadsereg mintegy 800 fegyvertelen harcosa és parancsnoka alkotta, akiket kiszabadítottak a fogságból. A harc közben fegyvert szereztek maguknak, és feltöltötték a felkelök sorait. Oszmicsenko és Belov csoportja már február 16-án délután bekerítette a 104. olasz ezred törzsét, amely egy háromemeletes házban rendezkedett be. A pavlográdiak behatoltak az épületbe. Minden folyosóért, minden emeletért harcolniuk kellett, de végül is gyöztek. A törzs megsemmisítése után a német és az olasz csapatok úgyszólván teljesen abbahagyták az ellenállást. Ekkor már müködtek az utcai hangszórók. Felhangzott a moszkvai rádió szünetjele, majd utána a hön várt szavak: "Itt Moszkva beszél! Itt Moszkva beszél!" Megkezdték a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentésének felolvasását. A felkelök ugyanis elfoglalták a rádióállomást, és megszervezték a moszkvai rádió müsorának közvetítését. A pavlográdiakon leírhatatlan lelkesedés lett úrrá. Az ellenség pánikszerüen menekült a városból. A 4. gárda-lövészhadtest parancsnoksága nyomban kiaknázta az ellenségnek a felkelés okozta zavarát. A hadtest csapatai február 17-én elszánt rohammal visszavetették a város elöterében védekezö német csapatokat, és bevonultak Pavlográdba. A Délnyugati Front csapatai február 19-én kijutottak a Zmijev, Krasznográd, Szinyelnyikovo, Krasznoarmejszkoje, Kramatorszk, Modakovo, Gyakovo vonalra. A Vörös Hadsereg csapatainak elörenyomulása azonban fokozatosan lassult. Az ellenség ellenállása egyre nött, friss eröket vetett harcba, amelyeket a mélységböl és a Donyec-medence keleti részétöl vonultatott fel. A Délnyugati Front támadásával egy idöben a Déli Frontnak azok a magasabbegységei, amelyek felszabadították Rosztovot, folytatták az ellenség üldözését az Azovi-tenger partján. Az ellenség igyekezett visszavonulni a Miusz folyó jobb partján levö erös védelmi terepszakaszra. A visszavonulást a 454. örhadosztály és a "Wiking" SS-hadosztály csapatai fedezték. Ezek minden magaslatot, minden helységet és útkeresztezödést elkeseredetten védtek. Az 5. csapásmérö hadsereg csapatai azonban szétverték az utóvédeket, és gyors ütemben törtek elöre az ellenségnek a Miusz elötti utolsó erös támpontjához, a Matvejev-kurganhoz. A 4. gépesített hadtest csapatai február 17-re virradó éjjel rohammal verték ki az SS-katonákat a támpontból. A 12., 13. és 15. gépesített dandárból álló 3. gárda gépesített hadtest február 18-re virradó éjjel átkelt a Miusz folyón, és miután meglepésszerü éjszakai rohammal szétverte a hitleristákat, elfoglalt számos uralgó magaslatot, és Sztyepanovszkij helységbe is bevonult. A hadtest csapatai a visszavonuló ellenség nyomában betörtek az ellenállási csomóponttá kiépített Anasztaszijevka helységbe, és 30 kilométernyire beékelödtek a fasiszták védelmébe. A szovjet vezetés azonban nem tudta továbbfejleszteni a hadtest sikerét, Az erös felmelegedés és ennek következtében a rossz útviszonyok lehetetlenné tették, hogy a front magasabbegységei még idejében elérjék az áttörés körzetét. Az ellenségnek sikerült nagy eröket felvonultatnia, és visszaszorítania a hadtest csapatait a Miusz bal partjára, ahol az arcvonal 1943 nyaráig megmerevedett. A Vörös Hadseregnek az arcvonal egész déli szárnyára kiterjedö támadása súlyos következményekkel fenyegette a fasiszta csapatokat. A Délnyugati Front magasabbegységei elöretörtek Zaporozsje és Dnyepropetrovszk Dnyeper menti átkelöhelyekig, és elvágták a déli ellenséges csoportosítás visszavonulási útjait. A Voronyezsi Front elérte Poltavát, és ezzel megszakadt a kapcsolat a "Don" és a "Közép" hadseregcsoport között. A szovjet csapatok azzal, hogy széles arcvonalon elérték a Dnyepert, a hitleristák egész keleti arcvonalát kettévágták. A német fasiszta hadvezetést az a veszély fenyegette, hogy elveszti az egész bal parti Ukrajnát. Az arcvonal déli szárnyán elszenvedett újabb vereség, a csatlósok hadseregeinek megsemmisülése és a nagy területveszteség elmélyítette a Sztálingrád után megkezdödött katonai-politikai válságot a hitleri Németország táborában. Goebbels a háború kitörése óta elsö ízben kénytelen volt nyíltan beismerni, hogy a hitlerista hadsereg súlyos helyzetben van. Hisztérikusan rikácsolta, hogy az arcvonal helyzetének megjavítása céljából minden eröt be kell vetni. "Keleten vereség ért bennünket ismerte be. Az ellenség ezen a télen olyan elkeseredetten nehezedik ránk, hogy az minden emberi képzeletet felülmúl, és példátlan a történelemben". A hitlerista föhadiszállás rendkívüli intézkedésekkel próbálta az arcvonal déli szárnyán helyreállítani a korábbi helyzetet. Kiaknázva azt a tényt, hogy Európában nem volt második front, minden rendelkezésére álló eröt és eszközt összeszedett és keletre küldött. Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban és a Balkánon csökkentették a fasiszta helyörségeket, s legharcképesebb egységeiket, illetve magasabbegységeiket a bal parti Ukrajnába szállíttatták. A német hadvezetés majdnem minden menetzászlóaljat az Ukrajnában megtépázott hadosztályok feltöltésére irányított. Az arcvonal különféle szakaszairól még egyes zászlóaljakat és századokat is kiemelt, és délre dobta át öket. Ugyanakkor a hitlerista hadvezetés minden rendelkezésére álló hadianyagot a szovjet-német arcvonal déli szárnyára irányított. Németország és a megszállt országok hadiüzemeinek egész termelését, elsösorban a harckocsikat, a repülögépeket és a lövegeket a keleti arcvonal déli szárnyán harcoló csapatoknak küldték. Számukra gyüjtötték össze még a különféle katonai iskolák és tartalék ezredek felszerelését is. A hitlerista csapatok mind nagyobb mértékben használták fel azokat a fegyvereket, amelyeket Nyugat-Európában zsákmányoltak. A német hadvezetés valamennyi délen harcoló csapat egységes vezetése céljából február 13-án megalakította a "Dél" hadseregcsoportot. Ez a "Kaempf" hadmüveleti csoportból, a 4. és 1. páncélos hadseregböl, valamint a "Hollidt" hadmüveleti csoportból állt. Parancsnokává Manstein tábornagyot nevezték ki, aki korábban a "Don" hadseregcsoport parancsnoka volt. Ennek a csoportnak az elnevezése ugyanis már nem felelt meg a helyzetnek. A német hadvezetés most már nem a Don védelmére és nem is a Donyec-medence megtartására gondolt. Az a veszély fenyegette ugyanis, hogy széthull az arcvonal egész déli szárnya, s ezért minden töle telhetöt elkövetett az újonnan megalakított hadseregcsoport megerösítésére. Február 18-án a "Dél" hadseregcsoportnak már 30 hadosztálya volt, köztük 13 páncélos és gépkocsizó hadosztály, vagyis a szovjet-német arcvonalon harcoló gyorsan mozgó magasabbegységek fele hozzá tartozott. E hadosztályokat feltöltötték, egy részük új, Tigris típusú nehéz harckocsikat kapott. A hitlerista föhadiszállás erös ellentámadással próbálta menteni a déli helyzetet. Ezt véglegesen a zaporozsjei február 17-19-i értekezleten határozták el, amelyen Hitler, továbbá Manstein, Kleist, Jodl és még más tábornokok is részt vettek. Az ellentámadáshoz nagy politikai reményeket füztek. A fasiszta vezetök úgy számítottak, hogy az ellentámadás megsemmisíti a Vörös Hadsereg téli támadásának eredményeit, és megerösíti Németország katonai tekintélyét, amely Sztálingrád és más vereségek után észrevehetöen megrendült. Hitler környezetét ez idö tájt csak egy gondolat foglalkoztatta: hogyan lehetne megmenteni a helyzetet keleten, és ismét megragadni a kezdeményezést a Vörös Hadsereg elleni harcban. Emiatt még a Nemzetiszocialista Német Munkás Párt megalakulása évfordulójának megünnepléséröl is lemondtak, holott azelött nagy pompával emlékeztek meg róla Hitler és legközelebbi munkatársai jelenlétében. Most azonban Hitler csupán egy üzenetre szorítkozott, amelyben utalt arra, hogy a keleti arcvonal ügyei miatt nem hagyhatja el a föhadiszállást. Az üzenetben az állt, hogy Hitler most készíti elö "a háborúban rövidesen bekövetkezö fordulatot". Lemosni a "sztálingrádi gyalázatot" a hitlerista hadseregröl és megtorolni ez a gondolat foglalkoztatta a német tábornokokat. Az ellentámadás tervének lényege az volt, hogy Krasznográd körzetéböl és Krasznoarmejszkoje délnyugati körzetéböl Pavlográd ellen mért koncentrikus csapással szétzúzzák a Délnyugati Frontnak Dnyepropetrovszk elöteréig elöretört csapatait, és visszaszorítják az Északi-Donyecen túlra. Ennek érdekében a 4. páncélos hadseregen belül két csapásmérö csoportosítást alkottak; az egyik a Krasznográd körzetében levö, a másik Krasznoarmejszkojétöl nyugatra a 48. hadtest két hadosztályából alakult. Emellett Krasznoarmejszkojétól délre az 1. páncélos hadsereg is létrehozott a négy hadosztályból álló 40. páncélos hadtestböl egy csapásmérö csoportosítást. Az ellenség azt remélte, hogy a Délnyugati Front Dnyepropetrovszkig elöretört csapatainak megsemmisítése után Harkov körzetében bekeríti a szovjet csapatok nagy csoportosítását, eléri a Voronyezsi Front szárnyát, és a front hátába kerülve, gyors támadást indít Kurszk ellen. A német fasiszta hadvezetés egyidejüleg azt tervezte, hogy Orjol déli körzetéböl erös csapásmérö csoportosítással a 2. páncélos hadsereggel ellentámadást indít délkeleti irányban a Kurszktól nyugatra támadó Központi Front csapatainak szárnya és háta ellen. Úgy számított, hogy e csapások eredményeképpen Kurszk körzetében még nagyobb szovjet csoportosítást keríthet be, mint Harkov környékén. Az ellenség a Harkov ellen délröl készülö ellentámadás céljára több mint 800 harckocsival rendelkezö hét páncélos és egy gépesített hadosztályt, továbbá három gyaloghadosztályt összpontosított. Ezeket a csapatokat legalább 750 repülögép támogatta. Hitler az ellentámadás elött a "Dél" hadseregcsoport csapatai számára parancsot adott ki, amelyben felszólította öket, hogy "tanúsítsák az állhatatosság és a hösiesség csodáit". "A világtörténelmi jelentöségü ütközet kimenetele hangsúlyozta a parancs önöktöl függ. A német nép mostani és jövö sorsa a birodalom határától ezer kilométerre döl el. A háború terhének oroszlánrésze az önök vállaira nehezedik." Hitler ugyanebben a parancsában megígérte, hogy az arcvonal déli szakaszára irányítja Németország minden meglevö erejét: az új hadosztályokat, az új, legtökéletesebb fegyvereket. A német hadvezetés azt remélte, hogy a parancs a csapatokat határozott cselekvésre lelkesíti és gyözelmi hittel tölti el. A Délnyugati Front parancsnoksága a német fasiszta csapatoknak az Észak-Donyec alsó folyásától a Miusz folyóhoz való visszavonulását, valamint a páncélos és gépesített hadosztályoknak Rosztov környékéröl Konsztantyinovka körzetébe való átcsoportosítását úgy értékelte, hogy az ellenség a Donyec-medence feladása után vissza szándékozik vonulni a Dnyeperen túlra. Ezért parancsot adott a hadseregparancsnokoknak a támadás továbbfejlesztésére. A Voronyezsi Front parancsnoksága is ilyen elhatározásra jutott. Úgy vélte, hogy az ellenség megkezdte az általános visszavonulást Poltaván keresztül a Dnyeperen túlra. A föhadiszállás nem módosította a frontparancsnokok elhatározását és lényegében jóváhagyta. Ebben az idöben már nem voltak meg a kedvezö feltételek ahhoz, hogy a szovjet csapatok gyors ütemben nyomuljanak elöre a Dnyeperhez. A Délnyugati és a Voronyezsi Front magasabbegységei nagyon eltávolodtak az utánpótlási bázisoktól. A visszavonuló ellenség tönkretette az utakat, megsemmisítette a hidakat és üzemképtelenné tette a vasútállomásokat. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz volt a csapatok anyagi ellátása. Emellett a hosszú és szakadatlan harcban a csapatok és magasabbegységek nagy veszteséget is szenvedtek. A Délnyugati Front gyorscsoportjának harckocsihadtesteinél mindössze 8-15 üzemképes harckocsi maradt. A 3. harckocsihadsereg 88. és 113. harckocsidandárának összesen 6-6 üzemképes harckocsija volt. E hadsereg gépkocsizó lövészzászlóaljai 16-20 föböl álltak. A Délnyugati és a Voronyezsi Front csapatainak helyzetét még az is súlyosbította, hogy úgyszólván légi támogatás nélkül harcoltak. Az ellenség az arcvonal menti sávban mindenütt tönkretette a repülötereket, és emiatt nem volt hol összpontosítani a légieröt. A vadászgépek pedig a távolabbi repülöterekröl nem tudták megbízhatóan biztosítani a támadó csapatokat. Mindez együttvéve lehetövé tette az ellenség számára, hogy jelentös eröfölényt alakítson ki. A Délnyugati Front sávjában háromszoros légi fölényben, a gyorscsoporttal szemben pedig hétszeres harckocsifölényben volt. Az ellenség február 19-én reggel Krasznográd körzetéböl egy SS páncélos hadtesttel erös csapást mért a 6. hadsereg jobbszárnyára. A hadtesthez tartozó "Reich" páncélos hadosztály estére elérte Novomoszkovszkot, és szorongatni kezdte a 6. hadsereg 4. gárda-lövészhadtestét. A 6. hadsereg sávjában 35 kilométeres rés keletkezett. Egyidejüleg az ellenség 40. páncélos hadteste Krasznoarmejszkoje déli körzetéböl találkozóharcban csapást mért a front gyorscsoportjára. Nagy légikötelékek által támogatott magasabbegységei a gyorscsoportot bekerítéssel fenyegették. A 4. és 11. szovjet harckocsihadtest ellen, amelyeknek mindössze 15-20 harckocsijuk volt, 200 ellenséges harckocsi támadt. A német fasiszta csapatok visszaszorították a szovjet gyorscsoportot, és február 21-én estére elfoglalták Krasznoarmejszkojét, több más helységgel együtt. Február 22-én a helyzet még súlyosabbra fordult. A Délnyugati Front jobbszárnycsapatainak mü ködési sávjában ellentámadásba ment át az ellenség 48. páncélos hadteste. Ez Krasznoarmejszkoje nyugati körzetéböl csapást mért Pavlográd irányában, szemben az SS páncélos hadtesttel. A két hadtest másnap este Pavlográd környékén egyesült. Az egyesülés után a német csapatok Jurevkán át Lozovaja és tovább Harkov felé törtek elöre. E nehéz napokban a lakosság minden töle telhetö módon támogatta a szovjet csapatokat. Segített egyes alegységeknek és harcosoknak kijutni a bekerítésböl, elrejtette, ellátta öket élelmiszerrel. Különös gonddal vigyáztak a sebesültekre. Amikor a 6. hadsereg csapatai elhagyták Szinyelnyikovót, a lakosok a csatatéren 56 súlyosan sebesült parancsnokot és vöröskatonát szedtek össze és titokban kórházba vitték öket. Az illegalitásban dolgozó pártszervezet lelkes honleányok révén fehérnemüt és élelmiszert gyüjtött a sebesülteknek. Mindez nagy kockázattal járt a kórház személyzete számára. Amikor a sebesültek már gyógyulóban voltak, felmerült a kérdés, hogyan mentsék meg öket a fogságtól. Az illegális körzeti pártbizottság hamis személyi okmányokkal látta el a sebesülteket. A kórház orvosai 40 felgyógyult harcost megszöktettek. A szovjet hazafiak önfeláldozó segítsége sok harcos életét mentette meg a kényszerü visszavonulás e nehéz napjaiban. A Délnyugati Front parancsnoksága a helyzet mérlegelése alapján parancsot adott a jobbszárnyon levö csapatoknak, hogy vonuljanak vissza az Északi-Donyec mögé, és a folyó bal partján szervezzék meg a védelmet. Ez a visszavonulás nehéz helyzetet teremtett a Voronyezsi Front fedezetlenül maradt balszárnyán . Az a veszély fenyegetett, hogy a német fasiszta csapatok elöretörnek Harkovig. A front csapatai parancsot kaptak, hogy tartsák a várost, akadályozzák meg bekerítését, és tartóztassák fel az ellenség ellentámadását. A német fasiszta hadvezetés, a Délnyugati Front csapataival szemben elért sikerén felbátorodva, minden eröfeszítését a harkovi irányban, a Voronyezsi Front balszárnya ellen összpontosította. A 4. német páncélos hadsereg csapásmérö csoportosítása, amelyet a Harkov elleni támadásra szántak, két páncélos hadtestböl állt: egy SS-hadtestböl és a 48. páncélos hadtestböl. Emellett megerösítették az 1. páncélos hadsereg 11. páncélos hadosztályával, valamint Franciaországból érkezett gyalogos hadosztályokkal. A Voronyezsi Front balszárnya ellen összesen 10 gyalogos, hat páncélos és egy gépesített hadosztály vonult fel. Az ellenségnek a harkovi irányban jelentös erö és harceszközfölényt, emberben kétszeres, tüzérségben 2,6-szeres, harckocsiban pedig 11,4-szeres fölényt sikerült elérnie. A Voronyezsi Front 150 repülögépével szemben, amelyeknek fele U-2 típusú könnyü éjjeli bombázó volt, az ellenség több mint 500 repülögépet vetett be. A 4. páncélos hadsereg az átcsoportosítás befejezése után, március 4-én megindította a támadást a Voronyezsi Front balszárnya ellen. Kezdetben a föcsapás a 3. harckocsihadsereg ellen irányult. A szovjet csapatok szívósan ellenálltak. Különösen nagy állhatatosságot tanúsítottak a Safarenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 25. gárda-lövészhadosztály harcosai. A hadosztály a Taranovka, Zmijev terepszakaszon rendezkedett be védelemre, hogy a lozovaja-harkovi vasútvonalat fedezze. A hadosztály jobbszárnyán a vasúti átjárót a 78. gárda-lövészezred 13. századának egyik lövészszakasza védte. Sironyin hadnagy, szakaszparancsnok jól tudta, milyen nehéz és felelösségteljes feladat hárul alegységére. Ha az ellenségnek sikerül elfoglalnia az átjárót, elindíthatja páncélvonatait Harkovba, és azok hatalmas tüzérségi tüzzel támogathatják a harckocsik rohamát. Sironyin a terep szemrevételezése alapján megállapította, hogy az ellenség csak az átjáró szakaszán alkalmazhatja harckocsijait. Sem jobbra, sem balra töle nem mehet át a vasútvonalon, vagyis az egész páncélos erö azon a keskeny területen fog elöretörni, amelyet szakaszának 25 embere véd egy páncéltörö ágyúval. A szakasz egy emberként úgy határozott, hogy kitart, és nem ereszti át az ellenséget. A 25 szovjet katona mélyen beásta magát. Fáradságot nem kímélve készítették el védöállásukat. A harcosok tudták, hogy a harcárok most az ö erödjük, a páncéltörö puska és a kézigránát, a géppuska és a géppisztoly pedig megbízható fegyverük, amelyekkel fel kell tartóztatniuk az ellenséget. Ez azonban szinte lehetetlen feladat volt. A szovjet emberek mégis megbirkóztak vele. Az ellenség öt teljes napon át rohamozott Taranovka irányában, nagy eröket vetve be Sironyin szakasza ellen. Ezzel öt értékes napot vesztegetett el, ráadásul 30 harckocsija, páncélgépkocsija és rohamlövege is megsemmisült. A fasiszták nem tudtak áttörni az átjárón, és nem bírták elfoglalni Taranovkát. A 25 harcos közül 20 hösi halált halt, ötüket pedig, köztük a parancsnokot is, sebesülten vitték el a harcmezöröl. A szovjet harcosok felejthetetlen höstettét, azokét, akik a legdrágábbat, az életüket adták, hogy teljesítsék kötelességüket, megbecsülte a szovjet nép. Mind a huszonötüket a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A hösök tiszteletére Taranovka faluban emlékmüvet állítottak. Taranovka vasútállomás új neve pedig a lakosok kérésére "A 25 sironyinista hös állomása" lett. A Harkov elöterében vívott harcok során rendkívüli bátorságról tettek tanúságot a 3. harckocsihadsereg 48. gárda-lövészhadosztályának harcosai is. A hadosztály, amelynek parancsnoka Makovcsuk vezérörnagy volt, felfogta az "Adolf Hitler" SS páncélos hadosztály csapását, és hösiesen visszaverte a dühödten rohamozó ellenséget. Noha a hadosztály csapatai hátsóbb állásokba kényszerültek, másnap azonban minden rohamot visszavertek, és megtartották az elfoglalt terepszakaszt. Kétnapi ádáz harc alatt, a nagy élöeröés harceszközfölény ellenére az ellenség áttörési kísérletei rendre meghiúsultak: nem tudta délröl megközelíteni Harkovot. A 3. harckocsihadsereg csapatait mindössze hat-nyolc kilométernyire szorította vissza. Emiatt a 4. német páncélos hadsereg parancsnoksága áthelyezte a föcsapást a 69. hadsereg és 3. harckocsihadsereg csatlakozására. Az átcsoportosítás befejezése után az ellenség március 6-án reggel ismét megkezdte a támadást. Egész nap dúlt az ádáz harc. Az ellenségnek a 69. hadsereg balszárnyán sikerült eredményt elérnie és visszaszorítani a hadsereg csapatait Valki körzetébe. De még így sem tudta megtörni a 3. harckocsihadsereg ellenállását: jobbszárnycsapatai szívósan védekeztek. Az ellenség március 7-én reggel friss eröket vetett harcba: a "Reich" hadtest csapatait. A harc még elkeseredettebbé vált. A 3. harckocsihadsereg magasabbegységei ebben az idöben Szokolovo és Merefa között súlyos harcot vívtak a 48. német páncélos hadtest fölényben levö eröivel. Ezen a szakaszon a 3. harckocsihadsereg kötelékében Ludvik Svoboda ezredes parancsnoksága alatt a szovjet csapatokkal vállvetve küzdött az 1. önálló csehszlovák zászlóalj. A zászlóalj a Szovjetunióban, Buzuluk környékén alakult meg. A hazafias érzésü cseh és szlovák harcosok sürgetö kéréssel fordultak a szovjet hadvezetéshez, küldje öket az arcvonalra, hogy harcolhassanak a közös ellenség ellen. "Kérésünket írja Svoboda emlékiratában teljesítették, és az 1. csehszlovák zászlóaljat 1943. január 30-án az arcvonalra küldték. Meg kell jegyeznünk, hogy kérésünket a londoni kormány hozzájárulása nélkül, söt akarata ellenére terjesztettük elö . . ." Benes londoni emigráns kormánya nem tudta megakadályozni a zászlóaljnak a frontra való küldését, ezért "megpróbálta, hogy legalább elodázza az útbaindítást", állapítja meg Svoboda. Ámde a csehszlovák harcosoknak az a szilárd eltökéltsége, hogy a szovjet néppel együtt harcoljanak, a londoni emigráns klikk minden intrikájánál erösebbnek bizonyult. A zászlóalj megérkezett Osztrogozsszkba, a Voronyezsi Front müködési sávjába. A front parancsnoksága meleg fogadtatásban részesítette az arcvonalra elsönek érkezö barátí külföldi katonai egységet. Amikor arról kellett dönteni, hogy hol vessék be a zászlóaljat, Golikov vezérezredes, a front parancsnoka azt javasolta, hogy a legnyugalmasabb szakaszra küldjék, hogy ott megbarátkozzon a harccal. A zászlóaljparancsnok azonban határozottan kijelentette: mindannyian kötelességünknek és becsületbeli ügyünknek tekintjük, hogy ott verekedjünk, ahol a legnehezebb. A frontparancsnok teljesítette a csehszlovák hazafiak kérését. A zászlóaljat beosztották a 3. harckocsihadsereghez, s Szokolovo körzetében, a Mzsa folyó jobb partján rendezkedett be védelemre. A csehszlovák zászlóalj március 8-án több erös harckocsiés géppisztolyos rohamot vert vissza. Különösen nehéz helyzetben volt az Otakar Jaros vezette 1. század. Ez közvetlenül Szokolovót védte. Két zászlóalj német géppisztolyos és mintegy 60 harckocsi támadta a csehszlovák géppisztolyosokat és mintegy 50 harckocsi támadta a csehszlovák századot. Az ellenség betört a faluba. Utcáról utcára folyt a harc. A védök sorai egyre apadtak. A zászlóaljjal megszakadt az összeköttetés. A század kötözöhelye zsúfolva volt súlyos sebesültekkel. Ezeket a sötétség beállta után nagy nehezen sikerült átszállítani a bal partra. Az életben maradottak, élükön a sebesült századparancsnokkal, folytatták a harcot. Lom föhadnagyot a páncéltörö puska mellett egy német harckocsi taposta agyon. Elesett, de az utolsó pillanatig tüzelt fegyveréböl Spigl örvezetö, a spanyolországi nemzetközi dandár volt harcosa. Az ellenség óriási veszteségek árán sem tudott átkelni a folyón. A hös század maradványai csak késö éjjel az égö szokolovói házak fényénél keltek át a túlpartra. Parancsnokuk már nem volt velük: Jaros az egyenlötlen harcban hösi halált halt. Otakar Jaros föhadnagyot, a cseh nép dicsö fiát, halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Ő volt az elsö külföldi, aki e nagy kitüntetést megkapta. A csehszlovák zászlóalj 84 katonáját és tisztjét mintaszerü kötelességteljesítésükért a Szovjetunió rendjeleivel és érdemérmeivel tüntették ki. A szokolovói harcok vérrel pecsételték meg a csehszlovák és a szovjet nép barátságát a német fasizmus ellen vívott közös harcban. Klement Gottwald, a Csehszlovák Kommunista Párt fötitkára ezen a napon a moszkvai rádióban a következöket mondta: "Azok a csehszlovák katonák, akik a Vörös Hadsereggel együtt harcolnak a németek ellen, a független Csehszlovák Köztársaság és a Szovjetunió közti, az egyenjogúság alapján kötött katonai szövetséget jelképezik. A csehszlovák katonák a Vörös Hadsereg oldalán azt szimbolizálják, hogy a Vörös Hadsereg nemcsak a szovjet földnek a német megszállók uralma alól való felszabadításáért harcol, hanem egyidejüleg Csehszlovákia felszabadításáért is." A szovjet nép kegyelettel örzi azoknak a csehszlovák harcosoknak az emlékét, akik a Vörös Hadsereggel együtt harcoltak a hitlerista hódítók ellen. Az Ukrán SZSZK kormányának rendeletére Szokolovo falu i

Az Észak-Kaukázus felszabadítására irányuló hadmüvelettel majdnem egy idöben indult meg a szovjet csapatok támadása a Felsö-Donnál. A kaukázusi támadáshoz hasonlóan ezt is a sztálingrádi megsemmisítö csapásunk tette lehetövé. A felsö-doni támadás, amely két hadmüveletböl az osztrogozsszk-rosszosi és a voronyezs-kasztornojei hadmüveletböl állt, szerves része volt a föhadiszállás általános tervének, amely a német fasiszta csapatok déli szárnyának szétzúzására irányult. A föhadiszállás az elsö hadmüvelet végrehajtását a Voronyezsi Fronttal, a másodikét pedig a Voronyezsi és a Brjanszki Fronttal tervezte. A támadás megindulása elött a Voronyezsi Front csapatai parancsnokuk Golikov altábornagy, a haditanács tagja Kuznyecov altábornagy, a törzsfönök Kazakov vezérörnagy volt és a Brjanszki Front jobbról szomszédos 13. hadseregének csapatai Livni és Kantyemirovka között egy 500 km széles sávot tartottak megszállva (5. sz. térkép). Velük szemben a "B" hadseregcsoport föeröi tevékenykedtek, összesen mintegy 30 hadosztály. Hadmüveleti helyzetét tekintve az ellenség két önálló részre tagozódott: a voronyezs-kasztornojei csoportosításra (2. német hadsereg) és az osztrogozsszk-rosszosi csoportosításra (2. magyar és a 8. olasz hadsereg). E csoportosítások föeröi az elsö lépcsöben voltak, és egyenletesen oszlottak meg az arcvonalon. A védelem mélységében Kramer altábornagy parancsnoksága alatt egy hadtestcsoportot helyeztek el. Ez hivatalosan a 2. magyar hadsereg parancsnokának volt alárendelve, de valójában von Weichs tábornagy, a "B" hadseregcsoport parancsnoka rendelkezett vele. Az ellenségnek ezen az arcvonalszakaszon mintegy 300 repülögépe és számos repülötere volt. Csapatai majdnem fél éven át szilárd védelmet építettek ki a Felsö-Donnál. Különösen december végén folytak nagy lendülettel a védelmi munkák, miután a fasiszták a Középsö-Donnál és Kotyelnyikovszkij körzetében vereséget szenvedtek. Január közepén az ellenséges védelem harcászati mélysége a Voronyezsi Front elött két védöövböl állt. A hat-nyolc km mély fövédöövben számos támpont volt, amelyeket lövészárkok és futóárkok kötöttek össze egymással. Az ellenség minden magaslatot és helységet megerödített. Védelmét legjobban a Vörös Hadseregnek a Don jobb partján létesített hídföi elött építette ki. A fövédööv egész mélysége tele volt tüzelöállással; 75 mm-es ürméretig minden löveget gondosan rejtettek, és fa-földerödben helyeztek el. A második védööv a peremvonaltól 12-20 kilométernyire volt. Ez az uralkodó magaslatokon levö támpontokból, egy-két nem összefüggö lövészárokból és lövészgödrökböl állt. A hitlerista föparancsnokság utasította Weichs tábornagyot, hogy minden áron tartsa a Felsö-Don terepszakaszát. A német, a magyar és az olasz csapatok ennek megfelelö szigorú parancsot kaptak. Szombathelyi vezérezredesnek, a magyar vezérkar fönökének a 2. magyar hadsereghez intézett december végi parancsában ez állt: " . . . Legfelsöbb Hadurunk elrendeli, ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak elöre van. . . . A csapatok a fentiek értelmében szigorú helytállásra utasítandók." Máskülönben ". . . az orosz síkság végtelen térségein teljes megsemmisülésnek teszik ki magukat". December 20-a táján, amikor a szovjet csapatok sikeresen harcoltak a Középsö-Donnál és a kotyelnyikovszkiji irányban, a Voronyezsi Front parancsnoksága parancsot kapott a föhadiszállástól, hogy az Osztrogozsszk és Rosszos körzetében levö ellenség bekerítése és megsemmisítése céljából készítsen elö és hajtson végre támadást. E hadmüvelet eredményeképpen fel kellett szabadulnia a liszki-kantyemirovkai vasútvonalnak, ami jelentösen megjavíthatta a szovjet csapatok utánpótlási lehetöségeit az arcvonal déli szárnyán. A föhadiszállás elgondolása az volt, hogy a Voronyezsi Front csapatai elörenyomulnak a Repjevka, Bugyonnoje, Valujki, Pokrovszkoje (Valujki D 50 km) terepszakaszra. A Voronyezsi Front parancsnoksága a föhadiszállástól kapott utasítás alapján kidolgozta hadmüveleti tervét. A terv három csoportosítás egyidejü koncentrikus csapását irányozta elö. A föcsapásokat Alekszejevka irányában (Osztrogozsszk DNy 40 km) a Moszkalenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 40. hadseregnek és a Ribalko altábornagy vezette 3. harckocsihadseregnek kellett mérnie. A 40. hadsereg a Don partján a Pervoje Sztorozsevoje (Voronyezs D 50 km) körzetében levö hídföböl, a 3. harckocsihadsereg pedig Kantyemirovka északkeleti körzetéböl indult támadásra. A 3. harckocsihadsereg eröi egy részének ezenkívül Karpenkovo ellen kellett támadást indítania. A terv szerint a harmadik csapásmérö csoportosítás ez a Zikov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 18. önálló lövészhadtest volt a scsucsei (Osztrogozsszk ÉK 50 km) hídföböl Karpenkovo irányába mért csapást. Egyidejüleg a 40. hadsereg eröinek egy részére és a Szokolov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló és egy önálló harckocsidandárral megerösített lovas hadtestre az a feladat várt, hogy nyomuljanak elöre az Oszkol folyóig a bekerítés külsö arcvonalának megteremtése céljából. A támadást a Voronyezsi Front Szmirnov vezérörnagy vezette 2. légi hadserege biztosította. A föhadiszállás a Voronyezsi Front csapatainak támogatásával a Délnyugati Front jobbszárnyán levö 6. hadsereget bízta meg. Ez azt a feladatot kapta, hogy Kantyemirovka délnyugati körzetéböl indítson támadást Pokrovszkoje általános irányban. Ily módon a Voronyezsi Front csapatai a föcsapást a "B" hadseregcsoport közepére, a 2. magyar hadseregre mérték, hogy szétzúzzák az ellenség felsö-doni arcvonalát, és megteremtsék a feltételeket a következö, a jobbszárnyon a 2. német hadsereg ellen indítandó hadmüvelethez. Ezzel egy idöben a Voronyezsi Front balszárnycsapatainak és a Délnyugati Fronthoz tartozó 6. hadsereg csapatainak be kellett fejezniük a 8. olasz hadsereg szétzúzását, ami decemberben kezdödött meg a Középsö-Donnál. A Voronyezsi Front támadásának elökészítése mintegy három hétig tartott. Ezalatt a parancsnokság, a törzsek és a pártpolitikai munkások megfeszített munkát végeztek. A támadásra kijelölt magasabbegységeknek és egységeknek mintegy a fele 100-175 kilométert menetelt a behavazott sztyeppi utakon. A csapatok éjjel, rejtve mozogtak. Ez a harcosok és a parancsnokok nagy testi igénybevételével járt, a törzsektöl pedig pontos menetszervezést követelt. A vezetés gondosan tanulmányozta az ellenség védelmét. Golikov altábornagy minden áttörésre kijelölt arcvonalszakaszt megszemlélt. Január 6-án kiszállt a 18. önálló lövészhadtest áttörési szakaszába, a scsucsei hídföbe. Itt személyesen irányította a parancsnoki felderítést a hadtest támadásának a föirányában, rögzítette, kijelölte a roham megindulási állásait, a föcsapás irányát és a felvonulási utakat. Különösen nagy gondot fordított a magasabbegységés egységparancsnokok figyelöpont hálózatának kiépítésére. A védelem áttörésében fontos szerep várt a tüzérségre. Le kellett fognia az ellenség ütegeit, megsemmisítenie a peremvonalban és a védelem mélységében levö tüzelöállásokat, vakítania az ellenség figyelöit és szétzilálnia a vezetést. A tüzérek a támadás elökészítésének elsö napjától kezdve fokozott célfelderítést végeztek. Az ellenséges ütegek lefogására kijelölt tüzércsapatok hamarosan felderítették és belötték az ellenség tüzelöállásait. Mindegyik föcsapás irányában számos löveget jelöltek ki közvetlen irányzással való tüzelésre. A front parancsnoksága elhatározta, hogy a nehéztüzérséghez tartozó 122 és 152 mm ürméretü lövegeket beoszt közvetlen irányzásra. Ez a közepes lövegek alkalmazásának új módja volt. A 40. hadsereg támadási sávjában mintegy 250 löveget jelöltek ki közvetlen irányzásra az áttörésre bevont lövegek majdnem ötödrészét. Minden löveg számára meghatározták azokat a célokat, amelyeket a tüzérségi elökészítés során meg kellett semmisítenie. A parancsnokok, politikai szervek és a pártszervezetek minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a hosszú és fárasztó menetek nehézségeinek leküzdésére buzdítsák a csapatokat, fokozzák harci kedvüket. A politikai munkások beszámoltak a harcosoknak a Vörös Hadsereg sztálingrádi sikereiröl, a bekerítö harc tapasztalatairól, s felhívták öket, hogy kövessék a hös sztálingrádiak példáját. A támadás elökészítése titokban folyt az álcázás és az ellenség megtévesztése különféle formáinak változatos felhasználásával. Azt, hogy a hadmüveletet milyen titokban készítették elö, és a szovjet harcosok mennyire éberek voltak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ellenség az utolsó pillanatig mégcsak nem is sejtette, hogy a Voronyezsi Front nagyszabású támadást készít elö. Guecanio dandártábornok, a 3. olasz alpesi hadosztály parancsnoka késöbb beismerte: "Az orosz csapatok állapotáról, létszámáról, védelmük minöségéröl rosszul voltunk tájékozva, helyesebben semmit sem tudtunk róluk. Nem tételeztük fel, hogy az oroszok támadásra készülnek, s ezért nem is fordítottunk különösebb gondot ezekre a fontos kérdésekre." Ezt a 2. magyar hadsereg felderítö osztályának állományába tartozó Móricz örnagynak a jelentése is megerösíti. A meglepés biztosításában a szovjet hadvezetésnek az is kedvezett, hogy a hitlerista tábornokok túlbecsülték saját védelmük erejét, és lebecsülték a Vörös Hadsereg lehetöségeit. Meg voltak gyözödve róla, hogy a sztálingrádi és az észak-kaukázusi támadás kimerítette a Vörös Hadsereg tartalékait, és az a közeli hónapokban nem tud máshol kellö eröt biztosítani az aktív fellépésre. Ezért az ellenség a Felsö-Donnál biztonságban érezte magát. Kovács vezérörnagy, a 2. magyar hadsereg vezérkari fönöke a következöket jelentette Budapestre: " . . . nem tartom valószínünek, hogy az ellenség a hadmüveletek ezen szakaszában a magyar hadsereg ellen nagyszabású támadást indítson". Ezt a jelentést január 7-én küldték el, öt nappal a szovjet támadás megindulása elött. Január 11-én, vagyis a szó szoros értelmében a támadás elöestéjén a 2. magyar hadsereg vezérkari fönöke ismét azt jelentette, hogy a légi felderítés nem fedezett fel aktív harctevékenységre készülö szovjet csapatösszpontosítást. A Voronyezsi Front csapatainak jelentös túleröben levö ellenség ellen kellett támadást indítaniuk. A front támadási sávjában harcoló ellenséges csoportosítás 22 hadosztályból (hét német, tíz magyar és öt olasz hadosztályt kitevö összesen 270 ezer föböl) állt, és 2600 löveggel és aknavetövel, valamint több mint 300 harckocsival rendelkezett. Ezzel szemben a Voronyezsi Front a hadmüvelet végrehajtására csak 15 lövészhadosztályt, három lövészés három sítalpas lövészdandárt, továbbá tíz lovas és harckocsi-magasabbegységet tudott kijelölni. Létszám és légierö tekintetében az ellenség másfélszeres eröfölényben volt. A szovjet csapatok csak harckocsik és tüzérség tekintetében voltak túleröben. A front állományába tartozó két harckocsihadtest és nyolc önálló harckocsidandár megkönnyítette a front csapatainak az ellenséges védelem áttörését, és megteremtette a feltételeket a siker továbbfejlesztéséhez. A Voronyezsi Front parancsnoksága merész elhatározásra jutott: a föirányokban erös támadó csoportosításokat alakított a másodrendü arcvonalszakaszok rovására; ez utóbbiakon egy kilométeres arcvonalon átlagosan csupán 50 harcost és két géppuskát, két kilométerenként pedig egy löveget és három aknavetöt hagyott. Ily módon a föcsapások irányában döntö fölénybe került. A sztorozsevojeí hídföben a 40. hadsereg csapásmérö csoportosítása tüzérség és harckocsik tekintetében négyszeres, gyalogság tekintetében pedig háromszoros túleröben volt. 12 kilométeres arcvonalszakaszon 752 löveget és 672 aknavetöt összpontosítottak, ami azt jelentette, hogy egy kilométerre 118 csö jutott. A scsucsei hídföben a 18. lövészhadtest csapatai háromszoros gyalogsági és tüzérségi, továbbá döntö harckocsifölényt hoztak létre. A 3. harckocsihadsereg áttörési szakaszán kétszeres volt az élöerö és a tüzérség fölénye, és döntö fölényben voltak a harckocsik. Itt egy kilométeres arcvonalszakaszra 30 harci gép jutott. Az erös és helyes csoportképzés nagyban hozzájárult a hadmüveletek sikeréhez. A Voronyezsi Front támadásának megindítását január 14-re tervezték. A frontparancsnokság azonban a sztorozsevojei hídföben már január 12-én harcfelderítést hajtott végre a 40. hadsereg 25. gárdalövészés 107. lövészhadosztályának elörevetett zászlóaljaival. A meglepö roham, a sok gyalogságot kísérö harckocsi és a hatékony tüzérségi tüz lehetövé tette, hogy az elörevetett zászlóaljak hat km széles szakaszon három, három és fél km mélyen beékelödjenek az ellenség védelmébe. E zászlóaljak rohama során alkalmaztak elöször aknaszedö harckocsikat az aknamezökön történö átjárónyitásra. Az elörenyomulást ez is meggyorsította. A frontparancsnokság kihasználta az elörevetett zászlóaljak sikerét, és egy nappal a kitüzött határidö elött ütközetbe vetette a 40. hadsereg föeröit. Január 13-án reggel megkezdödött, és két órán át tartott a tüzérségi elökészítés. Az ellenség már az elsö percekben óriási veszteséget szenvedett. Az elsö állásban levö figyelöpontjainak többsége megsemmisült, a tüzérségi tüz megsemmisítette vagy lefogta a tüzelöállásokat, és szétzilálta a vezetést. Az ellenséges tüzérség ellenhatása nem volt számottevö. A kétórás pergötüz minden élöeröt megsemmisített az ellenség állásaiban. Ezután rohamra indultak a harckocsik és nyomukban a gyalogság. A front parancsnoksága a tüzérségnek az áttörésben játszott szerepéröl a következöket jelentette a föhadiszállásnak: "A kétórás tüzérségi tüzcsapás teljesen megtörte az ellenség ellenállásának erejét. Fedezés nélkül rohamozó gyalogságunk úgyszólván veszteség nélkül törte át az ellenség védelmét." A hitlerista vezetés a szovjet csapatok föcsapásának irányában fekvö Boldirevka körzetéböl ellenlökéssel próbálkozott, hogy feltartóztassa a 40. hadsereg támadását, szétzúzza elörevetett egységeit. Egy gyalogezredet vetett be ellenük, amelyet a 700. német páncélos csoport 100 harckocsija és rohamlövege támogatott. A találkozóharc során Zaharenko föhadnagy, a 150. harckocsidandár egyik századának parancsnoka T 34-es harckocsijával nekirontott a német csoportparancsnok harckocsijának, és a parancsnokot segédtisztjével együtt foglyul ejtette. Az ellenség, miután sok harckocsit vesztett, sietve visszavonult. Nehéz körülmények között kezdte meg támadását január 14-én a 3. harckocsihadsereg, amelynek csapatai még nem fejezték be az összpontosítást megindulási állásaikban. A lövész-magasabbegységek lassan küzdötték át magukat az ellenség védelmén. Az ütem meggyorsítása végett a hadsereg parancsnoka ütközetbe vetette a 12. és 15. harckocsihadtestet. Ez eldöntötte a harc sorsát. A szovjet csapatok már az elsö napon áttörték az ellenség védelmét, és a harckocsihadtestek 25 kilométernyi tért nyertek. A középsö szakaszon a 18. önálló lövészhadtest támadása lassabban fejlödött. Az ellenség minden tartalékát bevetette ellene, köztük az 1. magyar páncélos hadosztályt. Ezért az elsö napon nem sikerült áttörni a védelmet. A hadtest azonban nagy ellenséges eröket kötött le a középsö szakaszon, és ezzel megkönnyítette a 3. harckocsihadsereg és a 40. hadsereg támadását. A szovjet csapatok a támadás harmadik napján, január 15-én estig, minden irányban áttörték az ellenség védelmét, amelyet az féléven át oly gondosan épített. A harc hevessége késöbb sem enyhült. Az ellenség mindenütt szívósan védekezett, s mindent megtett, hogy feltartóztassa csapatainkat. Erre azonban már nem volt elég ereje. A szovjet csapatok négy ellenséges hadosztályt szétvertek. Az elsö nagy sikerek fellelkesítették harcosainkat és fokozták támadó lendületüket. A 40. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg csapatai január 16-án lendületesen folytatták támadásukat Alekszejevka általános irányban, s északról és délröl átkarolták az ellenség osztrogozsszk-rosszosi csoportosítását. E hadseregek elörevetett csapatai nem bocsátkoztak idöt rabló harcba egyes támpontokért és ellenállási csomópontokért, hanem merészen az ellenség hátába kerültek, és ott zürzavart keltettek. Az ellenség visszavonulása gyakran meneküléssé változott. A visszavonuló német csapatok útját elhányt harceszközök, kilött és felgyújtott harckocsik és gépkocsik, lövegroncsok és tetemek jelezték. Solymossy vezérörnagy, a 2. magyar hadsereg 12. könnyü gyalogos hadosztályának parancsnoka a következöket jelentette a hadsereg törzsének: "A január 14-17-i események megtörték a harcosok állóképességét, felette megfélemlítették a csapatés seregvonat embereit. A kemény és veszteségteljes harcok erös igénybevétele mellett a nagy hideg és a szabadban való éjjelezések, a rendszertelen táplálkozás, valamint a nagy menetteljesítményei. oly nagymértékben gyengítették az erkölcsi és fizikai eröket, hogy a fegyelem meglazult, a kötelékek a harcos állományú vezetési keret majdnem teljes kiesése következtében felbomlottak és a visszavonulás minden málha elhányása melletti meneküléssé fajult." Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka január 18-án jelentette Budapestre, hogy a 3. magyar hadtest sietve visszavonul, és egész tüzérségét elhagyta. Emiatt a "B" hadseregcsoport parancsnoksága a hadtestet a 2. német hadseregnek rendelte alá. Ugyanez ismétlödött meg az olasz csapatokkal is. Battisti tábornok, a "Cunense" 4. alpesi vadászhadosztály volt parancsnoka késöbb ezt írta: "Január 17-töl sem az alpesi hadtest parancsnokságától, sem más parancsnokságtól semmiféle parancsot nem kaptam. A hadtesttel és más hadosztályokkal kapcsolatom nem volt. A hadosztály egész idö alatt harcolt a túleröben levö orosz harckocsik és gépkocsizó gyalogság ellen, de nem voltak páncélelhárító eszközei, mert a Dontól való visszavonulás közben a tüzérség nagy részét elhagyta." Január 18-án este a 3. harckocsihadsereg 15. harckocsihadosztálya és a 40. hadsereg 305. lövészhadosztálya találkozott Alekszejevka körzetében, és ezzel befejezte egy nagy ellenséges csoportosítás: a 2. magyar hadsereg, a 8. olasz alpesi vadászhadtest és a 2. német páncélos hadtest, valamint a Cramer-hadtest zömének, összesen 13 hadosztálynak a bekerítését. E hadosztályokat azonban nemcsak egyszerüen bekerítették. A 3. harckocsihadsereg 12. harckocsihadteste és a 18. önálló lövészhadtest merész manöverrel s határozott cselekvéssel két, egymástól elszigetelt részre is vágta öket: az egyik részt (öt hadosztályt) Osztrogozsszk Alekszejevka Karpenkovo körletében, a másik részt (8 hadosztályt) pedig Rosszos északi és északkeleti körzetében zárta körül. A szovjet csapatok folytatták a bekerített és kettévágott csoportosítás felmorzsolását. Közben a bekerített ellenséges hadosztályoktól 40-50 kilométerre a külsö arcvonal is kialakult. Ezt az arcvonalat északon a 40. hadsereg jobbszárny lövész-magasabbegységei, délen pedig a 7. lovas hadtest és a 201. önálló harckocsidandár csapatai hozták létre, amelyek január 19-én váratlan rohammal elfoglalták Valujki várost és vasúti csomópontot, valamint Urazovo falut. Ugyanezen a napon

a 7. lovashadtest bátorságáért és hösiességéért a 6. gárda-lovashadtest kitüntetö nevet kapta. Az ellenséges csapatok kétségbeesetten erölködtek, hogy rést találjanak a szovjet csapatok között, és a bekerítésböl kitörve visszavonuljanak nyugat felé. Az adott helyzetben a Voronyezsi Front parancsnoka január 20-án parancsot adott a 40. hadseregnek és a 18. önálló lövészhadtestnek, hogy semmisítse meg és ejtse foglyul a szétvert ellenséges magasabbegységek maradványait. A parancs a többí között így szólt: "A 2. magyar hadsereg, a 8. olasz hadtest, valamint a 168., 26., 387. és 385. német gyalogos hadosztályok csapatainak maradványai szétverésük után jelentéktelen ellenállást tanúsítanak, különféle irányokban visszavonulnak, megpróbálnak csoportosan kitörni és visszavonulni nyugat felé." A frontparancsnok azt a feladatot tüzte a csapatok elé, hogy a lövészhadosztályok gyorsítsák meg elörenyomulásukat, párhuzamos üldözéssel vágják el az ellenség visszavonulási útjait, hogy egyetlen hadosztályuk se juthasson ki a gyürüböl. E parancs értelmében a 161., a 219. és a 270. lövészhadosztály erös gyorsosztagokat küldött elöre, majd sietve elörenyomult az Oszkol folyóig, s ezzel elvágta a hitleristák és csatlósaik minden visszavonulási útját. A szovjet csapatok roppant nehéz körülmények között támadtak. A szakadatlan hóvihar és hófúvás járhatatlanná tette az utakat a gépkocsik számára. Ebben a helyzetben felbecsülhetetlen segítséget nyújtott csapatainknak a voronyezsi terület lakossága. A helyi lakosok a Vörös Hadsereg síosztagait és egész ezredeit elhagyott szakadékokon és pagonyokon keresztül az ellenséges csapatok mögé vezették, és megmutatták a gépesített és harckocsicsapatok számára legjárhatóbb utakat. A fiatalok a szó szoros értelmében megostromolták a csapatok parancsnokait, kérték, hogy vegyék be öket a hadseregbe. Ezekben a napokban a Voronyezsi Front sok új katonával gyarapodott, mindannyian égtek a vágytól, hogy a gyülölt megszállók ellen harcolhassanak. A felszabadult területek lakossága kivonult az utak szabaddá tételére, a vasútvonalak helyreállítására, segített a sebesültek és a támadó csapatok számára szükséges anyag szállításában. A kolhozparasztok a behavazott utakon és ösvényeken faluról falura egymást váltva szánon vitték a löszert és az élelmiszert az elsö vonalba. Visszafelé sebesülteket szállítottak. Gyakran megtörtént, hogy a sebesültvivöket a kórháztól vagy az egészségügyi zászlóaljtól távol, a mezön érte utol az éjszaka. Ilyenkor a lakosok a házukba vitték a sebesülteket, és gondosan ápolták öket. A partizánosztagok merész rajtaütéseikkel, a vasutak és országutak elleni támadásaikkal szétzüllesztették az ellenség hadtápját, meghiúsították a csapatok kivonását, a hadianyag és a rablott holmi elszállítását, késleltették a tartalékok átcsoportosítását. Heszlényi altábornagy, a IV. magyar hadtest parancsnoka késöbb így emlékezett meg a Felsö-Don lakosságának a szovjet csapatok iránti segítö készségéröl: "Az üldözö harcokban" az orosz vezetésnek "nagy segítségére volt a . . . fanatizált, arcvonalunk mögött levö lakosság". Az ellenség egyik helységtöl a másikig botorkált, de mindenütt megsemmisítö csapások érték. Hadosztályainak létszáma rohamosan apadt, útjukat a hóba fagyott hullák százai, eldobált fegyverek és elhagyott harceszközök jelezték. Az ellenség kíméletlen intézkedésekkel próbált rendet teremteni csapatainál, igyekezett véget vetni a pániknak. A magyar hadseregnél tiszti osztagokat szerveztek, amelyek a peremvonal mögött helyezkedtek el, és mindenkit agyonlöttek, aki engedély nélkül elhagyta a harcmezöt. A 2. magyar hadsereg parancsnoka január 20-án parancsot adott ki, amelyben a többi között elrendelte, hogy minden eszközt fel kell használni azok ellen, akik nem engedelmeskednek. "Meg kell érteni mondta a parancs -, hogy az elvesztett becsület visszaszerzéséröl van szó. Meg kell értetni mindenkivel, hogy az Oszkol vonaláról való továbbözönlés biztos pusztulást jelent." A hadsereg vezérkari fönöke a hadsereg helyzetéröl a következöjelentést küldte Budapestre: ". . . a helyzet valóban ronda és utálatos . . . Életem legnagyobb csalódása volt az, amit itt láttam . . . A magasabb parancsnokok egy része helytelenül viselkedett, eltávolodtak a küzdöktöl . . ." Az ellenséges csapatok maradványai fokozatosan letették a fegyvert. A szovjet csapatok január 27-ig felszámolták a bekerített csoportosítást. Ily módon a Voronyezsi Front csapatai a támadás 15 napja alatt maradéktalanul végrehajtották feladatukat: bekerítették és megsemmisítették a Don mentén a Voronyezs és Kantyemirovka között védö nagy ellenséges eröket. A front csapatai 250 km szélességben áttörték az ellenség védelmét, és 140 kilométert nyomultak elöre nyugati irányban. Felszabadítottak mintegy 3000 helységet, továbbá a hadmüveleti szempontból fontos liszki-kantyemirovkai és liszki-valujki vasútvonalat, ami kedvezö feltételeket teremtett a Harkov elleni és a Donyec-medence irányában való további támadáshoz. Az osztrogozsszk-rosszosi hadmüvelet során több mint 15 ellenséges hadosztály semmisült meg, hat pedig súlyos vereséget szenvedett. A Voronyezsi Front csapatai a január 13-tól 27-ig tartó harcok alatt több mint 86 ezer ellenséges katonát és tisztet ejtettek foglyul. Ez a szovjet csapatok nagy gyözelme és a Donyec-medence északi elöterét fedezö fasiszta csapatok súlyos veresége volt. Manstein, a "Don" hadseregcsoport volt parancsnoka Elvesztett gyözelmek címü emlékiratában keserüen állapítja meg, hogy a Donyec-medence megtartásának lehetösége a voronyezsi magyar arcvonal szétzúzása pillanatától kétségessé vált, mert ezzel megszünt az út az ÉszakiDonyechez és tovább, a Dnyeper átkelöhelyeihez, valamint az Azovi-tenger partja felé. Az osztrogozsszk-rosszosi ellenséges csoportosítás szétverése kedvezö feltételeket teremtett egy másik, a voronyezs-kasztornojei támadó hadmüvelet végrehajtásához. Ebben a körzetben most a 12 hadosztályból álló, 125 ezer fönyi, 2100 löveggel és aknavetövel, valamint 65 harckocsival rendelkezö 2. német hadsereg egy sajátos alakú kiszögellésben védett, amelynek csúcsa kelet felé nézett. Észak felöl a Brjanszki, délröl pedig a Voronyezsi Front csapatai veszélyeztették. A szovjet hadvezetés elgondolása az volt, hogy északról és délröl a 2. német hadsereg szárnyaira (általában Kasztornoje irányában) mért koncentrikus csapással bekeríti és megsemmisíti e hadsereg föeröit, felszabadítja Voronyezs és Kasztornoje hadmüveleti szempontból fontos körzetét a jelecvalujki vasútvonallal együtt, és ezzel megteremti a Kurszk elleni támadáshoz szükséges feltételeket. A voronyezs-kasztornojei hadmüveletet a Voronyezsi Front jobbszárnyés középsö csapatainak, valamint a Brjanszki Front balszárnycsapatainak kellett végrehajtaniuk (parancsnokuk Rejtyer altábornagy, a haditanács tagja Szuszajkov altábornagy, a törzsfönök Szandalov altábornagy volt). A hadmüvelet légi biztosítását a Brjanszki Front 15. légi hadserege és a Voronyezsi Front 2. légi hadserege látta el. A hadmüvelet elökészítése akkor kezdödött, amikor még folyamatban volt az Osztrogozsszk és Rosszos körzetében bekerített ellenséges erök felszámolása. Ez további nehézséget jelentett. Különösen bonyolult feladat volt rövid idö alatt és rejtve átcsoportosítani a Voronyezsi Front eröit. A front Kravcsenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 4. harckocsihadteste alig érkezett meg Sztálingrádtól, máris megindult, és éjszakákon át menetelt az erös hófúvásban. Sok idöbe és eröbe tellett, amíg a 40. hadsereg föcsapásának irányában sikerült megalakítani az erös tüzérségi csoportosítást. A csapatok és magasabbegységek átcsoportosítása óriási munkával terhelte meg a csapat-, hadseregés fronthadtápot, mert a csapatokat el kellett látni üzemanyaggal, löszerrel, s a menetek alatt meg kellett szervezni az élelmezést és az egészségügyi ellátást. A frontparancsnokság hozzáértö vezetése és a csapatok önfeláldozása azonban lehetövé tette, hogy az átcsoportosítást rejtve és határidöre végrehajtsák. A voronyezs-kasztornojei hadmüvelet január 24-én, a 40. hadsereg csapatainak Kasztornoje ellen délröl mért csapásával kezdödött. Estig a hadsereg föirányában az elsö lépcsöben küzdö 4. harckocsihadtest 16 km mélyen beékelödött az ellenség védelmébe. A 40. hadsereg csapása váratlanul érte az ellenséget, s ennek fölöttébb fontos következményei voltak az események további alakulása szempontjából. A Voronyezst megszállva tartó ellenséges csapatokat a bekerítés veszélye fenyegette. A német vezetés kénytelen volt kivonni hadosztályait a városból. Az ellenség január 25-re virradó éjjel gyenge utóvédek fedezete alatt megkezdte a visszavonulást a Donon túlra. A Csernyakovszkij vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 60. hadsereg magasabbegységei nyomban megkezdték az ellenség üldözését. Szétverték az utóvédeket, és január 25-én hajnalban felszabadították Voronyezst. A városból kivonuló hitleristák minden jobb épületet felgyújtottak vagy felrobbantottak, és majdnem minden lakost elhurcoltak. Az elnéptelenedett Voronyezs fölött a tüzvész röt lángja világított. A gyözelmen fellelkesült szovjet csapatok folytatták a támadást. A 40. hadsereg gyorsan mozgó magasabbegységei sikeres manöverükkel elsöpörték az ellenség védelmét, szétzúzták fedezö csapatait, menetböl betörtek Gorsecsnojébe, és utat nyitottak délröl a Kasztornoje elleni támadáshoz. Közben azonban a harckocsicsapatok elhasználták üzemanyagukat, a tartálykocsik pedig besüppedtek a hóba. A harckocsizók megállásra kényszerültek. Ekkor a légierö sietett segítségükre. Az U-2 típusú éjszakai bombázók két éjjelen át szállították az olajat és a benzint a hadtest számára. A bátor pilóták tábortüzek fényénél szálltak le a hótól megtisztított utakra, ellátták a hadtestet üzemanyaggal, és biztosították elörenyomulását. A 40. hadsereg Kasztornoje ellen délröl indított támadását követöen a Voronyezsi Front többi hadserege a 60. hadsereg és a Csibiszov altábornagy parancsnoksága alatt álló 38. hadsereg is csapást mért Kasztornoje irányában délkeletröl és északkeletröl. Észak felöl pedig szemközt a 40. hadsereggel a Brjanszki Front Puhov altábornagy vezette 13. hadserege indított támadást Kasztornoje irányában, s a harc elsö napján, január 26-án áttörte az ellenség védelmét, és gyors elörenyomulásba kezdett Kasztornoje felé. Müller föhadnagy, a szétvert 82. német gyalogos hadosztály felderítö osztályának vezetöje elismerte: "Sejtelmünk sem volt róla, hogy a támadást ilyen gondosan elökészítik és ilyen sikeres lesz. Bennünket a törzsnél meglepett a támadás ereje, és még fel sem ocsúdhattunk az elsö csapástól, az oroszok máris áttörték védelmünket, és gyorsan elöretörtek." Január 28-án a 13. hadsereg gyorscsoportja, valamint a 38. és a 40. hadsereg harckocsi-magasabbegységei betörtek Kasztornojéba. Több órás harc után másnap reggelre Kasztornoje felszabadult. A szovjet csapatok a várostól délkeletre mintegy 10 ellenséges hadosztályt bekerítettek. Golikov altábornagy a föhadiszálláshoz intézett jelentésében megállapította, hogy a Voronyezsi Front csapatai január 29-én "bekerítették az ellenség nagy csoportosítását . . . A január 25-e óta tartó támadás alatt egyedül a Voronyezsi Front csapatai 22 ezer katonát és tisztet ejtettek foglyul". A 2. német hadsereg parancsnoksága a visszavonuló német csapatok fedezésére a 3. hadtest két magyar hadosztályát vetette be. A magyarok a szovjet csapatok csapásaitól óriási veszteséget szenvedtek. A magyar hadtest törzstisztjei, akik ép börrel úszták meg a támadást, jelentésükben megállapították, hogy a 2. német hadsereg parancsnoksága a 3. hadtest amúgy is rosszul felszerelt és kifáradt csapatait utóvédként használta fel. Ez volt az óriási veszteség oka. A hitlerista parancsnokság mint mindig ezúttal sem törödött "szövetségesei" érdekeivel. Igyekezett a vereség bünét a magyarokra kenni. A saját börüket mentö hitleristák elvettek a magyar katonáktól minden jármüvet, élelmiszert, meleg ruhát, a házakból kidobálták a sebesülteket, megtiltották a magyaroknak, hogy azokon az utakon menjenek, amelyeken a német csapatok vonultak vissza. Kovács vezérörnagy ezzel kapcsolatban a következöket írta: ". . . amíg a német csapatokkal együtt meneteltek a magyar alakulatok, a legtöbb nehézséget a nÉmetek okozták. Általában az úton való mozgást ott sem engedték meg, ahol ez a menetüket nem zavarta volna. Szánokat, hátaslovakat, fogatokat, fegyvereket eröszakkal elvettek. Ahol ellenszegülés volt, ott fegyvert is használtak. A községekben szállásaikból kidobták a magyarokat, ill. ahol németek voltak elszállásolva, ott a magyarokat nem engedték be. Ahol magyarok jelentek meg, gyakran a legdurvábban gyalázták a magyar nemzetet és a honvédséget". A magyar katonák egyre jobban kezdték gyülölni a hitleristákat, s egyes helységekben Sztarij Oszkolban, Manturovóban és másutt még fegyveres összetüzésre is sor került. A Voronyezsi Front jobbszárnycsapatai a Kasztornoje körzetében levö ellenség bekerítése után három napon át, január 29-töl február 1-ig harcoltak, hogy Kasztornojétöl délkeletre a voronyezskasztornojei csoportosítás föeröit megsemmisítsék. A gyürü azonban nem volt összefüggö, voltak olyan szakaszok, amelyeket nem szálltak meg szovjet csapatok. Ezért az ellenség föeröinek sikerült áttörniük Gorsecsnoje és Sztarij Oszkol körzetében, ahol a harc február 2-ig tartott. Az ellenség néhány egységének és magasabbegységének Gorsecsnoje és Sztarij Oszkol körzetéböl is sikerült nyugat felé áttörnie. Ezek nagy részét azonban ismét bekerítették a szovjet csapatok. A bekerített hadosztályok megsemmisítése nehéz körülmények között folyt. A "katlanba" került ellenség kivezetö utat keresett, megpróbálta kitapogatni a gyürü gyenge pontjait. Különösen ádáz harc dúlt a nyugat felé vezetö visszavonulási utakon. Február 9-én Lebegyev vezérörnagynak, a Cseljabinszki Komszomol nevét viselö 96. harckocsidandár parancsnokának jelentették a felderítöi, hogy Manturovo felé az úton mintegy 13 ezer fönyi nagy ellenséges menetoszlop halad. A dandárparancsnok parancsot adott a menetoszlop megtámadására. A géppisztolyosokkal megrakott harckocsik váratlanul rontottak a 150 gépkocsiból és 30 rohamlövegböl álló oszlopra, 1500 katonát és tisztet megsemmisítettek és mintegy 2500 foglyot ejtettek. Utána a harckocsizók egy része Puzacsi falu környékén megszállta az útelágazást, és elvágta a németek visszavonulási útját Manturovo felé. Éjszaka az ellenség elérte a falu szegélyét. Ereje sokszorosan felülmúlta a harckocsizókét. A hitleristák egész éjjel és másnap is makacsul igyekeztek áttörni, de minden próbálkozásuk meghiúsult. A harckocsizók hösiesen küzdöttek, a hösök között is a kommunisták és a komszomolisták jártak az élen. A kommunista Poszkrebiscsev, géppuskás rajparancsnok harcosai mind elestek. Ekkor ö egyedül elörekúszott, és pontos tüzzel majdnem 100 hitleristát megsemmisített. Az ellenség kisvártatva ismét rohamra indult. Poszkrebiscsev 50 méter közelre engedte a fasisztákat, majd tüzet nyitott, és ismét visszaverte öket. Sebesülten is a helyén maradt, és az utolsó pillanatig küzdve halt hösi halált. A géppisztolyosokkal együtt harcolt Scseglov föhadnagy harckocsija. A harckocsi mint valami vándorlöveg mindig ott tünt fel, ahol áttörés veszélye fenyegetett. Amikor löszere és üzemanyaga elfogyott, megállt. A hitleristák elhatározták, hogy elevenen ejtik foglyul a kezelöszemélyzetet. Az ellenséges katonák minden oldalról megközelítették a gépet, kezelöi azonban nem hagyták abba a harcot. A harckocsiból kézigránátok repültek ki. A németek fejvesztetten hátráltak. Ekkor a kezelök kiugrotak gépükböl és "A szovjet harckocsizók nem adják meg magukat!" kíáltással utolsó rohamra indultak. Estére Puzacsi falu védöiböl már csak egy kis csoport, 32 ember maradt. A falu szélén egy kolhozístállóban körvédelemre rendezkedtek be. A hösök elhatározták, hogy az utolsó töltényíg küzdenek, de nem nyitnak utat a visszavonuló hitleristáknak. A kis helyörség továbbra is kitartóan verekedett. Az ellenség tizenhárom dühös rohamát verte vissza. A hitleristák felgyújtották a szomszéd házat, amelyben sebesült szovjet harcosok és tisztek tartózkodtak. Babkin föhadnagy, a dandár politikai osztályvezetöjének helyettese golyózáporban a sebesültekhez rohant. Sokat kimentett közülük, de egy gránátszilánktól csakhamar ö maga is halálosan megsebesült. A németek az istállót is felgyújtották, amelyben a hösök védekeztek. Az életben maradottak géppisztolyukból tüzelve rohamra indultak. Sikerült áttörniük és egyesülniük a dandár föeröivel. Reggelre az ellenséget kiverték a faluból. Annál az istállónál, ahol a maroknyi hös harcolt, 240 ellenséges katona és tiszt tetemét találták meg. A hösi halált halt politikai munkás emlékére a kolhozparasztok kérésére Puzacsi falu nevét késöbb Babkinóra változtatták. Ezekben a napokban Nabokino vasúti kitérönél a 40. hadsereg 17 harcosa újabb höstettet hajtott végre. Helytálltak 500 hitleristával szemben, akik igyekeztek kitörni a gyürüböl. A tizenhétböl tizenhárom hösi halált halt, négy pedig súlyosan megsebesült, de nem engedték át az ellenséget. Íme a nevük: Valentyin Plotnyikov föhadnagy, Vaszilij Bondarenko alhadnagy, Umerbaj Csazsebajev, Szergej Basev, Pjotr Nyikolajev, Mihail Jablonov, Tyimofej Szavin, Grigorij Oparin, Mihail Drozdov, Pavel Vinogradov, Alekszej Zolotarjov, Nyikolaj Litvinov, Pjotr Tolmacsov, Vaszilij Kukusin, Tyihon Babkov, Abdek Butbajev, Pavel Rjabuskin. A nyugat felé áttört voronyezs-kasztornojei ellenséges csoportosítás maradványai elleni harc elhúzódott. A szovjet harcosok azonban lépésröl lépésre haladva megsemmisítették a bekerített ellenséget. Csak kevesen, föként az összevont tiszti osztagok menekültek meg. Még folyt a harc Kasztornojeért, amikor a Brjanszki Front parancsnoka elhatározta, hogy a front balszárnyeröinek egy részével támadást indít nyugati irányban, hogy átvágja a sztugyenij-dolgajai vasútvonalat és megakadályozza, hogy az ellenség a Tyim folyó mentén beássa magát. A szétszór t és demoralizált ellenséges csapatok nem tudták feltartóztatni a 13. hadsereg heves támadását. A hadsereg február 4-re felszabadította Zolotuhino vasútállomást és Scsigri várost. Az ellenség rendetlen áradatban hömpölygött vissza nyugat felé. Igyekezvén elszakadni az üldözö szovjet csapatoktól, a fasiszta csapatok felrobbantották a hidakat, megrongálták az utakat, és lerombolták a helységeket. Február 4-én Kolpniban, a körzet központjában levö kórházukat is felrobbantották, amelyben sebesült németek feküdtek. A Brjanszki Front balszárnycsapatai azzal, hogy elérték a Kolpni-Scsigri terepszakaszt, utat nyitottak a Vörös Hadsereg támadásának Kurszk felé. A voronyezs-kasztornojei hadmüvelet sikeres befejezése során a szovjet csapatok megverték a Voronyezstöl nyugatra harcoló nagy német fasiszta csoportosítást, felszámolták a voronyezsi kiszögellést, s felszabadították a voronyezsi és kurszki terület nagy részét, Voronyezs, Sztarij Oszkol, Tyim és Obojany városokkal és még számos más nagyobb helységgel együtt. A hadmüvelet alatt több mint 11 ellenséges hadosztályt semmisítettek meg. A szovjet csapatok két hadmüvelet az osztrogozsszk-rosszosi és a voronyezs-kasztornojei hadmüvelet eredményeként szétverték a "B" hadseregcsoport föeröit. Súlyos veszteséget szenvedtek a "B" hadseregcsoport északi szárnyán harcoló német csapatok (a 2. német hadsereg 13. és 7. hadteste) is. Egy részüknek ugyan sikerült kitörniük a gyürüböl, de odaveszett minden nehézfegyverzetük és felszerelésük. Megsemmisültek a 24. páncélos hadtest és a "Cramer" hadtestcsoport magasabbegységei is. Csak néhány egység és alegység tudott kitörni a bekerítésböl. Teljesen felmorzsolódtak azok az olasz csapatok, amelyek még a sztálingrádi csatában óriási veszteséget szenvedtek. A 8. alpesi vadászhadtest a "B" hadseregcsoport déli szárnyán elpusztult, illetve fogságba esett. Katasztrofális vereséget szenvedett a 2. magyar hadsereg, amelyre egymás után két ízben zúdult a Voronyezsi Front csapatainak föcsapása. E hadsereg voltaképpen megsemmisült. 10 hadosztálya 150 ezer katonát és tisztet vesztett, s megsemmisült egész tüzérsége és felszerelése. Ez olyan vereség volt, amely még az osztrák-magyar hadseregnek az elsö világháborúban az olasz fronton elszenvedett vereségét is felülmúlta. Akkor 47 hadosztályból 143 ezer ember pusztult el, s úgy vélekedtek, hogy ez volt a legsúlyosabb vereség a magyar hadsereg történetében. Jellemzö, hogy mindkét vereség a német csapatok oldalán harcolva érte a magyar hadsereget, amely akkor a császár, most pedig a hitlerista föparancsnokság parancsának engedelmeskedett. Ilyen dicstelenül végzödött a harc a fasiszta Németországra és csatlósaira nézve a Felsö-Donnál. Von Butlar, volt hitlerista tábornok, aki késöbb megírta ezeknek az eseményeknek a történetét, kénytelen volt beismerni: "A német hadvezetés 1943 végén ezen az arcvonalszakaszon valóban megdöbbentö eredményt könyvelt el. Az orosz támadás 14 napja alatt a "B" hadseregcsoport majdnem teljesen megsemmisült. A 2. hadsereget erösen megtépázták. Ráadásul az áttörés alatt majdnem egész felszerelését elvesztette. A 2. magyar hadsereg majdnem teljesen elpusztult, a 8. olasz hadseregböl pedig csupán az alpesi vadászhadtest néhány egységének sikerült megmenekülnie . . . A 8. olasz hadsereg sávjában harcoló német csapatok közül csak az Oszkol folyó mögé menekült néhány hadosztály megtépázott maradványa maradt meg. Az összeköttetés a ŻKözép® és a Don® hadseregcsoporttal megszakadt, a csatlakozás veszélyben forgott." Az ellenséges csapatoknak a Felsö-Donnál elszenvedett veresége a szovjet hadmüvészet további tökéletesedéséröl tanúskodott. A Voronyezsi Front osztrogozsszk-rosszosi hadmüvelete és utána a Voronyezsi és Brjanszki Front voronyezs-kasztornojei hadmüvelete nagy ellenséges csoportosítás bekerítésével, megsemmisítésével és foglyul ejtésével végzödött. Sztálingrád után ezek voltak az elsö sikeresen végrehajtott bekerítö hadmüveletek. A Voronyezsi Front parancsnoksága alkotóan alkalmazta a sztálingrádi tapasztalatot. Értett hozzá, hogyan kell áttörni az ellenség védelmét és az áttörésbe nagy, gyorsan mozgó magasabbegységeket bevetni, és jóllehet nem volt túleröben, erös csapásmérö csoportosításokat alakított a szárnyakon és a harckocsi-magasabbegységekkel mesterien manöverezve bekerítette és felaprózta az ellenség csoportosítását. Ráadásul a gyorscsapatok manövereiket hófúvásban, úttalan utakon és nagy hidegben hajtották végre. Az óriási nehézségek leküzdése a tisztektöl kitünö vezetési képességet, a katonáktól pedig harcedzettséget, erkölcsi szilárdságot és támadó lendületet követelt. Ilyen körülmények között különösen nagy jelentösége volt a frontés hadseregparancsnokságok szilárd vezetésének, a második lépcsök és a tartalékok idejében való harcbavetésének, a csapatok közti együttmüködés hozzáértö megszervezésének. Az ellenség is elismerte a felsö-doni hadmüveletekben kitünt szovjet hadmüvészet magas színvonalát és a szovjet csapatok kiváló harci tulajdonságait. Heszlényí altábornagy a 2. magyar hadsereg katasztrófájának okaival kapcsolatban megállapította: "Felsö vezetésük kiválóan felismerte hadseregünk, védelmünk, harceljárásunk gyengéit, és azokat teljes mértékben ki is használta sikerei érdekében." Sok évvel a felsö-doni vereség után a megvert német tábornokok azt próbálják bizonygatni, hogy a doni vereségnek két alapvetö oka volt. Az elsö Tippelskirch, volt hitlerista tábornok állítása szerint Németország szövetségeseiben, a magyar és az olasz hadseregekben rejlik, amelyek úgymond rosszul voltak felszerelve, és harcképességük is gyenge volt. A vereség másik okát Tippelskirch a kemény orosz télben látja, amely katasztrofális hatással volt a német harci technikai eszközökre és a csapatokra. A volt Wehrmacht-tábornok panaszai azonban nyilvánvalóan nem helytállók, és csupán egy céljuk van: kisebbíteni a Vörös Hadsereg erejét, vezetöinek hadmüvészetét és mentegetni a német tábornokokat. A valóságban a Felsö-Donnál harcoló magyar és olasz hadosztályok létszáma 90 százalékig teljes volt, és a rendszeresített fegyverük is megvolt. A számszerüség szempontjából jelentösen felülmúlták a német és még inkább a szovjet hadosztályokat. Egyes hadosztályoknak kétszer annyi páncéltörö ágyújuk és géppuskájuk volt, mint a németeknek. Ami pedig a kemény telet illeti, az egyformán kemény volt mind a Vörös Hadsereg, mind pedig ellenségei számára. A különbség csupán abban rejlett, hogy a német, magyar és olasz katonák helységekben és meleg, jól felszerelt fedezékekben tartózkodtak, ezzel szemben a Vörös Hadsereg harcosainak nagy hóban kellett támadniuk, s a jeges szél és a hóvihar elöl nem húzódhattak fedél alá sehova. Nem, nem a hideg és a hó pusztította el a Felsö-Donnál harcoló német fasiszta csapatokat, és nem is az olaszok és a magyarok juttatták "kelepcébe" a válogatott német hadosztályokat. Az ellenséges hordák pusztulását a Felsö-Donnál egészen más, sokkal mélyebb okok idézték elö: a Vörös Hadsereg megnövekedett ereje és az ellenséggel szembeni fölénye. A Vörös Hadsereg katonáinak és tisztjeinek kitünö erkölcsi szelleme, a parancsnokok fejlett szervezöképessége és a nép támogatása ezek voltak azok az okok, amelyek a szovjet csapatok felsö-doni nagy gyözelmét és a német fasiszta hódítók vereségét eredményezték. A szovjet csapatok a Felsö-Donnál végrehajtott hadmüveletükkel óriási szélességben, Livnítöl Kupjanszkig áttörték az ellenség védelmét. A Vörös Hadsereg megkezdhette Ukrajna felszabadítását. 3. Harc Ukrajna felszabadításáért A Vörös Hadseregnek a Sztálingrád körüli ellenséges csapatok szétzúzása után megindult hatalmas déli általános támadása Voronyezstöl a Kaukázusig szétzúzta a német fasiszta csapatok arcvonalát. Ezen a szakaszon az ellenségnek január végén 75 hadosztálya volt. Ezek többsége az elözö harcokban súlyos vereségeket szenvedett. Közülük tíz hadosztály, amely Gorsecsnoje-Sztarij Oszkol körzetében óriási veszteségek árán kitört a bekerítésböl, visszavonult nyugat felé. 21 hadosztályt a szovjet csapatok a Kubán alsó folyásánál a szárazföld felöl blokád alatt tartottak. Csupán a 27 hadosztályból, köztük kilenc páncélos és két gépkocsizó hadosztályból álló "Don" hadseregcsoport örizte meg harcképességét. A hitlerista hadvezetés a szovjet-német arcvonal déli szárnyának helyzetét mérlegelve kényszerülten elismerte: "Az utóbbi hetek eseményeit az jellemzi, hogy az oroszoknak a román, az olasz és a magyar hadsereg, valamint a 6. német hadsereg megsemmisítése után sikerült a német csapatok déli szárnyát majdnem a nyári támadás elötti megindulási állásokig visszaszorítaniuk, továbbá a Don és Voronyezs között egy körülbelül 300 kilométer széles rést vágniuk . Ilyen körülmények között a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása elhatározta, hogy megkezdi a Szovjetuniónak az OSZFSZK után legnagyobb köztársasága, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság felszabadítását, amelynek földjét immár majdnem másfél év óta taposták a német fasiszta megszállók csizmái. Ukrajna felszabadítása három front: a Voronyezsi, a Délnyugati és a Déli Front csapataira várt. A Voronyezsi Frontnak az volt a feladata, hogy a Felsö-Donnál levö ellenség szétzúzása után fejlessze tovább a sikert, és kezdje meg Ukrajna északkeleti részének, elsösorban pedig a harkovi iparvidéknek a felszabadítását. E célból a front balszárnyhadseregei a 40., a 69. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg Harkov ellen, a jobbszárnyon levö 60. és a 38. hadsereg pedig Kurszk, illetve Obojany ellen mérték a föcsapást. Ezután a front csapatainak nyugati irányban támadva el kellett érniük a Rilszk, Lebegyin, Poltava vonalat. Kelet-Ukrajnának és benne a Donyec-medencének, a szovjet állam egyik szénés kohászati bázisának felszabadítását a Délnyugati és a Déli Front kapta feladatul. Ebben a föszerepet a Délnyugati Frontnak szánta a föhadiszállás. Parancsnoka Vatugyin vezérezredes, a haditanács tagja Zseltov altábornagy, a törzsfönök Ivanov altábornagy volt. A front föcsapásmérö csoportosításának (a 6. és az 1. gárdahadseregnek, valamint egy gyorscsoportnak) az volt a közvetlen feladata, hogy Sztarobelszk körzetéböl Szlavjanszkon át indítson támadást Mariupol ellen, nyugatról kerülje meg az ellenség Donyec-medencei csoportosítását, és szorítsa az Azovi-tengerhez. A Déli Frontnak ezalatt az Azovi-tenger partján nyugati irányban kellett támadnia (6. sz. térkép). A német fasiszta hadvezetés óriási fontosságot tulajdonított Ukrajna és elsösorban a Donyec-medence megtartásának, ezért mindent elkövetett ottani csapatai megerösítése érdekében. Csak januárban három gyalogos, két páncélos és egy repülöhadosztályt, továbbá két gyalogos dandárt szállítottak át Nyugatról a szovjet-német arcvonal déli szakaszára. Az ellenség attól félve, hogy a Voronyezsi és a Délnyugati Front csapatai északról mélyen átkarolják csoportosítását, elhatározta, hogy megerösíti a "Don" hadseregcsoport balszárnyát. E célból a Délnyugati Front közepével és balszárnyával szemben felvonultatta az Észak-Kaukázusból kitört 1. páncélos hadsereget. Az ellenség ezzel egy idöben a Voronyezsi Fronttal és a Délnyugati Front jobbszárnyával szemben megkezdte az erök összpontosítását a Poltava, Harkov, Pavlograd körletben. Ezeknek az eröknek a magvát a nyugatról és a szovjet-német arcvonal középsö és északnyugati szakaszáról átcsoportosított hadosztályok alkották. Nyugat-Európából ide szállították a fasiszta hadsereg legjobb, újonnan felszerelt és teljes létszámú 2. SS páncélos hadtestét, amely az "Adolf Hitler", a "Totenkopf" és a "Reich" páncélos hadosztályokból állt. Franciaországból és Hollandiából átdobták a 15., 167. és 333. gyaloghadosztályt. Úgy döntöttek továbbá, hogy a 4. páncélos hadsereg parancsnoksága átadja hadosztályait a "Hollidt" hadmüveleti csoportnak, és átveszi a Voronyezsi Front és a Délnyugati Frontjobbszárnya ellen harcoló összes német fasiszta csapat parancsnokságát. Ily módon a Voronyezsi Front csapataival és a Délnyugati Front jobbszárnycsapataival szemben erös csapásmérö csoportosítást szerveztek, amelynek a hitlerista hadvezetés elgondolása szerint fel kellett tartóztatni a Vörös Hadsereg Ukrajna elleni támadását. A német föhadiszálláson február 4-én értekezletet tartottak, amelyen Speer, fegyverés löszergyártási miniszter és Pleiger, birodalmi szénügyi kormánybiztos jelentette Hitlernek, hogy a Donyecmedence nélkül lehetetlen továbbfejleszteni a német hadigazdaságot. Hitler egyetértett ezzel, és kijelentette, hogy a Donyec-medencét nem szabad feladni, mert nélküle nehéz lesz tovább hadat viselni. Manstein tábornagyot, a "Don" hadseregcsoport parancsnokát február 6-án Hitlerhez rendelték, hogy megtárgyalják vele az Ukrajna védelmével kapcsolatos összes kérdéseket. Hitler azt követelte, hogy a Donyec-medencét mindenáron meg kell tartani. "Félt írja Manstein -, hogy ennek a hadigazdasági szempontból fontos területnek az elvesztése befolyásolni fogja Törökország magatartását. Mindenekelött azonban a donyeci szén hadiipari fontosságát hangsúlyozta mind a saját, mind pedig az ellenség szempontjából." Február elején az Ukrajna északkeleti és keleti részének felszabadítására kijelölt szovjet csapatokkal a Voronyezsi, a Délnyugati és a Déli Front csapataival szemben a 2. német hadsereg és a "Lant" hadmüveleti csoport, továbbá a Felsö-Dontól visszavonult 1. és 4. páncélos hadsereg, valamint a "Hollidt" hadmüveleti csoport tevékenykedett. A Voronyezsi Front a Felsö-Don menti hadmüvelet befejezése után, feladatának megfelelöen, február 2-án hadmüveleti szünet nélkül megindította a támadást a Sztarij Oszkol, Valujki terepszakasztól. Már az elsö napon szétverte az ellenség biztosító csapatait, és szinte ellenállás nélkül nyomult elöre nyugat felé. A jobbszárny 60. hadserege február 6-án este elérte Kurszk elöterét. Csernyahovszkij vezérörnagy, a hadsereg parancsnoka, a város elfoglalására két csapásmérö csoportot alakított. Az egyik, amely két lövészhadosztályból és egy harckocsidandárból állt, azt a feladatot kapta, hogy a várost megkerülve észak felöl támadjon, a másik, amely egy lövészhadosztályból állt, délröl kerülte meg Kurszkot. A szovjet csapatok február 8-án reggel betörtek a városba, és estére felszabadították a német fasiszta megszállás alól. Támadásunk oly nagy iramú volt, hogy a hitleristáknak még az aláaknázott erömüvet, az úttöröházat és a városi színházat sem volt idejük felrobbantani. Csapataink parancsnokánál, nyomban a felszabadulás után megjelentek a városi tanács tagjai, a kommunisták és a komszomolisták. Megtárgyalták, hogyan helyezzék minél gyorsabban üzembe az erömüvet, a vízvezetéket és a pékséget, s miként szervezzék meg a kereskedelmet. A felszabadulás boldog óráját megért kurszki dolgozók lelkesen hozzáláttak szülövárosuk helyreállításához. Ugyanilyen sikerrel járt a Voronyezsi Front balszárnyhadseregeinek támadása is a harkovi irányban. A 3. harckocsihadsereg február 5-én este Pecsenyegi és Csugujev körzetében elérte az ÉszakiDonyecet. A folyón lehetetlen volt menetböl átkelni. Az ellenség már elözöleg ide rendelte az SShadtest "Adolf Hitler" páncélos hadosztályát, és az Északi-Donyec magas jobb partján erös védöállást épített ki. Különösen erös erödítményei voltak a folyókanyarban, Pecsenyeginél. A 3. harckocsihadsereg megkezdte az átkelés tervszerü elökészítését. A támadásba lendült 40. hadsereg február 5-én este elérte Korocsa város környékét. Magasabbegységei február 7-én, Korocsa felszabadítása után, megkezdték a harcot Belgorodért. Utcáról utcára hullámzó heves harc dúlt, a hitleristák végül is nem tudtak ellenállni a szovjet csapatok nyomásának, és február 9-én kiürítették a várost. A szovjet csapatok a Belgorodért vívott harcban mintegy két ellenséges ezredet megsemmisítettek, több mint ezer katonát és tisztet foglyul ejtettek, és 10 harckocsit, 17 mozdonyt, nyolc vasúti szerelvényt és több mint 10 raktárra való anyagot zsákmányoltak. Ezalatt a Kazakov altábornagy parancsnoksága alatt álló 69. hadsereg is sikeresen támadásba lendült Volcsanszk irányában. Harkov észak felöl tervezett megkerülése az ellenség egész harkovi csoportosítását bekerítéssel fenyegette. A német hadvezetés a sztálingrádi leckére emlékezve elhatározta, hogy csapatait az ÉszakDonyectöl visszavonja Harkovhoz. Ezalatt a 3. harckocsihadsereg és a 69. hadsereg fokozta nyomását az ellenségre. A 69. hadsereg jobbszárnyon támadó magasabbegységei február 9-én elfoglalták Volcsanszkot, elöretörtek az Észak-Donyecig, átkeltek a folyó jegén, és február 10-én este elérték Harkov belsö védelmi gyürüjét. Különösen eredményesen harcolt a 6. lovas gárdahadtest. Február 6-án elvágta az ellenség visszavonulását Zimijev felé, február 9-én pedig Harhovot délröl megkerülve elérte Merefa környékét. Február 14-én estére az ellenségnek csak egy kivezetö útja maradt Harkovból: a merefanovaja-vodolagai vasútvonal. Másnap a Voronyezsi Front csapatai megkezdték a támadást a város ellen. A külvárosban napestig dúlt a harc. A több irányból indított támadás megfosztotta az ellenséget attól a lehetöségtöl, hogy manöverezzen tartalékaival. A német vezetés február 15-én reggel utolsó tartalékát, a "Totenkopf" SS páncélos hadosztályt is harcba vetette. Ezzel észrevehetöen megnövekedett az ellenség ellenállása. Most jelentös harckocsifölénybe került a rohamozó szovjet csapatokkal szemben. A szovjet csapatoknak 80, a németeknek pedig mintegy 200 harckocsijuk volt. A szovjet csapatok azonban ennek ellenére is megtörték az ellenséges csoportosítás ellenállását. Február 15-én délben egyszerre három irányból: nyugatról, északról és délkeletröl betörtek Harkovba. Február 16-re virradó éjjel megkezdödött a harc a város szívében. A szovjet csapatok által szorongatott SS páncélos hadtestet a bekerítés veszélye fenyegette, ezért elhagyta Harkovot. Emiatt Lanz tábornokot, a csoport parancsnokát azonnal leváltották, és Kaempf tábornokot nevezték ki helyébe. A szovjet csapatok február 16-án megtisztították a várost az ellenségtöl, majd folytatták támadásukat nyugat felé. A Voronyezsi Front csapatainak Ukrajna északkeleti része felszabadítására irányuló támadásával csaknem egy idöben megindult a Délnyugati Front csapatainak támadása is a Donyec-medencében. A támadás január 29-én a Haritonov altábornagy parancsnoksága alatt álló 6. hadsereg csapásával kezdödött Balakleja irányában. Másnap a Leljusenko altábornagy vezette 1. gárdahadsereg csapást mért Krasznij Limanra. A hadseregek sikeres támadása lehetövé tette, hogy már az elsö napon ütközetbe vessék a front Popov altábornagy parancsnoksága alatt álló gyorscsoportját. A gyorscsoport kötelékében négy harckocsihadtest harcolt. A harckocsik száma azonban kevés volt: mindössze 137. A csoport elött az a feladat állt, hogy törjön elöre Krasznoarmejszkoje, Volnovaha és Mariupol (ma: Zsdanov) felé, és akadályozza meg az ellenség visszavonulását a Donyec-medencéböl. A 6. hadsereg már február 6-án felszabadította Balakleját és Izjumot, amelyet a hitleristák a "Donyecmedence hátsó bejáratának" neveztek, február 8-án pedig elvágta a harkov-lozovajai vasútvonalat. Az 1. gárdahadsereg február 11-én felszabadította Lozovaját és a front gyorscsoportjával együtt megkezdte a harcot Szlavjanszkért és Krasznoarmejszkojeért. A sikeres támadás eredményeképpen a front jobbszárnycsapatai fokozatosan a "Don" hadseregcsoport hátába kerültek. Ezalatt Kuznyecov altábornagy 3. gárdahadseregének csapatai Vorosilovgrád irányában támadtak. Itt a hitleristáknak erös védelmi berendezéseik voltak. Vorosilovgrád körül három erös védelmi vonalat építettek ki, amelyek mindegyike támpontokká berendezett nagy helységekre támaszkodott. Az utolsó védelmi vonal közvetlenül a város szegélyében húzódott. Magát Vorosilovgrádot a fasiszták erös ellenállási csomóponttá építették ki. Mintegy 3000 betonés föld-faeröd övezte összefüggö gyürüként. A tüzelöállások sürü hálózatát különféle harckocsiés gyalogsági akadályokkal egészítették ki. Minden védelmi terepszakaszt sürün megszállták a csapatok. A város térségének védelmét a hitlerista vezetés legjobb páncélos hadosztályaira, a 6., 7. és a "Reich" SS páncélos hadosztályra bízta. A tartalékot a 335. gyalogos hadosztály alkotta. Ilyen erök birtokában az ellenség biztos volt abban, hogy tartani tudja a várost. De elszámította magát! A 3. gárdahadsereg csapatai a 279. lövészhadosztály a 2. gárda-harckocsihadtesttel együtt február 5-én 4 órakor éjjeli rohammal áttörték az ellenség védelmét, és elérték Vorosilovgrád keleti elöterét. A 8. lovas hadtest megkezdte a város délröl való megkerülését, és az ellenség közlekedési útvonalait veszélyeztette. Az ellenség egymás után vetette be tartalékait, hogy feltartóztassa a szovjet csapatok elöretörését. A 335. gyaloghadosztály is harcba lépett, de már késö volt. A harc a város utcáin folyt. A szovjet rohamcsoportok sorra bekerítették az ellenség támpontjait és a védöket megsemmisítették. Házról házra, lakónegyedröl lakónegyedre folyt a tisztogató müvelet. A város február 14-én felszabadult. Harcosaink a hitleristák által lerombolt Lenin-emlékmü talapzatára kitüzték a vörös zászlót. A Donyec-medence nagy ipari központja újra szabad volt. A Délnyugati Front jobbszárnyának csapatai a támadás folyamán egyre jobban kiszélesítették tevékenységük körzetét. A 6. hadsereg 4. gárda-lövészhadteste megközelítette Pavlográdot. Ezalatt a város lakosai fegyveres felkelésre készültek. Az illegalitásban dolgozó Dnyepropetrovszk területi pártbizottság és az UK(b)P pavlográdi városi pártbizottság már régóta gyüjtötte az eröt erre a célra. Minden üzemben, vasúti csomóponton és a környezö falvakban szovjet hazafiak harci csoportjai tevékenykedtek. A területi bizottság utasítására megalakították a fegyveres felkelés törzsét, s a csoportokat Kravcsenko parancsnoksága alatt egy osztagba vonták össze. Az osztag politikai biztosa Priber, az illegális városi pártbizottság titkára lett. Az illegális harcosok azt tartották fö feladatuknak, hogy segítsenek a Vörös Hadseregnek a város felszabadításában, megmentsék városukat a rombolástól, és megakadályozzák a lakosok elhurcolását. A felkelés tervének összehangolása végett Kulikovot, egy bátor hazafit, az osztag összekötöjét elküldték a 4. gárda-lövészhadtest törzséhez. Az illegális városi pártbizottság kérte a parancsnokságot, gyorsítsa meg a támadást, mert a hitleristák tartalékokat vonultattak fel Pavlográdhoz. Az illegális harcosok február 12-én röpcédulákat ragasztottak ki a városban, amelyek tudtul adták, hogy a Vörös Hadsereg bekerítette Pavlográdot. Ez pánikba ejtette a megszállókat. A tábori csendörség és a rendörség sietve megkezdte a kivonulást, s a rablott holmi elszállítását. Az általános zürzavarban Alekszejev, egy fiatal illegális harcos, a német parancsnokságon okmányokkal telt irattáskát zsákmányolt a német csapatok elhelyezését feltüntetö térképpel. A hitleristák február 13-án értesültek róla, hogy az illegális harcosok fegyveres csoportjai a börgyárban gyülekeznek. Egy több mint 300 német és olasz katonából álló, tüzérséggel megerösített alakulat körülvette a gyárat, ahol három kisebb harci csoport tartózkodott. Megkezdödött az egyenlötlen harc. A szovjet hazafiak körvédelemre rendezkedtek be a gyár területén. Meghaltak, de nem hátráltak. Nem is volt hova hátrálniuk. Az ellenség több mint 150 katonát vesztett a harcban, de a három csoport emberei is mind egy szálig elestek. Nyesztyerenko, az egyik csoport parancsnoka, amikor már halálosan megsebesült, ezt véste be a falba: "21-en voltunk. Mindhalálig kitartottunk. Meghalunk, de nem adjuk meg magunkat!" Kulikov február 15-én visszatért a városba. A 4. gárda-lövészhadtest törzsétöl magával hozta az ellenség elleni közös csapás egybehangolt tervét. A pavlográdiak február 16-re virradó éjjel kirobbantották a felkelést. 19 harci csoport, összesen 500 fö vett részt benne. A tartalékot a Vörös Hadsereg mintegy 800 fegyvertelen harcosa és parancsnoka alkotta, akiket kiszabadítottak a fogságból. A harc közben fegyvert szereztek maguknak, és feltöltötték a felkelök sorait. Oszmicsenko és Belov csoportja már február 16-án délután bekerítette a 104. olasz ezred törzsét, amely egy háromemeletes házban rendezkedett be. A pavlográdiak behatoltak az épületbe. Minden folyosóért, minden emeletért harcolniuk kellett, de végül is gyöztek. A törzs megsemmisítése után a német és az olasz csapatok úgyszólván teljesen abbahagyták az ellenállást. Ekkor már müködtek az utcai hangszórók. Felhangzott a moszkvai rádió szünetjele, majd utána a hön várt szavak: "Itt Moszkva beszél! Itt Moszkva beszél!" Megkezdték a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentésének felolvasását. A felkelök ugyanis elfoglalták a rádióállomást, és megszervezték a moszkvai rádió müsorának közvetítését. A pavlográdiakon leírhatatlan lelkesedés lett úrrá. Az ellenség pánikszerüen menekült a városból. A 4. gárda-lövészhadtest parancsnoksága nyomban kiaknázta az ellenségnek a felkelés okozta zavarát. A hadtest csapatai február 17-én elszánt rohammal visszavetették a város elöterében védekezö német csapatokat, és bevonultak Pavlográdba. A Délnyugati Front csapatai február 19-én kijutottak a Zmijev, Krasznográd, Szinyelnyikovo, Krasznoarmejszkoje, Kramatorszk, Modakovo, Gyakovo vonalra. A Vörös Hadsereg csapatainak elörenyomulása azonban fokozatosan lassult. Az ellenség ellenállása egyre nött, friss eröket vetett harcba, amelyeket a mélységböl és a Donyec-medence keleti részétöl vonultatott fel. A Délnyugati Front támadásával egy idöben a Déli Frontnak azok a magasabbegységei, amelyek felszabadították Rosztovot, folytatták az ellenség üldözését az Azovi-tenger partján. Az ellenség igyekezett visszavonulni a Miusz folyó jobb partján levö erös védelmi terepszakaszra. A visszavonulást a 454. örhadosztály és a "Wiking" SS-hadosztály csapatai fedezték. Ezek minden magaslatot, minden helységet és útkeresztezödést elkeseredetten védtek. Az 5. csapásmérö hadsereg csapatai azonban szétverték az utóvédeket, és gyors ütemben törtek elöre az ellenségnek a Miusz elötti utolsó erös támpontjához, a Matvejev-kurganhoz. A 4. gépesített hadtest csapatai február 17-re virradó éjjel rohammal verték ki az SS-katonákat a támpontból. A 12., 13. és 15. gépesített dandárból álló 3. gárda gépesített hadtest február 18-re virradó éjjel átkelt a Miusz folyón, és miután meglepésszerü éjszakai rohammal szétverte a hitleristákat, elfoglalt számos uralgó magaslatot, és Sztyepanovszkij helységbe is bevonult. A hadtest csapatai a visszavonuló ellenség nyomában betörtek az ellenállási csomóponttá kiépített Anasztaszijevka helységbe, és 30 kilométernyire beékelödtek a fasiszták védelmébe. A szovjet vezetés azonban nem tudta továbbfejleszteni a hadtest sikerét, Az erös felmelegedés és ennek következtében a rossz útviszonyok lehetetlenné tették, hogy a front magasabbegységei még idejében elérjék az áttörés körzetét. Az ellenségnek sikerült nagy eröket felvonultatnia, és visszaszorítania a hadtest csapatait a Miusz bal partjára, ahol az arcvonal 1943 nyaráig megmerevedett. A Vörös Hadseregnek az arcvonal egész déli szárnyára kiterjedö támadása súlyos következményekkel fenyegette a fasiszta csapatokat. A Délnyugati Front magasabbegységei elöretörtek Zaporozsje és Dnyepropetrovszk Dnyeper menti átkelöhelyekig, és elvágták a déli ellenséges csoportosítás visszavonulási útjait. A Voronyezsi Front elérte Poltavát, és ezzel megszakadt a kapcsolat a "Don" és a "Közép" hadseregcsoport között. A szovjet csapatok azzal, hogy széles arcvonalon elérték a Dnyepert, a hitleristák egész keleti arcvonalát kettévágták. A német fasiszta hadvezetést az a veszély fenyegette, hogy elveszti az egész bal parti Ukrajnát. Az arcvonal déli szárnyán elszenvedett újabb vereség, a csatlósok hadseregeinek megsemmisülése és a nagy területveszteség elmélyítette a Sztálingrád után megkezdödött katonai-politikai válságot a hitleri Németország táborában. Goebbels a háború kitörése óta elsö ízben kénytelen volt nyíltan beismerni, hogy a hitlerista hadsereg súlyos helyzetben van. Hisztérikusan rikácsolta, hogy az arcvonal helyzetének megjavítása céljából minden eröt be kell vetni. "Keleten vereség ért bennünket ismerte be. Az ellenség ezen a télen olyan elkeseredetten nehezedik ránk, hogy az minden emberi képzeletet felülmúl, és példátlan a történelemben". A hitlerista föhadiszállás rendkívüli intézkedésekkel próbálta az arcvonal déli szárnyán helyreállítani a korábbi helyzetet. Kiaknázva azt a tényt, hogy Európában nem volt második front, minden rendelkezésére álló eröt és eszközt összeszedett és keletre küldött. Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban és a Balkánon csökkentették a fasiszta helyörségeket, s legharcképesebb egységeiket, illetve magasabbegységeiket a bal parti Ukrajnába szállíttatták. A német hadvezetés majdnem minden menetzászlóaljat az Ukrajnában megtépázott hadosztályok feltöltésére irányított. Az arcvonal különféle szakaszairól még egyes zászlóaljakat és századokat is kiemelt, és délre dobta át öket. Ugyanakkor a hitlerista hadvezetés minden rendelkezésére álló hadianyagot a szovjet-német arcvonal déli szárnyára irányított. Németország és a megszállt országok hadiüzemeinek egész termelését, elsösorban a harckocsikat, a repülögépeket és a lövegeket a keleti arcvonal déli szárnyán harcoló csapatoknak küldték. Számukra gyüjtötték össze még a különféle katonai iskolák és tartalék ezredek felszerelését is. A hitlerista csapatok mind nagyobb mértékben használták fel azokat a fegyvereket, amelyeket Nyugat-Európában zsákmányoltak. A német hadvezetés valamennyi délen harcoló csapat egységes vezetése céljából február 13-án megalakította a "Dél" hadseregcsoportot. Ez a "Kaempf" hadmüveleti csoportból, a 4. és 1. páncélos hadseregböl, valamint a "Hollidt" hadmüveleti csoportból állt. Parancsnokává Manstein tábornagyot nevezték ki, aki korábban a "Don" hadseregcsoport parancsnoka volt. Ennek a csoportnak az elnevezése ugyanis már nem felelt meg a helyzetnek. A német hadvezetés most már nem a Don védelmére és nem is a Donyec-medence megtartására gondolt. Az a veszély fenyegette ugyanis, hogy széthull az arcvonal egész déli szárnya, s ezért minden töle telhetöt elkövetett az újonnan megalakított hadseregcsoport megerösítésére. Február 18-án a "Dél" hadseregcsoportnak már 30 hadosztálya volt, köztük 13 páncélos és gépkocsizó hadosztály, vagyis a szovjet-német arcvonalon harcoló gyorsan mozgó magasabbegységek fele hozzá tartozott. E hadosztályokat feltöltötték, egy részük új, Tigris típusú nehéz harckocsikat kapott. A hitlerista föhadiszállás erös ellentámadással próbálta menteni a déli helyzetet. Ezt véglegesen a zaporozsjei február 17-19-i értekezleten határozták el, amelyen Hitler, továbbá Manstein, Kleist, Jodl és még más tábornokok is részt vettek. Az ellentámadáshoz nagy politikai reményeket füztek. A fasiszta vezetök úgy számítottak, hogy az ellentámadás megsemmisíti a Vörös Hadsereg téli támadásának eredményeit, és megerösíti Németország katonai tekintélyét, amely Sztálingrád és más vereségek után észrevehetöen megrendült. Hitler környezetét ez idö tájt csak egy gondolat foglalkoztatta: hogyan lehetne megmenteni a helyzetet keleten, és ismét megragadni a kezdeményezést a Vörös Hadsereg elleni harcban. Emiatt még a Nemzetiszocialista Német Munkás Párt megalakulása évfordulójának megünnepléséröl is lemondtak, holott azelött nagy pompával emlékeztek meg róla Hitler és legközelebbi munkatársai jelenlétében. Most azonban Hitler csupán egy üzenetre szorítkozott, amelyben utalt arra, hogy a keleti arcvonal ügyei miatt nem hagyhatja el a föhadiszállást. Az üzenetben az állt, hogy Hitler most készíti elö "a háborúban rövidesen bekövetkezö fordulatot". Lemosni a "sztálingrádi gyalázatot" a hitlerista hadseregröl és megtorolni ez a gondolat foglalkoztatta a német tábornokokat. Az ellentámadás tervének lényege az volt, hogy Krasznográd körzetéböl és Krasznoarmejszkoje délnyugati körzetéböl Pavlográd ellen mért koncentrikus csapással szétzúzzák a Délnyugati Frontnak Dnyepropetrovszk elöteréig elöretört csapatait, és visszaszorítják az Északi-Donyecen túlra. Ennek érdekében a 4. páncélos hadseregen belül két csapásmérö csoportosítást alkottak; az egyik a Krasznográd körzetében levö, a másik Krasznoarmejszkojétöl nyugatra a 48. hadtest két hadosztályából alakult. Emellett Krasznoarmejszkojétól délre az 1. páncélos hadsereg is létrehozott a négy hadosztályból álló 40. páncélos hadtestböl egy csapásmérö csoportosítást. Az ellenség azt remélte, hogy a Délnyugati Front Dnyepropetrovszkig elöretört csapatainak megsemmisítése után Harkov körzetében bekeríti a szovjet csapatok nagy csoportosítását, eléri a Voronyezsi Front szárnyát, és a front hátába kerülve, gyors támadást indít Kurszk ellen. A német fasiszta hadvezetés egyidejüleg azt tervezte, hogy Orjol déli körzetéböl erös csapásmérö csoportosítással a 2. páncélos hadsereggel ellentámadást indít délkeleti irányban a Kurszktól nyugatra támadó Központi Front csapatainak szárnya és háta ellen. Úgy számított, hogy e csapások eredményeképpen Kurszk körzetében még nagyobb szovjet csoportosítást keríthet be, mint Harkov környékén. Az ellenség a Harkov ellen délröl készülö ellentámadás céljára több mint 800 harckocsival rendelkezö hét páncélos és egy gépesített hadosztályt, továbbá három gyaloghadosztályt összpontosított. Ezeket a csapatokat legalább 750 repülögép támogatta. Hitler az ellentámadás elött a "Dél" hadseregcsoport csapatai számára parancsot adott ki, amelyben felszólította öket, hogy "tanúsítsák az állhatatosság és a hösiesség csodáit". "A világtörténelmi jelentöségü ütközet kimenetele hangsúlyozta a parancs önöktöl függ. A német nép mostani és jövö sorsa a birodalom határától ezer kilométerre döl el. A háború terhének oroszlánrésze az önök vállaira nehezedik." Hitler ugyanebben a parancsában megígérte, hogy az arcvonal déli szakaszára irányítja Németország minden meglevö erejét: az új hadosztályokat, az új, legtökéletesebb fegyvereket. A német hadvezetés azt remélte, hogy a parancs a csapatokat határozott cselekvésre lelkesíti és gyözelmi hittel tölti el. A Délnyugati Front parancsnoksága a német fasiszta csapatoknak az Észak-Donyec alsó folyásától a Miusz folyóhoz való visszavonulását, valamint a páncélos és gépesített hadosztályoknak Rosztov környékéröl Konsztantyinovka körzetébe való átcsoportosítását úgy értékelte, hogy az ellenség a Donyec-medence feladása után vissza szándékozik vonulni a Dnyeperen túlra. Ezért parancsot adott a hadseregparancsnokoknak a támadás továbbfejlesztésére. A Voronyezsi Front parancsnoksága is ilyen elhatározásra jutott. Úgy vélte, hogy az ellenség megkezdte az általános visszavonulást Poltaván keresztül a Dnyeperen túlra. A föhadiszállás nem módosította a frontparancsnokok elhatározását és lényegében jóváhagyta. Ebben az idöben már nem voltak meg a kedvezö feltételek ahhoz, hogy a szovjet csapatok gyors ütemben nyomuljanak elöre a Dnyeperhez. A Délnyugati és a Voronyezsi Front magasabbegységei nagyon eltávolodtak az utánpótlási bázisoktól. A visszavonuló ellenség tönkretette az utakat, megsemmisítette a hidakat és üzemképtelenné tette a vasútállomásokat. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz volt a csapatok anyagi ellátása. Emellett a hosszú és szakadatlan harcban a csapatok és magasabbegységek nagy veszteséget is szenvedtek. A Délnyugati Front gyorscsoportjának harckocsihadtesteinél mindössze 8-15 üzemképes harckocsi maradt. A 3. harckocsihadsereg 88. és 113. harckocsidandárának összesen 6-6 üzemképes harckocsija volt. E hadsereg gépkocsizó lövészzászlóaljai 16-20 föböl álltak. A Délnyugati és a Voronyezsi Front csapatainak helyzetét még az is súlyosbította, hogy úgyszólván légi támogatás nélkül harcoltak. Az ellenség az arcvonal menti sávban mindenütt tönkretette a repülötereket, és emiatt nem volt hol összpontosítani a légieröt. A vadászgépek pedig a távolabbi repülöterekröl nem tudták megbízhatóan biztosítani a támadó csapatokat. Mindez együttvéve lehetövé tette az ellenség számára, hogy jelentös eröfölényt alakítson ki. A Délnyugati Front sávjában háromszoros légi fölényben, a gyorscsoporttal szemben pedig hétszeres harckocsifölényben volt. Az ellenség február 19-én reggel Krasznográd körzetéböl egy SS páncélos hadtesttel erös csapást mért a 6. hadsereg jobbszárnyára. A hadtesthez tartozó "Reich" páncélos hadosztály estére elérte Novomoszkovszkot, és szorongatni kezdte a 6. hadsereg 4. gárda-lövészhadtestét. A 6. hadsereg sávjában 35 kilométeres rés keletkezett. Egyidejüleg az ellenség 40. páncélos hadteste Krasznoarmejszkoje déli körzetéböl találkozóharcban csapást mért a front gyorscsoportjára. Nagy légikötelékek által támogatott magasabbegységei a gyorscsoportot bekerítéssel fenyegették. A 4. és 11. szovjet harckocsihadtest ellen, amelyeknek mindössze 15-20 harckocsijuk volt, 200 ellenséges harckocsi támadt. A német fasiszta csapatok visszaszorították a szovjet gyorscsoportot, és február 21-én estére elfoglalták Krasznoarmejszkojét, több más helységgel együtt. Február 22-én a helyzet még súlyosabbra fordult. A Délnyugati Front jobbszárnycsapatainak mü ködési sávjában ellentámadásba ment át az ellenség 48. páncélos hadteste. Ez Krasznoarmejszkoje nyugati körzetéböl csapást mért Pavlográd irányában, szemben az SS páncélos hadtesttel. A két hadtest másnap este Pavlográd környékén egyesült. Az egyesülés után a német csapatok Jurevkán át Lozovaja és tovább Harkov felé törtek elöre. E nehéz napokban a lakosság minden töle telhetö módon támogatta a szovjet csapatokat. Segített egyes alegységeknek és harcosoknak kijutni a bekerítésböl, elrejtette, ellátta öket élelmiszerrel. Különös gonddal vigyáztak a sebesültekre. Amikor a 6. hadsereg csapatai elhagyták Szinyelnyikovót, a lakosok a csatatéren 56 súlyosan sebesült parancsnokot és vöröskatonát szedtek össze és titokban kórházba vitték öket. Az illegalitásban dolgozó pártszervezet lelkes honleányok révén fehérnemüt és élelmiszert gyüjtött a sebesülteknek. Mindez nagy kockázattal járt a kórház személyzete számára. Amikor a sebesültek már gyógyulóban voltak, felmerült a kérdés, hogyan mentsék meg öket a fogságtól. Az illegális körzeti pártbizottság hamis személyi okmányokkal látta el a sebesülteket. A kórház orvosai 40 felgyógyult harcost megszöktettek. A szovjet hazafiak önfeláldozó segítsége sok harcos életét mentette meg a kényszerü visszavonulás e nehéz napjaiban. A Délnyugati Front parancsnoksága a helyzet mérlegelése alapján parancsot adott a jobbszárnyon levö csapatoknak, hogy vonuljanak vissza az Északi-Donyec mögé, és a folyó bal partján szervezzék meg a védelmet. Ez a visszavonulás nehéz helyzetet teremtett a Voronyezsi Front fedezetlenül maradt balszárnyán . Az a veszély fenyegetett, hogy a német fasiszta csapatok elöretörnek Harkovig. A front csapatai parancsot kaptak, hogy tartsák a várost, akadályozzák meg bekerítését, és tartóztassák fel az ellenség ellentámadását. A német fasiszta hadvezetés, a Délnyugati Front csapataival szemben elért sikerén felbátorodva, minden eröfeszítését a harkovi irányban, a Voronyezsi Front balszárnya ellen összpontosította. A 4. német páncélos hadsereg csapásmérö csoportosítása, amelyet a Harkov elleni támadásra szántak, két páncélos hadtestböl állt: egy SS-hadtestböl és a 48. páncélos hadtestböl. Emellett megerösítették az 1. páncélos hadsereg 11. páncélos hadosztályával, valamint Franciaországból érkezett gyalogos hadosztályokkal. A Voronyezsi Front balszárnya ellen összesen 10 gyalogos, hat páncélos és egy gépesített hadosztály vonult fel. Az ellenségnek a harkovi irányban jelentös erö és harceszközfölényt, emberben kétszeres, tüzérségben 2,6-szeres, harckocsiban pedig 11,4-szeres fölényt sikerült elérnie. A Voronyezsi Front 150 repülögépével szemben, amelyeknek fele U-2 típusú könnyü éjjeli bombázó volt, az ellenség több mint 500 repülögépet vetett be. A 4. páncélos hadsereg az átcsoportosítás befejezése után, március 4-én megindította a támadást a Voronyezsi Front balszárnya ellen. Kezdetben a föcsapás a 3. harckocsihadsereg ellen irányult. A szovjet csapatok szívósan ellenálltak. Különösen nagy állhatatosságot tanúsítottak a Safarenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 25. gárda-lövészhadosztály harcosai. A hadosztály a Taranovka, Zmijev terepszakaszon rendezkedett be védelemre, hogy a lozovaja-harkovi vasútvonalat fedezze. A hadosztály jobbszárnyán a vasúti átjárót a 78. gárda-lövészezred 13. századának egyik lövészszakasza védte. Sironyin hadnagy, szakaszparancsnok jól tudta, milyen nehéz és felelösségteljes feladat hárul alegységére. Ha az ellenségnek sikerül elfoglalnia az átjárót, elindíthatja páncélvonatait Harkovba, és azok hatalmas tüzérségi tüzzel támogathatják a harckocsik rohamát. Sironyin a terep szemrevételezése alapján megállapította, hogy az ellenség csak az átjáró szakaszán alkalmazhatja harckocsijait. Sem jobbra, sem balra töle nem mehet át a vasútvonalon, vagyis az egész páncélos erö azon a keskeny területen fog elöretörni, amelyet szakaszának 25 embere véd egy páncéltörö ágyúval. A szakasz egy emberként úgy határozott, hogy kitart, és nem ereszti át az ellenséget. A 25 szovjet katona mélyen beásta magát. Fáradságot nem kímélve készítették el védöállásukat. A harcosok tudták, hogy a harcárok most az ö erödjük, a páncéltörö puska és a kézigránát, a géppuska és a géppisztoly pedig megbízható fegyverük, amelyekkel fel kell tartóztatniuk az ellenséget. Ez azonban szinte lehetetlen feladat volt. A szovjet emberek mégis megbirkóztak vele. Az ellenség öt teljes napon át rohamozott Taranovka irányában, nagy eröket vetve be Sironyin szakasza ellen. Ezzel öt értékes napot vesztegetett el, ráadásul 30 harckocsija, páncélgépkocsija és rohamlövege is megsemmisült. A fasiszták nem tudtak áttörni az átjárón, és nem bírták elfoglalni Taranovkát. A 25 harcos közül 20 hösi halált halt, ötüket pedig, köztük a parancsnokot is, sebesülten vitték el a harcmezöröl. A szovjet harcosok felejthetetlen höstettét, azokét, akik a legdrágábbat, az életüket adták, hogy teljesítsék kötelességüket, megbecsülte a szovjet nép. Mind a huszonötüket a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A hösök tiszteletére Taranovka faluban emlékmüvet állítottak. Taranovka vasútállomás új neve pedig a lakosok kérésére "A 25 sironyinista hös állomása" lett. A Harkov elöterében vívott harcok során rendkívüli bátorságról tettek tanúságot a 3. harckocsihadsereg 48. gárda-lövészhadosztályának harcosai is. A hadosztály, amelynek parancsnoka Makovcsuk vezérörnagy volt, felfogta az "Adolf Hitler" SS páncélos hadosztály csapását, és hösiesen visszaverte a dühödten rohamozó ellenséget. Noha a hadosztály csapatai hátsóbb állásokba kényszerültek, másnap azonban minden rohamot visszavertek, és megtartották az elfoglalt terepszakaszt. Kétnapi ádáz harc alatt, a nagy élöeröés harceszközfölény ellenére az ellenség áttörési kísérletei rendre meghiúsultak: nem tudta délröl megközelíteni Harkovot. A 3. harckocsihadsereg csapatait mindössze hat-nyolc kilométernyire szorította vissza. Emiatt a 4. német páncélos hadsereg parancsnoksága áthelyezte a föcsapást a 69. hadsereg és 3. harckocsihadsereg csatlakozására. Az átcsoportosítás befejezése után az ellenség március 6-án reggel ismét megkezdte a támadást. Egész nap dúlt az ádáz harc. Az ellenségnek a 69. hadsereg balszárnyán sikerült eredményt elérnie és visszaszorítani a hadsereg csapatait Valki körzetébe. De még így sem tudta megtörni a 3. harckocsihadsereg ellenállását: jobbszárnycsapatai szívósan védekeztek. Az ellenség március 7-én reggel friss eröket vetett harcba: a "Reich" hadtest csapatait. A harc még elkeseredettebbé vált. A 3. harckocsihadsereg magasabbegységei ebben az idöben Szokolovo és Merefa között súlyos harcot vívtak a 48. német páncélos hadtest fölényben levö eröivel. Ezen a szakaszon a 3. harckocsihadsereg kötelékében Ludvik Svoboda ezredes parancsnoksága alatt a szovjet csapatokkal vállvetve küzdött az 1. önálló csehszlovák zászlóalj. A zászlóalj a Szovjetunióban, Buzuluk környékén alakult meg. A hazafias érzésü cseh és szlovák harcosok sürgetö kéréssel fordultak a szovjet hadvezetéshez, küldje öket az arcvonalra, hogy harcolhassanak a közös ellenség ellen. "Kérésünket írja Svoboda emlékiratában teljesítették, és az 1. csehszlovák zászlóaljat 1943. január 30-án az arcvonalra küldték. Meg kell jegyeznünk, hogy kérésünket a londoni kormány hozzájárulása nélkül, söt akarata ellenére terjesztettük elö . . ." Benes londoni emigráns kormánya nem tudta megakadályozni a zászlóaljnak a frontra való küldését, ezért "megpróbálta, hogy legalább elodázza az útbaindítást", állapítja meg Svoboda. Ámde a csehszlovák harcosoknak az a szilárd eltökéltsége, hogy a szovjet néppel együtt harcoljanak, a londoni emigráns klikk minden intrikájánál erösebbnek bizonyult. A zászlóalj megérkezett Osztrogozsszkba, a Voronyezsi Front müködési sávjába. A front parancsnoksága meleg fogadtatásban részesítette az arcvonalra elsönek érkezö barátí külföldi katonai egységet. Amikor arról kellett dönteni, hogy hol vessék be a zászlóaljat, Golikov vezérezredes, a front parancsnoka azt javasolta, hogy a legnyugalmasabb szakaszra küldjék, hogy ott megbarátkozzon a harccal. A zászlóaljparancsnok azonban határozottan kijelentette: mindannyian kötelességünknek és becsületbeli ügyünknek tekintjük, hogy ott verekedjünk, ahol a legnehezebb. A frontparancsnok teljesítette a csehszlovák hazafiak kérését. A zászlóaljat beosztották a 3. harckocsihadsereghez, s Szokolovo körzetében, a Mzsa folyó jobb partján rendezkedett be védelemre. A csehszlovák zászlóalj március 8-án több erös harckocsiés géppisztolyos rohamot vert vissza. Különösen nehéz helyzetben volt az Otakar Jaros vezette 1. század. Ez közvetlenül Szokolovót védte. Két zászlóalj német géppisztolyos és mintegy 60 harckocsi támadta a csehszlovák géppisztolyosokat és mintegy 50 harckocsi támadta a csehszlovák századot. Az ellenség betört a faluba. Utcáról utcára folyt a harc. A védök sorai egyre apadtak. A zászlóaljjal megszakadt az összeköttetés. A század kötözöhelye zsúfolva volt súlyos sebesültekkel. Ezeket a sötétség beállta után nagy nehezen sikerült átszállítani a bal partra. Az életben maradottak, élükön a sebesült századparancsnokkal, folytatták a harcot. Lom föhadnagyot a páncéltörö puska mellett egy német harckocsi taposta agyon. Elesett, de az utolsó pillanatig tüzelt fegyveréböl Spigl örvezetö, a spanyolországi nemzetközi dandár volt harcosa. Az ellenség óriási veszteségek árán sem tudott átkelni a folyón. A hös század maradványai csak késö éjjel az égö szokolovói házak fényénél keltek át a túlpartra. Parancsnokuk már nem volt velük: Jaros az egyenlötlen harcban hösi halált halt. Otakar Jaros föhadnagyot, a cseh nép dicsö fiát, halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Ő volt az elsö külföldi, aki e nagy kitüntetést megkapta. A csehszlovák zászlóalj 84 katonáját és tisztjét mintaszerü kötelességteljesítésükért a Szovjetunió rendjeleivel és érdemérmeivel tüntették ki. A szokolovói harcok vérrel pecsételték meg a csehszlovák és a szovjet nép barátságát a német fasizmus ellen vívott közös harcban. Klement Gottwald, a Csehszlovák Kommunista Párt fötitkára ezen a napon a moszkvai rádióban a következöket mondta: "Azok a csehszlovák katonák, akik a Vörös Hadsereggel együtt harcolnak a németek ellen, a független Csehszlovák Köztársaság és a Szovjetunió közti, az egyenjogúság alapján kötött katonai szövetséget jelképezik. A csehszlovák katonák a Vörös Hadsereg oldalán azt szimbolizálják, hogy a Vörös Hadsereg nemcsak a szovjet földnek a német megszállók uralma alól való felszabadításáért harcol, hanem egyidejüleg Csehszlovákia felszabadításáért is." A szovjet nép kegyelettel örzi azoknak a csehszlovák harcosoknak az emlékét, akik a Vörös Hadsereggel együtt harcoltak a hitlerista hódítók ellen. Az Ukrán SZSZK kormányának rendeletére Szokolovo falu i

skoláját Otakar Jarosról nevezték el. Ugyanott, az iskola épülete elött, emlékmüvet emeltek a bátor csehszlovák tisztnek. Március 8-án és 9-én a Voronyezsi Front balszárnyán tovább rosszabbodott a helyzet. A 69. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg között 45 kilométeres rés támadt, amely utat nyitott az ellenségnek Zolocsev és tovább Belgorod felé. A Voronyezsi Front parancsnoksága nem tudta betömni a rést, mert összes rendelkezésre álló eröi Harkovnál harcoltak. Az ellenség március 10-én estére délröl megközelítette Bogoduhovot, és elérte Harkov északi szegélyét. A 3. harckocsihadsereg a város nyugati és északnyugati peremén rendezkedett be védelemre. A 69. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg közti rés 60 kilométer szélesre nyílt; a rés bezárására továbbra sem volt szabad tartalék. Március 12-én Harkovban megkezdödött az utcai harc, másnap estére pedig a szovjet csapatok már csak a város délkeleti részét tartották, ahol a 17. lövészés a 179. harckocsidandár szívósan védekezett. Közben az ellenség elfoglalta Roganyt, és elvágta a 3. harckocsihadsereg visszavonulásának útját Harkovból. Az ellenség március 14-én teljesen bekerítette Harkovot. A front parancsnoka kénytelen volt kiadni a parancsot, hogy a 3. harckocsihadsereg hagyja el a várost, és törjön ki a bekerítésböl. A hadsereg csapatai március 15-én és 16-án három csoportban átvágták magukat a gyürün, és március 17-én reggelre az Északi-Donyec bal partján, Csugujevtöl 10-20 kilométerre délnyugatra gyülekeztek. A hadsereg itt, a folyó Volcsanszk és Csugujev közti szakaszán védelemre rendezkedett be, és a Délnyugati Front állományába került. Mialatt Harkovért folyt a harc, az ellenség eröinek egy részével támadást intézett Belgorod és tovább, Kurszk ellen. A német fasiszta csapatok azzal, hogy elérték Belgorodot, súlyos helyzetbe hozták a Voronyezsi Frontot, és a Központi Front hátát is veszélyeztették. Az ellenség további elöretörése Kurszk felé abban az esetben, ha az orjoli hídföböl is megindul az ellenség támadása, a Vörös Hadsereg Kurszktól nyugatra levö nagy csoportosításának bekerítését eredményezhette volna. Ezért a föhadiszállás úgy döntött, hogy a Katukov altábornagy parancsnoksága alatt álló 1. harckocsihadsereget felvonultatja az ellenséggel szemben, és elrendelte a Központi Front parancsnokának, irányítsa azonnal Kurszkhoz a 21. hadsereget: "a hadsereg legkésöbb március 13-ig nyomuljon elöre Kurszk déli körzetébe, érje el a müutat, majd folytassa a menetet Obojany irányába". A föhadiszállás tartalékából sürgösen a Voronyezsi Front müködési sávjába dobták át a Sztálingrád környékén állomásozó 64. hadsereget. Ezek az intézkedések arra voltak hivatva, hogy megszüntessék a Voronyezsi és a Központi Frontot fenyegetö veszélyt, és megállítsák az ellenség támadását. Amíg azonban a Vörös Hadsereg friss eröi nem fejezték be felvonulásukat, Belgorod körzetében továbbra is súlyos maradt a helyzet. Az ellenség elérte Boriszovkát, és március 17-én reggel támadást indított Belgorod ellen. Egy SS páncélos hadtest délröl, az országút és a vasútvonal mentén tört elöre a város felé. Föcsapása a legyengült 69. hadsereg ellen irányult, amelynek számos hadosztálya alig ezer embert számlált. A hadsereg 340. lövészhadosztálya mindössze 275 föböl állt. A hadseregnek mintegy száz lövege maradt, és egyetlen harckocsija sem volt. Nyugat felöl Belgorodot a "Reich" hadtest csapatai támadták. A 69. hadsereg magasabbegységei, amelyeket éppen az új védelmi terepszakaszra történö visszavonulás közben ért a túlerös ellenség rohama, képtelenek voltak a szervezett ellenállásra, és a bekerítés veszélye miatt visszavonultak az Északi-Donyecen túlra, Belgorodtól délre. Az ellenség március 18-án dél felöl elöretört Belgorodig és elfoglalta a várost. A hitleristák március 20. és 25. között többször is megkísérelték, hogy továbbfejlesszék a támadást Obojany és Volcsanszk irányában. A Voronyezsi Front sávjában azonban akkorra már megváltozott a helyzet. A 64. hadsereg elérte az Északi-Donyecet, a 21. hadsereg pedig Belgorodtól északra 25-30 kilométeres terepszakaszon szilárd védelmet szervezett. Obojany körzetében összpontosult az 1. harckocsihadsereg is, amely helyzeténél fogva bármely veszélyeztetett irányban ellencsapást mérhetett. Az említett intézkedések révén Kurszkot délröl sikerült megbízhatóan fedezni. Március 23-án Obojany körzetében megszilárdult az arcvonal. Délre azonban, Belgorod, Volcsanszk és Csugujev körletében a szovjet csapatok még súlyos védelmi harcot vívtak az SS páncélos hadtest ellen, amely igyekezett hídföket birtokba venni az Északi-Donyec bal partján, és felszámolni a jobb parton levö szovjet hídföket. Az ellenség próbálkozásai azonban nem jártak eredménnyel. Március 25-én és 26-án az arcvonal az Északi-Donyec mentén, Belgorod és Csugujev között is állandósult. A Voronyezsi Front csapatai szilárd védelembe mentek át, és a Korenyevo, Krasznopolja, Gosztiscsevo vonalon és tovább, az ÉszakiDonyec bal partja mentén Volcsanszkíg létrehozták az úgynevezett "kurszki kiszögellés" déli arcvonalát. A szovjet csapatok tehát március végén megállították a németek ellentámadását. Meghiúsult a német hadvezetésnek az a terve, hogy Harkov környékén bekerítse és megsemmisítse a szovjet csapatokat, majd utána mélyen a Voronyezsi és a Központi Front hátába kerülve, megsemmisítse a Vörös Hadsereg kurszki csoportosítását. Kudarcba fulladt az a kísérlete, hogy megtorolja Sztálingrádot és a téli hadjárat utána következö vereségeit. Hiábavalónak bizonyult a hitlerista föhadiszállás roppant eröfeszítése, amelyet erös csapásmérö csoportosítások létrehozására és felszerelésükre fordított. Az ellentámadásba bevetett legjobb magasabbegységeket, amelyeket más hadszíntérröl és a szovjet-német arcvonal más szakaszairól vontak el, a szovjet harcosok állhatatosságukkal és bátorságukkal felmorzsolták. Az ellentámadás során elszenvedett óriási veszteségek még jobban meggyengítették Németország erejét, aláásták a német fasiszta hadsereg katonáinak és tisztjeinek erkölcsét. A német hadvezetés igyekezett titkolni az alaposan átgondolt ellentámadás kudarcát, s ezért felfújta Harkov visszafoglalásának jelentöségét. Hitler március 15-re tette át "az elesett hösök emlékünnepét", amelyet egyébként korábban szoktak megülni, hogy a német népnek bejelentse "a nagy eseményt", és felrázza a csüggedt hadsereget és a népet. A fasiszta propaganda azonban hamarosan változtatott az értékelésén, s arról kezdett beszélni, hogy a Donyec-medencei és a harkovi hadmüveletnek korlátolt célja volt, mindössze az, hogy feltartóztassa a Vörös Hadsereg támadását. A háború után a nyugatnémet revansisták táborához tartozó volt hitlerista tábornokok is ezt bizonygatják. Emlékirataikban erönek erejével be akarják bizonyítani, hogy a Donyec-medencei és harkovi ellentámadás "mintaképe volt az aktív védelemnek". Steiner tábornok, a "Wiking" SS-hadosztály volt parancsnoka ezt írja: "A sikeres aktív védelem meggyözö példáját szolgáltatta Manstein német tábornagy, amikor 1943 telén elöször megállította, majd szétverte a Sztálingrád eleste után a Donyecen át a Dnyeper irányában támadó oroszokat". De a polgári történetírásnak minden olyan kísérlete csödöt mond, amellyel a háború eseményeit elferdíteni igyekszik. Nyilvánvaló, hogy meghiúsultak a német ellentámadás messzemenö tervei, hiszen a cél az volt, hogy visszavágjanak Sztálingrádért és bekerítsék, majd megsemmisítsék a Vörös Hadsereg Harkov körzetében levö nagy eröit. Sztálin, a legfelsöbb föparancsnok a német fasiszta csapatok ellentámadásának eredményeit értékelve, 1943. május 1-i parancsában megállapította: "A németek arra számítottak, hogy Harkov térségében körülzárják a szovjet haderöket és "német Sztálingrádot" rendeznek haderöink számára. Ámde a hitleri hadvezetöségnek az a kísérlete, hogy Sztálingrádért elégtételt vegyen, meghiúsult." Még inkább meghiúsult a német hadvezetésnek az a terve, hogy Kurszk körzetében óriási "katlant" alakítson ki. És jóllehet az ellenség ismét visszafoglalta Ukrajna északkeleti és keleti részét, ezért a sikerért túlságosan drága árat kellett fizetnie. Lényegében pirruszi gyözelem volt ez. Miközben a német csapásmérö csoportosítások elvéreztek és sehonnan sem várhattak utánpótlást, a Vörös Hadsereg gyorsan visszanyerte erejét, tartalékokat gyüjtött, és újabb támadó hadmüveletekre készült. Manstein a tényeket meghamisítva azt írja, hogy 1942-1943 telén, az Ukrajnáért vívott harc idején, a szovjet csapatok nyolcszoros fölényben voltak. A valóság ezzel szemben az, hogy amikor a szovjet csapatok megkezdték Ukrajna felszabadítását, hasonlóan a sztálingrádi ellentámadás eröviszonyaihoz, körülbelül ugyanolyan erösek voltak, mint az ellenség. Söt a késöbbi harcokban, amikor veszteséget szenvedtek és kiegészítésükre nem volt lehetöség, lényegesen meggyengültek. Ezzel szemben a német csapatokat kihasználva az európai második front hiányát szüntelenül erösítették, föként oly módon, hogy hadosztályokat dobtak át Nyugat-Európából a szovjet-német arcvonalra. A németek február közepén már jelentösen felülmúlták a szovjet csapatokat különösen harckocsik és légierö tekintetében. A szovjet-német arcvonal déli szárnyán 1943 február közepén kialakult jelentös német eröfölény megnehezítette a Vörös Hadsereg Ukrajna felszabadításáért vívott harcát. A szovjet csapatok azonban ennek ellenére a kemény téli harcok eredményeképpen megtartották az Északi-Donyec bal partján levö területet, valamint a Donyec-medence egy részét is Vorosilovgrád területi központtal együtt. Itt a lakosság egyszer s mindenkorra megszabadult a fasiszta zsarnokságtól. 4. A leningrádi ostromzár áttörése Mialatt a Vörös Hadsereg a szovjet-német arcvonal déli szárnyán sikeresen folytatta támadását Ukrajna keleti és északkeleti részének felszabadítása végett, az arcvonal északnyugati és középsö szakaszán is megkezdödött a támadó tevékenység. A legfontosabb hadmüvelet, amelyet a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság északnyugaton indított, a leningrádi ostromzár áttörése volt. Az ellenség hosszú hónapokon át gyötörte a várost. Kiéheztetéssel, kegyetlen bombázással és tüzérségi tüzzel próbálta elvéreztetni és elgyengíteni Leningrádot, megtörni a védök ellenállását. Az ellenség úgy vélte: kevés idö kell már ahhoz, hogy a város elessen. Hitler önhitten kijelentette: "A német gránátosok, akik Kelet-Poroszországtól Leningrád külvárosáig gyözelemmel járták meg az utat, találnak még magukban eröt ahhoz, hogy a hátra levö néhány kilométernyi távolságot is megtegyék". De Hitler sok más kérkedö kijelentéséhez hasonlóan, ebböl sem lett semmi. A hösi város, amely a nagy Lenin nevét viseli, s amelynek területét megalapítása óta nem taposta hódító lába, hallatlan szívóssággal és bátorsággal harcolt. Itt egybeolvadt az arcvonal és a hátország. A város minden dolgozója egyúttal harcos is volt. Az ostromlott Leningrád elöterében, mint valami óriási malomban, felörlödtek a válogatott német fasiszta hadosztályok. Sok tízezer hitlerista katona és tiszt halt itt dicstelen halált. Leningrád hösi védelmének szervezöi és lelkesítöi, akárcsak az ostrom elsö napjaiban, most is a kommunisták voltak. A kommunistáknak mintegy 70 százaléka és a komszomolistáknak majdnem 90 százaléka az arcvonalban harcolt. A leningrádi bolsevikok alkották a várost védelmezö sok hadosztály és ezred gerincét. A leningrádi pártszervezet vezetö szerepe, a dolgozókkal való szétszakíthatatlan kapcsolata soha nem nyilvánult meg jobban, mint az ostrom nehéz napjaiban. A bolsevikok szervezö munkája összekovácsolta a város lakosságát, és Leningrádot bevehetetlen eröddé változtatta, amelynek egész élete az arcvonal szigorú törvényei szerint folyt. Az ostrom elsö telének nehéz napjaiban, amikor a város olyan volt, mint a jégverem, amikor nem volt világítás és víz, amikor a halál naponta ezrével szedte áldozatait, amikor a gyárak és üzemek mühelyeiben minden munka megszünt a kommunisták szava és példája tartotta a lelket a leningrádiakban. A leningrádi pártszervezet arra nevelte a lakosságot, hogy önfeláldozóan és félelmet nem ismerve küzdje le a nehézségeket és nélkülözéseket, s hajtson végre minden feladatot a város védelme érdekében. A leningrádi pártszervezet óriási tekintélyét, a leningrádi kommunistákat övezö tiszteletet mutatja, hogy az ostrom alatt állandóan gyarapodtak a szervezet sorai. A háború kitörésétöl számított másfél év alatt Leningrádban több mint 21500 embert vettek fel a pártba, köztük 15 ezernél több tagjelöltet. Ezek olyan emberek voltak, akik kiállták a tüzpróbát a háború és az ostrom súlyos viszonyai közepette. A pártszervezet elsösorban a munkásosztályra támaszkodott. Az ostromzár alatt újból és újból felcsillantak a leningrádi munkások dicsö hagyományai, politikai öntudatuk, állhatatosságuk, összeforrottságuk, elvtársi szellemük s határtalan elszántságuk, hogy a végsö gyözelemig folytatják a harcot. A leningrádiak éhezve, éjszakákon át virrasztva, a kimerültségtöl elgyötörve, de a fasiszta hódítók iránti gyülölettel eltelve dolgoztak, és nem volt más gondolatuk, mint az ellenség szétzúzása és városuk megvédése. A régi Kirov-üzem mindössze négy kilométerre volt az ellenség állásaitól. A hitleristák szabad szemmel is láthatták az üzem épületeit, a gyárkéményekböl felszálló füstöt. Tehetetlen dühükben rendszeresen bombázták és lötték az üzemet. A gránátok a mühelyekben robbantak, tönkretették a munkapadokat, ledöntötték a falakat és tüzet okoztak. Kétszáz alkalommal bombázták és lötték az üzemet. Az ellenség a mühelyek elhagyására akarta kényszeríteni az üzem munkásait. A volt putyilovisták azonban, akiknek bolsevik szilárdságáról Lenin bámulattal emlékezett meg, rettenthetetlenek maradtak. Az ostrom legnehezebb napjaiban sem hagyták el szeretett gyárukat. A mühelyekben közös szállást, az egyik pincehelyiségben pedig kórházat rendeztek be. Amikor az áramszolgáltatás megszünt, kézzel hajtották a szerszámgépeket. A kirovisták a legsúlyosabb körülmények között is becsülettel teljesítették az arcvonal szabta feladatokat. Ugyanilyen példátlan állhatatosságot, óriási akarateröt tanúsítottak a Kirovról elnevezett "Elektroszila", az Izsorszkij-üzem és a Balti-üzem dicsö munkásai, valamint a város sok más üzemének dolgozói is. Alexander Werth, angol újságíró, aki járt a városban, lelkesen írt a leningrádi munkásokról: "Ezeknek az embereknek becsületbeli ügyévé vált, hogy a végsökig kitartsanak. Putyilovistának, kirovistának lenni . . . úgy hangzott számukra, mint valami kitüntetö cím." Baljasznyikov, a Kirov-üzem régi munkása, aki az ostrom alatt belehalt a legyengüléstöl eredö betegségbe, a következöket írta naplójába: "Milyen sok nélkülözést kell is elviselni nekünk, leningrádiaknak! Úgy tünik, többet már elgondolni sem lehet. De a németek nem igáznak le, nem törnek meg bennünket. Sem éhséggel, sem hideggel, sem lövetéssel." Joggal írta Lebegyev-Kumacs költö a következö sorokat a leningrádi munkások állhatatosságáról és bátorságáról: Erösebb a könél, az acélnál szilárdabb A leningrádi, a pityeri nép. A leningrádi ipar 1942 öszén a fémés szénhiány, valamint a villamosenergia-termelés nehézségei ellenére, ismét megkezdte számos haditermék gyártását. A leningrádi gyárakban harckocsikat és lövegeket javítottak, aknavetöket, géppisztolyokat, gránátokat és aknákat készítettek. A munkát úgy szervezték meg, hogy ha egyes mühelyekben és üzemekben szünetelt is a munka, a termelés nem szünt meg az arcvonal számára. Sok leningrádi partizánosztagokban harcolva védelmezte városát. Egy napra sem szünetelt a nép háborúja a Leningrádot körülzáró németek háta mögött. A partizánok csapásokat mértek az ellenség közlekedési útjaira, megtámadták helyörségeit, törzseit, és szállítmányait, állandó rettegésben és feszültségben tartották a betolakodókat. A partizánok ezrei segítettek a Leningrádi Front harcosainak a fasiszta megszállók megsemmisítésében. Az egész szovjet nép büszkén és elragadtatással szemlélte a várost védö csapatok hösi harcát. "Leningrád egy percre sem érezte, hogy elszakadt a hazától mondotta Zsdanov, a párt központi bizottságának titkára és a Leningrádi Front haditanácsának tagja. Az egész nép szeretettel gondoskodott és gondoskodik Leningrádról . . . Minden leningrádi, frontunk minden harcosa a gyözelem zálogát látja ebben, újabb és újabb eröt merít belöle a gyülölt hitlerista hódítók elleni harchoz." A szovjet ember számára a leningrádiak höstette megtestesítette az orosz nép törhetetlen erkölcsi erejét, a szovjet haza iránti forró szeretetét és az igaz ügy gyözelmébe vetett hitét. A város hösi ellenállására büszke volt az ország, és e helytállásnak roppant hatása volt a Vörös Hadseregre. Lenin városa állandó példakép volt a szovjet harcosok elött. A legnehezebb percekben höstettekre lelkesítette, állhatatosságra tanította öket, eröt öntött beléjük. A sztálingrádi harcok nehéz napjaiban a dicsö védök ezt írták a leningrádiaknak: "A német hódítók elleni harcban bátorságot, állhatatosságot és kitartást töletek tanultunk, hös leningrádiak." A haza szinte a leheletével melengette Leningrád védöit. A párt és a kormány minden töle telhetöt megtett, hogy könnyítsen a város és lakói helyzetén, ellássa élelmiszerrel, gyógyszerrel, fütöanyaggal, elszállítsa a gyermekeket, a nöket, az öregeket és a betegeket. 1942 második felében például több mint 450 ezer embert szállítottak ki a városból, föként a Ladoga-tó jegén. Ősszel a tó fenekére kábelt süllyesztettek, amelyen a város legfontosabb üzemei áramot kaptak a részben helyreállított volhovi vízi erömütöl. Késöbb, amikor a tó befagyott, a jégen állványokra szerelték fel a nagyfeszültségü távvezetéket. A Leningrádi Front csapatai az 1942 nyarán a víz alá süllyesztett csövezetéken át kaptak üzemanyagot. December közepén ismét megindult a forgalom a Ladoga-tó jegén épített gépkocsiúton ahogyan a leningrádiak nevezték-, "az élet útján". Az úton éjjel-nappal szünet nélkül óriási ütemben folyt a közlekedés, bár az ellenséges légierö szakadatlanul támadta. Naponta átlagosan 5000-6000 tonna rakományt szállítottak: fegyvert, löszert, élelmiszert, fütöanyagot stb. Ez azonban korántsem volt elég ahhoz, hogy kielégítse a csapatok és a lakosság szükségleteit. Leningrád és a Leningrádi Front csapatai továbbra is roppant nehézségekkel küzdöttek, és sokat nélkülöztek. Az ostromzár vasgyürüje fojtogatta a nagyvárost, amelynek lakossága 1943 januárjában több százezer före rúgott. A szovjet emberek és elsösorban a leningrádiak jól tudták, milyen óriási eröfeszítéseket tett a kommunista párt és a szovjet kormány annak érdekében, hogy Leningrádot megszabadítsa az ostromzártól, és szilárdan hitték, hogy már nincs messze a felszabadulás boldog napja. És ez a nap egyre közeledett. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság a hátország eredményes munkája folytán abban a helyzetben volt, hogy a Ladoga-tó jegén át megerösíthette az ostromzár felszabadítására kijelölt csapatokat. A Leningrádi és a Volhovi Front személyi kiegészítést, jelentös mennyiségü harceszközt és fegyvert kapott. A föhadiszállás 1942. december 8-i direktívájában utasította a két frontot, hogy készítsenek elö hadmüveletet a leningrádi ostromzár áttörése céljából. "A Volhovi és a Leningrádi Front szólt a direktíva közösen verje szét az ellenséget Lipka, Gajtolovo, Moszkovszkaja, Dubrovka, Schlüsselburg körletében, és ily módon zúzza szét a leningrádi ostromzárat . . ." A Volhovi Front elött (parancsnoka Mereckov hadseregtábornok, a haditanács tagja Mehlisz altábornagy, a törzsfönök Sarohin altábornagy) az a feladat állt, hogy kelet felöl, a Ladoga-tótól délre esö területröl indítson támadást, a Leningrádi Frontnak pedig parancsnoka Govorov altábornagy, a haditanács tagja Zsdanov, a törzsfönök Guszev altábornagy a Volhovi Fronttal szemközt nyugatról, a Néva folyó jobb partjáról kellett csapást mérnie. A két front csapatainak közös eröfeszítésével át kellett törni az ellenség ostromzárát. A szovjet csapatok helyzete Leningrád körzetében a következö volt (7. sz. térkép) : A Leningrádi Front eröinek egy része (a 23. hadsereg) Leningrád északi elöterét fedezte a Karélföldszoroson, a föerök pedig (a 42., 55. és 67. hadsereg) a várost délröl-délkeletröl védték az Urick, Puskin, Kolpino déli szegélye vonalon és tovább a Néva jobb partján Schlüsselburgig. Egy 30 kilométeres sávot, a Néva partján levö Porogovtól a Ladoga-tó nyugati partján levö Oszinovecig a 67. hadsereg védett. Ugyanennek a hadseregnek a folyó bal partján egy kis hídföje is volt Moszkovszkaja Dubrovka környékén. A hadsereg egyik lövészdandárja a Ladoga-tavon át vezetö gépkocsiutat biztosította dél felöl. Emellett a front csapatai továbbra is tartották az oranienbaumi (Lomonoszov) hídföt a Finn-öböl déli partján; itt a front tengermelléki hadmüveleti csoportja védett. Hadmüveletileg a Leningrádi Frontnak volt alárendelve a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta, amely a Néva torkolatában és Kronstadtban horgonyzott. Parancsnoka Tribuc altengernagy, a haditanács tagja Szmirnov ellentengernagy, a törzsfönök Arapov ellentengernagy volt. A flotta biztosította a Finn-öböltöl északra és délre védö csapatok szárnyát. Az öböl közepén fekvö néhány sziget birtokában egyben Leningrád tengeri elöterét is védelmezte nyugat felöl. A Ladogai Flottilla a partvidéket védte, és biztosította a Leningrádi és Volhovi Front, valamint az onyega-ladogai földszoroson harcoló 7. önálló hadsereg szárnyait. A légi támogatást a Ribalcsenko vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 13. légi hadsereg és a Balti Flotta légiereje nyújtotta. A város légvédelmét a leningrádi légvédelmi hadsereg látta el a flotta légvédelmi eröivel együtt. A Volhovi Front továbbra is a Ladoga-tótól az Ilmeny-tóig terjedö 300 kilométeres sávot védte. A front jobbszárnyán, a Ladoga-tótól a "Kirov" vasútvonalig terjedö több mint 50 kilométeres szakaszon, a 2. csapásmérö hadsereg és a 8. hadsereg harcolt. A front légi biztosítását a Zsuravljov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 14. légi hadsereg látta el. A Leningrádi és a Volhovi Front csapataival szemben továbbra is Lindemann vezérezredes 18. német hadserege állt, amely több mint 25 hadosztályt számlált. Lindemann a hadsereg elött álló feladat fontosságát hangsúlyozva, egyik parancsában a következöket mondotta: "Mint a bolsevik forradalom forrása, mint Lenin városa (Leningrád a szerk.), ez a szovjetek második fövárosa. Felszabadítása mindig a bolsevikok egyik legfontosabb célja lesz. A szovjet rendszer számára Leningrád felszabadítása egyet jelentene Moszkva védelmével s a Sztálingrádért vívott harccal." A Leningrád elfoglalására szervezett 18. hadseregnek az lett volna a feladata, hogy végrehajtsa az örült Hitler szörnyü parancsát: "elsöpörje Leningrádot a föld színéröl". Hadosztályai már közel másfél éve álltak Leningrád falainál, hadtápja pedig a Leningrád és a mai novgorodi és pszkovi területen települt. A 18. hadsereg által megszállt területen önkény és terror uralkodott. A békés lakosok agyonlövése, sanyargatása és Németországba való elhurcolása, a városok és falvak tömeges megsemmisítése, az orosz kultúra és müvészet nagyszerü emlékeinek barbár lerombolása, a szovjet hadifoglyok ezreinek lassú megölése a haláltáborokban íme néhány gaztett azok közül, amelyben a 18. hadsereg tábornokai és tisztjei, köztük maga Lindemann tábornok, a parancsnok, valamint Foertsch tábornok, a hadmüveleti osztály vezetöje, majd késöbb a hadsereg vezérkari fönöke és más háborús bünösök közvetlenül részesek voltak. Foertschnek, a hadmüveleti osztály akkori vezetöjének közvetlen irányításával például 1942-ben büntetö expedíciókat terveztek és hajtottak végre a békés szovjet lakosság ellen a hadsereg mögöttes területén. Foertsch bünrészese és felelös végrehajtója volt Hitler Leningrád és lakossága megsemmisítésére vonatkozó tervének. Kezéhez sok százezer leningrádi és sok ezer szovjet hazafi vére tapad, akiket a büntetö expedíciók tagjai löttek agyon, és számos felgyújtott ház, kastély, múzeum, kórház és iskola romjai terhelik lelkiismeretét. Ennek ellenére a Német Szövetségi Köztársaság kormánya 1961-ben a háborús bünös Friedrich Foertsch-öt akit a szovjet hadbíróság elítélt nevezte ki a Bundeswehr föfelügyelöjévé a magasabb beosztásba került ugyancsak háborús bünös Heusinger tábornok helyébe. A hitlerista háborús bünös Foertsch kinevezése a nyugatnémet hadsereg föfelügyelöjévé a Bundeswehr revánscéljainak cinikus fitogtatása, embertelen megcsúfolása az áldozatok szent emlékének, amelyeket a leningrádiak a német fasizmus elleni nehéz harcokban hoztak. A német fasiszta csapatokon kívül Leningrád északi elöterében még mintegy hat finn hadosztály állt a 23. hadsereggel szemben. Az ellenség legerösebb csoportosítása az arcvonalnak egy viszonylag kis részén, a schlüsselburg-szinyavinói kiszögellésben, a volhov-leningrádi vasútvonal és a Ladoga-tó közti sávban volt. Ez a kiszögellés a Leningrád körüli gyürünek egyik legfontosabb szakaszát alkotta. Ez választotta el egymástól a Leningrádi és a Volhovi Front csapatait. Az ellenség a kiszögellés birtokában a szárazföld felöl blokád alatt tarthatta Leningrádot, és veszélyeztette a Leningrádi Front csapatainak a Ladoga-tavon át vezetö egyetlen közlekedési útvonalát. A hitleristák ezt a kiszögellést "Flaschenhals"-nak (az üveg nyakának) nevezték, és mivel a gyürü legsebezhetöbb szakaszának tartották, állandóan erösítették. Mintegy öt hadosztályt összpontosítottak itt, amelyeknek számos ezrede korábban Szevasztopol ostromában vett részt. Minden hadosztály létszáma teljes volt, és a katonákat az erdös, mocsaras területen folyó harcra alaposan kiképezték. Több mint 700 löveg és aknavetö, köztük hatcsövü aknavetök, továbbá harckocsik és rohamlövegek álltak rendelkezésükre. Harceszközökben sem volt hiányuk. Ezenkívül a német vezetésnek a névai irányban négy hadosztálynyi hadmüveleti tartaléka volt. Az erdös, mocsaras terep rendkívül kedvezö volt a német védelem számára. A németek az eltelt sok hónap alatt a kiszögellést egyetlen hatalmas megerödített körletté építették ki, a müszaki berendezések szerteágazó hálózatával, harckocsiés gyalogsági akadályokkal. Az összefüggö aknamezök és a nagy kiterjedésü szinyavinói tözegtelepek mély árkoktól átszeldelt mocsarai, amelyek a nehéztüzérség és a harckocsik számára járhatatlanok voltak, erösítették a védelmet. A kiszögellés nyugati oldalán az ellenség védelmi terepszakasza a Néva magas és szakadékos bal partján húzódott. A közel 12 méteres jégfedte meredek lejtöt az ellenség aláaknázta és minden fegyver tüzével pásztázta. A védelem arcvonalának minden egyes kilométerére 30-40, köépületekbe és fedezékekbe rejtett tüzelöállás jutott. Az ellenségnek ezen túlmenöen Schlüsselburgban, az 1. és a 2. számú Gorodokban erös ellenállási csomópontja, továbbá a leégett Marino, Arbuzovo, Annyenszkoje falvakban és más helységekben jól kiképzett támpontja volt. Az ellenállási csomópontokat és támpontokat három összefüggö lövészárok kötötte össze. Erös ellenállási csomópontja volt az ellenségnek Szinyavinóban is, ahonnan a kiszögellést átszelve két lövészárok húzódott az 1. sz. Munkástelepig. Az egyik lövészárok a nyugati, a másik a keleti irányú védelmet szolgálta. A kiszögellés keleti részén az ellenségnek a Volhovi Fronttal szemben levö védöállása a Lipkában, a 8. sz. Munkástelepen, a "Kerek" fedönevü cserjésben (Gontovaja Lipka ÉNy), Gajtolovóban, Tortolovóban és Porecsjében kiépített erös támpontokból állt. Lássuk például, milyen volt a "Kerek" cserjésben levö, a környezö mocsaras lapályt uraló támpont. A védelem peremvonalát itt valósággal megtömték tüzfegyverekkel. A több mint száz géppuska és löveg, az összefüggö drótakadály, az aknamezök, a két másfél méter magas és egy-két méter széles fa-földsánc azt a célt szolgálta, hogy megközelíthetetlenné tegye a támpontot. A hitleristák a hideg beálltával a sáncok közé vizet eresztettek. Minden támpontot hasonlóan a kiszögellés nyugati részéhez itt is lövészárkok kötöttek össze egymással. Egyes szakaszokon két lövészárkot ástak. A csapatok sürüsége a schlüsselburg-szinyavinói kiszögellésben kétszer akkora volt, mint amennyit a német szabályzatok elöírtak. A hitlerista vezetés többször is ünnepélyesen kijelentette, hogy a Ladoga-tótól délre, a schlüsselburgi kiszögellésben kiépített állások leküzdhetetlenek. A Leningrádi és a Volhovi Front csapatait mindössze 12-15 kilométer választotta el egymástól, de ennek a távolságnak a leküzdése nem volt könnyü feladat. Az erös, jó elöre kiépített védelem áttörése a katonáktól óriási testi és erkölcsi eröfeszítést és katonai képzettséget, a parancsnokoktól pedig magas színvonalú vezetési müvészetet követelt. A Leningrádi és a Volhovi Front csapatai elött bonyolult és nehéz feladat állt: a Nagy Honvédö Háborúban elöször kellett áttörniük az ellenség erösen megerödített védelmét. E hadmüvelet sikere nagyrészt a két front tevékenységének összehangolásától és az áttörésre kijelölt csapatok kiképzésétöl függött. A föhadiszállás utasítására az ostromzár áttörése céljából két csapásmérö csoportosítást alakítottak. A Volhovi Front csoportosítása a 2. csapásmérö hadseregböl állt, amelynek Romanovszkij altábornagy volt a parancsnoka. A hadsereg már szerzett harci tapasztalatokat ezen az arcvonalszakaszon. A Leningrádi Front csapásmérö csoportosítását Duhanov vezérörnagy parancsnoksága alatt a 67. hadsereg alkotta. A hadsereg csapatai ugyancsak megedzödtek már a nehéz harcban. Leningrád dolgozóival együtt az ostromzár minden kínját és nélkülözését átélték. A 67. hadsereg sok hadosztályának harci múltja elválaszthatatlanul összefüggött Lenin városának védelmével. Minden leningrádi ismerte a 67. hadsereg dicsö hadosztályait, köztük a Szimonyak vezérörnagy vezette 136. lövészhadosztályt, amely majdnem teljes egészében olyanokból állt, akik részt vettek Hanko-félsziget hösi védelmében, továbbá a 45. lövész-gárdahadosztályt, melynek Krasznov vezérörnagy, a Szovjetunió höse volt a parancsnoka, nem különben Trubacsev ezredesnek, a Szovjetunió hösének parancsnoksága alatt álló 86. lövészhadosztályt, melynek magvát önkéntes népfelkelö ezredek alkották. Méltán volt büszke rájuk a város és a front. A Volhovi Front csapásmérö csoportosításának az volt a feladata, hogy Lipka-Gajtolovó szakaszon áttörje az ellenség védelmét, megsemmisítse csapatait, elfoglalja az 1. és az 5. számú Munkástelepet, és miután a Leningrádi Front csapataival egyesült, délnek forduljon, és elöretörjön Mojka folyó, Mihajlovszkij falu, Tortolovo vonalig. A Leningrádi Front csapásmérö csoportosításának át kellett kelnie a Néván, hogy Moszkovszkaja Dubrovka, Schlüsselburg szakaszon áttörje a védelmet, szétzúzza a szemben álló ellenséget, és miután a Volhovi Front csapataival egyesült, Annyenszkoje és Kelkolovo faluk között elörenyomuljon a Mojka folyóig. A föhadiszállás a két front tevékenységének egybehangolásával képviselöjét, Vorosilov marsallt bízta meg. A támadás elökészítése terén különösen nagy gondot fordítottak a frontok közötti együttmüködés megszervezésére. Január elsö napjaiban a 2. csapásmérö hadsereg és a 67. hadsereg haditanácsa megbeszélést tartott. Megvitatták, milyen legyen a hadseregek együttmüködése az ostromzár áttörése közben. Elhatározták, hogy amennyiben az egyik csapásmérö csoportosítás nem tudja elérni a találkozásra kijelölt terepszakaszt, "mindkét hadsereg csapatai folytatják elörenyomulásukat a tényleges egyesülésig, függetlenül a találkozás megadott vonalától (2. és 6. számú Munkástelep)". Az értekezlet részvevöi abban is megállapodtak, hogy mindkét front egy idöben kezdi meg a tüzérségi támadást. A haditanácsok megegyeztek a hadseregek közötti összeköttetés biztosítására és a törzsek kölcsönös tájékoztatására vonatkozóan. A két hadsereg csapatainak a találkozás utáni vezetését illetöen is döntöttek, és meghatározták a kölcsönös felismerésre szolgáló jelszót. Az ellenséges ostromzár áttörése során különösen nagy feladat hárult mindkét front és a Balti Flotta tüzérségére. A tüzérségnek megbízhatóan le kellett fognia az ellenség tüzelöállásait és biztosítania kellett a gyalogság rohamát. Az áttörési szakaszokon sok löveget és aknavetöt összpontosítottak. Így a 67. hadsereg támadásának biztosítására több mint 20 tüzérés aknavetöezredet, számos önálló osztályt és üteget, összesen mintegy 1700 löveget és aknavetöt vontak be. A tüzérség átlagos sürüsége az áttörési szakaszon kilométerenként 140 löveg és aknavetö volt, kétszerannyi, mint a sztálingrádi ellentámadás idején. A 2. csapásmérö hadseregnél a tüzérség sürüsége kilométerenként 160 löveg és aknavetö volt. Az ostromzár áttörésére való felkészülés közben a tüzérek minden tudásukat, harci tapasztalatukat latba vetették. Az elökészületek során mindent elkövettek az ellenség tüzfegyvereinek felderítése érdekében. Itt sok kezdeményezésröl és leleményességröl tettek tanúságot a parancsnokok és a felderítök. Nyikiforov vöröskatona, a 136. lövészhadosztály tüzérfelderítöje négyméteres színes tájrajzot készített, amely a német védelemnek a Néva bal partján levö peremvonalát ábrázolta. A bátor felderítö a decemberi hidegben virradattól sötétedésig a folyó partján kúszott és pontosan rögzítette a felderített célokat. A valóságnak megfelelöen rajzolta fel a partot, az utakat, a horhosokat, az ellenség tüzelöállásait, a müszaki zárakat és akadályokat. Vázlata nemcsak a célokat tüntette fel, hanem az elkövetkezö harctevékenység körzetének egészét is; szemléltetöen ábrázolta a német erödítmények jellegét és rendszerét. A vázlat másolatát megkapták a támadásra készülö csapatok. Szimonyak vezérörnagy, hadosztályparancsnok Nyikiforovot a Vörös Csillag Renddel tüntette ki. Az elsö vonalbeli figyelöpontokról, a magaslatokról, a megfigyelö léggömbökröl, valamint a hangfelderítésböl és a légierötöl stb. származó felderítési adatokat a tüzértörzsek gyüjtötték össze. Gondosan tanulmányozták öket, és ennek alapján tervezték meg a tüzérségi tüzet. A lövegek és az aknavetök kezelöi a harc minden szakaszára pontosan meghatározott feladatokat kaptak. Az áttörés légi biztosításával a 13. és 14. légi hadsereget és a Balti Flotta légierejét bízták meg. Összesen mintegy 900 repülögép vett részt benne, föként vadászok és csatarepülök. A légierö az áttörés elökészítése során biztosította a csapatok átcsoportosítását és összpontosítását, szakadatlan felderítést végzett, támadta az ellenség tartalékait és repülötereit. Az áttörés elökészítése idején a Leningrád területi pártbizottság intézkedett a 18. német hadsereg háta mögött müködö partizánosztagok megerösítésére. 1942. december végén és 1943. január elején az ellenség mögött további 10 partizánosztagot és több csoportot összpontosítottak, hogy fokozzák a közlekedési útvonalak elleni csapásokat. Az ellenség mögöttes területére több mint 2000 puskát és géppisztolyt, 660 golyószórót és géppuskát, sok ezer aknát és kézigránátot és mintegy 7500 kg robbanóanyagot dobtak le. A partizánosztagok és csoportok azt a feladatot kapták, hogy rendszeresen hiúsítsák meg a szállítást azokon a vasútvonalakon, amelyek az ellenség mögöttes területét a 18. hadsereggel összekötik. A Leningrádi és a Volhovi Frontnak az ostromzár áttörésére készülö csapásmérö csoportosításai erre a célra berendezett terepen gyakorolták az erdön át való támadást, valamint támpontok és ellenállási csomópontok télen való elfoglalását. A 67. hadsereg csapatait egységenként kivonták a harcból, és a szomszédos hadsereg sávjába irányították öket, ahol jól begyakorolták a Néva jegén való gyors átkelést és a bal part megrohamozását. Egyes ezredeket deszkákkal, létrákkal, kötelekkel és csáklyákkal láttak el arra az esetre, ha az ellenség betörné a folyó jegét. A harcosok szeges bakancsot kaptak, hogy fel tudjanak kapaszkodni a jeges meredek partra. A gyalogság megtanulta, hogyan kell a tüzhengert nyomon követni, együttmüködni a harckocsikkal és szuronyharcot vívni a lövészárokban. Az alosztályok addig gyakorolták a partraszállást, amíg el nem érték a kellö gyorsaságot és pontosságot. A 2. csapásmérö hadsereg 327. lövészhadosztálya, amelynek a "Kerek" cserjést kellett megrohamoznia, mögöttes területén kiképzötábort létesített, ahol kiépítették az ellenséges védelem peremvonalának pontos mását. A hadosztály csapatai ezt "rohamozva" készültek fel az igazi "Kerek" cserjésért való nehéz harcra. Minden gyakorlat után gondos értékelés következett, és a csapatok újra meg újra rohamra gyürköztek a "cserjésért". A kiképzés befejezéséül ezredgyakorlatot tartottak harckocsik, tüzérség és utászalegységek részvételével. December közepén a Leningrádi Front parancsnoksága és törzse törzskiképzést tartott, melynek tárgya a következö volt: "Az ellenség elökészített védelmének áttörése összfegyvernemi hadsereggel, folyón való átkeléssel, télen." A foglalkozás tervét a front törzse dolgozta ki a 67. hadsereg sávjában levö valóságos helyzet alapján. A foglalkozáson részt vettek: a hadseregparancsnok, a haditanács tagjai, a hadsereg törzsfönöke, a fegyvernemi parancsnokok és a szolgálati ágak fönökei, a hadosztályés dandárparancsnokok és törzsfönökeik. A kiképzést a frontparancsnok vezette, és ez nagyban elösegítette a 67. hadsereg tábornokainak és tisztjeinek felkészülését a küszöbönálló támadásra. Ily módon a parancsnokok, a törzsek és a csapatok nehéz, szívós munkával készültek a gyözelemre. "A rendszeres és szívós gyakorlat állapította meg Govorov, a Leningrádi Front parancsnoka lehetövé tette, hogy a csapatok megszabaduljanak a lövészárok megszokott mozdulatlanságától, gyarapította a bonyolult és sajátos körülmények között folyó hadmüvelethez szükséges jártasságukat." Az áttörésre kijelölt hadosztályoknál tapasztalt utászokból és gyalogosokból akadálymentesítö csoportokat és rohamcsoportokat alakítottak. Ezek felkészültek a védelem peremvonalában levö akadályok eltávolítására, az erödök leküzdésére és megsemmisítésére, valamint utak készítésére a rohamozó gyalogság és harckocsik számára. Ezekben a csoportokban sok kommunista és komszomolista volt. Az egységeknél és a magasabbegységeknél nagyszabású pártpolitikai munka folyt, hogy fokozzák a hosszú idön át védelemben levö harcosok támadó szellemét, növeljék önbizalmukat, s a küszöbönálló támadás nehézségeinek leküzdésére lelkesítsék öket. A parancsnokok és a pártpolitikai apparátus figyelme a csapatok harckiképzésére, az ellenséges védelem áttörésére való felkészülésre irányult. A frontok és a hadseregek politikai szervei sok politikai munkást küldtek a magasabbegységekhez,hogy segítsenek a harcés politikai kiképzésben. Ezek a kiképzés alatt közvetlenül a századoknál és szakaszoknál tartózkodtak. Gyakran személyesen mutatták be, hogyan kell leküzdeni az erödöket, és hogyan kell közelharcot vívni. A kiképzés rövid szüneteiben röplapokat osztogattak, és beszélgettek a harcosokkal. A politikai munkások és agitátorok, anélkül, hogy felfedték volna a készülö hadmüveletet, megmagyarázták a harcosoknak, hogy milyen fontos Leningrádnak az ostromzár alóli felszabadítása, beszéltek a Vörös Hadsereg sztálingrádi sikereiröl, hangsúlyozva, hogy az ország hasonló höstettet vár a Leningrádi és a Volhovi Front csapataitól. A politikai szerveknek nagy segítséget nyújtott a Leningrádi pártszervezet. Zsdanov, a SZK(b)P Központi Bizottságának titkára, Kuznyecov, Kapusztyin és Mahanov, a városi pártbizottság titkárai, Popkov, a városi végrehajtó bizottság elnöke és még számos pártés tanácsfunkcionárius beszédet intézett a 67. hadsereg csapatainál a harcosokhoz és a parancsnokokhoz. A leningrádi városi pártbizottság megbízásából mindkét front csapatait munkásdelegációk keresték fel. A küldöttek beszéltek a leningrádiak bátorságáról és önfeláldozó munkájáról, az átélt nélkülözésekröl és szenvedésekröl, bizalmukról biztosították a harcosokat, s mindezzel felszították szívükben az ellenséggel szembeni gyülöletet, s azt az óhajt, hogy mindent elkövessenek a leningrádi ostromzár minél gyorsabban történö átszakítása érdekében. Ez a szorgos, aktív politikai munka megtette a magáét: fokozta a csapatok támadó lendületét, még erösebbé tette öket erkölcsileg és politikailag. Két-három nappal a hadmüvelet megkezdése elött az egységeknél és alegységeknél pártés Komszomol-taggyülések voltak. Egyetlen napirendi pontjuk volt: "A kommunisták és komszomolisták feladata a harcban." Egyidejüleg a kitüntetett harcosok is gyülést tartottak, melyen a haditanács tagjai, a magasabbegységek parancsnokai és a hadsereg politikai osztályának munkatársai is részt vettek. Az abban az idöben a Leningrádi Front csapatainál tartózkodó Vorosilov felkereste a 67. hadsereg 268. lövészhadosztályának 942. ezredét. Sok harcossal és parancsnokkal beszélgetett. Érdeklödött, felkészültek-e a harcra. Válaszként mindenütt ugyanazok a magabiztos szavak hangzottak el: "Készek vagyunk, marsall elvtárs, és a parancsot feltétlenül teljesítjük!" A támadásban részt vevö csapatokhoz tízezer számra juttatták el a röpcédulákat a leningrádi munkások felhívásával. A "Karl Marx", a Lenim-renddel kitüntetett "Bolsevik", a "Sztálin", az "Ordzsonikidze" üzemek és más városi vállalatok dolgozói ezt írták a harcosoknak: "A döntö napokban szeretettel, reménnyel és teljes bizalommal fordul felétek a leningrádi dolgozók tekintete . . . A leningrádiak sok megpróbáltatást viseltek el, de a megpróbáltatások nem gyengítették, hanem megedzették öket. Mindenkit sok fájdalom ért, és a fájdalom bosszúért kiált. Bosszúért kiáltanak a gyermekek sírjai. Bosszúért kiált az anyák fájdalma. Bosszúért kiáltanak a lerombolt házak . . . Ezt a támadást türelmetlenül, de erös hittel vártuk, erönket nem kímélve harcoltunk és dolgoztunk, hogy minél hamarabb bekövetkezzen. . . . Gondoljatok városunk nagy jelentöségére, dicsö lakosaira, és ez lelkesítsen benneteket a harcban. Az engesztelhetetlen gyülölet azok iránt, akik ezt a várost bombákkal, gránátokkal és éhséggel sanyargatták, keményítse meg szíveteket. Elöre, felszabadító harcosok!" A leningrádi munkások felhívását ünnepélyes körülmények között felolvasták a harcosok elött. Azt, hogy a csapatoknál milyen volt a politikai hangulat a támadás elöestéjén, megítélhetjük abból, hogy a harcosok tömegesen kérték felvételüket a pártba. Január 11-én a 136. lövészhadosztálynál 326-an, a 268. lövészhadosztálynál 220-an, a 45. gárda-lövészhadosztálynál mintegy 250-en, a 86. lövészhadosztálynál pedig több mint 200-an adták be tagfelvételi kérelmüket. Az ostromzár áttörésének elökészítése során a csapásmérö csoportosítások pártszervezeteinek taglétszáma négyszeresére növekedett. Január 11-re virradó éjjel a csapatok megkezdték a megindulási állások elfoglalását. A támadás elött, január 12-re virradó éjjel, a szovjet légierö tömeges légitámadást intézett az ellenségnek az áttörés sávjában levö tüzérségi tüzelöállásai, parancsnoki harcálláspontjai, repülöterei és vasúti csomópontjai ellen. Január 12-én reggel 9 óra 30 perckor a Volhovi és Leningrádi Front, valamint a Balti Flotta tüzérsége és légiereje vasés tüzlavinát zúdított az ellenség állásaira. Megkezdödött a várva várt támadás. A harcosokon lelkes izgalom vett eröt. A tüzérségi és aknavetö ütegek kezelöi gyorsan, lelkesedéssel és sikeresen dolgoztak. A nekihevült harcosok a hideg ellenére levetették bekecsüket és köpenyüket, és gimnasztyorkában szolgálták ki lövegeiket. Repültek a gránátok és az aknák az ellenség felé, és ilyen kiáltások kísérték öket: "Lenin városáért! A hazáért!" Több mint 4500 löveg és aknavetö ontotta a tüzet az ellenségre. Iszonyatos erejü tüzfergeteg tombolt az ellenség állásai felett. A tüzérségi elökészítés a Leningrádi Front arcvonalán 2 óra 20 percig, a Volhovi Frontnál pedig 1 óra 45 percig tartott. A hitleristákat megbénította a szovjet tüzérség és légierö hatalmas tüzcsapása. "Lidércnyomás volt szörnyülködött Johann Tennesen, a 227. német gyaloghadosztály 366. ezredének altisztje. Reggel az oroszok minden kaliberü ágyúból tüzet nyitottak. A gránátok pontosan a fedezékbe csapódtak be. Már az oroszok rohama elött . . . sok halottunk és sebesültünk volt . . . A katonák pánikba estek. Alighogy közeledtek az oroszok, mindenki, aki az árokban volt, anélkül, hogy összebeszélt volna, felemelte kezét." Egy másik hitlerista hadfi, August Baust altiszt borzongva emlékezett vissza: "Maga a pokol volt. Századunkból csak tizenhárman maradtunk életben." Josep Beler a 227. tüzérezred altisztje kijelentette: "Tüzér vagyok, de eddig soha nem láttam ilyen megsemmisítö tüzet". A csapásmérö csoportosítások csapatai a tüzhenger mögött rohamra indultak. A légierö támogatta öket. Kelet felöl a Volhovi Front 2. csapásmérö hadserege a Lipkától (a Ladoga-tónál) Gajtolováig terjedö 12 kilométeres szakaszon támadott. Töle délre a Sztarikov altábornagy parancsnoksága alatt álló 8. hadsereg egy része lendült támadásba. Ezt a kisegítö csapást a Gajtolovo-Miskino szakaszon mérte. Nyugat felöl, a volhoviakkal szemközt, a Leningrádi Front 67. hadserege nyomult elöre, miután Moszkovszkaja Dubrovka-Schlüsselburg szakaszon áttörte az ellenség védelmét (7a. sz. térkép). A Volhovi Front arcvonalán különösen heves harc bontakozott ki az ellenség három legerösebb támpontjáért: Lipka faluért, a 8. sz. Munkástelepért, és a "Kerek" cserjésért. A védö csapatok a német hadsereg legjobb hadosztályai közé tartoztak. A 227. gyalogos hadosztály például részt vett a hollandiai, belgiumi és franciaországi harcokban, majd Franciaországban, Dieppe körzetében teljesített örszolgálatot. Egy másik, az 1. gyaloghadosztály, a német hadsereg egyik legrégibb hadosztálya volt; kelet-poroszországi születésü katonákból állt. A hadosztály részt vett a lengyelországi rabló hadjáratban, majd hosszú idön át Franciaországban megszálló szolgálatot teljesített, s közben kiképzést folytatott. De a többi hadosztály sem maradt el e kettö mögött. Parancsot kaptak, hogy a támaszpontokat mindenáron tartsák. A 2. csapásmérö hadsereg csapatai az elsö napon a legnagyobb sikert a "Kerek" cserjésért vívott harcban aratták. Itt a Poljakov ezredes parancsnoksága alatt álló 327. lövészhadosztály csapatai támadtak a 39. müszaki dandártól hozzájuk beosztott rohamcsapatokkal és akadálymentesítö csoportokkal együtt. Bár az ellenség az épen maradt erödökböl hevesen tüzelt, az osztagok utat nyitottak a drótakadályon, sok erödöt felrobbantottak, és lerombolták a liget peremén épített fa-földsáncot. Utánuk nyomult elöre a gyalogság. "Elöre, itt az idö!" kiáltással elsönek a kommunista Junyajev föhadnagy, az 1098. lövészezred 2. zászlóaljának parancsnoka vezette rohamra harcosait. A zászlóalj szorosan a tüzhenger mögött haladt, és akkor tört be az ellenség elsö árkába, amikor a hitleristákat még a földhöz szegezte a szovjet tüzérség csapása. A fasiszta propaganda az 1942. évi nyári harcok után hosszú idön át nagy lármát csapott a 227. hadosztály 366. ezredének kiválósága és vitézsége körül: most ez az ezred védte a "Kerek" cserjés legfontosabb részét. Wengler alezredesnek, az ezred parancsnokának, aki mellesleg esseni kapitalista és az egyik nagy részvénytársaság igazgatója volt, fényképe akkor tájt állandóan szerepelt a fasiszta újságokban. Számos cikk méltatta érdemeit. A cserjés védelméért Hitler Wenglert ezredessé léptette elö, és a Vaskereszt lovagkeresztjét adományozta neki. És most ezt az ezredet verték szét a 327. lövészhadosztály csapatai. A hitleristák szívósan és dühödten védekeztek, de a szovjet harcosok hösiessége, amelyet megsokszorozott a jó kiképzés, felülkerekedett. A 327. lövészhadosztály csapatai január 12-én estére megtörték az ellenség ellenállását, elfoglalták a cserjést, és elérték nyugati szegélyét. 25 löveget és majdnem száz üzemképes géppuskát zsákmányoltak. Több mint ezer német katona hullája maradt az idegen földön. A 2. csapásmérö hadsereg parancsnoka parancsban mondott köszönetet a 327. lövészhadosztálynak a harcfeladat kiváló végrehajtásáért. Néhány nap múlva a hadosztály a 64. gárda-lövészhadosztály elnevezést kapta. Kevésbé volt eredményes a támadás elsö napján a 8. sz. Munkástelepért és a Lipka faluért vívott harc. A 372. lövészhadosztály nem tudta elfoglalni a telepet. Az ellenség elsö védöállását a teleptöl északra és délre csak estére sikerült áttörnie, és valamelyest elönyomulnia. A balszárnyon levö 128. lövészhadosztály három oldalról támadta az ellenség lipkai támpontját, de a nagy helyörség továbbra is hevesen védekezett. A Lipkáért vívott harcban önfeláldozó höstettet vitt véghez Bogdan föhadnagy komszomolista, az 533. ezred tisztje. Az egyik épen maradt ellenséges eröd gyilkos géppuskatüze földre szorította a támadó alegységet. Már-már úgy látszott, hogy a roham eredménytelen lesz. Ekkor azonban Jakov Bogdan komszomolista halált megvetöen felemelkedett, és az ellenségre vetette magát. A harcosok feltartóztathatatlan lendülettel rohantak parancsnokuk után. Az ezred más alegységei is követték öket. Bogdant közvetlen közelröl géppuskasorozat érte, de a század harcosai már túljutottak az erödön. A feladatot végrehajtották. Az elesett hös gimnasztyorkájának a zsebében megtalálták véres Komszomol tagsági könyvét kilenc golyó ütötte át. Nem kevésbé elkeseredett harc dúlt a Leningrádi Front arcvonalán is. Önfeláldozóan és hösiesen harcoltak a 67. hadsereg csapatai, miközben átkeltek a Néván, és elfoglalták a bal partot. A középen támadó 136. és 268. lövészhadosztályok harcosai a lövészárokból merészen kiugrottak a behavazott jégre és az átellenes part felé tartottak. A rohamcsoportok, amelyekben sok balti tengerész volt és az akadálymentesítö csoportok öt-tíz perc alatt leküzdötték a Néva jegét. A támadó hév olyan nagy volt, hogy még a sebesültek sem hagyták el a harcmezöt, tovább mentek elöre. A gyalogsággal együtt annak harcirendjében haladt a tüzérség. A katonák maguk vontatták a lövegeket, lötték az ellenség tüzfészkeit, s a létrák és csáklyák segítségével gyorsan felkapaszkodtak a meredek partra. A harcosok bátran betörtek az árkokba, és kézitusára mentek az ellenséggel. A szovjet alegységek már a harc elsö óráiban megvetették lábukat a bal parton, és tovább folytatták az elönyomulást. Estére a 67. hadsereg csapatai a 2. számú Gorodok és Schlüsselburg között megtörték az ellenség ellenállását, és több szakaszon 3 kilométernyi tért nyertek. A Moszkovszkaja Dubrovka-i hídföböl támadó 45. gárda-lövészhadosztály ezen a napon csak az ellenség elsö árkát tudta elfoglalni. A balszárnyon támadó 86. lövészhadosztály Schlüsselburg elött át akart kelni a folyón, de próbálkozása eredménytelenül végzödött. Megeshetett volna ugyanis, hogy a Néva bal partjánál a tüzérségi elökészítés betöri a jeget és ezért az ellenséges peremvonal tüzfészkeit tüzérségi tüzzel nem küzdhették le. A hadosztály csapatait erös géppuskaés géppisztolytüz fogadta és nagy veszteségeik voltak. Délután a hadosztályt átirányították Marinóhoz, ahol sikerült átkelnie a Néván, és dél felöl megindítania a támadást Schlüsselburg ellen. Január 13-re virradó éjjel a Leningrádi és a Volhovi Front csapatai megerödítették az elért terepszakaszokat. A 67. hadsereg müszaki csapatai megkezdték az átkelöhelyek építését a Néva jegén közepes és nehéz harckocsik számára. Ily módon a támadás elsö napján egyes szakaszokon mindkét front csapatai elfoglalták az ellenséges védelem elsö állását, és megteremtették a további elörenyomulás feltételeit. A német vezetés nyomban megérezte a veszélyt, és január 13-re virradó éjjel Mga körzetéböl Szinyavinóba és töle közvetlenül északnyugatra esö területre dobta át a 96. gyalogos hadosztályt, késöbb pedig Kirisí körzetéböl még a 61. gyalogos hadosztályt és a 69. gyalogos hadosztály egyik ezredét is. Ezenkívül jelentösen megerösítette a Lipkában és a 8. számú Munkástelepen levö helyörségét. Január 13-án reggel ismét megkezdödött a támadás. Ádáz harc tombolt ezen a napon és még másnap is a 67. hadsereg arcvonalán. A 45. gárda-lövészhadosztályt és a 268. lövészhadosztályt, amelyek az 1. és 2. sz. Gorodokot délröl, illetve északról megkerülve nyomultak elöre, az ellenség heves ellenlökésekkel fogadta, és nagy veszteséget okozott nekik. A hadsereg parancsnoka igyekezett megtörni az ellenség ellenállását, s ezért a második lépcsöböl újabb csapatokat és magasabbegységeket vetett harcba. De kezdetben ezek is alig jutottak elöre. Eredményesebb volt a föirányban támadó 136. lövészhadosztály rohama. A hadosztály a 61. harckocsidandár támogatásával mélyen beékelödött az ellenséges állásokba, és elfoglalt egy erdöt az 5. sz. Munkásteleptöl másfél kilométerre északnyugatra. A hadosztály harcát az elszántság és a katonák kiváló képzettsége jellemezte. Szimonyak vezérörnagy, a tapasztalt és hozzáértö parancsnok, aki szolgálatát még a polgárháború alatt egyszerü lovaskatonaként kezdte, jól fel tudta készíteni hadosztályát az ostromzár áttörésére. A hadosztály bátorságáért, fegyelmezettségéért és szervezettségéért a harcok után nemsokára megkapta a gárdazászlót, és attól kezdve 63. gárda-lövészhadosztálynak nevezték. A január 13-i harcban halhatatlan höstettel örökítette meg nevét Molodcov, a 136. lövészhadosztály 270. ezredének híradósa. A harcban együtt haladt azzal a lövészalegységgel, amely egy ellenséges üteg tüzelöállását támadta. Az üteghez vezetö utat oldalról egy német eröd tüze fedezte. Dmitrij Molodcov már nem volt fiatal, mégis önként vállalta, hogy kúszva megközelíti az erödöt, és kézigránátokkal elnémítja. Meghalt, de élete árán lehetövé tette, hogy az ezred zsákmányul ejtsen egy nehéz üteget, és végrehajtsa harcfeladatát. A bátor harcost halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Mialatt a 136. hadosztály csapatai az 5. sz. Munkástelep felé közeledtek, a hadsereg balszárnyán támadó 86. hadosztály elfoglalta a Schlüsselburgtól délre levö erdöt, majd utána szívósan keresztülverekedte magát a város délnyugati szegélyéig, s megtörte az ellenség ellenállását. Kelet felöl kitartóan tört elöre a 2. csapásmérö hadsereg. A "Kerek" cserjés amely az ellenség kulcspozíciója volt a hadsereg müködési sávjában elfoglalása megkönnyítette a további támadást. A hadsereg három hadosztálya (a 372., a 18., amely korábban a második lépcsöben volt és a 256.) Szinyavinótól északra elérte a 4. és 5. sz. Munkástelep vonalát. A 18. lövészhadosztály a 98. harckocsidandár támogatásával megkezdte a harcot az 5. sz. Munkástelepért, amely felé nyugati irányból a leningrádiak 136. lövészhadosztálya közeledett. Egyidejüleg a 2. csapásmérö hadsereg csapatai folytatták a harcot a 8. sz. Munkástelepért és Lipkáért. Január 14-én este a Leningrádi és a Volhovi Front csapatai már csak két kilométerre voltak egymástól. A Schlüsselburg és Lipka körzetében levö ellenséges csapatok voltaképpen el voltak vágva a schlüsselburg-szinyavinói csoportosítás többi részétöl, amely ebben az idöben az 1. és a 2. sz. Gorodok, Szinyavino körzetében és a Szinyavinótól délkeletre levö erdöben harcolt. A csapásmérö csoportosításoknak nagy segítséget nyújtott a 13. és a 14. légi hadsereg és a Balti Flotta légiereje. Leküzdötte az ellenséges tüzérés aknavetö ütegeket, rombolta az ellenség támpontjait, megsemmisítette légierejét a levegöben és a repülötereken egyaránt. Pantyelejev repülö föhadnagy megismételte Gasztello százados legendás höstettét. Gépét a harcfeladat végrehajtása közben ellenséges Találat érte és kigyulladt. A pilóta az égö géppel megtámadta azt az üteget, amelynek a találata érte, és szétbombázta. Pantyelejev az utolsó pillanatban, elvtársai szeme láttára, lángoló gépét egy ellenséges gépkocsioszlopra irányította, és az oszlop kellös közepébe zuhant. A partizánok is fokozták csapásaik erejét, hogy megkönnyítsék a támadást. Számos, csapatokat és hadianyagot szállító szerelvényt kisiklattak, a porhov-dnói vonalon felrobbantották a vasúti hidat, sok faluban megsemmisítették az ellenség helyörségét. A partizánok aktív tevékenységükkel jelentös ellenséges eröket kötöttek le, köztük a 123. gyalogos és a 281. örhadosztály csapatait. A Volhovi és Leningrádi Front csapatai a következö napokon, január 15-töl 17-ig, egy-egy támpontot elfoglalva szívósan haladtak egymás felé. Ugyanakkor megpróbálták kiszélesíteni az áttörést a szárnyak irányába. A 2. csapásmérö hadsereg állományába tartozó 128. lövészhadosztály e három nap alatt Lipkában megtörte az ellenség ellenállását. Ezt elösegítette a 12. sítalpas lövészdandár merész manövere; a dandár a Ladoga-tó jegén a félig bekerített lipkai helyörség hátába került. A 372. lövészhadosztály csapatai, a 122. harckocsidandár támogatásával, súlyos harcok után január 15-én elfoglalták a 8. sz. Munkástelepet. Az ellenséges helyörség nem akarta megadni magát, s a harcban úgyszólván teljesen megsemmisült. A hadosztály ezredei január 17-én az 1. sz. Munkástelep közelébe értek. Közben felszabadult Szinyavino vasútállomás, aminek következtében az ellenség helyzete az 5. sz. Munkástelep körzetében lényegesen megromlott. A Volhovi Front parancsnoka január 16-án parancsot adott a 2. csapásmérö hadseregnek, hogy "az 5. sz. Munkástelep irányában egyesüljön a Leningrádi Front csapataival". Ezekben a napokban a 67. hadsereg 8G. lövészhadosztályának csapatai, lakónegyedröl lakónegyedre haladva, elkeseredett harcot vívtak Schlüsselburg utcáin. A hadsereg más hadosztályai elfoglalták a 3. sz. Munkástelepet, és elöretörtek az 1. és 2. sz. Munkástelep felé. A 136. lövészhadosztály szorosan felzárkózott az 5. sz. Munkástelephez. A hadsereg jobbszárnycsapatai kelet felöl megkerülték 2. sz. Gorodokot, és elérték a szinyavinói szárnyvonalat. A harcot a szovjet katonák tömeges hösiessége és önfeláldozása jellemezte. Az a hír, hogy a két front csapatai nemsokára találkoznak és áttörik az ostromzárat, fellelkesítette a katonákat. Sem a súlyos veszteségek, sem a hóvihar, sem a fáradtság nem tudta feltartóztatni a harcosokat. Az emberek elörerohantak, égtek a vágytól, hogy elsönek találkozhassanak a szemközt támadókkal. Sok sebesült az ezred-kötözöhelyekröl visszatért a harcolók sorába, nem akart hátramenni. Az önfeláldozásban és a bátorságban példát adtak a politikai munkások és a kommunisták. Merész és elszánt cselekvésre lelkesítették a harcosokat és a parancsnokokat. Ott, ahol személyes példára volt szükség, a politikai munkások, a kommunisták jártak elöl. Jól megállta a helyét Szalnyikov százados, a 268. lövészhadosztály 952. lövészezrede egyik zászlóalj parancsnokának politikai helyettese. Roham közben egy csoport vöröskatona élén betört a lövészárokba, és kiverte belöle a hitleristákat. Nemsokára azonban ellenlökés következett. A bátor politikai munkás vezetésével ezt visszaverték; ö maga mindig a legveszélyesebb helyen tartózkodott. Még sebesülten, vérezve is folytatta a harc vezetését. Vele együtt hösiesen küzdöttek az alegység harcosai is. Számuk egyre apadt. Amikor Szalnyikov töltényei és kézigránátjai elfogytak, és a fasiszták bekerítették, utolsó erejével az ellenséges katonákra vetette magát, az egyik hitlerista örvezetö kezéböl kicsavarta a géppisztolyt, és azzal pusztította az ellenséget. Közben egy ellenséges golyó kioltotta a rettenthetetlen kommunista életét. Különösen heves harc dúlt az 1. és az 5. sz. Munkástelepért. Ezek birtoklása jelentette ugyanis az utolsó szabad folyosót, amelyen át az északabbra, a Ladoga-tó partján és Schlüsselburg, valamint Lipka környékén levö német fasiszta csapatok visszavonulhattak dél felé, föeröikhez. Az ellenségnek még elég sok csapata volt e telepek környékén. A német katonák azt a parancsot kapták, hogy mindhalálig tartsák a telepeket. A 136. lövészhadosztály csapatai két ízben is betörtek az 5. sz. Munkástelepre, de nem tudták megvetni lábukat. Január 16-án éjjel a 2. csapásmérö hadsereghez tartozó 18. lövészhadosztály ezredei kelet felöl háromszor is megrohamozták a telepet, de eredménytelenül. A hadosztály egyes alegységei 15-20 méterre megközelítették az ellenség erödjeit, azonban mindannyiszor kénytelenek voltak visszavonulni. A hitleristák halálra szántan verekedtek. Helyzetük azonban egyre reménytelenebbé vált. Másnap estére a 18. lövészhadosztály csapatai a 16. harckocsidandár támogatásával elérték a telep szélét, és megkezdték a helységharcot. Január 18-án reggel új erövel lángolt fel a harc, és ismét az 1. és 5. sz. Munkástelepnél, ahol a Leningrádi és a Volhovi Front csapatainak találkozniuk kellett. A szovjet csapatok nyugat és kelet felöl támadták a telepeket. A 18. német hadsereg parancsnoksága a szovjet csapatok további elöretörésének megakadályozására más arcvonalszakaszokról sietve egyes alegységeket és egységeket dobott át az áttörés körzetébe, és menetböl vetette harcba azokat. A helyzet annyira válságos volt, hogy Lindemann elrendelte, hogy hadseregének más arcvonalszakaszon levö minden hadosztálya jelöljön ki egy-egy zászlóaljat vagy üteget a rés betömésére. A 18. hadsereg magasabbegységei legharcképesebb alegységeiket azonnal az áttörés szakaszára irányították. A spanyol "Kék hadosztály" a 269. ezred legjobb zászlóalját, a 2. zászlóaljat jelölte ki, és indította el Mga körzetébe. Ugyanoda dobták át a 215. német gyalogos hadosztály 390. ezredének megerösített 3. zászlóalját is. De ezek a különféle hadosztályoktól összeszedett alegységek sem tudtak változtatni a helyzeten. A szovjet csapatok csapásai kimerítették az ellenség erejét. Több tartaléka már nem volt. Az ellenség óriási áldozatok közepette egyik állását a másik után vesztette el. Az ellenség schlüsselburg-szinyavinói csoportosításának északi része, amelyet a szovjet csapatok a Ladoga-tó partján levö erdökbe és mocsarakba szorítottak, amíg még nem volt teljesen elvágva, többször is megkísérelte, hogy a szük átjárón kitörjön a telepek környékére. Kora reggel, amikor már csak egy keskeny folyosója maradt, ismét megkísérelte, hogy átvágja magát a 18. hadsereg föeröihez, De már késö volt. A szovjet emberek elzárták a folyosót. Január 18-án a Leningrádi Front 136. lövészhadosztálya és a 61. harckocsidandárja az ellenség utolsó elkeseredett ellenlökését is visszaverte, a szétvert ellenség nyomában betört az 5. sz. Munkástelepre és ott délben egyesült a Volhovi Front 18. lövészhadosztályának csapataival. A találkozás katonai egyszerüséggel zajlott le. A harcosok meggyözödtek róla, ismeri-e a másik fél a találkozás jelét: jobb kezével mindegyikük felemelte géppisztolyát. Jelszó? Gyözelem. Jelhang? Halál a fasizmusra ! A katonák átölelték egymást, sokuk fáradt, szélcserzette arcán könnyek peregtek. Az 1. sz. Munkástelep körzetében a leningrádiak 123. lövészdandárjának csapatai találkoztak a volhoviak 372. lövészhadosztályának csapataival. Itt az 1. sz. Munkástelepen a Leningrádi Front 123. lövészdandárjának állományába tartozó 1. önálló zászlóalj és a Volhovi Front 372. lövészhadosztályába tartozó 1240. ezred 1. zászlóaljának harcosai és parancsnokai fogtak kezet, és a nap emlékét azon nyomban egy okmányban örökítették meg. "1943. január 18-án 9 óra 30 perckor az 1. sz. Munkástelep keleti szélén olvassuk az okmányban a leningrádi ostromzárt áttörve találkozott egyfelöl a Leningrádi Front 123. önálló lövészdandárjának 1. önálló lövészzászlóalja, élén Melkonyan örnaggyal, a parancsnok politikai helyettesével, Kalugov föhadnaggyal és Anyiszimov tiszthelyettessel, másfelöl a Volhovi Front állományába tartozó 372. lövészhadosztály 1240. lövészezredének 1. lövészzászlóalja, élén Melnyikov örnaggyal a 372. hadosztály törzs 1. osztályának vezetöjével és Isimov föhadnaggyal, a 440. felderítö század parancsnokával." A magasabbegységek parancsnokai aláírásukkal és pecsétjükkel hitelesítették ezt a szerény okmányt, amely mögött nehéz harcokkal teli napok és két front harcosainak höstettei húzódtak meg. A szovjet csapatok ugyanazon a napon, január 18-án, szétverték az ellenség schlüsselburgi csoportosítását, és teljesen elfoglalták a várost. Az erdökben és a mocsaras vidéken rekedt német csapatokat foglyul ejtették, vagy megsemmisítették. Estig a Ladoga-tó déli partvidékét megtisztították az ellenségtöl. Egy 8-10 km széles folyosó keletkezett, melyen keresztül Leningrád közvetlen szárazföldi összeköttetésbe került az országgal. A Leningrádi és Volhovi Front harcosai hösies eröfeszítésükkel áttörték a várost hosszú idön át fojtogató ellenséges ostromzárat. A 67. és a 2. csapásmérö hadsereg csapatai nem folytatták tovább délnek Mga felé a támadást. Az ellenség szakadatlanul szállította a csapatokat és a tüzérséget Szinyavino körzetébe. Rövid idö alatt öt hadosztályt és sok tüzérséget vonultatott fel. Fennforgott annak a lehetösége, hogy az ellenség megkísérli visszaállítani a blokádot. Ezért a 67. hadsereg és a 2. csapásmérö hadsereg ideiglenesen beszüntette támadását, és megkezdte a felszabadított körzet megerösítését. E két hadsereg késöbbi, 1943. nyári és öszi aktív harctevékenységének óriási szerepe volt a leningrádi német fasiszta csapatok szétzúzásában, és a városnak az ostromzár alól való teljes felszabadításában. Lenin városa nagy örömujjongással fogadta a blokád áttöréséröl szóló hírt. A leningrádi rádió január 18-ról 19-re virradó éjjel közölte: "A blokádot áttörték! Már régóta vártuk ezt a napot. Mindig hittük, hogy eljön. Meg voltunk róla gyözödve Leningrád legsötétebb hónapjaiban: a múlt év januárjában és februárjában is. Az akkor elpusztult rokonaink és barátaink, akik most az ünnepi percekben nincsenek velünk, haláluk elött egyre csak ezt suttogták: Gyözünk! Ők életüket adták Leningrád becsületéért, életéért, és gyözelméért. És mi, akiket megkeményített a fájdalom, s lelkünknek a könnyek sem adhattak enyhülést, amikor a fagyos földbe, jeltelen, közös sírba temettük öket, búcsúztató szavak helyett megesküdtünk nekik: ŻÁttörjük a blokádot. Gyözünk!® Az éhségtöl elfeketedett és felpuffadt a testünk, a gyengeségtöl összeestünk az ellenség pusztította utcákon, és csak az tartotta bennünk a lelket, hogy eljön a felszabadulás napja. Mindegyikünk a halállal nézve farkasszemet dolgozott a védelem érdekében városunk életéért, tudván, hogy eljön a leszámolás napja, hogy hadseregünk áttöri a k

ínzó blokádot." Aznap éjjel a városban senki sem aludt. Reggelig szólt a dal és a zene. Ismeretlenek összecsókolóztak az utcákon, egymás kezét szorongatták. A házakat fellobogózták, a villamosokat feldíszítették. A gyárakban az éjszakai müszak dolgozói gyüléseket tartottak. A hös város ünnepelte a gyözelmet. "A boldogság soha nem érzett hulláma árasztotta el a nagy várost írta Nyikolaj Tyihonov költö, aki a blokád egész idejét Leningrádban töltötte. A város az utolsó napokban várakozásban, reménykedésben élt, büszke volt höseire. A város tudta, hogy ott a Néván túl dicsö fiai verekszenek. Hallgatott, leste a híreket az arcvonalról, érezve, hogy közeleg a felszabadulás órája." A leningrádi dolgozók elsö köszönö szava a Leningrádi és a Volhovi Front harcosainak szólt. Amikor a Kirov-gyár éjjeli müszakának dolgozói megtudták, hogy a blokádot áttörték, röpgyülésükön levelet fogalmaztak a két front harcosainak és parancsnokainak. Ezt írták: "Forró üdvözletünket küldjük a Vörös Hadsereg daliáinak; a Leningrádi és a Volhovi Front dicsö harcosainak . . . A Vörös Hadsereg ragyogó gyözelmére válaszul megfogadjuk, hogy megtízszerezzük az arcvonal megsegítésére irányuló eröfeszítésünket, még több terméket gyártunk, hogy minél hamarabb eljöjjön az ellenség végleges megsemmisítésének órája." A Lenin Müvek, a Fémmüvek, a "Bolsevik", a "Vulkán", a "Vörös Zászló" és más üzemek dolgozói az örömhíren fellelkesedve többszörösen túlteljesítették müszakfeladatukat. A hitlerista hadvezetés hosszú idön át világgá kürtölte, hogy Leningrádot acélgyürü veszi körül, és azt sohasem fogják áttörni. A hitlerista tábornokok azonban elszámították magukat. A szovjet csapatok szét tudták zúzni a fasiszták gyürüjét, s ezzel megsemmisítö csapást mértek a Leningrád elfoglalására irányuló tervekre. "A leningrádi ostromzár 1943 januárjában történt áttörése írta Kuznyecov, a leningrádi városi pártbizottság titkára és a Leningrádi Front haditanácsának tagja óriási katonai, politikai és gazdasági jelentöségü gyözelem volt . . . Nemcsak a fasiszta csapatokra mért csapást . . . hanem Hitler és a hitleri hadvezetés presztízsére is." Az áttörés következtében véglegesen meghiúsult a német fasiszta hadvezetésnek az a terve, hogy Leningrádot az ostromzárral megfojtja, megadásra kényszeríti és megkaparintja a Balti Flottát. Az ellenségnek az a terve is kudarcba fulladt, hogy a finn hadsereget bevonja a Murmanszk és a murmanszki vasút elleni támadó hadmüveletbe. A német hadvezetés ennek a hadmüveletnek nagy fontosságot tulajdonított, mert abban reménykedett, hogy íly módon sikerül elvágnia a Szovjetunió északi közlekedési útvonalait. Mannerheim, a finn hadsereg föparancsnoka, aki többször is megígérte Hitlernek, hogy a finn hadsereg Leningrád eleste után nyomban végrehajtja ezt a hadmüveletet, kényszerülten lemondott arról a tervröl, hogy a finn csapatok majd a németekkel együtt nyomulnak elöre a Szovjetunió északi közlekedési útvonalainak körzetébe. Az ostromzár áttörésének a híre, írta Erfurt tábornok, a finn föhadiszállásra kiküldött volt német megbízott, bombarobbanásként hatott Finnországra. Mélyen megrendítette a finneket, és még jobban megingatta hitüket Németország végsö gyözelmében. Mindez gyengítette a fasiszta tömböt. A hitlerista csapatok veresége Leningrádnál megerösítette a szovjet népnek és a szövetséges országok népeinek hitét, hogy közeleg az ellenség feletti teljes gyözelem órája, és még elszántabb harcra buzdította a megszállt országok szabadságszeretö eröit a fasiszta hódítók ellen. A világ minden népe nagy elismeréssel adózott a Vörös Hadsereg ragyogó gyözelmének. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke a Leningrádnak küldött díszoklevélben a következöket írta: "Az Amerikai Egyesült Államok népe nevében átnyújtom ezt az oklevelet Leningrád városának, emlékként dicsö katonáinak és hü férfiainak, asszonyainak és gyermekeinek, akik a hódító által nemzetüktöl elszigetelve, az állandó bombázások, a hideg, az éhség és a betegség okozta kimondhatatlan szenvedések ellenére       ! sikeresen védelmezték szeretett városukat az 1941 . szeptember 8-tól 1943. január 18-ig terjedö válságos idöszakban, jelképezve ezzel a Szovjetunió népeinek és a világ mindazon nemzeteinek rettenthetetlen lelkét, amelyek szembeszállnak az agresszió eröivel." Roppant öröm töltötte el az egész szovjet népet, amikor megtudta, hogy a Leningrádi és a Volhovi Front csapatai áttörték a leningrádi ostromzárat. Leningrádba mindenünnen özönlöttek az üdvözletek és a szerencsekívánatok. Valamennyi szovjet köztársaság dolgozói a hös város és dicsö védöi segítségére siettek. Az egész országban újult erövel bontakozott ki a Leningrád megsegítésére indított mozgalom. Az iparvidékek dolgozói terven felül sok ezer tonna szenet, ércet, ásványolajat adtak ajándékba Leningrádnak, építöanyagot szállító szerelvényeket állítottak össze, a kolhozparasztok pedig élelmiszert gyüjtöttek és küldtek. Még az áttörési hadmüvelet elökészítése közben a csapatok mögött vasútépítö alakulatokat összpontosítottak, és a szükséges anyagot is odaszállították. Az Állami Honvédelmi Bizottság az áttörés napján, január 18-án elrendelte, hogy a Ladoga-tó déli partja mentén elhódított keskeny földsávon vasútvonalat kell építeni Leningrád és a volhovi vasúti csomópont között, ami azt egyben az egész országgal is összeköti. A vasútépítöknek hihetetlen nehézségeket kellett leküzdeniük. Hóviharban és fagyban dolgoztak az elmocsarasodott, összefüggöen aláaknázott terepen, miközben az ellenség szakadatlanul lötte és bombázta öket. Az építök hösi munkával becsülettel végrehajtották a kormány rendeletét. A Poljani (Zsikarevo) és Schlüsselburg állomások közötti 36 km hosszú vasútvonal 15 nap alatt elkészült, a Néva jegén át pedig ideiglenes vasúti hidat építettek. Február 2-án a vonalon végighaladt az elsö próbaszerelvény, február 6-án pedig megnyílt rajta a forgalom. A leningrádiak ezt az egyetlen vasútvonalat, mely az ostromlott várost az országgal összekötötte, a "Gyözelem útjának" nevezték. Az elhódított folyosó földútjain a gépkocsiforgalom is megindult. Továbbra is most már zavartalanul üzemelt a Ladoga-tó jegén létesített gépkocsiút. Ezeken az utakon Leningrádba különféle szállítmányok özönlöttek. Mindez megváltoztatta a leningrádi védök helyzetét. Jelentösen megjavult a városnak, a Leningrádi Front csapatainak és a Balti Flottának az ellátása. Februárban a honvédelmi célokra termelö üzemek és a melegüzemek dolgozóinak napi kenyéradagját 700 grammra emelték, a többi munkás 600 grammot, az alkalmazottak 500 grammot, a családtagok és a gyermekek pedig 400 grammot kaptak. A Szovjetunió nagy politikai, ipari és kulturális központja, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom bölcsöje, Lenin városa, 16 hónapig tartó súlyos ellenséges blokád után, végre közvetlen szárazföldi összeköttetésbe került az országgal. Leningrád munkásai a történelemben példátlan blokád után lelkesen hozzáláttak az ipar további helyreállításához. A leningrádi ipar jóval többet termelhetett az arcvonal számára, mint azelött. Egyre több hadianyagot gyártott nemcsak a Leningrádi Front, hanem a Vörös Hadsereg más frontjai számára is. Az eröre kapott leningrádi ipar növelte a közszükségleti cikkek választékát, megkezdte a felszerelés, a szerszámgépek és az ellenség által lerombolt üzemek helyreállításához szükséges anyagok gyártását. Az ostromzár áttörése döntö fordulatot hozott a városért folyó fegyveres harc terén. Leningrádnál a szovjet csapatok ragadták magukhoz a kezdeményezést. Hadmüveleti-hadászati helyzetük is jelentösen megjavult. A hös város védelme most már nem volt elszigetelve (az oranienbaumi hídfö kivételével), hanem egybeolvadt az arcvonallal. A szovjet föparancsnokságnak immár megvolt a lehetösége arra, hogy elökészítse a Leningrád körzetében levö német fasiszta csapatok szétzúzását, teljesen megszüntesse az ostromzárt, és a Leningrádi Front, valamint a Balti Flotta eröit igénybe vegye a szovjet fegyveres erök általános támadásához. A szovjet csapatok értékes tapasztalatokat szereztek az erösen megerödített védelem áttörésével kapcsolatban, s ez különösen fontos volt abban az idöben, amikor megkezdödött a megszállók kiüzése a szovjet földröl. Az ostromzár áttöréséért folyó harcban ismét megnyilvánult a szovjet harcosok tömeges hösiessége. Mintegy 19 ezer katona és tiszt kapott rendjelet és érdemérmet, huszonöten kapták meg a Szovjetunió Höse címet. Leningrádnak a hosszú ellenséges blokád alatt vívott példátlanul bátor harca az egész világ elött feltárta a kommunista párt által vezetett szovjet emberek példás összeforrottságát, igazolta erkölcsipolitikai szilárdságukat és hajthatatlan akaratukat. Ez a harc az egyik legdicsöbb hösi fejezetként került be a Nagy Honvédö Háború történetébe. 5. A Vörös Hadsereg támadása a középsö és az északnyugati arcvonalszakaszon A Vörös Hadsereg téli támadása idején a szovjet-német arcvonal középsö és északnyugati szakaszán is heves harc dúlt (1. sz. térkép). A föhadiszállás január végén számos hadmüveleti tervet dolgozott ki, amelyeket egységes hadászati elgondolás hatott át. A tervek szerint a hadmüveletekben öt frontnak: az Északnyugati, a Kalinyini, a Nyugati, a Brjanszki és a Központi Frontnak kellett részt vennie. A föhadiszállás elgondolása az volt, hogy a Brjanszki Frontnak és a Nyugati Front balszárnyának eröi Orjol körzetében szétzúzzák a 2. német páncélos hadsereget, majd a Központi Front hadseregeinek a megérkeztével Brjanszkon át továbbfejlesztik a támadást Szmolenszk ellen, hátába kerülnek az ellenség rzsev-vjazmai csoportosításának, és a Kalinyini, valamint a Nyugati Fronttal együttmüködve, bekerítik és megsemmisítik a "Közép" hadseregcsoport föeröit. Ezalatt az Északnyugati Front Gyemjanszk körzetében szétzúzza az ellenséget, és biztosítja, hogy egy erös gyorscsoport a Leningrádi és a Volhovi Front ellen harcoló német csapatok hátába kerüljön. A cél az volt, hogy a hadmüveletek egyidejü végrehajtásával megfosszák a hitlerista hadvezetést a tartalékokkal való szabad manöverezés lehetöségétöl, és megakadályozzák, hogy eröket dobjon át a legjobban veszélyeztetett arcvonalszakaszokra. Február elején mind az öt front parancsnoka megkapta a támadás elökészítésére vonatkozó direktívát. A támadó hadmüveletet a Brjanszki Front kezdte meg. A 13. és a 48. hadsereg február 12-én támadásba ment át a 2. német páncélos hadsereg ellen, és igyekezett Orjolt délkeletröl és délröl megkerülni. A két hadsereg súlyos harcok árán áttörte az ellenség védelmét, és február 24-ig 30 kilométernyi tért nyert északi és északnyugati irányban, s miután elérte a Novoszil-Maloarhangelszk-Roszgyesztvenszkoje terepszakaszt, a támadás arcvonalát északnak fordította. Amikor a Brjanszki Front támadása megindult, az ellenség felismerte, hogy amennyiben a szovjet csapatok sikeresen megkerülik Orjolt, elörenyomulásuk az egész "Közép" hadseregcsoport hátát veszélyeztetheti. A hitlerista hadvezetés, a sztálingrádi katasztrófa megismétlödésétöl félve, sürgösen megkezdte az orjoli hídföben levö csapatai erösítését. Minthogy azonban szabad tartalékai nem voltak, a déli ellentámadás elökészítése pedig lehetetlenné tette, hogy onnan akár egyetlen magasabbegységet is elvegyen, kénytelen volt a rzsev-vjazmai hídföben összpontosított csapatait gyengíteni. Az volt a szándéka, hogy Orjol körzetében alakított erös csoportosítással csapást mér a Voronyezsi Front csapataira, szemközt támadva a 4. német páncélos hadsereggel, amely Harkovtól délröl kezdi meg az ellentámadást. A 2. német páncélos hadseregnek a rzsev-vjazmai hídföböl elvont csapatokkal történt megerösítése nehéz helyzetet teremtett az Orjoltól északról támadó Nyugati Front magasabbegységei számára (a front parancsnoka Szokolovszkij vezérezredes, a haditanács tagja Bulganyin altábornagy, a törzsfönök Pokrovszkij altábornagy volt). E front 16. hadserege február 22-én indította meg a támadást a Brjanszki Front csapataival szemben, de csak az elsö védöövet tudta áttörni 13 km mélységben, s utána kénytelen volt védelembe átmenni. Ezalatt a Brjanszki és a Voronyezsi Front között, Kurszktól északra, felvonultak a Központi Front csapatai. A föhadiszállás terve értelmében nekik február 15-én kellett megindítani a támadásukat. Átcsoportosításuk azonban elhúzódott. Az egyetlen, a kasztornajakurszki vasútvonal, amelyen csak Scsigri állomásig közlekedtek a vonatok, nem tudott megbirkózni a rengeteg csapat, hadianyag és felszerelés szállításával. A csapatok a kirakó állomástól gyalog mentek a februári hóviharban. A hófúvás olyan nagy volt, hogy egyes szakaszokon a vasúti töltést használták fel útként. Lássuk, mint ír Rokosszovszkij marsall, aki abban az idöben a Központi Front parancsnoka volt, az átcsoportosítás körülményeiröl: "A számtalan csapat-, gépkocsiés harckocsioszlop küszködve haladt a kirakó állomástól, Jelectöl nyugat felé az egyetlen, jelet-livni-zolotuhinói gépkocsiúton. Mivel nem volt elegendö gépkocsi és ló, a katonák gyakran maguk vitték a géppuskákat, a páncéltörö puskákat, söt néha az aknavetöket is. A tüzérség elmaradt a csapatoktól." A felszabadult városok és falvak lakosai a Vörös Hadsereg segítségére siettek. Fogatokon és szánokon szállították a löszert faluról falura. Minden helységben szállást biztosítottak a harcosok és a parancsnokok számára. Ott, ahol a hitleristák minden házat leromboltak, a lakosok a vöröskatonákat azokban a földkunyhókban helyezték el, ahol maguk is laktak, enni adtak nekik szükös készletükböl, lehetövé tették, hogy kipihenjék magukat és megmelegedjenek. A betegeket és a fagysérülteket is ellátták, ahogy tudták. A szovjet hazafiak sokat segítettek a front csapatain az átcsoportosítás alatt. A Központi Front azonban a fölöttébb nehéz menetkörülmények miatt ennek ellenére sem tudta határidöre összpontosítani eröit. A szovjet csapatok a Batov altábornagy parancsnoksága alatt álló 65. hadsereg és a Rogyin altábornagy vezette 2. harckocsihadsereg csak február 25-én kezdték meg a támadást a Brjanszki Front balszárnya mögül északnyugat felé, Brjanszk-Szmolenszk irányában. Az ellenségnek nem volt elegendö ereje ahhoz, hogy ebben az irányban megállítsa a szovjet csapatok elöretörését, és kénytelen volt ismét néhány hadosztályt elvonni a rzsev-vjazmai hídföböl. Mire azonban ezek megérkeztek, a Központi Front csapatai megtörték a 2. német páncélos hadsereg ellenállását, és március 6-ig 30-60 kilométert nyomultak elöre. Az ellenségnek csak a Rozsgyesztvenszkoje-Szuzemka terepszakaszon sikerült feltartóztatnia öket a Rzsev és Vjazma környékéröl beérkezö gyalogos és páncélos hadosztályok harcbavetésével. Az ellenség ellenállása ebben az irányban szakadatlanul fokozódott. Ezért a 65. hadsereg és a 2. harckocsihadsereg, valamint a front jobbszárnyán Galanyin altábornagy parancsnoksága alatt ütközetbe vetett 70. hadsereg támadása nem fejlödött tovább. Március 21-én a Központi Front csapatai védelembe mentek át a Mcenszk, Novoszil, Brjancevo, Szevszk, Rilszk vonalon, s a Brjanszki Front csapataival közösen a kurszki kiszögellés északi oldalát alkották. A Központi Front csapatainak és a Nyugati Front 16. hadseregének támadása következtében a 2. német páncélos hadsereg súlyos vereséget szenvedett. A Vörös Hadsereg felszabadította a kurszki és az orjoli terület tetemes részét. A hitleri hadvezetés nemcsak a Központi és a Voronyezsi Front ellen Orjol déli körzetéböl és a 4. páncélos hadsereggel szemközt tervezett ellencsapásról kényszerült lemondani, hanem ráadásul a rzsev-vjazmai hídföben levö csoportosítását is jelentösen meg kellett gyengítenie. A szovjet csapatok azonban nem tudták maradéktalanul végrehajtani a föhadiszállástól kapott feladatukat. Ennek egyik oka az volt, hogy a Központi Front csapatai sokat késtek az összpontosítással és késön mentek át támadásba. A kora tavaszi rossz útviszonyok is nagy nehézséget okoztak. Emellett a német fasiszta csapatok Harkovtól délre megkezdték ellentámadásukat, s emiatt a szovjet vezetés kénytelen volt a Központi Front 21. hadseregét délre átdobni. Ugyanott nagy légieröt is alkalmaztak. Ez jelentékenyen gyengítette a Brjanszki és a Középsö Frontnak a 2. német páncélos hadseregre mért csapását. A szovjet csapatok Orjol körzetében kibontakozott támadó tevékenysége miatt észrevehetöen rosszabbodott az ellenség helyzete a rzsev-vjazmai irányban, ahol a "Közép" hadseregcsoport kétharmadát (a 9. hadsereget, a 4. hadsereget és a 3. páncélos hadsereg zömét összpontosították). Február végéig innen már 16 hadosztályt vontak el az orjoli és a harkovi csoportosítás megerösítésére. A megmaradt erö nem volt elegendö a hídföállás tartására. Az ellenséget az a veszély fenyegette, hogy a szovjet csapatok áttörnek a szárnyakon és bekerítik a hídföben levö csoportosítását. Ezért a német vezetés már február közepe óta készült a veszélyes "zsák" kiürítésére, és február 27-én parancsot is adott rá. Az ellenség visszavonulásának megkezdésével egy idöben támadásba mentek át a Kalinyini és a Nyugati Front csapatai. Határozott tevékenységükkel megakadályozták a németek tervszerü visszavonulását. A szovjet magasabbegységek szakadatlanul üldözték öket, és március 3-án felszabadították Rzsevet, március 12-én pedig Vjazmát is. Az ellenség, a szovjet csapatok állandó nyomása alatt, sietve vonult vissza nyugat felé. Útközben elhányta felszerelését és nagy veszteséget szenvedett élöeröben és harceszközökben egyaránt. A szovjet csapatok március 22-én elérték az ellenség által jól megerödített Ripsevo, Szafonovo, Miljatyino terepszakaszt. Itt erös ellenállásba ütközte 646b17g k és ezért védelembe mentek át. A rzsev-vjazmai hídfö felszámolása következtében (ezt a hídföt a német tábornokok hosszú idön át a Moszkva elleni támadás ugródeszkájának tekintették) lényegesen megjavult a Vörös Hadsereg helyzete az arcvonal középsö szakaszán. Az ellenséget 130-160 kilométernyire visszavetették. A szovjet csapatok elött szabad volt az út Szmolenszk és tovább nyugat felé. Az arcvonal 300 kilométerrel megrövidült, s ez lehetövé tette, hogy a szovjet hadvezetés két hadsereget és egy önálló gépesített hadtestet tartalékba helyezzen. A háború után egyes nyugatnémet hadtörténészek igyekeztek a rzsev-vjazmai hídföállás kiürítését úgy feltüntetni, mintha az "a tervszerü és sikeres visszavonulás" példaképe lett volna, és Model vezérezredest, a 9. hadsereg parancsnokát "a védelem oroszlánjának" nevezik. Hogy ezek mennyire hazug állítások, azt legjobban az ellenség visszavonulása közben elszenvedett óriási veszteségei tanúsítják. A Vörös Hadsereg csapásai elöl Rzsevböl sietve visszavonuló hitleristák még a várost sem tudták teljesen kiüríteni. A vágányok tömve voltak szerelvényekkel. A szovjet csapatok a rzsevi vasútállomáson 1200 vasúti kocsit és 35 mozdonyt zsákmányoltak. Az ellenség a városban hagyott 112 harckocsit, sok löveget és anyagokkal telt raktárt is. A fasiszták egyedül a Vjazmáért vívott harcokban 9000 katonát és tisztet vesztettek halottakban, sebesültekben és foglyokban. A vjazmai vasútállomáson hagytak mintegy 60 mozdonyt és több mint 500 vagont. A szovjet csapatok több mint 80 harcbocsit és 70 löveget zsákmányoltak, illetve semmisítettek meg. Még egyes, volt hitlerista tábornokok is elismerik, hogy a 9. hadseregnek és más csapatoknak a hídföböl való visszavonulása nem is volt olyan "tervszerü", mint ahogyan számították. Grossmann tábornok, a 6. gyaloghadosztály parancsnoka, aki a hídföben tartózkodott, leírja, hogy hadosztályát visszavonulás közben az ellenség állandóan szorongatta. Egyedül március 7-én hét, tüzérségtöl és légierötöl támogatott szovjet rohamot vert vissza. A rákövetkezö napokban a szovjet csapatok harckocsik támogatásával szakadatlanul rohamozták a visszavonulókat, és megakadályozták, hogy közbensö terepszakaszokon megkapaszkodjanak. A tábornok a továbbiakban panaszkodik a partizánok tevékenységére, akik állandóan támadták a hadosztály visszavonuló alegységeit, és megszakították az összeköttetését. Ily módon merö képtelenség e tényekkel szemben a visszavonulást a tervszerüség mintaképének feltüntetni. A Vörös Hadsereg délen, a középsö arcvonalszakaszon és Leningrádnál szélesen kibontakozó támadása lekötötte az ellenség erejét, kimerítette tartalékait. Kedvezö helyzet jött létre ahhoz, hogy egy másik hídföt, a gyemjanszkit is felszámolják csapataink. Itt a 16. német hadsereg föeröi 12 hadosztály csapatai összpontosultak. Közülük hét a hídfö északi, kettö a keleti, és három a déli szakaszát védte. Február 15-én az Északnyugati Front csapatai (parancsnokuk Tyimosenko marsall, a haditanács tagja Bogatkin altábornagy, a törzsfönök Zlobin altábornagy) megindították támadásukat. Vezetési hiányosságokra visszavezethetöen azonban az ellenség felfedte a frontparancsnokság szándékát, és "katlantól" félve meggyorsította csapatainak Gyemjanszk körzetéböl való kivonását, egyben növelte a "ramosevói folyosót" védö eröit. Az Északnyugati Front föcsapásmérö csoportosításai (a 27. hadsereg és az 1. csapásmérö hadsereg), amelyekre az a feladat várt, hogy egymással szemközt támadva átvágják a "ramosevói folyosót" nem készültek fel idejében a támadásra. A 27. hadsereg február 19-e helyett csak 23-án, az 1. csapásmérö hadsereg pedig csak február 26-án tudta megkezdeni harcfeladata végrehajtását. A szovjet csapatok támadásának következményeként a német fasiszta vezetés a csapatok visszavonásának tervezett 70 napos idötartamát elöször 40 napra, majd utána 20 napra kényszerült lerövidíteni. Az Északnyugati Front csapatai a visszavonuló ellenséget üldözve február 28-án elérték a Lovaty folyót, s ezzel felszámolták az ellenség gyemjanszki hídföjét, amelyet majdnem másfél éven át tartott birtokában. Az Északnyugati Frontnak azonban nem sikerült maradéktalanul végrehajtania a föhadiszállás tervét. Az arcvonalszakasz helyzetének megváltozása, valamint a tavaszi olvadás arra kényszerítette a szovjet hadvezetést, hogy lemondjon arról a támadásról, amelyet egy gyorscsoporttal északnyugati irányban tervezett végrehajtani a 18. német hadsereg hátába. Mialatt az Északnyugati Front csapatai a gyemjanszki hídfötöl délre védö 16. német hadsereg eröinek egy részét támadták, a Kalinyini Front 3. csapásmérö hadserege is támadásba lendült. Miután 1943 januárjában szétzúzta az ellenség Velíkije Luki-i csoportosítását, Velikije Lukítól északra indított támadást. Ezekben a harcokban a Vörös Hadsereg fennállásának 25. évfordulóján halhatatlan höstettet vitt véghez Alekszandr Matroszov sorkatona. Február 23-án az 56. gárda-lövészhadosztály 254. gárda-lövészezrede azt a parancsot kapta, hogy foglalja el a Lovaty folyó partján Velikije Lukitól északra levö, erös támponttá kiépített Csernyuska falut. A lövészzászlóalj, amelyben Matroszov szolgált, február 23-ára virradóra egész éjjel menetelt, hogy reggel megkezdje a harcot Csernyuskáért. Az utolsó pihenö alatt Komszomol-gyülést tartottak. A komszomolisták megvitatták, hogyan hajthatják végre legjobban a harcparancsot. Matroszov is felszólalt és kijelentette: "Addig verekszem a németekkel, amíg kezem a fegyvert bírja, amíg szívem dobog." És ezt a fogadalmát teljesítette is. Reggel a zászlóalj megrohamozta az ellenség állásait. A harcosok úgy törtek elöre, mint a fergeteg, de hirtelen erös tüz zárta el útjukat. Három fa-földerödböl tüzelö ellenséges géppuska megállította a zászlóalj támadását. Közülük kettöt néhány géppisztolyos csoport bátor cselekvéssel hamarosan ártalmatlanná tett. A harmadik géppuska azonban még hevesebben tüzelt. A rohamozók közül senki sem tudta felemelni a fejét. Amíg feküdtek, a géppuska hallgatott, de amint egyikük felemelkedett, az ellenség tüzet zúdított rá. Hat géppisztolyost küldtek ki az eröd megsemmisítésére, de már kúszás közben elpusztultak, nem messze a löréstöl. Alekszandr Matroszov most minden parancs nélkül felugrott, néhány szökelléssel elpusztult társai mellett termett, lehasalt a földre, és gyorsan kúszni kezdett az eröd felé. Az egész zászlóalj tanúja volt Matroszov és az ellenséges tüzfészek párviadalának. A harcosok lélegzet-visszafojtva figyelték bátor társukat. Amikor már csak néhány méterre volt a céltól, egy géppisztolysorozatot adott le a lörésre. A lövedékek egy aknába fúródtak, felrobbantották azt, és a géppuska elhallgatott. De amikor a rohamozók elörevetették magukat, a géppuska feléledt. Ekkor a merész harcos talpra szökkent, rávetette magát a géppuska csövére, és testével zárta el a lörést, amelyböl tüz és füst tört elö. A géppuska elnémult. Matroszov élete feláldozásával vitte sikerre alegysége rohamát. A harcosok ismét elöretörtek, megsemmisítették az erödöt, majd felszabadították a falut. Az elesett harcos zsebében megtalálták 17251590. sz. Komszomol-tagkönyvét. Rajta a hös ceruzával felírt egyszerü szavai: "Ráfeküdtem az ellenség tüzfészkére és . . . megfojtottam. . . . Hösiességet tanúsítottam". A tizenkilenc éves komszomolista Alekszandr Matroszov höstette eldöntötte egy egész zászlóalj harcát. Höstettéröl nemcsak a Kalinyini Front harcosai szereztek tudomást, hanem az egész ország is. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége 1943. június 19-i rendeletével Alekszandr Matroszov sorkatonát halála után a Szovjetunió Höse címmel tüntette ki. "Matroszov elvtárs nagy höstette állapította meg Sztálin, honvédelmi népbiztos parancsa a harci dicsöség és hösiesség példaképe legyen a Vörös Hadsereg minden harcosa számára." A 254. gárda-lövészezredet Alekszandr Matroszovról nevezték el, s neve mindörökre szerepel az ezred 1. századának névsorában. A hös Alekszandr Matroszovban megtestesült a szovjet haza iránti határtalan szeretet: a legdrágábbat, az életét is kész volt feláldozni. . . . Szívével védelmezte a hazát, Egyszerü, emberi szívvel . . . Matroszov neve örökké él a szovjet nép emlékezetében. * Az 1942 novemberében megindult és 1943 végén befejezödött téli hadjáratban a Vörös Hadsereg nagy katonai-politikai sikereket ért el. A hadjárat legföbb eseménye az ellenség legaktívabb részének, a sztálingrádi támadó csoportosításnak a szétzúzása volt. Ez döntö fordulatot teremtett a Nagy Honvédö Háborúban. A német 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg bekerítése és megsemmisítése, valamint a 3. és a 4. román, valamint a 8. olasz hadsereg szétzúzása megteremtette a feltételeket az általános hadászati támadás megindításához az arcvonal egész déli szárnyán. Nyomban a sztálingrádi csoportosítás szétzúzása után a Vörös Hadsereg Sztálingrádtól délre a Déli és a Kaukázusontúli Fronttal hatalmas csapást mért az "A" hadseregcsoportra, majd Sztálingrádtól északra a Brjanszki, Voronyezsi és a Délnyugati Fronttal a "B" hadseregcsoportra. Az öt front csapatainak közös eröfeszítése a hitlerista hadsereg egész déli szárnyát felborította. Mialatt az ellenség fö figyelme az arcvonal déli szakaszára irányult, a szovjet csapatok sorozatos csapásokat mértek Leningrádnál, a gyemjanszki hídföben, Vjazmánál és Rzsevnél, valamint az ellenség orjoli csoportosítására. Ily módon mozgásba jött a Vörös Hadsereg valamennyi frontja a Balti-tengertöl a kaukázusi hegyekig. A Vörös Hadsereg 1942 novemberében magához ragadta a hadászati kezdeményezést, és egészen a háború végéig meg is tartotta. A Vörös Hadsereg a mintegy öt hónapig tartó téli hadjárat alatt, az ellenségtöl zsákmányolt okmányok tanúbizonysága szerint, szétzúzott 113 hadosztályt, ami a szovjet-német arcvonalon harcoló ellenséges hadosztályok 43 százalékát tette ki. Közülük 68 hadosztály teljesen megsemmisült. A szétzúzott hadosztályokból 74 német, 19 román, 10 magyar és 10 olasz volt. A német szárazföldi csapatok vezérkarának adatai szerint a Vörös Hadsereg 1942 októberétöl 1943 márciusáig 1 millió 324 ezer német katonát és tisztet kapcsolt ki a harcból. A hitlerista hadseregben a téli hadjárat végén különösen a parancsnokokban volt nagy hiány. 1941-ben a német szárazföldi csapatok a keleti arcvonalon 10 tábornokot vesztettek, viszont 1942-ben 20-at, 1943-ban pedig, föként a téli hadjáratban, 27 hitlerista tábornok pusztult el. Ezenkívül 24 tábornok és egy tábornagy fogságba esett Sztálingrádnál. Ugyanezen idö alatt sok ezer tiszt halt meg vagy esett fogságba. Németország és a megszállt országok kórházai zsúfolva voltak sebesült katonákkal és tisztekkel. A német Központi Katonai Egészségügyi Intézet adatai szerint 1943 februárjára esett a legtöbb sebesült. Ebben az idöben csak a németországi kórházakban több mint 500 ezer sebesült katonát és tisztet ápoltak, nem számítva az SS tagjait és a tengerészeket. Súlyos veszteséget szenvedtek Németország csatlósai is. A 8. olasz hadsereg a téli vereség következtében halottakban, sebesültekben és foglyokban 185 ezer embert vesztett, gyakorlatilag harcképtelenné vált, és kivonták a szovjet-német arcvonalról. Ugyanilyen sors érte a 2. magyar hadsereget is. Ennek létszáma 1942. szeptember elején még 203 ezer fö volt, de 1943. március elejére mindössze 64 ezer katona és tiszt maradt meg belöle : ezeknek is háromnegyed része az arcvonal mögötti megszálló csapatoknál szolgált. A német vezetés ugyanis kénytelen volt a 2. magyar hadsereget az arcvonalról kivonni, és a "Közép" hadseregcsoport parancsnokának a rendelkezésére bocsátani, aki azután az arcvonal mögött megszálló szolgálatra alkalmazta maradványait. De azok erre a célra is gyengék voltak. A "Közép" hadseregcsoport 1943. február 15-i, Szmolenszkben tartott vezérkari megbeszélésén Kovács tábornok, a 2. magyar hadsereg vezérkari fönöke kénytelen volt beismerni, hogy a " . . . magyar hadsereg maradványai a partizánok elleni önvédelmen kívül másra nem képesek". De sem a hitlerista klikk, sem pedig Magyarország horthysta urai nem akartak ebbe belenyugodni. Ismét azt tervezték, hogy újjászervezik, helyesebben újból megalakítják a magyar hadsereget, hogy a magyarok újabb tízezreit vessék harcba a szovjetország ellen. Roppant veszteséget szenvedtek a román fegyveres erök is. A Sztálingrádnál szétzúzott 3. és 4. román hadsereg és az Észak-Kaukázusban megtépázott önálló román magasabbegységek halottakban, sebesültekben és foglyokban mintegy 270 ezer katonát és tisztet vesztettek. A román csapatok maradványai a Vörös Hadsereg által körülzárt Tamany-félszigeten voltak, és örszolgálatot teljesítettek a krími parton. Ion Antonescu, a román hadsereg föparancsnoka a Stampa címü olasz lapnak 1943 májusában adott interjújában bejelentette, hogy Románia, amely a háború elején 1 millió embert mozgósított, 500 ezer katonát és tisztet vesztett. A Vörös Hadsereg a téli hadjáratban sok tízezer löveget, aknavetöt, harckocsit és repülögépet zsákmányolt. Az óriási emberés hadianyag-veszteség lényegesen meggyengítette Németország katonai erejét, és kiélezte a német belpolitikai helyzetet. Ahhoz, hogy a német ipar a hadsereget a repülögépek, harckocsik, lövegek és egyéb fegyverek újabb ezreivel elláthassa, Németország minden erejének megfeszítésére, minden tartalékának mozgósítására szükség volt. Ez kedvezötlenül hatott a német hátország erkölcsi állapotára. Manstein az 1942-1943. évi téli hadjárat vereségeinek keserves tapasztalatait összegezve, kénytelen volt elismerni, hogy "elsösorban a szovjet csapatok vitathatatlanul nagy sikerét kell megállapítani. A szovjetek egy egész hadsereget bekerítettek és megsemmisítették, méghozzá a legerösebbet, a 6. hadsereget. Ezenkívül a szovjetek eltörölték a föld színéröl a németek oldalán harcoló négy szövetséges hadsereget is. E hadseregeknek ugyancsak számos bátor katonája pusztult el. Jelentös részük szovjet fogságba esett. Maradványaik széthullottak, és elöbb-utóbb ki kellett öket vonni az arcvonalból. Mint harcképes erök az arcvonal számára már elvesztek." A német hadseregek veresége annál is fájdalmasabb volt, panaszkodik Manstein, mert "a csapatok elvesztéséhez még hozzájárult az is, hogy az oroszok elfoglalták az 1942. évi nyári támadás során meghódított óriási területet és annak eröforrásait." A szovjet nép és Vörös Hadserege számára a téli támadás igazi diadal volt. A szovjet csapatok a Volgától és a Terektöl 500-700 kilométernyire vetették vissza az ellenséget. Óriási terület 480 ezer négyzetkilométer szabadult fel az ellenséges megszállás alól. Ismét szabad volt a voronyezsi és a sztálingrádi terület, a Csecsen-Ingus, az Észak-Oszét, a Kabad-Balkar és a Kalmük Autonóm Köztársaság, a sztavropoli határterület, a Cserkesz, a Karacsaj és az Adigej Autonóm Terület, majdnem az egész krasznodari határterület, a rosztovi és a kurszki terület, valamint a vorosilovgrádi, a szmolenszki és az orjoli terület jelentös része, s velük együtt több száz nagy város és helység, valamint sok ezer falu. A Vörös Hadsereg azzal, hogy az ellenséget visszaszorította nyugat felé, rendkívül fontos vízi és vasúti közlekedési útvonalakat szabadított fel, helyreállította az ellenség által 1942 öszén elvágott volgai utat, és az egész Don mentét megtisztította az ellenségtöl. Ismét megindult a forgalom a sztálingrád-povorinói, a sztálingrád-lihaja-vorosilovgrádi, a sztálingrád-krasznodári, a vlagyikavkaz-rosztovi, a jelet-kasztornaja-valujki-vorosilovgrádi, a liszki-millerovo-sahti-rosztovi, a moszkva-rzsevVelikije Luki-i és más vonalakon. Az ellenség elvesztette a hadmüveleti szempontból fontos rzsev-vjazmai és a gyemjanszki hídföt is. Végül a Vörös Hadsereg áttörte a leningrádi ostromzárat, ami lényegesen javított a hös város helyzetén. A szovjet emberek a felszabadult területen hozzáfogtak az ellenség által szétdúlt gazdaság helyreállításához, hogy minél hamarabb megkezdhessék mindannak a termelését, amire a szovjet állam erösítéséhez, a gyözelemhez szükség volt. Megkezdödött a megszállók tömeges kiüzése a Szovjetunió területéröl.