A MAGYAR NÉPEK ÕSTÖRTÉNETE

A MAGYAR NÉPEK ÕSTÖRTÉNETE

,,Isten bírálatát a szó magyar mestere Tudó összegezte sebtében."

A szerzõ elõszava

Napjainkban szívós erõfeszítéseket tesznek a tudósok, hogy az emberiség elsõ magas kultúrájának eredetét kifürkésszék. Evégbõl különösen a Régi Keleten (Ancient Orient, Near East) buzgólkodnak, ahol sorozatosan ássák ki a földbõl az egykori városok romjait és hozzák napfényre a letûnt idõk emlékeit. E fáradozások nyomán az ókori világ történetét ma másként látjuk, mint akár tíz évvel ezelõtt. Egy ponton a 343j94d zonban, éppen a leglényegesebb vonatkozásban, mégsem tudtak átütõ eredményt elérni: nem sikerült az ókori népek nyelvi hovatartozását, népi és faji kilétét határozottan megállapítani és így az elsõ magas kultúra szerzõjét igazi nevén megjelölni.

A magyar õstörténeti kutatások szempontjából ez a sikertelenség sok ígéretet tartalmaz. Abból az anyagból ugyanis amit a nemzetközi tudomány nagy áldozatokkal felszínre hozott, de neon értett meg, mi a magyar õstörténetre vonatkozólag már eddig is sokat tudtunk hasznosítani. Az onnan kiemelhetõ magyar adatok zömükben az idõszámításunk elõtti elsõ négy évezredbõl származnak és jelentõségben sokszorosan felülmúlják azt, amit a finnugor ívású tudósok a maguk tételére az elmúlt száz esztendõ alatt összehordtak.

Ezek elõtt az adatok elõtt, amelyek között összefüggõ nagyobb magyar nyelvemlékek is szép számmal akadnak, meghökkenve állunk. Meglep bennünket az adatok nagy régisége és azok földrajzi elõfordulási helye. A finnugor nyelvészeti eredményekre felépített magyar õstörténet sarkalatos tételei szerint ugyanis kizárt dolog, hogy az idõszámítást megelõzõ idõkbõl magyar nyelvemlék létezhessék, méghozzá a Régi Keleten. Hiszen ha ezen a földrajzi tájon a mondott idõbõl akárcsak egyetlen egy hiteles magyar szöveg is található, az puszta létével máris szétfeszíti a finnugor kereteket és megcáfolja a magyar õshazának Ural- Szibériában való elképzelését. Márpedig ilyen Krisztus elõtti idõbõl származó hiteles magyar szöveg nemcsak egy került elõ, hanem e könyv maga is száznál többet mutat be. Ezért ne csodálkozzunk, ha az új utakon járó történet kutatók a finnugor elméletet elavult elméletnek tekintik és helytállóbb magyar õstörténeti elképzelést szorgalmaznak.

Noha ebben a vállalkozásban résztvevõ tudósok száma fõleg a külföldi magyarok soraiban elég jelentõs, az egész kutatási területet eddig még nem sikerült teljes egészében áttekintenünk, sem az eddig elért eredményeket összehangolnunk. Ennek tulajdonítható hogy népünk õshazájának földrajzi helyére jelenleg mintegy: nyolc javaslattal állunk szemben amelyek ural- szibériai vidék helyett a következõ tájakra helyezik a magyar fajta bölcsõjét:

1. Magas- Ázsia hegyvidéke,
2. az Aral-tó környéke,
3. az Indus völgye,
4. a Kaukázus hegyvidéke,
5. Dél-Mezopotámia,
6. Délkelet-Afrika,
7. a mai Török- és Görögország és
8. az amerikai kontinens középsõ része.

Hogy ezeken az egymástól távolesõ helyeken magyar nyelvemlékek találhatók, kétségbe vonni nem lehet. De azt, hogy a mondott helyekrõl magyar törzsek kerültek a Dunamedencébe, adatszerûen még senki sem bizonyította be, csak feltételezte, vagy logikai úton következtette. A nyolc õshaza a jelenlegi megfogalmazásban egymásnak ellentmond és egymást kizárja.

Egyes finnugor szakemberek szívesen mutatnak rá e belsõ ellentmondásokra és azokkal kapcsolatban a magyar õstörténeti kutatások zûrzavaráról, a mûkedvelõk elburjánzásáról beszélnek, fûszerezve kritikájukat jó adag humorral. Építõ szándékkal közeledve a kérdéshez, a magyar nyelvemlékeknek ilyen távoli pontokon való kétségtelen feltûnésébõl azonban még a jelen el nem rendezett állapotban is következik valami nagyon fontos dolog: a magyar nép és a magyar nyelv problémája nemcsak magyar probléma, hanem egyidejûleg sok más nemzeté is, amelyek történetük hajnalán eddig még ki nem derített módon hatalmas magyar tömegeket olvasztottak magukba. Így a magyar õstörténet nyilvánvalóan az ókori világtörténelem egyik legnagyobb és legtitokzatosabb problémája, talán éppen kulcsproblémája és valami köze kell legyen az emberi nem elsõ magas kultúrájához és annak földgolyónkon való elterjedéséhez.

Ebben az izgalmas tudományos légkörben a jelen munka szerzõje nem azzal a szándékkal állott a kutatók gárdájába, hogy bármelyik elméletét is megcáfolja és a javasolt nyolc õshaza mellé kilencediket találjon ki. Munkahipotézise az volt, hogy a térképen egymástól messze esõ magyar foltok, mivel igazak, nem állhatnak egymással ellentétben. Következésképpen azokat nem kiindulópontoknak, vagyis nem õshazáknak kell tekinteni, hanem végállomásoknak: egy korai területrõl, a valódi õshazából a szélrózsa különbözõ irányaiban kirajzott magyar nép hiteles részeinek, amelyek valamelyikébõl a máig fennmaradt dunai magyarság is származott. Ezzel az elgondolással, ha beigazolható, az eddig ellentmondónak látszó mozzanatok eltûnnek. A messze került magyar néprészek, amennyiben ma már nem magyarok, az elveszett magyar törzsek csoportját alkotják, amelyek kultúrhivatásukat új helyükön betöltve, beolvadtak a környezõ népekbe, avagy velük keveredve új népeket, új nemzeteket hívtak életre.

A vázolt munkahipotézis a kutatások során igaznak bizonyult. Kiderült, hogy a Régi Kelet kultúrnyelve a magyar volt és ezt a nyelvet ott a köznép, az állami és egyházi szervek a Krisztus elõtti évezredekben rendszeresen használták, beszélték és írták. Kiderült, hogy ebben az õshazában a magyar népek államalkotó minõségben, uralkodó jellegben szerepeltek és alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség elsõ magas kultúráját.

Miután a magyar fajta közel-keleti jelenlétét és kultúralkotásait letárgyaltuk, további elõadásunkban a második kötet tartalma figyelmünket a nép sorsára összepontosítottuk. Az érdekelt bennünket, mi történt a hatalmas õshazai magyar embertömeggel: miért, mikor, milyen útvonalon és hová költöztek el annak egyes ágai. Az elköltözõ népágak közül természetesen az Európa felé igyekvõk érdekeltek bennünket a legjobban. A nem Európa felé irányuló és utóbb elveszett magyar törzsek teljes és kimerítõ története külön probléma, magában is egész kötetre terjedõ anyag. Az Európába költözködõket útjukban lépésrõl-lépésre követtük. Megvizsgáltuk, hogy vándorlásuk közben hol és mikor állapodtak meg, megállva milyen új államokat alkottak, minõ kultúrmunkát végeztek s miért mentek tovább a Duna- medencébe meg máshová, valamint hogy mivé lettek a Duna- medencébe el nem jutott vagy onnan is továbbment részlegek.

A könyv beosztása a kutatások mai állapotának szükségszerû függvénye. Még nem lehetett a dolgokat szigorú idõsorrendben elõadni, kezdve idõszámításunk elõtti 10.000-nél vagy 5.000-nél. A hozzánk közelebb esõ és jobban érthetõ hun korszakból indultunk ki, fokozatosan következtetve ismertrõl ismeretlenre, a történetet mintegy visszafelé göngyölítve. De miután így elérkeztünk az Õshazába és az ottani dolgokat is leírtuk, idõi rendben haladunk elõre a kapcsolódó hun idõkig és Árpád magyarjainak beérkezéséig.

Kutatásaink során a komplex eljárást alkalmaztuk, vagyis az összetett módszert, a történettudomány minden segédtudományának vonatkozó eredményét figyelembe véve, gyakran azok módszerét is alkalmazva. Elsõsorban az írástörténet, a régészet, nyelvészet és helynévkutatás mezõje érdekelt bennünket, aztán az embertané, a klímatörténeté, néprajzé és a mitológiáé. A legnagyobb figyelmet mindenkor a helyszínen talált egykorú írásokra fordítottuk: a képírással, geometrikus írással, ékírással és egyiptomi hieroglifákkal készített magyar nyelvû szövegekre. Ez természetes, hiszem a történettudomány legsajátabb bizonyító anyaga az írott szöveg, amely a benne megnyilatkozó nyelv révén perdöntõ bizonyíték a népi személyazonosság megállapítására. A munka gerincét ezek a magyar nyelven írt igen régi okmányok alkotják, amelyek létezésérõl ez ideig nem sokat tudtunk, hiszen tudományos beigazolással eddig még senki sem olvasott el idõszámításunkat megelõzõ korokból eredõ összefüggõ magyar mondatokat.

Több mint egy évtizedre nyúló hosszú és fáradságos volt ez a kutatás. Egyes hieroglifikus és geometrikus írású szövegek megoldására, noha legtöbb esetben csak egy vagy két mondatból álltak, gyakran hónapokat kellett fordítanom. Bizonyos könyveket újabb és újabb szempontok felmerülése miatt négyszer-ötször át kellett olvasnom. A már megírt fejezeteket ugyanannyiszor, de néha tízszer is át kellett dolgoznom. Nem szólok egyéb nehézségeimrõl, amelyek szokatlanul próbára tették türelmemet. Mindez együtt megmagyarázza, miért kellett az elindulás elejétõl (1954) annyi esztendõnek eltelnie, amíg a kézirat elkészült. Nagyon jól tudom, a munka minden erõfeszítésem ellenére sem tökéletes és idõvel több ponton kiegészítésre és módosításra szorul, mint általában minden úttörõ tudományos munka. Egy azonban bizonyosnak látszik: munkám a magyar õstörténeti kutatások terén új fejezetet nyit, mert az elméletek helyett íme szilárd tudományos alapon állunk.
Õstörténetet írni elsõsorban tudományos vállalkozás. Az elért eredményeknek azonban messzemenõ politikai jelentõségük is van, mint ahogy õstörténetnek mindig is volt. A magyar népek csodálatos múltját, hallatlan kulturális teljesítményeit, amíg okmányai a föld alatt lappangtak el nem olvastuk a mi nyelvünkön, más népek a magukénak könyvelték ami hatalmasan segítségükre volt politikai céljaik elérésében. Ha most az igazság kiderül, ugyanez a politikai fegyver a mi kezünkbe kerül.