A MÁSODIK
VILÁGHÁBORÚ EGYÉB HADSZÍNTEREINEK ESEMÉNYEI 1941-1942-BEN
1. Az
észak-afrikai, a földközi-tengeri és az atlanti-óceáni események (1941.
június-1942. október) A fasiszta
Németország hitszegö támadásának megindulásával a szovjet-német arcvonal
nyomban a második világháború fö arcvonala lett. Ettöl kezdve, a
háború befejeztéig jórészt a szovjet-német arcvonalon zajló harctevékenység
menetétöl függött a többi hadszíntér eseménye. Amikor a német fasiszta
hordák betörtek a Szovjetunióba, Németország és Olaszország aktív
harctevékenységet folytatott Anglia ellen Észak-Afrikában, a Földközi-tengeren
és az Atlantióceánon (23. sz. térkép). 1941 június végére az általános helyzet
a Földközi-tenger medencéjében és az Atlanti-óceánon az angol fegyveres
erök javára alakult. A német hadvezetés a Szovjetunió elleni háborúval
kapcsolatban kénytelen volt korlátozni harctevékenységét Észak-Afrikában és a
brit szigeteket körülölelö vizeken. Jelentösen csökkent az Anglia
elleni német légi tevékenység intenzitása is. Következésképpen az angolok
eröik és eszközeik jelentös részét felhasználhatták arra, hogy
megerösítsék pozícióikat a Földközi-tenger övezetében. Megtartották Málta
fontos haditengerészeti támaszpontot. Ez a sziget a földközi-tengeri útvonalak
középpontjában és az olasz partok közvetlen közelében fekszik, s így nagy
elönyt biztosított az angoloknak az ellenséggel szemben. Minthogy az olasz
haditengerészeti és légierök a Földközi-tenger térségének középsö részén
bizonytalankodtak, az angol légierönek és konvojoknak sikerült nagyobb
veszteség nélkül eljutni Máltára. Ugyanakkor a Málta-szigetén állomásozó angol
légierö és hajóhad aktív tevékenysége korlátozta az Olaszországból
Észak-Afrikába irányuló tengeri és légi szállításokat. Az angolok emellett
ellenörzésük alatt tartották a hadászatilag fontos Gibraltárt s a
Szuezi-csatornát, s ök birtokolták Ciprus szigetét is. Mindezek a
kedvezö körülmények elösegítették, hogy megszilárdítsák helyzetüket a
Földközi-tenger medencéjében. Anglia uralkodó helyzetet élvezett a közelés
közép-keleti országokban, s ez még inkább megerösítette hadászati
helyzetét. Irakban ugyan, amely ország olajjal látta el Angliát 1941. március
végén angolellenes korm 959c26j ány került uralomra, de már 1941. május végén, miután az
angol csapatok bevonultak Bagdadba, ismét Anglia hívei vették kezükbe a
hatalmat az országban. Szíriában De Gaulle és Anglia csapatai rövid harc után
legyözték a vichyi kormány megszálló csapatait. 1941. július 12-én a
"Szabad Franciaország" angolbarát politikát folytató hívei ragadták
magukhoz a hatalmat Szíriában. Érdemes megjegyeznünk, hogy az angolok közelés
közép-keleti uralmuk megtartását nagyrészt annak köszönhették, hogy a német
fasiszta hadvezetés, amelyet lekötött a Szovjetunió elleni háború
elökészítése, nem tudott elegendö eröt és eszközt alkalmazni az
angol birtokok elfoglalására. Churchill emlékiratai szerint a németeknek
csekély eröfeszítésükbe került volna, hogy "akkor megkaparintsák
Szíriát, Irakot és Perzsiát, értékes olajtelepeikkel együtt". A
hitleristák 1941 májusában elfoglalták ugyan Kréta szigetét, e fontos
támaszpontot mégsem tudták felhasználni azonban arra, hogy lecsapjanak a
Szuezi-csatornára és Máltára, mivel "a német légierö zömét a
Földközi-tengerröl az Oroszország ellen tervezett hadjárat megindulási
állásaiba dobták át". A Földközi-tenger medencéjében az angolok helyzetén
sokat javított az is, hogy az olasz megszálló erök 1941 májusában
Etiópiában vereséget szenvedtek az angol csapatoktól és az abesszin partizánoktól.
Ennek eredményeképpen a brit hadvezetés Kelet-Afrikából Egyiptomba dobhatta át
eröit, s megerösíthette észak-afrikai csoportosítását, amely, miután
az olasz-német egységek csapásai alatt áprilisban visszavonult Kirenaikából
(Líbia északkeleti részéböl) májusban szilárdan megvetette lábát a
líbiai-egyiptomi határon. Kirenaikában, Tobruk kikötön kívül csak egy
fontos támaszpont maradt az angolok kezén, a németek azonban a szárazföld
felöl azt is blokád alatt tartották. A tavaszi hadmüveletek után a
hadviselö felek helyzete az észak-afrikai hadszíntéren 1941 november
közepéig állandósult. Az angol hadvezetés ez év öszén támadást indított,
hogy felszabadítsa a blokád alól Tobrukot, és elfoglalja Kirenaikát. Az angolok
támadása 1941. november 18-án kezdödött. Ekkor a német-olasz csapatok
északafrikai csoportosítása, amelyjogilag az olasz föparancsnoknak,
valójában pedig Rommelnek, az afrikai német csapatok parancsnokának volt
alárendelve a német Afrika-hadtestböl (a 15. és a 21. páncélos és a 90.
könnyü gyaloghadosztályból), valamint hét olasz hadosztályból (öt gyalog,
egy páncélos és egy gépesített hadosztályból) állt. E magasabbegységek létszáma
összesen mintegy 100000 fö volt. Állományába 558 harckocsi és mintegy 500
repülögép tartozott. A líbiaiegyiptomi határ mentén két hadosztály: egy
német könnyü gyaloghadosztály és egy olasz gyaloghadosztály védett. Négy
olasz gyaloghadosztály Tobrukot tartotta blokád alatt; két német páncélos
hadosztály és két olasz (egy páncélos és egy gépesített) hadosztály Tobruktól
délkeletre állt. Az ebben a térségben müködö angol csapatokat
Cunningham tábornok parancsnoksága alatt a 8. hadsereg kötelékében
egyesítették. Ebbe a hadseregbe a 13. és a 30. hadtest (öt gyalog és egy
páncélos hadosztály, három önálló páncélos dandár és egy önálló gyalogdandár)
tartozott. A hadsereg tartaléka egy gyaloghadosztály és egy dandár volt.
Emellett Tobrukban volt egy gyaloghadosztály, egy önálló páncélos dandár és egy
gyalogdandár. Észak-Afrikában az angoloknak összesen hét hadosztálya és hat önálló
dandára harcolt. Az angol csapatok állományába mintegy 150000 ember, több mint
900 harckocsi és 1300-nál több repülögép tartozott. Az angolok fölénye
tehát emberben másfélszeres, harckocsikban 1,6-szeres, repülögépben
háromszoros volt. A támadásra rendelt angol csapatok elé a következö
feladatot állították: a 13. hadtest, amely két gyaloghadosztályból és egy
önálló páncélos dandárból állt, azt a parancsot kapta, hogy támadjon Sidi-Omar,
Tobruk irányában; a 30. hadtest, amely egy páncélos hadosztályból, egy
gyaloghadosztályból és két önálló páncélos dandárból állt, azt a feladatot
kapta, hogy törjön elöre Ridotta, Maddalena, Tobruk irányában, s a 13.
hadtesttel együttmüködve zúzza szét az ellenséget Tobruktól délkeletre,
majd támadjon nyugati irányban. Az 5. indiai hadosztálynak, amely a Giarabub
oázistól keletre állomásozott, megparancsolták, hogy páncélgépkocsikon és
gépkocsikon vágjon át a Líbiai-sivatagon, s érje el a német-olasz csapatok
mögöttes területének mélységében Agedabiát. Az angol csapatok támadása 1941.
november 18-án reggel kezdödött. Másnap a 30. hadtest elérte Bir-el-Gubit
és Sidi-Rezeghet. A páncélosok harca négy napig tartott. Mindkét fél
jelentékeny veszteséget szenvedett, de az angoloké nagyobb volt. A 13. hadtest
magasabbegységei, amelyek november 21-én reggel lendültek támadásba, három nap
múlva kijutottak Sidi-Rezegh térségébe, tovább elönyomulni azonban nem
tudtak. Rommel tábornok meg akarta verni az angolokat, s két páncélos
hadosztályt vetett be ellenük. Ezek elfoglalták Sidi-Omárt, s 30 kilométer
mélyen behatoltak Egyiptom területére. A 4. indiai hadosztály és más angol
magasabbegységek ellenállását azonban nem törték meg. Az angol légierö
szakadatlanul bombázta a német harckocsioszlopokat. A német-olasz
repülögépek nem tudták leküzdeni az angol légieröt, mivel a németek
1941 szeptemberében Szicíliában állomásozó légierejüknek egy részét átdobták a
szovjet-német arcvonalra. Rommel ezért kénytelen volt a páncélos hadosztályokat
visszavonni, s Bardiától nyugatra összpontosítani. Erre kényszerítette az is,
hogy az olasz-német csapatok hátában az angolok új-zélandi hadosztálya egyesült
a tobruki helyörség kitörö egységeivel. Noha a Bardia körzetéböl
nyugatra irányított német páncélos egységek december 1-én újra körülzárták
Tobrukot, az olasz-német hadvezetés a nagy veszteségeket és az angolok
eröfölényét figyelembe véve úgy döntött, hogy csapatait nyugati irányban
kivonja Kirenaika területéröl. 1942. január 10-re az olasz-német csapatok
visszavonultak a Kirenaika nyugati határa mentén húzódó el-agheilai
terepszakaszra. Az 5. indiai hadosztály egységei, amelyek 1941. december
közepén Giarabub körzetéböl Agedabia körzetébe jutottak ki, nem tudták
megakadályozni az ellenség visszavonulását. Az észak-afrikai angol csapatoknak
ily módon 1942. január 10-re sikerült felmenteniük Tobrukot, s az ellenséget
kiszorítaniuk Kirenaika területéröl. Noha a német-olasz csapatok
föeröit nem zúzták szét, azok mégis jelentékeny veszteséget
szenvedtek, mintegy 30000 embert és 300 harckocsit vesztettek. Az angolok
vesztesége mintegy 18000 ember és 278 harckocsi volt. A Földközi-tengeren az
angolok intenzíven tevékenykedtek az ellenség utánpótlási vonalain. Az angol
légierö és hajóhad 1941 augusztusában mintegy 10 százalékát, októberben 25
százalékát és novemberben mintegy 45 százalékát süllyesztette el annak a
rakománynak, amelyet az ellenség Észak-Afrikában harcoló csapatainak
szállított. Az angolok sikereit 1941 öszén Észak-Afrikában és a
Földközi-tengeren jelentösen elösegítette az, hogy a Vörös Hadsereg
szívós harcával lekötötte a fasiszta Németország föeröit. Ezért nem
küldhetett a német hadvezetés elegendö csapatot és felszerelést a német
Afrika-hadtest számára. 1941 májusában például több mint 6000 embert, júliusban
5670-et, novemberben 2160-at, decemberben viszont csak 873-at küldtek Líbiába.
Az angol flotta földközi-tengeri aktivitására való tekintettel, a hitlerista
hadvezetés 1941 öszén 17 tengeralattjárót és néhány torpedónaszádot
irányított az Atlanti óceánról a Földközi-tengerre. November-december folyamán
a tengeralattjárók és a naszádok, az olasz hajóhaddal és légierövel
közösen, több támadást hajtottak végre; elsüllyesztették vagy harcképtelenné
tették az angolok három sorhajóját és más egységeit, valamint az "Ark
Royal" repülögép-anyahajót. Noha az angol hajóhad jelentékenyen
meggyengült, a német-olasz hadvezetés a Földközi-tengeren kialakult helyzetet
nem tudta kiaknázni csapatai ellátásának megjavítására. 1941 öszén a
hitlerista hadvezetés Dél-Olaszországba dobta át a 2. légiflottát, amely ezt megelözöen
nagy veszteséget szenvedett a szovjet-német arcvonalon. Ez az átcsoportosítás
nem annyira azért történt, mintha a német hadvezetés meg akarta volna
erösíteni a Földközi-tenger medencéjében tevékenykedö légierejét,
mint inkább azért, hogy pihentesse a 2. légiflottát. Az átcsoportosítás
következtében a Földközi-tengeren a tengeri és a légierök aránya 1941
végére a német-olasz csapatok javára megváltozott. 1942 elején Észak-Afrikában
a helyzet nekik kedvezett is. Az angol csapatok, amelyek 1942 január elsö
felében elérték az el-agheilai szakaszt, nagy területen szétforgácsolódtak. Az
El-Agheila és Agedabia közti térségben csupán az 1. páncélos hadosztály egy
páncélos dandárja tartózkodott. A hadosztály többi eröi Agedabiától
északra helyezkedtek el, Benghazinál és Barcenál egy gyaloghadosztály állt.
Mivel 1942 elejétöl a Földközitengeren az olaszok és a németek uralkodtak,
a kirenaikai angol csapatokat csupán Egyiptomon keresztül láthatták el. A
német-olasz hadvezetés kihasználta a kedvezö helyzetet, s rövid idö
alatt elökészítette a támadást. 1942. január 21-én a német Afrika-hadtest
és egy olasz páncélos hadosztály váratlanul megrohanta az angolokat az
el-agheilai szakaszon, szétzúzta elörevetett egységeiket, s északkeleti
irányban elönyomulva, január 28-án elfoglalta Benghazit, február 7-én
pedig elérte az El-Gazala Bigl-iakeim szakaszt. A német-olasz csapatok azonban
kénytelenek voltak beszüntetni a támadást, hogy erösítést vonjanak
elöre, feltöltsék üzemanyag-készletüket és felzárkóztassák hadtápjukat.
1942. május végén Rommel csapatai újból támadásba mentek át. Velük szemben a 8.
angol hadsereg állt, amelynek parancsnoka most már Ritchie tábornok volt. A
hadsereg most is a 13. és a 30. hadtestböl állt (három gyalog-, két
páncélos hadosztály és négy önálló dandár), 631 harckocsival. Egyiptom
területén volt még két gyaloghadosztály és egy önálló páncélos dandár. A
német-olasz csapatok három páncélos, egy gépesített, hat gyalogés egy
könnyühadosztályt vonultattak fel. Rommelnek mintegy 550 harckocsija és
körülbelül 90 rohamlövege volt. Május 27-re virradó éjszaka a német-olasz
csapatok támadásba lendültek, hogy az angol védelem déli szárnyát megkerülve,
szétzúzzák az angol páncélos hadosztályokat El-Adem térségében, tovább
fejlesszék a sikert Egyiptom irányában, és elfoglalják a Szuezi-csatornát.
El-Adem és Sidi-Rezegh térségében a fasiszta csapatok az angolok szívós
ellenállásába ütköztek. Nagyarányú; május 28-tól 31-ig, négy napon át tartó
páncélos harc bontakozott ki. Mindkét fél jelentékeny veszteséget szenvedett. A
hitleristák nem értek el sikert. Kis szünet után Rommel csapatai június 12-én
újból támadtak. Az angolok nem állták a nyomást, s visszavonultak kelet felé.
Június 17-én a német-olasz csapatok elérték a líbiai-egyíptomi határt. Június
21-én az ismét körülzárt tobruki angol helyörség letette a fegyvert. A
németolasz csapatok folytatták gyors elönyomulásukat kelet felé, június
28-án elfoglalták Marsa Matruh várost, július elején pedig elérték az
el-alameini terepszakaszt, amelyet az angolok jó elöre berendeztek
védelemre. A terepszakasz északon a Földközi-tengerre, délen pedig a
járhatatlan Kattara mélyföldre támaszkodott. A fasiszta csapatoknak az a
kísérlete, hogy menetböl áttörjék a védelmet, sikertelen maradt. Rommel
1942. július 4-én, a súlyos veszteségek és az utánpótlás nehézségei miatt
kénytelen volt beszüntetni a támadást. A hitlerista legfelsö hadvezetés
nem tudott segítséget nyújtani neki, mivel csaknem valamennyi hadászati
tartalékát a szovjet-német arcvonalon vetette be, az 1942 nyári támadás
végrehajtására. 1942. július elején Észak-Afrikában állandósult a felek
helyzete. A Földközi-tenger utánpótlási vonalain ekkor éles harc bontakozott
ki. Az angolok minden erejüket latba vetették, hogy tartsák Málta szigetét, s
biztosítsák azokat az útvonalakat, amelyek e haditengerészeti támaszpontot az
anyaországgal és más kikötökkel összekötötték. Az angol hadvezetésnek igen
bonyolult körülmények közt kellett megbirkóznia a feladattal. 1942 elsö
felében a német-olasz légierö uralta a légiteret. A német repülögépek
támadták az angol hadihajókat és szállítóegységeket. Emellett intenzíven
tevékenykedtek a német tengeralattjárók (a Földközitengeren ekkor már 25 német
tengeralattjáró müködött) és torpedónaszádok is. Ezek elaknásították a Szicíliai-szorost,
és sikeresen támadták a Máltába tartó angol konvojokat. 1941-1942 folyamán a
flották és a légierök aktív tevékenységet folytattak az Atlanti-óceán
útvonalain is (24. számú térkép). Minthogy 1941 közepére Németország csaknem
minden erejét a Szovjetunió elleni harcra összpontosította, megszünt a
brit szigetek elleni invázió veszélye, az angol városok elleni légitámadások
ereje pedig lényegesen csökkent. Churchill így írt erröl: "Az
oroszországi betörés hitlerista terve csakhamar lélegzethez juttatott bennünket
a levegöben. Az újabb vállalkozás kedvéért Hitler a német légiflotta
alapos átcsoportosítására kényszerült, s ezért májustól kezdve az ellenséges
légierönek hajóink elleni tevékenysége erösen csökkent."
Minthogy a német légierö zömét és részben a haditengerészeti eröket
is a szovjet-német arcvonalra csoportosították át, már 1941 öszére
mérséklödött az a veszteség, amelyet a német repülögépek és
tengeralattjárók okoztak az angolok és a semleges országok hajóparkjának. 1941
júliusában az elsüllyesztett hajók ürtartalma 120975 BRT volt, novemberben
pedig csak 104212 BRT. Ebben természetesen része volt annak is, hogy az angol
tengernagyi hivatal intézkedett az ellenséges tengeralattjárók és
repülögépek elleni harcra (növelték a tengeralattjárók leküzdésére
hivatott eröket, kiterjesztették a légi örjáratok által fedezett
térség határát, a konvojokat hadihajókkal kísértették). Emellett 1941
közepétöl az Amerikai Egyesült Államok is hatékonyabban segítette Angliát
az atlanti-óceáni útvonalak védelmében. Az angolok 1941 júliusában az izlandi
Reykjavík tengeri támaszpont és az egész izlandi térség örizetét az
amerikai flottának adták át. Szeptember 11-én az Egyesült Államok
haditengerészeti eröi parancsot kaptak Roosevelt elnöktöl, hogy
figyelmeztetés nélkül tüzeljenek minden német és olasz hadihajóra, amely
akadályozni próbálja az amerikai hajózást, vagy bármely államnak az amerikai
hajók által biztosított hajózását. 1941 novemberében az Egyesült Államok
kongresszusa elfogadta a semlegességi törvény módosítását. Az amerikai
kereskedelmi hajók most már felfegyverezhették magukat, behatolhattak a
hadmüveleti övezetbe, védekezhettek a "tengelyhatalmak" hajóinak
támadásai ellen, s szállíthattak Nagy-Britannia kikötöiböl, illetve
kikötöibe. A tengereken folyó harc kiterjedése arra kényszerítette a
fasisztákat, hogy meggyorsítsák a tengeralattjárók építését. 1941. július 1-én
Németországnak 161 tengeralattjárója volt, 1942 elején pedig már 260. Ezek
közül 1942-ben mintegy 100 vett részt a földközi-tengeri és atlanti-óceáni
hadmüveletekben. 1941 végétöl a fasiszta hadvezetés ismét aktivizálta
a harcot az atlanti-óceáni angol-amerikai útvonalakon. Az Amerikai Egyesült
Államok hadbalépésével a német és az olasz tengeralattjárók megkezdték a harcot
az amerikai flotta ellen is. Az amerikai hadvezetés lényegében nem készült fel
a tengeralattjárók elleni harcra és atlanti-óceáni útvonalainak megnyugtató
biztosítására. Figyelmét föleg arra összpontosította, hogy megszervezze a
járörözést az úgynevezett "semleges" övezetben, amelybe
beletartoztak az amerikai kontinenst közvetlenül övezö vizek is. Ez a
járörözés azonban nem bizonyult hatékonynak. Az amerikaiak a
"semleges" övezetbe behatolt német tengeralattjárók ellen
légierejüknek csak kis részét alkalmazhatták, s csupán halászhajókat,
sportjachtokat és más hajókat vethettek be. A német tengeralattjárók aktivitása
pedig közben egyre fokozódott, hatósugaruk kiterjedt az Egyesült Államok
atlanti partvidékéig és a Karib-tengerig. Következésképpen Anglia, valamint más
szövetséges és a semleges országok kereskedelmi flottájának veszteségei
jelentékenyen megnöttek. A német tengeralattjárók a Mexikói-öbölben, a
Karib-tengeren és az ettöl keletre fekvö térségben, valamint a
Panama-csatorna elötti vizeken csupán 1942. március 1-töl július 1-ig
160-170 hajót süllyesztettek, illetve rongáltak meg, összesen mintegy 870000
BRT ürtartalommal. De bármily sok hajót veszített is a szövetséges flotta,
az angol-amerikai hadvezetés valamelyest mégis megjavította helyzetét a tengeri
útvonalakon. Az angolok és az amerikaiak ugyanis növelték a német
tengeralattjárók elleni harcra szánt eröket és eszközöket az
Atlanti-óceánon. Ennek eredményeképpen némileg csökkentek az angol-amerikai
flotta veszteségei, a német tengeralattjáróké viszont hirtelen megnött. 1942
elsö felében az amerikaiak 21 német tengeralattjárót süllyesztettek el,
1942 második felében pedig háromszor annyit. Az Atlanti-óceánon tovább javult
az angol-amerikai flotta helyzete, amikor a német hadihajókat a franciaországi
Brestböl németországi kikötökbe rendelték vissza. A Brestben
állomásozó nagy német hadihajókat az angol légierö rendszeresen támadta.
Február 12-re virradó éjszaka a "Scharnhorst" és a
"Gneisenau" német sorhajó, a "Prinz Eugen" cirkáló, kilenc
torpedóromboló, köztük hat naszád, kifutott Brestböl, s elindult a La
Manche-csatorna felé. Az angolok csak február 12-én délelött 11 órakor
vették észre a német hadihajókat, s nem tudták megakadályozni, hogy a német
egységek átvonuljanak a csatornán. A hitlerista hadvezetés azért vonta ki hadihajóit
Brestböl, hogy északon a Szovjetunió és a szövetséges országok közötti
útvonalakon alkalmazza öket, valamint fedezze a szovjet-német arcvonalon
harcoló hadseregeinek tengerparti szárnyát. Németország és Olaszország tehát
nem ért el döntö sikert az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren, s nem
tudta támadó tevékenységét folytatni Észak-Afrikában. Ennek oka elsösorban
az volt, hogy a fasiszta Németország és szövetségesei föerejét a
szovjet-német arcvonal emésztette fel. Az, hogy a németek akadálytalanul
átdobhatták szárazföldi, légi és haditengerészeti eröiket a szovjet-német
arcvonalra, bizonyítja, hogy az angolok és az amerikaiak nem fejtettek ki
elegendö aktivitást. Ez újra igazolja, hogy az angol és amerikai Csapatok
és flották észak-afrikai, földközi-tengeri és atlantióceáni harctevékenysége
1942-ben másodrendü volt a második világháború menete szempontjából. 2. Az
ázsiai és csendes-óceáni események 1941-1942 folyamán 1941. december 7-én Japán, hadüzenet nélkül,
megtámadta a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti támaszpontot, s néhány
perc alatt harcképtelenné tette az amerikai Csendes-óceáni Flotta hajóinak
többségét (25. sz. térkép). A japán imperialistáknak ezzel az agresszív
cselekményével megkezdödött a Japán és az Egyesült Államok közti háború,
amely Ázsia, Amerika és Ausztrália újabb százmillióit sodorta bele a második
világháború örvényébe. A két legnagyobb csendes-óceáni hatalom az Egyesült
Államok és Japán közti fegyveres összeütközés a köztük levö
kibékíthetetlen imperialista ellentét logikus következménye volt. Lenin már
1918 májusában rámutatott: "Ezeknek az országoknak (Japán és Amerika
Szrrk.) a gazdasági fejlödése több évtizede folyamán töméntelen
gyújtóanyagot halmozott fel, amely elkerülhetetlenné teszi, hogy ezek a
hatalmak elkeseredett összecsapásban mérközzenek meg a Csendesóceán és
partvidéke feletti uralomért. A Távol-Kelet egész diplomáciai és gazdasági
története minden kétséget kizáró módon bizonyítja, hogy a kapitalizmus talaján
nem lehet elejét venni a Japán és Amerika között érlelödö éles
konfliktusnak". Lenin zseniális jóslata beigazolódott. Amikor Japán
uralkodó körei kirobbantották a háborút, bizonyosak voltak afelöl, hogy a
fasiszta Németország hamarosan leveri a Szovjetuniót, s azután más arcvonalakon
leköti az amerikai-angol haderöt. A japánok azzal is számoltak, hogy ha
elfoglalják a délkelet-ázsiai és csendes-óceáni angol és amerikai birtokokat,
az Egyesült Államok és Anglia képtelen lesz arra, hogy az anyaországtól ilyen
messze fekvö térségben háborút viseljen, s engedményekre kényszerül. A
japán kormány és a japán haderö föhadiszállása a háború további
hadászati tervét úgy dolgozta ki, hogy gyorsan megsemmisíti Amerika, Anglia és
Hollandia távol-keleti támaszpontjait, biztosítja Japán uralmát a Csendes-óceánon;
egyidejüleg hatékony intézkedésekkel eléri, hogy Csang Kaj-sek kormánya
vele szemben függö viszonyba kerüljön, majd Németországgal és
Olaszországgal együttmüködve, kapitulációra kényszeríti Angliát, s ezzel
megrendíti az Egyesült Államoknak a háború folytatására irányuló eltökéltségét;
a lehetöséghez mérten megakadályozza újabb országok hadbalépését, s arra
törekszik, hogy a háborún kívül álló államok Japán szempontjából elönyös
álláspontra helyezkedjenek. Japán a csendes-óceáni amerikai és angol birtokok elleni
támadást arra az iparra támaszkodva hajtotta végre, amelyet Kína, Korea és az
anyaország vasérctelepeinek és szénbányáinak bázisán teremtett. 1941-ben a
japán kohászat mintegy 6000000 tonna nyersvasat, valamint 5500000 tonnánál több
finomacélt termelt. A japán hadiipar több mint 5000 különféle repülögépet
és több mint 1000 harckocsit gyártott évente. 1941 végén a teljesen gépesített
japán haderö létszáma 2411000 fö volt. A japán szárazföldi hadsereg
99 hadosztályból, 29 önálló dandárból és 18 önálló harckocsiezredböl állt
(a megszállt kínai és koreai területek bábállamainak csapatai és a
jelentös erejü határör-alakulatok nélkül). Japánnak 10
sorhajója, 10 repülögép-anyahajója, 36 cirkálója, 113 torpedórombolója és
63 tengeralattjárója volt. A japán légierö a haditengerészeti légierö
1750 repülögépéböl (közülük 550 anyahajókon állomásozott), valamint a
szárazföldi csapatok 2625 repülögépéböl állt. Japán e jelentékeny
haderö, valamint fontos hadászati felvonulási területek (Mandzsúria,
KözépKína és Indokína) birtokában, szárazföldi csapataiból és légierejéböl
nagy csoportosításokat tudott képezni a Szovjetunió és Kína elleni, illetve az
Egyesült Államok, Anglia és Hollandia délkeletázsiai gyarmatai elleni harchoz.
A japán hajóhad az anyaország, Tajvan, Hajnan és Indokína kikötöire
támaszkodva, rövid idö alatt összpontosíthatta föeröit a
Délkínai-tengeren, s fölénybe juthatott az ellenséggel szemben. Amikor Japán
megindította a háborút az Egyesült Államok és Anglia ellen, az volt a szándéka,
hogy megteremti uralmát a Csendes-óceánon, s szilárdan biztosítja hátországát a
legföbb hadászati feladat megoldása, nevezetesen a Szovjetunió megtámadása
és a szovjet Távol-Kelet elfoglalása végett. A japán szoldateszka ugyanilyen
megfontolásból nagy figyelmet fordított arra, hogy terjeszkedésre irányuló
politikáját betetözze Kínában, és megnyerje magának a Csang Kaj-sek
kormányt, amely valójában beszüntette a harcot a japán betolakodók ellen. Csang
Kaj-sek nemcsak kitért a japán megszálló csapatok elleni harc elöl, hanem
voltaképpen együttmüködött a japánokkal, egyre újabb támadásokat
szervezett a felszabadított körzetek ellen, illetve a kínai hazafiak 8. és Új
4. Hadseregének magasabbegységei ellen. 1941-1942 folyamán Közép és
Észak-Kínában a 8. és az Új 4. Hadseregnek egyetlen olyan egysége sem volt,
amelyet a Kuomintang csapatai meg ne támadtak volna. A kuomintangista vezetés a
8. és az Új 4. Hadsereg, illetve más kínai hazafias erök ellen intézett
áruló cselekményeivel azt akarta elérni, hogy szétzúzza az ország demokratikus
eröit, megsemmisítse a kommunista pártot, és ezzel megteremtse a
feltételeket a japán megszállókkal való nyílt megegyezéshez. Kínában és szerte
a világon azonban széles körben erélyesen tiltakoztak az ellen, hogy Csang
Kaj-sek kormánya megalkudjon a japán uralkodó körökkel, úgyhogy a
kuomintangisták kénytelenek voltak revideálni álláspontjukat, s így a
Csendes-óceánon is megkezdödött a háború. 1941. december 9-én Csang
Kaj-sek kormánya hivatalosan hadat üzent Japánnak, másnap pedig Németországnak
és Olaszországnak. 1941-ben a japán hadvezetés a Kínában állomásozó csapatainak
75 százalékát a felszabadított körzetek ellen összpontosította, és áttért az
úgynevezett totális háborúra. A japán és a csangkajsekista csapatok túlereje
elöl Kína forradalmi néphadserege kénytelen volt visszavonulni. A
felszabadított körzetek területe 1941-1942 folyamán lényegesen csökkent, s
lakosságuk nem érte el az 50000000 föt. A 8. hadsereg létszáma is 300000
före apadt le. A Kínai Kommunista Párt nagy veszteségeket szenvedett. A
felszabadított körzetek gazdasága súlyos pénzügyi és gazdasági nehézségekkel
küzdött. A kínai hazafiak ennek ellenére feltartóztatták a japán betolakodók és
kuomintangista cinkosaik támadásait, a felszabadított körzetek pedig, noha el
voltak vágva az ország ipari központjaitól és nem kaptak külsö segítséget,
megteremtették saját mezögazdasági és ipari bázisukat. Óriási érdemük volt
ebben a fegyveres eröknek. 1941 -1942-ben a népi forradalmi hadsereg
harcosai a harctevékenységen kívül az ipari üzemekben és a mezögazdaságban
is dolgoztak. Minthogy a hadsereg személyi állománya közvetlenül részt vett a
termelésben, és a csapatok a munka frontján is hösiesen helytálltak, a
Kínai Kommunista Párt sikeresen meg tudta szervezni a hadsereg fegyverrel,
felszereléssel és élelmiszerrel való ellátását. A Kínai Kommunista Párt
mozgósította a néptömegeket a japán agresszorok elleni harcra. A megszállók
hátában egységes Japán-ellenes front alakult ki, kibontakozott a
partizánháború. A kínai hazafiak az üzemekben és a hivatalokban szabotálták a
japán hatóságok intézkedéseit, meghiúsították a lakosság kényszermunkára való
mozgósítását, megtagadták az adók befizetését és a szolgáltatásokat stb. A
megszállt városokban és falvakban egymást érték a felkelések, a sztrájkok. A kínai
nép bosszúálló fiai hidakat és alagutakat robbantottak fel, rongálták a távíró
és távbeszélö vezetékeket. A kínai dolgozók a haza ügyének odaadó
szolgálatában példaképüknek a szovjet népet tekintették. Népünknek a munka és a
háború frontján, valamint az ellenség hátában vívott önfeláldozó harca nagy
lelkesedéssel töltötte el a kínai munkásokat és parasztokat; arra buzdította
öket, hogy hösi eröfeszítéssel küzdjenek hazájuk szabadságáért
és függetlenségéért, s
megszilárdította
hitüket, hogy végül is le fogják gyözni a japán betolakodókat. 1941-1942
folyamán a Kínai Kommunista Párt arra összpontosította erejének javát, hogy a
japán megszállók elleni harcba bevonja a lakosság minden rétegét, így a nemzeti
burzsoáziát és a megszállók kiüzésében érdekelt földbirtokosok egy részét
is. A kommunista párt következetesen leleplezte a japán imperialistákkal egy
követ fújó Kuomintang-kormány népellenes politikáját. A párt követelte a Csang
Kaj-sek-kormánytól, hogy támogassa az antifasiszta frontot, valósítsa meg Kína,
a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok szövetségét, szakítson meg
minden kapcsolatot Németországgal és Olaszországgal, erösítse az
ellenállást a japán agresszorokkal szemben. A kommunista párt, a kínai nép
létérdekeinek védelmére irányuló politikájával sikeresen mozgósította és
tömörítette a tömegeket a japán és kínai imperialisták elleni harcra. A japán
imperialisták, miközben a Csendes-óceánon az Egyesült Államok és Anglia elleni
háborúra készülödtek, igyekeztek saját érdekükben teljesen kihasználni e
két ország uralkodó köreinek távolkeleti müncheni politikáját. Ezt
jelentösen támogatták az amerikai és angol imperialista körök is. Olyan
egyezményt próbáltak kötni Japánnal, amely a Csendes-óceánon és Ázsiában
feloldotta volna ellentmondásaikat, s elösegítette volna azt, hogy Japán
megtámadja a Szovjetuniót. Az amerikai japán imperialista ellentétek azonban
olyan élesek voltak, hogy az alku nem jött létre. Az Egyesült Államok és Japán
nem tudott megegyezni még a távol-keleti nemzetközi kapcsolatok általános
kérdéseit illetöen sem. 1941 júniusában a hónapok óta tartó japán-amerikai
tárgyalások megszakadtak, 1941. július 24-én a japán csapatok bevonultak
Indokína déli részébe, egyidejüleg a japán kormány követelte
Thaiföldtöl, hogy bocsássa rendelkezésére a katonai támaszpontokat, s
adjon neki jogot, a hadászatilag fontos anyagok (ólom, kaucsuk stb.)
termelésének ellenörzésére. Ez a lépés arra kényszerítette az Egyesült
Államokat és Angliát, hogy felülvizsgálja álláspontját az agresszorral szemben.
1941 júliusában az Egyesült Államokban befagyasztották a japán követeléseket és
hiteleket, s megszüntették a Japánba irányuló olajszállítást. Anglia és
Hollandia nem szállított többé hadászati fontosságú nyersanyagot Japánnak
Malájföldröl és Indonéziából. Roosevelt 1941. augusztus 17-én a
washingtoni japán nagykövetnek átadott emlékiratában közölte, hogy "ha a
japán kormány további lépéseket tesz abban az irányban, hogy eröszakkal
vagy fenyegetéssel megvalósítsa a katonai uralom politikáját vagy programját a
szomszédos országokkal szemben, az Egyesült Államok kormánya kénytelen lesz
haladéktalanul megtenni a szükséges intézkedéseket . . ." Az Egyesült
Államok és Anglia uralkodó körei gazdasági nyomással és fenyegetéssel akarták
engedményre bírni Japánt. Elkéstek vele. A japán uralkodó osztályok
képviselöinek konferenciáján, 1941. szeptember 6-án határozatot fogadtak
el, amely kimondta: "Ha október elejéig . . . nem nyílik kilátás
követeléseink kielégítésének teljesítésére, a birodalomnak határozottan irányt
kell vennie az Amerika (Anglia, Hollandia) elleni háborúra." Az Egyesült
Államok hatalmon levö politikusai nem tudták idejében felfedni Japán
terjeszkedési szándékát. Amikor 1941. október 18-án a japán kormány átalakult,
s a Szovjetunióval szembeni szélsöségesen ellenséges érzelmeiröl
ismert Todzio tábornok került hatalomra, Washington ezt fölöttébb pozitív
jelenségnek értékelte. A reakciós sajtó biztosította olvasóit, hogy Todzio nem
sokáig várat majd magára, s megtámadja a Szovjetuniót kelet felöl, élve
azzal a kedvezö alkalommal, hogy a Szovjetunió nyugaton a fasiszta
Németországgal áll háborúban. Ez azonban téves feltevésnek bizonyult. A japán
imperialisták jól megjegyezték Halhin-Gol tanulságait. Ekkor a saját
börükön tapasztalhatták a Vörös Hadsereg erejét. 1941. november 5-én a
császári konferencián végérvényesen elfogadták a határozatot, hogy Japán
megtámadja az Egyesült Államokat és Angliát. A határozat kimondta: ". . .A
háborút december elején kell megindítani; a hadsereg és a hajóhad erre az idöre
fejezze be elökészületeit a hadmüveletek megindításához." A
japán flotta föparancsnoka utasítást kapott, hogy fejezze be a
hadmüveletek elökészítését, mivel "az Egyesült Államok,
Nagy-Britannia és Hollandia elleni háború elkerülhetetlenné vált . . ." A
japán hajóhad parancsnoka számára elkészítették a lepecsételt borítékot azzal a
paranccsal, hogy rohanja meg Pearl Harbort, a Fülöp-szigeteket és Hong-Kongot.
Kitüzték a támadás idöpontját is. A japán kormány meg akarta
téveszteni az Egyesült Államok kormányát, amikor azt a látszatot igyekezett
kelteni, hogy az 1941 augusztusában újra megkezdett japán-amerikai
tárgyalásokon megegyezésre törekszik, s ezért Nomura nagykövet segítségére
Washingtonba küldte Kuruszu egykori berlini nagykövetét. Kuruszu 1941. november
15-én érkezett meg az Egyesült Államok fövárosába, ahol nagy örömmel
fogadták megérkezését. Amikor a japán kormány Amerikába küldte Kuruszut,
idöt akart nyerni ahhoz, hogy a japán haderö befejezze utolsó
elökészületeit, s ki akarta használni az Egyesült Államok reakciós
köreinek azt a reményét, hogy Japán majd elsösorban a Szovjetunió ellen
fordítja fegyverét. A Fehér Házban Kuruszuval november 17-én kezdödtek meg
a tárgyalások. Három nap múlva Japán elöterjesztette új javaslatait. Ezek
lényege az volt, hogy az Egyesült Államok ne avatkozzon be Japán kínai ügyeibe,
Japánnal közösen használja fel Indonézia eröforrásait, ne hatoljon be
fegyveresen Délkelet-Ázsiába, állítsa helyre a kereskedelmi kapcsolatokat
Japánnal, s indítsa meg újra az olajszállítást. Japán hozzájárult ahhoz, hogy a
japán-kínai háború befejezése után kivonja csapatait Indokínából. A japán
kormány ezekkel a javaslatokkal el akarta terelni ellenfeleinek figyelmét az
Egyesült Államok ellen folyamatban levö váratlan támadás lázas elökészületeiröl.
A célt el is érte. A japán javaslatokat az Egyesült Államok kormánykörei
mérlegelni kezdték. A japán javaslatokra az Egyesült Államok kormánya 1941.
november 26-án válaszolt (az úgynevezett "Hull-jegyzékben").
Ugyanezen a napon a japán repülögép-anyahajó magasabbegysége elindult a
Hawaii-szigetek felé, hogy Pearl Harborban lecsapjon az amerikai Csendes-óceáni
Flottára. Az Egyesült Államok azt javasolta Japánnak, hogy vonja ki összes
katonai, tengerészeti, légi és rendöri eröit Kínából és Indokínából,
ismerje el Kína egyetlen kormányának a Csang Kaj-sek-kormányt, kössön az
Egyesült Államokkal megnemtámadási egyezményt, rendezzék a kölcsönös
kereskedelmi kapcsolatok kérdését a legnagyobb kedvezmény és a kereskedelmi
korlátozások kölcsönös mérséklése alapján, szüntessék meg az alapok
befagyasztását, és állapodjanak meg a dollár és a yen árfolyamának
stabilizálásában, megteremtve ehhez a szükséges közös alapot. A japán kormány
elutasította az Egyesült Államok javaslatait. A tárgyalások véget értek. 1941.
december 7-én reggel Nomura és Kuruszu átnyújtotta Hullnek a japán kormány
válaszjegyzékét a november 26-i amerikai javaslatokra. A jegyzék ezekkel a
szavakkal fejezödött be: "A császári kormány sajnálattal közli az
Egyesült Államok kormányával, hogy az amerikai kormány álláspontjára való
tekintettel kénytelen megállapítani, miszerint a további tárgyalások nem
vezethetnek megegyezésre." Amikor Nomura és Kuruszu átnyújtotta Hullnek a
japán emlékiratot, a japán légierö már órák óta bombázta a Pearl Harbor-i
amerikai támaszpontot. A Pearl Harbor elleni támadás elsö lépés volt annak
a nagyszabású hódító tervnek a megvalósítása felé, amelyet a japán vezérkar
kidolgozott. A már fentebb említett Szovjetunió elleni támadás és a kínai
agresszió mellett tervbe vették Thaiföld, Burma, Malájföld, Indonézia és a
Fülöp-szigetek elfoglalását, hogy megszerezzék a hadászatilag fontos
nyersanyagkészleteket (olaj, kaucsuk, vas, színesfémek, rizs), és elvágják
azokat a közvetlen szárazföldi és tengeri útvonalakat, amelyek Kínát a
délkelet-ázsiai országokkal összekötötték. Japán azért, hogy kelet felöl
biztosítsa a hátát, és megteremtse a feltételeket az akadálytalan dél-tengeri
hódításhoz, tervbe vette, hogy megsemmisíti vagy ideiglenesen semlegesíti az
Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottáját, elfoglalja az amerikai
támaszpontokat Guamés Wake-szigeteken, megszállja Új-Guineát és a
Salamon-szigeteket. A japán hadvezetés úgy tervezte, hogy e feladatok megoldása
után hadászati védelembe megy át a Csendes-óceánon és a Dél-tenger övezetében,
föerejével pedig a Szovjetunió ellen fordul. A déltengeri övezet határait
egyébként a következöképpen vonta meg: Kuril-szigetek, Marshall-szigetek,
Bismarck-szigetcsoport, Timor-, Jáva-, Szumátra-szigetek, továbbá Malájföld és
Burma nyugati határa. A japán vezetök különösen nagy jelentöséget
tulajdonítottak annak, hogy meglepetésszerüen, s egyidejüleg több
irányból mérjék az elsö csapásokat. Úgy számoltak, hogy ily módon gyors
gyözelmet arathatnak a csendes-óceáni hadszíntéren. A japán hadvezetés a
Pearl Harborban tartózkodó amerikai Csendes-óceáni Flotta elleni csapásra és a
Csendes-óceán déli és délnyugati térségében végrehajtandó hadmüveletekre
hatalmas tengeri hadmüveleti magasabbegységeket
(repülögép-anyahajókat, Fülöp-szigetekí, malájföldi magasabbegységet) és
több, repülöalakulatokkal megerösített szárazföldi csoportosítást
hozott létre. Japán a háború elsö napján az Egyesült Államok és Anglia
elleni támadásba összesen 10 hadosztályt, egy vegyes csoportot, egy támaszponti
magasabbegységet és hat páncélos ezredet vetett be. Alkalmazásra került még a
Mariana-, a Karolinaés a Marshall-szigeteken állomásozó mintegy öt japán
hadosztály is. A japán csapatok létszáma, a megerösítö egységekkel
együtt, mintegy 400000 katona és tiszt volt. A hajóhad csapásmérö
magasabbegységeibe 24 cirkáló, 61 torpedóromboló és hét tengeralattjáró osztály
tartozott. A japán hadvezetés a szárazföldi és tengerészeti erök
harctevékenységét 1600 repülögéppel biztosította, ebböl 500 gép az
anyahajókon volt. Az anyaország fedezésére és a Kínában állomásozó japán
csapatok megerösítésére (Kínában 63 hadosztály, 24 önálló dandár és 600
repülögép müködött), a japán szigeteken harckészültségben tartottak
18 hadosztályt, két önálló dandárt és 1400 repülögépet. Emellett a japán
kikötökben állt hat sorhajó (közülük kettöt úgy alakítottak át, hogy
alkalmas legyen repülögépek fel és leszállására), két
repülögép-anyahajó, 12 cirkáló, 52 torpedóromboló és néhány
tengeralattjáró osztály. Ezeknek a hadihajóknak az volt a rendeltetésük, hogy
blokád alatt tartsák Kína partvidékét és háború esetén semlegesítsék a szovjet
Csendes-óceáni Flottát, s egyben az Egyesült Államok és Anglia ellen
tevékenykedö erök tartalékául szolgáltak. Az Egyesült Államok és
Anglia, amelyek a Csendes-óceán térségében, Japánhoz hasonlóan, osztatlan
uralomra törtek, háború elötti "benemavatkozási" és
"semlegességi" politikájukkal lényegében elösegítették a
csendes-óceáni háború elökészítését és kirobbantását. Az 1939. évi
japán-angol szerzödés, amelyben az angol kormány megígérte Japánnak, hogy
nem avatkozik bele a kínai ügyekbe, nem ütközött ellenállásba az Egyesült
Államok részéröl. Söt, az amerikai monopóliumok fokozottan segítették
Japánt. Amerikai mérnökök vettek részt a Nakadzima-konszern repülögépgyárainak
rekonstruálásában. A Micubiszi-konszern az Egyesült Államoktól kapott új
technikai felszerelést hadihajók építésére és alumínium gyártására használta
fel. Amerikai monopóliumok a japán konszerneknek egy gázés egy
kénsavgyár-berendezést szállítottak. Az amerikaiak 1941 júniusáig olajat,
acélt, fémhulladékot, színesfémet stb. szállítottak Japánnak. A külföldi sajtó
véleménye szerint akkoriban az Egyesült Államok volt az imperialista Japán
fö fegyverszállítója. Az amerikai imperialistáknak meghatározott céljuk
volt azzal, hogy segítettek a japán agreszszoroknak a fegyverkezésben. Az
Egyesült Államok reakciós körei, az angolokhoz hasonlóan, arra törekedtek, hogy
a japán agressziót a Szovjetunió ellen fordítsák, s a japán haderöt a
Kínában egyre erösödö nemzeti felszabadító mozgalom letörésére
használják fel. Az Egyesült Államok és Anglia abban reménykedett, hogy Japán
majd legyengül a Szovjetunió és Kína elleni háborúban, s elkerülhetetlenül
közvetlenül az amerikai monopóliumok függvénye lesz. A reakciós köröknek ez az
álláspontja szemmel láthatólag hatott Roosevelt elnökre is. A csendes-óceáni
háború küszöbén kialakult nemzetközi helyzetet labdarúgáshoz hasonlítva,
Roosevelt azt mondta: "Jelenleg a fö játékosok az oroszok, a kínaiak,
és kisebb szerepük van az angoloknak. Nekünk ama játékosok szerepe jutott, akik
a döntö pillanatban állnak játékba . . . Még mielött csatáraink
kifulladnának, játékba állunk, hogy mi löjük a döntö gólt. Mi friss
erövel kezdünk." Az amerikai reakciós köröknek azt a
meggyözödését, hogy sikerül tetö alá juttatniuk távol-keleti
tervüket, még inkább megerösitette a német fasiszta csapatoknak 1941
nyarán és öszén a szovjetnémet arcvonalon elért átmeneti sikere. Az
Egyesült Államok és Anglia kormánya, noha a japán támadás veszélyére már 1941.
október közepétöl számos jel utalt, ezeket nem vette figyelembe. A
csendes-óceáni háború angol-amerikai terve azon az elképzelésen alapult, hogy
Japán, ha háborúba kezd, elsösorban a Szovjetuniót támadja meg; ha viszont
a japán agresszió a csendes-óceáni amerikai és angol birtokokat éri, az
Egyesült Államok és Anglia hadereje ideiglenesen védekezik, s Délkelet-Ázsiát
és a dél-tengeri térséget mindaddig tartja, amíg ide nem érkezik az amerikai
Csendes-óceáni Flotta, és nem mér döntö csapást az ellenségre. Az elképzelés
az volt, hogy a flotta a Hawaii-szigeteknél fejlödik fel majd, fokozatosan
elörenyomul a Fülöp-szigetek irányában; eközben megszilárdítja mögöttes
területét támaszpontrendszer kiépítésével, és a Marshall-, a Karolinaés a
Mariana-szigeteken levö ellenséges támaszpontok semlegesítésével vagy
elfoglalásával. Az Egyesült Államok Ázsiai Flottáját a Fülöp-szigetektöl
délre akarták felfejlödtetni. Úgy tervezték, hogy ez a flotta itt egyesül
Anglia és Hollandia hajóhadával, s közösen végzik a hadmüveleteket a
Délkínai-tengeren és a dél-tengeri övezetben. Ausztrália haditengerészeti
eröit a hazai vizeken kívánták felhasználni. A terv tehát az volt, hogy a
Japán elleni harcra a szövetséges erök egyesülnek. Ezt azonban
gyakorlatilag nem sikerült megvalósítani. Az Egyesült Államok és Anglia közt
ugyanis a csendes-óceáni és az ázsiai befolyási övezetek miatt igen éles
ellentétek voltak. Az Egyesült Államok, Anglia, Hollandia és Ausztrália katonai
vezetöi a háború elötti közös értekezleteken lényegében csak néhány hadmüveleti
kérdést vitattak meg. Délkelet-Ázsiában, Wavell angol tábornokkal az élen,
egységes parancsnokságot szerveztek. A dél-tengeri övezetben állomásozó
haditengerészeti eröket, Hart amerikai tengernagy parancsnoksága alatt, az
úgynevezett amerikai-angol-holland-ausztráliai flottában feltételesen
egyesítették. Abban azonban már nem tudtak véglegesen megegyezni, hogy a közös
hadmüveletekhez kit nevezzenek ki az erök föparancsnokává,
illetve a légi és haditengerészeti erök parancsnokaivá. Mindegyik állam a
saját érdekeit szem elött tartva használta fel csendesóceáni haderejét. A
háború kitörésekor az amerikai Csendes-óceáni Flotta a Hawaii-szigeteknél állt,
10000 kilométerre a dél-tengeri övezet hadászatilag fontos objektumaitól. A
Fülöp-szigeteken a japán támadás legközelebbi objektumán a védelem nem volt
kellöképpen megszervezve. A Fülöp-szigeteki hadsereg és az
erödítmények csak 1942 februárjára kerültek harckész állapotba. Még
gyengébben készült fel a háborúra Burma, Malájföld és Indonézia. Ezekben az országokban,
akárcsak ÚjGuineában, a Bismarck-szigetcsoporthoz és a Korall-tengerhez tartozó
szigeteken, tulajdonképpen semmiféle védelem nem volt. Malájföldön Szingapur
(Singapore) erödjét föleg arra rendezték be, hogy a tenger felöl
jövö ellenséges támadást visszaverje, a szárazföld felöl semmi nem
védte. Az Egyesült Államok, Anglia és Hollandia hadereje a csendes-óceáni
hadszíntéren a háború kezdetekor 22 hadosztályból (mintegy 420000
föböl), 1329 repülögépböl, 11 sorhajóból, négy
repülögépanyahajóból, (280 repülögéppel), 35 cirkálóból, 100
torpedórombolóból és 86 tengeralattjáróból állt. A Csendes-óceánon a háború
kezdetekor az eröviszonyok a következök voltak: Haderönemek és
hajóosztályok Japán haderö I `Aholland haderö Arány Szárazföldi
csapatok (ezer fö) 4001525 420 1
: 1 Légierö (repülögépek) 11001525 1329 1
: 1,2 Anyahajókon levö repülögépek 550 280 2
: 1 Sorhajók 10 1 1 1 : 1,1
Anyahajók 10 4is2s 2,5 : 1
Cirkálók 36 35 1
: 1 Torpedórombolók 1 13 100 l,1
: 1 Tengeralattjárók 63 g615z7 1
: 1,3 A csendes-óceáni háború kezdetekor tehát az amerikai-angol hajóhad némi
fölényben volt sorhajók és tengeralattjárók tekintetében, de jóval kevesebb
anyahajója és anyahajón levö repülögépe volt, mint a japánoknak. Noha
a felek szárazföldi csapatainak létszáma csaknem egyenlö volt, az Egyesült
Államok, Anglia és Hollandia csapatainak 55 százaléka rosszul kiképzett és sok
esetben fegyvertelen helyi alakulatokból állt. A japán hadsereg
magasabbegységeit viszont jól kiképzett alakulatokból szervezték meg. A repülögépekben
mutatkozó valamelyes amerikai-angol fölénynek nem volt gyakorlati
jelentösége, lévén csaknem valamennyi amerikai és angol repülögép
elavult típusú. Az ismertetett körülmények, amelyek az amerikai és angol
uralkodó körök rövidlátó távol-keleti politikájának, valamint az amerikai és
angol katonai vezetés súlyos hadászati számvetésbeli hibájának a következményei
voltak, döntöen kihatottak az 1941-1942. évi csendes-óceáni
hadmüveletek menetére, és súlyos következményekkel jártak az Egyesült Államok
és Anglia haderejére nézve. A japán hadvezetés az Egyesült Államok
Csendes-óceáni Flottájának megtámadására és a déltengeri hadmüveletek
biztosítására megalakította a haditengerészeti erök külön csapásmérö
magasabbegységét, amely két sorhajóból, három cirkálóból, kilenc
torpedórombolóból és hat anyahajóból állt, fedélzetükön 360 repülögéppel.
Ez a magasabbegység 1941. november 26-án kifutott az Iturup-szigeten
(Kuril-szigetek) levö támaszpontjáról, december 7-én korán reggel 200
mérföldre megközelítette Oahu-szigetet, ahol Pearl Harbor amerikai
haditengerészeti támaszpont volt, s repülögépeivel rajtaütött az Egyesült
Államok flottáján. A Pearl Harbor-i öbölben ekkor nyolc amerikai sorhajó,
kilenc cirkáló, 20 torpedóromboló, öt tengeralattjáró és 48 más hadihajó, illetve
segédhajó állt. Az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottája súlyos veszteséget
szenvedett. A nyolc sorhajóból négy elsüllyedt, négy hosszú idöre
harcképtelenné vált. Pearl Harborban összesen 18 nagyobb hajó süllyedt el,
illetve sérült meg, a sok kisebb hajóról nem is szólva. A japánok a
repülötereken és a levegöben 219 repülögépet semmisítettek,
illetve rongáltak meg. A japánok 29 repülögépet és öt kis,
"zsebtengeralattjárót" vesztettek. Az amerikai Csendes-óceáni Flottának
ez a súlyos veresége alapvetöen megváltoztatta az eröviszonyokat a
tengeren, s megteremtette az elöfeltételeket ahhoz, hogy Japán nagyarányú
támadó hadmüveleteket hajtson végre a Csendes-óceán nyugati térségében. A
japánok, csaknem egy idöben a Pearl Harbor elleni támadással, megindították
a hadmüveleteket a Fülöp-szigetek ellen is. Az elsö két nap folyamán
a japán légierö szétrombolta a Luzon-szigetén levö Kavite
haditengerészeti támaszpontot. A Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai
légierö nagy részét megsemmisítették, maradványai áttelepültek
Ausztráliába. Az amerikai Ázsiai Flotta, amely december 7-én a nyílt tengeren
volt, miután értesült Kavite bombázásáról, a Jávai-tengerre húzódott. A
Fülöp-szigeteken levö szárazföldi csapatok légi és haditengerészeti
támogatás nélkül maradtak. A japán hadvezetés ezt kihasználta, s december
10-12-én tengerészgyalogságot tett partra a Luzon-sziget északi részén, majd
tíz nap múlva a sziget nyugati partján is. Az amerikai és Fülöp-szigeteki
csapatok nem tudták megakadályozni a japánok partraszállását, s nagy sietve,
szervezetlenül visszavonultak déli irányban, a Fülöp-szigetek fövárosa,
Manila felé. A visszavonult csapatok vezetése lehetetlenné vált. A japánok
1942. január 2-án este elfoglalták Manilát. Az amerikai és Fülöp-szigeteki
csapatok egy része, MacArthur tábornokkal az élén, a Bataan-félszigeten és a
Korrehidor-erödben tartós védelemre rendezkedett be. Május 6-án ezek a
csapatok is megadták magukat. A japánok eközben megszállták a Fülöp-szigetek
többi szigetét, s elfoglalták az amerikai katonai támaszpontokat a Guamés
Wake-szigeten is. Az Egyesült Államok hadereje ily módon rövid idö alatt
elveszttette valamennyi haditengerészeti és légi támaszpontját a Csendes-óceán
nyugati részén. Az Egyesült Államokat megfosztották a Fülöp-szigeteki fontos
nyersanyag-lelöhelyektöl, ugyanakkor elvágták Kína keleti
partvidékétöl, ami jelentékenyen megnehezítette azt, hogy segítséget
nyújtson Csang Kaj-seknek. December 7-én reggel a japánok Indokína
területéröl és a tenger felöl behatoltak Thaiföldre. Sehol sem
ütköztek szervezett ellenállásba, s másnap elfoglalták Bangkokot, Thaiföld
fövárosát. A japán csapatok két hét alatt megszállták az egész országot, s
kijutottak a burmai-thaiföldi határra. Burma veszélybe került. Az angol kormány
attól tartva, hogy a Burmában levö két hadosztállyal nem tudja tartani az
országot, hozzájárult, hogy két Kuomintang-hadsereg (mintegy 20000 fö)
vonuljon be az országba. E hadseregek parancsnoka a csangkajsekista Lo Csoinga,
katonai tanácsadója pedig Stilwell amerikai tábornok volt, A kínai csapatok
parancsnoka közvetlenül Csang Kajseknek volt alárendelve, ezért azután nem is
jött létre akcióegység az angol és a kínai csapatok között. A japán csapatok
ily módon külön-külön bánhattak el velük. 1942.január 21-én a burmaithaiföldi határ
déli részén elsöpörték az angol határör-örsöket, elöretörtek
Rangoon felé, s többször kegyetlenül bombázták a várost. Az angol csapatok,
menekülök tömegeitöl kísérve, nagy sietve észak felé vonultak. Ekkor
támadásba ment át a japán csapatok másik csoportosítása, amely Thaiföld északi
részén állomásozott. A japán csapatok átlépték a burmai határt, szétverték
Csang Kaj-sek ottani csapatait, és a Rangoontól visszavonuló angol csapatok
elöl elvágták az észak felé vezetö utat. A Délés Észak-Burmában
elszenvedett vereség után az angol és a csangkajsekísta csapatok maradványai
1942. május elején az indiai határ felé törtek. Kalewában, mivel innen csak
erdei ösvényeken és a dzsungelen át folytathatták útjukat, megsemmisítették
nehéz harci technikai eszközeiket. Május 26-án e csapatok egyes csoportjai és
osztagai átlépték az indiai határt. A japánok egész Burmát elfoglalták.
Szorongatott helyzetbe kerültek az angolok Malájföldön is. 1941. december
7-8-án japán tengerészgyalogság szállt partra a Malakka-félsziget (Maláj)
északi részén, megsemmisítette az ott elhelyezett angol és malájföldi
örosztagokat, majd gyors támadást indított dél felé. Az angol csapatok a
váratlan támadástól meglepve, rendezetlenül visszavonultak Szingapur irányában.
A helyzet még bonyolultabbá vált, amikor híre járt a Délkínai-tengeren
bekövetkezett katasztrófának. Egy angol hajóraj, amely a "Prince of
Wales" új típusú sorhajóból, a "Reepals" cirkálóból és négy
torpedórombolóból állt, december 9-én, légi fedezet nélkül kifutott
Szingapurból, hogy megsemmisítse a japán tengerészgyalogságot, amely a japánok
félrevezetö jelentése szerint Malájföld keleti partján szállt partra. Az
angol hajórajt december 10-én, útban a cél felé, váratlanul japán
zuhanóbombázók és torpedóvetö repülögépek támadták meg. A támadás
során az angol nehéz hajókat elsüllyesztették. A japán haditengerészeti
erök kivívták az uralmat a Csendes-óceán nyugati részében és a
Dél-tengerek térségében. Szingapur, a délkelet-ázsiai angol uralom támasza, a
tenger felöl támogatás nélkül maradt. 1942 január végére a japán csapatok
elfoglalták egész Malájföldet, s felvonultak a Johore-szoroshoz, amely a
Malakka(Maláj ) félszigetet választja el Szingapur-szigettöl. A japánok
február 9-re virradó éjszaka átkeltek a szoroson. A harcokban kimerült angol
csapatok nem tudtak szervezett ellenállást kifejteni. Február 14-én estére
Szingapur erödjét és a várost körülzárták, s a védök ivóvíz nélkül
maradtak. Szingapur 70000 fönyi helyörsége másnap letette a fegyvert.
A japán fegyveres erök ezután, 1942. február-március folyamán elfoglalták
az indonéziai szigeteket, február 27-28-án pedig tengeri ütközetben, a
Jávai-tengeren megverték az egyesített szövetséges hajórajt. Rohamosan
bontakoztak ki az események a Csendes-óceán délnyugati részében is. Azok a
japán fegyveres erök, amelyeket a háború kezdetére a Karolinaés a
Marshall-szigeteken összpontosítottak, 1942. január-március folyamán
elfoglalták Új-Guinea nyugati és középsö részét, az Admiralitás-,
Új-Britanniaés Új-Írország-szigeteket, a Gilbert-szigetet és a Salamon-szigetek
nagy részét. Ausztráliát japán elözönlés veszélye fenyegette, s tartani
lehetett töle, hogy elvágja azokat a tengeri útvonalakat, amelyek
Ausztráliát és az Egyesült Államok nyugati partvidékét összekötik. Az amerikai
hadvezetés sietve megszervezte a védelmet Ausztrália elöterében és a
Csendes-óceán déli részében. A Hawaii-szigetekröl és az Atlanti-óceánról
repülögép-anyahajókat, cirkálókat és tengeralattjárókat irányítottak ide.
Az Egyesült Államokból légieröt küldtek ebbe a térségbe. Ausztráliában
szárazföldi magasabbegységeket szerveztek. Az amerikai hadvezetésnek óriási
eröfeszítések árán sikerült megállítani az ellenséget a Csendesóceán
délnyugati részében, és kivívnia elsö gyözelmét. Ez 1942 májusában
történt a Korall-tengeren. Az amerikaiak lehallgatták a japán hadvezetés
rádióbeszélgetését, s megtudták, hogy egy nagy japán tengeri deszant három
repülögép-anyahajó, 1 1 cirkáló, 13 torpedónaszád és hat tengeralattjáró
fedezete alatt útban van, hogy elfoglalja Morsby kikötöt. Az amerikai
vezetés elhatározta, hogy anyahajói fedélzeti repülögépeivel csapást mér a
deszantra. Ehhez egy nyolc cirkálóból, két anyahajóból és 11 torpedónaszádból
álló csoportot alakított, és az elönyös helyzetben idejében készen állt.
Május 7-én reggel az amerikai repülögépek bombatámadást intéztek a japán
hadihajók ellen. Két napig tartó tengeri ütközet kezdödött. A tengeri harc
történetében elöször fordult elö, hogy hadihajók nem tüzeltek
egymásra. Az ütközetben csak az anyahajókról felszálló repülögépek vettek
részt. A japánok elvesztettek egy anyahajót, egy torpedórombolót és több mint
80 repülögépet, s mivel nem voltak adataik ellenfelük erejéröl és
összetételéröl, kitértek a további harc elöl. A japán hadvezetés egy
ideig nem alkalmazta haditengerészeti eröit a Csendes-óceán délnyugati
részén, s eröfeszítéseit föként arra összpontosította, hogy
kellö elökészület után lecsapjon az amerikai flottára a
Hawaii-szigetek körzetében, s elfoglalja az Egyesült Államok fontos tengeralattjárótámaszpontját
Midway-szigeten. Ehhez mintegy 5000 föböl álló deszantot alakítottak,
s több magasabbegységet szerveztek, amelyekbe a szállítóhajókon és a különféle
segédhajókon kívül 11 sorhajó, hat anyahajó (293 repülögéppel), 16
cirkáló, 53 torpedóromboló és más úszó egység került. Ezek a magasabbegységek
május végén kifutottak a japán kikötökböl és a Maríana-szigeteken
telepített támaszpontokról, s elindultak Midway felé. A japán hadvezetés
azonban, akárcsak a Korall-tengeren, megint nem tudta biztosítani a támadás
meglepetésszerüségét. Az amerikaiak lehallgatták és megfejtették a japán
hajók titkos rádiójelentéseit, s idejében felkészülhettek a támadás
visszaverésére. Nehézbombázókat és vadászkötelékeket dobtak át Midway-szigetre,
a szigettöl nyugatra pedig "függönyt" hoztak létre
tengeralattjárókból. A Midway-szigettöl közvetlenül északkeletre esö
körzetben összevonták a délröl és Pearl Harborból érkezett három anyahajót
293 repülögéppel, nyolc cirkálót és 14 torpedórombolót. A június 4-6-i
harcokban, amelyekben föleg a repülögépek vettek részt, a japán
flotta négy anyahajót, egy cirkálót és 253 repülögépet vesztett el. Az
amerikaiak vesztesége egy anyahajó, egy torpedóromboló és 150 repülögép
volt. A japán flotta visszavonulásra kényszerült. Ez az ütközet megtörte a
japán haditengerészet erejét. 1942 öszére a felek közti eröviszonyok
anyahajók tekintetében csaknem kiegyenlítödtek, más hajóosztályokban pedig
az Egyesült Államok került fölénybe. A japán haderö jelentös
sikereket ért el az Egyesült Államok és Anglia elleni harcában: vereséget mért
az amerikai-angol csapatokra, Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceán nyugati
részén elfoglalta az Egyesült Államok, Anglia és Hollandia valamennyi fontosabb
gyarmatát és katonai támaszpontját. A japánok a csendes-óceáni háború fél
esztendeje alatt Kínát nem számítva 3800000 négyzetkilométernyi területet
foglaltak el, mintegy 150000000 lakossal. A japánok kezére kerültek Burma,
Malájföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek gazdag, hadászati fontosságú
nyersanyagforrásai, amelyek a háború elött az angolszász országok
monopóliumainak közvetlen ellenörzése alatt álltak. 1942-ben a
Midway-szigeti harc volt az utolsó nagyobb összeütközés az Egy-esült Államok és
Japán között. A Csendes-óceánon a további hadmüveletek helyi
jellegüek voltak. A japánok északon június 6-7-én megszállták az
Aleut-szigetcsoporthoz tartozó Attu és Kyska-szigeteket, délnyugaton harcászati
jelentöségü harcok folytak Guadalcanal-szigetért és Új-Guinea keleti
partvidékéért. A külföldi sajtó szerint, 1942 nyarától a csendes-óceáni hadszíntéren
szélcsend állt be. Japán védelembe ment át, hogy megszilárdítsa és kiaknázza a
vetélytársaitól elhódított gyarmatbirtokokat. A japán uralkodó körök arra
számítottak, hogy az Egyesült Államok és Anglia, uralkodó köreinek
szovjetellenes beállítottságát kihasználva, kompromisszumos békét köt
ellenfelével. A japán imperialisták most, hogy a tengeren a fö céljukat
elérték, figyelmüket a Szovjetunió elleni támadás elökészületeínek
befejezésére összpontosították. Úgy tervezték, hogy a támadást akkor indítják
meg, amikor a németek elfoglalják Sztálingrádot. A japán uralkodó körök
számításaiba azonban hiba csúszott. Japánnak nem sikerült megtalálnia a
közeledés útjait csendes-óceáni ellenfeleihez, a szovjet fegyveres erök
pedig nemcsak visszaverték a fasiszták támadását, hanem ellentámadásba is
átmentek. Noha a japán haderö jelentékeny sikereket ért el a
csendes-óceáni hadmüveletekben, az angolszászok ellenállását nem tudta
megtörni. Az agresszív tömbhöz tartozó országok (Németország és Japán) hadvezetése
nem tudta megszervezni a hadászati együttmüködést az egymástól távol
fekvö hadszíntéren folyó harcban, mert más-más politikai céljuk volt,
hiányzott a kölcsönös bizalom stb. A Japán által megszállt országok népei
partizánharcot kezdtek a betolakodók ellen. A vietnami, koreai, burmai,
malájföldi, indonéziai és Fülöp-szigeteki hazafiak a szovjet nép hösi
ellenállásától, valamint a kínai hazafiaknak a japán agresszorok ellen vívott
önfeláldozó harcától fellelkesedve, harcot indítottak, hogy felszabadítsák
országukat az idegen hódítók járma alól. A vietnami nép Kína után elsöként
indított elszánt harcot elöbb a francia, majd a japán imperialisták ellen.
A Japán-ellenes népi mozgalom Indokínában már 1940-ben megkezdödött,
amikor a japán csapatok megszállták az országot. A japán és a francia
gyarmatosítók kegyetlenül elnyomták a vietnami nép nemzeti mozgalmát. De
Vietnam népe nem tette le a fegyvert. 1941-ben Ho Si Minh, az Indokínai
Kommunista Párt egyik alapítója és vezetöje megalakította annak a
partizánhadseregnek a magvát, amely kitartóan harcolt a japán betolakodók
ellen, egészen azok teljes szétzúzásáig. 1941 májusában megalakult a Vietnam
függetlenségéért folyó harci szövetség: a Viet-Min. A kommunista párt által
vezetett demokratikus frontba beléptek a szakszervezetek, a paraszt-, az
ifjúsági, a nöés más szervezetek. A Viet-Min befolyása hamarosan kiterjedt
Vietnam valamennyi tartományára. 1942-ben országszerte megalakultak a helyi
népi bizottságok, partizánosztagok szervezödtek. Megkezdödött a
japánellenes mozgalom Laoszban és Kambodzsában is. A japán hadvezetés csak
rendkívüli intézkedésekkel tudta a megszállási rendszert fenntartani.
Malájföldön is kibontakozott a nemzeti felszabadító harc. A japán megszállók
itt igyekeztek saját érdekükben kihasználni az ország politikai
szétforgácsoltságát, valamint a malájföldi népek közti nemzeti, nyelvi és
vallási különbségeket. A japán katonai közigazgatás a helyi szultánokkal,
uzsorásokkal és más kizsákmányolókkal együttmüködve, széltében alkalmazta
az ismert angol módszert: vallási és nemzeti széthúzást szított a dolgozó nép
különféle csoportjai között. A malájföldi szultánok segédkeztek a japánoknak
abban, hogy kivigyék az országból a hadászatilag értékes nyersanyagokat. A
japán megszálló hatóságok terrorpolitikája azonban elösegítette a
különféle nemzetiségek dolgozóinak közeledését. Malájföldön 1942-ben megalakult
a Japán-ellenes néphadsereg, amely nagy népszerüségre tett szert a
lakosság minden rétege, különösen a parasztok körében. A hadsereg azokból a
partizánosztagokból alakult meg, amelyek korábban a malájföldi dzsungelekben
tevékenykedtek. A hadseregben a malájföldiek mellett az öslakossághoz
tartozó indiaiak és kínaiak is voltak. A malájföldi hazafiak támadták a japán
helyörséget, zavarták a vasúti közlekedést, felrobbantották és
felgyújtották a bányákat, akadályozták az élelmiszerharácsolást és
adóbehajtást. A japán hadvezetés a malájföldi hazafiak elleni harc végett egyes
vidékeken életbe léptette az ostromállapotot, megerösítette és állandó
harckészültségben tartotta a helyörséget. Hasonló nagy nehézségbe ütköztek
a japán megszállók az "új rend" megteremtése során Indonéziában is. A
japán megszálló hatóságok eröszakkal kényszermunkára hajtották a
parasztokat, elkobozták a lakosság élelmiszerkészletét. Éhínség tört ki az
országban. 1941-1942 folyamán az indonéziai felszabadító mozgalom középpontja
Jáva szigetén volt, ahol sok ipari és kikötöváros, illetve több
kitermelö és feldolgozóipari üzem van. Az indonéziai hazafiak antifasiszta
szervezetekbe tömörültek, amelyek közül többet kommunisták vezettek. Ezek a
szervezetek fegyveres felkeléseket készítettek elö Jáván, Szumátrán és
Borneón. Bár a felkelések más-más helyen, nem is egyidejüleg, s
meglehetösen gyenge elökészítés után törtek ki, leverésükre a japán
hadvezetés mégis jelentös erejü csapatokat volt kénytelen kirendelni,
s állandó nagy helyörséget tartott egyes indonéziai városokban. Ennek
következtében Japán eröfeszítései szétforgácsolódtak, s a csendes-óceáni
amerikai-angol csapatokra mért csapásai vesztettek erejükböl. 1942-ben a
burmai nép is bekapcsolódott a japán megszállók elleni harcba. Burma északi
részén és egyes központi körzeteiben partizánosztagok és csoportok
szervezödtek. Ezek az egymástól elszigetelt és rosszul felfegyverzett, de
a helyi lakosság által támogatott osztagok megkezdték a harcot a japán
megszállók ellen, s megszervezték a japánbarát U Ba Mo bábkormánya
intézkedéseinek szabotálását. A hazafiakat segítette annak a burmai nemzeti
hadseregnek jelentékeny része is, amelyet a japán hadvezetés szervezett és
fegyverzett fel a burmai nemzeti felszabadító mozgalom nyomására. Japán
számottevö eröt hagyott vissza Burmában, hogy fenntarthassa a
megszállási rendszert, és kiszállíthassa az országból a hadászatilag fontos
nyersanyagokat. Fellendült a Japán-ellenes harc a Fülöp-szigeteken is.
1941-ben, amikor a japán fegyveres erök betörtek a szigetekre, a
Fülöp-szigeteki hazafiak hatékonyan szembeszálltak az új leigázókkal. A
Fülöp-szigeteki Kommunista Párt egységfrontba tömörítette a munkásosztályt, a
dolgozó parasztságot és a nemzeti burzsoázia egy részét. Ez a szervezet
hatékonyan bekapcsolódott a japán hódítók elleni harcba. 1942 márciusában
Luzon-szigeten megalakult a "Hukbalahap" japánellenes néphadsereg. A
"Hukbalahap", a lakosság támogatásával, Luzon-sziget központjában
felszabadított néhány körzetet, és itt demokratikus hatalmat teremtett meg. A
"Hukbalahap"-pal szövetségben és annak befolyása alatt hatékonyan
müködtek a Fülöp-szigeteken más partizánszervezetek is, a többi közt
"Panaj szabad partizánjai", "A Kék Sas partizánjai" és
"Kobit partizánjai". Koreában, ahol negyven esztendeje állt fenn a
japán gyarmatosítók hatalma, ugyancsak kibontakozott a nemzeti felszabadító
mozgalom. Lenin már 1920 decemberében rámutatott arra, hogy Japán Koreát
"hallatlan kegyetlenséggel fosztogatja, s kegyetlenségében a technika
legújabb vívmányait a legbarbárabb kínzásokkal párosítja". A sok különféle
adó és kikényszerített hadikölcsön nyomorba döntötte a koreai lakosságot. A
járványok és az éhínség ezrével pusztított soraikban. A koreai nép a
kommunisták vezetésével partizánháborút indított a japán megszállók ellen.
Ebben a harcban, valamint a koreai néptömegek egyesítésében, és a kínai
forradalmi szervezetekkel való szoros kapcsolatuk megteremtésében nagy szerepet
játszott a Haza Megújításának Társasága, amely Kim Ir Szen vezetésével 1935-ben
alakult meg. A társaság tevékenysége sok tekintetben hozzájárult a koreai
munkásosztály és a dolgozó parasztság megmozdulásainak aktivizálásához. 1942
elején fegyveres összeütközésre került sor a japán hatóságokkal az ország
északi részében, márciusban Csezsu-szigetén a munkások szétromboltak négy föld
alatti japán hangárt, és megsemmisítettek 69 repülögépet. Ily módon, noha
Japán 1941-1942 folyamán sikereket ért el az Egyesült Államok és Anglia elleni
harcaiban, ezek, a japán imperialisták várakozása ellenére nem vezettek a
Csendes-óceánon és Kínában folyó háború gyors befejezésére. A háború
elhúzódott. Nyugtalanság ütötte fel a fejét magában Japánban is. A japán
munkásosztály és haladó értelmiség egyre jobban rájött, hogy a japán
imperialisták által kirobbantott háború az uralkodó osztályok érdekében folyik.
A dolgozók megmozdulásaira a reakció azzal válaszolt, hogy fokozta a terrort a
munkásosztály és a parasztság ellen. A sztrájkot államellenes
büncselekménynek nyilvánították. A háború ellen tiltakozó emberek ezreit
vetették börtönbe vagy internálták. Az uralkodó osztályok, amelyek a
csendes-óceáni háborút megindították, katasztrófába döntötték az országot. A
csendes-óceáni háború felborította az Egyesült Államok és Anglia uralkodó
köreinek számítását is. Nem sikerült saját érdekeik céljára felhasználniuk a
japán agresszort. Az angolszász országok Japánban erös és alattomos
ellenségbe ütköztek. Az Egyesült Államok és Anglia csendesóceáni kudarca
logikus következménye volt az agresszort buzdító politikájuknak, valamint annak
a gyarmatosító fajgyülölö politikának, amelyet a gyarmati és
függö országokban folytattak. Az amerikai-angol imperialisták féltek attól,
hogy a délkelet-ázsiai népekben felébred a nemzeti öntudat, s ezért nem tudták
megnyerni maguknak a helyi lakosságot a japán agresszió elleni harcban.
Elutasították például a Fülöp-szigeteki Kommunista Pártnak azt a javaslatát,
hogy alakítsák meg az Ellenállás Nemzeti Egységfrontját, nem mozgósították
Burma, Malájföld és Indonézia népeit a japán hódítók elleni harcra. A Japán
elleni harcot megnehezítette az Egyesült Államok és Anglia közti ellentét is,
amely a csendes-óceáni hadmüveletek megkezdése után még jobban kiélezödött.
Az amerikai és angol imperialisták fennen hangoztatták ugyan szövetségesi
mivoltukat, valójában azonban nem átallottak arra spekulálni, hogy a másikkal
kapartatják ki a gesztenyét a tüzböl. Kiváltképpen erre törekedtek az
Egyesült Államok monopoltökései, akik Anglia ázsiai pozícióinak
meggyengülését kihasználva azon mesterkedtek, hogy kiterjesszék befolyásukat
Indiára, Burmára és a brit birodalom más országaira. Az Egyesült Államok és
Anglia monopoltökés köreinek az ellentétek következtében nem sikerült
egyesíteniük a csendes-óceáni eröket, és megszervezniük a közös védelmet.
Japán ily módon maga választhatta meg a csapások idöpontját és irányát,
hogy ellenfeleinek haderejét egyenként zúzza szét. Noha az amerikai-angol
haderö 1941-1942 folyamán nagy vereséget szenvedett, az Egyesült Államok
és Anglia uralkodó körei nem köthettek kompromisszumot Japánnal, amely a
Csendesóceánon és Ázsiában elfoglalta igen fontos gyarmati birtokaikat. A
kompromisszumot megakadályozta az is, hogy ekkor már világszerte izmosodtak és
aktivizálódtak az antifasiszta erök, mégpedig annak a hösies harcnak
eredményeképpen, amelyet a szovjet nép vívott a fasiszta Németország ellen. Az
Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei, a háború csendes-óceáni
hadmüveleteinek kedvezötlen alakulása miatt, fö figyelmüket a
csendes-óceáni problémákra kezdték fordítani, és így elhanyagolták a fö
ellenség, a fasiszta Németország elleni fegyveres harcot. * Az Egyesült
Államok és Anglia haderejének észak-afrikai és csendes-óceáni harctevékenysége,
az afrikai és ázsiai országokban kibontakozott nemzeti felszabadító harccal
együtt hozzájárult a Hitler-ellenes koalíció megerösödéséhez, s hatással
volt az erök megoszlására a nemzetközi porondon. Az ázsiai és afrikai
népek nemzeti felszabadító harca fokozta az imperialista gyarmatrendszer
bomlásának folyamatát. E harc folyamán számottevöen megerösödött a
munkásosztály, fokozódott politikai aktivitása. Erösödtek az
antiimperialista érzelmek a nemzeti burzsoázia körében is, amely mind hatékonyabban
lépett fel a kolonializmus ellen. Létrejöttek az objektív feltételek ahhoz,
hogy kibontakozzon a gyarmati és félgyarmati népek nemzeti felszabadító harca,
amelynek eredményeképpen ezek a népek kivívták a nemzeti szuverenitást, és
megteremtették független nemzeti államukat. Elérkezett a világtörténelemnek az
a "holnapja", amelyet Lenin már elöre látott, az a nap,
"amikor végleg felébrednek az imperializmus igájába hajtott ébredezö
népek, és megkezdödik a hosszú és súlyos döntö harc
felszabadításukért". E hosszadalmas és nehéz harc sikerére döntö
hatással volt a Szovjetuniónak a német fasiszta hadsereg elleni hösi
harca, a kínai hazafiaknak a japán imperializmus ellen vívott küzdelme, és az
európai megszállt országokban kibontakozott felszabadító mozgalom.
