A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ KEZDETE

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ KEZDETE

1. Németország megtámadja Lengyelországot Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai keleten "szabad kezet" adtak a fasiszta Németországnak, s ezzel lehetövé tették a hitleristáknak, hogy több kis ország elfoglalásával vagy leigázásával növeljék gazdasági és katonai potenciáljukat. Növekvö erejük tudatában a német imperialisták elhatározták, hogy kirobbantják világural

mi háborújukat, s elöször is a Németországgal szemben álló kapitalista országok csoportját fogják leverni. A világháborút Lengyelországgal akarták elkezdeni, melynek Anglia és Franciaország garanciákat adott. Lengyelország megtámadását a német kormány már 1939 áprilisában elhatározta. Hitler 1939. május 23-án, a német hadsereg legmagasabb rangú tisztjeinek tanácskozásán kijelentette: "Nem Danzigról van szó. A számunkra fontos keleti élettérröl, az élelmiszerellátás biztosításáról, a balti probléma megoldásáról van szó." 1939. augusztus utolsó napjaiban a hitlerista Németország befejezte Lengyelország megtámadásának katonai elökészületeit. A betörés hadmüveleti terve (az úgynevezett "Fehér-terv") szerint Németország összevonta csapatait Lengyelország nyugati és délnyugati határainál. A tannenbergi gyözelem huszonötödik évfordulójának megünneplése ürügyén a tengeren nagy eröket irányítottak Kelet-Poroszországba, majd ezeket a lengyel határhoz dobták át. Danzig "szabad város" hatóságainak engedékenységéböl az SS, az SA és a hadsereg katonáinak nagyobb csoportjai érkeztek oda. A fegyveres erök készenlétbe helyezésével párhuzamosan a német kormány elrendelte, hogy fokozni kell Lengyelország területén a kémés diverziós tevékenységet, a német sajtóban pedig féktelen lengyelellenes propagandát kell indítani. A fasiszta sajtó provokációs módon azt állította, hogy Lengyelországban irtják a német nyelvü lakosságot, a lengyel csapatok pedig Kelet-Poroszország megrohanására készülödnek. "A német ügynökök ismeri el Görlitz nyugatnémet katonai történész olajat öntöttek a tüzre, újabb zavargásokat idéztek elö, a német sajtó pedig a gyanúsítások, sértések és vádak pergötüzével árasztotta el Lengyelországot." Azokban a napokban, amikor Lengyelország fölött már ott lebegett a német fasiszta betörés veszélye, Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó körei egyetlen lépésnyire sem távolodtak el addigi politikájuktól, melynek az volt a célja, hogy a német fasiszta agressziót a Szovjetunió ellen irányítsák, Németországot a nyugati háborúról való lemondásra késztessék, s megalkudjanak vele még akkor is, ha ennek fejében Lengyelországot kell prédául odavetniük. Minderröl világosan tanúskodnak azok a nyilatkozatok, melyeket az említett hatalmak vezetö politikusai tettek egy és ugyanazon a napon, 1939. augusztus 24-én. Chamberlain felszólalt az angol képviselöházban, s felszólította a lengyel vezetöket: készüljenek fel "nézeteltéréseik megvitatására a német kormánynyal." Chamberlain egyszerüen szemet hunyt afölött, hogy a hitlerista vezérek nem szokták tiszteletben tartani az általuk aláírt egyezményeket, s képmutatóan kijelentette: ha a német és a lengyel kormányok között "egyezmény jön létre, akkor annak feltételeit késöbb állandóan be fogják tartatni." Az a szerzödés, melyre a brit miniszterelnök igyekezett rávenni Lengyelországot, csak Németország számára volt elönyös. Nem hiába mondta Göring, hogy Chamberlain beszéde "kedvezö benyomást" keltett benne. Ugyanazon a napon Bonnet francia külügyminiszter táviratot küldött Varsóba, s abban felszólította a lengyel kormányt, hogy ha Németország magához csatolná Danzigot, Lengyelország ne folyamodjék a fegyverek erejéhez, hanem kizárólag diplomáciai eszközöket vegyen igénybe. A nyugati szövetségeseivel szolidáris lengyel kormány folytatta kacérkodását a hitlerista Németországgal, s azt a Szovjetunió ellen uszította. Meggyözöen tanúskodik erröl az a megbeszélés, melyet Lipski berlini lengyel nagykövet folytatott augusztus 24-én Göringgel. A nagykövet egy óránál tovább igyekezett Göringet meggyözni arról, hogy Lengyelország mindig ragaszkodott "Németországgal és Oroszországgal kapcsolatban a következetes politikához, de Moszkva háborút akar provokálni Európában." Lipski ezzel átlátszó módon arra célzott, hogy Németország a Szovjetunió ellen fordítsa agresszióját, ne pedig Lengyelország ellen, amely mindenkor kész támogatni a fasiszta Németország szovjetellenes törekvéseit. Lengyelország vezetöi megtévesztö nyilatkozatokat tettek a hitlerista Németország valódi szándékait illetöen. így például augusztus 27-én Beck kijelentette a varsói francia nagykövetnek, hogy "Németország agresszivitása Lengyelország határainál jelentösen csökkent a legutóbbi 24 órában", és hogy az ö véleménye szerint "Hitler most nem akar háborút." A lengyel vezetöknek ez a viselkedése teljes mértékben kielégítette a német imperialistákat. Hitler még augusztus 25-én kijelentette Coulondre francia nagykövetnek, hogy "meg van gyözödve az olyan férfiak mértéktartásáról, amilyen Beck is". Hitlert csak az nyugtalanította, hogy a lengyel nép szilárdan el volt szánva országa függetlenségének megvédésére. Augusztus 25-én az angol kormány Lengyelországgal kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött, melynek elsö pontja így hangzott: "Ha a szerzödö felek egyike fegyveres konfliktusba sodródnék valamelyik európai hatalommal annak következtében, hogy az utóbbi agressziót követ el a szerzödö felek egyike ellen, akkor a másik fél támogatja és a rendelkezésére álló minden eszközzel segítséget nyújt neki." Anglia tehát megígérte lengyel szövetségesének, hogy fegyveres támadás esetén támogatni fogja. Igy akarta Németország vezetöinek tudomására hozni, hogy amennyiben Lengyelországot megtámadnák, ezzel Angliára és Franciaországra is kezet emelnének; Németország tehát ne háborúskodjék Lengyelországgal, hanem egyezzék meg vele. A háborús terveket tartalmazó egyik angol okmány egyenesen ki is mondta: ". . . Lengyelország sorsát a háború általános eredményei fogják meghatározni, az utóbbiak viszont végsö soron attól fognak függeni, hogy a nyugati hatalmak gyözelmet arathatnak-e Németország fölött, nem pedig attól, vajon sikerül-e mindjárt kezdetben gyengíteni a Lengyelországra gyakorolt német nyomást." Ilyenformán tehát Lengyelország továbbra is a váltópénz szerepét játszotta a "nyugati demokráciák" és a fasizmus nagy alkudozásaiban. De bármily kevésre kötelezte magát Anglia a Lengyelországgal kötött kölcsönös segélynyújtási szerzödésben, ez a kevés is elég volt ahhoz, hogy Hitlert megingassa elhatározásában. A "Führer" hirtelen visszavonta a Lengyelország megtámadására adott parancsát, pedig abban már a támadás napja (augusztus 26-a) is ki volt jelölve. De hamarosan kiderült, hogy Anglia kormánya egyáltalán nem szándékozik eleget tenni a szerzödésben vállalt kötelezettségeinek. Erre aztán újra vérszemet kaptak a német imperialisták. Anglia kormányköreiben az a szilárd meggyözödés uralkodott, hogy "Danzig nem ér meg egy háborút". Hugh Dalton tekintélyes labourista politikus szavai szerint ezek a körök "titokban München megismétlödését remélték". Hogy az angol monopolistákat mennyire nem érdekelte a lengyel nép sorsa, azt még ennél is nyíltabban juttatta kifejezésre de Roppe báró egyik bizalmas beszélgetésben, melyet a fasiszták egyik vezérével, Rosenberggel folytatott. Roppe kertelés nélkül megmondta: Lengyelország hasznosabb Anglia számára ha vértanú, mint ha létezö állam." A Lengyelországnak szánt mártírkoszorút azokon a titkos angol-német és francia-német tárgyalásokon fonták meg, amelyek sürün követték egymást 1939 augusztusának utolsó napjaiban. Az új Münchent ezúttal Lengyelország rovására már augusztus 7-én kezdték elökészíteni Göring egyik rokonának, Dahlerus svéd nagyiparosnak a közvetítésével. Amikor Dahlerus feleségének birtokán, a schleswig-holstein-i Senke Nissen Kugban elsö ízben találkoztak Anglia és Németország képviselöi, arról tárgyaltak, hogy Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország közös tanácskozáson fogják eldönteni a lengyel kérdést. Az angol-francia kormánykörök arra számítottak, hogy ezen a tanácskozáson sikerül kialakítani a nyugat-európai hatalmak egységes tömbjét a Szovjetunió ellen. Hogy ezt a céljukat elérjék, készek voltak Lengyelországot kiszolgáltatni Németországnak. "A nyugati hatalmak politikájának az volt a célja mondotta Gomulka -, hogy a hitlerista agreszsziót kelet felé a Szovjetunió ellen irányítsák. Ezt pedig csak Len gyelország holttestén keresztül lehetett megtenni. Elismerték, hogy ez rossz, de azt mondták, hogy elkerülhetetlenül szükséges rossz. Lengyelországot a kiadás rovatba kell könyvelni abban a reményben, hogy végelszámoláskor ennek a politikának az általános mérlege nyereséget fog kimutatni." Dahlerus augusztus 25-én Londonba vitte Hitler és Göring javaslatait, melyeket egyidejüleg a német kormány is átadott Angliának Henderson bri 333d32d t nagykövet útján. Németország azt indítványozta Angliának, hogy Lengyelországgal kapcsolatos akcióit ne akadályozza; a lengyel kérdés elintézése után úgymond majd békés úton szabályozzák az angol-német viszony kérdéseit. Halifax olyan tartalmú levelet adott át Dahlerusnak a német vezetök számára, hogy Anglia kormánya "békés megegyezésre" törekszik Németországgal. Chamberlain Hitlernek szóló hivatalos válaszában pedig a következöket jelentette ki: az angol kormány elfogadhatja a német javaslatokat, "de minden attól függ, milyen jellegü lesz a vitás kérdések (Németország és Lengyelország között Szerk.) megoldása, s azt milyen módszerek segítségével fogják elérni". Augusztus 29-én Hitler levelet küldött Chamberlainnek, s helyeselte azt az álláspontot, amelyet az angol miniszterelnök a lengyel-német határok revíziójával kapcsolatosan elfoglalt. Kifejezte azt a reményét, hogy Németország követelései közvetlen német-lengyel tárgyalások eredményeként, Anglia jóindulatú támogatásával ki fognak elégülni. Hasonló üzenetváltás folyt le Hitler és Daladier között is. A francia miniszterelnök augusztus 26-i levelében arra kérte Hitlert, hogy békés úton oldja meg a Lengyelországgal való konfliktust. Mivel azonban ebben a levélben nem volt szó arról, hogy Franciaország kifejezetten beleegyezik a német követelések kielégítésébe, Hitler éles és kihívó választ adott: "A revíziónak (a határok revíziójának Szerk.) meg kell történnie." A lengyel kormány tudomást szerzett arról, hogy Anglia és Franciaország megbeszéléseket folytat Németországgal, s hajlandó volt azokon részt venni. Ezért nem rendelte el az általános mozgósítást, és az egyéb védelmi intézkedések megvalósításával is késlekedett. Csak augusztus 29-én este határozta el az általános mozgósítás megkezdését, de nem hirdetett hadiállapotot az országban. Még ez a nyilvánvalóan megkésett intézkedés is ellenlépéseket váltott ki Anglia és Franciaország részéröl. Noel, aki akkor Franciaország nagykövete volt Varsóban, emlékirataiban elismeri: ö is, az angol követ is azt követelte, hogy a lengyel kormány ne hozza még nyilvánosságra az általános mozgósításra vonatkozó döntését. Lengyelország kormánya engedett a nyomásnak, s 24 órával elhalasztotta a mozgósítás bejelentését. Anglia és Franciaország vezetö körei, valamint a Vatikán képviselöi továbbra is igyekeztek rábeszélni Lengyelországot, hogy egyezzék meg Németországgal. De Németország nem akart semmiféle egyezményt Németország háborút akart. Hitler augusztus 31-én aláírta "az I. számú hadviselési direktíva" elnevezésü szigorúan titkos parancsot. Ebben az állt, hogy "a Lengyelország elleni támadást a ŻFehér-terv® szerint kell végrehajtani, a hadsereg számára már elöírt módosításokkal . . . A feladatok és a hadmüveleti célok változatlanok. A támadás kezdete 1939. szeptember 1. A roham idöpontja hajnali 4 óra 45 perc". A német diplomaták több napon át nem fogadták Lipskit, akit a lengyel kormány azzal bízott meg, hogy közvetlen tárgyalásokat folytasson Németországgal. Amikor végre augusztus 31-én este Ribbentrop fogadta öt, csupán egyetlen kérdést intézett hozzá: van-e kormányától felhatalmazása arra, hogy elfogadja a német követeléseket. Lipski nemmel felelt, mire Ribbentrop nem volt hajlandó tovább tárgyalni. A nagykövetségre visszatérve Lipski megtudta, hogy Berlin és Varsó között megszakadt az összeköttetés, a német rádió pedig már rendkívüli hírként közölte a német határnál történt lengyel "kihívást". Ezt a provokációt a német kormány eszelte ki és hajtotta végre. A hitleristák -jóllehet semmiféle kalandorságtól nem riadtak vissza arra törekedtek, hogy eljárásukat jogosnak tüntessék fel mind saját népük, mind a világ közvéleménye elött. Mivel a nemzetközi jog kiváltképpen elítéli és bünös aktusnak nyilvánítja a nem provokált támadást, a hitleristák elhatározták, hogy kihíváshoz folyamodnak s azt Lengyelország tettének fogják feltüntetni. A "Himmler hadmüvelet" fedönévvel ellátott terv szerint rendezték meg az egész komédiát, melynek az volt a célja, hogy a német fasiszta támadásért magát Lengyelországot, az agresszió áldozatát okolják. A "Himmler hadmüveletet" a titkos államrendörség (Gestapo) és a német hadvezetés közösen készítette elö a legnagyobb titokban. Gyakorlati végrehajtásával a katonai felderítö és kémelhárító szervezetet bízták meg, melynek Canaris tengernagy volt a fönöke. Canaris egyik munkatársa, Erich Lahousen tábornok parancsot kapott, hogy szerezzen néhány lengyel katonai egyenruhát, lengyel fegyvereket és löszert, valamint lengyel személyazonossági igazolványokat. Ugyanakkor SS-ek és bebörtönzött bünözök közül kiválogatták a provokáció részvevöit. 1939. augusztus 31-én délben a német kormány elrendelte, hogy a tervet még aznap este 8 órakor végre kell hajtani. A parancsot végre is hajtották. A megjelölt órában a Gestapo-provokátorok megtámadták Gleiwitz német határváros rádióállomását. "Elfoglalása" után lövöldözni kezdtek a mikrofon elött, majd az egyik, lengyelül tudó német felolvasta a Gestapo által jó elöre megfogalmazott szöveget, melynek lényege az volt, hogy "itt az ideje, hogy Lengyelország háborút indítson Németország ellen". Hogy ennek az aljas provokációnak minden nyomát eltüntessék, a rádióállomás megrohanásában részt vett személyeket Himmler parancsára mind agyonlötték. Ennek a provokációs rendezvénynek a története igen tanulságos. Azt bizonyítja, hogy nem szabad hinni a revansistáknak és militaristáknak, amikor azt ígérgetik, hogy ök nem kezdenek nem provokált támadást. Az agresszorok minden kihívásra képesek, hogy megindokolják támadásukat és biztosítsák annak váratlanságát. Augusztus 31-én, közép-európai idö szerint 22 óra 30 perckor a német csapatok Kelet-Poroszországból betörtek Danzigba, szeptember 1-én 4 óra 45 perckor pedig megrohanták Lengyelországot északról (Kelet-Poroszországból), nyugatról (Kelet-Németország felöl) és délröl (Szlovákiából). A német fasiszta légierö bombázni kezdte Lengyelország közlekedési vonalait, repülötereit és városait. A "Schleswig-Holstein" nevü német sorhajó tüz alá vette a Westerplatte-félszigeten levö kis létszámú lengyel helyörségét és Gdyniát, Lengyelország balti kikötöjét. Igy kezdödött a fasiszta Németország rablótámadása, amelyre éveken át készülödtek, és amelyet Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó köreinek a lengyel néppel szemben folytatott áruló politikája tett lehetövé. Lengyelország nem tudta befejezni a mozgósítást, melyet a háború megkezdésével a német fegyveres erök, föleg a légierö akciói akadályoztak. A mozgósítási terv szerint a lengyel hadseregnek 31 elsövonalbeli és 6 tartalék gyaloghadosztályt, 11 lovasdandárt, 2 páncélos gépesitett dandárt kellett volna kiállítania a német csapatok ellen. A valóságban csak 33 hadosztály vonult fel a német fasiszta csapatok ellen. A lengyel légierönek 771 gépe volt, de ezeknek alig több mint a fele volt a harci alakulatoknál. A legtöbb repülögép elavult. Igy például a vadászrepülöknek P-T típusú gépeik voltak, melyekröl a Varsó körzetében harcoló légi kötelék parancsnoka jelentette a föparancsnokságnak, hogy "harctevékenységre alkalmatlanok, mivel még az ellenséges bombázókat sem érik utol, a vadászgépekkel szemben pedig teljesen védtelenek". Lengyelország hajóhada négy rombolóból, öt tengeralattjáróból, több könnyü és kisegítö hajóból, egy tengerészgyalogos dandárból és némi tengerészeti légieröböl állott. A lengyel hadsereg hadászati felvonulási terve szerint a három tartalékhadosztályból álló "Kárpát" hadsereg Tarnów és Lwów között helyezkedett el; Czestochowa és Nowy Targ között pedig a "Krakkó" hadsereg, mely hat gyalogos hadosztályból, egy lovas és egy gépkocsizó lövészdandárból állott. Wieluri körzetében a "Lódz" hadsereg bontakozott szét; ez négy gyalogos hadosztályból és két lovasdandárból tevödött össze. A "Krakkó" és a "Lódz" hadseregek mögött, a KielceTomaszów-Mazowiecki vonalon vonták össze a három gyalogos hadosztályból álló "Poroszország" hadsereget. A poznani vajdaság nyugati részében összpontosult a "Poznan" hadsereg (négy gyalogos hadosztály és két lovasdandár). A "Pomeránia" hadsereg (öt gyalogos hadosztály és egy lovasdandár) az úgynevezett lengyel folyosóban helyezkedett el, amelyet a parti sávból külön tengerészeti csoport fedezett. Varsótól északra, Modlin és Mlawa között fejlödött fel a "Modlin" hadsereg (két gyalogos hadosztály és két lovasdandár). Kelet-Lengyelországban, Suwalki-Grodno körzetében tartózkodott a "Narew" hadmüveleti csoport (két gyalogos hadosztály és két lovasdandár). A három gyalogos hadosztályból és egy gépkocsizó lövészdandárból álló tartalékot a föparancsnokság a Modlin-Varsó-Lublin körzetben vonta össze. (Lásd a 8. számú térképet.) A lengyel hadsereg hadászati felvonulási tervének nagy fogyatékosságai voltak: hiányzott belöle az egységes elgondolás, és az amúgy is korlátolt eröket meglehetösen szétszórták. Azonkívül a terv nem vette számításba az ellenfél lehetöségeit. Lengyelország nyugati határain nem voltak megbízható védelmi létesítmények, noha a lengyel ipar zöme Varsótól nyugatra, a német határral szomszédos körzetben helyezkedett el, s így a német haderök elsö csapásai ezt a területet fenyegették. Lengyelország reakciós kormányai a háborút megelözö évek során csak az ország keleti határaival törödtek, azaz a Szovjetunió ellen irányuló katonai intézkedéseket tettek. Erre a célra 2-3 millió zlotyt költöttek évente. A nyugati határt viszont nem erödítették meg. Csak 1938 elején dolgozták ki a nyugati határ erödvonalának tervezetét, de megvalósításával a kormány nem sietett, s 1939-re mindössze 300 ezer zlotyt utalt ki erre a célra. A lengyel uralkodó körökben úgy gondolták, hogy Németország nem támadhat 1944-nél korábban, amikor is lejár az 1934. évi szerzödés hatálya. Ennek az elképzelésnek megfelelöen, amikor 1939 június végén jóváhagyták a nyugati erödvonal építési tervét, annak megvalósítását 5 évben szabták meg. A Lengyelországba betört német fasiszta csapatok két hadseregcsoportot alkottak. Az "Észak" hadseregcsoport, melynek von Bock vezérezredes volt a parancsnoka, a 21 hadosztályt és 2 dandárt magában foglaló 3. és 4. hadseregekböl állott. Ezt a csoportot az 1. légi flotta és a kelet-poroszországi légieröcsoport támogatta. A "Dél" hadseregcsoport, melyet von Rundstedt vezérezredes irányított, a 8., 10. és a 14. hadseregeket foglalta magába. Ebben a csoportban a föparancsnokság tartalékait is beleszámítva 36 hadosztály volt, s ezeket a 4. légi flotta támogatta. Németország összesen 57 hadosztályt (köztük 6 páncélos és 8 gépesített hadosztályt) és 2 dandárt vetett be Lengyelország ellen, nem számítva a szlovák hadtestet, a határör-alakulatokat és más kisegítö csapatokat. A Lengyelország elleni támadásban 2500 harckocsi és 2000 repülögép vett részt. Már a háború kezdetén az eröfölény mind élöeröben, mind harceszközökben a német fasiszta hadsereg oldalán volt. A német haditechnika, föleg a harckocsi és repülögéptechnika minöségi tekintetben is jelentösen felülmúlta a lengyelekét. A lengyel hadsereg gyalogos és lovas alakulatait gyengén látták el páncéltörö és légvédelmi fegyverekkel. A német föparancsnokság terve az volt, hogy a gyorsan mozgó szárazföldi csapatokkal és légierö tömeges bevetésével meglepö csapást mér, s egyetlen rövid hadjáratban leveri Lengyelországot. A föcsapást Varsótól délnyugatra mérték a legtöbb páncélos és gépesített egységgel rendelkezö 10. hadsereg eröivel. A 10. hadsereg balszárnyát a Lódz felé elörenyomuló 8. hadsereg, jobbszárnyát a Krakkó irányában mozgó 14. hadsereg támogatta. A 3. és a 4. hadseregnek az volt a feladata, hogy a lengyel folyosó déli részén mérjen csapást. A Varsóig való mély betörésnek, a délnyugatról és északnyugatról egyidejüleg mért csapások sorozatának, a német föparancsnokság számítása szerint biztosítania kellett a Visztulától nyugatra levö lengyel csapatok bekerítését és megsemmisítését. A hadjárat következö szakaszában így szólt a terv Kis-Lengyelország térségéböl és KeletPoroszországból kiinduló két találkozó csapással el kellett foglalni Lengyelország többi részét. (Lásd a 8. számú térképet.) A német parancsnokság ki tudta használni azt a körülményt, hogy a lengyel csapatok még nem fejezték be felvonulásukat. Minthogy a lengyelek föeröi a határvonal teljes hosszában bontakoztak szét, s mélységi tagozottságuk így csekély volt, a nagyobb élöerövel és jobb technikával rendelkezö német hadseregnek sikerült gyorsan megtörnie a lengyel hadsereg ellenállását, s aztán benyomult az ország szívébe. A német fasiszta csapatok támadása lényegében az elöre meghatározott terv szerint ment végbe. Az elsö szakaszban szeptember 1-töl 3-ig a határövezetben fejlödtek ki az ütközetek, a második szakaszban szeptember 4-töl 8-ig az arcvonal mélységében folyt a harc. A 10. hadsereg, feladatát teljesítve, mély áttörést hajtott végre, s szeptember 7-én Tomaszów-Mazowiecki és Lódz között már csak 60 kilométerre volt a lengyel fövárostól. A 13. hadsereg, amely lépcsözve haladt elöre a 10. hadseregtöl balra, ugyanerre az idöpontra elérte a Kaliskától északra levö terepszakaszt. A 14. hadsereg megkerülve a lengyel erödítményeket, elfoglalta a felsö-sziléziai iparvidéket, s nyugat felöl kijutott a Dunajec folyóhoz. A 3. és 4. hadsereg szeptember 4-én egyesült a lengyel folyosó déli részén, Grudziadznál, és elvágta az ott levö lengyel csapatok visszavonulási útját. Szeptember 7-én a 4. hadsereg jobbszárnyának egységei elérték a Toruritól északnyugatra fekvö körzetet, a 3. hadsereg pedig Pultusk mindkét oldalán kijutott a Narew folyóhoz. A német légierö, melynek korlátlan légi uralma volt, biztosította hadseregének azt a lehetöséget, hogy a lengyel csapatok egész mélységére csapást mérjen. A gépesített csapatok lendületes tevékenységével egybehangolt eröteljes légitámadások megakadályozták, hogy a visszavonuló lengyel csapatok ellencsapás végrehajtása céljából egyesülhessenek. A német légierö a lengyel hadsereg fö híradó vonalait megrongálta, ennélfogva a lengyel parancsnokság nem tudta a csapatokat vezetni. A lengyel egységek, mivel sem erösítéseket nem kaptak, sem a hadseregek és csoportok között nem volt meg a kellö együttmüködés, képtelenek voltak ellenállni a jelentös eröfölényben levö ellenség nyomásának, és visszafelé özönlöttek az ország belsejébe. A lengyel hadseregek és hadmüveleti csoportok közül mindössze két hadsereg a "Poznan" és a "Pomeránia" volt képes egymást támogatva, rendben végrehajtani a visszavonulást. A többiek szervezetlenül és szétziláltan vonultak vissza, s így az ellenfél könnyebben tudta szétverni öket. A harmadik szakaszban szeptember 9-töl 15-ig a német csapatok folytatták a támadást, arra törekedve, hogy minden lengyel eröt bekerítsenek és megsemmisítsenek Varsó térségében. A 14. hadsereg Przemyslt megkerülte, átkelt a San folyón, s kijutott Lwów körzetébe. Balszárnyának csapatai Krakkó elfoglalása után Sandomierznél átkeltek a Visztulán, s egy részük északra fordult, Radom felé. A 10. hadsereg átkelt a Wartán, majd két csoportra vált szét: a déli csoport Radom felé nyomult, ahol a 14. hadsereg egységeivel együttmüködve Skarzysko-Kamienna és Radom térségében bekerítette és megsemmisítette a "Poroszország" hadsereg két hadosztályát; az északi csoport pedig elörevetett erökkel (a 16. hadtest 4. páncélos hadosztályával) már szeptember 8-án elérte Varsót, de a lengyel alakulatok és a lakosság által szívósan védelmezett fövárost bevenni nem tudta. Szeptember 15-én a 10. hadsereg elörevetett magasabbegységei átkeltek a Visztulán, elfoglalták Lublint, s nem sokkal késöbb egyesültek a 3. hadsereg csapataival. Ezzel a tágas varsói térség be volt kerítve. A 4. hadseregnek a Visztulától északra támadó csapatai bekerítették Modlint, amelynek helyörsége szeptember 29-ig hösiesen ellenállt. Szeptember 11-én a 4. hadsereg Wiszków körzetében átkelt a Bugon, s keletröl megkerülte Varsót. Szeptember 17-én Guderian tábornok páncélos hadteste elfoglalta Brzesé-el és Wyodawa körzetében egyesült a 10. hadsereg elörevetett csapataival. A lengyel föparancsnokság Varsótól délkeletre tartózkodó, nem nagy létszámú tartalékát bekerítették. A Bug bal partján harcoló lengyel csapatok elött is elzárták a kelet felé való visszavonulás útját. A háború harmadik szakaszának legnagyobb ütközete a Visztula és mellékfolyója, a Bzura közötti térségben zajlott le. A "Poznan" hadsereg, mely a Tengermelléken (Pomerániában) müködött csapatok maradványaival együtt Varsó felé vonult vissza, Kutno térségében érzékeny csapást mért a 8. német hadseregre. A német parancsnokság e hadsereg támogatására sietve bevetette a 10. hadsereg egy részét, amely abbahagyta elönyomulását Varsó irányában, és kelet felöl mért csapást a lengyel csoportosításra. Északról a 4. hadsereg magasabbegységei támadtak a lengyel csapatok ellen. Egy heti elkeseredett harc után a lengyel erök egy része Kutrzeba tábornok vezetésével kitört a gyürüböl, eljutott Varsóig, s részt vett a föváros védelmében. Annak a kilenc lengyel hadosztálynak a maradványai, amelyek a Visztula és a Bzura közti szük szakaszon kerültek harapófogóba, parancsnokukkal, Bortnowski tábornokkal együtt szeptember 19-én letették a fegyvert. A lengyel kormány képtelennek bizonyult az ellenállás megszervezésére. Mivel minden reményét a nyugati szövetségesekbe vetette, saját népétöl pedig félt, nem szólította fel a lengyel népet az ország függetlenségének megvédésére. Amint a harctevékenység megkezdödött, Lengyelország kormánya Angliától és Franciaországtól kért sürgös segítséget. A nyugati hatalmak azonban nem siettek segítséget nyújtani a lengyel népnek. Szeptember 1-én este az angol külügyminisztérium jegyzéket küldött Németországnak. A jegyzékben követelte a Lengyelország elleni harctevékenység beszüntetését, s figyelmeztette Németországot, hogy ellenkezö esetben Anglia teljesíteni fogja Lengyelországgal kapcsolatos kötelezettségeit. De a berlini angol nagykövet tüstént megmagyarázta a német diplomatáknak, hogy a jegyzék csupán figyelmeztetö jellegü, s nem kell ultimátumnak tekinteni. A francia kormány is hasonlóképpen járt el. A két kormány kijelentéseire Ribbentrop azt válaszolta, hogy a háborút Lengyelország kezdte, s ezért Németországnak nem áll szándékában beszüntetni az ellene irányuló hadmüveleteket. Berlinben meg voltak gyözödve, hogy ha Anglia és Franciaország hadat üzennek is Németországnak, akkor sem fognak ellene katonai tevékenységet kezdeni. Mussolini, aki jól tudta, hogy Olaszország felkészületlensége miatt nem léphet be azonnal a háborúba, másrészt azonban nem akart az eseményekböl kimaradni, a következö javaslattal állt elö: Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország képviselöi üljenek össze, s konferencián döntsenek az összetüzés ügyében. Noel, lengyelországi francia nagykövet tanúbizonysága szerint az angol-francia uralkodó körök "hajlandónak mutatkoztak részt venni ezen a konferencián" arra számítva, hogy azon a münchenihez hasonló egyezményt érhetnek majd el. Bonnet külügyminiszter megbízásából a francia nagykövet kétszer is felkereste Becket, s "Lengyelország érdekében" azt tanácsolta neki, hogy ne utasítsa el az olasz indítványt. Chamberlain szeptember 2-án kijelentette az angol képviselöházban, hogy Angliának nincs kifogása az Olaszország által javasolt nemzetközi konferencia összehívása ellen, s hajlandó azon részt venni, de csak "a német csapatoknak lengyel területröl való kivonulása után". Ugyanaznap a munkáspárti Dalton, a háborús kormány tagja, a következöket jegyezte be naplójába az angol-lengyel kapcsolatokra vonatkozóan: "Úgy látszott, hogy a megbékéltetés politikája újból teljes virágkorát éli, s a lengyeleknek adott becsületszavunkat tudatosan megszegtük." A lengyel kormány beleegyezett a konferencia összehívásába, de feltételként kikötötte, hogy Németország megszakítja harctevékenységét, s mindkét fél hadseregei saját kiindulási állásaikba térnek vissza. A német kormány hallani sem akart közvetítésröl, s nem óhajtotta semmiféle nemzetközi konferencia összehívását. Az arcvonalon számára kedvezöen fejlödtek az események, s most arra törekedett, hogy siettesse Lengyelország teljes leverését. A nyugati hatalmak kormányai még a német csapatok lengyelországi betörése után is abban reménykedtek, hogy a viszályt békés úton elsimíthatják Hitlerrel, ám ez most már egyre nehezebb feladatnak tünt. A Chamberlain és kormánya által folytatott békéltetési politika egyre növekvö felháborodást keltett az angol közvéleményben. Ezzel kapcsolatban Dirksen londoni német nagykövet kijelentette kormányának: "Az 1938 öszén (a müncheni konferencia idején Szerk.) és a most tapasztalható angol hangulat közötti alapvetö különbség a következökben áll: akkor a széles tömegek nem voltak hajlamosak a küzdelemre és passzívan viselkedtek ma pedig átvették a kormánytól a kezdeményezést, és elörehajtják a kormányt." Szeptember 3-án, amikor az angol parlamentnek össze kellett ülnie, hogy döntsön a Németországnak küldendö hadüzenet kérdésében, Halifax angol külügyminiszter telefonon felhívta Bonnet-t, s a következöket mondotta neki: "Ha a miniszterelnök úgy jelenik meg ott (a parlamentben Szerk.), hogy nem tartotta meg a Lengyelországnak tett ígéretét, akkor az elégedetlenség egyhangú kitörésébe ütközhet, és a kormány megbukik." Szeptember 3-án délelött 11 órakor Anglia hadat üzent Németországnak, s hat órával késöbb ugyanezt tette Franciaország is. A hadüzenet lehetövé tette a Chamberlain-kormánynak, hogy hatalmon maradjon. Anglia után a brit domíniumok is megüzenték Németországnak a háborút: szeptember 3-án Ausztrália és Új-Zéland, szeptember 6-án a Dél-Afrikai Unió, szeptember 10-én Kanada. Igy kezdödött el a második világháború. Egyfelöl Németország, másfelöl Anglia és Franciaország közötti imperialista ellentétek megakadályozták ezeknek az országoknak az uralkodó köreit abban, hogy egymással megegyezve a Szovjetunió ellen fordítsák a fegyvereket. A két imperialista csoport fegyveres konfliktusba bonyolódott egymással. Hiába tettek tehát a londoni és párizsi "békéltetök" engedményeket a német fasizmusnak abban a reményben, hogy azt a Szovjetunióra uszítsák, s így megoldják a nyugati hatalmak közt dúló ellentéteket. Az amerikai dollárokon és angol font sterlingeken táplált fasizmus, mihelyt elég erösnek érezte magát, nem vette többé figyelembe védnökeinek kívánságait, hanem mint a veszett eb, eltépte a láncát, s tulajdon gazdáira vetette magát. Az angol-francia történelemhamisítók szeretik úgy feltüntetni, hogy Anglia és Franciaország 1939 szeptemberében csak azért lépett háborúba a hitlerista Németország ellen, mert úgymond mindkét állam hüségesen teljesíteni kívánta Lengyelországgal szemben fennálló szövetségesi kötelességét. Csakhogy a tények meröben mást mutatnak. A Lengyelországnak adott garanciák természetesen bizonyos fokig megkötötték az angol és a francia kormány kezét. Nem bújhattak ki alóluk mint tették Csehszlovákiával kapcsolatban -, mert féltek, hogy kompromittálják magukat saját népük elött, s végleg elvesztik annak bizalmát. Mégis, amikor Anglia és Franciaország kormányai hadat üzentek Németországnak, nem Lengyelország megvédésére, hanem mindenekelött saját monopoltökéjük érdekeinek védelmére gondoltak. London és Párizs figyelmét ugyanis nem kerülte el, hogy a hitleristák egyre arcátlanabbul viselkedtek Angliával és Franciaországgal szemben, s nyíltan hangoztatták: nem hajlandók figyelembe venni az angol és a francia töke érdekeit. Egyre nagyobb lett az a veszély, hogy Hitler Lengyelország után nyugat ellen fordul. Ilyen körülmények között került sor arra, hogy Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. A fasiszta Németország vezetöi helyesen értékelték Anglia és Franciaország politikáját. Hitler kereken ki is jelentette, hogy "ha meg is üzenték nekünk a háborút . . . ez még nem jelenti azt, hogy harcolni is fognak". S valóban, az angol-francia parancsnokság semmiféle intézkedést sem tett, jóllehet Németország már szeptember 4-én kalóztevékenységbe kezdett az Atlanti-óceánon. "U-30" jelzésü tengeralattjárója minden elözetes figyelmeztetés nélkül megtorpedózta és elsüllyesztette az Amerika felé tartó "Athenia" angol gözhajót. Száz ember lelte halálát. Franciaország ahelyett, hogy azonnal katonai akciókat szervezett volna Németország ellen pedig a lengyel nép ilyen segítséget várt nyugati szövetségeseitöl -, azt javasolta Lengyelországnak: kössenek szerzödést, amely meghatározza a szerzödö felek kötelezettségeit támadás esetére. Szeptember 4-én alá is írtak egy ilyen értelmü megállapodást. Az okmány azonban egy szóval sem említette, hogy Franciaország mikor és milyen konkrét segítséget nyújt a vérzö Lengyelországnak. A francia kormány ehelyett igen homályos formában megígérte szövetségesének, hogy illetékes katonai szervek majd pontosan körülírják, milyen mértékü lehet a kölcsönös segítségnyújtási kötelezettség. Hasonlóan jártak el Lengyelországgal szemben Anglia uralkodó körei is. Szeptember 8-án lengyel katonai küldöttség érkezett Londonba, hogy az angol kormányt rávegye szövetségesi kötelezettségeinek teljesítésére. A lengyel delegáció csak nagy nehezen tudott bejutni Ironside tábornokhoz, az angol hadsereg vezérkari fönökéhez. A tábornok csak szeptember 9-én volt hajlandó fogadni a lengyeleket. Csak néhány percig beszélt velük, de az is elég volt ahhoz, hogy megtudják: az angol vezérkar még mindig nem dolgozott ki semmilyen tervet Lengyelország megsegítésére. A küldöttség azt kérte, hogy brit bombázók támogassák a lengyel csapatok harctevékenységét, s hogy küldjenek Lengyelországba angol vadászgépeket, valamint légvédelmi fegyvereket. Ironside erre azt felelte, hogy "a szárazföldi hadmüveletek a francia parancsnokságra tartoznak, ami pedig a többi kérdést illeti, azokról jelentést fog tenni a hadsereg, a légierö és a haditengerészet vezérkari fönökeinek értekezletén, valamint a katonai kabinetben, amely aztán majd megkezdi a katonai cselekmények kérdésének megvitatását". A tábornok még azt a tanácsot adta a lengyeleknek, hogy a balti államokban és Svédországban vásároljanak maguknak fegyvereket, majd sietve véget vetett a megbeszélésnek. Másnap, szeptember 10-én Ironside kijelentette a lengyel küldöttségnek, hogy az angol légierö nyugaton aktív tevékenységet kezdett Németország ellen, s hogy Constanta román kikötöbe befutott egy gözhajó, mely 14 "Hurricane" és 30 "Moran-Solner" vadászrepülögépet szállít Lengyelország számára. Ezzel szemben Dalton tanúsága szerint "a lengyelek sürgetö kérései ellenére Lengyelországban sem a háború elött, sem a háború alatt nem volt semmiféle angol légierö, nem voltak angol vagy lengyel pilóták vezette brit repülögépek". Szeptember 15-én Ironside ismét fogadta a lengyel katonai küldöttséget. Ezúttal az angol kormány végleges válaszát közölte: eszerint "10 ezer Hotchkiss®-on és 15-20 millió töltényen kívül Angliának jelenleg nem áll módjában semmilyen hadianyagot adni Lengyelország számára sem harckocsikat, sem légvédelmi és páncéltörö lövegeket, sem vadászgépeket, sem egyéb felszerelést. Az elsö szállítmányok Angliából nem várhatók 5-6 hónapnál hamarább". S mindez akkor hangzott el, amikor lengyel katonák tömegével pusztultak el abban a háborúban, amelyet az angol és a francia kormány bünös engedékenysége folytán robbantott ki országuk ellen a német militarizmus. Azokban a napokban, amikor Lengyelország egyedül küzdött a túleröben levö ellenséggel, Anglia nyugaton egyetlen katonáját sem vetette harcba a német fasiszta csapatok ellen. Szándékosan halogatta annak az angol expedíciós hadtestnek a felszerelését, amelyet aztán Franciaországba küldött. 1939. október 11-én ez a hadtest, mely a Maginot-vonalban helyezkedett el, 158 ezer emberböl állott. A Maginot-vonal vasbeton-erödjeibe húzódott angol tisztek nem engedték meg katonáiknak, hogy tüzeljenek az ellenségre, mivel féltek a választüztöl. Az angolok expedíciós hadteste csak december 9-én szenvedett elöször emberveszteséget egy tizedes esett el azon a napon. Ami a francia csapatokat illeti, ezek ugyan több kilométerre behatoltak a Saar-vidékre, s útközben semmiféle ellenállásba sem ütköztek; de ezzel aztán be is fejezték hadmüveleteiket. Amikor Rechling nagy gyárainak közelébe értek, szigorú parancsot kaptak, hogy tüzérséggel semmi szín alatt sem szabad az üzemek épületeit löni. Az angol és francia légierö legfeljebb csak azért jelent meg Németország fölött, hogy röplapokat szórjon, melyekröl Seeds moszkvai angol nagykövet öszintén megmondta, hogy csak "egészségügyi használatra" alkalmasak, Gamelin tábornok, a francia föparancsnok emlékirataiban elmondja, hogy szeptember 7-re vagy 8-re nagy angol-francia légitámadást terveztek, de ebböl "az angolok visszalépése miatt" nem lett semmi. Angliának a német-lengyel konfliktus ügyében 1939. szeptember 3-a után elfoglalt álláspontját illetöen Dalton beismeri: "Nem lehetett mentséget találni a lengyelekkel kapcsolatos magatartásunkra, elárultuk, halálra szántuk öket, magunk pedig semmit sem tettünk, hogy segítsünk nekik." Anglia és Franciaország reakciós imperialista körei azzal az állítással próbálták mentegetni Lengyelország elárulását, hogy akkor 1939 szeptemberében nem tehettek semmit, nem nyújthattak lényeges segítséget a lengyeleknek. Ez a semmivel alá nem támasztható nézet az Egyesült Államokban is elterjedt. A New York Herald Tribune a következöket írta azokban a napokban: "Franciaország és Anglia nem rendelkezett semmilyen hatékony eszközzel ahhoz, hogy megakadályozza a bajt". Ezt a hazugságot még az egykori hitlerista tábornokok is megcáfolják. Igy például a nürnbergi per folyamán Jodl a következöket mondotta: "1939 elött is képesek voltunk Lengyelország leverésére, de természetesen soha, sem 1938-ban, sem 1939-ben nem állhattuk volna ki ezeknek az országoknak (Angliának, Franciaországnak és Lengyelországnak Szerk.) összpontosított csapását; s 1939-ben csak azért nem szenvedtünk vereséget, mert az a 110 francia és angol hadosztály, amely Lengyelországgal való háborúnk idején nyugaton 23 német hadosztállyal állt szemben, teljesen tétlen maradt." Jodl szavainak mintegy kiegészítéseképpen Görlitz nyugatnémet hadtörténész azt írja, hogy "szeptemberben a nyugati német hadsereg hadosztályainak többsége nemcsak a harci tapasztalatokat, hanem a harcászati kiképzés tapasztalatait is nélkülözte. Csak úgy sebtében állították fel öket és löszerük is csak háromnapi harcra volt elegendö." Lengyelországot szövetségesei egyáltalán nem akarták védelmezni és megmenteni. Ugródeszkának, felvonulási területnek tekintették csupán, ahonnan majd a hitleristák betörhetnek a Szovjetunióba. A fenti tényekböl kitünik, hogy Anglia és Franciaország kormányai részéröl a háborúnak imperialista jellege volt. Korántsem tekinthetö véletlennek, hogy a hitlerista Németország elleni harcban tétlenek maradtak. Ez a tétlenség egyenes folytatása volt az angol-francia uralkodó körök addigi politikájának, mely országaik állami és társadalmi rendjének belsö lényegéböl fakadt; a müncheni politikát folytatták most is, csak más eszközökkel. Anglia és Franciaország részéröl ez a háború imperialista háború volt, amelyben népeik meg voltak fosztva attól a lehetöségtöl, hogy ténylegesen harcoljanak a fasizmus ellen. Már Lenin megmondotta, hogy "a háború jellege és sikere leginkább a háborút viselö ország belsö rendjétöl függ, a háború az ország háború elötti belpolitikájának tükrözödése. Mindez elkerülhetetlenül kihat a hadviselésre." Anglia és Franciaország imperialistái sorsára hagyták Lengyelországot, s közönyösen szemlélték, hogyan döl romba ez az állam a szemük láttára. Szeptember 6-án Slawoj Skladkowski kormánya titokban elhagyta Varsót, és Lublinban rejtözött el. Rydz-Smigly tábornagy, a lengyel haderök föparancsnoka is elmenekült a fövárosból; mivel minden összeköttetése megszakadt csapataival, fogalma sem volt róla, mi történik az arcvonalakon. Több hadseregés hadosztályparancsnok követte a példáját, otthagyta a rábízott csapatokat és megszökött. Ezt tette például Domb-Biernacki tábornok, a "Poroszország" hadsereg föparancsnoka is. A lengyel hatóságok már szeptember 7-8-án elhatározták, hogy külföldre menekülnek. Beck és a helyettese, Szembek, Noel révén kieszközölte a francia kormánytól, hogy a lengyel kormány Franciaország területén kapjon menedékjogot, Románia kormánya pedig engedélyezte román területen való átutazásukat. A lengyel bank aranyával és értékpapírjaival megrakott páncélautók karavánja szeptember 8-án indult el Lublinból Lwów felé, és 9-én a kormány tagjai is odautaztak. Rydz-Smigly Varsó elhagyása után Brzelé-be távozott, majd onnan még messzebb, délkeletre, Wladimir-Volynskiba, a román határ irányában. A lengyel kormány külföldre menekült tagjai nem szándékoztak lemondani a politikai tevékenységröl. Németország követelésére azonban a román hatóságok internálták öket, és sem Anglia, sem Franciaország kormánykörei nem voltak hajlandók támogatni ezeket a teljesen csödbe jutott politikusokat. Annak az emigráns kormánynak, amely 1939 szeptember végén alakult Párizsban, Wladyslav Sikorski tábornok lett a vezetöje, aki a Pilsudski-klikk ellenzékéhez tartozott. A Sikorski-kormány azokra a burzsoá politikai pártokra és csoportokra támaszkodott, amelyek szeptember elött ellenzékiek voltak (Stronnictwo Ludowe, Stronnictwo Praci, Stronnictwo Narodowe és a szocialista párt jobboldali vezetösége). Az új kabinetben azonban Pilsudski-pártiak is helyet kaptak. Sikorski azzal az ürüggyel, hogy kormánya megörzi a "törvényességet" és a "folyamatosságot", kiegyezett velük. A kompromisszum eredményeként a nyugalomba vonult Mosciclsi ajánlatára Raczkiewicz, az egyik olyan szanációs politikus lett az elnök, aki elvbarátainál valamivel kevésbé kompromittálta magát. Utódjául amennyiben ez a poszt megüresedne Sosnkowski tábornokot nevezték ki, aki szintén a Pilsudski-klikkhez tartozott. Az emigráns kormány egész tevékenységét a nép által mélységesen gyülölt 1935. évi fasiszta alkotmány szabta meg, mely kimondta, hogy az elnök csak "isten és a történelem elött" felelös. Lengyelország tehetségtelen és gyáva vezetöi tehát szégyenszemre megfutamodtak. A lengyel nép azonban továbbra is hösiesen védte országa függetlenségét, s igazságos szabadságharcot vívott a német fasiszta betolakodók ellen. Lengyelország egyszerü dolgozóinak hösiessége tömegméreteket öltött. Különösen Hel, Gdynia és Varsó védelmében harcoltak hösiesen a munkások, parasztok, katonák és a haladó értelmiség legjobbjai. Hal maroknyi lengyel helyörsége 1939. október 2-ig tartotta magát, noha a németek szárazföldön, a levegöböl és a tenger felöl szakadatlanul támadták a várost. Gdynia haditengerészeti támaszpont védelmezöinek nem volt elég fegyverük, de azért elszántan tovább verekedtek, felhasználva mindent, amivel ütni-vágni lehetett az ellenséget. Varsót, a fövárost, kitartó hösiességgel védelmezték a dolgozók. Az elsö sorokban küzdöttek a kommunisták, akik még tegnap börtönökben és koncentrációs táborokban sínylödtek. Sokan közülük a börtönböl kitörve puskát ragadtak, és egyenesen a tüzvonalba mentek. Szeptember 9-én a dolgozók követelésére megalakult a Varsót védö munkásdandár. Forma szerint a szakszervezetek és a szocialista párt szervezte, tényleges vezetése azonban a kommunisták és a baloldali szocialisták kezében volt. A brigád parancsnoka a szocialista Marian Kenig lett, aktív szervezöi közé tartozott a baloldali szocialista Piotr Gajewskil és Marian Kubicki, a parasztpárt egyik baloldali vezetöje. Varsó védöinek soraiban hösiesen küzdött sok lengyel kommunista. Varsó védelmében esett el Nyugat-Ukrajna Kommunista Pártjának egyik vezetöje, Pavel Mariscsuk, aki akkor szabadult ki börtönéböl. A kommunista Marian Buczek neve örökké élni fog a lengyel nép emlékezetében. 16 évig sínylödött különféle börtönökben és koncentrációs táborokban. Amikor a német fasiszták támadásakor az ország vezetöi szégyenletes módon megfutamodtak, Marian Buczek és rabtársai kitörtek a rawiczi börtönböl, és csatlakoztak az egyik katonai alakulathoz. Marian Buczek szeretett szülövárosa, Varsó védelmében esett el. Varsó alatt harcolt az egyik önkéntes munkászászlóalj tagjaként a kommunista Henryk Ruch is, aki késöbb a Szovjetunió Barátai Egyesületének egyik alapítója lett. Kutno és Varsó alatt küzdött mint önkéntes a kommunista Simon Krakowski, aki késöbb a lublini vajdaság területén szervezett partizánmozgalom egyik vezetöje volt. A modlini eröd védöi között harcolt a kommunista Mieczyslaw Kalinowski, aki késöbb a Lenino alatti csatában hösiességével tüntette ki magát. Ebben az ütközetben vett részt a Tadeusz Kosciuszkóról elnevezett 1. lengyel hadosztály. A munkásosztály képviselöi, a lengyel kommunisták a szeptemberi napokban a hazafiságnak, a haza és a nép szeretetének, s az ellenséggel szembeni gyülöletnek ragyogó példáját mutatták. A Varsóba elsönek betörö német páncélos hadosztályt a teljes megsemmisülés veszélye fenyegette, ezért a páncélosok sietve kitakarodtak a városból. Pár nappal késöbb a németek óriási erökkel gyalogsággal, harckocsikkal és repülögépekkel támadtak ismét Varsóra. A védök súlyos helyzetbe kerültek: nem volt elég fegyverük, löszerük, kifogyott a gyógyszer, a kötszer, s az egészségügyi személyzet létszáma is megcsappant. A városban nem müködött a telefon, a vízvezeték, nem volt világítás, megszünt a gázszolgáltatás. Napról napra nehezebb feladatot jelentett a hadsereg és a lakosság élelmezése. De Varsó védöi kitartottak. Szeptember 25-én az ellenség szönyegbombázást hajtott végre. Nagy tüzek keletkeztek, s oltásról szó sem lehetett, mert nem volt víz. Szeptember 29-ére a védöknek már jóformán semmi löszerük sem maradt. Csak annyira futotta, hogy még egy ellenséges rohamot vissza tudtak verni. Szeptember 30-án Varsó elesett. A német-lengyel háború Lengyelország gyors és teljes vereségével végzödött. A lengyel állam vereségének fö oka a burzsoá földbírtokosi rendszer teljes csödje és rothadtsága volt. A szeptemberi napok élesen rávilágítottak Lengyelország minden képzeletet felülmúló gazdasági, politikai és katonai elmaradottságára, uralkodó felsö rétegének züllöttségére, a lengyel földesúri osztály és burzsoázia egész belés külpolitikájának népellenes, nemzetellenes lényegére. A burzsoá-földesúri Lengyelország fennállásának 20 éve alatt nemcsak hogy nem fejlödött gazdaságilag, hanem egyes iparágakban még az elsö világháború elötti szintet sem érte el. Lengyelország gazdasági elmaradottságát még súlyosbította a külföldi töke uralma; a külföldi tökéseknek ugyanis nem állt érdekükben a lengyel nemzeti ipar megteremtése. Lengyelország uralkodó körei pedig semmit sem tettek a honvédelmi ipar létrehozása érdekében. A szeptember elötti Lengyelország egyike volt Európa reakciós államainak. A lengyel burzsoáziát és földesurakat elvakult osztálygyülölet töltötte el az ország dolgozói iránt, akik a legelemibb állampolgári jogoktól is meg voltak fosztva. Ádázul üldözték a haladó pártokat és társadalmi szervezeteket, föleg a kommunista pártot. A nem lengyel ajkú lakosságot ukránokat, beloruszokat, litvánokat kegyetlenül elnyomta a burzsoá-földesúri rendszer. A nemzeti gyülölködés szelleme nem kismértékben gyengítette a lengyel államot. A nagybirtokos mágnások Zamojski, Radziwisl, Potocki stb. igájában sínylödö ukránok, beloruszok és litvánok nem akartak harcolni a földesúri Lengyelországért. A kormány a katolikus egyház tevékeny közremüködésével állandóan szította a nagyhatalmi sovinizmus tüzét, s a nemzeti gyülölködés szellemét terjesztette az országban. Az államapparátust évröl évre bomlasztotta a korrupció. A lengyel hadseregnek égetö szüksége lett volna fegyverzetre, de egyes magas rangú hivatalnokok titokban is, nyíltan is külföldre adtak el puskákat, légvédelmi ágyúkat stb., s ezeken az üzleteken megszedték magukat. Sokan közülük állami titkokat szolgáltattak ki jó pénzért külföldi hatalmaknak, elsösorban a hitlerista Németországnak. Lengyelország gyors összeomlásának egyik oka az volt, hogy a német fasiszta csapatok létszám, katonai felkészültség és fegyverzet tekintetében vitathatatlanul felülmúlták a lengyel hadsereget. Lengyelország katonai vereségében Rydz-Smigly tábornagy s az egész felsö katonai vezetés tehetségtelensége is tükrözödött. A hadseregben olyanok töltöttek be igen fontos parancsnoki beosztásokat, akiknek katonai ismeretei nem terjedtek túl az 1920-1921. évi szovjetellenes háború tapasztalatain. Ezekre a régi, erösen elavult tapasztalatokra épült a szeptember elötti lengyel hadsereg egész harcászata és hadászata. A Szovjetuniót gyülölö lengyel katonai vezetök keleti hadjáratra készítették elö hadseregüket. A hadgyakorlatokat mindig a szovjet-lengyel határ mentén rendezték, s ott épültek a katonai erödítmények is. Már a Szovjetunió elleni háború hadmüveleti tervét is kidolgozták. A lengyel hadsereget nem a fasiszta Németország, hanem a Szovjetunió elleni háborúra készítették elö. Ezek után nem csoda, hogy a lengyel vezérkar csak 1939 tavaszán kezdte kidolgozni a Németország elleni háború tervét, s nem is készült el vele akkorra, amikor a német fasiszta csapatok betörtek Lengyelországba. A támadás pillanatában a lengyel-német határ teljesen védtelen maradt, még a sziléziai iparvidéken is, pedig ez a körzet létfontosságú volt Lengyelország számára. Lengyelország 1939 szeptemberi vereségében Anglia és Franciaország uralkodó köreinek a lengyel néppel szembeni árulása is közrejátszott. Amikor ezeknek az országoknak a kormányai hadat üzentek a hitlerista Németországnak, semmiféle gyakorlati segítséget sem nyújtottak vele a lengyel népnek. A Lengyelország területi épségére vonatkozó angol-francia garanciák semmitmondó papiros-nyilatkozatok voltak csupán, s csak félrevezették a lengyel lakosságnak azt a részét, amely hitt a segítséget ígérgetö nyugati szövetségesek öszinteségében. Manstein hitlerista tábornok, a "Dél" hadseregcsoport volt vezérkari fönöke beismerte, hogy "Lengyelország veresége azoknak az illúzióknak szükségszerü következménye volt, amelyeket Varsóban a szövetségesek akcióival kapcsolatban tápláltak". Azok pedig "ölbe tett kézzel nézték lengyel szövetségesük pusztulását". Lengyelország összeomlásában szerepe volt az Egyesült Államoknak is, amely nemcsak hogy semmit sem tett a fasiszta agresszorok megfékezésére, hanem minden eszközzel támogatta is Angliának és Franciaországnak Lengyelországgal kapcsolatos müncheni politikáját. Az Egyesült Államok kormánya 1939. szeptember 5-én hivatalosan kijelentette, hogy "semlegességi" politikáját kiterjeszti a lengyel-német háborúra is. Németországban ezt a gesztust úgy értékelték, hogy az Egyesült Államok helyesli a fasiszta akciókat. Az amerikai uralkodó körök befolyásos képviselöi minden úton-módon bátorították a fasiszta agresszorokat, értésükre adták, hogy az Egyesült Államok nem fog ellenük tenni semmit. Vandenberg szenátor például, mikor hazaérkezett a németlengyel háború izgalmában élö Európából, kijelentette, hogy "az Egyesült Államok számára lényegtelen, melyik fél fog gyözni". Lengyelország szeptemberi katasztrófájának egyik legföbb oka a lengyel kormány rövidlátó, szovjetellenes külpolitikája volt. Csak a Szovjetunióval való szoros baráti szövetség, az antifasiszta egységfront létrehozása biztosíthatta volna Lengyelország független állami létét, szuverenitását. De a reakciós ezredesek és tábornokok egymást váltogató kormányai mindent elkövettek, hogy ne szilárdulhasson meg a lengyel-szovjet barátság. Lengyelország uralkodó körei olyan politikát folytattak, hogy országukat elszigeteljék a Szovjetuniótól, s elmérgesítsék a két állam viszonyát. Nemegyszer visszautasították a Szovjetunió által felkínált segítséget. Söt mi több, a burzsoáföldesúri Lengyelország rövidlátó vezetöi még a fasiszta Németország és a Szovjetunió közötti ellentétekre is számítottak, s részt vettek azoknak a rabló terveknek az elökészítésében, melyeket a hitlerista agresszorok forraltak a Szovjetunió ellen. Az akkori Lengyelország burzsoá, és földesúri pártjai, valamint kiszolgálóik, a jobboldali szocialisták valamennyien ragaszkodtak ahhoz a nemzetellenes és népellenes politikai irányvonalhoz, melynek lényege így foglalható össze: inkább pusztuljon el az ország szovjet segítség nélkül, mintsem megmaradjon szovjet segítséggel. A történelem kegyetlenül megcsúfolta a lengyel reakciónak ezt a rövidlátó külpolitikáját. Lengyelország urai azzal, hogy elutasították a Szovjetunió szövetségesi jobbját, s a németszovjet ellentétekre spekuláltak, szégyenletes vereségbe vitték az országot, mely ennek folytán elveszítette nemzeti függetlenségét. Gomulka így jellemzi a katasztrófát: "1939 szeptembere volt a burzsoá Lengyelország történelmének utolsó lapja. A lengyelországi tökések és földbirtokosok húszévi uralmának mérlege a csöd volt. . . A szeptemberi vereséget a vak szovjetgyülölet, a fasizálódott szanálási és nemcsak a szanálási politika okozta." A hitlerista Németország gyarmatává tette a megszállt és letiport Lengyelországot. Az ország nyugati vajdaságait a fasiszta "harmadik birodalomhoz" csatolták, többi részét fökormányzóságnak nyilvánították, s élére Hans Frankot, a véres kezü hóhért állították. "1939. szeptember 15-én írta Frank a naplójába megbíztak a meghódított keleti területek kormányzásával, s rendkívüli parancsot kaptam, hogy könyörtelenül pusztítsam el ezt a területet mint a háború színterét és mint zsákmányolt országot. Ebböl a gazdasági, szociális, kulturális és politikai struktúrából romhalmazt kellett csinálnom." Frank a legféktelenebb és legvadabb terrorrendszert vezette be az elfoglalt Lengyelországban. Tömegesen irtotta a lengyeleket, és rengeteg embert hurcoltatott Németországba, kényszermunkára. A lengyel népnek történelme legsúlyosabb megpróbáltatásait kellett elviselnie. 2. A " furcsa háború" Nyugat-Európában       Anglia és Franciaország kormányai hadat üzentek ugyan a fasiszta Németországnak, de korántsem szándékoztak háborút viselni. A hadüzenettel csak Hitlerre akartak nyomást gyakorolni, igyekezvén öt arra kényszeríteni, hogy váltsa valóra nekik tett ígéretét, és támadja meg a Szovjetuniót. Mialatt a német fasiszta csapatok tüzzel-vassal pusztították Lengyelországot, az angol és francia csapatok nyugodtan és tétlenül álltak a Maginot-vonalban. Franciaország 110 hadosztályt mozgósított, s ezek segítségére az angol kormány 5 hadosztályból álló expedíciós hadtestet küldött. Németországnak a nyugati arcvonalon mindössze 23 hadosztálya volt. Fasiszta tábornokok szavai szerint "a harcképes német magasabbegységek zöme keleten, Lengyelország ellen harcolt, míg a nyugati arcvonalon a védelmet lényegében véve olyan hadosztályok tartották, amelyek még nem voltak teljesen feltöltve, és semmiképpen sem voltak alkalmasak támadó hadmüveletek végrehajtására". Chassin tábornoknak, az ismert nevü francia hadtörténésznek teljesen igaza van, amikor azt állítja: a szövetségesek minden kedvezö feltétellel rendelkeztek ahhoz, hogy "áttörjék a Siegfried-vonalat akkor, amikor a német hadsereg föeröi Lengyelországban voltak elfoglalva." Keitel, a fasiszta Németország fegyveres eröinek vezérkari fönöke a nürnbergi per folyamán beismerte, hogy ha az angol-francia csapatok akkor támadást kezdenek, "csupán gyenge ellenállásba" ütköztek volna. Ezt a véleményt más német tábornokok is megerösítik, utalván arra, hogy a franciáknak, akik akkor jelentös eröfölényben voltak, "sikerült volna áttörni a nyugati falat, söt behatolhattak volna Németország belsejébe". De a francia és angol csapatok nem kezdtek semmiféle határozott akciót. Ezt a tényt sem az angol, sem a francia forrásmunkák nem tagadják. De Gaulle emlékirataiban feljegyzi, hogy "amikor az ellenfél eröi majdnem teljesen a Visztulánál voltak elfoglalva, mi (a francia parancsnokság Szerk.) néhány demonstrációtól eltekintve nem kezdeményeztünk semmit, annak érdekében, hogy elönyomuljunk a Rajnáig". Anglia és Franciaország légiereje sem lépett akcióba. A brit fegyveres erök vezérkari fönökeinek bizottsága még 1939. augusztus 22-én olyan értelmü utasítást adott ki, hogy háború esetén nem szabad Németországot bombázni. A hadüzenet után ezt az utasítást megerösítették. Kingston MacCloughry, a brit légierö altábornagya azt írja, hogy "az európai furcsa háború egész idöszaka alatt a csapásra kész repülöcsoportnak nem volt szabad Németországot bombáznia; röpcédulák szórásával foglalkozott . . . . . . A döntö tényezö az volt, hogy a katonai kabinet semmi szín alatt sem akarta ebben a háborúban a légibombázás kezdeményezését magára vállalni". A francia kormány szintén a bombázások ellen foglalt állást. "Roosevelt maga is azt kérte, hogy ne kezdjenek légibombázásokat." A német haditengerészeti parancsnokság tengeralattjárók és egyes portyázó hajók tevékenységével próbálta megakadályozni Anglia atlanti-óceáni kereskedelmi hajózását. 1939. szeptember 17-én az "U-29" német tengeralattjáró a bristoli öbölben elsüllyesztette a "Courageous" brit repülögépanyahajót. Október 15-re virradó éjszaka egy másik német tengeralattjárónak sikerült behatolnia Scapa Flow hadikikötöbe, s elsüllyesztette az ott horgonyzó "Royal Oak" sorhajót. Az angolok sok kereskedelmi hajót vesztettek a tengeri útvonalak mentén. (Lásd a 15. sz. térképet.) Az angol haditengerészeti parancsnokság arra törekedett, hogy a német hajóhad tevékenységét a Balti-tenger térségére korlátozza, vagyis a Szovjetunió ellen irányítsa. Churchill, Chamberlaint bírálva azt írja emlékirataiban, hogy az angol kormánynak nem volt kifogása az ellen, hogy a német hadiflotta legyen "a Balti-tenger gazdája". 1939 december végére a francia fegyveres eröknek összesen 1433 fö veszteségük volt (elesettek, sebesültek, eltüntek). Az angolok ugyanaddig az idöpontig mindössze 3 embert vesztettek. A nyugati arcvonalon tartózkodó német csapatoknál összesen 696 volt az elesettek, sebesültek és eltüntek száma. Azonkívül a szövetségesek lelöttek 11 német repülögépet. Tippelskirch, hitlerista tábornok nem alaptalanul írta: "Ez a szám mutatja, mennyire korlátozott volt akkor mindkét fél légierejének tevékenysége. Voltaképpen nem haladta túl a felderítö repülések kereteit." Igy a hadüzenet megtörtént ugyan, de tényleges harctevékenység nem folyt. A franciák "furcsa háborúnak" nevezték el ezt a háborút. Valójában persze semmi különös nem volt abban, hogy a nyugati arcvonalon tétlenül ültek az angol-francia szövetségesek. A "furcsa háború" egyenes folytatása volt Anglia és Franciaország uralkodó körei hadüzenet elötti politikájának. Abban a politikában, melyet a nyugati hatalmak imperialistái a második világháború alatt folytattak amint arra Hruscsov rámutatott -, két cél fonódott szorosan egymásba: " . . . Megsemmisíteni a dolgozók szovjet szocialista államát, a népek által ontott vérbe fojtani a munkásosztály, a dolgozók legszebb vívmányait, s ugyanakkor legyengíteni a német versenytársat." A háború egyes szakaszaiban az amerikai és angol hadászat jellegét az szabta meg, hogy a háború adott szakaszán a két cél közül melyik hatott erösebben a politikára. Az angol és francia kormány igyekezett belesodorni a Szovjetuniót a háborúba, hogy elpusztuljon vagy legalábbis nagy vérveszteséget szenvedjen az agresszív államok tömbje ellen vívott kimerítö küzdelemben. E politikai céloknak megfelelöen az angol-francia szövetségesek úgy számítottak, hogy amikor már a fasiszta Németország is, a Szovjetunió is teljesen legyengült, ök majd akkor fognak föeröikkel a küzdötérre lépni. A "furcsa háborúval" a szövetségesek mintegy figyelmeztették a hitleristákat, hogy a nyugat felé irányuló támadás Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok közös eröinek ellenállásába ütközik. A nyugati arcvonalon tanúsított tétlenségükkel viszont megadták a német fasisztáknak azt a lehetöséget, hogy akadálytalanul elfoglalják Lengyelország területét, s onnan tovább nyomuljanak kelet felé. Az angol és a francia sajtó, valamint az angol és francia repülögépekröl leszórt rengeteg röpcédula szidalmazta Hitlert és kormányát, amiért a fasiszták nem támadták meg a Szovjetuniót. Az egyik ilyen röplap "Le a bolsevizmussal!" a címe azt állította, hogy "Hitler a kommunizmus elleni kereszteshadjárat lovagja volt. A kereszteslovag most olyan emberré vedlett, aki meghunyászkodott Moszkva elött". Halifax 1939. október 4-én felszólalt a parlamentben, s kijelentette: Hitler azzal, hogy lemondott a Szovjetunió megtámadásáról, "elárulta politikájának legsarkalatosabb elveit", melyeket éveken át a legerélyesebben hirdetett. A "furcsa háború" hadászata tehát nem volt más, mint az angol-francia uralkodó köröknek az új, megváltozott helyzethez alkalmazott müncheni politikája. A "furcsa háború" hadászatát az Egyesült Államok kormánya teljes mértékben helyeselte. Erröl tanúskodik Welles külügyminiszter-helyettes 1940 februárjában tett európai látogatása is; utazásának az volt a célja, hogy kibékülést közvetítsen az angol-francia tömb és a fasiszta Németország között. Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt fötitkára mélyrehatóan feltárta a "furcsa háború" politikai céljait. Azt írta, hogy Anglia és Franciaország kormányai "nem akarták felingerelni Hitlert: azt a reményt táplálták magukban, hogy majd megalkudnak vele azon a napon, amikor megtámadja a Szovjetuniót". Miközben Anglia, Franciaország, söt az Egyesült Államok kormányai is mindent elkövettek, hogy a hitlerista agressziót a Szovjetunió ellen fordítsák, a német föparancsnokság 1939. október 9-én parancsot adott a nyugati támadás elökészítésére. A parancs úgy szólt, hogy a harctevékenység Hollandia, Belgium és Franciaország területére fog kiterjedni. A francia kapitalisták pedig semleges országokon át továbbra is szállítottak hadászati nyersanyagokat Németországnak. A két ellenfél között afféle hallgatólagos kompromisszum jött létre. Ennek egyik formája az volt, hogy a francia imperialisták német fasiszta módszereket alkalmaztak a haladó erök elleni harcukban. Franciaország uralkodó körei valóságos háborút indítottak a nemzet haladó eröi, elsösorban a kommunista párt ellen. Még Alfred Cobban, angol burzsoá történetíró is elismeri, hogy Franciaországban "a kormány egyedül csak a kommunisták ellen foganatosított hatékony intézkedéseket". 1939. szeptember 26-án a francia kormány törvényerejü rendelettel betiltotta a kommunista pártot. A kommunista propagandáért halálbüntetést is ki lehetett szabni. Franciaország kormánya egyre inkább az ország fasizálásának útjára lépett. A kommunisták elleni hadjáratba bekapcsolódott a francia szocialista párt vezetösége is, mely szövetségre lépett a reakcióval. A münchenista reakciósok különösen ádáz gyülölettel üldözték a kommunistákat, mert tudták róluk, hogy igaz hazafiak, s következetesen harcolnak a fasizmus ellen. A Francia Kommunista Párt 1939. október 14-i kiáltványában részletesen kifejtette politikáját: "A kommunisták gyülölik Hitlert és vadállati munkásellenes rendszerét hangoztatja a kiáltvány. De azt tartjuk, hogy a münchenistáknak, a kapitalista kizsákmányolóknak és Abetz ügynökeinek, (Abetz volt a franciaországi német kémszervezet legális vezetöje. Szerk.) nincs joguk Hitlerellenességröl beszélni akkor, amikor ök maguk a megtorlás fasiszta módszereit alkalmazzák Franciaországban." Angliában is üldözték a kommunistákat és a haladó gondolkodású embereket; a kormány hazafiatlansággal vádolta öket. A német kormány megértette ellenfeleinek politikáját, és fel is használta saját céljai érdekében. 1939. szeptember 9-én Hitler megparancsolta, hogy Franciaország ellen sem szárazföldön, sem tengeren nem szabad aktív hadmüveleteket kezdeni. Mialatt a "furcsa háború" arcvonalain tétlenség uralkodott, addig a diplomáciai fronton lázas tevékenység folyt. A diplomáciai aktivitást sajátos okok idézték elö. A hitlerista Németország arra tett kísérleteket, hogy még jobban elaltassa a nyugati hatalmak éberségét, és katonai leverésükhöz kedvezö feltételeket biztosítson magának. Anglia, Franciaország, valamint az Egyesült Államok kormánya pedig annak a lehetöségét kereste, hogy Németországgal szovjetellenes szerzödést kössön, s a hitlerista agresszió élét kelet felé, a Szovjetunió ellen fordítsa. Tevékenységük módszerei szintén különböztek. Németország teli torokból rikoltozta "békés" javaslatait, viszont Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormánya a titkos módszereket részesítette elönyben, amelyek az arcvonalakon uralkodó demonstratív tétlenséggel és a kommunisták ellen indított kegyetlen hajszával párosultak. Hitler 1939. október 6-án a Reichstagban hivatalosan, a német kormány nevében javasolta "a nagyhatalmak konferenciájának összehívását, amely megállapítaná az új statutumot Európában és az egész világon". E javaslatból világosan kitünik, hogy a német imperializmus a Lengyelország elfoglalásával megerösödött hadigépezetére támaszkodva olyan "békefeltételek" diktálására törekedett, amelyek ténylegesen az egyeduralmára és a fasiszta "új rend" megteremtésére vezettek volna, legalábbis Európában. Érthetö, hogy a nyugati hatalmak elutasították ezeket a javaslatokat. Sztálin azonban, aki nem ismerte fel a német fasiszta demars valódi értelmét, elítélöen nyilatkozott Angliának és Franciaországnak ebben a kérdésben hozott döntéséröl, és helyeselte Hitler "békés" indítványait. Amellett a történeti igazság ellenére kijelentette, hogy "nem Németország támadta meg Angliát és Franciaországot, hanem Franciaország és Anglia támadt Németország ellen, s így magukra

vették a felelösséget a mostani háborúért". A fasiszta Németország tevékenységének ilyen értékelésével Sztálin zavart keltett a párt, a szovjet nép és a külföldi kommunista pártok soraiban. Alábecsülte Németország agressziós szándékait, és vakon bízott a szovjet-német megnemtámadási szerzödés megingathatatlanságában. Ezen az úton haladva jutott el késöbb odáig, hogy helytelenül ítélte meg a közvet lenül a Szovjetunió elleni német támadás elött kialakult katonai és politikai helyzetet. 1939 október-november folyamán a német erök zömét Lengyelországból nyugatra dobták át. A csapatok átcsoportosításának leplezése végett új hadrendi számokat adtak egyes hadseregcsoportoknak, hadseregeknek és hadosztályoknak. Ezzel egyidejüleg új behívásokkal gyorsan növelték a csapatok létszámát. Fegyvereket és haditechnikai eszközöket szállítottak nyugatra. 1940 márciusára Németország hadra kelt seregének létszáma 2 millió 800 ezerröl 3 millió 300 ezerre emelkedett. A német fegyveres erök föparancsnoksága, nyugati terveinek álcázására 1939. november 18-án kelt 7. számú direktívájában elrendelte, hogy nyugaton egyelöre még tartózkodni kell az aktív harctevékenységtöl. "A járörök csak annyira hatolhatnak be francia területre közölte az utasítás -, amennyire a felderítéshez és a kellö távolság betartásához arra szükség van, hogy meg lehessen elözni az ellenféllel való összeütközést. A vadászrepülök csak annyira hatolhatnak be Franciaország légterébe, amennyire az felderítést végzö csapataink fedezéséhez szükséges." 1939. október 19-én a német fegyveres erök föparancsnoksága végleg elkészítette a nyugati háború tervének elsö változatát, amely a "Sárga Terv" (Fan Gelb) elnevezést kapta. Ez is, a második változat is (1939. okt. 29.) úgy tervezte a föcsapást, hogy a német csapatok megkerülik a Maginotvonalat Észak-Belgiumon és Dél-Hollandián keresztül, s ott megsemmisítik az ellenfél eröinek zömét. A német páncélos magasabbegységeknek azt a feladatot szánták, hogy az ejtöernyös csapatokkal együttmüködve több helyen ékelödjenek be Franciaország, Anglia és szövetségeseinek hadseregei közé, majd az így egymástól elszigetelt csoportokat semmisítsék meg. A terv szerint a belgiumi és hollandiai döntö hadmüvelet befejeztével a német csapatoknak meg kellett indulniuk a francia föváros felé. A "Sárga Terv" elsö változatait erösen bírálta Manstein altábornagy, az "A" hadseregcsoport vezérkarának fönöke. Neki az volt a véleménye, hogy gyorsan mozgó magasabbegységekkel hatékonyabban lehet végrehajtani a tervezett hadmüveletet. Az általa 1939. december 18-án elöterjesztett új változatban más hadmüveleti elhatározást javasolt. Eszerint a "B" hadseregcsoport a nyugati hadmüveletek megindulásakor leköti az észak-belgíumi arcvonalon levö ellenséget, s magára vonja annak fö eröit. Az "A" hadseregcsoport pedig a gyorsan mozgó magasabbegységek segítségével Luxemburgon, az Ardenneken és Észak-Franciaországon keresztül elöretör a La Manche partjáig, s elvágja az ellenfél csapatainak zömét. Manstein vakmerö hadmüveleti terve figyelembe vette az angolok és franciák "furcsa háborújának" politikai lényegét. A német föparancsnokság egyetértett Manstein elgondolásával; ez lett az alapja a "Sárga Terv" új változatának, a "Sarlóvágás" fedönéven ismert, 1940. február 24-én elfogadott végleges tervnek. A terv sikere jórészt attól függött, hogy az angol-francia hadvezetöség mekkora eröket von össze Belgiumban és Hollandiában, északnyugatra attól a sarló formában tervezett megkerülö hadmozdulattól, amelyet a német "A" hadseregcsoportnak kellett végrehajtania. A helyzet kedvezett a hitleristáknak; a szövetségesek ugyanis azt hitték, hogy Németország a Schlieffen-terv módosított változatát fogja kipróbálni. Ebbeli véleményük megszilárdult egy különös eset után, amely ezt persze nem tudták a németek megtévesztésre kieszelt furfangja volt. 1940. január 10-én egy német repülögép, fedélzetén Rainberger összekötö tiszttel és a "Sárga Terv" elsö változatainak egy példányával "eltévedt", s belga területen, Mechelen város közelében szállt le. A Rainbergernél talált vezérkari okmányok alapján az angol-francia katonai vezetök úgy látták, hogy 1939 október-november folyamán összeállított "D" hadmüveleti tervük helyes. Logikusabb lett volna az a feltevés, hogy a német parancsnokság lemond a "Sárga Terv"-röl, ha már az ellenség is tud róla. De az angol-francia hadvezetöség nem így következtetett. A "D" terv továbbra is érvényben maradt. A "D" terv szerint, ha a német csapatok betörnek Belgiumba, az angol-francia haderök felvonulnak ellenük a Dijle (Dyle) folyóig, de "nem azért, hogy megtámadják a németeket, hanem hogy védelmi vonalat foglaljanak el . . ." A szövetséges hadvezetöség arra törekedett, hogy csapatait kivigye Namur, Liége, Antwerpen belga erödök vonalára, és a Maginot-vonal balszárnyára támaszkodva szilárd állóvédelmet hozzon létre, egészen a La Manche partjáig. A francia parancsnokság szilárdan hitte, hogy az Ardennek leküzdhetetlenek a modern gépesített hadseregek számára, s hogy a német páncélos és gépesített csapatok Közép-Belgiumon át lesznek kénytelenek a föcsapást mérni. A védelmi terv alapján az angol és francia hadvezetöség nem sietett csapatait felvonultatni Németország ellen. Csak 1940. január 16-án hozták létre négy francia és egy angol hadseregböl az északkeleti frontot; közös parancsnokuk Georges francia tábornok volt. A Szovjetunió elleni készülödések lázában a szövetségesek vezérkarai nem törödtek azzal, hogy fegyveres eröiket megszilárdítsák nyugaton. Daladier késöbb kénytelen volt beismerni, hogy "más célokra" szánt harckocsik ezrei a német betörés idején a raktárakban maradtak, s nem kerültek bevetésre. A háború kitörésekor a francia hadseregnek mindössze három gépesített hadosztálya volt. A "furcsa háború" folyamán négy páncélos hadosztályt szerveztek: az elsö kettöt 1940 január közepén, a harmadikat március közepén, a negyediket akkor, amikor a németek már betörtek Franciaországba. Az angolok pedig késlekedtek saját páncélos csapataik átdobásával. Az elsö angol páncélos hadosztály akkor szállt partra Franciaországban, amikor ott már teljesen kibontakoztak a német hadsereg támadó hadmüveletei. Az angol-francia fegyveres erök tehát lényegében véve nem voltak felkészülve a német támadás elhárítására. Nem volt aktív hadmüveleti tervük. Anglia és Franciaország uralkodó körei hadat üzentek ugyan Németországnak, de még mindig azt remélték, hogy megegyezésre juthatnak Hitlerrel, s közösen léphetnek fel a Szovjetunió ellen. A német fasiszták azonban nem váltották valóra a müncheni pártfogóik reményeit: mielött a Szovjetunió ellen támadtak, elöbb nyugaton csaptak le. 3. A német fasiszta csapatok betörése Nyugat-Európa országaiba  Anglia és Franciaország kormánya makacsul folytatta a "furcsa háború" politikáját. Még a szovjet-finn békeszerzödés aláírása után is többet gondoltak a Szovjetunió elleni agresszióra, mint Németország támadásának visszaverésére. Egy angol lap cinikus nyíltsággal írta: "A szövetségeseknek háborút kell kezdeniük Oroszország ellen . . . Az Oroszországgal való háború ma veszélyesebb és nehezebb lesz, mint lehetett volna két-három hónappal ezelött, amikor Oroszországnak kezétlábát megkötözte Finnország." A német föparancsnokság a "furcsa háború" során arra a következtetésre jutott, hogy a nyugati arcvonalon nem kell támadástól tartania. A szövetségesek tétlensége lehetövé tette a hitleristáknak, hogy jól elökészítsék a Franciaországra mérendö csapást. Nem kis szerepe volt ebben az amerikai monopóliumok segítségének; ezek föleg teherautókkal látták el a német fasiszta hadsereget. Ford üzemei, a "General Motors" müvek, melyeket a háború elött építettek vagy korszerüsítettek Németországban, most a német autógyártás jelentös részét adták. A hitlerista Németország vezetöi a nyugati háborúban azt tartották elsö feladatuknak, hogy elfoglalják Dániát és Norvégiát. E két észak-európai országot fontos stratégiai felvonulási területnek tekintették Anglia, majd késöbb a Szovjetunió elleni hadmüveletek számára. Dánia és Norvégia elfoglalása azért is fontos volt nekik, mert így Németország folyamatosan elláthatta magát svéd érccel, amelyre a német nehéziparnak igen nagy szüksége volt. Anglia és Franciaország vezérkara viszont kidolgozta a Norvégia nyugati partján levö kikötök és repülöterek elfoglalásának tervét. 1940. március 28-án a szövetségesek haditanácsa elhatározta: Norvégia parti vizeit elaknásítja, és csapatokat tesz partra, hogy így megakadályozza a svéd vas ércnek Németországba való szállítását, s a német hajóhad tevékenységét a Balti-tengerre korlátozza. Április 8-án reggelre az angol-francia flotta befejezte Norvégia parti vizeinek elaknásítását. Ugyanaznap csapatokkal és felszereléssel megrakott angol és francia szállítóhajók futottak ki az Északi-tengerre, s a norvég partok felé vették az irányt. A németek azonban megelözték ellenfeleiket, mert akkorra már partraszállást hajtottak végre a norvég partvidék legfontosabb pontjain. (Lásd a 9. számú térképet.) 1940. április 9-én reggel a német fasiszták betörtek Dániába és Norvégiába. Dániát minden ellenállás nélkül szállták meg, mert a dán király és a kormány fegyverletételi parancsot adott a hadseregnek. Norvégiában, ahol a hadsereg és a nép szilárdan el volt szánva a védekezésre, a hazafiak számára kedvezötlenül alakult a helyzet. A norvég csapatok túlnyomó része a német betörési pontoktól távol állomásozott. Ezeket a csapatokat Anglia és Franciaország nyomására a norvég kormány északra, a finn határra vezényelte; átdobásuk azokkal a szovjetellenes tervekkel függött össze, melyeket a nyugati hatalmak szöttek a szovjet-finn háború idején. Azonkívül a hitlerista kémszervezet ügynökének, Quisling volt norvég hadügyminiszternek a segítségével már jóval elöbb behatolt a norvég államapparátus és katonai parancsnokság legfontosabb szerveibe, s a kritikus pillanatban megbénította a hadsereg gépezetét. Két nap leforgása alatt a német csapatok az ország valamennyi fontos kikötöjét elfoglalták. A norvég hazafiak hösiesen ellenálltak, és sok helyütt elkeseredett harcok folytak. A német hadiflotta jelentös veszteségeket szenvedett. Az Oslo-fjordban a norvég parti ütegek elsüllyesztették a "Blücher" nevü német nehézcirkálót. Azonkívül a németek a "Karlsruhe" és a "Königsberg" könnyücirkálókat is elvesztették. A norvégiai betörést öt gyalogos és két hegyivadász hadosztály hajtotta végre. A norvég repülötereken körülbelül 300 szállítórepülögép szállt le, több mint 2 ezer teljesen felfegyverzett katonával. A csapatok tengeren történö átszállítására a német parancsnokság 270 szállítóhajót és körülbelül 100 halászbárkát vett igénybe. A partraszállást 60 bombázó, 40 vadászgép, 7 cirkáló és 14 romboló fedezte. A norvégiai hadmüveletekben nagy szerep jutott a német légierönek. A légi kötelékek a legfontosabb déli irányban lefogták a norvég parti ütegeket, és légideszantokat dobtak le, amelyek elfoglalták a parti erödítményeket, söt Stavanger norvég repülöteret is birtokukba kerítették. Ez lehetövé tette, hogy a csapatszállító hajók behatoljanak Oslóba és Kristiansandba. Április 14-e és 19-e között Észak-Norvégiában angol és francia csapatok szálltak partra ama expedíciós hadtest állományából, amelyet elözöleg Finnországba akartak irányítani, hogy részt vegyen a Szovjetunió elleni háborúban. Ezek a csapatok nem állhattak ellen az eröfölényben levö németeknek, és két héttel késöbb visszavonták öket. Április végén a nyugati szövetségesek még egy partraszállási hadmüveletet hajtottak végre Norvégiában, Narvik körzetében. Ez jobban sikerült, mint az elsö: a szövetséges csapatok elfoglalták Narvikot. Csakhogy a német légierö sikeres tevékenysége nehéz helyzetbe hozta a partra szállt egységeket, s ráadásul Nyugat-Európában is súlyossá vált a hadi helyzet. Ezért az angol-francia parancsnokság lemondott a hadmüvelet folytatásáról, és csapatait kivonta Norvégiából. Ily módon egész Norvégia a német fasiszta területrablók kezére került. A hitlerista kormány most már zavartalanul felhasználhatta a skandináv országok gazdasági eröforrásait, s amellett politikai nyomást fejthetett ki Finnországra is. Németország légi és haditengerészeti eröi Norvégiában több támaszponthoz jutottak, s ez megkönnyítette, hogy harctevékenységet fejtsenek ki Anglia északi és keleti kikötöi ellen. Dánia és Norvégia elfoglalása megmutatta, mennyire rosszul számítottak azok a nyugati politikusok, akik azt hitték, hogy Hitler nem fogja megtámadni a nyugat-európai országokat. Dánia és Norvégia megszállása után a német fasiszta csapatok 1940. május 10-én betörtek Hollandiába, Belgiumba, Luxemburgba és Franciaországba. Ez annyit jelentett, hogy teljes csödbe jutott az európai "furcsa háború" politikája, mely a nyugati hatalmak imperialista ellentéteit a Szovjetunió rovására akarta megoldani. A német parancsnokság 74 hadosztályt vetett be Franciaország ellen ezek az "A" és a "B" hadseregcsoportokhoz tartoztak -, s 42 hadosztályt meg 1 dandárt hagyott meg a föparancsnokság tartalékában. A 19 hadosztályból álló "C" hadseregcsoport védelmi állást foglalt el a Siegfriedvonalban. Ezzel a 135 hadosztállyal és 1 dandárral állt szemben a szövetségesek 142 hadosztálya: 99 francia, 10 angol, 22 belga, 10 holland és 1 lengyel hadosztály. A német fasiszta hadsereg páncélos hadosztályaiban összesen 2580 harckocsi volt. A szövetséges föparancsnokság több mint 3 ezer harckocsival rendelkezett, ezek közül 2 ezer az összfegyvernemi magasabbegységek 40 önálló harckocsizászlóaljában volt. Míg a németek harckocsijaik zömét a csapásmérö hadosztályokba osztották be, addig a szövetségesek harckocsijaik jelentös részét a gyalogos magasabbegységeknél szórták széjjel. Anglia kormánya, mely szokásához híven most is mással szerette volna kikapartatni a gesztenyét a tüzböl, francia erökkel akart hadat viselni. 1720 harci repülögépéböl 474-et küldött Franciaországba, és 600 harckocsijából 1940. május 10-ig mindössze 50 érkezett az arcvonalra. A holland légierönek 124, a belgának 410, a franciának 1730 repülögépe volt. Az ellenfelek eröit a hadosztályok számát tekintve majdnem egyenlöknek lehetett tekinteni. Németország a harckocsikat illetöen sem volt fölényben, tüzérsége pedig mennyiségileg is, minöségileg is elmaradt a szövetségesek tüzérsége mögött. A németeknek csupán a légierö tekintetében sikerült fölényre szert tenniük, de ez sem volt lényeges. Ugyanis az eröviszonyok mérlegelésénél nem csupán az a 2738 repülögép számított, amely a kontinens repülöterein állt bevetésre készen 3500 német géppel szemben. Azt a légieröt is figyelembe kell venni, amely az angol partvidék repülöterein települt. Ezért írja Goutard francia hadtörténész, hogy "a német légierö nem volt túlnyomó fölényben, mert ha mi kevesebb bombázóval rendelkeztünk is, vadászgépek tekintetében nálunk mutatkozott némi fölény". A német fasiszták hadászati terve a meglepésre és gyors ütemü támadásra épült. Franciaországra a föcsapást az "A" hadseregcsoport mérte (a 4., 12. és a 16. tábori hadsereg, valamint a páncélos csoport). Az "A" hadseregcsoportot körülbelül 1000 repülögépével a 3. légiflotta támogatta. Ez az egész hadseregcsoport 45 hadosztályból állt, beleszámítva 7 páncélos hadosztályt és 5 gépesített hadosztályt is. Parancsnoka Rundstedt vezérezredes volt. Kleist tábornok 5 páncélos és 5 gépesített hadosztályból álló csoportja alkotta a föcsapást mérö csoportosítást. Az "A" hadseregcsoportnak az volt a feladata, hogy Sédan körzetében áttörje a francia arcvonalat, majd a francia-belga határ mentén a támadást tovább fejlesztve elérje a La Manche partvidékét, s így elvágja a belgiumi angol-francia csapatokat. (Lásd a 10 számú térképet.) Belgium és Hollandia ellen a német parancsnokság a "B" hadseregcsoportot vetette be. Ez a hadseregcsoport a 6. és a 18. tábori hadseregekböl, valamint a 16. önálló páncélos hadtestböl állt. A hadseregcsoport parancsnoka Bock vezérezredes volt. A "B" hadseregcsoportba 27 hadosztály, köztük 3 páncélos hadosztály és 2 tartalék hadosztály tartozott. Hollandiában a németek a 18. hadsereg eröivel frontális csapást szándékoztak mérni együttmüködésben az ellenség hadtápterületeire kidobott légideszant csapatokkal, A 6. hadseregre az a feladat hárult, hogy a Maas (Meuse) folyónál északról megkerülje a belga erödítések vonalát, s lekösse Belgiumban a szövetségesek csapatait, mialatt az "A" hadseregcsoport a hátuk mögé kerül. Az 1. és 7. tábori hadseregekböl álló "C" hadseregcsoport azt a feladatot kapta, hogy a Maginotvonalnál kösse le a francia eröket. Ami az angol-francia csapatok szétbontakozását illeti, az a közös parancsnokság által kidolgozott "D" terv szerint történt. A szövetséges haderök két hadseregcsoportot alkotva helyezkedtek el a La Manche partvidékétöl a svájci határig. Az elsö hadseregcsoport (az 1., 2., 7., 9. francia és az angol expedíciós hadsereg) 44 hadosztályból állt, ezek között volt 3 gépesített hadosztály (480 harckocsi) és 4 páncélos hadosztály (600 harckocsi és 840 páncélgépkocsi). E csoport feladata az volt, hogy jobbszárnyával a Maginot-vonalra és a Meuse-menti tábori erödítésekre támaszkodva, föeröivel Belgiumba nyomuljon, és ott szilárd arcvonalat képezzen. A 7. francia hadsereg még külön utasítást is kapott: ha a helyzet megengedi, Antwerpen körzetében hatoljon be Hollandiába, töltse ki a holland és a belga erödítések közti majdnem 50 kilométernyi hézagot, hogy így a szövetséges arcvonal összefüggö legyen. A második hadseregcsoport (a 3., 5. és 8. francia hadsereg) a Maginot-vonal mögött helyezkedett el, Longwytól a svájci határig. 25 hadosztályból állt, beleszámítva a Maginot-vonalhoz tartozó 9 hadosztályt is. Ennek a csoportnak mely létszámban háromszorosan felülmúlta az ellenfelet passzív feladata volt: a Maginot-vonal megtartása. A svájci határ mentén is volt egy francia hadsereg, mely 17 hadosztályból állt. A 6. francia hadsereg az ország déli partvidékét, a 10. hadsereg pedig az Olaszország felé esö határt fedezte. A francia föparancsnokság hadászati tartalékában 16 hadosztály maradt, köztük 3 páncélos hadosztály. A hollandok Grebbe-erödvonala az Ijsel tó (Zuidersee) déli partján kezdödött, az Amsterdamhoz, Utrechthez vezetö utakat védte, és délebbre a holland-német határig húzódott. Az erödvonal mögött két hadtest helyezkedett el; két másik hadtest és egy könnyü hadosztály pedig tartalékban volt. Mind a belga, mind a holland hadseregnek az volt a feladata, hogy a megerödített körletekre támaszkodva feltartóztassa a német fasiszta csapatokat az angol-francia föerök beérkezéséig. A belga kormány azonban nem hozott megfelelö intézkedéseket az ország védelmére. Anglia és Franciaország katonai vezetöi, mivel helytelenül értékelték a német föparancsnokság terveit, nem vontak össze kellö eröket az Ardennek irányában, pedig a németek onnan mérték a föcsapást. Az angol-francia hadvezetöség abból a feltevésböl indult ki, hogy az Ardennek nehezen járhatók (erösen átszegdelt terep, nagy erdöségek, kevés országút és vasútvonal), s ezért itt, a Longwy és Dinant közötti 120 kilométernyi arcvonalszakaszon mindössze két gyengén felszerelt francia hadsereget helyezett el, melyekben 13 gyalogos és 2 lovas hadosztály volt. A Németországban müködö angol és francia titkos szolgálat már korábban jelezte, hogy küszöbönáll a németek nyugati támadása, de a szovjetellenes tervekkel elfoglalt szövetséges parancsnokság ügyet sem vetett a felderítö szervek jelzéseire. Már 1940. május elején nyilvánvaló lett, hogy az angol és a francia kormány müncheni politikája és hadviselési módszere teljes kudarcot vallott. Emiatt Angliában politikai válság tört ki, mely azzal végzödött, hogy Chamberlain, e politika legföbb bajnoka 1940. május 10-én kénytelen volt lemondani, s helyette Winston Churchill lett a miniszterelnök. Németországot bizonyos fokig akadályozta Belgium, Hollandia és Luxemburg semlegessége. A német kormány ezért ismét a provokáció eszközéhez nyúlt, s ez alkalommal még a "Gleiwitz elleni támadásnál" is aljasabb komédiát rendezett. 1940. május 10-re virradó éjjel légitámadást hajtatott végre egy németországi egyetemi város, Freiburg ellen. A repülögépekröl ledobott rombolóbombák elpusztították az elaggott nök otthonát, a kórházat, és sok embert megöltek vagy nyomorékká tettek. A német kormány Hollandiát és Belgiumot vádolta a tett elkövetésével; ez volt az ürügy arra, hogy pár órával késöbb a német csapatok megtámadják a semleges országokat. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a légitámadást kormánya parancsára a német légierö hajtotta végre. Nem véletlenül szemelték ki éppen Freiburg városát. A provokátorok tekintetbe vették, hogy ezt a várost még az elsö világháborúban bombázta a szövetséges légierö. Ezt a körülményt akarták felhasználni annak a híresztelésnek az alátámasztására, hogy 1940 májusában a nyugati országok légiereje megtámadta Freiburgot. Állításuk azonban nem talált hitelre, s már akkor, 1940 májusában kétségkívül bebizonyosodott, hogy a várost német repülök bombázták. Az aljas tett föbünösét, a provokátor légi kalóz Joseph Kammhubert kitüntették. Kammhuber akkor az 51. repülöszázad parancsnoka volt, majd gyorsan haladt elöre a ranglétrán, és a második világháború végén már altábornagy lett. A legutóbbi idökig felügyelöi minöségben a Német Szövetségi Köztársaság egész légiereje felett parancsnokolt. 1940. május 10-én hajnalban a német fasiszta légierö bombázta Hágát és Rotterdamot, s körülbelül 4 ezer ejtöernyöst dobott le ezekbe a körzetekbe. Ezzel egy idöben a 18. hadsereg támadást indított. Az ejtöernyösök által elfoglalt hollandiai repülöterekre motoros és vitorlázó repülök 22 ezer katonát szállítottak. A Hollandiában müködö német ügynökök aktív segítséget nyújtottak az ejtöernyös és szárazföldi csapatoknak. Igy például holland egyenruhába öltözött német diverzánsok csoportjai megszállták a Maas folyó hídjait, és használhatatlanná tették azt a zsiliprendszert, amelynek segítségével el lehetett volna árasztani a holland védelmi vonal elötti területet. A holland parancsnokság azt javasolta, hogy mérjenek csapást a Rotterdam felé nyomuló 113. német hadsereg szárnyára, s ehhez az angol-francia parancsnokság segítségét kérte. Ezt a javaslatot azonban nem sikerült megvalósítani. Az angol légierö nem teljesítette a rábízott feladatot azt, hogy a levegöböl oltalmazza a 7. francia hadsereget -, s az utóbbi tüstént visszavonult, mihelyt megjelentek az elsö német repülögépek. A holland repülök és légvédelmi tüzérek közül sokan példás önfeláldozással küzdöttek a német légierö ellen. Ötnapos harctevékenységük során 50 fasiszta repülögépet semmisítettek meg légiharcban, 139-et pedig a légvédelmi tüzérség lött le. Május 12-én a Dordrechten keresztül frontális csapásmérö páncélos csapatok Rotterdam körzetében egyesültek a légideszant-csapatokkal. A német fasiszta légierö, hogy az ellenfelet megadásra kényszerítse, barbár légitámadást hajtott végre Rotterdam ellen. A városnak mintegy 30 ezer lakosa elpusztult. Bár a holland haderök nagyobb része még szilárdan tartotta állásait, a föparancsnokság május 14-én elrendelte a kapitulációt. Amint nyugaton megkezdödtek az aktív hadmüveletek, a szövetséges parancsnokság Belgiumba irányította az angol-francia csapatok zömét, s ez jól beleillett a német fasiszta tábornoki kar terveibe. A német légierö, mely már a támadás elsö óráiban megsemmisítette a francia légierö javarészét (a repülötereken), nem akadályozta a szövetséges csapatok kimozdulását. Belgiumban a Meuse-t (Maast) a Scheldével összekötö Albert-csatorna állt a német támadás útjában. Ez a mély vizü, meredeken betonozott partú csatorna számottevö harckocsiakadályt jelenthetett volna. A német ejtöernyös alakulatok azonban hirtelen rajtaütéssel elfoglalták a csatorna két hídját. Az Albert-csatornát a Liége-töl kissé északra fekvö Eben-Emael-i eröd védte, beágyazva egy hegy mélyébe, melynek lejtöin tüzfegyverek voltak beépítve. A hegy belsejében alagutak, föld alatti löszerés élelemraktárak, laktanyahelyiségek stb. voltak. A német légierö erösen bombázta az erödöt, és ködfüggönnyel elvakította a helyörséget. A ködfüggöny védelme alatt az eröd közepére zajtalan vitorlázó repülögépek szálltak le 80 fös deszanttal; a deszant tagjai különleges kiképzésben részesültek Dessau mellett, ahol elkészítették a belga eröd pontos mását. Nagy robbanóerejü gránátokat dobtak az eröd bejárataihoz, s így betemették az 1200 fönyi helyörséget. A 16. német önálló páncélos hadtest akadálytalanul átkelt az Albert-csatornán (az ejtöernyösök által elfoglalt hidakon), és Liége erödítményeit megkerülve, kijutott a hadmüveleti mélységbe. Ennek a hadtestnek a tevékenysége elvonta a francia föparancsnokság figyelmét az Ardennektöl. Az "A" hadseregcsoport 112 kilométert haladt elöre Luxemburg és Délkelet-Belgium területén anélkül, hogy ellenállásba ütközött volna. Május 13-án megkezdte az átkelést a Maas folyón, Givet és Sedan között. Az átkelés három szakaszon történt. Mindegyiknél egy páncélos hadtest kelt át az elsö lépcsöben, zuhanóbombázók támogatásával. A három páncélos hadtest 80 kilométeres arcvonalat képezett, de föeröivel mindegyik csak keskeny szakaszon, legfeljebb 5 kilométeres sávban tevékenykedett. Miután Kleist tábornok páncélos csoportja áttörte az arcvonalat, a La Manche partvidéke felé nyomult, erös csapásokat mérve a Belgiumban levö angol-francia hadseregek hadtápterületére. A francia kormány pánikba esett, és gyorsan közölte Churchillal, hogy a háborút elveszettnek tekinti, bár még semmi oka sem volt ilyen következtetés levonására. A Sedan-Dinant közti szakasz kivételével az arcvonal nem ingott meg, és ellenállást fejtett ki. De Sedan alatt, ezen a döntö arcvonalszakaszon Huntziger tábornok, a 2. francia hadsereg parancsnoka visszavonta csapatait, s ezzel utat nyitott a németeknek. Abban a pillanatban így alakultak az eröviszonyok: a 2. francia hadseregnek 7 harcképes, harckocsikkal jól ellátott hadosztálya volt. Vele szemben állott a 10. német páncélos hadosztály, 30 kilométeres arcvonalon széthúzódva. Május 18-án a német harckocsik Amiens elé értek. Ebben az idöben Reynaud a kabinet átszervezésével foglalkozott. A kormányba miniszterelnök-helyettesként bekerült Pétaín, a Németországgal való lepaktálás híve. A kormány a népet becsapva azt állította, hogy a kabinet átszervezése az ország védelmének megerösítését célozza. Reynaud kijelentette, hogy " . . . Pétain tábornagy . . . a kormányban marad a gyözelemig". Pétain valódi szándékait azonban nagyon jól ismerték Németország vezetöi. Weizseeker megjegyezte, hogy "Pétain marsallt a békés politika ügyvédjének tekintik Franciaországban . . . Ha a béke kérdése élesebben vetödik fel Franciaországban, Pétain majd eljátssza a maga szerepét." A német páncélos csapatok akadálytalanul törtek nyugatra, és május 20-án Abbeville-töl északnyugatra elérték a tengerpartot. Ebben az idöszakban a szövetséges csapatok még megmenthették volna a helyzetet. Weygand tábornok, aki Gamelintöl átvette a föparancsnokságot, elhatározta, hogy Arras körzetében csapást mér az ellenség oldalába; így ugyanis el lehetett volna vágni az elöretört német egységeket. Weygand tervét a szövetségesek egyesített vezérkarának ülésén elfogadták. A vezérkar elgondolása az volt, hogy az angol csapatok észak felöl, a franciák pedig délröl egyszerre hajtják végre a csapást. A szövetségeseknek körülbelül 40 kilométert kellett megtenniük ahhoz, hogy egyesüljenek, és így elvágják a német csapatokat. De a döntö pillanatban az angol csapatok Gort tábornok parancsára minden elözetes figyelmeztetés vagy tájékoztatás nélkül hirtelen elhagyták az arcvonalat, és visszavonultak a tengerpartra, sorsukra hagyva a védelmi vonalat tartó francia és belga katonákat. Az angol parancsnokság nemcsak azért határozott így, mert nem volt meggyözödve a tervezett ellencsapás sikeréröl; az angol kormány válságosnak ítélte az arcvonal helyzetét, s expedíciós hadseregét a brit szigetek védelme érdekében meg akarta menteni. Ezért már május 20-án különleges tanácskozást tartottak az angliai Doverben arról, hogy az angol csapatokat sürgösen haza kell szállítani a La Manche-on keresztül. Egyidejüleg magánszemélyektöl kis hajókat, bárkákat rekviráltak erre a célra. Összesen 861 vízi jármüvet szedtek össze. A szövetségesek helyzete egyre súlyosbodott. Az arcvonal ideges hangulata gyorsan átragadt a hátországra. Párizs felett füstfelhök gomolyogtak elégették az irattárak anyagait, készülödtek a francia föváros kiürítésére. Pedig a helyzet még nem volt reménytelen. Bár a németek támadása sikeresen alakult, mégis kockázatos volt, és saját magukra nézve is veszélyt jelentett. Kleist páncélos csoportja messze elszakadt a gyalogos hadosztályoktól, szárnyait nem fedezte semmi. A löszerrel megrakott autóoszlopok az Ardennekben maradtak, Kleist tüzérségének pedig amint azt a hitlerista tábornok a háború után maga is elismerte ütegenként 50 lövedéke volt. Ha a szövetséges csapatok akkor erös ellencsapásokat mérnek a német páncélos csoport fedezetlen szárnyaira, az kétségkívül "üllö és kalapács közé" került volna. De a francia föparancsnokság határozatlansága, valamint az angol és a francia csapatok tevékenységének összehangolatlansága lehetövé tette Kleist egységeinek, hogy akadálytalanul kijussanak a La Manche partjára, és május 22-én elfoglalják Boulogne-t. A páncélos csoportot nyomon követték a német tábori hadseregek, s dél felöl átkarolták a Belgiumban levö angol-francia eröket. Május 23-án a páncélos hadosztályok bevették Calais-t, s még aznap 16 kilométerre megközelítették Dunkerque-et. Sokkal közelebb voltak Dunkerque-hez, mint az angol expedíciós hadsereg föeröi. A páncélos csoport csapatainak lehetöségük nyílt nemcsak arra, hogy megakadályozzák az angolokat az elvonulásban, hanem hogy szét is verjék öket. "Hitler beavatkozása mentette meg (az angolokat)." Május 24-én ugyanis Hitler megérkezett Rundstedt charleville-i törzsszállására, és megparancsolta, hogy az angolok ellen hajóra szállásuk elött sem szárazföldi, sem légi tevékenységet nem szabad kezdeni. A német csapatoknak megtiltotta, hogy tíz kilométernél közelebb hatoljanak Dunkerque-hez. A német kormány úgy számított ugyanis, hogy a Dunkerque alól elvonuló angol katonák és tisztek majd egész Angliában elterjesztik a pánikhangulatot, a fasiszta hadigépezettöl való félelmet, ennek következtében pedig az ország erkölcsi ellenálló ereje megtörik, s Anglia kapitulálni fog Németország elött. Hitler tehát Angliát annak tulajdon katonái révén akarta megfélemlíteni. Egyidejüleg pedig növelni akarta esélyeit az angol münchenistákkal való alkudozásban. Ez volt az oka annak is, hogy a németek titkos megegyezésre próbáltak jutni az ellenféllel. Rundstedt megértette és helyeselte Hitlernek ezt az elgondolását. Söt mi több, már maga is gondolt azoknak a német csapatoknak a megállítására, amelyek arra készültek, hogy megsemmisítsék a Dunkerque közelében tengerhez szorult angol-francía eröket. Sok hadtestés hadosztály-parancsnok nem értette meg mindjárt, miröl van szó, annál kevésbé, mert a flandriai hadmüvelet további kifejlesztésére vonatkozólag nem kaptak azonnali utasításokat. De engedelmeskedtek a parancsnak, és megállították csapataikat azokon a terepszakaszokon, amelyeket nem léphettek át. A szövetségesek helyzetét azokban a napokban III. Lipót belga király árulása is súlyosbította. A király, aki hivatalosan a belga hadsereg föparancsnoka volt, titokban tárgyalásokat kezdett a német parancsnokság megbízottaival, május 28-án aláírta a kapitulációs okmányt, s ezzel kiszolgáltatta hadseregét a németeknek. Dunkerque kiürítése (a "Dinamó" müvelet) május 26-a és június 3-a között zajlott le; az angol egységek elvonulását a brit hadiflotta és egy francia szárazföldi hadsereg fedezte. A brit csapatok megmentésében több tízezer egyszerü angol ember vett részt: halászok, sportemberek, kereskedelmi tengerészek. Ezek vitorlás bárkákon, schoonereken átkeltek a La Manche-on, és a francia partról elszállították az angol katonákat. A hadseregük segítségére sietö egyszerü angol polgárok közremüködésével körülbelül 100 ezer katona menekült meg. Összesen 338 ezer embert szállítottak vissza a brit szigetekre; 40 ezer francia katona pedig ottmaradt sorsára hagyva Dunkerque-ben. Németország szárazföldi csapatai nem akadályozták a kiürítést, de a légierö csapásait nem kerülték el az angolok. A német repülögépek a mentési akcióban részt vett 861 különféle vízi jármü közül 243-at, továbbá 9 torpedórombolót elsüllyesztettek, és 23 más hadihajót megrongáltak. Richard Squires angol tiszt, aki részt vett ezekben az eseményekben, azt írja, hogy "Dunkerque katasztrófa volt. Itt annak voltunk tanúi, hogy egy hadsereg elmenekült a csatatérröl. Dunkerque árulás volt szövetségesünkkel, Franciaországgal szemben, és arculcsapása volt fiataljainknak, akik harcolni jöttek ide, nem pedig azért, hogy az ellenség tüze elöl megfutamodjanak". Az angol parancsnokság, miközben megmentette tengerhez szorult hadosztályait, parancsot adott az összes hadianyag hátrahagyására. Dunkerque-ben a parton maradt 82 ezer tehergépkocsi és más jármü, 2400 löveg, 90 ezer puska, 8 ezer géppuska stb. De az az erkölcsi összeroppanás, melyre Németország vezetö körei számítottak, nem következett be Angliában. A súlyos vereség ellenére, melyet az elsietett és indokolatlan kiürítés csak fokozott, az angol katonák és tisztek megörizték harci szellemüket, s gerincét alkothatták az újonnan szervezett csapatoknak. Ezzel ért véget a Franciaország elleni támadás elsö, 23 napig tartó szakasza. Ezalatt teljesen mozgósítani lehetett volna a francia nép eröit az ellenség visszaverésére. Zimmermann hitlerista tábornok elismeri, hogy "az ellenfél, noha súlyos veszteségeket szenvedett, vitézül és becsülettel verekedett". Most, a háború után, ezt az igazságot sokan felismerték Franciaországban. PaulLoncour, francia jobboldali szocialista megjegyzi: abban a nehéz idöben meg kellett volna mondani a nemzetnek, hogy totális háborúra van szükség, s hogy miért fog dolgozni, vereséget és szenvedést elviselni. Ezek a szavak egyenes szemrehányást jelentenek Franciaország akkori kormánya számára. Nem Franciaország népe vétkes a vereségben. Franciaország vereségét kormányköreinek politikája idézte elö. Abban a válságos órában Franciaország kommunista pártja, hazafias tevékenységéhez híven erélyes ellenállásra hívta fel a népet. 1940. június 6-án javaslattal fordult a kormányhoz, s abban kifejtette, hogy a párt "elsörendü fontosságú nemzeti kötelességének tekinti Párizs védelmének megszervezését". A párt követelte, hogy "meg kell változtatni a háború jellegét: a szabadságért és függetlenségért vívott nemzeti háborúvá kell átalakítani". Konkrét intézkedéseket javasolt a kormánynak: fegyverezzék fel a népet, hirdessenek népi háborút a haza szabadságának és függetlenségének megvédésére, szervezzék meg a népfelkelést, azonnal tartóztassák le az ellenség ügynökeit, engedjék szabadon a börtönökböl és koncentrációs táborokból a kommunistákat és a többi haladó embert. Az uralkodó körök azonban nem fogadták el Franciaország megmentésének programját, ök a megadásra hajlottak. "A kommunisták azt akarták, hogy a hitlerista támadókat puskagolyók fogadják a fövárosunkban. Weygand másképp akarta: ŻHa a németek bejönnek Párizsba jelentette ki -, a kormánynak erkölcsi kötelessége, hogy öket ott fogadja." Június 5-én a német fasiszta parancsnokság hozzálátott a támadás második szakaszának megvalósításához. A "B" hadseregcsoport azt a feladatot kapta, hogy fö eröivel nyugat felöl megkerülve támadja meg a francia fövárost. Az "A" hadseregcsoportból a "B" hadseregcsoportba áthelyezett 4. hadsereg azt a parancsot kapta, hogy az önálló páncélos hadtesttel együtt a La Manche és Amiens között nyomuljon elö, miközben a 6. hadsereg Kleist páncélos csoportjával Amiens és Soissons között halad. Soissonstól a Maginot-vonalig az "A" hadseregcsoport nyomult elöre, azzal a céllal, hogy hátulról megkerülje a francia erödítményeket. (Lásd a 10. számú térképet.) A francia parancsnokságnak akkor már csak 60 hadosztálya maradt. Ebböl 43-at Weygand azon a sebtében kialakított új arcvonalon használt fel, mely a Maginot-vonaltól az Aisne és a Somme folyók mentén a La Manche-ig húzódott. A többi 17 hadosztály a Maginot-vonalban maradt. A fasiszták ügynöksége, mely kiterjedt kapcsolatokat tartott fenn Franciaország kormánykörei vel, bénította a francia hazafiak ellenállását. Behódolók ragadták kezükbe a kormány és a hadsereg vezetését. Franciaország uralkodó körei jobban féltek a fegyveres néptöl, mint a hitleristáktól. Június 10-én a francia kormány átköltözött Tours városába. Ezen a napon, amikor a német csapatok Párizs kapuinál álltak, s a francia nép árulói a kapitulációt készítették elö, Mussolini hadat üzent Franciaországnak. Az olasz fasiszták biztosra vették, hogy a Franciaországgal vívott harcuk könnyü, kockázat nélküli lesz. Amikor megkezdödött a második világháború, Mussolini nem sietett belépni. 1940. január 4-én ezt írta Hitlernek: "Olaszország nem képes megvívni egy hosszú háborút. Beavatkozásának a legalkalmasabb és legdöntöbb pillanatban kell megtörténnie." Ciano külügyminiszter kijelentette, hogy Mussolini egyszerüen "martalóc akar lenni". A német fasiszta csapatok sikeres támadása sietésre késztette Mussolinit. Görlitz szavai szerint "Mussolinit leginkább az aggasztotta, hogy esetleg elkésik . . . Hogy ott ülhessen a gyözök asztalánál, néhány ezer elesett katonára volt szüksége". Franco, Spanyolország diktátora is azt tervezte, hogy Németország oldalán belép a háborúba. 1940. június 3-án gratulált Hitlernek, s azt írta neki, hogy "a harc (a német katonák harcának Szerk.) dicsö alakulását úgy tekinti, mint a saját harcát". De a spanyolországi belsö helyzet bizonytalansága megakadályozta Francót, hogy az országot a világ háború örvényébe taszítsa. Június 13-án a francia kormány Tours-ban ülést tartott, s azon Weygand követelte, hogy Franciaország tegye le a fegyvert Németország elött. Még a provokációtól sem riadt vissza: kijelentette, hogy a kommunisták hatalmukba kerítették Párizst. Weygand hazugsága azonban igen rövid életünek bizonyult. Mandel belügyminiszter telefonon felhívta Langeront, Párizs prefektusát, aki közölte: "A fövárosban nyugalom van." A kormány attól való félelmében, hogy a francia nép önerejéböl felkel a föváros védelmére, Párizst "nyílt várossá" nyilvánította, lemondva a védelméröl. A francia kormány döntése kapóra jött a német fasisztáknak, mert könnyebb megverni valakit, ha az nem védekezik. A további események szédítö iramban bontakoztak ki. Június 14-én a kormány Bordeaux-ba tette át a székhelyét. Ugyanaznap a németek harc nélkül elfoglalták Párizst. Június 16-án az angol kormány azzal a javaslattal állt elö, hogy "Franciaország és Anglia elszakíthatatlan szövetsége" elnevezéssel egyesüljön a két állam. Anglia uralkodó köreit az az elgondolás vezette, hogy Franciaországot brit domíniummá változtassák, megszerezzék haditengerészeti flottáját, gyarmatbirtokait, s amellett Franciaország harcoló szövetségesük maradjon. Az angol kormány javaslatát támogatta De Gaulle francia tábornok, aki a föparancsnokság és a kormány megbízásából Londonba utazott a további katonai együttmüködés lehetöségének megbeszélésére. De Gaulle minden eszközzel igyekezett megakadályozni Franciaország kapitulációját. A francia kormány két csoportra szakadt. Az egyik Reynaud vezetésével az angol javaslat elfogadása mellett foglalt állást, a másik Pétainnel az élén a kapitulációt követelte. Június 16-án este a kormány tagjainak többsége helyeselte Weygand-nak azt az indítványát, hogy kérjenek Hitlertöl fegyverszünetet. Reynaud kénytelen volt benyújtani lemondását; az új kormány megalakításával Pétaint bízták meg. Pétainjúnius 17-én reggel rádióbeszédében kijelentette, hogy Hitlertöl a harctevékenység beszüntetését kérte. Pétain nyilatkozata szétzüllesztette a csapatokat, s ugyanakkor megkönnyítette a hitleristáknak, hogy elfoglalják az ország területének jelentös részét. Pétain beszédétöl számított kilenc napon át nyomultak elöre a német fasiszta csapatok, s jóformán semmilyen ellenállásba sem ütköztek. Ezalatt több mint egymillió francia katonát és tisztet ejtettek foglyul, s ezeket késöbb a német hadigazdaságban használták fel ingyen munkaeröként. De azért sok francia katona és tiszt továbbra is szembeszállt az ellenséggel. Igy például a Maginotvonalnál 22 ezer katona fegyveres harcot vívott mindaddig, amíg több nappal a fegyverszüneti egyezmény aláírása után egy francia és német tisztekböl alakult különbizottság közbe nem lépett. Écluse eröd helyörsége 1940. július 3-ig tartotta magát. Szívósan küzdöttek a francia csapatok délen, ahol az olasz hadsereg támadt. Az Alpokban nehéz helyzetbe kerültek az olaszok. Ciano maga is beismerte, hogy amikor az olasz fasiszta csapatok átlépték a határt, a franciák "elvágták mögöttük a visszavonulás útját. Ebben a pillanatban gördült le a fegyverszünet megmentö függönye. Másként sok kellemetlen esemény történhetett volna." Június 22-én Huntziger tábornok, Platon tengernagy és Noel volt lengyelországi nagykövet a Pétain-kormány megbízásából aláírták a kapitulációt. A hitleristák gúnyos komédiát rendeztek a fegyverletételi okmány aláírásából. Hogy minél jobban megalázzák Franciaországot, megbízottainak ugyanabban a szalonkocsiban és ugyanabban a compiégne-i erdöben nyújtották át a fegyverszüneti feltételeket, ahol 1918. november 11-én Foch tábornagy fogadta a császári Németország kapitulációját. A fegyverletétel feltételeinek értelmében Franciaország egész hadiipara a német fasiszta rablóké lett, akik azt további agressziós terveik szolgálatába állították. Franciaországot két övezetre osztották. A megszállási övezetbe foglalták egész Észak-Franciaországot fejlett iparával, továbbá az Atlanti-óceán egész francia partvidékét kikötöivel és haditengerészeti támaszpontjaival együtt. E támaszpontokat felhasználva, a németek a tenger felöl és a levegöböl fenyegethették Angliát. (Lásd a 7. számú térképet.) A meg nem szállt övezetben a német fasiszták meghagyták Pétain bábkormányát, amely a velük való együttmüködés politikáját folytatta. A Pétain-kormány kötelezte magát, hogy nyersanyagot, élelmiszert és munkaeröt szállít Németországnak. Pétain nemcsak ingyen munkaeröt volt hajlandó a hitleristák rendelkezésére bocsátani, hanem még önkéntes katonai magasabbegységeket is. Az olasz-francia fegyverszünet feltételei mintegy kiegészítették a június 22-i francia-német egyezményt. E feltételek értelmében katonamentes övezeteket hoztak létre: Európában ötven kilométerre attól a vonaltól, amelyet a fegyverszünet aláírásának pillanatában az olasz csapatok elfoglaltak, Afrikában pedig 250 kilométerre a tuniszi-líbiai határtól. A feltételek szerint Toulon, Bizerta és Oran haditengerészeti támaszpontokat is demilitarizálni kellett. Az olasz fasisztáknak azonban nem sikerült kielégíteniük terület-éhségüket. A Korzikára és Tuniszra való olasz igényt Hitler elutasította, amikor 1940. június 18-án Münchenben találkozott Mussolinival. Hitler a maga hasznára akarta majd késöbb felosztani Franciaországot, de nem sietett a kérdés végleges eldöntésével, mert egy ideig fenn kívánta tartani a neki elönyös Pétain-féle bábkormányt. Olaszországgal június 24-én írták alá a fegyverszüneti egyezményt. Június 25-én mind a francianémet, mind a francia-olasz fegyverszünet hatályba lépett. Idötartamát nem állapították meg. Hitler bármely percben, bármilyen ürüggyel megszeghette ezt az egyezményt. Igy tehát München után alig több mint másfél esztendövel lesújtott az a halálos ítélet, amelyet Franciaország saját maga ellen hozott akkor, amikor rövidlátó vezetöinek kezével aláírta a müncheni egyezményt. Legyözött, letiport Franciaország és fölötte a diadalmas hódító ez volt a müncheni árulás dicstelen befejezése. A német parancsnokság csakhamar rendkívül kegyetlen túszrendszert vezetett be Franciaországban. Az idevonatkozó parancs értelmében német katonai személyek megtámadásáért vagy a hitlerista hatóságokkal szembeni engedetlenség esetén békés polgári lakosokat löttek agyon, akiket túszként tartottak börtönökben és koncentrációs táborokban. Olaszország és Németország kommunista pártjai erélyesen elítélték a fasiszta agresszorok franciaországi rablótevékenységét. Az illegalitás nehéz körülményei között dolgozó Németországi Kommunista Párt 1940 július elején hozott határozatában kimondta, hogy "Németország munkásosztálya elítéli és sohasem fogadja el a compiégne-i diktátumot. A német munkások megértik, hogy ez a diktátum csapást jelent a német nép létérdekeire. Hangsúlyozzák a francia proletariátussal való testvéri szolidaritásukat, és készek vele együtt, vállvetve harcolni a compiégne-i béke ellen, a nagy francia népen elkövetett aljas eröszak ellen." Az Olasz Kommunista Párt nyilatkozata hangsúlyozta, hogy az olasz nép "nem akar sem az olasz fasiszta burzsoázia rabja, sem a külföldi imperializmus vazallusa, sem más népek börtönöre és elnyomója lenni. Nem akarja Franciaország testvéri népét rabságba dönteni. Mi, kommunisták kijelentjük, hogy az olasz nép nem ismeri el és sohasem fogja elismerni azokat a szégyenteljes fegyverszüneti®feltételeket, amelyeket a német és az olasz imperializmus kényszerített a francia népre." Ez a határozat a proletár nemzetköziség egyik ragyogó megnyilatkozása volt. A francia nép nem adta meg magát a német hódítóknak. A megszállás súlyos körülményei között földalatti és partizánharcot kezdett a német fasizmus és a Pétain körül csoportosuló nemzetárulók ellen. Franciaországban a kommunisták vezetésével népi háború robbant ki, megkezdödött az ellenállási mozgalom. Amikor a francia kormány beleegyezett a szégyenletes fegyverletételbe, De Gaulle tábornok 1940. június 18-án beszédet mondott a londoni rádióban. Felszólította honfitársait, hogy ne csüggedjenek. De Gaulle óriási nehézségek leküzdése árán megszervezte Londonban a nemzeti függetlenségükért és országuk államiságának visszaszerzéséért küzdö franciák legális harci központját. Összeszedte a hadsereg ama maradványait, melyek Franciaország határain kívül tartózkodtak, s megkísérelte, hogy az általa életre hívott bizottság vezetése alatt egyesítse a francia gyarmatokat. E történelmi tények világánál szinte hihetetlennek tünik De Gaulle mostani átalakulása, hiszen mióta hatalomra került, egy követ fuj a nyugatnémet revansistákkal, Franciaország esküdt ellenségeivel. Ez az éles politikai fordulat veszedelmes következményekkel terhes. A francia elnöknek nem volna szabad elfelejtenie ha valóban szívén viseli országának nemzeti érdekeit , hogy a német imperialisták revansizmusa nem ismer határt : nemcsak Keletre fenik a fogukat, hanem a Rajnán túli földekre is. A két világháború tapasztalatai vitathatatlanul tanúsítják ezt. Franciaország nemzeti tragédiája nem volt véletlen. Annak az áruló politikai irányvonalnak törvényszerü következménye volt, amelyet az ország uralkodó körei huzamos idön át folytattak. A francia bankárokat és gyárosokat megrémítette a népharag kísértete; nem volt kifogásuk az ellen, hogy Hitler legyen Európa csendöre, és saját osztályérdekeikböl kifolyólag inkább a Németországnak való behódolást választották. A francia imperialisták a müncheni alkuval széttépték a Szovjetunióval kötött kölcsönös segítségnyújtási szerzödést Franciaország biztonságának egyetlen igazi garanciáját. A háború után maga Reynaud is elismerte ezt: "Szövetséges kellett volna nekünk, aki hátba tudta volna támadni a német hadsereget, amikor az megtámadott bennünket, vagy szembe tudott volna szállni a német hadsereggel akkor, amikor mi hátulról támadjuk, hogy megvédjük szövetségesünket. Melyik más hadsereg lett volna erre képes, a 170 milliós orosz nép hadseregén kívül? . . . Vajon megtagadtatott-e számunkra ez az olyannyira szükséges szövetség? Nem, felajánlották nekünk, de mi elutasítottuk." A francia imperialisták abban a reményben vetették el a szovjet segítséget, hogy ezzel elszigetelik a Szovjetuniót, amely így majd egyedül fog szemben állni a német fasizmussal. Az események azonban úgy fordultak, hogy maga Franciaország került az elszigeteltség állapotába. Az az osztálygyülölet, amely a francia gyárosokat és bankárokat eltöltötte saját népük iránt, a hadviselés módszereiben is kifejezésre jutott. A francia kormány lényegében véve nem akart 1939-1940-ben igazi háborút viselni a hitlerista Németország ellen; nem merte a népet hadba szólítani a fasiszta területrablók ellen. A háború folyamán kezdett könyörtelenül leszámolni a francia hazafiakkal. Fasiszta módszerekkel akarta saját népére rákényszeríteni az imperialista politikát, s így természetes, hogy a német hadigépezet legelsö csapásaira összeomlott. A szilárd arcvonalon való védekezö háború hadászata a Maginot-vonalhoz kapcsolódott, amely iránt a francia föparancsnokság erösen túlzott reményeket táplált. A Maginot-vonal komoly akadályt jelentett az ellenséges csapatok útjában. Betonból és acélból készült erödök több emeletes építmények voltak, melyek mélyen lenyúltak a föld alá. Elhelyezésük lehetövé tette a környezö terep lövegek és géppuskák kereszttüzével való elárasztását. Saját áramfejlesztöi, föld alatti víztárolói, hatalmas élelmiszerés löszerkészletei a Maginot-vonal helyörségének hosszú ideig kemény ellenállást biztosíthattak. De ez az erödvonal csak a francia-német határ mentén húzódott. Longwy térségében levö bal szárnyától a La Manche-ig néhány elavult erödtöl eltekintve állandó erödítmények nem voltak. Ezen a szakaszon a francia föparancsnokság részint a belga és a holland védelemben bizakodott, föleg azonban abban reménykedett, hogy Németország nem merészeli megsérteni Belgium, Hollandia és Luxemburg semlegességét. Pedig az elsö világháború tapasztalata is azt mutatta, hogy az ilyen reménykedések szerfölött nagy kockázattal járnak. Németország harckocsiés repülögépfölénye nem volt akkora, hogy kizárta volna a sikeres ellenállás lehetöségét. De a francia páncélos alakulatok hatékony alkalmazását csökkentette az a körülmény, hogy a harckocsik nagy része a gyalogos magasabbegységek között volt szétosztva. Egy svájci katonai szakfolyóirat szerint "az egész arcvonalon szétszórt francia harckocsikat mintegy szétforgácsolták, a terep állóvédelme kedvéért a tömeges erövel támadó németek dinamikus csapásai ellen. A francia parancsnokság nem annyira az anyagi erönek volt híján, mint inkább az ésszerü hadmüveleti elveknek." Franciaország hadászatát uralkodó köreinek münchenista politikája szabta meg. A háborúnak mindjárt a kezdetén "furcsa jelleget" adva arra számítottak, hogy az nyugaton olyan is marad mindvégig, s tág teret enged majd különféle szovjetellenes kombinációknak. Németország katonai vezetöi jobban számításba vették az új haditechnikai eszközökkel felszerelt fegyveres erök lehetöségeit, mint az angol-francia parancsnokság. Kihasználva azt a számukra kedvezö helyzetet, melyet Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok müncheni politikája idézett elö Németország ebböl kifolyólag egyenként verhette meg ellenfeleit -, a német fasiszta hadsereg vezetöi egyszerre nagy eröket vetettek támadásba, s gyors ütemben hajtották végre hadmüveleteiket. Nagy arányokban alkalmazták a gyorsan mozgó és manöverképes harci eszközöket: a harckocsikat, a légieröt, a gépesített és légideszant csapatokat. E fegyvernemek szoros együttmüködése még jobban elösegítette a sikert. A fasiszta Németország nyugati gyözelmei csak részben magyarázhatók katonai jellegü okokkal. Franciaország vereségében politikai okok játszották a döntö szerepet. Az események könyörtelen logikája oda vezetett, hogy a Szovjetunió elleni háború szervezésével foglalkozó müncheni "békeangyalok" saját országaikat kiszolgáltatták a fasiszta Németország csapásainak, és gyalázatos szerepre vállalkoztak: tulajdon nemzetük árulói és sírásói lettek. A második világháború az imperialista tömbök közti háborúként kezdödött el, és imperialista jellegét megörizte az egész "furcsa háborúban", amely a müncheni politika más eszközökkel való folytatása volt. Anglia, Franciaország és más európai országok népei kormányaik áruló, nemzetellenes politikája következtében meg voltak fosztva attól a lehetöségtöl, hogy a fasizmus ellen harcoljanak. A hazafiak bátor ellenállásának egyes tényei (például Varsó hösies védelme) elöfutárai voltak a késöbb kibontakozott hatalmas méretü népi harcnak, s arról tanúskodtak, hogy a második világháború nem lesz az 1914-1918. évi imperialista háború egyszerü megismétlödése.